Aggodalom
Zokogva rogytam a földre, és csak néztem azt a pontot, ahol Jaspert utoljára láttam. Tudtam, hogy Bella itt van mellettem, de mindent hirtelen olyan távolinak éreztem. Még soha nem haragudott így rám. Megérdemeltem. Nem számít, hogy mennyire vagyok összezavarodva, felelnem kellett volna. De egyszerűen… az agyam hirtelen leblokkolt. Most sem tudnék válaszolni, és soha nem fogja ezt megbocsátani nekem.
Kopogtattak. Nem néztem fel, de hallottam a lépteket. Juan volt az. Nem akartam, hogy itt legyen. Szóra nyitottam a számat, de a szavak ismét cserbenhagytak. Nem tudtam őt elküldeni.
- Jobban vagy? – kérdezte. Nem válaszoltam, makacsul hátat fordítottam neki. – Mary, kérlek…
- A nevem Alice Cullen – csattantam fel. A hangom hisztérikus jellege még engem is meglepett. De túl sok volt ez nekem. Éreztem a levegőben a családom megvetését. Aggódtak értem, de csalódtak is bennem. Egyrészt mert titkolóztam, másrészt Juan miatt. Ő rontott el mindent.
- Emlékezni fogsz rám, Mary. Már elkezdted érezni, elkezdtél emlékezni. Vissza fogsz térni hozzám. Nem látod a jövőnket?
- Téged nem látlak benne – feleltem, bár valójában semmit sem láttam. Túl zaklatott voltam. Szaporán vettem a levegőt, annak ellenére, hogy nem is lenne rá szükségem. – Mitől vannak velem ezek a dolgok?
- Csak akkor mondom el, ha visszatérsz hozzám – jelentette ki mosolyogva. Hallottam egy dühös morgást lentről.
- Szóval fenyegetsz. Akkor kénytelen leszek magam rájönni, vagy együtt élni vele.
- Egyedül nem leszel rá képes.
- Nincs egyedül – hallottam meg Bella hangját az ajtó felől. Leplezetlen gyűlölettel figyelte Juan nagyképű arcát.
- Nekem így is jó. Amint visszatérnek az emlékeid, könyörögni fogsz nekem. Most akkor búcsúzom, de hallani fogsz még felőlem. Mindig itt leszek neked, Mary. Megígértem, és betartom ezentúl a szavam.
- Tűnj el – suttogtam, de valahogy inkább marasztaltam volna. Talán már nem voltam ura önmagamnak. Magam sem tudtam, hogy vajon, mire van szükségem. Talán csak egyedül akartam lenni egy kicsit. Juan elment. Hallottam. A feszült csend nem szűnt meg. Talán azt várták, hogy mindent megmagyarázzak. De mit?
- Alice? Esetleg…
- Hogyan magyarázhatnék meg valamit, amit én sem értek? – kérdeztem csendesen. Bella némán leült mellém. Jól esett, mégis zavart a jelenléte. Sírni akartam, zokogni, tombolni. A régi életemet akartam, azt, amikor semmi baj nem volt velem, amikor még Jasper nem haragudott rám. Amikor még minden rendben volt.
- Szerinted megbocsát nekem? – kérdeztem Bellától.
- Persze, biztos vagyok benne. Csak túl sok volt ez neki. Talán azt hiszi, hogy… nem szereted.
- Én… össze vagyok zavarodva. Nem tudom, mit érzek. Fogalmam sincs, hogy mi történik velem, Bella. Magamra hagynál? Jobb szeretnék egyedül lenni egy kicsit.
Aggodalmasan bólintott, majd kiment. Felálltam és magamra zártam az ajtót. Nem mintha akadály lenne ez a vámpírok számára. Csak ki akartam fejezni valahogy, hogy ne zavarjanak. Hirtelen feszélyezni kezdett, hogy mindenki mindent hall. Minden mozdulatom, minden hangot, ami elhagyja a torkomat.
Egyedül akartam lenni. Elmenni messzire, ahol mindent átgondolhatok, és ahol nem olvasnak ki mindent a fejemből. Edward bizonyára alig várta, hogy kommentálhassa a fejemben lévő zűrzavart. Fogtam a cucctáskámat és beledobtam néhány ruhámat. Aztán a szemem előtt egy teljesen más kép jelent meg.
„Jasper egy barátságos szobában feküdt egy ágyon, amikor kopogtattak. Felnézett és rámosolygott a belépő Tanyára.
- Kényelmes a szoba? Addig maradsz, ameddig csak akarsz. És tudod… hogy nálunk mindig otthon érezheted magad.
- Köszönöm, Tanya – nézett rá Jasper kedvesen.
