tag:blogger.com,1999:blog-58798373997184420212024-03-19T23:09:58.398+01:00GinewraFictionUnknownnoreply@blogger.comBlogger211125tag:blogger.com,1999:blog-5879837399718442021.post-27498477436067719332011-09-02T17:02:00.001+02:002011-09-02T17:02:46.131+02:00Szünet :(Sziasztok!<br />
<div style="text-align: justify;">
Már észrevehettétek, hogy nem volt egy ideje friss. Sajnos, elakadtam a történetben (megint) és nem tudom, hogy mikor tudom folytatni. Ráadásul most kezdem a végzős évemet és rengeteget kell tanulnom ha be akarok jutni valamelyik egyetemre. Amint lesz ihletem a történethez, folytatni fogom. Nem tudom mikor következik ez be, nálam sosem lehet tudni. </div>
Remélem, hogy megértitek!<br />
Nagyon sajnálom!<br />
Puszi:<br />
GinewraUnknownnoreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-5879837399718442021.post-55162383665681849402011-08-30T21:57:00.001+02:002011-08-30T21:58:29.477+02:00Fontos!! Olvasd el!<span class="Apple-style-span" style="font-family: Georgia, Utopia, 'Palatino Linotype', Palatino, serif; font-size: 15px; line-height: 20px; background-color: rgb(255, 255, 255); "><div style="text-align: justify; ">Sziasztok!</div><div style="text-align: justify; ">Egy fontos dolgot szeretnék kérdezni tőletek. Van egy elkészült saját regényem, amit ki szeretnéd adatni. Viszont...őszintén szólva nem hinném, hogy a erre sor kerül rendes kiadói úton. Még van két kiadó, akik még nem adtak választ, de hozzájuk rengeteg kézirat érkezik, úgyhogy nem igazán tudok reménykedni ebben. Azért írok most, mert szeretném felmérni, hogy ténylegesen hány embert érdekelne a történetem kiadott formában. Ez a magánkiadás lehetősége miatt fontos. Legalább 50 embernek meg kéne lennie ahhoz, hogy belevágjak (ismerősökkel együtt). Valószínűleg 3000 Ft alatt nem tudnám adni, mert drága a magánkiadás is, és hozzájön még a postaköltség annál, aki messze lakik, de ha jól tudom a postaköltség 500 Ft alatt van.</div><div style="text-align: justify; ">Szóval ki az, aki megvenné a Lidércfényt könyvben? :) Ha nem ismered még a történetet, akkor látogass el a másik blogomra: <a href="http://ginewralidercfeny.blogspot.com/" style="text-decoration: none; color: rgb(140, 17, 15); ">http://ginewralidercfeny.blogspot.com/</a></div><div style="text-align: justify; ">
<br /></div><div style="text-align: justify; ">Hogy a Múltam sötétjével mi legyen azt nem tudom. Nincs hozzá se ihletem, se kedvem :( </div><div style="text-align: justify; ">
<br /></div><div style="text-align: justify; ">Puszi: Ginewra</div></span>Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5879837399718442021.post-27795195754539652972011-07-02T11:01:00.003+02:002011-07-02T11:06:40.379+02:00Múltam sötétje - 8. fejezet<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiOEpmcsBXj3oEqKOqWS10J1d5Nd09cgcmFWluNYRfXPYKPhYGkHOAihXocbpI2kVtgoEX71-mZfGE2gKvZDGwRXQa6qvkT7fZDo05F2s-zXYSVj867lmNcvEUfPs3vceEy7ntgK78AJF4y/s1600/alice-bella-new-moon.jpg" onblur="try {parent.deselectBloggerImageGracefully();} catch(e) {}"><img style="display:block; margin:0px auto 10px; text-align:center;cursor:pointer; cursor:hand;width: 250px; height: 125px;" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiOEpmcsBXj3oEqKOqWS10J1d5Nd09cgcmFWluNYRfXPYKPhYGkHOAihXocbpI2kVtgoEX71-mZfGE2gKvZDGwRXQa6qvkT7fZDo05F2s-zXYSVj867lmNcvEUfPs3vceEy7ntgK78AJF4y/s1600/alice-bella-new-moon.jpg" border="0" alt="" /></a><br /><div style="text-align: justify;"><b>Aggodalom</b></div><div style="text-align: justify;"><br /></div><div style="text-align: justify;">Zokogva rogytam a földre, és csak néztem azt a pontot, ahol Jaspert utoljára láttam. Tudtam, hogy Bella itt van mellettem, de mindent hirtelen olyan távolinak éreztem. Még soha nem haragudott így rám. Megérdemeltem. Nem számít, hogy mennyire vagyok összezavarodva, felelnem kellett volna. De egyszerűen… az agyam hirtelen leblokkolt. Most sem tudnék válaszolni, és soha nem fogja ezt megbocsátani nekem. </div><div style="text-align: justify;">Kopogtattak. Nem néztem fel, de hallottam a lépteket. Juan volt az. Nem akartam, hogy itt legyen. Szóra nyitottam a számat, de a szavak ismét cserbenhagytak. Nem tudtam őt elküldeni. </div><div style="text-align: justify;">- Jobban vagy? – kérdezte. Nem válaszoltam, makacsul hátat fordítottam neki. – Mary, kérlek…</div><div style="text-align: justify;">- A nevem Alice Cullen – csattantam fel. A hangom hisztérikus jellege még engem is meglepett. De túl sok volt ez nekem. Éreztem a levegőben a családom megvetését. Aggódtak értem, de csalódtak is bennem. Egyrészt mert titkolóztam, másrészt Juan miatt. Ő rontott el mindent. </div><div style="text-align: justify;">- Emlékezni fogsz rám, Mary. Már elkezdted érezni, elkezdtél emlékezni. Vissza fogsz térni hozzám. Nem látod a jövőnket?</div><div style="text-align: justify;">- Téged nem látlak benne – feleltem, bár valójában semmit sem láttam. Túl zaklatott voltam. Szaporán vettem a levegőt, annak ellenére, hogy nem is lenne rá szükségem. – Mitől vannak velem ezek a dolgok?</div><div style="text-align: justify;">- Csak akkor mondom el, ha visszatérsz hozzám – jelentette ki mosolyogva. Hallottam egy dühös morgást lentről.</div><div style="text-align: justify;">- Szóval fenyegetsz. Akkor kénytelen leszek magam rájönni, vagy együtt élni vele.</div><div style="text-align: justify;">- Egyedül nem leszel rá képes.</div><div style="text-align: justify;">- Nincs egyedül – hallottam meg Bella hangját az ajtó felől. Leplezetlen gyűlölettel figyelte Juan nagyképű arcát.</div><div style="text-align: justify;">- Nekem így is jó. Amint visszatérnek az emlékeid, könyörögni fogsz nekem. Most akkor búcsúzom, de hallani fogsz még felőlem. Mindig itt leszek neked, Mary. Megígértem, és betartom ezentúl a szavam.</div><div style="text-align: justify;">- Tűnj el – suttogtam, de valahogy inkább marasztaltam volna. Talán már nem voltam ura önmagamnak. Magam sem tudtam, hogy vajon, mire van szükségem. Talán csak egyedül akartam lenni egy kicsit. Juan elment. Hallottam. A feszült csend nem szűnt meg. Talán azt várták, hogy mindent megmagyarázzak. De mit?</div><div style="text-align: justify;">- Alice? Esetleg…</div><div style="text-align: justify;">- Hogyan magyarázhatnék meg valamit, amit én sem értek? – kérdeztem csendesen. Bella némán leült mellém. Jól esett, mégis zavart a jelenléte. Sírni akartam, zokogni, tombolni. A régi életemet akartam, azt, amikor semmi baj nem volt velem, amikor még Jasper nem haragudott rám. Amikor még minden rendben volt. </div><div style="text-align: justify;">- Szerinted megbocsát nekem? – kérdeztem Bellától.</div><div style="text-align: justify;">- Persze, biztos vagyok benne. Csak túl sok volt ez neki. Talán azt hiszi, hogy… nem szereted.</div><div style="text-align: justify;">- Én… össze vagyok zavarodva. Nem tudom, mit érzek. Fogalmam sincs, hogy mi történik velem, Bella. Magamra hagynál? Jobb szeretnék egyedül lenni egy kicsit. </div><div style="text-align: justify;">Aggodalmasan bólintott, majd kiment. Felálltam és magamra zártam az ajtót. Nem mintha akadály lenne ez a vámpírok számára. Csak ki akartam fejezni valahogy, hogy ne zavarjanak. Hirtelen feszélyezni kezdett, hogy mindenki mindent hall. Minden mozdulatom, minden hangot, ami elhagyja a torkomat. </div><div style="text-align: justify;">Egyedül akartam lenni. Elmenni messzire, ahol mindent átgondolhatok, és ahol nem olvasnak ki mindent a fejemből. Edward bizonyára alig várta, hogy kommentálhassa a fejemben lévő zűrzavart. Fogtam a cucctáskámat és beledobtam néhány ruhámat. Aztán a szemem előtt egy teljesen más kép jelent meg.</div><div style="text-align: justify;">„Jasper egy barátságos szobában feküdt egy ágyon, amikor kopogtattak. Felnézett és rámosolygott a belépő Tanyára. </div><div style="text-align: justify;">- Kényelmes a szoba? Addig maradsz, ameddig csak akarsz. És tudod… hogy nálunk mindig otthon érezheted magad. </div><div style="text-align: justify;">- Köszönöm, Tanya – nézett rá Jasper kedvesen.</div><div style="text-align: justify;">- Megvagytok…? Te és Alice? – tért Tanya egyből a tárgya. Edward után Jasper tetszett neki a legjobban. Most hogy Edward nős lett, lemondott róla, erre itt a lehetőség, hátha Jasper elhagy engem. Mindketten lélegzetvisszafojtva vártuk Jasper válaszát. </div><div style="text-align: justify;">- Én… nem tudom – felelte szomorúan. Legszívesebben átöleltem volna, de Tanya megtette ezt helyettem.”</div><div style="text-align: justify;"><br /></div><div style="text-align: justify;">A féltékenység és a bánat elemi erővel öntött el. Hirtelen vágytam arra, hogy Denaliban legyek, de mégsem így döntöttem. Inkább a vállamra raktam a táskámat, firkantottam a családomnak egy rövid üzenetet, majd kiugrottam az ablakon és rohantam. Mielőtt még megállíthattak volna.</div><div style="text-align: justify;"><br /></div><div style="text-align: justify;"><i>„Ne haragudjatok. Egy kicsit egyedül kell lennem, hogy átgondolhassak mindent. Majd jelentkezem. Alice”</i></div><div style="text-align: justify;"><br /></div><div style="text-align: justify;">Fogalmam sem volt, hogy merre rohanok. A fák elől ösztönösen tértem ki, és végül egy idegen városban találtam magam. Megtorpantam. Itt mégse leplezhettem le vámpírsebességemet. Így hát tettem néhány bizonytalan emberi lépést. Az emberek éppolyan átlagosak voltak, mint bármely máshol. Azzal a különbséggel, hogy ösztönösen óvakodtak tőlem. Még soha nem fordult ez elő velem, hiszen kedves mosolyom minden félelmet eloszlatott az emberekben. Kivéve, hogy most nem tudtam mosolyogni. Nem tudtam nevetni, és nem tudtam kedves lenni. Elárulva éreztem magam Tanya miatt, holott én voltam az, aki elárulta őt. Megtettem mindent, hogy összetörtem a bizalmát felém. És hol van egy házasság bizalom nélkül? Sírni kezdtem. Tényleg Jasper volt a mindenem. Még emlékszem, hogy mennyire boldogok voltunk, amikor Bella és Edward oldalán megérkeztünk Volterrából. Jasper szemében olyan boldogság ült, amit már nagyon régen láttam rajta. Nekem örült, hogy élek. Én tettem boldoggá. Hát akkor most miért nem vagyok képes rá? </div><div style="text-align: justify;">Ezzel szemben viszont ott volt Juan. Aki úgy vonzott, mint egy mágnes, és aki tudta, hogy mi történik velem. Két tűz között álltam, egyedül. Hiába Bella, vagy akárki más… nem tudták, hogy mit érzek. Fogalmuk sem volt. Nem az ő testük kezdett furcsán viselkedni, illetve Bella egyszer már túl esett hasonlón, de annak megvolt az oka. Nekem pedig semmi. Semmi magyarázat. </div><div style="text-align: justify;"><br /></div><div style="text-align: justify;"><b>(Bella szemszöge)</b></div><div style="text-align: justify;"><br /></div><div style="text-align: justify;">Tanácstalanul álltam az egész előtt. Éppen hogy hazaértünk és belecsöppentünk egy vulkánkitörésbe. Sajnáltam Alice-t, holott nem értettem őt. Együtt éreztem vele, de egy kicsit bántott, hogy így utólag kell mindent megtudnom. Edward arcát figyeltem. </div><div style="text-align: justify;">- Miért ment el? – kérdeztem a szerelmemet. Néhány perce hallottunk, ahogy Alice egyszerűen kiugrik az ablakon és elrohan. Reménykedtem benne, hogy Jasper után megy. De nem voltam biztos, sőt… igazából kevés esélyt láttam rá. A család többi tagja is Edwardot nézte, egyedül Renesmee volt az, akit a szobájába parancsoltam.</div><div style="text-align: justify;">- Volt egy látomása Jasperről…</div><div style="text-align: justify;">- Jól van? – kérdezte aggodalmasan Esme. </div><div style="text-align: justify;">Edward keserűen bólintott.</div><div style="text-align: justify;">- Denaliban van, és ha Alice nem téved, akkor éppen Tanya vigasztalja.</div><div style="text-align: justify;">Néma csend. Még levegőt sem mertünk venni hirtelen. Észrevétlenül roppantottam össze a szék karfáját tétlen dühömben. </div><div style="text-align: justify;">- Hogy lehet ekkora barom? – csattant fel Emmett bosszúsan, kifejezve a saját érzelmeimet is. Alice-nek most támogatásra lenne szüksége, hiszen teljesen össze van zavarodva. Még soha nem láttam ilyennek, mintha nem is ő lett volna. A mindig vidám Alice. Hova lett? Juan miatt történt az egész. Magam mögött hagytam egy idilli álomvilágot, és mikor visszatértem csak romokat találtam a helyén.</div><div style="text-align: justify;">- Nos… szerintem mindenki nyugodjon meg – szólalt meg Carlisle higgadtan, és megszorította a szomorú Esme kezét. – Egy kis… bonyodalom természetes a mi életünkben. Alice és Jasper megnyugszanak, beszélünk ezzel a Juannal és nem lesz semmi probléma.</div><div style="text-align: justify;">Rosalie felhorkant. </div><div style="text-align: justify;">- És persze boldogan élünk, amíg el nem égünk, nem igaz? – kérdezte gunyorosan, mire Emmett felkuncogott. </div><div style="text-align: justify;">- Rosalie… - szólt rá Esme. Ő volt az, aki a legjobban a szívén viselte a család sorsát. </div><div style="text-align: justify;">- Megnézem Renesmee-t. Bizonyára Jacob is mindjárt itt fog kaparni az ajtóban, jobb ha, előbb én beszélek a lányommal – sóhajtottam. Edward feszülten bólintott. Nem nézve végig az aggodalmas arcokon felmentem Nessie szobájába. </div><div style="text-align: justify;">Ahogy arra számítani lehetett a kislányom duzzogva ült az ágyán. A kezét összevonta a mellkasa előtt. Pont olyan volt, mint egy átlagos tízéves, de gyönyörű szemeiben aggodalom csillogott. </div><div style="text-align: justify;">- Mi van Alice nénivel? – kérdezte komoly hangon. Nem kezdett el hisztizni, ahogy más gyerekek tennék. Legalábbis egyelőre. </div><div style="text-align: justify;">- Kicsim, ez bonyolult. De nincs semmi baj.</div><div style="text-align: justify;">- Alice néni nem volt önmaga, és most sincs itt. Szóval? Tudom, hogy imád, és azonnal jönne ölelgetni és halálos vásárlási túrával ijesztgetni. Vidáman mosolyogna, és már azon tanakodna, hogy mit vegyek fel az elkövetkezendő hetekben. Jasper bácsit sem látom. Azóta, hogy felbukkant az a valaki, és furcsa dolgot mondott. Anyu, hogyan lenne az az idegen Alice néni férje? Amikor neki Jasper bácsi a férje!</div><div style="text-align: justify;">Sóhajtottam. Néha nagyon bosszantó egy okos gyerek, aki mindent észrevesz. </div><div style="text-align: justify;">- És miért ájult el Alice néni? Ugye, jól van? – kérdezte könnyes barna boci szemekkel. Leültem mellé és átöleltem.</div><div style="text-align: justify;">- Alice nem emlékszik arra az emberre, feltehetőleg akkor ismerkedtek meg, amikor még ember volt. Ezért öhm… nagyon meglepődött. Kicsit összevesztek ezen Jasperrel és most elmentek mindketten egy kicsit, hogy együtt töltsenek egy kis időt kettesben. </div><div style="text-align: justify;">- És tőlem el sem búcsúzott? – kérdezte szipogva. Olyan csalódottnak tűnt, hogy belehasadt a szívem.</div><div style="text-align: justify;">- Személyesen sajnos nem tudott, azt hitte, hogy alszol. De azt mondta, hogy adjam át neked, hogy nagyon szeret, és hogy puszil.</div><div style="text-align: justify;">- Így egy kicsit jobb – húzta el a száját. – De érzem, hogy nem vagy teljesen őszinte, anyu. </div><div style="text-align: justify;">- Kicsim, én…</div><div style="text-align: justify;">- Tudom, tudom, kicsi vagyok – sóhajtotta durcásan, majd felragyogtak a szemei. – Mikor találkozhatok Jake-kel?</div><div style="text-align: justify;">- Ha szeretnéd, felhívhatod. Biztos vagyok benne, hogy szívesen átjön – mosolyogtam rá. Hirtelen eltűnt róla minden negatív érzelem, talán nem hitt nekem igazán, de szerette volna elhinni, hogy tényleg csak ennyi az egész. </div><div style="text-align: justify;">- Annyira hiányzott. Köszönöm, anyu! – ölelt meg hevesen, majd a telefon után nyúlt. Kezdtem megszokni a gondolatot, hogy az én kislányomra már akkor lecsapott a szerelem, amikor én még fel sem épültem a szülésből… Pedig jó lett volna kisajátítani Edwarddal egy kicsit. De nem akartam fájdalmat okozni neki, úgyhogy muszáj volt összebarátkoznom a gondolattal.</div><div style="text-align: justify;"><br /></div><div style="text-align: justify;">Csak fél füllel hallgattam a beszélgetésüket. Alice-re gondoltam. Vajon, mi az, amit tehetnék érte? Keressem meg? Hol kéne keresnem? Hová mehetett? És mit művel Jasper? Nem volt még épp elég a baj, neki még többet kell csinálnia? Alice és Jasper mindig is az igazi szerelem, az álompár volt a szememben. Hihetetlennek tűnt, hogy amit ennyire biztosnak hittem, ilyen könnyen megtörhet. Néhány röpke pillanat alatt, néhány csepp kétely és egy bosszantó idegen miatt. Talán tényleg nem létezik olyan, ami tökéletes lenne. </div><div style="text-align: justify;">Aggódtam. Alice miatt. Jasper miatt. De a legjobban talán a kapcsolatuk miatt. Lehet, hogy a vámpírházasságok örökre szólnak. De mi van, akkor, ha Alice kétszer is lett egy vámpír felesége? Akkor melyik tart örökké?</div><br /><br /><span style="font-weight:bold;">Sziasztok! Azért hoztam előbb a fejezetet, mert hétfőn nyaralni megyek és 12-e előtt nem nagyon fogok ráérni. Szóval itt a jövőheti fejezet :)</span>Unknownnoreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-5879837399718442021.post-64439276697981453262011-06-29T09:21:00.003+02:002011-06-29T09:47:01.090+02:00Múltam sötétje - 7. fejezet<div style="text-align: center;"><b>Összezavarodva</b></div><div style="text-align: justify;"><b><br /><a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEi7IrOby2XwzRItx5lkhX6Jgyy8q4uLAYdd96ab_WTAuycJr3GCGjRxddpUmoGal6gheKyIe4H5d2EVDgW1o-zcAyalkN4hHUGLkIuQuX5Em6qavG0fHc4ujLkAmNNIF28-_YbJxPK5_s5q/s1600/page.jpg" onblur="try {parent.deselectBloggerImageGracefully();} catch(e) {}"><img style="display:block; margin:0px auto 10px; text-align:center;cursor:pointer; cursor:hand;width: 200px; height: 200px;" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEi7IrOby2XwzRItx5lkhX6Jgyy8q4uLAYdd96ab_WTAuycJr3GCGjRxddpUmoGal6gheKyIe4H5d2EVDgW1o-zcAyalkN4hHUGLkIuQuX5Em6qavG0fHc4ujLkAmNNIF28-_YbJxPK5_s5q/s200/page.jpg" border="0" alt="" id="BLOGGER_PHOTO_ID_5623544740854554402" /></a><br /></b></div><div style="text-align: justify;"><b>(Jasper szemszöge)</b></div><div style="text-align: justify;"><br /></div><div style="text-align: justify;">- Bellát hol hagytad? – kérdezte a szerelmem meglepetten.</div><div style="text-align: justify;">- Mindjárt jön. Az ismerősöddel beszélget – felelte Edward és éreztem a meglepettséget áradni felőle.</div><div style="text-align: justify;">- Milyen ismerősöm?</div><div style="text-align: justify;">De a válasz magától érkezett meg. Bella lépett be egy idegen vámpír oldalán. Csendesen köszönt és én különös érzelmeket éreztem felőle. Alice hirtelen megingott mellettem és majdnem összeesett. Ijedten kaptam utána és megtartottam remegő testét. Semmit nem értettem. Miért nézi így a feleségem? Miért akart Alice elájulni? A vámpíroknál ez lehetetlen! Bár az utóbbi időben egyre furcsábban viselkedett és még soha nem aggódtam ennyire miatta.</div><div style="text-align: justify;">- Alice?! – néztem rá aggodalmasan, és láttam, hogy ő is az idegent nézi. Meredten. Mi folyik itt? Egyre dühösebb és bevallom, féltékenyebb lettem.</div><div style="text-align: justify;">- Ki vagy te? – szólalt meg végül halk, gyenge halkon. Szinte rá se ismertem. A férfi elmosolyodott, és szomorúság áradt felőle. Egy pillanatra megenyhültem, de a következő mondata minden empatikus érzelmemet szétrombolt bennem.</div><div style="text-align: justify;">- A nevem Juan Davis, és a feleségemért jöttem – szólalt meg határozott hangon, és még mindig az ÉN feleségemre nézett. - Mary Alice Brandon Davis, emlékszel még rám?</div><div style="text-align: justify;">Morogni kezdtem. Hogy mer ilyet hazudni? Az egész család felzúdult, hallottam, ahogy mindenki kiabál, de én csak dühödten meredtem rá és szét akartam tépni. Elengedtem a kedvesemet és már ugrottam volna, amikor Edward és Emmett mellém ugrottak és elkapták a karomat, hogy visszatartsanak. De ami ezután történt, arra nem voltam felkészülve. Egy puffanás. Úgy pördültem meg, mintha dróton rángattak volna. Alice feküdt a földön eszméletlenül. Az arca fehérebb még a szokásosnál is, a szemei csukva, a teste pedig ernyedten hevert néhány méterre tőlem. A levegő megfagyott. Edwardot és Emmettet is félrelökve rohantam a kedvesemhez. Megőrültem az aggodalomtól és a félelemtől. Csak egy dolog járt a fejemben: Elveszíthetem!</div><div style="text-align: justify;"><br /></div><div style="text-align: justify;">Carlisle is azonnal ott termett és vizsgálni kezdte. Odébb kellett mennem, hogy odaférjen. A Juannak nevezett férfira néztem, és nekiugrottam. Meg akartam ölni. Bevallom, elvesztettem a fejemet. De csak azt akartam, hogy ő essen össze, csak ő darabokban.</div><div style="text-align: justify;">- Mit csináltál vele?! – vicsorogtam, miközben Emmett és Edward megpróbált lefogni és lenyugtatni, de nehezükre esett, mert a dühöm és az aggodalmam a képességem révén rájuk is átragadt. De azért bírtak velem. A szemem sarkából láttam, ahogy Renesmee szemei könnyel teltek meg, és Bella a karjaiba kapja, majd eltűnik vele az emeleten. Eközben Carlisle felkapja Alice-t, és Rosalie kíséretében követik Belláékat. </div><div style="text-align: justify;">- Jasper, nyugalom – szólalt meg Edward. – Ki vagy te? És mi folyik itt? Azt mondtad, hogy Alice régi ismerőse vagy. Ezért engedtük, hogy velünk gyere.</div><div style="text-align: justify;">- Már mondtam. Alice férje vagyok – felelte unottan. Felhördültem.</div><div style="text-align: justify;">- Én vagyok Alice férje! – csattantam fel.</div><div style="text-align: justify;">- Ez bizonyára félreértés, Juan – próbálta menteni a menthetőt Edward. – Alice a mi családunk tagja és évtizedek óta Jasper felesége.</div><div style="text-align: justify;">- Az lehet – vonta meg a vállát. – De én sokkal régebb óta ismerem, előbb vettem el, mint te. Mielőtt átváltozott.</div><div style="text-align: justify;">Csend. Döbbenten meredtem rá. Nem, az nem lehet. Alice férjhez ment volna emberként, egy vámpírhoz?! Teljességgel kizárt! Alice engem szeret. </div><div style="text-align: justify;">- Hazudsz – sziszegtem.</div><div style="text-align: justify;">- Nem kell hinned nekem. Bár nem értem, hogy mit talált egy vademberben, aki előbb akar ölni, aztán csak gondolkozni, esetleg kérdezni. Alice emlékezni fog rám. Most is velem van. Mint minden álmában. </div><div style="text-align: justify;">- A vámpírok nem alszanak – jelentette ki Emmett.</div><div style="text-align: justify;">- Ti nem is, de Alice igen. Vagy ezt sem mondta el nektek? – vigyorgott. – Nem azért jöttem, hogy veletek harcoljak. Szeretem őt, és vissza akarom őt kapni. Most még te vagy előnyben, de élvezd minden percét, mert amint emlékezni fog, engem választ majd – mondta határozottan a szemembe nézve.</div><div style="text-align: justify;"><br /></div><div style="text-align: justify;"><br /></div><div style="text-align: justify;"><b>(Alice szemszöge)</b></div><div style="text-align: justify;"><br /></div><div style="text-align: justify;">Amint visszatért a tudatom, tudtam, hogy baj van. Hallottam a veszekedést a fejem felett. Felrémlettek előttem a kósza álomképek, és próbáltam összerakni a mozaikdarabjait. Most már tudtam, hogy Juant az emberi életemből ismerem. És volt egy húgom. Cynthia, akit nagyon szerettem. Már biztos halott. De hogyan lettem volna emberi életemben egy vámpír felesége? A mondat kiverte nálam a biztosítékot. Én Jaspert szerettem, és akkor felbukkan egy alak, hogy engem akar. Ráadásul ezek a fura dolgok velem mostanában… félek.</div><div style="text-align: justify;">- Alice? – hallottam meg a szerelmem lágy hangját egészen a fülem mellett és éreztem, ahogy finoman megcsókolja az ajkaimat. Érezte, hogy ébren vagyok. Én pedig tudtam, hogy aggódott. Tartoztam neki annyival, hogy megnyugtatom. De mi van, ha csak még inkább felzaklatom? Nem tagadhattam tovább azokat a dolgokat, amiket Carlisle már tudott.</div><div style="text-align: justify;">- Kicsim, ne félj – suttogta halkan, mire kinyitottam a szemem. De nem tudtam a szemébe nézni. Inkább lesütöttem a szemem. Megpróbáltam nem a nappaliban folyó vitára koncentrálni. A vita, aminek én voltam a központja.</div><div style="text-align: justify;">- Sajnálom – suttogtam szomorúan.</div><div style="text-align: justify;">- Hogy érzed magad? – hagyta reakció nélkül a szavaimat és aggódva nézett rám. Tudtam, hogy mennyire félt engem.</div><div style="text-align: justify;">- Össze vagyok zavarodva – sóhajtottam. </div><div style="text-align: justify;">- Végre őszinte vagy – húzta el a száját. – Érzem, hogy hetek óta titkolsz előlem valamit. Valamit, amit az a Juan tud, de én nem. Miért mondta, hogy nálad nem furcsa, ha elájulsz?</div><div style="text-align: justify;">Meglepődtem.</div><div style="text-align: justify;">- Hogyan ne lenne furcsa? Vámpír vagyok! – csattantam fel, mire a vita elhalt odalent. De nem jött fel senki. Inkább hallgatóztak.</div><div style="text-align: justify;">- Ezért nem értek semmit. Beavatnál? Féltelek, Alice – csattant fel, és idegesen járkálni kezdett a szobában. – Nem akarlak elveszíteni.