Servitude for the freedom - 16. fejezet

Nem várt segítség

„Néha a fénysugár onnan süt le ránk, ahonnan a legkevésbé sem várnánk.”

(2006. 10. 21. Volterra)


(Bella szemszöge)

Nem szabadott volna megölnöm Jane-t. Tudom, hogy hiba volt. Gill rettegő tekintete is erről árulkodik. Fél tőlem, és teljesen jogosan. Éppen akkor toppant be a nagyterem ajtaján, amikor fékezhetetlenül dobtam Jane fejét, egy hirtelen fellángoló tűzoszlopba. Valószínűleg levertem egy fáklyát és az gyulladt meg. Hihetetlen szerencsém volt, de inkább balsorsnak nevezném. Közönséges gyilkos lettem. Embereket ölök, és néhány napja egy vámpírral is végeztem.
Nem tudom, hogy mi ütött belém. Talán még sincs olyan nagy önuralmam, mint hittem. Nem tudtak megfékezni, egyikük képessége sem hatott rám. Pedig eddig legalább néhány hatással volt rám. Talán ez a képességem, hogy az agyam és a testem védelmezve van mindenféle idegen behatolástól. De azt nem értem, hogy fizikai erőt miért nem alkalmaztak ellenem, hiszen akkor Jane még ma is élne.

Növekedett az esküdt ellenségeim száma, bár Jane kiesett, így még többen lettek. Cora és Felix mellé, most Alex csatlakozott, de Renata is ellenségesen meredt rám. Heidi és Chelsea viszont közömbösen. Aro, Caius és Marcus tajtékzott és kiutaltak nekem egy cellát. Nem voltam fogoly, de mégis el akartak különíteni a többi családtagtól. Féltették őket. Tőlem.

Alec és Cora a halálomat követelik, a fekete hajú lány állandóan ostromol támadásaival, de még nem járt sikerrel. Talán sikerült elvonnom a figyelmét Edwardról, hiszen én lettem a legádázabb ellensége. Talán Jane megölésével aláírtam a halálos ítéletem. De nem amiatt éreztem bűntudatot, hogy kioltottam az életét, hanem mert most már biztos vagyok benne, hogy nem az vagyok, aki voltam. Meghalt bennem Bella Swan abban a pillanatban, hogy beléptem Volterra kapuján. Mérhetetlenül elveszett, és nem hozhatom vissza.