- Megvagytok…? Te és Alice? – tért Tanya egyből a tárgya. Edward után Jasper tetszett neki a legjobban. Most hogy Edward nős lett, lemondott róla, erre itt a lehetőség, hátha Jasper elhagy engem. Mindketten lélegzetvisszafojtva vártuk Jasper válaszát.
- Én… nem tudom – felelte szomorúan. Legszívesebben átöleltem volna, de Tanya megtette ezt helyettem.”
A féltékenység és a bánat elemi erővel öntött el. Hirtelen vágytam arra, hogy Denaliban legyek, de mégsem így döntöttem. Inkább a vállamra raktam a táskámat, firkantottam a családomnak egy rövid üzenetet, majd kiugrottam az ablakon és rohantam. Mielőtt még megállíthattak volna.
„Ne haragudjatok. Egy kicsit egyedül kell lennem, hogy átgondolhassak mindent. Majd jelentkezem. Alice”
Fogalmam sem volt, hogy merre rohanok. A fák elől ösztönösen tértem ki, és végül egy idegen városban találtam magam. Megtorpantam. Itt mégse leplezhettem le vámpírsebességemet. Így hát tettem néhány bizonytalan emberi lépést. Az emberek éppolyan átlagosak voltak, mint bármely máshol. Azzal a különbséggel, hogy ösztönösen óvakodtak tőlem. Még soha nem fordult ez elő velem, hiszen kedves mosolyom minden félelmet eloszlatott az emberekben. Kivéve, hogy most nem tudtam mosolyogni. Nem tudtam nevetni, és nem tudtam kedves lenni. Elárulva éreztem magam Tanya miatt, holott én voltam az, aki elárulta őt. Megtettem mindent, hogy összetörtem a bizalmát felém. És hol van egy házasság bizalom nélkül? Sírni kezdtem. Tényleg Jasper volt a mindenem. Még emlékszem, hogy mennyire boldogok voltunk, amikor Bella és Edward oldalán megérkeztünk Volterrából. Jasper szemében olyan boldogság ült, amit már nagyon régen láttam rajta. Nekem örült, hogy élek. Én tettem boldoggá. Hát akkor most miért nem vagyok képes rá?
Ezzel szemben viszont ott volt Juan. Aki úgy vonzott, mint egy mágnes, és aki tudta, hogy mi történik velem. Két tűz között álltam, egyedül. Hiába Bella, vagy akárki más… nem tudták, hogy mit érzek. Fogalmuk sem volt. Nem az ő testük kezdett furcsán viselkedni, illetve Bella egyszer már túl esett hasonlón, de annak megvolt az oka. Nekem pedig semmi. Semmi magyarázat.
(Bella szemszöge)
Tanácstalanul álltam az egész előtt. Éppen hogy hazaértünk és belecsöppentünk egy vulkánkitörésbe. Sajnáltam Alice-t, holott nem értettem őt. Együtt éreztem vele, de egy kicsit bántott, hogy így utólag kell mindent megtudnom. Edward arcát figyeltem.
- Miért ment el? – kérdeztem a szerelmemet. Néhány perce hallottunk, ahogy Alice egyszerűen kiugrik az ablakon és elrohan. Reménykedtem benne, hogy Jasper után megy. De nem voltam biztos, sőt… igazából kevés esélyt láttam rá. A család többi tagja is Edwardot nézte, egyedül Renesmee volt az, akit a szobájába parancsoltam.
- Volt egy látomása Jasperről…
- Jól van? – kérdezte aggodalmasan Esme.
Edward keserűen bólintott.
- Denaliban van, és ha Alice nem téved, akkor éppen Tanya vigasztalja.
Néma csend. Még levegőt sem mertünk venni hirtelen. Észrevétlenül roppantottam össze a szék karfáját tétlen dühömben.
- Hogy lehet ekkora barom? – csattant fel Emmett bosszúsan, kifejezve a saját érzelmeimet is. Alice-nek most támogatásra lenne szüksége, hiszen teljesen össze van zavarodva. Még soha nem láttam ilyennek, mintha nem is ő lett volna. A mindig vidám Alice. Hova lett? Juan miatt történt az egész. Magam mögött hagytam egy idilli álomvilágot, és mikor visszatértem csak romokat találtam a helyén.
- Nos… szerintem mindenki nyugodjon meg – szólalt meg Carlisle higgadtan, és megszorította a szomorú Esme kezét. – Egy kis… bonyodalom természetes a mi életünkben. Alice és Jasper megnyugszanak, beszélünk ezzel a Juannal és nem lesz semmi probléma.
Rosalie felhorkant.