</div><div style="text-align: justify;">- Én sem téged – mondtam csendesen. – Nem értem ezt az egészet. Minden akkor kezdődött, a baleset előtt. Láttam egy furcsa lányt, aki hasonlított rám. Aki később azt mondta, hogy Juan eljön értem. Aztán a balesetkor… egy férfit láttam. Ő volt az. Azt a döbbenetet érezted. Mert előtte láttam őt egy látomásban. Aztán álmodni kezdtem vele…</div><div style="text-align: justify;">- Hogy mit csináltál? – nézett rám megütközve. A földszinten egy váza zuhant a földre és hatalmas csattanással tört darabokra. </div><div style="text-align: justify;">- Én… aludtam. Mostanában. Néhányszor – vallottam be zavartan. A legnagyobb zajjá egy több kilométerre innen lévő halk madár ének vált. Még soha nem láttam így Jaspert, ilyen… döbbentnek. Úgy nézett rám, mintha két fejem lenne. Nagyot nyelve folytattam. – És múltkor, amikor Charlie-nál voltam… Sue megkínált az ebéddel. És nekem ízlett.</div><div style="text-align: justify;">- Az nem lehet – nyögte olyan rémülten, hogy megijedtem. Nem nézett rám. Csak csóválta a fejét. Aztán leült és döbbenten meredt maga elé. Meredten, mozdulatlanul. Mint egy kőszobor. Edward önsanyargatására emlékeztetett. Nem kellett még egy belőle. Nem kellett, hogy így érezzen. Velem van a baj és nem vele. Vagy talán biztos van rá valami magyarázat. Kell lennie.</div><div style="text-align: justify;"><br /></div><div style="text-align: justify;">Bella lépett be a szobába, de ahelyett, hogy bármit is mondott volna, átölelt. Jól esett, és engedtem neki. Hiányzott a legjobb barátnőm. Szerepcserében éreztem magam. Én lettem Bella, Jasper pedig Edward. Határozottan nem tetszett a helyzet. Nem mintha bajom lenne velük, de én csak a régi életemet akartam. A sajátomat, amiben az volt a fő bajom, hogy Emmett tönkretette a Gucci cipőmet. Amikor még tökéletes életem volt. Hol vannak azok az idők?</div><div style="text-align: justify;">- Tudom, mit érzel most – húzta el Bella a száját. – Én is ilyen zavarodott voltam, amikor megtudtam, hogy terhes vagyok. Edward csak ült és úgy nézett ki, mint aki többet meg se mozdul. Pont úgy nézett ki, mint most Jasper. Nekem pedig fogalmam sem volt, hogy mi lesz ezután, vagy hogy mi történik velem igazán. De túléltem, hála nektek. Melletted vagyunk, Alice, rendben?</div><div style="text-align: justify;">- Én csak félek… annyira félek – suttogtam. Jasper végre felnézett, hozzám lépett, szinte félre lökte Bellát, aki kissé sértetten húzódott arrébb és szorosan magához ölelt. </div><div style="text-align: justify;">- Kérlek, ígérd meg, hogy ezentúl mindent elmondasz nekem. Kérlek.</div><div style="text-align: justify;">Bólintottam.</div><div style="text-align: justify;">- Ígérem.</div><div style="text-align: justify;">- Mit tudsz erről a Juanról?</div><div style="text-align: justify;">- Miközben… nem voltam magamnál álmodtam. </div><div style="text-align: justify;">- Mit? </div><div style="text-align: justify;">- Egy réten voltam, a felhőket néztem. Egy másik lánnyal, aki a húgom volt. Cynthia. Egyszer csak egy medve támadott meg minket. Futni kezdtünk, de akkor előbukkant egy férfi a semmiből. Legyőzte az állatot. Én megkövülten figyeltem, ahogy kiszívta a vérét és széttépte. Aztán megmondta a nevét és én is az enyémet. Azt mondtam, hogy Mary Alice.</div><div style="text-align: justify;">- Tehát az emberi életedből ismered őt?</div><div style="text-align: justify;">Bólintottam.</div><div style="text-align: justify;">- Emlékszel még bármi másra?</div><div style="text-align: justify;">- Úgy néztem ki, mint az a lány a boltban. Majdnem ugyanúgy. De nem őt láttam a látomásaimban, hanem magamat. Én is így néztem ki. Én… azt hiszem, hogy szerettem őt. </div><div style="text-align: justify;">- Tehát igaz – suttogta üveges arccal. – A felesége vagy.</div><div style="text-align: justify;">Megráztam a fejem.</div><div style="text-align: justify;">- Nem érdekel, mint mond. Nem érdekel, hogy ki ő, vagy mit keres itt. Én téged szeretlek, és nekem te vagy a férjem. Csak te.</div><div style="text-align: justify;">- Ezt mondod most. De hetekig titkolóztál előttem. Nem bíztál bennem. Róla sem beszéltél. Muszáj volt így megtudnom? Tud rólad olyan dolgokat, amiket én nem. Szeretted őt. Hozzámentél. Ezek után… meg kell kérdeznem valamit tőled Alice. Ugyanúgy szeretsz, mint mielőtt felbukkant volna Juan?</div><div style="text-align: justify;">Összezavarodva néztem rá, és próbáltam válaszolni. De a hangok a torkomban ragadtak. Jasper arcán csalódottság suhant végig, majd fogta magát, kiugrott az ablakon, és nekiindult az erdőnek.</div>Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5879837399718442021.post-59394901955825876402011-06-21T08:45:00.003+02:002011-06-29T09:30:05.259+02:00Múltam sötétje - 6. fejezet<div style="text-align: center;"><b><br /></b></div><div style="text-align: center;"><b>Férj a múltból</b></div><div style="text-align: justify;"><br /><a href="http://users1.ml.mindenkilapja.hu/users/benbarnes/uploads/Photoshoot-ben-barnes-1303603-360-480.jpg" onblur="try {parent.deselectBloggerImageGracefully();} catch(e) {}"><img style="display:block; margin:0px auto 10px; text-align:center;cursor:pointer; cursor:hand;width: 180px; height: 240px;" src="http://users1.ml.mindenkilapja.hu/users/benbarnes/uploads/Photoshoot-ben-barnes-1303603-360-480.jpg" border="0" alt="" /></a><br /></div><div style="text-align: justify;">Carlisle betartotta az ígéretét, nem mondott senkinek semmit, de Jasper most már rá is gyanakodott. Újra beletemetkeztem az esküvő szervezésébe.</div><div style="text-align: justify;">- Hol legyen szerinted? Én a házunkra gondoltam – mosolyogtam Jasperre, aki szerelmes pillantással figyelt és válasz helyett megcsókolt.</div><div style="text-align: justify;">- Tökéletes – mosolygott, de nem figyelt a mondandómra. Nagyon szerettem, amikor ilyen aranyos, de most túlságosan fel voltam pörögve.</div><div style="text-align: justify;">- Nem is figyelsz rám! Fel lehetne díszíteni az egész lakást és az udvarban megtartani az egész ceremóniát. Legyenek emberek is, vagy vámpíresküvő legyen? Mert ha az utóbbi, akkor tarthatnánk napsütésben is. Na? – néztem Jasperre.</div><div style="text-align: justify;">- Nekem mindegy, drágám – felelte, mire megforgattam a szemem, és mérges lettem. </div><div style="text-align: justify;">- Neked minden mindegy?! A mennyasszony személye is mindegy? Mert akkor keress valaki mást magad mellé! – csattantam fel és felpattantam. Döbbenten nézett rám, és megpróbált átölelni, de ellöktem a kezét. </div><div style="text-align: justify;">- Most mi a baj? Igen, talán nekem minden mindegy, Nekem csak egy dolog számít ebben az egészben. Hogy te állj mellettem, hogy te fogd meg a kezem, hogy téged csókoljalak meg mindenki előtt és ígérjek minden szépet és jót másodszorra is, amit örökké be fogok tartani. Csak az számít, hogy a te arcod sugározzon a boldogságtól, hogy te mondd nekem azt, hogy szeretlek és még soha nem voltam ilyen boldog. Mi ezzel a baj? – kérdezte ingerülten, én pedig meghatottan néztem rá, majd a nyakába ugrottam és megcsókoltam.</div><div style="text-align: justify;">- Ne haragudj… megint túlreagáltam – suttogtam bűntudatosan, és a tekintete megenyhült. Hozzábújtam és lenyugtattam magam. Teljesen meghatottak a szavai. Hirtelen egy kép jelent meg a szemem előtt és a tekintetem elhomályosult.</div><div style="text-align: justify;"><br /></div><div style="text-align: justify;">- Bella, Edward és Nessie hamarosan hazajönnek! Még ma! – kiáltottam vidáman és félretéve az esküvős terveket szervezni kezdtem, hogy hogyan fogadjam a kis tündérkét.</div><div style="text-align: justify;">- Alice, nyugi. Tudod, hogy nem szeretik a felhajtást… - nyugtatott Jazz és megpróbálta elterelni a figyelmem – meg kell hagyni hatékony módszerekkel – de én tovább pörögtem és egyből díszíteni kezdtem a nappalit. A célom az volt, hogy egy hatalmas felirat lógjon a nappaliban „Üdv újra itthon, Nessie” felirattal. Közben a többiek is előkerültek. </div><div style="text-align: justify;">- Mit csinálsz, húgi? – dörmögte Emmett értetlenül. </div><div style="text-align: justify;">- Mindjárt hazaérnek! Edward, Bella és Nessie – magyaráztam, mire Emmett ujjongva bokszolt a levegőbe. </div><div style="text-align: justify;">- Végre – szólalt meg Esme boldogan. – Főzök valamit Nessie-nek. </div><div style="text-align: justify;">- És Jacobnak – szólaltam utána és a telefon után kaptam, hogy felhívjam az említettet. Leírni nem tudom, hogy milyen vidám lett a hangja, amikor meghallotta, hogy Renesmee hazajön. Azt mondta, hogy azonnal átjön. Pár perc múlva már itt is volt.</div><div style="text-align: justify;">- Már megint milyen büdös van – fintorgott Rosalie, mire Jake felnevetett.</div><div style="text-align: justify;">- Még mindig szőke vagy – csóválta vidáman a fejét. </div><div style="text-align: justify;">- Te meg még mindig itt rontod a levegőt. Ha csontot ragasztok a tenger aljára megszabadulunk tőled?</div><div style="text-align: justify;">- Ez a megoldás már nekem is eszembe jutott. Egy tükör a víz aljára és viszlát szőke…</div><div style="text-align: justify;">- Ha-ha…</div><div style="text-align: justify;">Vigyorogva néztem a szócsatájukat, ahogy a többiek is. A figyelmemet nem kerülte el, hogy Emmett pénzt csúsztat Jasper kezébe. Szóval megint fogadtak valamiben. Javíthatatlanok voltak. És azt hiszem én is. Megéreztem Esme főztjének az illatát, és csak nagy nehezen tudtam leplezni az érzéseimet. Éhség. Rémület. És félelem, hogy Jasper megérzi ezeket. A fáradtság is alattomosan támadt meg. Már három napja nem aludtam. Még jó, hogy olyankor Carlisle fedezett engem. Csak kár, hogy nem jött még rá semmire. Hiába kutatott.</div><div style="text-align: justify;">- Kérsz enni Jacob, vagy megvárod az unokámat? – szólalt meg Esme kedvesen.</div><div style="text-align: justify;">- Inkább megvárom, köszönöm, Esme – hálálkodott Jacob. Most néztem csak meg, hogy mennyire izgatott. Furcsa dolog ez a bevésődés, de talán én sem viselkednék másképp, ha Jasperről lenne szó.</div><div style="text-align: justify;">- Mikor jönnek? – kérdezte tőlem. Koncentrálni kezdtem. Kicsit nehezen jött az információ, de végül megláttam a választ.</div><div style="text-align: justify;">- Még tíz perc – feleltem mosolyogva és felragasztottam az üdvözlő feliratot. Igazam lett. Tíz perc múlva egy autó fékezett le a ház előtt. Már messziről hallottam a kicsi Nessie hangját, de mégis sokat változott. Vajon, mennyit nőhetett? Még jó, hogy pár év és megáll a növésben. Bár izgalmas volt így vásárolni. Hiszen mindig vehettem neki valami új ruhadarabot, és legalább Esme is sokat jótékonykodhatott. Tiszta haszon. De azért Jacobot nem irigyeltem. Hiszen a bevésődése állandóan változott. Furcsa lehet. </div><div style="text-align: justify;"><br /></div><div style="text-align: justify;">- Hahó – kiáltotta Renesmee és a szüleit megelőzve rontott be az ajtón. – Meglepetés! – kiáltotta, de amikor rájött, hogy rávártunk, akkor elvörösödött. – Titeket nem lehet meglepni – sóhajtotta, majd sorban átölelt mindenkit. Aztán belépett Edward is, és vigyorogva nézte a kislányát.</div><div style="text-align: justify;">- Bellát hol hagytad? – kérdeztem meglepetten.</div><div style="text-align: justify;">- Mindjárt jön. Az ismerősöddel beszélget – felelte, mire felvontam a szemöldökömet.</div><div style="text-align: justify;">- Milyen ismerősöm?</div><div style="text-align: justify;">Ekkor léptek be. Bella és egy férfi. Nem kellett egy másodperc sem ahhoz, hogy megismerjem. Juan volt. A férfi az álmaimból, a férfi, aki a balesetet okozta, és a férfi, aki értem jött a titokzatos lány szerint. Ahogy belépett köszönt, de a tekintetét egyenesen rám szegezte. Ahogy a tekintetünk találkozott, megszédültem. Jasper tartott meg, ha ő nincs a földön kötöttem volna ki.</div><div style="text-align: justify;">- Alice?! – kérdezte Jasper aggodalmasan és a tekintetét kettőnk között kapkodta. De én nem bírtam elszakítani a tekintetemet az előttem álló alakról.</div><div style="text-align: justify;">- Ki vagy te? – kérdeztem rekedtes gyenge hangon, mire ő szomorúan elmosolyodott. A nappaliban izzott a levegő, mindenki minket nézett. Furcsán éreztem magam. A fejem zúgni kezdett, ami biztosan nem normális.</div><div style="text-align: justify;">- A nevem Juan Davis, és a feleségemért jöttem – szólalt meg határozott hangon, és még mindig engem nézett azokkal a sötét igéző szemekkel… - Mary Alice Brandon Davis, emlékszel még rám?</div><div style="text-align: justify;">Hallottam, ahogy Jasper morog mellettem, és elengedett. Neki akart ugrani az idegennek. Reméltem, hogy a többiek lefogják. De nem tudtam figyelni rá, mert a sötét tekintet örvényében a világ megbillent és minden elsötétedett.</div><div style="text-align: justify;"><br /></div><div style="text-align: justify;"><i>Egy réten feküdtem és a felhőket néztem. Egy lány feküdt mellettem, ismertem őt. Nevettünk valamin. Azt hiszem már órák óta beszélgettünk. A lány az egyik felhőre mutatott.</i></div><div style="text-align: justify;"><i>- Az olyan, mint édesanyánk, amikor dühös – mondta nevetve, és én ezt valamiért nagyon viccesnek találtam. Nem emlékeztem erre a jelenetre, de tudtam, hogy ott voltam.</i></div><div style="text-align: justify;"><i>- Hogy mondhatsz ilyet, Cynthia? – csóváltam a fejem, de nagyon jól szórakoztam. Kisöpörtem egy kóbor barna hajtincset a szememből. </i></div><div style="text-align: justify;"><i>Cynthia. Igen, így hívták a lányt. Tudtam, hogy ismerem őt. Tudtam, hogy szeretem őt. Nem tudom, hogy honnan, de éreztem. Talán mert egymás mellett feküdtünk, talán mert…</i></div><div style="text-align: justify;"><i>- Bárcsak minden este ilyen jó lenne, Alice – sóhajtotta. – De a nővérem vagy és nemsokára férjhez adnak… nem akarlak elveszíteni – suttogta és egy könnycsepp jelent meg a szemében.</i></div><div style="text-align: justify;"><i>- Ki lenne az a férfi, aki elvenne engem? Szerintem te előbb leszel feleség, mint én. Az anyám sem hisz abban, hogy valaha megkérik a kezem. Mindenki azt hiszi, hogy bolond vagyok. Arról nem is beszélve, hogy mindketten mások vagyunk.</i></div><div style="text-align: justify;"><i>- Miért nem titkolod el, amiket látsz?</i></div><div style="text-align: justify;"><i>- Már késő. Már megtudták. Nem olyan könnyű eltitkolni a jövőt – sóhajtottam. – Mert érzem, tudom, hogy a jövőt látom. Nagyapa halálát is láttam. De mi értelme volt? Nem akadályozhattam meg… Akkor miért?</i></div><div style="text-align: justify;"><i>- Mert különleges vagy, és most nem a hihetetlen energikusságodra gondoltam – nevetett. – Néha olyan vagy, mint akit felhúznak és addig pörög, rohan, amíg tart az eleme. Csak sose fogy ki.</i></div><div style="text-align: justify;"><i>Vele nevettem.</i></div><div style="text-align: justify;"><i>- Talán egyszer majd te szervezhetnéd az esküvőmet – mosolygott Cynthia, a húgom. Sose gondoltam, hogy volt egy testvérem, de reméltem. Mindig is szerettem volna egy igazit, aki hasonlít rám, aki olyan, mint én.</i></div><div style="text-align: justify;"><i>- Édesanyánk nem engedné meg – nevettem fel. – Nézd azt a felhőt… olyan szép. Mint egy madár, aki gondtalanul szárnyal az égen. Aki szabad és boldog. </i></div><div style="text-align: justify;"><i>- Gyönyörű… - értett velem egyet, de a egyszer csak megzörrent a közelünkben lévő bokor. Ijedten felkaptam a fejem. Egy medve éhes tekintetével találkoztam. Rémülten sikítottam, és a testvéremre néztem, aki dermedten nézte az állatot.</i></div><div style="text-align: justify;"><i>- Cinthia! Rohanj! Menekülj! – kiáltottam a testvéremre, és futni kezdtem, megpróbálva magam után húzni őt. Még soha nem rohantam így. De megnyugtatott a tudat, hogy a húgom is jön utánam. Csak sajnos a medve is. </i></div><div style="text-align: justify;"><i>Hirtelen egy férfi tűnt elő a semmiből és amikor hátranéztem láttam, ahogy leteríti a medvét. Azt hiszem, hogy akkor döbbentem meg igazán. Megtorpantam és sokkos állapotban meredtem a férfi és a vadállat harcára. Cynthia szerencsére még nem vette észre, hogy lemaradtam. Én csak megigézve néztem az előttem zajló jelenetet. A férfi volt az erősebb. Megharapta az állat nyakát, és úgy tűnt, mintha szívna valamit. Olyan volt, mint akik kiszívják a mérget valakinek a testéből. De most nem azt szívta. Hanem a vérét. A valóság döbbenetes volt. Aztán a medve elernyedt, a férfi pedig darabokra szakadta a testét. Mindezt a szemem láttára. Azt hiszem, hogy minden érzelmem kiült az arcomra, mert a férfi óvatosan közelített. Hátráltam. Féltem tőle. Biztosan bántani akart. Éreztem az emlékbeli énem minden érzelmét és uralkodtak rajtam. Eggyé váltam a lánnyal.</i></div><div style="text-align: justify;"><i>- Ne félj, nem bántalak. Nincs semmi baj. Juan Davis a nevem. Téged hogy hívnak? – kérdezte mosolyogva.</i></div><div style="text-align: justify;"><i>- Alice – nyögtem ki nagy nehezen. – Mary Alice – tettem hozzá. Kedvesen nézett rám. Sötét szemei egyenesen engem néztek. Nem vette le rólam a tekintetét. Úgy éreztem, mintha elvesznék az örvényben. Akárcsak a jelenben, a múltban is elvesztem benne. </i></div><div style="text-align: justify;"><i>Dejavu…</i></div>Unknownnoreply@blogger.com5tag:blogger.com,1999:blog-5879837399718442021.post-49269585419342442232011-06-09T16:23:00.000+02:002011-06-09T16:24:00.919+02:00The Vampire Diaries: Crazy Love<div><a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjlvGMZjLZIsOK4tl3Khe6uGuLiaeSu4RZ01UiR2tSWxGAQrziXI3bYrqgej-hXql7JOqLcKYnMIQz7J3hdpbI6a56QAj9fcTuR2Pwtd2A5FmvR_15QoQ-t84lbIFi4rKV5s1KjitMWFJ0/s240/banner.bmp" onblur="try {parent.deselectBloggerImageGracefully();} catch(e) {}"><img style="display:block; margin:0px auto 10px; text-align:center;cursor:pointer; cursor:hand;width: 240px; height: 240px;" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjlvGMZjLZIsOK4tl3Khe6uGuLiaeSu4RZ01UiR2tSWxGAQrziXI3bYrqgej-hXql7JOqLcKYnMIQz7J3hdpbI6a56QAj9fcTuR2Pwtd2A5FmvR_15QoQ-t84lbIFi4rKV5s1KjitMWFJ0/s240/banner.bmp" border="0" alt="" /></a></div><div><div style="text-align: justify;">Sziasztok!</div><div style="text-align: justify;">Egy ideje rengeteg vámpírnaplók témájú fanficet olvastam és én is kedvet kaptam hozzá. Néhány hete bele is kezdtem az írásába, és most úgy döntöttem, hogy elérhetővé teszem a számotokra. Ha van kedvetek nézzetek be az új blogomra. A történet a Crazy Love címet kapta. Remélem, hogy tetszeni fog!</div><div style="text-align: justify;"></div><div></div><div style="text-align: justify;"><br /></div><div style="text-align: justify;">A blog címe: <a href="http://ginewra-crazylove.blogspot.com/">http://ginewra-crazylove.blogspot.com/</a></div><div style="text-align: justify;"></div><div></div><div style="text-align: justify;"><br /></div><div style="text-align: justify;">Tartalom:</div><div style="text-align: justify;"></div><div></div><div style="text-align: justify;"><span class="Apple-style-span" style="font-family: Georgia, Utopia, 'Palatino Linotype', Palatino, serif; font-size: 15px; line-height: 20px; "><div style="text-align: justify; ">Ha három ugyanolyan nőt szeretsz, kit szeretsz igazán? Kérdezhetné valaki Damon Salvatore-tól. Nem elég, hogy Katherine Pierce a bolondját járatta vele, majd beleszeret Katherine hasonmásába, Elenába, aki szerelmes az öccsébe. Ha ez még nem lenne elég felbukkan egy különös lány, aki az álarc alatt ugyanúgy néz ki, mint Elena vagy Katherine…</div><div style="text-align: justify; ">Charlotte P. Davis bosszúszomjasan érkezik Mistic Fallsba, hogy megkeresse barátnője, Lexi gyilkosát. Csak egy dolog jár a fejében, mikor belecsöppen a hihetetlen világba: Megölni Damon Salvatore-t! De mikor találkozik vele és megismeri a kisváros természetfeletti lakóit… a terve felborulni látszik. Képes megküzdeni mindennel? Képes két hasonmásával versenyezni Damon szerelméért? Képes megőrizni kilétének valódi titkát? Képes megküzdeni azokkal a veszedelmekkel, amik várnak rá? Minden az ő sorsán múlik… De vajon, túl lehet-e élni ennyi titkot?</div></span></div></div>Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5879837399718442021.post-69116413527843048632011-06-01T18:02:00.001+02:002011-06-01T18:03:27.383+02:00ÉrettségiSziasztok!<br />Hamarosan szóbelizek az előrehozott választott tantárgyamból, és szinte még sehol sem tartok a felkészüléssel. Soha nem marad rá időm. Szóval... csak az érettségi után tudok friss fejezetet hozni, nagyjából a hónap végén. Remélem, hogy megértitek, és amint végeztem, igyekszek új fejezetet hozni. Ez nem minden blogomra érvényes, mert ahol vannak előre megírt fejezetek, ott továbbra is tudok frissíteni. De a Múltam sötétjéből sajnos nincs. <br />Sajnálom és köszönöm a megértéseteket!<br />Puszi:<br />GinewraUnknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5879837399718442021.post-2737002510873599412011-05-27T22:05:00.004+02:002011-05-27T22:12:25.322+02:00Múltam sötétje - 5. fejezet<a onblur="try {parent.deselectBloggerImageGracefully();} catch(e) {}" href="http://images4.fanpop.com/image/photos/17300000/ALICE-CULLEN-alice-cullen-17323473-500-500.jpg"><img style="display:block; margin:0px auto 10px; text-align:center;cursor:pointer; cursor:hand;width: 250px; height: 250px;" src="http://images4.fanpop.com/image/photos/17300000/ALICE-CULLEN-alice-cullen-17323473-500-500.jpg" border="0" alt="" /></a><br /><div style="text-align: justify;"><br /><br /><span style="font-weight:bold;">Pánik </span><br /><br />Az elkövetkező pár hétben nem sok minden történt. Nem beszéltem senkinek a lányról, valahogy úgy éreztem, hogy ez továbbra is csak rám tartozik. Arról nem is beszélve, hogy láttam előre, hogy Jasper őrültnek hinne. Ezt pedig nem bírnám elviselni. De mi van, ha tényleg őrült vagyok? Ha a lány csak a fejemben létezik? Nem tudtam ezeket a dolgokat hova tenni, így inkább úgy tettem, mintha minden rendben volna. Jazz gyakran nem értette a hangulatváltozásaimat. Az egyik pillanatban boldog voltam, aztán egyszer csak eszembe jutottak az aggasztó dolgok és aggódni kezdtem. Aztán erőt vettem magamon és újra boldog voltam. Azt hiszem a szerelmemet ezzel kikészítettem. Néha elgyötörten nézett az érzelmeim miatt, de nem tette szóvá. <br /><br />- Mikor lesz a nagy nap? – kérdezte Bella a telefonba. – Arra biztos hazamegyünk…<br />- Még nem tudom – feleltem, és a hangom teljesen üresen csengett.<br />- Valami baj van Jasper és közted? – aggodalmaskodott Bella a hangsúlyom hallatán.<br />- Nem, nem, dehogyis. Remekül megvagyunk.<br />- Akkor mi a baj?<br />Felsóhajtottam.<br />- Őszintén? Fogalmam sincs, Bella. Mostanában valami aggaszt, de fogalmam sincs, hogy mi. <br /><br />Mindenki látta rajtam az idegességet, de senki nem tette szóvá. Talán mert tudták, hogy azonnal felhúznám magam. Egyre többet pörögtem, ez legalább megszokott volt. Az viszont nem, hogy egyre gyakrabban fáradtam el. Akárhányszor Jasper vadászni ment, elrejtőztem a szobámban és aludtam néhány órát. Ez aggasztott a legjobban. Csak néhány naponta fordult elő, de soha nem szabadna megtörténnie. Nem mertem erről beszélni. Senkinek. Nem értenének meg. <br /><br />A következő furcsa dolog akkor történt velem, amikor meglátogattam Charlie-t. Nem tudom, hogy miért pont hozzá vezetett az utam, de meglátogattam. A ház semmit nem változott, mióta legutóbb láttam. <br />- Alice! – kiáltott fel Charlie boldogan, amikor meglátott. <br />- Jó reggelt, Charlie. Remélem, nem zavarok… - mosolyogtam kedvesen. Kedveltem Bella apját, tetszett, ahogy ezt az egész helyzetet kezelte. De egy kép megmutatta, hogy nincs egyedül. A következő pillanatban igazam lett. Sue lépett ki a konyhából, és mosolyogva köszönt. Szemmel láthatólag zavarban volt.<br />- Sue átugrott főzni valamit ebédre, csatlakozol hozzánk? – kérdezte Charlie zavartan. De én nem zavartattam magam, örültem, hogy boldogok. Charlie igazán megérdemelte, hiszen nagyjából húsz éve nem volt senkije. Ha valaki ő megérdemli. <br />- Nemrég ettem otthon, de köszönöm – hazudtam könnyedén, de legnagyobb döbbenetemre a megcsapó étel illata kellemes volt. Még soha nem éreztem kellemesnek. <br />- Biztos vagy benne? Egyáltalán nem lenne probléma…<br />- Talán megkóstolom – nyögtem ki zavartan és magam sem tudom, hogy mi mondatta velem ezeket a szavakat. A vámpírok nem esznek! A vámpírok nem alszanak! A vámpírok csak a vér illatát tartják kellemesnek! Most vettem csak észre, hogy a torkom sem kapar annyira, mint ahogy szokott.