- Amy? – szólalt meg egy hang, és felemeltem a fejem. Meglepetten fókuszáltam Heidi tökéletes arcára. Talán ő nem gyűlölt úgy, mint a többiek.
- Heidi? – adtam hangot meglepetésemnek. – Hát te nem gyűlölsz?
- Soha sem kedveltem Jane-t, és a kisded játékait. Nem helyeslem a halálát, de végtére is még újszülött vagy. Én elnézem neked.
- Aro lehiggadt?
- Még nem. Nagyon különleges becsben tartotta a kis bestiát, szinte a lányának tekintette.
- Akkor miért nem állított le? Mindez nem történik meg, ha valaki lefog és megfékez.
- Te is tudod, hogy nem hatnak rád a képességeink, talán ebben nyilvánul meg a tiéd. Fizikai erővel pedig nem avatkozhattunk be. Íratlan szabály Volterrában, hogy ha két családtag összecsap, akkor nem állhatunk közéjük, legalábbis nyílt testi erővel nem. Ez lehet előny és hátrány is.
Bólintottam.
- Tehát Cora minden következmény nélkül megölhet engem.
Heidi kifejezéstelenül bólintott. – Valóban, de nem fogja megpróbálni, amíg nem biztos a dolgában. Mindenki mással szemben győzne, de a képessége nélkül sokkalta erősebb vagy nála. Cora nem szeret veszteni, és a türelemnek sincs híján. Akkor fog támadni, amikor a legvédtelenebb vagy.
- És mellette áll Felix és Alec is – állapítottam meg közömbösen. Nem féltem, nem éreztem szükségét. Mégis mitől félnék? A haláltól? Ugyan már… annál semmi nem lehet rosszabb, mint Edward mellett lenni úgy, hogy tudom, hogy többé soha nem lehet az enyém. Hiszen azt sem hiszi el, hogy valóban itt vagyok. Mi értelme hát mindennek?
- Igen, de ők nem olyan veszélyesek. Felix ugyanolyan, mint az összes férfi, megy a férfiassága után. És bár megsértetted az önérzetét, mégsem ölne meg téged. Ahhoz túlságosan szépnek talál. Alec sem igazi ellenfél. Természetesen dühös, amiért megölted a nővérét, de ő nem az erőszak híve. Meg van benne a gonoszság szikrája, de benne lovagiasság és kedvesség is veszett el. Kettőjük közül ő örökölte a több emberséget. Soha nem ölne meg téged, de szervezkedni biztosan fog a hátad mögött. Szerette Jane-t. Egyébként Gill miatt ne aggódj, Demetri és én vigyázunk rá. Aro is megkedvelte a kislányt, annak ellenére, hogy undorodik tőlünk. Chelsea most tanítja őt olvasni.
- Tényleg? – lepődtem meg.
- Igen, hiszen mégiscsak egy Volturi. Nem lehet tudatlan, és amilyen gyorsan fejlődik, hamar felnő. Egyébként… szeretne beszélni veled.
- Hát nem haragszik?
- De igen, de most az eszére hallgat. Mikor hozhatom le?
- Amikor csak szeretnéd – feleltem izgatottan. Gill viszontlátásának a lehetősége boldogsággal töltött el, hiszen rettentően hiányzott már nekem a kislány. Az állandó vidámsága és életszeretete mindig feldobta depressziós napjaim.
- Itt vagyok – csendült fel egy bizonytalan hang és megpillantottam Gillt, amint engem figyel. Nem láttam a tekintetében szeretetet, de ezúttal gyűlöletet sem. Talán még van remény arra, hogy megbocsásson nekem.
- Gill! – kiáltottam fel, de a rácsok az utamat állták. El is felejtettem, hogy fogolyként korlátozva vagyok. Egy gyilkosság miatt, amit én követtem el. – Heidi, magunkra hagynál? – fordultam barátnőmhöz, aki mosolyogva bólintott, majd távozott.

- Tudom, hogy meg van rólam a véleményed – sóhajtottam néhány percnyi kínos csend után. Nem válaszolt, csak némán nézett engem barna szemeivel. – Tudom, hogy most mit látsz.
- Mit? – kérdezte közömbösen, de valami villant a tekintetében. Már nem az a kislány volt, akit megismertem. És bár nem lett sokkal idősebb… mégis hamar felnőtt.
- Egy vörös szemű szörnyeteget, aki ha nem jön ide, akkor élne az édesanyát, Cely. Egy undorító vámpírt, aki rácsok mögött van egy kíméletlen gyilkosság miatt.
- Te tényleg ezt gondolod magadról? – kérdezte döbbenten. Gyermeki arcán meglepettség futott végig.
- Már nem haragszol rám?
- Dehogynem haragszom. Valakit mégiscsak hibáztatnom kell anyu haláláért. És ha nem jöttél volna ide, akkor még valóban élne, de jobb lenne?
- Ezt hogy érted?
- Anyu szenvedett. Mindennap pokol volt neki, és most elmehetett angyalnak. Ő járt a legjobban. Ráadásul reményt adtál a szabadulásra, már nem vagyok fogoly. Volturi lettem, és bár hányni tudnék a fajtátoktól… ez félig az én fajtám is. Ha te nem lennél mind a ketten - anyu is, és én is – a föld alatt halnánk meg. De így… szabad vagyok. Nem akartam rajtad levezetni a fájdalmam, csak úgy szeretném, ha anyu is velem lehetne… - hajtotta le szomorúan a fejét.
- Annyira sajnálom – sóhajtottam. – És szörnyű bűntudatom van, amiért most sem lehetek teljesen őszinte veled.
Felkapta a fejét, aztán mikor biccentettem a Volturikra célozva, megértette.
- De ígérem, hogy egy nap, minden titkomat megosztom veled. És… bármi van, rám számíthatsz.
- Mondták, hogy örökbe szeretnél fogadni. Tényleg? – nézett rám és mintha örömöt láttam volna a szemeiben.
Bólintottam, mire hálásan elmosolyodott.
- Kijuttatlak innen, ígérem – nézett rám, majd villámgyorsan megfordult, hosszú sötét haja a hátának csapódott, majd eltűnt a sötétségben.

