Servitude for the freedom - 13. fejezet

Van, amikor késő, és van, amikor nem

„Jobb későn, mint soha. Csak néha már túl késő megbánni.”

(2006. 10. 17. Volterra)

Valami furcsa ködön át érzékeltem a napokat, és minden alkalommal egyre inkább undorodtam tulajdon magamtól. Már több emberéletet is kioltottam, és minden alkalommal a fülemben visszhangzottak a szörnyűséges halálsikolyok. Nem álmodtam, mégis rémképek kínoztak az áldozataimról. De néha mikor Chelsea-vel beszélgettem, még erről is megfeledkeztem. Olyankor nem gyötört semmi.

Két héttel az átváltozásom után viharként csapott le rám Cely és Gill hiánya, de elemi erővel. Már Chelsea jelenléte sem volt olyan fura, de megnyugtató, mint korábban. Gyanakodni kezdtem, de bűntudat gyötört. Mi lehet velük?

Kora reggel indultam útnak, egyenesen a szolgálók lakrésze felé. Még Felix előtt akartam odaérni, mert el akartam kerülni a vele való találkozást. Általában sikeresen elkerültem, és ő sem kereste a társaságom. Viszont… az üdvözlő partimon úgy nézett rám, mint aki meg tudna ölni a szemeivel. Nem foglalkoztam vele, mert egyelőre nem bánthat. Újszülött vagyok és erősebb. És egyre jobban uralom a szomjamat. Mindig megpróbálok a lehető legkevesebb életet kioltani, de tudom, hogy ez nem mentség.

A Cullen család soha nem bocsátaná ezt meg nekem.

És én sem magamnak. Soha.

A különböző folyosók teljesen mások voltak, mint ahogy emberként láttam őket. Nem is voltak olyan ijesztőek. Talán csak, azért mert most jobban láttam? Vagy, mert nem éreztem olyan veszedelmesnek ezt a helyet, mert már nem volt mitől félnem? Már én is szörnyeteg vagyok, a veszély már semmit nem jelent.

Egy síróhang ütötte meg a fülem. Olyan ismerős volt. Rohanni kezdtem, észveszejtően gyorsan, míg meg nem pillantottam egy apró kis alakot. Felnézett rám hatalmas barnaszemeivel, amikben könnyek csillogtok. Teljesen más volt, mint mikor utoljára láttam.
- Gill… - krákogtam, és tettem felé egy esetlen mozdulatot, de a tekintete túl elutasító volt.
- Ki vagy te? – kérdezte hidegen, mire meghökkentem. Nem ismer meg? Ennyit változtam volna?
- Amabel vagyok, Gill… nem ismersz meg? – kérdeztem lágyan.
- Nem, te nem ő vagy. Amabelt szerettem, és ő is szeretett minket. Soha nem hagyott volna cserben, és soha nem lenne olyan szörny, mint te.

Úgy éreztem magam, mint akit pofon vágtak. Szinte magamon éreztem a szemrehányás néma ütéseit, és jól tudtam, hogy minden igaz. Megfeledkeztem róluk két egész héten át, míg ők halálra aggódták magukat miattam. Vagy nem. Talán soha nem bocsátanak meg. Ők sem. Ahogy én sem magamnak.

- Cely? – kérdeztem halkan, szomorúan.
- Menj innen… kérlek – nézett rám büszkén és fagyosan. – Semmi közöd hozzá, hogy hol van! Cserbenhagytad őt, nem emlékszel? Ahogy engem is!
- Sajnálom, Gill… én nem… én… annyira sajnálom. – Remegni kezdtem a feltörni készülő zokogástól.
- Te nem akartad? Késő! Cely, az anyukám… halott! Te miattad! Miattad halt meg, mert téged akart védeni! A te hibád! Ha te nem vagy, még mindig élne! – kiabálta feldúltan, és én csak néztem, és néztem egyenesen előre. Nem akartam elhinni… hogy mindez a valóság. A sokk a torkomba kúszott.
Nem mozdultam hosszú percekig. Aztán zokogni kezdtem. Megállíthatatlanul és keservesen. Cely halott! És ez csakis az én hibám…

Mikor végre sikerült abbahagynom, felnéztem. Egykedvűen állapítottam, hogy egyedül vagyok.
Egyedül. Mint mindig.
Egyedül a világ ellen, mint eddig oly sokszor. Mit gondoltam én, hogy meg tudom váltani a világot? Ostoba vagyok…

Butus Bella… Micsoda buta bárány… Micsoda beteg, mazohista oroszlán – zengtek a fülembe Edwarddal folytatott párbeszédem. És hirtelen felálltam.

Látnom kell Őt!
Vajon, őt is menthetetlenül tönkretettem? Vagy még van remény?

Hamar odaértem, a lábaim szinte maguktól vittek. Nem gondolkodtam, nem éreztem semmit. Tompa, üres, érzéketlen voltam. Monoton közöny uralkodott rajtam, valami furcsa védekező mechanizmus a fájdalom ellen.

És akkor újra ott voltam, ahol újra láttam Őt. De most nem bámult ki egy tekintet sem a rácsok mögül. Remegve léptem közelebb. Megérintettem a cella ajtaját, de persze tudtam, hogy ha akarnám, se tudnám kinyitni. Különleges anyagból készült. És hova vinném?