<br />Charlie is meglepetten nézett rám. Nem tudta pontosan, hogy mik vagyunk, de azt tudta, hogy még egyikünket se látta enni. És azt hiszem azt is sejtette, hogy mi nem eszünk. Most gyanakodva mért végig, talán más furcsaságok után kutatva, és megpróbáltam úgy tenni, mint aki ezt nem veszi észre. Vidámságot tetettem és őket faggattam az életükről, miközben Sue tálalta nekem az ebédet. Valami hús volt, azt hiszem. Meg talán valamilyen rizs. Nagyot nyelve kóstoltam meg. Charlie meredten nézett rám, hogy mikor kiabálom azt, hogy április bolondjai, még ha nem is április volt, hanem július. De az ebéd… ehető volt. Nem mondanám túl finomnak, de jobb volt, mint a föld. Nem szabadna ehetőnek tartanom az ebédet. Pánikba estem, de próbáltam nyugodtnak tetetni magam. Tudtam, hogy ez több, mint furcsa. Felkavarodott a gyomrom. Végre valami normális reakció! Talán végre jelzi a testem, hogy nekem vérre van szükségem. Talán… jó lenne! Ez is csak velem történhet meg.<br />Zaklatottan köszöntem el tőlük, és láttam, ahogy aggodalmasan összenéznek. Hiába, én sem értettem semmit. Miért alszok? Miért ettem? Miért kavarog most a gyomrom? Miért vagyok ennyire ideges? Tudtam, hogyha ezt magamban tartom, megőrülök. Csak egy valaki volt, akivel beszélhettem.<br />Bepattantam a Rosalie-től kölcsönvett kocsiba és elindultam. Lassabban hajtottam, mint máskor. Le kellett még nyugtatnom magam. Pánikba esve nem állíthattam be Carlisle rendelőjébe, nem ijeszthettem meg. Úgy kell tennem, mintha semmiség lenne. Mintha nem rémültem volna halálra. Mintha nem lenne nagy dolog.<br /><br />De amikor megálltam a kórház előtt, még mindig halálra voltam rémülve. És az emberek is furcsán néztek rám. Egész testemben remegtem. Mély levegőt vettem és kiszálltam a kocsiból, majd lassan elindultam Carlisle rendelőjébe. De nem mentem be, képtelen voltam. Elővettem a mobilomat.<br />- Carlisle? – szóltam bele fojtott hangon, de a pánikot nem tudtam eltüntetni. Szinte láttam, ahogy megijed a hangomtól.<br />- Alice, te vagy az? Mi történt?<br />- Beszélhetnénk négyszemközt? Itt vagyok a kórháznál. <br />- Gyere be az irodámba, rendben?<br />- Megyek, egy perc – feleltem idegesen és elindultam. Nem kellett az utat figyelnem, már régen kívülről tudtam. Megpróbáltam nem az emberekre nézni, megpróbáltam nyugalmat erőltetnem magamra, de nem ment. Felzaklatott ez a dolog.<br /><br />Carlisle az irodájában várt engem. Ő sem volt túl nyugodt, azt hiszem, hogy megijesztettem. Amikor beléptem, rám nézett. Meglepetten húzta össze a szemöldökét. <br />- Mi a baj? Már egy ideje furcsán viselkedsz, ennek köze van hozzá?<br />Remegve bólintottam.<br />- Elmondod nekem?- kérdezte nyugtató hangon, és intett, hogy üljek le, de nem akartam. <br />- Inkább te ülj le – sóhajtottam. – Nem fogsz hinni nekem. <br />- Bízom benned, Alice. Tudom, hogy igazat mondasz majd nekem.<br />- Azt fogod hinni, hogy megőrültem. Talán… így van.<br />- Mesélj el mindent. Kérlek, Alice – nézett rám feszülten az apám és én leültem a vele szemben lévő székre és kibukott belőlem minden.<br />- Mostanában különös dolgok történnek velem. Főleg a baleset óta. Az is elég fura, hogy akkor elájultam… de ez több, mint furcsa. Már egy ideje… alszok.<br />- Hogy mi? – kérdezte Carlisle döbbenten, és azt hitte, hogy rosszul hall. <br />- Jól hallottad – erősítettem meg, mire a maradék nyugalom is eltűnt az arcáról. – Tudom, hogy a vámpírok nem alszanak… de én nem, hogy tudok aludni, de azt hiszem, hogy szükségem is van rá. Gyakran vagyok álmos és fáradt. És az alvás után jobban érzem magam.<br />- Ez lehetetlen – nyögte ki.<br />- Tudom. És ami még különösebb… ma Charlie-nál jártam és éppen Sue tálalta az ebédet. Kellemes illata volt… és ehető íze.<br />- Íze?<br />- Megettem – vallottam be. – Mi baj van velem? <br />- Jaspernek már elmondtad?<br />- Nem! – kiáltottam fel rémülten. – Nem tudhatja meg. Senki nem tudhatja meg. Kérlek, én bízok benned. Muszáj volt valakinek elmondanom, és te orvos vagy. De nem mondhatod el nekik. Jasper azt hinné, hogy megőrültem.<br />- Szeret téged, biztos vagyok benne, hogyha te mondod, elhinné.<br />- Láttam, hogy nem…<br />- Rendben, nem beszélek erről senkinek. De mindent el kell mondanod nekem. Történt veled valami szokatlan a baleset előtt?<br />Bólintottam.<br />- A boltban láttam egy különös lányt. Nem vámpír volt, az biztos. Engem nézett, és azt kérdezte, hogy nem-e emlékszek rá. Hasonlított rám, nagyon is. Csak hosszú haja volt és kék szemei. És persze nem volt olyan sápadt, mint én.<br />- Fogalmad sincs, hogy ki lehet?<br />Megráztam a fejem.<br />- Köze volt a balesethez?<br />- Neki nem. Van egy férfi… akit az álmaimban láttam ezzel a lánnyal. Egyszer csak megjelent előttem az úton. És én megijedtem, félrerántottam a kormányt… és a többi már megtörtént magától. Jasper ezt a döbbenetet érezte rajtam. <br />- Hogy nézett ki? – kérdezte feszülten.<br />- Vámpír volt. Hófehér bőr, sötét szemek, sötét vállig érő egyenes haj, középmagas talán. Nálam biztos magasabb. <br />- Még sose láttam.<br />- Igen, én sem. Juan a neve. A lány így hívja a látomásaimban és az álmaimban.<br />- És mi a lány neve?<br />- A lány nevét sose hallottam. De Carlisle… mi bajom lehet?<br />- Nem tudom. De ez a Juan csinálhatott talán veled valamit. Nincs más ötletem. Próbálj Jasper közelében maradni. Minden rendben veletek?<br />- Vele igen, de velem? Néha ok nélkül veszekedek vele, és érzi az érzelmeimet. Félek, hogy megharagszik rám.<br />- El kéne mondanod neki.<br />- Nem, azt nem! – tiltakoztam. – Mi lesz, ha Edwardék megjön, Edward majd mindent kiolvas a fejemből. <br />- Biztos vagyok benne, hogy veled akar majd erről először beszélni. Ne aggódj emiatt – mosolygott. – Megpróbálok utánanézni ennek a dolognak. Szóval mik a tünetek? Alvás? Fáradtság? Emberi ételek fogyasztása? A vérrel mi a helyzet?<br />- Szomjas vagyok… de már nem annyira.<br />Carlisle felsóhajtott.<br />- Ez az egész annyira képtelenül hangzik – sóhajtott fel. – Vért kéne vegyek tőled, hogy többet tudjak, de túl kemény a bőrünk. Nem tudlak megvizsgálni. Sajnálom. Várnunk kell. Addig is… vigyázz a lánnyal és Juannal. Ha látod őket, szólj nekem.<br />- A lány azt mondta, hogy Juan értem fog jönni. Félek.<br />- Vigyázunk rád. Megígérem – ölelt át rá nem jellemző módon a fogadott apám és én könnyek nélkül sírni kezdtem.</div>Unknownnoreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-5879837399718442021.post-58131858799972884442011-05-20T15:06:00.002+02:002011-05-20T15:11:11.806+02:00Múltam sötétje - 4. fejezet<a onblur="try {parent.deselectBloggerImageGracefully();} catch(e) {}" href="http://www.glogster.com/blog-thumbs/3/7/29/95/7299534_2/alice-and-rosalie-promo-pic.jpg?u=c1a2891a7ea891b7d2279c5cf367ec0d"><img style="display:block; margin:0px auto 10px; text-align:center;cursor:pointer; cursor:hand;width: 234px; height: 318px;" src="http://www.glogster.com/blog-thumbs/3/7/29/95/7299534_2/alice-and-rosalie-promo-pic.jpg?u=c1a2891a7ea891b7d2279c5cf367ec0d" border="0" alt="" /></a><br /><br /><br /><span style="font-weight:bold;">Ingerlékenység<br /></span><br /><br /><div style="text-align: justify;">Aggasztott a nemrég látott látomás. A tudat, hogy Jasper őrültnek fog hinni kikészített. Nem viselkedhettem furán. Ha megakadályozom, akkor a jövő megváltozik. A jövő képlékeny, ez a telefonhívás nem történhet meg. Nem gondolhat rólam ilyeneket Jasper. Meg kell akadályoznom, bármi is ez az egész. Az utóbbi napokban egyre többször tört rám különös álmosság, de hála a makacsságomnak, nem aludtam el többet és persze, baleseteknek sem lettem áldozata. Úgy gondoltam, hogy most végre újra boldog vagyok. Inkább a közeledő második esküvőmre koncentráltam. Vidáman pörögve kezdtem el szervezkedni és szinte őrületbe kergettem mindenkit. Folyton ez járt a fejemben, de csak azért, hogy kizárjak minden mást. Mondjuk a két különös idegent, akik észrevétlenül törtek az életembe.<br />- Alice, nyugi – csattant fel egyik reggel Rosalie, és vasvillaszemekkel jutalmazta az izgatottságom és a boldogságom.<br />- Most mi van? – nevettem fel. – Nem én tehetek arról, ha rossz éjszakád volt… - mondtam neki vigyorogva, mire egy párna repült felém. Rosalie pedig kiviharzott a házból.<br />- Hé, mi a baj? – kiáltottam utána, és zavart, hogy most csak mi ketten voltunk itthon. Rosalie után indultam, mert nem akartam, hogy megharagudjon rám és követtem egészen az erdő széléig, ahol végre utolértem.<br />- Mi a baj? Én nem akartalak megbántani, nem tudtam, hogy… - szabadkoztam, pedig sejtettem, hogy igazából nem én voltam a viselkedése hátterében. Rosalie ingerlékeny természet volt, és bármiért volt ideges, a dühét mindig másokon vezette le. Általában a férjén.<br />- Hagyj, semmi baj… - felelte, de nem nézett rám. Tekintetével a messzeséget fürkészte. Tudtam, hogy direkt nézett el mellettem.<br />Melléléptem és magam felé fordítottam. Az arcán fájdalmat láttam, és tudtam, hogy soha nem látott vizekre eveztem. Rosalie még soha nem osztotta meg velem a gondjait, és tudtam, hogy most sem fogja.<br />- Ne haragudj, Alice… én nem rád haragszom – felelte bűnbánóan, és kisimította a szeme elől szőke tincseit. Valahogy sejtettem, hogy így van, de meglepődtem az őszinteségén.<br />- Rose…<br />Szótlanul ült le egy sziklára háttal nekem. – Olyan jó neked – sóhajtotta, mire meghökkentem. Vajon, megint elaludtam és álmodom?<br />- Miért?<br />- Jasper mindenben melletted áll, és soha nem fog téged elhagyni. Aranyos és szeret téged.<br />- Gondok vannak Emmett és közted? – éreztem rá azonnal és azon járt az agyam, hogy miért nem láttam előre ezt a helyzetet. Ötletem se volt, hogy mi gondja lehet Rose-nak és Emmettnek, hiszen láttam, hogy mennyire szeretik egymást.<br />- Igen… Mostanában képtelen vagyok vele beszélgetni, vagy a szexen kívül bármi mást csinálni. Egy szex éhes tuskó lett, aki az eszét a lenti zacskóiban hordja. Már nem is érdeklem, csak elégítsem ki és kész. Az utóbbi napokban nem is beszélgettünk, nem csináltunk semmit sem közösen, és egyre kevésbé látom rajta, hogy ki tudom elégíteni… Le fog cserélni… Megunt engem.<br />- Ugyan, Rose – kezdtem megrázva a fejem. Képtelennek tartottam a helyzetet, és éreztem, hogy Rose téved. Lehetetlen, hogy Em megunta volna őt. Pont őt?<br />- Nem is értem miért mondom el neked… Ne mond el neki, kérlek. Csak olyan rossz, hogy úgy érzem, hogy van neki valaki más, aki biztosan valami ember… Talán ő is gyereket akar, egy Nessie-t, és én ezt nem tudom megadni neki, és…<br />- Rose, fejezd be! – csattantam fel. – Ez badarság, látom Emmetten, hogy mennyire szeret téged, és gondolod, hogy egy szeretőről nem tudnék? Semmi okod ezt feltételezni, és ha szereted őt, megbízol benne!<br />- Én… jaj, te ezt úgy sem érted! – csattant fel mérgesen. – Mit értesz te a szeretőkhöz? Volt neked valaha Jasperen kívül bárkid? Ugyan már… Könnyen éreztetheted velem, hogy Emmett hűséges, amikor te csak a hűséget és boldogságot ismered! Hogyan érthetnél meg? – kiabált mérges, fensőbbséges arccal, és kezdtem megbánni, hogy utána jöttem. – Csak egy különc vagy fura látomásokkal, hogyan érthetnél meg?<br />- Befejezted? – kérdeztem fagyosan. Olyan dühöt éreztem magamban, amit nagyon régen és a családomra még soha nem voltam mérges. – Miért hiszed, hogy te vagy a szegény szerencsétlen? Belegondoltál, hogy nem csak te hordod a világ fájdalmát?<br />- Miért talán te? Ezt egy szóval sem mondtam. Nézd már meg a tökéletes életedet! Olyan, mint egy rózsaszín tündérmese egy mesebeli herceggel! <br />- Igazán? Nem mondom, hogy rossz életem van, mert nem igaz. Tudod, én boldog vagyok, mert boldog akarok lenni, és nem siratom magam minden semmiségért. Én nézzek magamba? Emmett a tenyerén hordoz téged, gyönyörű vagy, próbáld meg nézni a szép dolgokat, és ne mard el magad mellől az embereket, mert magányos leszel. Nem is tudod, hogy az mennyire rossz – mondtam neki mérgesen. A végére már kiabáltam, majd elindultam a ház felé, egyenesen a szobámba.<br /><br />A méreg hamar eltűnt, helyette bűntudat került a szívembe, amiért ennyire nem értettem meg. Igaza volt mindenben, de abban nem értettem egyet, hogy nekem minden tökély, mert a rejtélyes idegenek nem hagytak nyugodni. Néha már látomás formájában is megjelentek, vagyis inkább csak homályos foltok, amik még inkább összezavartak. Különféle helyek, és én nem tudtam, hogy miért látom mindezt. A képességem mostanában folyton ezekre a különös dolgokra irányult és féltem, hogy nem látom meg, ha közeleg valamilyen tragédia. Mostanában szinte semmit nem láttam a családról vagy Belláékról, akik iszonyatosan hiányoztak, hiszen Bella volt a legjobb barátnőm, Edward a legkedvesebb bátyám, Renesmee pedig a legimádnivalóbb kislány az egész világon. Imádtam őket, meg persze a többieket is, de velük mostanában nem sokat beszéltem. Az időm nagy részét Jasperrel töltöttem… <br /><br />Hogy lenyugtassam magam, egy könyvért nyúltam. Lana Adriantól kezdtem el olvasni „A vámpír csókja” című könyvet, és órák hosszat böngésztem a sorokat. Hihetetlen, hogy az emberek mit ki nem találnak a vámpírokról. De mégis… nagyszerű könyv volt. De nem olvastam sokat, Rose nem hagyott nyugodni.<br /><br />- Alice? Ne haragudj – jelent meg az ajtóban a szőke szépség, és én mosolyogva odamentem hozzá, majd átöleltem.<br />- Semmi baj. Ennek ellenére, biztos vagyok benne, hogy Emmett szeret téged. Talán beszélned kéne vele.<br />- Talán igazad van – sóhajtotta.<br />- Mit szólnál egy kis vásárláshoz? – döntöttem el hirtelen, és reméltem, hogy neki se lesz ellene kifogása. Láttam, hogy remekül fogunk szórakozni. Szükségem volt egy kis feltöltődésre. A ruhák mámorító világa mindig elvarázsolt. A város hangulata is nagyon tetszett. Port Angeles mindig is a kedvenc vásárlóhelyem marad. Bár még mindig Forksban éltünk, lassan hét éve. De Bella Charlie-t, Nessie pedig Jacob-ot nem tudta maga mögött hagyni. Így legalább próbáltunk úgy kinézni, mintha öregebbek lennénk. Változtattuk a stílusunkat ha nyilvános helyre mentünk és kerültük a feltűnést. Szerencsére ez Port Angelesben nem számított. Ahhoz épp elég nagy volt, hogy akármikor elvegyüljünk.<br />Rosalie természetesen igent mondott a vásárlási ötletemre, ami inkább volt utasítás, mint kérdés. A többiek még mindig vadászni voltak, így hagytunk nekik egy üzenetet. A múltkori után ez volt a minimum, talán.<br />- De én vezetek – jelentette ki Rose gúnyosan, mire csak a fejemet ingattam. Ez egy gonosz megjegyzés volt. De ugrándozva pattantam be a gyönyörű sportkocsijába. Ha már a kocsiknál tartunk… mikor kapok egy új sárga porshét? Már annyira hiányzik a drága. Pedig még csak néhány nap telt el azóta.<br />- Imádom ezt a sebességet – mosolyogtam a nővéremre, mire még inkább a gázra taposott. De nem tehettük ezt meg sokáig. Ahogy beértünk a városba, lassítanunk kellett. Nem szívesen tettük, de nem akartunk feltűnést. A lassúság idegölő volt, de szerencsére hamar odaértünk a kedvenc plázánkhoz.<br /><br />Rosalie mintha máris jobban érezte volna magát. Vidáman támadtuk meg a jobbnál jobb boltokat, és nem nyugodtunk addig, amíg tele nem lett a kezünk ezerféle ruhás táskákkal. Nem tudom, hogy meddig tartott ez az egész, de élveztem. Feltöltődtem elemekkel. Boltkóros voltam, azt hiszem. Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy Rose nincs sehol. Az imént bepakoltam a táskákat a kocsi csomagtartójába, de mire visszaértem már nem volt sehol. Lassan bezárnak a boltok, legalábbis a kiírás szerint. De hol lehet Rose?<br /><br />Idegesen néztem körbe, valami nyugtalanított. Megcsörrent a telefonom. Kapkodva néztem a kijelzőre, de az Jasper nevét mutatta. Magamra erőltetve a nyugalmat, vettem fel.<br />- Jazz. Szia!<br />- Alice, merre vagytok?<br />- Vásárolunk Rose-zal, miért?<br />- Csak kérdeztem – válaszolta mosolyogva. – Akkor én nem is zavarok. Érezzétek jól magatokat. Szia!<br />- Szia! – köszöntem el megkönnyebbülten, és újra keresni kezdtem a barátnőmet a szememmel. <br />Akkor láttam meg újra a különös lányt. Meredten nézett rám, de valami különös szomorúság áradt a tekintetéből. Egymásra néztünk és ő elmosolyodott. Odamentem hozzá, és mintha ezen nem lepődött volna meg.<br />- Ki vagy te? Mi dolgod velem?<br />A lány csak mosolygott. – Nem emlékszel?<br />- Ki vagy te? – ismételtem meg.<br />- Juan majd mindent elmagyaráz, amint eljön az ideje. Ne félj, Alice. Nemsokára érted jön – suttogta halkan, majd faképnél hagyott. Döbbenten hallgattam a szavait, és sehogy nem találtam benne értelmet. Mit akarnak ezek tőlem? Dühös lettem, és emberi tempóban futni kezdtem utána. De arra nem számítottam, hogy ő is rohanni kezd. Nem futhattam vámpírként, mert ahhoz még túl sok ember volt. Ő se volt nálam gyorsabb, de sajnos lassabb sem, így nem tudtam leküzdeni a távolságot, és egyszer csak eltűnt a szemem elől.<br />Dühösen néztem utána, de legnagyobb meglepetésemre a következő pillanatban megláttam a barátnőmet az egyik kirakat előtt.<br />- Rose! – kiáltottam dühösen, mire értetlenül nézett rám.<br />- Mi van?! – kérdezte.<br />- Hova tűntél? Téged kereslek már egy ideje…<br />- Hát most megtaláltál… Na én végeztem itt. Mehetünk?<br />Szótlanul bólintottam, és elindultunk a kijárat felé. Még a szemem sarkából láttam a lányt, aki egy reklámos tábla mögül bújt elé és továbbra is engem figyelt. De most nem rendezhettem jelenetet, hiszen Rose is itt volt.</div>Unknownnoreply@blogger.com3tag:blogger.com,1999:blog-5879837399718442021.post-25683412003862764362011-05-14T09:25:00.002+02:002011-05-14T11:43:45.954+02:00Múltam sötétje - 3. fejezet<a onblur="try {parent.deselectBloggerImageGracefully();} catch(e) {}" href="http://images4.fanpop.com/image/photos/17100000/alice-cullen-alice-cullen-17191312-500-500.jpg"><img style="display:block; margin:0px auto 10px; text-align:center;cursor:pointer; cursor:hand;width: 200px; height: 200px;" src="http://images4.fanpop.com/image/photos/17100000/alice-cullen-alice-cullen-17191312-500-500.jpg" border="0" alt="" /></a><br />Extra hosszú fejezet :) Várom a véleményeket! :)<br /><br /><br /><br /><span style="font-weight:bold;">Amire nincs bocsánat</span><br /><br /><div style="text-align: justify;">- Kérdezhetek valamit? – nézett rám Jasper óvatosan másnap reggel. <br />Bólintottam.<br />- Mi döbbentett meg a balesetedkor? Össze voltál zavarodva… és olyan furcsa volt az egész. Ha valami baj van… én szeretnék tudni róla. Nem akarlak összezavarni, érzem a boldogságod. Csak féltelek.<br />- Nincs semmi baj, tényleg – nyugtattam meg, és egyből érezni kezdtem egy különös idegességet. Már éreztem is, ahogy nyugalomhullámot küld felém, de fel is tette mellé a következő kérdést.<br />- Mi okozta a balesetet?<br />- Figyelmetlen voltam, ez minden – vontam meg a vállam, és próbáltam nem bűntudatot érezni a hazugságom miatt.<br />- Látomásod volt?<br />- Igen – hazudtam könnyedén. – Láttam a saját balesetem, és ez megdöbbentett, mert ugyebár vámpír vagyok… nem történhetett volna meg.<br />- Bármi nyomja a lelked, elmondod nekem, ugye? <br />Összeszorult szívvel bólintottam.<br />- Ne haragudj, hogy így viselkedtem, csak aggódtam. Sajnálom, édesem – suttogta lágyan, bűntudatosan, pedig nekem kellett volna rosszul éreznem magam.<br />- Semmi baj. El kéne menjek vadászni, régen voltam… - Most vettem csak észre, hogy mennyire éget a torkom.<br />- Elkísérlek – ajánlkozott mosolyogva és kinyújtotta a kezét, és elegáns meghajlással felsegített. <br />- De te most voltál – értetlenkedtem. Nem akartam, hogy ennyire kedves legyen. Ettől csak még rosszabb, hogy nem beszélhettem Juanról és a lányról.<br />- Nem baj, akkor csak kísérő leszek. Szeretnék veled lenni, kicsim. Nagyon hiányoztál – suttogta és megcsókolt. A csókja most is lágy volt és természetes, mint mindig. <br />Belesimultam a karjaiba, és magamban hálát adtam az égieknek, hogy ő itt van nekem. Csak abban reménykedtem, hogy soha nem marom el magam mellől, mert azt nem élném túl.<br /><br />Nem fáradtunk azzal, hogy a bejáraton át távozunk, inkább az ablakot választottuk és nevetve ugrottunk ki a semmibe. Elegánsan érkeztem a nedves talajra, cipőt se vettem fel.<br />- Verseny – kacsintott rám és eliramodott, én pedig engedelmesen követtem. Sokáig haladtunk fej-fej mellett, amíg meg nem éreztem egy ízletes vad illatát, és megtorpantam. <br />Jasper kérdőn nézett rám, de én megráztam a fejem. Mélyen beszívtam a zamatos aromát, amit a lágy nyári szellő fújt felém, és mélyen magamba zártam. Éreztem, ahogy szétárad az ereimben, a zsigereimben, élveztem a röpke kéjmámort, ami hatalma alatt tartott. A szemeim írisze lassan feketébe váltott és mélyről jövő morgás tört fel a bensőmből. A lábaim olyan rutinosan és ösztönösen mozdultak, hogy nem is volt időm arra, hogy felfogjam, mit teszek. A tudatom lassabb volt, mint minden vadászatnál. Lassan, nesztelen suhantam a fák között, de természetesen egyiknek sem ütköztem neki, a hajam egyetlen szála sem görbült meg. Vad iramban tartottam a mit sem sejtő áldozatom felé, és az ajkaim kéjes mosolyra húzódtak. Szomjas voltam, a szomj kaparta, égette a torkomat belülről… El akartam oltani… Kecsesen vetettem rá magam, és mielőtt megfutamodott volna a szende kis gyámoltalan őz, éles fogaimat a nyaki ütőérbe vájtam és ütemesen szívni kezdtem az édes nedűt. Az erdő ezen része elnémult, a madarak ijedten röppentek szét, csak az én vad, állatias morgásom hallatszott a mély, látszólag nyugodt csendben. A barna őzike szemekben néma rémület ült, akkor nem foglalkoztam vele, hogy állat létére, milyen mély érzelmek látszanak a szemekben. Aztán elernyedt a test, és én jólesően nyaltam meg az ajkaimat. Nem is emlékszem, hogy mikor élveztem ennyire a vadászatot utoljára.<br />- ALICE, ÁLLJ! – üvöltötte egy hang a távolból.<br />A vörös köd lassan tűnt el a szemem előtt, és mikor kinyitottam a szemem, vettem csak észre, hogy mit tettem. Nem egy őz feküdt a karjaim szorításában, hanem egy ötéves forma apró kislány. Vakrémület nyomai még felfedezhetők voltak arcának vonásain, kicsiny kezei tiltakoztak ellenem, de én meg sem éreztem. Szakadt, piros ruhácskáját vérfoltok tarkították, elrejtve az apró kis virágokat szem elől. Sápadt bőre ijesztően hasonló volt hozzánk, de az élet csak az imént hunyt ki belőle. <br />Zihálva hátráltam. Kioltottam egy ártatlan kislány életét… Te jó ég…<br />Felsikoltottam. A következő pillanatban a világ megfordult körülöttem és két erős kar szegezett a földhöz. Az érintése ismerős volt, de a tudatom nem tudta feldolgozni az új információkat.<br />- Alice – hallottam a hangját, mely mintha kétségbeesetten hatott volna, de én csak az apró kis testre meredtem holtra vált arccal. <br />Megráztam a fejem.<br />- Nem – motyogtam, mintha egyetlen szóval semmisé tehetném azt a szörnyűséget, amit okoztam.<br />- Alice… figyelj rám…<br />- Nem… nem… NEM! – sikítottam fel, és rohanni kezdtem. Szégyelltem az önuralmam csúfos kudarcát, és nem tudtam szabadulni a vérbefagyott kislány képétől. Tudtam, hogy ez az örökkévalóságom végéig üldözni fog…<br />- ALICE! – üvöltötte utánam, de nem tudtam jelentést adni a szavainak, abban a pillanatban azt sem tudtam, hogy ki beszél hozzám. Azt hiszem, ezt hívják sokkos állapotnak. <br />- NEM! – sikoltottam és rombolni kezdtem az utamba kerülő fákat. Tövestül téptem ki mind, és ordítottam közben. De a rohanást nem hagytam abba, nem akartam, hogy bárki is utolérjen. Nem tudtam senkinek a szemébe nézni. Egy szörnyeteg lettem. Egy gyilkos szörnyeteg… Erre nem volt bocsánat! Hogy tehettem?<br /><br />Dühös lettem és kétségbeesett, nem tudtam, hogy most mihez kezdjek. Őrjöngeni, törni-zúzni akartam, de nem akartam, hogy még több kárt tegyek a természetben vagy mások életében. Nem tudom, hogy meddig tomboltam, de éreztem, hogy valaki szomorú aggodalommal figyel, de nem állít meg. Csak Jasper lehetett az, felnéztem és találkozott a tekintetünk. Nem bírom elviselni, hogy ő még így sem haragszik rám, hogy így sem kezd ordibálni velem. Csak néz rám, és érzem, hogy szeret, de csalódott bennem. Ebben biztos voltam, hiszen mindig is hatalmas önuralommal rendelkeztem. Miért pont most vallottam kudarcot? Soha egyikünk sem ölt meg ártatlan kislányokat, borzalmas vagyok. Egy ártatlan életet vettem el, egy olyanét, aki előtt még hosszú évek álltak. A szülei borzasztóan aggódhatnak, hogy hova tűnt a csemetéjük és lehet, hogy már a rendőrséget is hívták, ahol persze közlik velük, hogy nem telt le a huszonnégy óra és nem kezdhetik el keresni. Erre persze a szülők kiakadnak, ha vannak testvérei talán sírva is fakadnak, hiszen nagyon szerethetik a kislányt. Az apja biztosan elindul maga megkeresni a gyermekét, az édesanya pedig körbetelefonálja a fél várost, hogy megtalálja elveszett csemetéjét. De persze senki nem tud róla semmit, és az apa sem talál semmit. Kétségbeesnek. Tönkretettem a családjukat. Egy gátlástalan gyilkos vagyok. Semmi több. <br />Carlisle ezek után nem fog szívesen látni a családunkban, és majd távoznom kell. Jasper velem akar majd tartani, de nem fogom engedni, és boldogtalan lesz, hiszen a vámpírházasságok általában tényleg örökre szólnak, örök szerelemmel, meg minden. Mindent és mindenkit tönkretettem. Már láttam magam előtt a szomorú jeleneteket. Bella fog bennem a legnagyobbat csalódni, persze csak Nessie után. A kicsi Renesmee nem fogja egyből elhinni, hogy ilyesmire képes voltam és majd tagadólag megrázza a fejét, és mikor rájön, hogy nem hazudnak neki, sírva fakad, és a fejemhez vágja, hogy utál…<br />Tudom, hogy ez lesz, ehhez még látomás sem kell.