Percekig csak döbbenten meredtem utána, majd leültem a földre. Próbáltam megemészteni az imént történteket. Már nem az a kislány állt előttem, akit megismertem. Egy tinédzsert láttam, akinek szavaiban felelősségérzet és komolyság látszott. Érettebb volt akármelyik felnőttnél, holott ő volt mindenidők legfiatalabb tinédzsere, a gyors növekedése miatt.

Gyönyörű lány lett, és napról napra egyre inkább hasonlít az édesanyjára, akire örökké legjobb barátnőmként fogok emlékezni, a versenyt talán csak Alice veheti fel vele. Vajon, Alice miért nem látja, hogy itt sínylődik a bátyja? Miért nem sietnek a segítségére? Vagy talán tudják, de nem jönnek? Nem, az lehetetlen! Alice és Esme soha nem hagyná, és Carlisle sem hagyná cserben a fiát… Bár… Engem is a lányuknak tekinttettek, ők maguk mondták. Ha a lányukat cserbenhagyták, a fiúkkal is képesek lennének megtenni? Bizonyára nem, mert az egy dolog, hogy én nem voltam elég jó ahhoz, hogy Cullen legyek… de Edward már az volt. És egy Cullen soha nem hagyja magára azt, akit szeret… De persze én vagyok a kivétel, mert engem mind a heten magamra hagytak.

(Gill szemszöge)

Nem voltam buta, tudtam, hogy Amy mit titkol előlem. Gyakran hallottam, hogy miről beszélgetnek anyuval, és tudomást szereztem arról is, hogy Amy miért jött önként raboskodni ebbe a pokolba. Tudtam, hogy nem Amy a neve, bár ezt anyának se mondta el, és mégis kitaláltam. Nyomoztam egy kicsit, Aro mindent megengedett nekem. Ráadásul ő maga mesélt nekem más vámpírokról és szóba került egy Bella nevű lány, aki elcsavarta az egyik Cullen fejét. Egyből tudtam, hogy ő lenne Amy, és nemsokára azt is megtudtam, hogy miért van itt. Ettől fogva már nem tudtam ráharagudni. Hiszen nem ő ölte meg az édesanyámat, és ha tudta volna, biztos vagyok benne, hogy megvédelmezi. És azért, hogy idejött – a szerelméért és az önzetlenségéért – nem hibáztathatom.

Nem a szobám felé vettem az irányt, mikor elbúcsúztam Amytől, hanem tovább mentem a foglyok folyosóján. Fogalmam sem volt, hogy hogy néz ki ő, akit keresek. De ahogy megpillantottam távolba révedő fekete tekintetét, remegő testét, hófehér arcát, egyből tudtam, hogy ő az, akit keresek. Fogalmam sincs, hogy honnan, de mindig jók voltak a megérzéseim.

- Edward? Edward Cullen? – kérdeztem bizonytalanul, de válasz nem érkezett. A teste viszont megrándult a megszólításom hallatán. Nem tudtam, hogy mit kezdjek egy elmeháborodott vámpírral, de mindent meg kellett tennem, hogy segítsek. Amy is mindent megtenne értem.
– Bella barátja vagyok – mondtam, mire ő felkapta a fejét. Zavaros szemeiben, mintha egy kis érdeklődés vegyült volna. – Azért jöttem, hogy segítsek és hogy szabad légy.
- Nem álmodtam? – kérdezte rekedten, de fogalmam sem volt, hogy mire céloz. – Bellát. Tényleg… itt… ő?
Bólintottam.
- Uramisten… - suttogta meggyötörten. – Mit tettem… miattam… az én hibám…