A földön feküdt, mozdulatlanul. Halott szívem mintha újra dobogott volna ijedtében, de persze ez lehetetlen volt. Még így is szép volt. Haja, melybe olyan élvezettel túrtam bele, most kócosan hullott mozdulatlan fejére. Izmos teste, mellyel hányszor, de hányszor mentette meg az életem… most ernyedten és erőtlenül feküdt. Szemei, melyekben mindig elvesztem, most csukva voltak.
- Edward? Hallasz engem? – kérdeztem kétségbeesetten. Hangom kiáltásként hatott a síri csendben. Nem érkezett válasz, és én a rácsok mellé rogytam. A fejemet a térdemre hajtottam, és zokogni kezdtem. Tiszta haszon, hogy nincsenek könnyeim, így nem kell annyi zsepi…

Egy emlék jelent meg előttem…

*.*

- Bella! Jól vagy? – kapott a karjaiba. Éppen a tisztásunkra tartottunk, amikor megbotlottam egy kiálló gyökérben. De hát vessek magamra, én nem akartam a szerelmem hátán utazni.
Ahogy a szemeibe néztem, nem jutott eszembe semmi válasz. Megcsókoltam, vadul és szenvedélyesen. Éreztem, ahogy kezei bebarangolják a testemet, majd mélyről jövő morgás tört fel a torkából. A kezei elindultak a pólóm felé, lassan lehámozva rólam. De mielőtt teljesen elvesztettem volna a fejem, levetődött rólam, egyenesen neki egy fának.
Ijedten kiáltottam fel.
- Jól vagy?
- A…h… a – nyögte ki fogcsikorgatva. – Maradj itt… ne mozdulj! Ha van valami kiálts… muszáj futnom egy kicsit – mondta, majd rohant pár kört, hogy kiszelőztesse a fejét.

(2006. 10. 17. Anglia, London mellett)

(Alice szemszöge)

Nevetve léptünk be a villánkba, most fejeztünk be egy viharos baseball meccset. De közben látomásom lett. Charlie-t láttam összetörten, és megfogalmazódott bennem egy ötlet. Megvártam, míg leülnek, aztán belefogtam.
- Szeretném tudni, hogy mi történt Bellával – jelentettem ki.
- De hát látnok vagy – gúnyolódott Rose, de a szemeiben feszült érdeklődés csillogott.
- Húgi, hogy érted? – így Emmett.
- Alice… nem hiszem, hogy fel kéne bolygatni a múltat még jobban. – Bella halott, leugrott arról a szikláról. Charlie-nak se teszünk jót, ha most felbukkanunk ott.
- Szerintem pedig nagyon is jó ötlet – ellenkezett Rose Jasperrel, mire mindenki meghökkenten nézett a szőke szépségre. – Most mi van? Utáltam Bellát, az tény. De tudjátok miért? Mert nem lehetett utálni, túl kedves volt ahhoz. És talán meg lehetne tisztelni azzal az emlékét, hogy valamelyikünk Forksba látogat.
- Egyetértek, szívem – bólogatott Emmett, mire Jazz egy halk papucs szót ejtett ki az ajkán.
- Ennek ellenére, Emmett és én maradunk.
- Igen? – lepődött meg Emmett. – Mégis miért?
- Mert nem hiszem, hogy szívesen látott vendég lennék Forksban. Mindenki látta, hogy mennyire utálom Bellát. Ezért mész te, Alice Jasperrel.
- Jó oké – adta be a derekát Jazz. – Nőuralom… - mormogta halkan, majd egy kicsit hangosabban folytatta. – Mikor indulunk, kedvesem?
- Imádlak! – ugrottam a nyakába. – Megyek összecsomagolok, te pedig szerezz jegyet a Seattle-i járatra.
- Oké, édesem… - bólogatott a szerelmem, majd felszökdécseltem a lépcsőn. Még hallottam Emmett szarkasztikus megjegyzését.
- Papucs…

(Bella szemszöge)

Elkéstem! Túl késő… Meghalt miattam Cely és meghalt miattam Edward. Semmit nem értem el azzal, hogy idejöttem, csak még több mindenkinek okoztam fájdalmat.

Charlie, Reneé, Jacob, Gill, Cely és Edward – Akiket annyira szeretek… csak tönkretettem őket. Nem érdemlem meg senkinek sem a szeretetét, ezért jobb is, ha én sem szeretek többé senkit. Hű leszek Edward emlékéhez, és hű leszek, azokhoz, akiket romlásba taszítottam.

Ha már nem tehetek semmi hasznosat… legalább azt tehetem, ami helyes. Vezekelni fogok a bűneimért, mert megérdemlem. Nem szabadott volna megfeledkeznem Róluk, bár már akkor is késő volt. Cely azért halt meg, mert engem akart védeni. Edward pedig azért, mert én barom leugrottam a szikláról. Minden az én hibám!

- Ne sírj… Az angyalok nem sírhatnak… Ne sírj, Angyal – szólalt meg mellettem egy rekedt hang, és egy kezet éreztem a vállamon. Ijedten néztem fel, de aztán valami furcsa nyugalom szállt meg. Elvesztem Edward fekete szemeiben…