<br />- Alice? – szólalt meg Jasper bátortalanul, mikor már hosszú percek óta bámuljuk egymást némán. Nem válaszolok, csak némán a földre rogyok, és könnyek nélkül rázni kezd a zokogás.<br />Érzem, hogy egy hideg test óvatosan magához ölel, és csitító szavakat mormol a fülembe, de én ettől még rosszabbul érzem magam. Nem érdemlem meg én ezt a férfit, ő túl jó nekem.<br />- Menj innen – suttogom rekedten. A hangom sem az enyém már, a szememre nem is merek gondolni. Már biztosan látszik benne egy kis vörös árnyalat. A gyilkolásom jeléül.<br />- Kicsim, ne gyötörd magad. Ha jobban figyelek rád, akkor ez nem történik meg. Az én hibám, hiszen sejtettem, hogy történt veled valami, amitől össze vagy zavarodva és… hagytam, hogy olyan hibát kövess el, ami után gyűlölnéd magadat. Kicsim, kérlek… Bárkivel előfordul ilyesmi, ezért nem kell, hogy megvesd magad… - suttogta Jasper és gyengéden végigsimított az arcomon. Csak néztem a szép arcot, és nem tudtam elhinni, hogy ezt mondja nekem. Mindezek után… még ő vigasztal engem?<br />- De… egy szörnyeteg vagyok – suttogtam makacs önutálattal, és lehajtottam a fejem.<br />- Kedvesem… Az önmarcangolás Edward szakterülete, ne vedd el tőle – kacsintott rám mosolyogva és egy féloldalas mosoly jelent meg az arcomon.<br />- Annyira szeretlek – suttogtam szipogva és hagytam, hogy szerető kezei lágyan simogassanak. Egyre nyugodtabb és nyugodtabb lettem, biztosan csinált velem valamit. De nem bántam, mert kellemes volt. Nem éreztem semmit, csak fáradt lettem. Laposan pislogva néztem őt, egészen, míg meg nem elégelte a helyzetet.<br />- Gyere, kicsim. Hazamegyünk – szólalt meg és udvariasan felém nyújtotta a kezét. Bizonytalanul elfogadtam és hagytam, hogy erősen, de mégis finoman felsegítsen ülő helyzetemből. Mikor függőleges helyzetbe kerültem, megtántorodtam. Túl gyengének éreztem magam, még a járáshoz is. Jasper karjai megtartottak. Kábán néztem körbe, alig hittem a szememnek… Ez a pusztulás az én művem lenne? Bizonyosan igen.<br />Jasper minden kérdés nélkül kapott a karjaiba és kezdett velem rohanni a házunk felé, de figyelt arra, hogy még véletlenül se kerüljek kényelmetlen testhelyzetbe.<br />Nem éreztem közben semmit, csak végtelen nyugalmat. El tudtam volna lebegni ebben az állapotban az örökkévalóságig is. Kellemesen simultam a szerelmem karjaiba.<br />- Mi történt? – sikoltotta Esme, mikor meglátott engem Jasper karjaiban üvegesen nyugodt arccal. – És hova ment Carlisle…? – folytatta ijedten, mikor nem kapott választ a kérdésre. Ahogy felfogtam a szavak jelentését, megremegtem.<br />Carlisle már tudja. Tudja, hogy mit tettem. Most bizonyára a kislány holttestét intézi, biztosan talán majd megoldást, és ki is gyanakodna pont rám? Pedig börtönben lenne a helyem. Bárcsak meghaltam volna akkor, amikor az ismeretlen idős férfi átváltoztatott. Bárcsak ne lennék most itt, és ne lennék egy szánalmas gyilkos.<br />- Mi a baj, Alice? – aggodalmaskodott Esme, mikor még percek múltán is Jasper mellkasához bújva feküdtem az említett karjaiban és rázni kezdett az elfojtott zokogás.<br />- Történt egy baleset – vallotta be a szerelmem halkan, és bűntudatosan. Ismertem ezt a hanghordozást, és fájt, hogy megint miattam érzi rosszul magát. Mindig én voltam kettőnk közül az, aki optimizmusával feldobta a kapcsolatunk, de úgy látszik ehhez most nem lesz elég.<br /><br />- Én jól vagyok – szólaltam meg, miután lehiggadtam. Nem néztem rájuk, arra képtelen voltam. Nem mertem, gyáva voltam. Jasper némán felvitt a szobánkba és az ágyra fektetett. Hálás szemmel figyeltem, ahogy gondosan kényelembe helyez, de éreztem, hogy nem érdemlem meg a szeretetét. Ellent mondtam Carlisle elveinek, és egyben a sajátjaimnak is. Korábban is öltem már embert, még mielőtt rátaláltam volna a Cullen családra és Jasperre, de akkor még nem sejtettem, hogy a szomjam oltására létezik más mód is. De most már tudom. Szörnyeteg lett belőlem, valóra vált a legnagyobb félelmem. Hiába óvtam annyira Jaspert tőle, a végén engem támadott meg.<br />Behunytam a szemem, de a külvilágot nem tudtam kizárni. Éreztem Jasper jelenlétét, és hallottam, hogy a nappali megtelik a család többi tagjával és fojtott hangú társalgásba kezdenek, de nem tudnak semmi konkrétumot. Felsóhajtottam.<br />- Nem mész le? – kérdeztem anélkül, hogy megmozdultam volna. – Szeretnék gondolkodni… és a többiek biztosan… biztosan tudni akarják, hogy mi történt… - ejtettem ki a fájó szavakat és megremegtem.<br />- Rendben… Alice… Kérlek… ne csinálj semmi őrültséget – kérlelt halkan és fájdalmasan, majd elindult az ajtó felé.<br />- Jasper? – szólaltam meg halkan, rekedten. – Nem várom el, hogy megvédj. Megérdemlem, hogyha elítéltek, nem kell aggódnod értem. Megértem, ha te is… - A hangom elcsuklott, és a másik oldalamra fordultam. Nem tudtam soha sem hazudni, mert nem volt igaz, hogy nem várom el a védelmét. Nem érdemeltem meg, de reménykedtem benne, hogy mellém áll. Ettől éreztem magam igazán undorítónak.<br />- Te voltál az, aki mellettem állt, amikor senki. Te voltál az, aki lelket vert belém és jó útra térített. Te vagy az, akit tiszta szerelemmel szeretek. Te vagy az egyetlen, akit el tudok képzelni magam mellett. Ne várd el tőlem, hogy ne álljak melléd egy apró vétek miatt. Nem tudsz olyat mondani, vagy tenni, amitől ne szeretnélek. Ezt jól jegyezd meg, szerelmem. Amíg élek, melletted állok, és ezen nem változtathatsz, még te sem – fejezte be végül halkan és elindult le a nappaliba, és én egyedül maradtam a meghatódottság bizsergető érzésével és a bűntudatom mardosó fájdalmával.<br />Némán hallgattam a lent folyó társalgást, majd hirtelen álomba szenderültem. <br /><br />- Alice? – hallottam meg magam mellett egy ijedt hangot. A szemeim kipattantak és Jasper riadt szemeivel találkozott a tekintetem. Te jó ég! Most biztosan rájött, hogy elaludtam és még jobban aggódni fog értem, hogy mi a bajom, miért tudok aludni. Olyat éreztem, amit már szinte el is felejtettem. Álmos voltam, de uralkodtam magamon.<br />- Jasper, mi a baj? – nyögtem rekedten, de teljesen úgy viselkedtem, mint akit rajtakaptak valami csínytevésen. Így is történt, még ha ezúttal nem is csináltam semmi rosszat.<br />- Percek óta szólongatlak, és olyan nagyon nyugodt voltál, hogy megijedtem. Jól vagy?<br />Megnyugodtam. Nem buktam le, hiszen meg sem fordult a fejében, hogy akár aludhattam is, hisz a fajtánk nem volt képes ilyesmire.<br />- Jól vagyok, csak elgondolkoztam, és nem vettem észre, hogy feljöttél. Nagyon sajnálom – néztem rá esdekelve és ő azon nyomban megenyhült. Annyira szerettem, hogy ennyire szeret, hirtelen úgy éreztem, hogy vágyom a szeretetre.<br />Szomorúság kerített a hatalmába és arra gondoltam, hogy talán most töltöm az utolsó perceimet ebben a szépséges házban, ebben a kincset érő családban. Nem akartam őket elveszíteni, de megérteném, hogy ha ők nem lennének hajlandók többet a közelükben tudni.<br />- Gyere le velem, kérlek – nézett rám kedvesen. – A többiek beszélni szeretnének veled.<br />Ettől féltem, most jön az a perc, amikor kimondja Carlisle a végítéletet és kitagad. Nem fogok rá neheztelni érte. Békében fogok távozni, csendesen szenvedve, ahogy Bella mondaná.<br /><br />Némán felálltam és hagytam, hogy Jasper átölelje a derekam, és még egyszer utoljára hozzásimultam, érezni akartam a közelségét. Mielőtt kiléptem volna az ajtón, visszanéztem a szobámra, mintha most látnám utoljára és elindultam Jasper oldalán lefelé a lépcsőn. Nem néztem sem előre, sem fel, csak le, mintha a padló eddig ismeretlen titkokat rejtene, amiket most akarok megfejteni. Éreztem a jelenlétüket, de a képességeim cserbenhagytak. Semmit nem éreztem a jövővel kapcsolatban, ami nagyon idegesített.<br />Az első meglepetést Esme okozta, mikor sebesen elém lépett és magához ölelt. Megmondom őszintén, hogy egy anyai pofonra számítottam, de aztán megdöbbentem még a feltételezéstől is, hiszen Esme lenne az utolsó ember, aki bárkit is megütne. Főleg a gyermekét. Már ha annak tart még engem…<br />- Jaj, kincsem – susogta halkan a fülembe, de biztos voltam benne, hogy mindenki hallotta.<br />- Húgi, minden rendben? – mosolygott rám Emmett együtt érzően. Ez volt a második meglepetés. A következő akkor ért, mikor felnéztem. Egyikük arcán sem láttam gyűlöletet, csak aggodalmat és szeretetet. Sorban öleltek magukhoz, még Rosalie is virult a kedvességtől és az együttérzéstől. Nem tudtam mire vélni ezt a viselkedést.<br />- De hát…<br />- Miért vagy meglepődve, kedvesem? – nevetett fel mellettem Jasper és ő is magához szorított.<br />- Én… szörnyű dolgot tettem. Ellent mondtam az elveinknek, és kioltottam egy ártatlan kislány életét. Erre nincs bocsánat.<br />- Alice! – szólalt meg Carlisle nyugodtan. – Nem vagyunk tökéletesek, és nem rendelkezünk hibátlan önkontrollal. Vannak az életünkben nehéz időszakok, de azért vagyunk egy család, hogy segítsünk egymáson a bajban. Nehézségeid akadtak és össze vagy zavarodva. Milyen lény lennék, ha ezért megtagadnám a gyermekemet, mikor már én is oltottam ki emberéletet? Ettől még nem leszel szörnyeteg, hisz tulajdonképpen ez lenne a természetes nekünk. Amíg vannak érzéseid, amíg bimbódzik benned a szeretet és a lelkiismeret, addig bármit teszel, nem lehetsz szörnyeteg. Nem csak a jó és a rossz létezik, vékony köztük a határ, de te jó ember vagy, Alice.<br />- Melletted állunk – szólalt meg az eddig néma Rosalie és én hálás meghatódottsággal néztem rá.<br />- Köszönöm – hebegtem hálásan és szorosan megöleltem az apámat, Carlislét, akinél nincsen csodálatosabb lény. Talán csak Jasper, vagy még ő se.<br /><br />- Ami a kislányt illeti – szólalt meg ismét Carlisle. – A Port Angeles-i árvaház lakója volt, a szülei meghaltak autóbalesetben mikor egyéves sem volt, így nem volt családja, aki megsiratná, nem okoztál senkinek fájdalmat. Egy évvel ezelőtt egy ritka halálos betegséget állapítottak meg nála, és már csak napjai vagy hetei voltak hátra. Az erdőbe szökött, tisztában volt vele, hogy meg fog halni, hiszen érezte a gyengeségét. De nem akart párnák közt meghalni csövekkel a testében, így megszökött a kórházból és az volt minden álma, hogy még utoljára valami izgalmas részese legyen. Akaratlanul is, de teljesítetted a kislány utolsó kívánságát. Ha beszélni tudna, biztosan megköszönné neked, hogy gyorsan és fájdalom nélkül halt meg egy kaland közepette – fejezte be, és rám mosolygott. <br /><br />Túl sok információ volt ez nekem hirtelen, de nem tudtam úgy elfogadni a helyzetet, ahogy Carlisle beállította. Mert ő úgy mondta, mintha egy nemes cselekedetet hajtottam volna végre. Jasper felé fordultam és hagytam, hogy magához öleljen, és szeretetével támogasson. Szerettem Jaspert, igazán, és szükségem volt rá. Főleg most, hogy éreztem, hogy valami történik velem.<br />- Szeretlek – mormoltam halkan és hagytam, hogy gyengéden megcsókoljon. A boldogság hamar szétterjedt az ereimben és magamban hálát adtam az égnek, hogy megáldott egy ilyen családdal, egy ilyen férjjel… Kívánhatnék ennél többet? Nem, de minden túl szép lett, hogy sokáig tartson. A képzeletbeli baljós fellegek még nem tűntek el a fejem fölül…<br />- Köszönöm – néztem végig a családomon, és igazán hálás voltam. Mégis… vajon, Bella és Edward is ilyen jól fogadja majd? És én megbocsátok magamnak valaha, még ha ez volt a lány sorsa is? Én nem tudtam, nem ezért tettem, tehát ettől nem lett kevesebb a bűnöm.<br />A tekintetem elhomályosodott egy kép jelent meg a szemem előtt.<br /><br /><span style="font-style:italic;">Jasper volt az első, akit megláttam. Éppen telefonált, az arca komor és aggodalmas volt. Nem tudom, hogy mikor fog ez történni, de éreztem, hogy még nem mostanában.<br />- Edward… nem mondanám ezt, ha látnék más utat. Tudom, hogy a Denalik mennyire szeretik Renesmeét, de szükség van rátok itthon.<br />- Mi történt? A telefonon keresztül nem hallom a gondolataidat.<br />- Aggódom Alice miatt – sóhajtotta a szerelmem. A hangja elfúlt az aggodalomtól.<br />- Történt valami? Mi van vele?<br />- Megmagyarázhatatlan dolgok történnek körülötte. Aggódom, érted? Talán szüksége lenne Bellára, nekem fogalmam sincs, hogy mi ez az egész. Ráadásul te olvasnál a gondolataiban. Különös dolgokat képzel mostanában… én attól félek, hogy ha nem teszünk valamit… Alice megőrül…</span></div>Unknownnoreply@blogger.com4tag:blogger.com,1999:blog-5879837399718442021.post-283793037151086572011-05-09T15:06:00.005+02:002011-05-09T15:29:57.247+02:00Múltam sötétje - 2. fejezet<a onblur="try {parent.deselectBloggerImageGracefully();} catch(e) {}" href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEj5GDuSHpIzzhmOKxRNt9aUHsf0dfNxOuFe5_wS348Cos2tU98M7n4n4yDWAz-cxSTbrYc9QEqPWS05xtj8rlZhXRT49qziF6Y4izLTbdHMzKcAbko4jEYO2nxO6TTaF1jv1KrRzEtr_c1f/s1600/images.jpg"><img style="display:block; margin:0px auto 10px; text-align:center;cursor:pointer; cursor:hand;width: 200px; height: 118px;" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEj5GDuSHpIzzhmOKxRNt9aUHsf0dfNxOuFe5_wS348Cos2tU98M7n4n4yDWAz-cxSTbrYc9QEqPWS05xtj8rlZhXRT49qziF6Y4izLTbdHMzKcAbko4jEYO2nxO6TTaF1jv1KrRzEtr_c1f/s200/images.jpg" border="0" alt=""id="BLOGGER_PHOTO_ID_5604705848999713794" /></a><br /><center><span style="font-weight:bold;">Tökéletesnek látszó </span></center><br /><br /><div style="text-align: justify;"><span style="font-style:italic;">Fájdalmat éreztem, de nem a saját fájdalmamat éreztem. Hanem a lányét. Juan szerelméét, akinek még nem tudtam a nevét. A boltban látott lányét. Üvölteni akartam, de a torkomra forrtak a szavak. Nem tudtam, hogy miért készült a testem szétszakadni, de pokoli fájdalmat éreztem. Láttam magam előtt lebegni Juan kétségbeesett arcát, hallottam, hogy valaki sír. Egy lány hang. De nem tudtam szétválasztani a valóságot, a kábulatot és a fájdalmat. Tudtam, hogy meghalok. Vagyis… nem én, hanem az a lány. De akkor hogyan láthattam az imént? Imént? Mi történik velem? Miért érzem amit? Miért látom ezt? Homályosan felderengtek előttem a vásárlással töltött percek, majd Juan az autóút kellős közepén. Talán megőrültem. Mégis… éreztem a lány kínját. Valós volt. És semmi nem volt ehhez fogható. Semmi. Mintha kitépték volna a testem, mintha tűzben égne az egész testem, mintha vasrácsok lapítanák össze a fejem…</span><br /><br />- Alice! Alice! – szólongatott egy hang valahol a sötétség peremén. Zavarodott voltam. Nem tudtam már, hogy mit értek én, és mit érez a lány. Egyek voltak, és mégsem. Ketten voltunk. Huh, ez zavaros. – Hallasz engem, kicsim? – ismertem meg a szerelmem hangját, és megkönnyebbültem. Akkor nincs is nagy baj. Miért is veszekedtem vele az előbb? Már nem értettem a korábbi indulatomat. Akkor mégis olyan hirtelen jött, nem tehettem ellene. Jasper nem érdemelte meg. <br />- Mit érzel felőle, Jasper? – kérdezte egy ideges hang. Carlisle. Ő mindig nyugodt, most miért ideges? Akkora baj nem lehet. <br />- Nem tudom – nyögte a szerelmem kínzottan. – Össze vagyok zavarodva és nagyon aggódok érte. De azt hiszem, hogy ébredezik… - felelte, mire két hideg kéz tapogatott végig az arcomon. Jasper pedig végig a kezemet szorongatta. Úgy döntöttem, hogy nem játszok Csipkerózsikát és kinyitom a szemem. <br />Jasper volt az első, akit megláttam. Tekintetében aggodalom égett, amitől bűntudatom támadt. Miattam aggódott. Az érzéseim miatt meglepetten nézett rám. <br />- Minden rendben, kicsim?<br />- Mi történt? – válaszoltam a kérdésre kérdéssel. Jasper óvatosan segített felülni, és meglepett, hogy milyen nehézkesen mozgok. Vámpírként szokatlan volt ez nekem. Most vettem észre a többieket. Rosalie és Emmett ölelkezve álltak az ajtóban, Esme pedig mellettük állt. Mindenki furcsán nézett rám, még Emmett sem vigyorgott.<br />- Mi történt? – kérdeztem újra hangosabban, mivel nem válaszolt nekem senki. Jasper végül erőt vett magán és szólásra emelte a száját.<br />- Amikor hazaértünk a vadászatról, te nem voltál sehol. A telefonodat nem vetted fel, és nem hagytál üzenetet sem. Aztán végre elértelek, már nagyon aggódtam. Beszéltünk, de egyszer csak elhallgattál. Döbbenetet éreztem felőled, aztán már csak a sikolyodat hallottam. Borzasztóan megijedtem és hallottam a csattanásokat is. Felhívtam Carlislét és azonnal elindultalak megkeresni.<br />- Sajnálom, hogy megzavartalak titeket – néztem bűnbánóan a szüleimre, de Esme csak legyintett.<br />- Ugyan már, kicsim – suttogta. <br />- És utána? – fordultam vissza a kedvesemhez.<br />- Carlisle és én egyszerre értünk oda. Minden lángokban állt. A kocsid darabokban hevert a szakadék alján. A mentősök még nem értek le, hogy megnézzenek. De biztosak voltak benne, hogy nem élted túl. Persze, mi tudtuk, hogy nem eshetett bajod, hiszen vámpír vagy és halhatatlan, de azért aggódtam. A kocsiból szinte semmi nem maradt, téged pedig néhány méterre az égő kocsitól találtunk meg összezúzva és eszméletlenül… utána idehoztunk. A tested rendbe is jött, de nem értettük. hogy miért vagy… eszméletlen – nyögte Jasper kétségbeesetten. Rémülten néztem rá. Semmit nem értettem. Hogyan lehetséges ez? Egy kép úszott a szemem elé, és a tekintetem elhomályosodott.<br /><br /><span style="font-style:italic;">- Itt vagyok, édesem – suttogta nekem egy lágy, férfi hang. Nem ismertem őt. Kábán felnéztem rá, és Juant láttam, ahogy gyengéden engem néz. Körülöttem lángok, mindenhol. Fájdalmat éreztem. Óvatosan magához ölelt és finom csókot lehelt az ajkaimra. Majd elővett valamit a zsebéből, egy kisebb üveget, amiben egy különös színű folyadék volt.<br />Rettegve néztem rá. Még nem éreztem magamban erőt ahhoz, hogy megvédjem magam. Kellett volna hozzá néhány perc.<br />- Ne félj tőlem, egyetlenem. Meggyógyítalak, minden rendben lesz – suttogta és ledöntötte a torkomon a különös ízű folyadékot, ami szinte perzselte a testemet, majd a világ elsötétült előttem.</span><br /><br />- Mit láttál? – kérdezte Jasper valahonnan messziről. Megráztam a fejem, és visszatértem a valóságban. Bizonyára megint Juant és a bolti lányt láttam. Talán a jövőben megismerem őket.<br />- Semmit, nem fontos – erőltettem mosolyt az arcomra. – Sajnálom – néztem a családomra egyesével. – Nem akartam senkit megijeszteni. Ez biztos normális, nem?<br />Senki nem válaszolt, ami elég nyugtalanító volt. De hirtelen rémisztő dolog jutott eszembe és Jasperre néztem.<br />- Az előbb mondtál valamit a kocsimról… nem… Mondd, hogy nem igaz! Nem törhetett össze! – kiáltottam rá ijedten.<br />Emmett hangosan felnevetett. – Na, ez már normális – szólalt meg, de most figyelmen kívül hagytam a beszólását. Jasper is elmosolyodott, amit egy dühös pillantással jutalmaztam.<br />- Sajnálom, Alice. De nem tudtuk a kocsit megmenteni – nézett rám óvatosan a szerelmem, de látszott rajta, hogy ezen nagyon jól mulat. Én már nem annyira. Ezt a kocsit Edward vette nekem az olasz kaland után, amikor majdnem meghaltunk a mazochista éne miatt. Szerettem ezt a kocsit, egészen a szívemhez nőtt. <br />Csalódottan fújtam ki a levegőt. <br />- A kocsi a legkisebb gond, majd veszek másikat, jó? A lényeg, hogy jól vagy – nézett Jasper a szemembe lágyan, amitől egyből megnyugodtam. Finoman megcsókoltam és boldogan simultam a karjaiba. <br />- Na… szobára gyerekek! – csattant fel Emmett tetetett felháborodással, mire kelletlenül szétváltunk és angyalian Emmettre mosolyogtam. – Akkor talán Emmett ki is mehetnél abból a bizonyos szobából… <br />Mindenki nevetett, Emmett pedig duzzogva távozott. Rosalie mosolyogva ment utána. Esme és Carlisle pedig halkan kioldalaztak a szobából, hogy ne zavarjanak minket. A szerelmemre mosolyogtam és úgy éreztem, mintha minden a régi volna. <br /><br />- Miért nem vetted fel egésznap a telefont? – jutott eszembe a vásárlás előtti aggodalmam.<br />- Gondolkoznom kellett kettőnkön – válaszolta komolyan. Rémülten néztem rá, mire felnevetett. Nem értettem a nevetség tárgyát, ez egészen úgy hangzott, mintha… valami baj lenne. Mintha már nem szeretne. Ez persze hülye gondolat volt, hiszen a vámpírok közötti szerelem örökre szól.<br />- Ne ijedj meg. Csak Emmett hülyeségeit hallgattam és egyszer csak eszembe jutott, hogy ők tízévente megházasodnak Rosalie-val. Mi pedig csak egyszer álltunk oltár előtt. Alice Cullen… lennél újra a feleségem? – ereszkedett fél térdre előttem és elővett a zsebéből egy kis fekete dobozt. Amikor felnyitotta egy gyönyörű ezüst gyűrűt pillantottam meg benne. Döbbenten néztem rá.<br />- Ezt miért nem láttam előre? Igen! IGEN! – kiáltottam nevetve és a nyakába ugrottam. Olyan boldogságot éreztem, mint mikor először kérte meg a kezem. Szenvedélyes csókjával szinte levett a lábamról és mámoros boldogságban lebegtem. Lassan elkezdtem kigombolni az ingjét, ő pedig egyetlen mozdulattal letépte rólam a blúzomat. Nem szokott ilyen vad lenni, de nem bántam. Ezer másik felsőm volt. Eggyel több vagy kevesebb. Ajkaimmal vággyal telve barangoltam be a testét és végig csókoltam a bőrét borító sebhelyeket, mire kéjes nyögés hagyta el a torkát. A korábbi vadságán felbuzdulva letéptem a farmernadrágját, majd az alsó nadrágjával sem vacakoltam. Ő sem finomkodott és lassan mindketten teljesen meztelenül élveztük a másik közelségét. A következő pillanatban belém hatolt és kezdetét vette a mennyországba vezető út…<br /><br />Egész este egymás karjaiban feküdtünk, nem volt semmi dolgunk. Még Emmett megjegyzései sem zavartak a földszintről. Boldog nyugalommal feküdtem a legjobb helyen a világon. Jasper karjaiban, miközben ő lágyan simogatta a testemet. <br />- Szeretlek, Alice Cullen – szólalt meg halkan. <br />- Én is szeretlek, Jasper – mosolyogtam rá, de a következő pillanatban megszólalt a mobilom. Emmett harsogva nevetett a földszinten, én pedig bosszankodva kaptam fel a kagylót. Mielőtt megszólalt volna valaki, már tudtam, hogy kivel beszélek.<br />- Nessie! – kiáltottam boldogan.<br />- Téged nem lehet meglepni – sóhajtotta Renesmee durcás hangon, mire Jasper nevetni kezdett. – Szia, Alice néni.<br />- Milyen Tanyáéknál? – kérdeztem mosolyogva. Imádtam ezt a kislányt. Olyan volt, mint Edward és Bella összeolvasztva kicsiben.<br />- Nagyon jó! Képzeld Tanya megmutatta az egészet, és olyan szép! Mindenhol fák, nem mintha otthon nem lennének, de ezek olyan mások… olyan különlegesek! Van egy csomó medve, Emmett bácsi biztosan nagyon élvezné, hisz van itt bőven. Kicsit hidegebb van, mint otthon, de engem nem zavar. Nem tudok megfázni, és ez nagyon jó! A többiek is nagyon kedvesek, Kate majdnem olyan jól főz, mint a Esme néni, de persze az övéhez nem igazán van fogható, hisz egyre több szakácskönyvet magol be, míg Kate csak néha napján látogatja meg a konyhát, hogyha valami különleges vendég érkezik! Bár szerintem én nem vagyok különleges, de Eleazar bácsi szerint igen is az vagyok. Én ezzel nem értek egyet, de mindenki más igen. És olyan szép madarak vannak, úgy csiripelnek, mintha… - hadarta vidáman, és csak mondta és mondta. Jasperre néztem, aki nevetve hallgatta a kicsi Nessie-t, és rám kacsintott. A nyelvemet nyújtottam, majd egy másik hang szólalt meg a háttérben.<br />- Renesmee, kicsim! Hagyd egy kicsit szóhoz jutni a nagynénédet – kérlelte Bella kedvesen, és most jöttem csak rá, hogy mennyire is hiányoznak nekem, holott még csak pár hete, hogy elutaztak.<br />Nessie megszeppenése nem tartott sokáig, de én ezt kihasználtam és beleszóltam.<br />- Mi jól vagyunk, és ti? Meddig maradtok?<br />- Nem tudom. Mindenki nagyon imádja Nessie-t, és nem akarják elengedni – nevetett Bella a telefonba, és hallottam, hogy Nessie nagyon örül ennek a kijelentésnek. – Viszont már nagyon hiányzik neki Jake. Úgyhogy maximum néhány hét. Nagyon jó itt, de már nagyon hiányoztok.<br />- Ti is.<br />- Edward?<br />- Kint van Tanyával és Kate-tel, nem is mondtam neki, hogy most telefonálok, hirtelen ötlet volt, hogy ne lásd meg, de Renesmee ki kapta a kezemből a telefont.<br />- Ne mentegetőzz, nagyon tetszett a vidámsága. Már régen hallottam a fecsegését, nem is tudtam, hogy mi hiányzott az életünkből.<br />- Na! Én nem fecsegek! – csattant fel Renesmee a túloldalon, majd átvette a kagylót. – Most komolyan nem történt semmi érdekes, mióta eljöttünk? – kérdezte tőlem csalódottan. Jasperre néztem, majd a kezemen lévő csodaszép gyűrűre.<br />- Hát, ami azt illeti. Tudsz titkot tartani, Nessie? – kérdeztem vigyorogva, holott pontosan tudtam, hogy Bella hall minden egyes szót, sőt még a többiek is itt a nappaliból. <br />- Persze! Anya kapcsold ki a füled! – szólt rá Bellára, aki harsogó nevetéssel engedelmeskedett. Legalábbis Nessie nem adta jelét az engedetlenségnek. – Mi a titok?<br />- Jasper megkérte a kezem! – újságoltam vidáman, mire elakadt a lélegzete és felsikított.<br />- De jó! De jó! Várj… de ti már házasok vagytok – komorult el hirtelen. <br />- Tudod, néha jó megismételni a dolgokat. Egy örökkévalóságon át nem elég egy esküvő.<br />- Ki érti a felnőtteket… - mondta értetlenül. <br />- Inkább meséld el, mennyit nőttél.<br />- Már akkora vagyok, mint egy tízéves. Kicsit bosszantó, hogy mindent kinövök. És nem vagy itt, hogy vásárolj egy csomó felesleges cuccot.