- És persze boldogan élünk, amíg el nem égünk, nem igaz? – kérdezte gunyorosan, mire Emmett felkuncogott.
- Rosalie… - szólt rá Esme. Ő volt az, aki a legjobban a szívén viselte a család sorsát.
- Megnézem Renesmee-t. Bizonyára Jacob is mindjárt itt fog kaparni az ajtóban, jobb ha, előbb én beszélek a lányommal – sóhajtottam. Edward feszülten bólintott. Nem nézve végig az aggodalmas arcokon felmentem Nessie szobájába.
Ahogy arra számítani lehetett a kislányom duzzogva ült az ágyán. A kezét összevonta a mellkasa előtt. Pont olyan volt, mint egy átlagos tízéves, de gyönyörű szemeiben aggodalom csillogott.
- Mi van Alice nénivel? – kérdezte komoly hangon. Nem kezdett el hisztizni, ahogy más gyerekek tennék. Legalábbis egyelőre.
- Kicsim, ez bonyolult. De nincs semmi baj.
- Alice néni nem volt önmaga, és most sincs itt. Szóval? Tudom, hogy imád, és azonnal jönne ölelgetni és halálos vásárlási túrával ijesztgetni. Vidáman mosolyogna, és már azon tanakodna, hogy mit vegyek fel az elkövetkezendő hetekben. Jasper bácsit sem látom. Azóta, hogy felbukkant az a valaki, és furcsa dolgot mondott. Anyu, hogyan lenne az az idegen Alice néni férje? Amikor neki Jasper bácsi a férje!
Sóhajtottam. Néha nagyon bosszantó egy okos gyerek, aki mindent észrevesz.
- És miért ájult el Alice néni? Ugye, jól van? – kérdezte könnyes barna boci szemekkel. Leültem mellé és átöleltem.
- Alice nem emlékszik arra az emberre, feltehetőleg akkor ismerkedtek meg, amikor még ember volt. Ezért öhm… nagyon meglepődött. Kicsit összevesztek ezen Jasperrel és most elmentek mindketten egy kicsit, hogy együtt töltsenek egy kis időt kettesben.
- És tőlem el sem búcsúzott? – kérdezte szipogva. Olyan csalódottnak tűnt, hogy belehasadt a szívem.
- Személyesen sajnos nem tudott, azt hitte, hogy alszol. De azt mondta, hogy adjam át neked, hogy nagyon szeret, és hogy puszil.
- Így egy kicsit jobb – húzta el a száját. – De érzem, hogy nem vagy teljesen őszinte, anyu.
- Kicsim, én…
- Tudom, tudom, kicsi vagyok – sóhajtotta durcásan, majd felragyogtak a szemei. – Mikor találkozhatok Jake-kel?
- Ha szeretnéd, felhívhatod. Biztos vagyok benne, hogy szívesen átjön – mosolyogtam rá. Hirtelen eltűnt róla minden negatív érzelem, talán nem hitt nekem igazán, de szerette volna elhinni, hogy tényleg csak ennyi az egész.
- Annyira hiányzott. Köszönöm, anyu! – ölelt meg hevesen, majd a telefon után nyúlt. Kezdtem megszokni a gondolatot, hogy az én kislányomra már akkor lecsapott a szerelem, amikor én még fel sem épültem a szülésből… Pedig jó lett volna kisajátítani Edwarddal egy kicsit. De nem akartam fájdalmat okozni neki, úgyhogy muszáj volt összebarátkoznom a gondolattal.
Csak fél füllel hallgattam a beszélgetésüket. Alice-re gondoltam. Vajon, mi az, amit tehetnék érte? Keressem meg? Hol kéne keresnem? Hová mehetett? És mit művel Jasper? Nem volt még épp elég a baj, neki még többet kell csinálnia? Alice és Jasper mindig is az igazi szerelem, az álompár volt a szememben. Hihetetlennek tűnt, hogy amit ennyire biztosnak hittem, ilyen könnyen megtörhet. Néhány röpke pillanat alatt, néhány csepp kétely és egy bosszantó idegen miatt. Talán tényleg nem létezik olyan, ami tökéletes lenne.
Aggódtam. Alice miatt. Jasper miatt. De a legjobban talán a kapcsolatuk miatt. Lehet, hogy a vámpírházasságok örökre szólnak. De mi van, akkor, ha Alice kétszer is lett egy vámpír felesége? Akkor melyik tart örökké?
Sziasztok! Azért hoztam előbb a fejezetet, mert hétfőn nyaralni megyek és 12-e előtt nem nagyon fogok ráérni. Szóval itt a jövőheti fejezet :)