<br />- Egy felesleges ruhát sem vettem neked – ellenkeztem durcásan., majd tovább hallgattam a lelkes szóáradatot. Boldognak éreztem magam. Hihetetlenül boldognak. Jasper szemébe néztem, és tudtam, hogy az életem tökéletes. Legalábbis akkor még azt hittem.</div>Unknownnoreply@blogger.com5tag:blogger.com,1999:blog-5879837399718442021.post-31977662215573236542011-05-08T08:38:00.003+02:002011-05-08T08:41:00.180+02:00Múltam sötétje - 1. fejezet<div style="text-align: justify;"><span style="font-style:italic;">Egy lány és egy fiú boldogan fogják egymást kezét szemben egymással. A fiú szerelmes szavakat suttog a lány fülébe, majd gyengéden megcsókolja. <br />- Annyira szeretlek, kicsim – súgja gyengéden.<br />- Én is szeretlek, Juan – válaszolja a lány boldogan. Most vettem csak észre, hogy a lány gyönyörű hófehér ruhát visel. Ujjatlan, pánt nélküli testhez simuló felső része, és fodrosabb, habosabb alsó része volt, de remekül állt rajta. Értett a divathoz minden bizonnyal. Hosszú barna haja hullámosan omlott a fedetlenül hagyott vállaira. Kék szemeiben szerelem égett, és olyan megbabonázva nézett Juanra, mint ahogy én szoktam Jasperre nézni a legromantikusabb pillanatainkban. Az arca hibátlan, hófehér volt, de a szíve dobogott. Juan jóképű férfi volt, talán húszéves lehetett. Hosszú barna haja majdnem a válláig ért, laza eleganciát kölcsönözve szépnek mondható vonásaihoz. Neki is hófehér volt a bőre, és az ő szíve nem dobogott. Ő vámpír volt. <br />- Bárcsak örökké velem lehetnél – sóhajtotta Juan hirtelen támadt szomorúsággal.<br />- De mi van,ha meghalok? Nem akarlak itt hagyni téged. Csak téged akarlak, engem más nem érdekel. És persze Ashleyt. Mindennél jobban szeretnék veletek lenni. Kérlek, higgy nekem. Szeretlek. <br />- Ha megteszem, amit kértél… örökké elveszíthetlek. <br />- Mindig a tiéd leszek, történjék bármi. A szerelmünket nem felejthetem el. Téged akarlak, illetve titeket. Ne hagyd, hogy olyat tegyek, amit később megbánok. Megígéred nekem? Ugye, nem felejtesz el engem? Ígérd meg, hogy megvéded őt tőlem, bármit is teszek. Mindig legyen ő az első. <br />- Megígérem. <br />- El is hagysz, hogyha kell?<br />Juan összetörten bólintott, majd magához ölelte a törékeny lányt. Most vettem csak észre, hogy milyen beteges a külseje…</span><br /><br />Zihálva ébredtem, és éreztem, hogy minden ízemben remegek. Kezemet a mellkasomra tettem és megpróbáltam megnyugodni, nem sok sikerrel. Az imént látott képek vadul kavarogtak az elmémben, és éreztem, hogy van jelentősége a látottaknak, még ha nem is sejtettem, hogy mi az. Se a lány, se a férfi nem volt ismerős, de éreztem, hogy valamilyen szinten kötődök hozzájuk. A képek homályosabbak voltak, nem egy megszokott látomás volt, hanem valami más…<br />Álmodtam! – zúdult rám a felismerés, és megrémültem. Én már évtizedek óta nem alszom, akkor most mégis mi történt? A vámpírok szervezete képtelen az ilyesféle emberi szükségletekre, akkor hogyan történhetett?<br /><br />Remegő tagokkal ültem fel az ágyamban és körülnéztem. Vártam, hogy valaki előbújjon a sarokból, és azt kiáltsa: „Meglepetés! Tényleg elhitted, hogy álmodtál?” <br />Természetesen senki nem bukkant elő, egyedül voltam. Senki nem volt itthon. Esme és Carlisle ma ünneplik az első házasságuk évfordulóját és egy romantikus estét töltenek kettesben. Edward, Bella és Renesmee Denaliban vannak látogatóban Tanyáéknál, ahova mindannyiunkat hívtak, de végül csak ők hárman mentek el. Jasper, Emmett és Rosalie pedig elmentek vadászni egy messzebbi medvelelőhelyre, így napokra kivonták magukat az életemből. Természetesen Jasper engem is hívott, de valamiért nem akartam vele menni, egy kis magányra vágytam.<br /><br />Napok óta furcsán éreztem magam, mintha nem is én élnék a testemben, csak egy külső szemlélő lennék, és kezdtem eltávolodni a többiektől, pedig ők ugyanúgy keresték a társaságom, mint korábban. De én nem éreztem magam olyan boldognak, mint előtte, mikor velük voltam. Éreztem, hogy valami megváltozott bennem, attól a perctől fogva, hogy először megpillantottam a fejemben a lány és a fiú, Juan képét, akkor még látomás formájában. <br />Nem tudom miért, de nem engedtem, hogy Edward kiolvassa őket a fejemből, úgy éreztem, hogy ők ketten, bárkikről is van szó, csak hozzám tartoznak, a magánéletemhez. Nem értettem, hogy miért. Egyikük sem volt ismerős, soha nem láttam még őket. De valami különös szeretethez hasonló érzés volt bennem velük kapcsolatban. Kezdek megőrülni…<br /><br />Felálltam, és határozott léptekkel indultam a fürdőszoba irányába. Gyors mozdulattal léptem be a zuhany alá és a lehető leghidegebbre állítottam a víz hőmérsékletét. Abban reménykedtem, hogy egy kis hidegzuhany segít majd újra tisztán gondolkodnom. Bár a víz nem volt hidegebb a saját hőmérsékletemnél, mégis jólesett. Újra felfrissülve éreztem magam, és sikerült egy kicsit elvonatkoztatnom a furcsa álmomtól. Aztán mikor a tükörbe néztem, vidáman elmosolyodtam.<br /><br />Frissebb voltam, mint valaha, az alvás jót tett kialvatlan szemeimnek, és kevésbé látszottak a vámpíros küllemjegyek a szemeim körül. A sápadtságomat és az aranybarna szemszínt leszámítva emberien néztem ki. A hajamra siklott a tekintetem és nyugodtan fogadtam a látványt, hiszen bárminemű fésülés vagy igazítás nélkül úgy állt, ahogy egyszer régen hajdanában meghaltam. Még sem voltam elégedett teljesen a látvánnyal, és leheletnyi szájfényt vittem fel az ajkaimra, majd a szemem körül is kifestettem. A sápadt arcomra is akartam tenni valamit, de nem találtam itthon pirosítót, így beértem a jelenlegi készletemmel, és boldogan szemléltem, hogy mennyivel szebb így az arcom.<br />A szekrényem felé indultam és elgondolkozva szedegettem ki a ruhadarabokat, de egyikhez sem volt kedvem. Túl egyszerűek voltak, valami harsányabbra vágytam, de végül beértem egy rövid farmer nadrággal és egy testhez simuló felsővel. Előkaptam a cipőim közül – jelentős mennyiséget tudhattam magamémak – és kiválasztottam egy fehér virágmintás papucscipőt, felvettem a kedvenc ékszereimet, majd elindultam a nappaliba, de Esme és Carlisle még nem értek haza. <br />Csendben letelepedtem a tévé elé, és keresni kezdtem valami jó filmet, amivel elfoglalhatom magam, amíg a többiek nem érnek haza. Kora reggel révén a tévében csak gyermekműsorokat találtam, így hamar a lekapcsolás mellett döntöttem. A könyves polcról lekaptam egy romantikus regényt, majd a teraszon kényelembe helyezkedtem, és olvasni kezdtem. Hamar kiderült, hogy a könyv fő témája a vérfarkasok és a vámpírok, de nem olyanok voltak, mint amik valójában.<br />Vámpíréhség – olvastam a címet, és elmosolyodtam. Ha az író tudná, hogy valójában milyenek is vagyunk, nem írna ilyen tévhiteket, de arra hamar rájöttem, hogy ő sem alvással tölti főrészt az éjszakáit, ugyanis elég vad aktusok voltak olvashatók a könyvben. Nagyjából olyan, mint amilyen Rosalie és Emmett románca éjjelente, legalábbis Rose elmondása alapján, mikor csajos estén a kalandjait mesélte. Bella múltkor eléggé megütközött a hallottakon, de én már meg sem lepődtem, hiszen mégis csak Emmettről és Rose-ról van szó, akik nem éppen a finomkodásukról híresek.<br />Szerettem a csajos estéket, olyankor olyan felszabadultak voltunk és mindenről beszélgettünk, ami eszünkbe jutott. Így lett jóba igazán Rose és Bella, hiszen rájöttek mindketten, hogy nem csak Renesmee védelme az egyetlen közös pontjuk. <br /><br />Felsóhajtottam, a könyvvel hamar végeztem és még csak dél volt, a nap persze nem volt fent az égen, de én éreztem az időmúlását. Felkaptam a táskámat – benne a hitelkártyámmal – és elindultam a kocsim felé, majd miután kigyönyörködtem magam a sárga csodaautómban, a gázra tapostam és elindultam a város felé, hogy elűzzem az unalmamat egy kis vásárlással. Akkor még nem jutott eszembe, hogy hagynom kéne üzenetet, hogy hova megyek, hogy ne aggódjanak feleslegesen, de a mobilomról nem feledkeztem meg, ellenőriztem, hogy elraktam e, mert tegnap este órákig vártam Jasper hívására, hogy megtudjam jól vannak e, de nem hívott fel. Pedig én aggódtam érte, és rosszul esett a mellőzése. Féltem, hogy baja esett, de azzal nyugtattam magam, hogy nincs egyedül.<br />Kiűztem az aggodalmat a gondolataim közül és a tekintetem az útra fordítottam, mert nem akartam figyelmetlenségemmel baleset okozni, még ha nekem nem is eshetett bajom. Vidáman parkoltam le a helyi bevásárló központ parkolójában és a kirakatok felé vettem az irányt. Szebbnél szebb ruhadarabok sorakoztak, iszonyatos árakban, de nekem a pénz nem jelentett gondot, és kiválasztottam a legharsányabb és legdrágább darabokat. <br /><br />Mikor a táskák tartalmát szemléltem pár órával később megütközve figyeltem, hogy milyen vadító ruhákat válogattam össze. Rosalie nem fog hinni a szemének, hiszen végre megfogadtam a vásárlási tanácsait, és nem csak „apáca” ruhákat vettem, ahogy ő mondaná, holott nem szoktam mindent takaró holmikban mutatkozni senki előtt. Nem akartam, hogy Jasper kiábránduljon belőlem, hiszen nagyon szerettem őt, nem tudnám elviselni, hogyha elveszíteném.<br /><br />Ekkor vettem észre valami nagyon különöset. Egy lány engem figyelt, de nem a megszokott a módon. Az emberek gyakran néznek meg minket, vámpírokat, de ez most valahogy más érzést keltett bennem. Végig néztem a lányon. Kísértetiesen hasonlított rám. Kék szemeiben különös fényt láttam megvillanni, annyira nagyon ismerős volt. Ő volt az álmomban látott lány. Legalábbis erre jutottam hirtelen. <br />- Ki vagy te? – kérdeztem bizonytalan hangon, mire meglepetten nézett rám, mintha nem számított volna arra, hogy megszólítom. Meg kell mondanom, hogy még Rosalie-nál is szebb volt. Csakis vámpír lehetett. Vagy mégse? Hiszen hallottam, ahogy dobog a szíve. Leginkább Renesmee jutott róla eszembe. Félvér volna? Azt hittem Renesmee, Nahuel és nővérei az egyetlenek. Ezek szerint mégsem.<br />- Tényleg nem emlékszel rám? – kérdezte halkan, de mire reagálhattam volna eltűnt. Összezavarodottan meredtem utána, sehova sem tudtam tenni ezt a különös embert, félvért, vagy vámpírt. Nos.. talán az utóbbi az egyetlen, amit kizárhatok. Megráztam a fejem, és elindultam a parkolóba.<br /><br />Beindítottam ismét a meseszép járgányom, és kifordultam vele az országútra, és úgy döntöttem, hogy most már hazamegyek, mert kezdett sötétedni, és Esme már biztosan tűkön ülve vár. Elővettem a mobilom és meglepetten vettem észre, hogy öt nem fogadott hívás szerepel a kijelzőn. Három Jaspertől, kettő pedig az otthoni telefonról érkezett. Gyorsan döntöttem és Jasper számát tárcsáztam.<br />- Halló? Alice, te vagy az? – szólt bele a kagylóba és jól eső érzés áradt szét az ereimben. Imádtam hallgatni a kedvesem megnyugtató hangját, és mindjárt nem éreztem magam annyira egyedül, mint korábban. Én akartam, hát vessek magamra. <br />Mosolyogva válaszoltam. Azonnal megfeledkeztem a furcsa lányról.<br />- Persze, ki más? Jól vagytok? – csevegtem boldogan és minden kellemetlen érzés távozott belőlem.<br />- Én remekül, de te hol vagy, kedvesem? Hazajövök egy hét után, erre te nem vagy sehol, üzenetet se hagytál, és a telefont se vetted fel. Ne csinálj ilyet többet, kérlek…<br />- Ne haragudj – szabadkoztam. – Csak vásárolni voltam, de már elindultam haza – magyaráztam kissé kelletlenül, hiszen rosszul esett a számon kérő hangsúly, még ha neki is volt igaza.<br />- Ígérd meg, hogy nem csinálsz ilyet többet…<br />- Mit? Nem jöhetek el többet az engedélyed nélkül vásárolni? Vagy a házból sem léphetek ki, hogyha te nem engeded meg? – csattantam fel idegesen és az alvás valamint a lány okozta zaklatottság visszakúszott a torkomba. A düh gyorsan terjedt szét az ereimben, és legszívesebben kiadtam volna minden idegességet, amit a mostanában zajló furcsa események miatt éreztem. És nem beszélhettem senkinek arról, hogy mit érzek, hiszen senki nem hinné el, hogy tényleg aludtam.<br />A kirohanásom váratlanul érte, és szinte magam előtt láttam, ahogy hátrahőköl a hirtelen támadt dühömtől és percekig csak a meglepett csendet hallottam a vonal túlsó végéből. Közben észre se vettem, hogy egyre magasabb sebességgel száguldok, és egyre inkább válik instabillá a lelkiállapotom.<br />- Alice… én nem – hebegte Jasper megilletődve. – Én csak aggódtam, nem akartam semmit sem számon kérni rajtad.<br />- Dehogynem – morogtam durcásan és kezdtem lehiggadni. Pedig nem lehet mindent elintézni egy bocsánatkéréssel! És igaza van, én hibáztam azzal, hogy szó nélkül jöttem el, és még én veszem rá, hogy bocsánatért esedezzen, amikor nekem kéne. Azt hiszem, ma nem vagyok normális.<br />- Jasper, ne haragudj, én… - kezdtem, de a következő pillanatban váratlan dolog történt. Az úton előttem az álmomban látott férfi izmos alakját véltem felfedezni, ahogy egyenesen a szemembe néz, de nem ugrik el a száguldó kocsim elől. Ledermedtem, és nem reagáltam Jasper aggodalmas szólongatására, pedig ő biztosan érezte bennem a hirtelen feltámadt döbbenetem.<br />Olyan hirtelenséggel rántottam félre a kormányt, hogy a kormány belereccsent és a kezemben maradt, és felmondta a szolgálatot. Pánikba esve láttam, ahogy egy súlyos kamion közelít felém, hiszen áttértem a szomszédos sávba, majd éreztem, ahogy a két kocsi frontálisan egymásnak hajt, és a világ megfordul a tengelye körül. Tudtam, hogy mit kéne tennem, de a zsibbadtság az agyamban nem akart eltűnni, és nem voltam képes arra, hogy megmozduljak és kiugorjak a zuhanó járműből – mivel az út egy szakadék mellett vezetett – és engedtem az események szabad folyásának.<br />Felsikoltottam, mikor éreztem, hogy nemsokára a földnek csapódok a kocsival együtt, és féltem, hogy mégsem vagyok elég halhatatlan ahhoz, hogy túléljek egy ilyen halálos ütközést, és egy újabb sikollyal vettem tudomásul, hogy a zuhanás véget ért, majd a fejem az ablaküvegnek csapódott és én döbbenten vettem észre, hogy a tudatom elkezd zuhanni a semmiben, a következő pillanatban pedig ájultan feküdtem a ripityára törött, lángoló autóban. Sértetlenül kellett volna megúsznom, de valami gikszer történt, elájultam.</div>Unknownnoreply@blogger.com8tag:blogger.com,1999:blog-5879837399718442021.post-90369819637504705552011-05-07T18:50:00.003+02:002011-05-07T19:05:45.686+02:00Múltam sötétjeSziasztok!<br /><br />Nemrég befejeztem a Véres Álomvilág című történetet, bár nem sok visszajelzés érkezett, de remélem tetszett. Mostanában olvasgattam Alice és Jasper központú cikkeket és kedvet kaptam az egyik régi történetemhez. Nem tudom, hogy vagytok e még, akik emlékeznek a Múltam sötétje című megkezdett történetemre. Nos... most azt szeretném folytatni. Illetve ez így nem igaz, mert csak a történet néhány eleme fog megegyezni és esetleg található lesz az első néhány fejezetben néhány hasonlóság. De alapvetőleg egy másik irányban kezdem újra. Új ötletekkel, új elképzelésekkel, új fejezetekkel. <br /><br />Íme a tartalom:<br /><br />A Cullen család élete nem is lehetne tökéletesebb. Mindenki boldog. Bella és Edward végre egymásra talált, Renesmee végre biztonságban van a Volturitól, most már semmi nem állhat a boldogság útjába. Legalábbis Alice Cullen ezt hitte. <br />De egy nap különös dolgok zavarják meg az idilli életet. Alice álmodni kezd egy fiatal nőről és egy Juan nevű férfiről. Vámpírokra nem jellemző módon képessé válik elaludni éjszakánként, és egy nap autóbalesetet szenved. Találkozik az álmában látott lánnyal, aki pont úgy néz ki, mint ő, majd a különös Juan is felbukkan. Megváltoztatja az életét, és teljesen összezavar mindent. Alice azt hiszi, hogy megőrült. Nem tudja elválasztani a lány érzéseit a saját érzelmeitől és Jasper értetlenül áll Alice különös viselkedése előtt. <br />Vajon, mi mindent bír elviselni a szerelmük? Vajon, mik azok a titkok, amikre csak Alice elfeledett múltja adhat választ? Talán mégsem ismerünk mindent a vámpírok titokzatos világáról... Talán vannak olyan dolgok, amik eddig el voltak rejtve a feledés néma sötétjében. <br /><br />A múlt, a jelen, és a jövő összekeveredik. Ebből semmi jó nem származhat... <br />Egy különös szerelmi háromszög bontakozik ki, ami nem csak három embert tehet tönkre. Kit választ Alice? A döntés az ő kezében van, de vajon, mik a következmények? És ki a titokzatos lány, aki Juannal együtt bukkan fel a Cullen család életében? És mi van, akkor, ha Alice egyre emberibbé kezd válni?<br /><br />Az első fejezet holnap érkezik! Remélem, lesz aki elolvassa és ír nekem majd véleményt!<br /><br />Puszi: GinewraUnknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5879837399718442021.post-31732432241909026992011-05-01T21:39:00.001+02:002011-05-01T21:41:10.778+02:00Véres Álomvilág - 7. fejezetUtolsó fejezet! Nem vagyok vele túl elégedett, de azért remélem tetszeni fog! Köszönöm mindenkinek, aki olvasta a történetem!<br /><br />(Bella szemszöge)<br /><br /><div style="text-align: justify;">Kábán ébredtem, forgott velem a világ. Hangokat hallottam magam körül. Veszekedést. De nem volt kedvem kinyitni a szemem.<br />- Mit csináltál vele, Carlisle? – kérdezte egy női hang. Talán Rosalie?<br />- Csak elkábítottam. Sajnálom, fiam. Alice hívott, hogy szükség lesz rá.<br />- Reneé hogy van? – kérdezte Edward csendesen, és most vettem csak észre, hogy fogja a kezem.<br />- Rosszul. Azt hiszem, sokkot kapott. Kapott nyugtatókat, most végre elaludt.<br />- És Charlie?<br />- Bella ölte meg néhány hónappal ezelőtt. Hiányzik a vér a szervezetéből és harapás nyomot találtam a testén. <br />- Nem lehet igaz – nyöszörögte. – Bárcsak álom lenne ez az egész. Most mi lesz?<br />- Eltemetjük Charlie-t – felelte, mire felsikítottam. Mindenki rám meredt. Eltemetni?! Megőrültek? Élve?<br />- Teljesen megőrültetek! – visítottam és felpattantam. Védekező állásban hátráltam a fal felé. – Képes lennél élve eltemetni őt?! Meg fog gyógyulni! Csak beteg!<br />- És mi baja, Bella? Elvitted orvoshoz? Mióta beteg? – kérdezte Carlisle higgadtan. Összezavarodtam. Mégis hisz nekem? De egyben el is némultam. Nem tudtam, hogy mit feleljek. Próbáltam felidézni, hogy mi a betegsége, de nem jutott eszembe semmi. Megrémültem. Mi van velem?<br />- Azóta… azóta… mit tett velem? Nem jut eszembe! Mit adott nekem? – vádoltam meg dühös kétségbeeséssel. Most láttam csak, hogy Jasper, Emmett és Alice is itt van. Az előbbiek úgy néztek rám, mintha veszélyes lennék. <br />- Elkábítottalak, Bella. Ez nem hat ki az emlékezetedre. Mióta? Mi történt veled, Bella? Van egy súlyos heg a fejeden. Mikor még ember voltál beverted?<br />- Mire céloz ezzel? Normális vagyok!<br />- Mikor lettél vámpír? <br />- Néhány hónapja. Azt hiszem… - nyögtem ki összezavarodva. – Charlie akkor lett beteg.<br />- Honnan gondolod, hogy beteg?<br />- Más mint azelőtt. Hülye kérdés! Maga orvos! Tudnia kéne! Gyógyítsa meg!<br />- Miért nem tegezel, Bella?<br />- Nem mindegy? Gyógyítsa meg!<br />- Nem tudom, Bella – sóhajtotta szomorúan, és szánakozva nézett rám. – El kell fogadnod. Meghalt, Bella. Nem volt beteg. Egyáltalán nem. Meghalt néhány hónappal ezelőtt.<br />- Maga bolond…<br />- Bella, segíteni szeretnék. Kérlek, engedd meg nekem, jó?<br />Összezavarodva bólintottam. Charlie halott? De… de… az nem lehet. Én beszélgettem vele. A következő pillanatban képek jelentek meg a szemem előtt. Ahogy a vérét szívom, ahogy elhallgat a szíve, ahogy hazaviszem, ahogy főzök neki, de ő nem eszik egy falatot sem. Ahogy soha nem nyitja ki a szemét, csukott szájjal beszél hozzám.<br /><br />A földre rogytam és sírni kezdtem. Megértettem. Nem ők őrültek meg, hanem én. És most tényleg itt voltak, mindannyian. Te jó isten… együtt éltem hónapokig a halott apámmal és majdnem bántottam az anyámat. Megöltem az apámat. Mi történt velem? <br />- Bella… - hallottam meg Edward hangját és megrémültem. Eszembe jutott, hogy miket mondtam neki. Hogy miket képzeltem közben. Hogy neki támadtam. Hogy éjjelente magam mellé képzeltem. Most pedig itt volt, és én… megőrültem. Közelebb jött és megpróbált átölelni, de én ellöktem. Nem akartam, hogy hozzám érjen. Nem akartam, hogy szenvedjen miattam. Talán egyedül most a halálra vágytam. Csak is azt érdemeltem.<br />- Hagyj békén – suttogtam rekedten. – Egy szörnyeteg vagyok.<br />Szomorúan nézett engem. Nem tagadta, amitől csak még nyomorultabbul éreztem magam. Talán jobb volt inkább őrültnek lenni. Soha nem bocsátom meg magamnak azt, amit tettem.<br />- Mi történt veled, Bella? Mondd el nekem.<br />- Victoria – jutott eszembe a név. Felszisszentek a neve hallatán.<br />- Mit tett veled?<br />- Látod, nem? – kérdeztem gúnyosan. – Nem tudom… nem emlékszem…<br />- Csak akarnod kell – szólalt meg Carlisle. – Nem felejtettél el semmit.<br />- Autó… autóban ültem. Aztán csattanás. Amikor felébredtem, Victoria futott velem. Azt mondta megöl. De nem akarta végül megtenni.<br />- Miért? – kérdezte Alice.<br />- Mert én akartam, és az úgy nem volt elég jó neki. Nekitámadtam. Azt akartam, hogy megöljön. Utána… lángoltam. Megharapott. De… Charlie… Charlie… rám talált. Szomjas voltam, nagyon szomjas. És neki… olyan jó illata volt. <br />- Annyira sajnálom, Bella – suttogta Alice. Edward némán meredt rám. <br />- Annyira hiányoztál – suttogtam és a szemébe néztem. <br />- Most már itt vagyok. Együtt túl jutunk ezen is – mondta bizonytalanul. Megráztam a fejem, de hozzábújtam. Már semmi nem lesz.<br />- Egyetlen hely volt a világon, ahol biztonságban éreztem magam – suttogtam rekedtem. Edward egyre szorosabban ölelt, mintha soha nem akarna elengedni. De nem lehettem vele többé. Nem bírtam elviselni önmagamat. Most hogy porig rombolták az álomvilágom, az illúzióm, semmim nem maradt. Csak a zavarodottság. Hiába, az agybaj nem gyógyítható. Ugyanolyan őrült voltam, mint eddig, csak megadatott egy józan pillanat.<br />- Soha többet nem engedlek el – suttogta Edward lágyan. Majd meghasadt a szívem. A testem rázkódni kezdett.<br />- Késő. Én már csak meg akarok halni – suttogtam, mire mindenki rémülten meredt rám. <br />- Nem! Bella, miket beszélsz! – tiltakozott Edward. De én csak mosolyogtam. – Nem!<br />- Már késő Edward. Nem segíthetsz rajtam. Szörnyű dolgokat tettem, és ha ez még nem lenne elég, nem tudsz meggyógyítani engem. Csak ha… megölsz.<br />- Bella… édesem…<br />- Bella, nem ez a megoldás – szólalt meg Alice kétségbeesetten. De akkor már döntöttem. Tudtam, hogy ők nem tennék meg. Csak egy valaki. Csak egy bizonyos okból. Lázadt a szívem az ötletre, de tudtam, hogy ez az egyetlen megoldás, még ha ezzel fájdalmat is okozok. Testileg és lelkileg. Már csak Jasper, Alice és Edward maradt a szobában, Carlisle gondolom elment valamiért. Őrült volt a tervem, de én magam is az voltam. Hiába mondták el az igazat, én még mindig egy élő Charlie-t láttam magam előtt. Edward rám nézett. Láttam az arcán a rettenetet. Túl jól ismert, egyből rájött, hogy tervezek valamit. <br />- Sajnálom, szeretlek – suttogtam a fülébe, és felálltam. Dermedtem meredt rám, fogalma sem volt, hogy mire készülök. <br />- Alice? – szólaltam meg bátortalanul és átöleltem. Megszeppenten ölelt vissza. A szemébe néztem. – Annyira nagyon sajnálom, soha nem akarnálak bántani. Te voltál a legjobb barátnőm, és mindig is az maradsz. Te és Jasper nagyszerűek vagytok együtt.<br />- Mi folyik itt, Bella? – kérdezte gyanakodva, de következő pillanatban nekiestem. Ütöttem, rúgtam, haraptam. Mindent megtettem, hogy Jasper leállítson. Alice kiáltott, nem értette, hogy mit művelek, és nem ütött vissza. Jasper azonnal közbelépett. Kedvelt engem, de számára Alice volt a legfontosabb. Egyből letépett a kedveséről és őrjöngve nekem támadt. Edward nekiugrott, de Jasper akkor már elvesztette a fejét. Egy óvatlan mozdulat, és a karom már nem volt a helyén. A következő pillanatban pedig zuhantam… miközben egy idegesítő hang pityegni kezdett.<br /><br />***<br /><br />A fájdalom volt az első, amit éreztem. A pityegés volt az első, amit hallottam. Semmit nem értettem. Összezavarodva szorítottam össze a szemem. Jaspernek meg kellett volna ölnie engem. Akkor miért élek még mindig? Megtámadtam Alice-t, a cél érdekében. Direkt nem ütöttem nagyokat, de Jasper ezt kívülről nem láthatta. Halottnak kéne lennem. Charlie miatt. Reneé miatt. Ez lenne az én méltó büntetésem. Ezt érdemlem.<br />- Ébredezik – suttogta egy finom női hang aggodalmas izgatottsággal. Azonnal beazonosítottam és kipattantak a szemeim. Reneé hangja volt.<br />- Bells! – szólított meg Charlie aggódva, amint kinyitottam a szemem. Valóságos volt. Sokkal valóságosabb, mint az elmúlt hónapokban bármikor. Amikor rájöttem, hogy még őrültebb lettem, mint voltam… sikítani kezdtem. Nem akartam őt látni, nem, nem. Miért büntetnek így? Miért nem ölnek meg inkább? Miért? Miért?<br />A képzelgés megpróbált nyugtatgatni, Reneé ijedten hívta a nővéreket, akik azonnal berohantak hozzám. De képtelen voltam megnyugodni. Nem akartam őrült lenni. Nem. Nem. Aztán meghallottam valamit, ami oly régóta csendben volt. A szívemet. Dobogott. Zaklatott szaggatott ütemre pumpálta belém az éltető vért. Éltem. Ember voltam. Felzokogtam. Nem értettem semmit sem az ég világon.<br />- Mi baja van? – követelte Reneé a választ. De a nővérek csak a fejüket rázták, és belém nyomtak egy nyugtató injekciót. Elkábultam, és egyre sűrűbben pislogtam, de még mindig folytak a könnyeim. Nem értettem, hogy mi a valóság. De akkor belépett Ő, és hirtelen megnyugodtam. Aranyszínű szemein aggodalmasan néztek engem. <br />- Teee! – bődült fel a képzelt-Charlie és Edwardra mutatott. – Hogy mered be tenni ide a lábad? Minden a te hibád! <br />- Tudom – suttogta Edward csendesen és lehajtotta a fejét. – Akkor én…<br />- Ne! – kiáltottam fel kétségbeesetten. Mindenki rám nézett. Csak ő tudott magyarázatott adni nekem. – Beszélhetnénk? Ketten?<br /><br />- Mi ez az egész? – kérdezem és egy pillanatra behunytam a szemem. Újra a törékeny, de normális Bellának éreztem magam.<br />- Örülök, hogy felébredtél – suttogta. – Bella, annyira sajnálom.<br />- Hogyhogy élek? És Charlie? Még őrültebb lettem? Kérlek, csak légy őszinte.<br />- Mi? De hát Charlie-nak semmi baja Bella. És azért élsz… mert kirángattalak a roncsok alól. De túl későn. Három hónapig kómában voltál. Az én hibám, annyira sajnálom.<br />- Mi? Milyen roncsok?<br />- Nem emlékszel? – kérdezte döbbenten. – Autóbaleseted volt. Elmentél boltba, aztán baleseted volt hazafelé. Pont téged akartalak megkeresni, hogy jóvá tegyek mindent, amikor…<br />- Most már tényleg megőrültem. Én vámpír vagyok, és megöltem Charlie-t, aztán megőrültem. Azt hittem, hogy él. Aztán visszajöttél, és kirángattál ebből az állapotból. Hogy véget vessek az életemnek nekitámadtam Alice-nek, remélve, hogy akkor Jasper megöl engem… és kizuhantam az ablakon.<br />Edward olyan meghökkenten nézett rám, hogy egy pillanatra elbizonytalanodtam. Aztán kitört belőlem a zokogás.<br />- Csak álmodtál, Bella. Css… csak álom volt.<br />- Akkor mindenki él? Ember vagyok? És… te visszajöttél? Miért?<br />- Minden, amit a réten mondtam hazugság volt. Szeretlek, Bella. Most már minden rendben lesz. Soha többé nem hagylak el – suttogta és egy lágy csókot lehelt az ajkaimra.<br />- Megígéred?<br />- Megígérem.</div>Unknownnoreply@blogger.com3tag:blogger.com,1999:blog-5879837399718442021.post-48806535719054794622011-04-30T14:26:00.002+02:002011-04-30T14:28:49.694+02:00Véres Álomvilág - 6. fejezet(Edward szemszöge)<br /><br /><div style="text-align: justify;">Reneé nem értette, hogy mi folyik itt. Nem értette, hogy miért vágok állandóan ilyen szenvedő arcot. Nem értette, hogy miért nem bírok hozzászólni. Ő nem érthette. Próbáltuk lebeszélni arról, hogy velünk tartson. De nem tudtuk. Folyton csak azt hajtogatta, hogy Bella nem gyűlölheti őt. Alice persze nyugtatgatta, de én nem. Ha Bella vámpír volt, akkor Reneé sokkal nagyobb traumán fog keresztül menni, mint hogy a lánya ki nem állhatja. Bella nem lehetett vámpír. Talán még nem az. Talán még időben érkezem és megmenthetem. Talán nem késő. Nem lehet az én Bellám egy gyilkos szörnyeteg. Nem az nem lehet. Oda kell, hogy érjek. Bella soha nem bocsátaná meg magának, ha megölné az anyját. Ó, adja az ég, hogy Charlie-nak még nem esett bántódása. Charlie adott okot a reményre, ami oly régen elhagyta a lelkemet. Minden jel arra mutatott, hogy él. Voltak furcsa jelek, de ha életben van, akkor Bella is életben van még. Egy újszülött nem tudna együtt élni egy emberrel. Még nem volt példa ilyesmire. Bele se mertem gondolni arra a veszélyre, hogy Bella újszülöttként éljen az apjával. Nem hinném, hogy valaha fel bírná dolgozni azt a törést, amit a meggyilkolása jelentene. Soha nem hagyom el újra. Minden egyes pillanatban hiányzott. Ha tudtam volna, hogy ennyire szüksége van rám… Csak a szívemre kellett volna hallgatnom, és tudtam volna.<br /><br />Hamar a városba értünk, kicsit hasonlított Forksra. Egy esős kisváros volt az erdő mellett. Éppen ömlött az eső, milyen üdítő változatosság. Az emberek középszerűek voltak, nem árultak el semmi különlegeset a gondolataik. Bella nem szerepelt bennük. A félelem nőni kezdett bennem. Méterenként nőtt. Fogalmam sem volt, hogy mi vár rám. Talán meg kell védeni őket. Csak azt remélem, hogy nem Bellától. Az órára pillantottam, fél ötöt mutatott. Sóhajtottam. Reneé is izgatott volt, ő is félt, de ő egészen más okból. Alice próbálta megjósolni az elkövetkezendő néhány percet, de tanácstalan volt. Reneé magára erőltette a szokásos szétszórt stílusát, és becsengetett.<br />Kinyílt az ajtó. Azt, ami fogadott, az a legvadabb félelmemet is felülmúlta. <br />- Edward! – kiáltotta egy csodaszép Bella csilingelő hangon. Elkéstem, csak ez dübörgött hirtelen a fejemben. Most vettem csak észre, hogy Alice nem jött velünk. Bellát néztem. Egy teljesen idegen nő állt előttem. Hófehér porcelánbőre, hibátlan szépsége egy pillanatra elbódított. A szemeibe néztem. Legnagyobb meglepetésemre aranyszínűek voltak. Bella már nem újszülött volt, vagy legalábbis nem néhány napos. <br />- Edward? Valami baj van? Jól vagy? – kérdezte mosolyogva. Azt hittem álmodom, pedig én már régen nem álmodtam. Úgy nézett rám, mintha meg sem történtek volna az elmúlt hónapok. Mintha nem hagytam volna el, mintha nem törtem volna össze a szívét. Nagyon nem illett rá Angela leírása. Leginkább a szemeiben égő fény ijesztett meg. Mintha valahova a távolba nézne és nem is engem látna. És az álmodozó hangsúly, amivel a nevemet ejtette… sokkal inkább egy őrültre emlékeztetett. Elég! Őrült? Az maximum én lennék. Hogy gondolhatok ilyet? Elhagytam őt, és még én szabom meg, hogy hogyan kéne viselkednie?<br />- Bella, kislányom! – szólalt meg Reneé csendesen. Hálás voltam érte, még egyszerűen nem találtam a szavakat. Annyira régen vágytam arra, hogy újra lássam, de ez a változás letaglózott. Aggódtam. Még soha nem volt ennyire rossz előérzetem. Reneé hirtelen átölelte Bellát, én pedig összerezzentem. Veszélyes! De mintha Bella nem is reagált volna a vér illatára és egy ember közelségére. Döbbenetes volt. Végképp nem értettem semmit. Teljesen összezavarodtam. De ami ezután következett, még inkább meglepett. Közelebb lépett és hevesen átölelt. Annyira váratlanul ért, hogy még viszonozni sem volt időm. Az agyam lázasan forgott. Ha egyszer összetörtem a szívét, miért fogadna tárt karokkal, ráadásul vámpírként? Itt valami nagyon nem stimmelt. De mintha észre sem vette volna, hogy mennyire összezavart engem.<br /><br />- Bella – nyögtem ki végül. Többre nem futotta. Egyszerűen ez túl sok volt nekem egyszerre.<br />- Én is örülök neked, már nagyon hiányoztál – mosolygott. Most már tényleg megrémülten. Hol van az én Bellám? És ki ő? Bella soha nem mondana ilyet, ilyen hangsúllyal. És miért néz rám úgy, mintha el sem mentem volna? Talán én őrültem meg és az elmúlt pár hónap meg sem történt. Már semmiben nem voltam igazán biztos.<br />Reneé észrevette a zavaromat, a tekintetét közöttünk kapkodta. <br />- Te jó ég, Bella! Mi ez a förtelmes bűz?! – kiáltotta panaszosan. – Meg se szólalj. Charlie már megint odaégetett valamit, ugye? – csóválta a fejét. – Charlie! Nem is köszönsz? – kiáltotta be a nappali irányába.<br />- Anyu, hagyd. Charlie alszik.<br />- Alszik? – kérdezte meglepetten. – Nappal? Furcsa, csaknem beteg? Megyek és megnézem. Kettesben hagylak Edwarddal egy kicsit, biztos sok mindent kell megbeszélnetek… - hadarta, majd eltűnt. Bella megint rám mosolygott. Szerelmesen, vágyakozva. Mintha minden a legnagyobb rendben volna. Mintha nem lenne vámpír, mintha nem én tehetnék erről.<br /><br />- Bella – nyögtem fel újra. Szánalmas lehettem, de arra vártam, hogy végre megértek valamit ebből a különös helyzetből. Megint átölelt, de hirtelen el is engedtem, amikor meghallottam Reneé vérfagyasztó sikolyát. Azonnal hozzárohantam. Megtorpantam és arra a pontra meredtem, ahova Reneé. Most jöttem csak rá, hogy egyetlen szív dobog az egész házban. Ahogy megláttam Charlie összeaszott testét… a világ megfordult körülöttem. Megvakultam. Néma lettem. Süket lettem. Minden érzékem sikított. Az agyam talán felmondta a szolgálatot, mert ez nem lehetett a valóság. Nem történik ez meg velem. Bellával. Charlie-val. Reneé-vel. Reneé-re néztem, aki hisztérikusan zokogott, majd vissza Charlie-ra, oda-vissza kapkodtam a tekintetem.<br />- Meghalt! Halott! – kiabálta Reneé, alig értettem a szavait. De tudtam, hogy igaza van. Szédültem. <br />- Css… még felébreszted. Csak alszik – szólalt meg Bella higgadtan. Ránéztem. Őszinte rémülettel. Nem viccelt, teljesen komolyan gondolta azt, amit mondott. Úgy néztem rá, mintha most látnám először. A legszörnyűbb lidércnyomás vált valóra. Nem hittem a szememnek. De már mindent értettem. Elkéstem, nagyon-nagyon elkéstem.<br />- Bella – nyögtem földöntúli hangon az oly szeretett nevet. – Charlie hónapok óta halott…<br /><br />(Bella szemszöge)<br /><br />- Bella – mondta ki a nevemet a gyönyörű hangján, és közben engem nézett. Még soha nem nézett rám így. – Charlie hónapok óta halott…<br />Úgy néztem rá, mintha egy őrültre néznék. Charlie-ra néztem, aztán vissza Reneé-re és Edwardra. Mindketten olyan különösen néztek rám, amit nem tudtam mire vélni. De Charlie ugyanolyan volt, mint eddig. Mégis hogyan lenne halott? <br />- Nézd, Edward… nem tudom, hogy mi ütött beléd. De mégis hogyan mondhatsz ilyet? Charlie él! Igaz, hogy egy kicsit beteg néhány hónapja, de hogyan mondhatsz ilyet?! – üvöltöttem a képébe. Hátrált egy lépést. <br />- Reneé, kérlek, menj ki egy kicsit, kérlek – suttogta Edward. Hát mégis kettesben akar lenni velem? De akkor miért nem mi megyünk? Charlie még itt van.<br />- Mi? Ne.. Nem – rázta meg a fejét, és folytak a könnyei. – Charlie…<br />- Hallottad Edwardot, nem? – kérdeztem én. – Menj ki, már épp elég fájdalmat okoztál Charlie-nak. Elhagytad őt. Már nem csinálhatod vissza – közöltem vele mindenféle könyörület nélkül. Csak nem tudom, hogy miért néztek mindketten úgy, mintha pofon vágtam volna őket. Mármint Edward és Reneé.<br />- Bella… könyörgöm.. ez az egész nem vicces… komolyan megijesztesz… - hebegte Reneé, és egész testében remegett.<br />- Te is engem. Miért sírsz? Meg mi ez a hülyeség, hogy apu meghalt? Szerintem neked téveszméid vannak. Mindegy. Kimennél? Edward mondani akar valamit, ami nem tartozik rád. Csak rám és apura – tettem hozzá, mire Reneé elsápadt és kirohant.<br />- Bella… mi történt veled? – kérdezte Edward fojtott hangon. Olyan megtört és szomorú volt, hogy majdnem elsírtam magam. Úgy nézett rám, mint egy őrültre, pedig ők képzeltek valótlan dolgokat. <br />- Nem értem, hogy mi bajotok van. <br />- Miért bántál így az anyáddal?<br />- Hát nem egyértelmű? Charlie egész életében boldogtalan volt, mert Reneé úgy döntött, hogy elhagyja. Sohasem felejtette el anyád, és üres lett az élete. Most pedig beteg, és megérdemli, hogy csak olyanok vegyék körül, akik szeretik. Én. <br />- Charlie-ról beszélsz vagy önmagadról? – kérdezte fájdalmasan. Nem értettem a kérdést. Értetlenül meredtem rá. <br />- Mi? <br />- Minden, amit Charlie érez szerinted, azt… te érzed? De én… nem akartalak elhagyni Bella. Szeretlek. Meg akartalak védeni, egy normális életet akartam neked. Nem akartam, hogy vámpír legyél. <br />- Tudom, Edward. Semmi baj – mosolyogtam rá, és közelebb léptem, majd végig simítottam szenvedő arcán. – Ezért voltál minden éjjel velem.<br />- Bella… én nem voltam veled. Lassan egy éve, hogy elmentem. Azóta nem találkoztunk. <br />- Mitől őrültél így meg? – sóhajtottam és végig folyt az arcomon egy könnycsepp. – Vagy már az együtt töltött éjszakáinkat is letagadod? Azt mondtad, hogy már velem lehetsz! Már nem kell féltened, mert olyan vagyok, mint te…<br />- Vámpír?<br />- Css! – kiáltottam rá rémülten és Charlie-ra néztem. De ő aludt tovább. – Nem szabad megtudnia, ő ember. Ne szegd meg a szabályokat, Edward!<br />- Bella, istenem… <br />- Mi a baj? <br />- Charlie nem hall minket, Bella. Charlie meghalt. A holttestéről beszélsz. Ő halott, nem alszik.<br />- NEM! – sikoltottam. Megráztam a fejem, és Edwardnak rontottam. Ütni kezdtem a mellkasát, minden erőmet beleadtam. Nem tehette ezt velem. Nem hazudozhat nekem össze-vissza. Hogy van hozzá képe?! Letagadja az együtt átélt éjszakákat, amik erőt adtak nekem? És akkor azt hazudja, hogy Charlie meghalt? Több a soknál!<br />- Bella! Bella! Állj le! Kérlek. Ez nem te vagy. Ez nem lehetsz te. Bella, kérlek, gyere vissza hozzám – könyörgött. Ettől úgy meglepődtem, hogy abbahagytam a támadást. De a következő pillanatban valami a hátamba szúrt és én döbbent tekintettel néztem Edwardra, aki egész testében remegett. Sírt. A következő pillanatban a földre zuhantam és elájultam... vagy talán meghaltam.</div>Unknownnoreply@blogger.com5tag:blogger.com,1999:blog-5879837399718442021.post-29258121801775697552011-04-30T10:43:00.000+02:002011-04-30T10:44:46.336+02:00Ginewra: Lidércfény - Új blog, új történet!Sziasztok!<br />Hónapokkal ezelőtt kezdtem el írni egy regényt, amit nagyon megszerettem. Sokáig gondolkoztam rajta, hogy nyilvánossá tegyem, és végül megtettem. Nagyon remélem, hogy lesznek, akik elolvassák és lesznek, akiknek tetszeni fog. Nekem eddigi írásaim közül eddig ez tetszik a legjobban. <br /><br />A történet blogja: http://ginewralidercfeny.blogspot.com/<br /><br />Tartalom:<br /><br /><div style="text-align: justify;">Aeron Redway soha nem gondolta, hogy ez megtörténhet vele. Néhány hónappal ezelőtt vesztette el a barátait, és a szerelmét egy autóbalesetben, ahol ő vezette az autót. Aztán szinte beleveszett az alkohol és a drogok kecsegtető világába, amit most a szülei megelégeltek. Kénytelen egy vidéki házba költöznie a nyári szünetre, ahol a civilizáció nyomai nagyban hiányosak. Azt viszont nem is sejti, hogy új otthonában egy láthatatlan társaságra lel Scary személyében, aki már évtizedek óta él magányosan régi otthonában… Vajon, megőrült? Mit tehet a képzelgés ellen, ami egyre valóságosabbnak tűnik és ráadásul észveszejtően gyönyörű?<br />Lassan minden kicsúszik a kezeiből, Scary teljesen elvarázsolja, és a világról alkotott képe alapjaiban omlik össze, és még az élete is halálos veszélybe kerül. Szerelmükkel képesek megmenteni egymást a halál közeledtétől? Bízhat e a lányban, akinek titkai vészjóslóan lengik őket körbe? Mi lehet a rejtélyes átok, ami a végzetet jelentheti?<br /><br />Egy lidérc sem ártatlan. Csak óvatosan adjuk a kezébe a szívünket, bármennyire is kedvesnek tűnik... könnyen összetörheti...</div>Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5879837399718442021.post-40398363566244035952011-04-28T16:47:00.000+02:002011-04-28T16:49:26.749+02:00Véres Álomvilág - 5. fejezet<center><span style="font-style:italic;">„Sejtettem, hogy nem számíthatok sok jóra, de a tudat, hogy helyrehozhatatlan törést okoztunk Bella életében, az szinte megbénított…”</center><br /><br />(Alice szemszöge)</span><br /><br /><div style="text-align: justify;">Forks semmit sem változott. Talán csak annyit, hogy még mindig nem láttam Bella jövőjét. Aggódni kezdtem. Végig hajtottam az ismerős utcákon, és újraéltem az emlékeimet. Mennyi emlék, mennyi szép pillanat. Emlékeztem arra a szenvedő arcra, amikor vásárolnia kellett velem. Én csak nevettem. Boldog voltam.<br />- Még mindig? – kérdezte Edward rekedten. Vadul markolt a bőrülés szélébe. Az arca kifejezéstelen álarc volt. Próbált erős lenni, de már régen nem ment neki. Olyan volt, mint egy halott. <br />- Semmi – sóhajtottam. – De nemsokára láthatod. <br />- Nem. Én nem tudom, Alice. Nem tudnám még egyszer elhagyni. Nem látogatnád meg te?<br />- Én? – kérdeztem meglepetten. Nem tudtam erre mit mondani. Edward volt Bella mindene, biztos voltam benne, hogy őt szeretné látni. Edward nos… pedig őrülten szerette őt.<br />- Nem vagyok képes újra látni őt. Kérlek. Az autóban várok majd rád.<br />- Ne. Gyere be velem. Melletted leszek, Edward. <br />Felsóhajtott.<br />- Rendben. De ha boldog… el kell onnan rángatnod, minden áron. Megértetted?<br />Bólintottam, és megváltoztattam az útirányt. A Swan ház felé. Már régen vissza kellett volna térnünk, vagy inkább el se kellett volna mennünk.<br /><br />Egyből tudtam, hogy valami nem stimmel. Nem éreztem sem Charlie, sem Bella illatát. A ház falát halvány sárgára festették, a kert tele volt virágokkal, és egy kutyaházzal. Teljesen más volt. Egy barátságos beagle kölyök ugatott ránk. Nagyon aranyos volt. <br />- Bella nincs itt – szólalt meg Edward, a tekintete kérdőjelekkel volt tele. – Angela és Ben lakik itt. <br />- Nos… a legegyszerűbb az lenne, ha bemennénk és megkérdeznénk, hogy mit tudnak Belláról, ahelyett, hogy elkezdesz mindenféle tragikus magyarázatot gyártani.<br />- Vagy ha elmennénk.<br />- És ha történt vele valami? Nem szeretnéd megtudni? <br />- Azt soha nem bocsátanám meg magamnak – rándult össze. – Jó, menjünk. <br />- Ez az én bátyám…<br /><br />Kopogtattam, a csengő nem működött. Izgultam és féltem. Vajon, mit tudok tenni? Charlie nem szeretett költözködni. Akkor most miért? Rettentően féltem a válaszért, a családunk nem élné túl, ha Bella meghalna miattunk.<br />- Alice? Edward? – kérdezte az ajtóban álló Angela. Nem sokat változott. Talán csak az idő még komolyabbá tette a megjelenését. Mosolygott. Haját lazán engedte a vállára omlani, és egy elegáns kosztümöt viselt. Talán indult valahova, talán nem. <br />- Angela! Szia! – köszöntem vidáman. Legalábbis úgy tettem, mintha az volnék. Ő nem vette észre. Edward is elmormolt egy udvarias sziát, nagy nehezen. Lázasan kutatta a gondolatait.<br />- Gyertek beljebb! – invitált kedvesen, mi pedig követtük. A nappali is teljesen megváltozott. Vidám színek vették át a domináns szerepet. – Mi járatban?<br />- Nem akarunk udvariatlannak tűnni, Angela. Nagyon örülünk, hogy látunk, de mi igazából…<br />- Bellát keressük – fejezte be Edward helyettem. Angela egyáltalán nem lepődött meg.<br />- Sejtettem, gyertek, üljetek le. Elmondok róla mindent, amit tudok. De utána meséljetek, milyen Los Angeles. Rendben?<br />- Ez csak természetes – bólintott Edward feszülten.<br />- Bella és Charlie elköltöztek, nem tudom pontosan, hogy hova. Félévvel azután, hogy ti elmentetek. Az érettségi után vettük ki Bennel a lakást. Összeköltöztünk.<br />- Ez nagyszerű, Angela! – lelkendeztem.<br />- Igen, valóban – mosolygott.<br />- De miért költöztek el? Charlie nem az a fajta volt, aki szereti a környezetváltozást – vágott közbe a bátyám.<br />Angela arca egy kicsit megkomolyodott.<br />- Miután elmentetek, Bella megváltozott – kezdett beszélni, és láttam a szemem sarkából, hogy Edward arca eltorzul a fájdalomtól. Talán Angela gondolataitól. Szerencsére ő ezt nem látta. – Egyik este Charlie riadóztatta az egész várost, mert nem találta Bellát. Hagyott egy cetlit, hogy veled van, Edward, az ösvényen, de ő nem volt sehol. Charlie majd belepusztult az aggodalomra, de végül megtalálták. Én nem voltam ott, Mike mesélte, hogy Sam Uley talált rá mélyen az erdőben sokkos állapotban. Utána egy hétig nem jött suliba, és mikor megjelent… valahogy már nem az volt, akit ismertem. <br />- Ezt hogy érted? – kérdeztem fojtott hangon és gyötört a bűntudat. Sejtettem, hogy nem számíthatok sok jóra, de a tudat, hogy helyrehozhatatlan törést okoztunk Bella életében, az szinte megbénított.<br />- Ráköszöntem, de ő még csak rám sem nézett. Megkérdeztem, hogy hogy van, de még csak meg sem hallotta. Néha ha valaki kérdezett valamit, ő tőmondatokban válaszolt. De többet nem beszélgetett, nem nevetett. Már nem Bella volt. Eltávolodtunk tőle, egyszerűen nem tudtunk segíteni neki. Ő lett a legjobb tanuló, és a legcsendesebb. Aztán néhány hónappal később bizonyos szempontból újra a régi volt. Egyre többet látták a sebészeten. A fiúk kezdtek felfigyelni rá, nyomulni kezdtek. Bella egyre dühösebben lépett fel ellenük. Azt hiszem, ezt elégelte meg Charlie, és elköltöztek. Sajnálom.<br />- Mi is – nyögtem ki. – Talán túl hirtelen mentünk el.<br />- Talán – vonta meg a vállát. – Akárcsak ő. El sem köszönt. Hiányzik – sóhajtotta. – Nem mintha titeket hibáztatnálak, erről szó sincs.<br />Edward néma maradt. Csak meredt előre egyenesen és nem mondott semmit. Angela szerencsére inkább rám figyelt.<br />- Na és milyen a napfényes Los Angeles? – kérdezte izgatottan. Elmosolyodtam.<br />- Fantasztikus – hazudtam. – Már jót tett egy kis napfény, ott szinte pezseg az élet. Maga a ruha mennyország!<br />- Azt el is hiszem.<br />- Na és ti? Mi van veletek? Hol van Ben?<br />- Ben dolgozik, rendőrként. Amikor Charlie elment megüresedett egy hely, mindenkit előléptettek, és a nyár elején felvették Bent is. Nagyon szereti a munkáját.<br />- Na és te?<br />- Én még tanulok. Levelezőn. Pszichológiát. Nagyon hasznos.<br />- Abban biztos vagyok. Nos, attól tartok, nekünk mennünk kell. Jasper vár minket. Megígértem neki, hogy csak beugrunk, nagyon örülök, hogy láttunk, Angela. Kár, hogy Bellát nem sikerült megtalálnunk.<br />- Tudod, szerintem nagyon örülne nektek. Egyszer hónapokkal ezelőtt azt mondtam neki: Az emberek mindig elmennek, de néha visszajönnek. És tényleg itt vagytok.<br />Elmosolyodtam. Majd elköszöntünk és elindultunk minél messzebb a régi Swan háztól. <br />- Meg kell találnom őt, Alice – suttogta Edward halkan. Én pedig bátorítóan mosolyogtam. Végre meghozta a helyes döntést. De mi van, ha már túl késő?<br />Hirtelen elhomályosodott a tekintetem. A kormány kicsúszott a kezeim közül. Éreztem, ahogy a kocsi megpördül, de nem foglalkoztam vele. Edward a nevemet kiabálta, de én teljesen máshol jártam.<br /><br /><span style="font-style:italic;">Egy nőt láttam, furcsán ismerős volt. Zokogott. A kezében egy elsárgult fényképet szorongatott, és körülötte hatalmas zsebkendő kupac hevert. A ház rendetlen volt, és csendes. Napfény világított be az ablakon. Mégis a nő szeme alatt karikák sötétlettek. Aztán valaki belépett. Egy másik középkorú nő.<br />- Reneé? Minden rendben? – kérdezte, és már tudtam, hogy ki is a kanapén zokogó nő. Bella anyja. Némán meredtem az előttem lévő jelenetre.<br />- Miranda? – kérdezte halkan suttogva. Nem nézett rá. – Bella gyűlöl engem. Talán… Én mindig is Charlie-t szerettem.<br />- Mi? – kérdezte a nő döbbenten. – Miért gyűlölne Bella? Szereted? Charlie-t? Na és Phil?<br />- Hónapok óta nem beszéltem Charlie-val. Bella is olyan különösen viselkedett. Megváltozott. Ma újra felhívtam és Charlie-val akartam beszélni. Azt mondta, hogy gyűlöl engem, mert tönkretettem Charlie életét, mert elhagytam. Azt mondta, hogy nem érdeklem őt. Miért, Miranda, miért? Szeretem Bellát, és talán Charlie-t is. De Charlie rég elfelejtett engem. Elkövettem egy hibát és viseltem a következményeit. Miért gyűlöl most Bella? Edward miatt? Nincs senkim. Csak Bella maradt nekem. Vissza akarom kapni a lányomat!<br />- Miért nem látogatod meg?<br />- Tudod mit? Igazad van! Muszáj beszélnem velük. Meg kell tudnom, hogy miért, vagy miért pont most. Nem bírom elviselni, hogy a lányom haragszik rám. Szakítanom kell Phillel, már nem szeretem. Amint lezártam őt… repülőre szállok.<br />- Sajnálom, Reneé.<br />- Én is.<br /><br />A következő, amit láttam képsorok voltak. Reneé, amit repülőn ül, aztán ahogy megáll egy kastélyszerű ház előtt. Majd ahogy Bella megöli őt…</span><br /><br />Felsikoltottam.<br />- Alice! Alice! – szólongatott Edward és vadul rázta görcsös testemet. Kábán néztem fel rá. Már a házunkban voltunk. Mindenki körülöttünk volt. Emmett a bőröndöket cipelte be.<br />- Mit láttál, kicsim? – kérdezte Jasper aggodalmasan.<br />- Edward és én Floridába megyünk – suttogtam rekedten, mire a bátyám szemöldöke a magasba szaladt. <br />- Nézd, nem hinném, hogy Bella ott van.<br />- Én sem. De Reneé néhány nap múlva meglátogatja Bellát. Az úticélt nem ismerem, de ha őt megkeressük elvihet minket Bellához, és megvédhetjük.<br />- Hogy érted? – kérdezte Carlisle.<br />- Bella vámpír. És ha nem akadályozzuk meg, megöli a saját édesanyját.<br />Néma csend borult ránk, amit csak Edward fájdalmas ordítása tört meg néhány perccel később…</div>Unknownnoreply@blogger.com2tag:blogger.com,1999:blog-5879837399718442021.post-20288122436329865092011-04-27T16:13:00.000+02:002011-04-27T16:16:10.393+02:00Véres Álomvilág - 4. fejezet<div style="text-align: justify;">A lábaim még soha nem vittek ilyen lassan, legszívesebben száguldottam volna. De nem tehettem. Mit szólna akkor Charlie? Szégyellne engem, és ezt nem érdemli meg. Az illatok őrjítőek voltak, szinte összefutott a számban a nyál. Az emberek most az egyszer nem ütköztek nekem, nem néztek láthatatlannak. Döbbent tekintetek meredtek rám, még jó, hogy felvettem egy napszemüveget. Furcsának tűntek volna a szemeim. Engem néztek, figyeltek. Hihetetlen módon idegesített. Bár felüvölthettem volna. Nem sejtették, hogy az életük az önuralmam kezében van. Veszélyes voltam, de visszafogtam magam. Charlie miatt. Nem hagyhattam magára. Nem árulhattam el. Nem hozhattam rá szégyent. <br />A boltban sem volt más a helyzet, amikor beléptem minden szem rám szegeződött. Hallottam a sutyorgásokat. Férfiak mértek végig elismerően. Néhányan még füttyentettek. Majdnem felmordultam, de inkább nem vettem levegőt.<br />- De megdugnám!<br />- Milyen gyönyörű…<br />- Mikor lett a néma lány ilyen szép? Szívesen elhívnám valahová… <br /><br />Undorítóak voltak. Egyikük sem ért annyit, hogy felfedjem magam és kárt tegyek bennük. Nem értek ennyit. Vacsora kellett Charlie-nak, ez volt a legfontosabb. A kedvencét akartam neki megfőzni. Az órámra néztem, délután öt óra volt. Sietnem kellett, ha időben akarok összeütni valami finom vacsorát. Vettem mindent, ami hiányzott otthonról, a kosárba pakoltam és elindultam fizetni. Rutinosan nyújtottam a pénzt, pont annyit adtam, amennyit fizetnem kellett. A pénztáros nő meglepetten nézett rám.<br />- A múltkor pont ugyanezeket vásároltad – jegyezte meg furcsa hangsúllyal. Nem törődtem vele. Ne foglalkozzon velem. El kezdtem összepakolni a dolgaimat, de muszáj volt emberi tempót erőltetnem magamra.<br />- Segíthetek? – kérdezte egy hang, de nem hittem, hogy hozzám szólt, ezért nem is reagáltam. Szó nélkül álltam tovább.<br />- Szólalj meg, ha hozzád beszélek, néma lány – morogta a férfi, mire a haverja felnevetett.<br />- Hagyd, ez a csaj bolond. Már a múltkor is láthattad – mondta neki, én pedig elindultam hazafelé.<br /><br />Charlie a meccset nézte, amikor hazaértem. Hangos gól kiáltással jutalmazta a kedvenc csapata sikeres pontszerzését. Mosolyogva kezdtem hozzá a főzéshez. <br />- Ma a kedvencedet főzöm, apu. Rendben?<br />- Persze, Bells – válaszolta halkan. Vidámam mosolyogva dudorásztam, és többé nem vettem tudomást a mellkasomban tátongó ürességről. Charlie mellettem van, ő tudja a legjobban, hogy min mentem át. Nem lehet baj.<br /><br /><br /><span style="font-weight:bold;">Három hónappal később…</span><br /><br /><span style="font-style:italic;">(Alice szemszöge</span>)<br /><br />Elgondolkozva haraptam az ajkaimba. Nem tudtam, hogy hogyan kéne felhoznom a témát. Carlisle és a többiek is egyetértettek velem, de Edward más téma volt. Makacsul ragaszkodott a terveihez. Hol voltunk mi ahhoz, hogy más legyen a véleményünk? Hihetetlenül makacs és önző volt az utóbbi hónapokban. A családunk szinte már-már szétbomlott, ez nem állapot. Megtaláltam a megoldást, és újra együtt vagyunk. Rosalie és Emmett hazajöttek Európából, Carlisle és Esme pedig Alaszkából. Nem szabad szétesnünk, mert akkor végleg elvesznénk a végtelen örökkévalóságban. Edwardnak szüksége van ránk, még ha ezt nem is ismeri be. Most pedig végig néztem a nappaliban összegyűlt feszült arcokon. Senki nem mosolygott rám, még Emmett sem. Rosalie hajával játszott, aki ezt szótlanul tűrte. Különös látvány volt. A mindig komolytalan és vicces Emmett Cullen szótlanul ült egyhelyben. Ez a szememben már a véget jelentette. Jasper arca minden percben egyre komolyabb lett. Neki nem tett jót a búskomor családi légkör. Ő átérezte mindenki fájdalmát. Legfőképpen Edwardét, aki a zongora mellett ült üveges tekintettel. Még arra sem vette a fáradtságot, hogy kiolvassa a fejünkből, hogy mi ez az egész. Már nem érdekelte. Borzalmas állapotban volt.<br />- Alice? – nézett rám kérdőn Carlisle.<br />- Edward, szeretnénk beszélni veled – sóhajtottam gondterhelten. Végre rám nézett, de még mindig távolinak tűnt.<br />- Vissza szeretnénk menni Forksba – jelentettem ki határozottnak szánt hangon. Valójában féltem, mert nem tudtam, hogy mi vár ott ránk. Annyira elzárkóztam korábban Bella jövőjétől, hogy már képtelen voltam ráhangolódni. <br />Edward tekintete élettel telt meg. Dühvel.<br />- NEM! – kiabálta. Úgy nézett ki, mint aki megőrült. Kétségbeesetten próbált ragaszkodni élete legnagyobb hibájához.<br />- Edward… - sóhajtottam. – Kérlek.<br />- Bellának joga van egy boldog élethez – suttogta.<br />- Gondoltál volna erre, mielőtt elhagytad – csattant fel Rosalie. – Tényleg ennyire ütődött vagy, hogy azt hiszed boldog?<br />- Az emberek gyorsan tovább lépnek.<br />- Az emberek általában nem szeretnek bele egy vámpírba, Edward. Nem lesz egy vámpír a legjobb barátnője, és nem válik a családjává egy csomó vámpír. Egy dologban biztos vagyok, hogy Bellát nem sorolhatjuk egy általános kategóriába se.<br />- Pont te mondod, Rose?! – csattant fel Edward.<br />- Igen, én. Ebben a családban én vagyok az egyetlen, aki racionálisan tud gondolkozni, ha Bella kerül szóba. Ha pedig tényleg tovább lépett, miért lenne baj, ha visszatérnénk? Még lenne ott néhány évünk.<br />- Ti nem emiatt akartok visszamenni – suttogta halkan.<br />- Talán, de nem tilthatod el előlünk. Elegem van a gyászhangulatból, Edward. Szerintem pontosan ez kell ahhoz, hogy kilépjetek ebből a szörnyű búskomor hangulatból.<br />- Rosalie-nak igaza van, Edward. Még csak el sem búcsúzhattam tőle.<br />- Nem bántom őt soha többé – szólalt meg a szerelmem bűntudatos hangon. – Azóta a nap óta sokkal jobban uralom a szomjam. Csak látogassuk meg, ennyit megérdemel.<br />- Miért vagytok mind ellenem? És ha Bella már rég elfelejtett minket? Vagy ha csak összezavarjuk őt. <br />- Akkor először megnézzük mi a helyzet, öcsi – adott hangot a véleményének Emmett. – Mit veszíthetsz?<br />- Mindent – suttogta. – Nem lesz még egyszer erőm elhagyni őt.<br />- Annál jobb – morogtam halkan, mire fájdalmasan nézett rám. – Ez nem a te döntésed, Edward. Hatan egy ellen. <br />- Bella olyan, mintha a lányom volna – suttogta Esme szomorúan. – Vissza akarok menni hozzá.<br />- Edward, kérlek – néztem rá könyörögve. Hiányzott a barátnőm.<br />- Van más választásom?! – csattant fel kétségbeesett hangon, majd kirontott a házból. Jobb kedvem lett. Hamarosan vége ennek a rémálomnak. – Akkor mindenki csomagoljon! Visszamegyünk Forksba! Érzem, hogy Bellának szüksége van ránk…<br /><span style="font-style:italic;"><br />(Bella szemszöge)</span><br /><br />Charlie és én remekül megvoltunk. Bár még éjjelente sikoltoztam. Úgy tűnt, hogy kezdte megszokni, mert nem jött fel hozzám. Talán nem is tudott volna, beteg volt szegény. De én gondosan ápoltam. Mindent megtettem érte. Mindennap a kedvencét főztem, bár nem sokat evett. A boltban már megszokták a jelenlétem, bár a pénztárosok még mindig furcsán mustráltak. A szemem aranyszínű lett, mivel állatvéren éltem. Charlie büszke volt rám érte. Elmondtam neki mindent a vámpírokról. Hitt nekem. És én rettentő hálás voltam. Esténként megmosdattam, kicseréltem az ingjét, és felkísértem a szobájába. Reggel lekísértem, csináltam neki reggelit és ő pedig nézte a tévét. Rendszeresen takarítottam és szellőztettem. Apu arca egyre betegesebb lett és én aggódtam miatta. Nem veszíthettem el. Ezért vitaminokat is vásároltam, hogy minél egészségesebb legyen. Esténként gyakran beszélgettünk, mindenféléről. Főleg én meséltem neki Edwardról. Kezdtem hinni benne, hogy majd visszatér hozzám. Néha meglátogatott. Beszélt hozzám. Én pedig csüngtem minden szaván. Mindig akkor jött, amikor egyedül voltam a szobámban. Valami fontosat akart mondani, de én csak néztem a csodálatos tekintetét és szinte elvesztem bennük. Egyre boldogabb és boldogabb lettem. De egy nap minden megváltozott. Megcsörrent a telefon.<br /><br />Azt hittem, hogy rosszul hallok. De nem. Kitartóan csengett tovább. Sóhajtottam, és beleszóltam. <br />- Halló, Swan lakás. Itt Bella Swan beszél – mondtam monoton hangon.<br />- Bella? Kicsim, tényleg te vagy az?<br />- Anyu? – kérdeztem döbbenten. Miért hív? Mit akar? Miért zavarja aput? Fájdalmat okozott neki!<br />- Bella, minden rendben? Egyre ritkábban válaszolj az üzeneteimre, és Charlie sem hív már hónapok óta…<br />- Talán mert nem akar – szólaltam meg hidegen. Elhagyta őt! Magára hagyta, egyedül. Összetörten. Megfosztotta egy boldog élettől, csak azért mert ő így látta jónak.<br />- Tessék? – kérdezte egy perc csend után. A hangja döbbenten és sértetten hangzott. De nem érdekelt. A tetteknek következménye van. Nem ígérünk szerelmet, aztán pedig hagyjuk el a másikat. Ez nem így működik!<br />- Jól hallottad, anya. Nem kíváncsi rád. Elhagytad őt.<br />- De Bella! Ez már egy régi történet, és Charlie sosem haragudott érte.<br />- Hát… most meggondolta magát. Számolj a következményekkel. Kérlek, ne hívj minket többet. Nem érdemled meg – közöltem hidegen.<br />- Bella, kislányom… - suttogta. Most már sírt. Hallottan a kétségbeesett hangsúlyon és az elakadó lélegzetén. De mindegy volt. Csak Charlie számított.<br />- Viszlát, anya – fejeztem be érzéketlenül és egyetlen laza mozdulattal lecsaptam a kagylót. Charlie-ra néztem, aki engem figyelt.<br />- Nem bánt többé, megígértem, hogy megvédelek.</div>Unknownnoreply@blogger.com3tag:blogger.com,1999:blog-5879837399718442021.post-76434085036331768762011-04-26T19:42:00.000+02:002011-04-26T19:44:44.524+02:00Véres Álomvilág - 3. fejezet<div style="text-align: justify;">Égetett a szomjúság, de nem uralkodott többet el rajtam. Már nem éreztem olyan intenzíven, irányíthatóvá vált. Megvetettem az érzést. A testem reszketett, a karjaimban Charlie ernyedt testét ringattam. Nem tudom, hogy meddig voltam ebben az állapotban, csak egyet hajtogattam néha halkan, néha hangosan: Charlie nem hallhatott meg! Nem bírtam elfogadni a tényt, inkább elképzeltem a szíve dobogását. Felidéztem azokat az emlékeket, amik hozzákötöttek. Elvesztem bennük. Nem létezett számomra többé az idő, eltűnt. Bármit megadtam volna, hogy Charlie kinyissa a szemét és még egyszer Bellsnek szólítson. Szinte hallottam a hangját. <br /><br /><span style="font-style:italic;">- Szeretlek, Bells – suttogta halkan, kissé zavartan. Soha nem szerette kinyilvánítani az érzelmeit. Most mégis megtette, erre volt szükségem akkor. Egy apára. </span><br /><br />Később vettem csak észre, hogy mosolygok. Az arcom idegen volt, fel sem ismertem, mikor megpillantottam egy víztócsa torz tükrében. Hófehér, hibátlan bőr, vörös, izzó szemek fekete karikák kialvatlan gyűrűjében. De nem ez volt az igazán ijesztő. Hanem az arckifejezésem. Tekintetem réveteg és ködös volt, az ajkaim pedig mosolyra görbültek. Hiszen az apám velem volt, akkor nagy baj nem lehet, nem igaz? Talán nem is halt meg. Talán csak alszik. Magam sem hittem el, és megijedtem önön gondolataimtól. De nem tudtam parancsolni az agyamnak. Arra a gondolatra, hogy talán csak mélyen alszik, nevetni kezdtem. Őrjítő hangom volt. Horrorisztikus és ijesztő. Féltem. Rettegni kezdtem. Ez nem én vagyok. De hisz meghaltam, lehet hogy most már ez vagyok én? Miért ne élhetne Charlie? Talán csak elkábult a vérveszteségtől. Talán jól van. Talán… talán… <br />Ezek a talánok voltak az őrületem első jelei, és még csak észre sem vettem. Tudtam, hogy valami nem stimmel, de nem gyanakodtam. Énem egyik fele egyre inkább bizonygatta, hogy minden rendben. Nem akartam elfogadni, hogy mindennek vége. Inkább csak egy új világot teremtettem magamnak.<br />- Ne félj apu, hamarosan jobban leszel, megígérem – suttogtam és óvatosan a karjaimba kaptam. Szorosan fogtam, hogy a rohanás közben ne essen ki a kezeimből. Homályosan emlékeztem még, hogy milyen sebességgel rohan egy vámpír. Tudtam, hogy mi következik. Először is haza kell vinnem és nem lesz semmi baj. Kell lennie reménynek. Reneé nem tudhatja meg, akkor idejön és őt is bántom. Senki nem tudhatja meg, én majd vigyázok rá, amíg fel nem ébred. Nem halhatott meg. Égett a szemem, sokkal égetőbben, mint a torkom. A szívem nem dobogott többé, de a mellkasom még mindig ugyanúgy fájt. Hiába lettem halott és tökéletes, vannak dolgok, amit még a halál sem képes meggyógyítani.<br /><br />A házunkban hatalmas rendetlenség és orrfacsaró füstszag fogadott. Charlie bizonyára megpróbált főzni magának, hiszen három napja nem kerültem elő. Óvatosan lefektettem az apámat a nappaliban lévő kanapéra, és kivettem a sütőből a félkész égett ételt. Aztán megcsörrent a telefon. Összerezzentem és félni kezdtem. Reneé az. Tudja és idejön, és baja esik. Rettegve vettem fel a kagylót és megpróbáltam normális emberi hangon beleszólni a kagylóba.<br />- Halló? Swan lakás, itt Bella Swan beszél – szólaltam bele, hallottam, hogy a vonal végén a férfinek elakad a lélegzete.<br />- Jó reggelt – dadogta zavartan. Reggelt? Reggel volna? Eddig erre az aprócska részletre nem is figyeltem fel. Most vettem csak észre azt is, hogy remeg a kezem. – A rendőrörsről hívom. Beszélhetnék az apáddal?<br />- Sajnálom, de nem érzi túl jól magát. Átadhatok valamilyen üzenetet?<br />- Maga miatt érdeklődtem, az elmúlt napokban a kisasszonyt kereste. Akkor most már előkerült? Rendben van?<br />- Igen, természetesen. Én csak… az édesanyámnál voltam Floridában, hirtelen ötlet volt és elfelejtettem szólni neki.<br />- Értem… Ez esetben viszonthallásra és elnézést a zavarásért, Bella.<br />- Viszonthallásra – tettem le gyorsan a telefont, aztán a földre rogytam. Charlie élettelen testére néztem és zokogni kezdtem, de egyetlen könnycsepp sem folyt végig az arcomon. Nem tudom, hogy meddig feküdtem ott, de nem akartam ezt. Vissza akartam csinálni mindent. Vissza akartam tekerni az időt Victoria előttre. Minden más volna. Talpra állnék. Azt hittem, hogy nem lett rosszabb, és a sors megint megmutatta, hogy de, lehet még rosszabb, csak azért is. Charlie nem érdemelte meg ezt. Szeretett engem. Némán néztem ahogy ott fekszik véresen. Üveges tekintete már nem nézett többé rám. Olyan gyenge, olyan elesett volt, mint még soha. Mindketten meghaltunk. Igazságtalan az élet. Megéri jónak lenni? Miért a jó emberekkel történnek rossz dolgok? Charlie talpig jó ember volt, egész életében. Soha nem ártott senkinek, megvédte azokat, akiknek védelemre volt szüksége. Nála jobb és becsületesebb embert nem ismertem. Nem lökött el magától annak ellenére, hogy nem látogattam meg éveken át. Egyedül volt. Annyira egyedül volt, mint én. Csak neki nem volt ott az apja, hogy segítsen rajta. És ő mégsem hullott darabokra. Mint én. <br /><br />Felsóhajtottam és úgy döntöttem, hogy megérdemli, hogy lemossam róla a vért. Megint szomjas lettem, de igyekeztem visszafogni magam. Nem gyalázhattam meg az apámat azzal, hogy a saját vérét az ajkaimmal mosom le róla. Nem ezt érdemli. Elindultam a fürdőszobába, fogtam egy nedves szivacsot és egy száraz törülközőt és tisztogatni kezdtem az apám ernyedt testét. közben csak egy dolgot motyogtam: Annyira sajnálom. Mikor végre tiszta lett, a szemetesbe dobtam a véres rongyot, de előbb még mélyen magamba szívtam az illatát. Aztán visszafordultam hozzá. Át kell öltöztetnem. Így mégsem maradhat. Dühös lenne rám. Azt mondaná: „Miért hagytál ebben a koszos, szakadt ruhában, Bells? Hát ennyit sem érdemlek?” Tehát elindultam a szobájába. Még nem is jártam itt. A ruhák szanaszét hevertek. Minden olyan poros volt. Itt is kéne takarítanom. Kinyitottam a hatalmas ruhásszekrényt, aminek csak a harmada volt megpakolva és elővettem Charlie kedvenc ingjét. A farmer cserét leszavaztam, az túl abszurd lenne. A nappaliba visszaérve óvatosan felemeltem és kigomboltam a koszos inget, majd ráadtam a tisztát. Sokkal élőbben nézett ki.<br />- Nagyon jól áll ez az ing, apu – suttogtam halk, csilingelő hangon. Soha nem mondtam ilyet neki. Ezt is elmulasztottam megtenni. Ilyenkor jön rá az ember, hogy mi mindent kellett volna megtennie. Amikor már késő. Ha kapnék még egyszer egy esélyt az élettől mindent elmondanék, amit érzek. Mert minden pillanat, amit az érzelmek eltitkolásával töltünk egy súlyos, gyakran visszacsinálhatatlan hiba.<br /><br />Égni kezdett a torkom, úgyhogy szinte kivettem magam az ablakon. Rohanni kezdtem, nem számított, hogy merre, követtem az ösztöneimet. Még jó, hogy erdő mellett éltünk. Azonnal megéreztem egy szarvas csordát és le is csaptam rájuk. Nem tartott sokáig. De ijesztő lehettem. Már értem, hogy ő miért nem akarta soha, hogy lássam. Már nem voltam rosszul a vértől, sőt éppen ellenkezőleg. A hiányától voltam rosszul, maga a vér isteni volt. Édes és zamatos. Még soha nem éltem át hasonlót. Mikor végeztem hazasiettem. Charlie ugyanúgy feküdt ott, ahogy hagytam. Valahol mélyen azt reméltem, hogy felkel és közli, hogy mégis élek. Őrültség tudom. <br />Holnap keresni kezdik a rendőrségen – jutott eszembe, és megijedtem. Mit tehetek? Nem vihetik el tőlem. Vigyáznom kell rá, mert megígértem. Aztán támadt egy ötletem. Még nem mondott igent a munkára. Még vissza lehet utasítani. Megtehetem. Bekapcsoltam a számítógépemet és írtam egy emailt.<br /><br /><span style="font-style:italic;">„Mr. Johnson!<br />Nagyon köszönöm, hogy nekem ajánlotta a munkát, de sajnos nem fogadhatom el. Elég sokat betegeskedem mostanában és a lányomnak is szüksége van rám. Sajnálom és köszönöm.<br />Charlie Swan.”</span><br /><br />Sajgó mellkassal kattintottam a küldés gombra, aztán észrevettem, hogy több emailem is érkezett. Főleg Jake-től és Reneé-től. Végig olvastam a leveleket, majd válaszoltam. Igyekeztem úgy tűnni, mintha minden rendben lenne. Az anyám megérdemli a nyugalmat.<br /><br /><span style="font-style:italic;">„Anyu!<br />Minden rendben, mindketten jól vagyunk. A ház nagyon szép, a város is barátságos. Charlie itt is rendőrként dolgozik én pedig még nem tudom. Nem kell aggódnod, majd találok munkát. Remélem, minden rendben veled. Nem akarlak elveszíteni. Téged is.<br />Szeretlek,<br />Bella.”</span><br /><br />Elküldtem és megnyitottam Jake levelét.<br /><br /><span style="font-style:italic;">„Bells!<br />Minden rendben? Már három napja semmi hír felőled. Remélem, jól vagy. Mesélj, milyen a hely? Itt mostanában elég fura a helyzet. Sam bandája kezd egy kicsit furcsán viselkedni. Néha… úgy néz rám, mintha várna tőlem valamit. Ugye, csak nekem van paranoniám?<br />Jake”</span><br /><br />Írtam pár sors neki, majd kikapcsoltam a monitort. Percekig csak némán meredtem rá, aztán elindultam a nappaliba. Vissza. Charlie háttal feküdt nekem, ugyanúgy, ahogy hagytam. Megint szétestem. A mellkasomban most Charlie halála is vésett egy hatalmas lyukat. A másik kráter a szívemben. Már szinte úgy éreztem magam, mintha apró kis darabokból lennék összerakva. A földre csúsztam, a fejemet a térdemre támasztottam és előre hátra ringattam magam.<br />- Bells? Csinálnál valami vacsorát? – hallottam hirtelen egy halk hangot és felkaptam a fejem. Felsikoltottam és úgy zokogtam. Hisztérikusan. Tudtam, hogy csak alszik! Majd én vigyázok rá, hogy minden rendben legyen.<br />- Elmegyek bevásárolni, jó? – suttogtam boldogan és bekapcsoltam a tévét. Focimeccs volt. Aztán elindultam.</div>Unknownnoreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-5879837399718442021.post-13790375796508541652011-04-26T18:57:00.004+02:002011-04-26T18:59:44.654+02:00Visszatérés?Sziasztok!<br />Váratlan dolog jutott az eszembe. Ivanna Cullen írta a chatben, hogy mikor folytatom a Véres álomvilágot. Először arra gondoltam, hogy sajnos soha. De aztán végülis miért ne? Aztán elkezdtem olvasni az előző fejezeteket és ihletet kaptam. Talán mégis lehetne folytatás. Titeket érdekelne? Ha igen, akkor esetleg visszatérnék. Bár rengeteg idő telt el, már biztos nem érdekel titeket, de ha mégis... Mit szóltok hozzá? :)<br />Puszi:<br />GinewraUnknownnoreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-5879837399718442021.post-2499241839059405712011-04-24T14:10:00.001+02:002011-04-24T14:11:32.248+02:00A saját regényem :)http://ginewra-deathvalley.blogspot.com/<br /><br /><span style="font-weight:bold;">Halálvölgy: Újraéledt szerető (1. rész)</span><br /><br />Arielle Morrison életét egy szörnyű tragédia örökké megváltoztatta. Többé már nem volt önmaga, felszínes, nagyképű viselkedésével már szinte mindenkit elüldözött maga mellől. Minden férfit megszerzett, akit csak akart és átlagon felüli szépségével könyörtelenül ki is használta őket. Most azonban három veszedelmes férfi akarja Őt, mindegyik más célból. Egy titokzatos régi ismerős, egy bosszúszomjas idegen, és egy soha el nem feledett ex. Vajon, csak játszadoznak vele? Vagy ennél többről van szó?<br /><br />A 18. szülinapján minden megváltozik. Szembekerül élettel, s halállal, olyan dolgok várnak rá, amiket korábban lehetetlennek hitt.<br /><br />Élet. Halál. Szerelem. Veszély. Fájdalom. Bosszú. Árulás.<br /><br />És vér… sok-sok vér…<br /><br />Részlet az 1. részből:<br /><br /><span style="font-style:italic;">"- Arielle? – Nate hangja rántott vissza a valóságba, és én zihálva ültem fel. Percekig csak néztem rá, mire megszólalt. Hirtelen azt is elfelejtettem, hogy én miért vagyok itt és hogy eljöttem Nate-től. – Gyere vissza, kérlek – szólalt meg lágyan és szomorúan. Csak néztem és néztem. Ő pedig folytatta. – Nem azért, mert a foglyom vagy. Soha meg sem fordult a fejemben ilyesmi. De én tényleg vigyázni akartam rád. Megértem, ha úgy gondolod, hogy nincs rám szükséged… de mégis… kérlek, gyere vissza.<br /><br />- Miért? – nyögtem ki. Csak ennyit sikerült mondanom anélkül, hogy Ariadne érzelmei le ne győztek volna.<br />- Nekem… szükségem van rád – fejezte be, és én pedig pislogva néztem rá. Jól hallottam? Még soha senki nem mondta ezt nekem. Őszintének tűnt. Én pedig vágytam rá. Anélkül, hogy tudnám, hogy mit csinálok felpattantam, magamhoz rántottam és csókolgatni kezdtem. "</span><br /> <br /><span style="font-weight:bold;"><br />Halálvölgy: Vámpírszív (2. rész)</span><br /><br />Darren legalább olyan jól néz ki, mint egy félisten, egész lényéből árad a veszély. Évszázadok óta csak a bosszú éltette, és nemrég ezt is elvették tőle. Gonosz magabiztossága elenyészni látszik, és megremeg tekintetének rideg álarca. Mikor az egyik városi lány, Linette élete veszélybe kerül, kénytelen közbeavatkozni. Nem mintha szívesen tenné, hiszen a szívét már régen maga mögött hagyta. Linette a kissé rosszindulatú, cserfes, felszínes lány viszont egyből az idegeire megy. Nem engedheti elmenni, mert akkor minden veszélybe kerülne, de ha el kell viselnie előbb, vagy utóbb megőrül. Vagy mégse?<br /><br />Állítólag az emberi személyiség alapvető dolgokban nem változik. De mi van, ha egyikük sem olyan, mint amit a külvilág felé mutat? Lehetséges, hogy több lakozik bennük, csak a sötét múlt beárnyékolja önmagukat?<br /><br />Részlet a 2. részből:<br /><br /><span style="font-style:italic;">"- Lin… - suttogta ő döbbenten. A hangja épphogy egy apró halk suttogás volt. Rekedt és megtört. Mint egy haldoklóé. De a másik alak meghallotta és olyan gyorsan fordult meg, hogy mire pislogtam már nem a nő arca volt előttem, hanem a férfié. <br /><br />Darren arca, amint csöpög a vér a szájáról, és ahogy rám néz. Ezt a tekintetet soha nem felejtem el. A szemei vörösek voltak. Nem a szó hagyományos értelmében, amikor valaki nem alussza ki magát és azt mondjuk, hogy vörösek a szemei. Nem. Neki az íriszei voltak vörösek, nem kékek, ahogy korábban. Azt hiszem, hogy ez a néhány másodperc örökké meg fogja határozni az életem. Hihetetlen, hogy milyen hatással van néhány pillanat egy életre. Alapjaiban változtathat meg mindent. Minden pillanatnak van egy különleges hatalma, arra, hogy tönkretegyen téged. Nálam ez volt az a pillanat.<br />- Kérlek… bocsáss meg… - suttogta a nő, a szemét le sem vette rólam. Darren nem foglalkozott többé vele. Engem nézett meredten. De én nem néztem vissza rá. Láttam, ahogy elengedi a gyenge megsebzett testet és a nő a földre zuhan. Még mindig engem nézett. A szeme tágra nyílt és többé már nem nézett semmire, csak üresen előre a semmibe.<br />Sikítani kezdtem. Megállás nélkül. "</span>Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5879837399718442021.post-81694132868453291412011-02-20T18:47:00.002+01:002011-02-20T18:49:06.855+01:00Búcsúajándék: Port Angeles-i éj<span style="font-weight:bold;">Tudom, hogy bezártam a blogot, de találtam a gépemen egy rövid kis novellát, amit gondoltam felrakok nektek. Nem igazán ajándék hangulatú, nem is vidám , de remélem tetszeni fog.</span><br /><br /><br /><div style="text-align: justify;">Öntudatlanul feküdtem a hideg földön. Bármennyire is hihetetlen, de még éreztem a hideget. Égetett. Kínzott. A testem némán kiabált, de senki nem hallotta. Fájt mindenem, a kín lüktetett az ereimben. A szívem szaporán dobogott a mellkasomban, ki akart törni börtönéből. Mindeközben remegtem, minden ízemben. Nem csak a hidegtől, inkább a félelemtől. Rettegtem, attól, hogy újra hozzám érnek, újra bántanak. Nem éreztem magam biztonságban. Többé már sehol. A világ kifordult önmagából, már nem az enyém. Elvesztettem. Kicsúszott a kezemből az irányítás. Már nem én irányítottam a sorsomat. Csak fájdalom maradt. Könnyek között, véresen feküdtem egyedül valahol. A hol elvesztette a jelentőségét. Csak az számított: egyedül. Nem volt mellettem senki, és undorodtam a gondolattól, hogy bárki is mellettem legyen. Ha az emberek érintésére gondoltam, ölelésre és hasonló dolgokra, sikítani támadt kedvem. Üresen meredtem az égre, és közben sok minden járt a fejemben. De mégsem gondoltam semmire, nem tudtam megfogni a gondolatokat. Csak összevissza, egymást kergetve szerteszéjjel száguldottak, de annyira össze voltam zavarodva, hogy mégsem értettem egyiket sem. Nem álltak össze, sötétek voltak. Nem pislogtam, azt hiszem. Nem voltam talán már erre sem képes, vagy csak nem tűnt fel. Csak a fájdalomra figyeltem, nem kiáltottam. Csendben voltam, fel sem nyögtem, csak remegtem.<br /><br />- Bella?! – kiáltotta egy távoli hang. Még soha nem hallottam senkit ennyire megijedni, ennyire kétségbeesni. Üvöltötte a nevem, zihált. A hallásom kiélesedett, a szenvedés felerősítette. Csak a halált vártam, de nem jött el. De valaki hirtelen mellettem termett és minden bizonnyal nem a halál volt. A tudatom alatt tudtam, hogy ki ő, de nem tudtam összerakni a kirakós darabjait. Hideg, óvatos kezek tapogatták meg a pulzusomat, mintha biztos akarna lenni benne, hogy élek-e. Sajnos éltem. Máskülönben miért lenne ilyen pokoli? Soha nem éreztem ilyet, soha. – Édes Istenem… Bella… könyörgöm… hallasz engem? – folytatta tovább. <br />Gyönyörű, mámorító hangja volt, de nem voltam képes reagálni. Csak meredtem tovább egyenesen előre, nem mertem behunyni a szemem egyetlen pillanatra sem. Féltem. Végig simított az arcomon, amire még szaporábban kezdett verni a szívem, és még inkább remegtem. Csak azt akartam, hogy minél távolabb legyen tőlem, bárki is az. Nem bíztam benne. Bántani akart. Az érintése kellemetlen volt, fájdalmat okozott. Éreztem, ahogy egy könnycsepp folyik végig az arcomon. Egyetlen egy, majd eltűnik. <br /><br />Az idegen zokogni kezdett. Szívszorongatóan. Nem akartam, hogy szenvedjen, de azt se, hogy hozzám érjen. Nyugodtan hagyhatna meghalni, csak ne érjen hozzám. Bármit csak azt ne. Ne érjen hozzám. De ő kitartóan simogatott. Minden idegszálam megfeszült. Még inkább rettegtem, már biztos voltam benne, hogy bántani akar, hiszen folyamatosan kínoz. A hideg enyhülni kezdett, meleg szövet érintette sebzett testemet. Durván a levegőbe emelt, és körém tekert valamit. Nyöszörögni kezdtem. Jelet kellett adnom, hogy könyörgöm, hagyja már abba!<br /><br />- Bella… édesem… Bella… Bella… ki tette ezt veled? Hallasz engem? Kérlek, mond valamit… - zokogta. Tudtam a nevét, korábban nem féltem tőle. De nem jutott eszembe, hogy ki ő. Mégis tudtam. Közel álltam hozzá, de az ösztöneim azt súgták: bántani fog! Nem tudtam megszólalni, bármennyire is kérte. Csak meredtem tovább egyenesen előre. Néztem, de nem láttam. Mégsem hunytam be a szemem. Akkor nem látnám, hogy mit csinál velem. És ha becsukom, talán soha többet nem nyithatom ki. Azt hiszem, a szemem is remegett. Mindenem. De félreértett, bárki is volt az. Magához ölelt, hogy ne fázzak. De ezzel csak még inkább felzaklatott. Undorodtam az érintésétől. Férfi volt, ösztönösen veszélyes. Mindenki veszélyes. Aztán nem bírtam tovább a testének közelségét. Sikoltozni kezdtem. Hangosan. Nem is értem, hogy hogyan tudok még hangot kiadni. Edward – jutott eszembe a neve – borzasztóan megrémült. Még szorosabban fogott, és kétségbeesetten nyugtatgatott.<br /><br />- Csss… minden rendben. Nem lesz semmi baj. Itt vagyok. Bella… kérlek! Most már vigyázok rád! – suttogta lázasan, egymás után ismételgetve. Nem értettem a szavait, feleslegesen erőltette magát. Engedjen el… Féltem tőle. Ő Edward volt, de férfi, egy vámpír. Nevetséges, de nem az utóbbi rémített meg. Nem tudtam bízni benne. Sajgott a testem mindenhol, ahol hozzám értek, ahol belém hatoltak, ahol megütöttek. Fájt, lüktetett minden. De leginkább a lelkem fájt. De kezdtem fáradni. Kétségbeesetten vergődtem a karjai között, de nem engedett el, nem értette. <br />- Biztonságban vagy – mondta, de én nem hittem neki. Sehol sem voltam biztonságban, ez az egy egyértelmű volt. <br /><br />- E… - nyöszörögtem gyengén, rekedtes hangon. Nem az én hangom volt, távolról szólt, és mintha nem is hozzám tartozott volna. Edward megkönnyebbült. Reagáltam. Megpróbáltam ráfókuszálni az arcára. Soha nem láttam még ilyen gyötrődést senkinek az arcán. Némán néztem, ő eltorzult arccal figyelt, és én összeszedtem minden energiám.<br />- Kérlek, csak ne… ne érj hozzám – motyogtam érthetetlenül. Láthatatlan pofon csattant az arcán, kissé hátrahőkölt, a szorítása enyhült, és ha lehet még boldogtalanabb arcot vágott. Fáradtan behunytam a szemem. Aludni akartam. Örökké elveszni a semmiben, meghalni. De Edward nem engedte. A kabátjára fektetett, és fojtott hangon megszólalt.<br /><br />- Kérlek bízz bennem egy kicsit. Nem bántalak. De muszáj elvigyelek Carlisle-hoz. Csak addig bírd ki, Bella. Szerelmem, csak addig. Utána ígérem, nem érek hozzád. Csak tarts ki – beszélt hozzám zaklatottan, majd óvatosan a karjaiba emelt, és futni kezdett velem. Szorosan becsuktam a szemem, de nem ájultam el, nem aludtam el, még csak meg sem haltam. Hallottam, ahogy még futás közben is a nevemet ismételgeti. Dallamos hangja lassan megnyugtatott és én bízni kezdtem, talán minden rendben lesz. Aztán elájultam. </div>Unknownnoreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-5879837399718442021.post-4953956861136818412011-02-06T11:22:00.002+01:002011-02-06T11:27:11.150+01:00BúcsúSziasztok!<br />Már régebben elbúcsúztam a Twilight fanfiction világától, de olykor-olykor visszaértem és egy kisregénybe is belekezdtem, amit sajnos nem tudtam befejezni. Most végleg kijelentem, hogy nem fog több Twilight történet születni tőlem :( Köszönöm mindenkinek, aki olvasta őket és akik tartották bennem a lelket! Azt hiszem végleg elmerülök a saját történeteimben. A másik blogomon (Ginewra: Halálvölgy) olvashatjátok az egyiket, aminek most írom éppen a második részét, valamint közben dolgozok egy másik történeten is, de azt még egyelőre nem hoztam nyilvánosságra. Remélem, olvasni fogtok tőlem saját műveket :) <br />Puszi:<br />GinewraUnknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5879837399718442021.post-5585833833064573652010-10-16T14:09:00.003+02:002010-10-16T14:12:57.033+02:00Véres Álomvilág - 2. fejezet<div style="text-align: justify;">A hetek eseménytelenül teltek, mindennap egyforma volt. Nyár volt. De nem számított, hisz az iskolában sem beszéltem senkivel, így halálra untam magam. A többiek sem vették a fáradtságot, hogy ne nézzenek levegőnek. Egyszerűen csak voltam. Jobb is, hogy vége lett. Letettem az érettségit, de nem jelentkeztem egy egyetemre sem. Charlie-nak azt mondtam, hogy várok egy évet. Nagy nehezen belenyugodott. A tanárok sem értették, hisz kitűnő tanuló voltam. De nem hagyhattam magára az apámat, amikor miattam tesz mindent. Meg kellett várnom, amíg talál valakit, akivel boldog lehet. De ez éppolyan lehetetlennek tűnt számára, mintha én találnék valaki mást. Apa még mindig szerette anyát. Ezt biztosan éreztem. <br /><br />A városban el lettem könyvelve a néma különc lánynak, aki nemrég költözött ide. Rengeteget pletykáltak rólam. Voltak, akik komolyan azt hitték, hogy nem tudok beszélni. Csak megvontam a vállam, amikor hallottam a szóbeszédeket. Régen volt, hogy érdekelt. Csak Charlie-val beszélgettem néha, és néha kaptam egy-egy emailt Reneétől és Jacobtól. Minden alkalommal igyekeztem meggyőzni anyut, hogy jól vagyok, és ne aggódjon. Neki volt saját élete, nem tehettem tönkre. Ráadásul annyira különböztünk. Inkább apura ütöttem érzelmileg. Együtt szerencsétlenkedtük át a hétköznapokat. Néha láttam rajta, hogy mennyire magányos, ilyenkor mindig felvetettem, hogy nem kéne miattam fel adnia az életét. Mindig megforgatta a szemét és közölte, hogy ugyanmár. Egy idő után nem hoztam fel többé a témát, de gyötört a bűntudat. Ez az érzés néha kitöltötte a mellkasomban lévő ürességet. De még mindig rémálmok gyötörtek éjjelente, és még mindig sikoltozva ébredtem. Még mindig darabokra estem néha. Ez nem változott. De megtanultam vele élni, és megszoktam, hogy nem vagyok soha többé boldog. Ez van. Néha már nem is hiányzott.<br /><br />- Bells? Csinálsz valami vacsorát? – nyitott be Charlie a szobámba. Az ágyamon feküdtem és kibámultam az ablakon. Gyakran csináltam ilyesmit. Néha akaratlanul is. Apura néztem és bólintottam. Teljesen megfeledkeztem róla, hogy már ennyi az idő. Felálltam és elindultam a konyha felé. Nem volt itthon semmi használható.<br />- Elmegyek bevásárolni, jó? – néztem rá, ő csak bólintott és leült focimeccset nézi. Még utánam kiáltott egy köszit és óva intett, hogy vigyázzak magamra, aztán visszafordult a tekintete a tévé felé. Én pedig beültem a jó öreg kocsimba és elindultam a boltba. A bolt a kisváros másik végében volt, vagy legalábbis az a bolt, amelyikben én szerettem vásárolni. Itt mindent meg lehetett kapni, amit Charlie szeretett. Ez volt a másik elfoglaltságom. Tökélyre fejleszteni a főzőtudásom. Emellett takarítani is gyakran takarítottam. A porszemek messze elkerülték a mi házunkat. Túl sok volt a szabadidőm. Charlie aggódott is emiatt. Folyton azzal nyaggatott, hogy nincsenek barátaim. Engem nem érdekelt. Nem volt rájuk szükségem. Volt barátnőm, de elment. Nem kell még egy. Nem kell, hogy még egyszer bárki is elhagyjon. Inkább nem kell senki. Ha nincs boldogság, nincs éles fájdalom sem. Az ürességgel pedig már tudok bánni. <br /><br />Láthatatlan voltam. Senki nem nézett rám az utcán, néha még nekem is ütköztek, de nem kértek bocsánatot. Nem köszöntek, nem figyeltek rám. Olyan szürke és jelentéktelen lettem, akárcsak a lelkem. Jól volt ez így. Nem hiányzott a figyelem, egy életre elég volt belőle Forksban. Itt elrejtőzhettem a világ elől. A boltban sem volt más a helyzet, csak a pénztárosok beszéltek hozzám. Ez volt a munkájuk. Gyakran jártam ide, otthonosan közlekedtem. Az órámra néztem, délután öt óra volt. Sietnem kell, ha időben akarok összeütni valami finom vacsorát. Vettem mindent, ami hiányzott otthonról, a kosárba pakoltam és elindultam fizetni. Rutinosan nyújtottam a pénzt, pont annyit adtam, amennyit fizetnem kellett. A nő kedvesen megköszönte, majd a következő vásárló felé fordult.<br />- Segíthetek? – szólalt meg egy férfihang mellettem. Nem hittem, hogy hozzám beszél, így fel se néztem.<br />- Hagyd, a csaj bolond. Nem beszél – mondta egy gúnyos lányhang. Felnéztem rájuk. Rajtam nevettek. A srác egész helyes volt, de fel sem ért Hozzá. Megvontam a vállam, egy táskába dobtam a cuccaimat és elindultam kifelé. Nem érdekelt, hogy nevettek rajtam. Nem ismertek. Nem is fognak. Én nem illek senki normális életébe se. Talán Charlie-nak se kéne velem élnie, így csak szenved. De talán egyedül se lenne boldogabb. Így legalább van valaki ott, még ha lélekben halott is. Megpróbáltam nem nézni az emberekre az utcán, hisz egykor én is egy voltam közülük. Normális életem volt, és tudtam érezni. Voltak érzelmeim, tudtam nevetni, tudtam sírni. Voltak jó, és rossz napjaim. Aggódtam rengeteg dolog miatt, gyakran ideges voltam. Hiányzik mindez. Mert most minden ugyanolyan. Minden összekeveredett és szürkévé vált. Ugyanolyanná. Egyhangúvá. A világ lényege az ellentétekről szól. Bennem semmi ilyesmi nem maradt, csak az üresség. <br /><br />Beültem a kocsimba és elindultam hazafelé. Nem hallgattam rádiót, az övemet se kapcsoltam be. Ami azt illeti, zenét nem is hallgattam. Túl sok érzelem volt benne. Képtelen voltam elviselni, vagy befogadni őket. Égettek. A következő pillanatban az autó pörögni kezdett. Fogalmam sem volt, hogy hogyan és miért. Pánikba esve próbáltam egyenesben tartani a járművet, az Ő arca lebegett előttem. Beszélt hozzám. De én nem hallottam. Aztán pedig egy fának ütköztem, és elvesztettem az eszméletem.<br /><br />Kábultan tértem magamhoz. Úgy éreztem, mintha repülnék. Két erős kéz tartott a karjaiban, fák suhantak el mellettem.<br />- Edward – motyogtam szinte öntudatlanul. A szememet képtelen voltam még kinyitni, hányingerem volt és hasogatott a fejem. Valaki fülsértően nevetett, megborzongtam. Aztán pedig zuhanni kezdtem, és a földre estem. Kábultan pillantottam fel, de képtelen voltam hinni a szememnek.<br />- Emlékszel még rám, kicsi Bella? – gúnyolódott, mintha egy ötéveshez beszélne. Tűzvörös haja csakúgy lobogott a szélben. A félelmeim valóra váltak. Victoria eljött értem. Remegni kezdtem, de nem féltem. Nem volt okom rá. Csak Charlie miatt aggódtam, de talán így jár a legjobban. Mindenkinek jó lesz így. Feleslegesen éltem, hát miért aggódjak a halál miatt? Ő is féltett. De nem szeretetből, hiszen nem volt szerelmes. Csak én. A szerelem öl, butít, és nyomorba dönt. Hogy ez mennyire igaz.<br />- Emlékszem – szólaltam meg bátran. – Mi járatban?<br />- Megígértem, hogy bosszút állok James halála miatt. Megöllek – kacsintott rám.<br />- Csak tessék – mosolyogtam rá, mire úgy nézett rám, mint egy őrültre. Annak is éreztem magam. Az a lehetőség, hogy vége legyen ennek a nyomorúságnak, boldoggá tett. Régen éreztem így, és előre féltem a fájdalomtól. Nem tudom, hogy akartam-e újra érezni. Inkább… meg akartam halni.<br />- No csak. Képes lennél megölni magad egy férfiért, aki elhagyott téged? – nézett rám meglepetten. Azért jött, hogy fájdalmat okozzon és megöljön, nem azért, hogy a kérésemet teljesítse, és örömet okozzon.<br />- Képes lennél megölni valakit egy férfiért? Ha igen, tessék. Ölj meg – válaszoltam bátran és tettem felé egy esetlen lépést. Halálra vágytam. És ő habozott. Nem akartam, hogy élve hagyjon, ezért cselekednem kellett. Nekirontottam és ütni kezdtem márványkemény testét, és éreztem, ahogy törik a csont a kezeimben, éreztem, ahogy a lágyan meleg vér végigfolyik a bőrömön. Aztán Victoria morogni kezdett. Felnéztem rá. Őrült tekintettel figyelte a vérem útját, színtiszta téboly villogott a tekintetében. <br /><br />Nem láttam a mozdulatát, csak a torkomba hasító fájdalmat éreztem, és égni kezdtem. Felrobbant a világ, lángok villództak a szemem előtt. Mindenem fájt, és én ordítottam. Ahogy csak a torkomból kifért. Csodálom, hogy senki nem hallott meg. Csak én hallottam a saját vérfagyasztó sikolyaimat. Amit a ballett teremben éreztem, az semmi volt. Elvesztettem az időérzékemet, a sikolyaim egyre halkabbá váltak, a fájdalom szűnni kezdett. Vagy inkább feljebb haladni, egyenesen a szívem felé. És minden felrobbant. A világ megszűnt, és csend lett. Síri csend. Mikor kinyitottam a szememet Charlie hófehér arcával találtam szemben magam. Meredt döbbenettel néztem rá. A színek élénkek, a hangok fülsértőek, az illatok… fájdalmasan ínycsiklandóak.<br />- Bells? – nyögte ki Charlie. Úgy néztem rá, akár egy idegenre. Veszélyt láttam benne. Az eszem tudta, hogy ő az apám és soha nem bántana, de az ösztöneim mást súgtak. Felém nyújtotta a kezeit, mire hátrább ugrottam és vicsorogni kezdtem, mint egy vadállat. Ijedten nézett rám, összezavarodva, a szemeiben könnyek csillogtak. – Kicsim? Én vagyok az, az apád. Mi történt veled? Ki tette ezt veled? – kérdezte kétségbeesetten.<br />Válaszolni akartam, de amikor kinyitottam a számat elöntött vérének édes aromája. Minden nagyon gyorsan történt. Rávetettem magam. Nem hallottam, ahogy a nevemet ordítja, aztán segítségért kiált. Nem hallottam, ahogy riadt szomorúsággal azt suttogja, hogy szeret. Semmit nem hallottam, csak a vért éreztem. Szívtam magamba az éltető nedűt és közben élvezkedve nyöszörögtem. Nem álltam meg, fel sem merült bennem, hogy megálljak. Elfelejtettem abban a pillanatban, hogy ki vagyok, mit és kivel csinálok. Nem emlékeztem akkor semmire, csak a vér létezett. Boldogságot hozott. Semmi mást nem éreztem. Egészen addig, amíg vége nem lett. Arra eszméltem, hogy elfogyott az utolsó csepp is. Kitisztult a fejem… és a kép, ami elém tárult… rettenetes volt. <br />Ordítva, zokogva, a földre zuhanva ébredtem fel a mámorból. Megöltem az apámat… az egyetlen embert, akinek jelentettem valamit. Megöltem.<br /><br /><span style="font-weight:bold;">Megjegyzés:</span> Victoria nem ölte meg Bellát, mert nem akart neki szívességet tenni. Így inkább elvitte egy kihaltabb helyre és otthagyta. Charlie eközben értesült Bella összetört kocsijáról és kétségbeesetten keresni kezdte a lányát. Harmadik nap meghallotta a lánya sikolyait és rohanni kezdett a hang irányába. Abban a pillanatban ért oda, amikor Bella meghalt és kinyitotta a szemét...</div>Unknownnoreply@blogger.com6tag:blogger.com,1999:blog-5879837399718442021.post-78960302097320856872010-09-21T16:54:00.000+02:002010-09-21T16:55:51.704+02:00Véres Álomvilág - 1. fejezet<div style="text-align: justify;">Képtelen voltam hinni a szememnek, nem akartam megmozdulni. Hát tényleg vége. Minden, ami a szerelemhez, az életemhez fűzött a szívemmel együtt messze járt. Valami mégis dörömbölt a mellkasomban, hogy megpróbálja velem elhitetni, hogy élek. De ez csak átverés volt. Hiába volt testem, hiába voltam én magam, mégsem léteztem. És most tényleg hátat fordítottam mindennek. Minden egy apró kis darabokból felépített álomvilág volt, mely megpróbált tévútra csalni.<br /><br />- Bells? – hallottam egy hangot magam mellett, és lassan Charlie felé fordítottam a tekintetem. Kérdő aggodalommal figyelt, megfáradt kezeit az autó ajtaján tartotta, készen a kiszállásra. Talán öt teljes perce nem mozdultam, ő pedig csak most szólalt közbe. Sóhajtottam egyet és rávettem magam, hogy kinézzek az ablakon. Valójában egy nagyon szép ház állt előttünk, de számomra idegen volt. Nem tudtam odaképzelni a vámpíromat. Néha már tényleg kétségbeestem, egyre kevésbé tudtam odaképzelni bárhova is. Rettegtem tőle, hogy elveszítem. Nem akartam elfelejteni. Nem bírtam beletörődni, hogy csak egy törékeny ember vagyok, akinek az emlékei szitaszerűen vesznek el a feledés homályában. Pedig ő előre megmondta, de nem akartam, hogy igaza legyen.<br />- Kicsim, tudom, hogy nem könnyű – próbálkozott Charlie kedvesen. Őt nagyon szerettem, igazán foglalkozott velem. Néha sikeresen varázsolt mosolyt az arcomra. Mégsem ért semmit. Van egy mondás. Csak az tud megvigasztalni, aki a bánatodat okozta. Nálam ez abszolút igaz volt.<br />- Jól vagyok – feleltem határozottan a teljesen egyértelmű hazugságot. Mondjuk úgy, hogy jobban, mint féléve. Végülis ez igaz volt. Jobban megtanultam kezelni, és megtanultam elfogadni. Nem harcoltam ellene, hagytam, hogy az üres zsibbadtság beleférkőzzön a testem legmélyebb szegleteibe, és érzéketlen űrré változtassa a szívemet. A fájdalomnak több fázisa, én az elfogadásnál tartottam. Már nem is emlékeztem, hogy milyen volt érezni. Biztosan jó lehetett. <br /><br />- Kiszállunk? – kérdezte halkan, és én bólintottam. Nem volt értelme elmerengenem, hisz volt még rá időm. És persze nem akartam, hogy Charlie-nak aggódnia kelljen értem. Már így is eléggé megterheltem szegényt. Miattam költöztünk. Miattam dobta félre az életét. Nem ezt érdemli. Megpróbáltam mosolyt erőltetni az arcomra – habár csak fintorra futotta – és kiszálltam a kocsiból. <br />A ház gyönyörű volt. Csak némán álltam és hagytam, hogy Charlie is mellém érjen. Szinte egyszerre néztünk fel az épületre, mely kicsit sem hasonlított a forksi otthonunkra. Ugyanúgy kétszintes volt… De mégis nagyon különbözött. Kísértetkastélyra emlékeztetett, olyanokra, amelyeket csak filmekben látni. Nem volt nagy, de csak úgy áradt belőle a rejtélyesség. Fekete falai vészjóslóan tűntek ki az erdő fái közül.<br />- Hű.<br />- Az unokatestvérem lányának a háza, de nem használja, ezért felajánlotta nekünk. <br />- Van unokatestvéred? – kérdeztem meglepetten, de a tekintetem továbbra is az épületet pásztázta. Szép volt, de a hideg is kirázott tőle. Ő biztos nem szerette volna ezt a házat, neki ez túl sötét lett volna.<br />- Igen. Bármilyen is meglepő Bells, de van családom. És bár sokuk meghalt és azokkal, akik élnek már nem tartjuk a kapcsolatot… de attól még ott vannak – sóhajtotta, és a vállamra tette a kezét. Meglepetten rándultam össze az érintésétől, szinte soha nem ért hozzám, így hát váratlan volt tőle ez a fajta apai szeretet. Megpróbáltam nem foglalkozni vele és csak azt mondogatni magamban, hogy nem akarok neki csalódást okozni. Azért tesz mindent, hogy én jobban legyek. – Bells?<br />- Igen, apu?<br />- Olyan kísérteties ez a ház, félek, hogy csak még inkább magadba fordulsz…<br />- Nyugi, apu. Nem lesz semmi baj, összeszedem magam. Ha már rávettél nagy nehezen a környezetváltásra, akkor már ne táncoljunk vissza. De ha vissza szeretnél térni az életedbe, és azért mondod ezt, azt is megértem… - haboztam.<br />- Bells, én csak azt szeretném, hogy végre újra a régi legyél. Ott minden rá emlékeztetett, nem szedhetted össze magad. De ez egy új hely, új élet. És akármikor hazamehetünk, fogd fel nyaralásnak.<br />- Rendben – bólintottam. – Apu?<br />- Igen?<br />- Mostanában… mindig Bellsnek hívsz…<br />- Most mondtam, hogy nem akarom, hogy bármi is rá emlékeztessen. Ezért hívlak így. Mert ez a becenév az enyém – kacsintott rám, majd elindult, hogy kivegye a csomagot a kocsiból. Csak pár perccel később eszméltem, hogy segítenem kéne. Végül együtt kiemeltük a bőröndöket, és magunk után húzva indultunk a bejárat felé. A kert nem tűnt barátságtalannak. Bár a virágok elhervadtak, az ápolás hiányában, de a fű egészségesen zöldellett és néhány szép fa is díszítette az udvart. A kerítés is teljesen átlagos volt, nem volt kovácsoltas, mint a horrorfilmekben, csak egyszerűen fából készült. A kert végében még egy kopottas hintaágy is állt, de a gaz eléggé benőtte. Bizonytalanul indultam Charlie után, aki egy határozott mozdulattal behelyezte a kulcsot a zárba és kitárta az ajtót, égtelen nyikorgás közepette.<br /><br />- Egy kis olajozás ráfér – törte meg a beállt csendet, és belépett. Én pedig követtem. Csend volt. A szívem zakatolni kezdett, ismét meghazudtolva a lelkem halálát. A kezemet izzadtság öntötte el, és szaporán kezdtem venni a levegőt. <br /><br />- Minden rendben, kicsim? – kérdezte Charlie megállva előttem. Kifújtam a levegőt és bólintottam. Majd az ablakhoz léptem és elhúztam a függönyöket, hogy a napsugarak betörhessenek a sötét falak közé.<br />Mindjárt más.<br />- Persze, megnézem a leendő szobám – feleltem és elindultam az emeletre. Minden lépcsőfok megreccsent alattam, és párszor lepergett az életem, de épségben felértem az emeletre. Egy kicsit barátságosabb volt, mint a fölszint. A szobám pedig azonnal megtetszett. Egy hatalmas erkélyem is volt, a tágas beltér mellett. Ízlésesen berendezett szoba volt, minden ideillett. Korábban azt terveztem, hogy kidobom a bútorokat, és a sajátommal töltöm meg, de ez így volt tökéletes. <br />Még egy számítógép is volt az íróasztalon, nem messze a duplaágytól, amit azonnal ki is próbáltam. Kényelmes volt, és lazán hátradőltem. Behunytam a szemem, és elképzeltem, ahogyan egy jéghideg test hozzám simul, és a nevemen szólít. De azonnal el is hessegettem a képet, mert nem akartam megőrülni. Charlie azt nem élné túl. Ideje összeszednem magam.<br /><br />Csattanásra pattantam fel a kényelmes ágyamról, és villámsebességgel rohantam le az emeletről, de közben megbotlottam a lábamban. Még időben elkaptam a korlátot, megakadályozva a legurulást. Charlie harsogva nevetett a mutatványomon, én pedig sértődötten néztem fel rá.<br />- Mi történt? Hallottam egy csattanást – szólaltam meg, mielőtt még elvörösödtem volna. De jó volt látni Charlie-t nevetni, és ez mosolyra késztetett. De mikor válaszolni akart, ő is zavarba jött.<br />- Megbotlottam – nyögte ki zavartan, mire nevetni kezdtem. Közelebb léptem és átöleltem. Meglepetten szorított magához, én pedig ellazultam. Nagyon hiányzott már Charlie. Tulajdonképpen soha nem öleltem meg. Az élet rövid, tudnia kell, hogy szeretem. <br />- Le sem tagadhatnád, hogy a rokonom vagy – mondtam neki mosolyogva. Szinte sugárzott a reménykedéstől. Igazán aranyos volt. Abban reménykedett, hogy most már jobban leszek, és nem akartam neki csalódást okozni. Hiszen…<br /><br />- Miattam adtad fel az életed – suttogtam halkan, ezúttal nem néztem rá.<br />- Bells. Amikor Reneé elhagyott sokat hibáztam, elmentetek és nekem nem maradt senkim. A lányom vagy, és szeretlek. Ha ez kellett, ahhoz, hogy jobban légy, akkor állok elébe. De éhes vagyok, nem kéne lassan összeütni valamit? – terelte el a témát zavartan. Nem szeretett az érzelmeiről beszélni, ezért nem is húztam tovább a témát, de nagyon jól estek a szavai. Hirtelen megértettem az indítékait. Megbánta, hogy elengedett, amikor kislány voltam. És nem akar még egyszer elengedni. Biztos vagyok benne, hogy Reneé is nagyon hiányzik neki, de ő már tovább lépett Phil oldalán. Ebben a pillanatban megértettem, hogy mennyire is hasonlítunk egymásra. Mindkettőnket elhagyta az életünk szerelme, és ahogy Charlie sem felejtette el anyut, úgy én se, fogom Őt… Egy cipőben járunk, és talán ő sejti, hogy mi jár a fejemben. Talán ő is felejteni akar. De ő talpra állt, nekem is kéne. Hiszen ez az élet. Nem az az erős, aki sosem bukik el, hanem aki újra s újra feláll, és hamvadt poraiból folytatja az életét.<br /><br />- Apu? – kérdeztem meg végül, amikor már nem bírtam tovább. Kérdőn nézett rám, és lehalkította a focimeccset. – Neked hogyan sikerült?<br />- Micsoda? – kérdezte értetlenül.<br />- Elfelejtened anyud, és nélküle élni – feleltem csendesen. Az arca egyből elkomorult, és mintha szomorúság csillant volna a szemeiben. Hosszú percekig nem is válaszolt. Nem sürgettem.<br />- Az első soha nem sikerült, a másodikra pedig kénytelen voltam – válaszolta, majd felhangosította a tévét, és meredten kezdte figyelni a képernyőt. Én pedig csak néztem magam elé, és újra megtámadott az ismerős üresség. Nem akartam ezt. Néha úgy éreztem, hogy megőrülök. Nem akartam Őt, de akárhányszor rá gondoltam, az arca megjelent búskomor szemeim előtt…<br />Apu és én sorstársak voltunk, mindkettőnk szívét a szerelem törte darabokra…</div>Unknownnoreply@blogger.com2