Twilight: Csak egy kis szösszenet. Bella hiába ment Olaszországba, hogy megállítsa Edwardot, elkésett, és a Volturi teljesítette Edward kérését, megölték. Bella megszakított minden kapcsolatot a vámpírok világával és öt év alatt végre sikerült talpra állnia. Jacob segítségével, aki feleségül vette őt. Huszonhárom évvel Edward halála után Bella elmegy hegyet mászni a fiával, de a lángok a régmúlt fájdalmaira emlékeztetik…
..................................................
- Anya! Nézd, de szép a kilátás! – kiáltott felém a fiam néhány méterről mellőlem. Felkaptam a fejem, és követtem a szememmel a tekintetét. Hirtelen kaptam levegő után és hátradőltem. Percekig csillagokat láttam, és éreztem, ahogy egy kéz érinti meg a testemet, és megrázza ernyedt tagjaimat. Aggódott értem. Megnyugtatólag rámosolyogtam, de tudtam, hogy őt ezzel nem verem át. Ahogy az apja, ő is remek megfigyelő volt. Tudtam, hogy meg fogja kérdezni, hogy mi történt, és nem voltam benne biztos, hogy el tudnám neki mondani. Soha nem beszéltem neki erről a történetről, és nem úgy terveztem, hogy majd hegymászás közben kerítek rá sort. De mikor van az, amit előre eltervezek? Mikor…?
- Anya? – kérdezte újra és barna szemeiben féltés csillant. Nem akartam, hogy rosszul érezze magát, hiszen ma töltötte be a tizenhetet, és ez volt számára az ajándékom. Nem akartam elrontani, hiszen sokáig tartott megterveznem.
- Will, semmi bajom. Csak… eszembe jutott valami. Ennyi az egész – próbáltam kitérni a nemsokára kitörő kérdések elől.
- Mi? – kérdezte, és láttam, hogy nem hisz nekem. Pedig félig igaz volt. Valóban csodálatos volt a kilátás, a panoráma, de a távolban mást is megpillantottam. Az ég felé tornyosuló lángokat. A vörös fénynyalábok úgy meredeztek az ég felé, mintha út lenne az ég felé. Féltem a tűztől, kimondhatatlanul. Képes voltam kimenekülni egy helyiségből, hogyha valaki gyertyát nyújtott meg, vagy ha csak főzni készült. Pedig én régen szerettem főzni, de ma már a tűz gondolatától is kivert a víz. A napot sem tudtam igazán elviselni, de azt még képes voltam megtűrni magam mellett. Nem szerettem napozni, vagy strandra járni, így le sem barnultam soha. Érdekesek voltunk mi a családommal. Az ő bronzbarna bőrükkel olyannyira az ellentéteim voltak, hogy az idegenek furcsán is néztek ránk, mikor megjelentünk.
- Lángok – suttogtam halkan, mintha ez magyarázat lenne bármire is. Senki nem tudta, hogy miért kezdtem hirtelen viszolyogni a tűztől. Ismeretleneknek tényleg csak egyik napról a másikra történt. De nekem az egész életem dőlt romba akkor. Azon a napon haltam meg másodszor, de ismét felálltam és éltem tovább az életem romjain.
- Jaj, anya! Az nagyon messze van – vigyorgott rám, nem érthette. Nem is akartam, hogy értse. Nem akartam az én gondjaimmal terhelni, hadd legyen ő gondtalan és boldog, ha már én nem sugározhatom felé a felhőtlen boldogságot. – Mi van, hogyha nem hiszek neked?
- Nem hiszel a saját anyádnak? – kérdeztem tetetett felháborodással a hangomban. Játékosan meglegyintettem, és hagytam, hogy megöleljen. Érzékeny és mély érzésű fiú volt, és nemrég döbbentem rá, hogy hiába Jacob a férjem, és hiába Will az ő fia is, én attól még én akaratlanul is az Ő mintájára neveltem.
Sajnos ezt Jake is észrevette, és össze is vesztünk ezen, de attól még ugyanúgy szerette a fiát és a kislányunkat is, Saraht.
- De igen, de ismerem annyira, hogy tudom, hogy mikor szomorú. Elmondod nekem? Apával van valami?
- Nem, ő… rendben van – feleltem és a tekintetem a távolba révedt. Még élénken emlékszem arra az arcra, ami ugyanúgy elveszett a lángokban, mint ahogy a most látott távoli messzeségben az élet. Szinte minden éjjel hallom az utolsó kiáltását, hallom, ahogy hitetlenkedve ordítja a nevemet, és döbben rá, arra, hogy mit tett. Azt hitte, hogy halott vagyok és elintézte a halálát. Mindketten tudtuk, hogy a kapcsolatunkat minden lehetséges módon tönkretettük, és nem volt elég annyi, hogy mindenen túláradó szerelemmel szerettük egymást. De ő már halott, és semmi értelme újra felidéznem az arcát, csak feltépném vele a sebeimet. Szeretem Jacobot, igazán, de nem azzal a szerelemmel, amit valaha éreztem, és ami olyan nagyon nagy fájdalmat okozott nekem. De Jake mindig itt volt mellettem és mindenben támogatott. Segített talpra állnom, és ezért imádom őt nagyon.
Will és Sarah pedig életem legnagyobb kincsei voltak, amit valaha kaphattam a sorstól. A születésük olyan boldogsággal töltött el, mint semmi más azelőtt. Még Ő sem.
A lelkem elégett azon a napon, mikor ő úgy döntött, hogy követ a halálba, én pedig későn érkeztem, hogy megmentsem. Azon a napon minden kapcsolatot megszakítottam a Cullen családdal és a vámpír világgal, majd öt évvel később egy vérfarkas felesége lettem. Jake értetlenül fogadta, mikor három nappal a távozásom után hazaérkeztem emberként Nélküle és újra olyan összetört voltam, mint mielőtt ő összerakott volna. De én, mint a főnix, akárhányszor elégtem, annyiszor támadtam fel a hamvaimból.
Főnix módján újra és újra talpra álltam. És most végre negyven felett végre boldog vagyok, és úgy érzem, hogy hiába fáj a hiánya, mégis képes vagyok arra, hogy éljek. Megtanultam nélküle élni, és itt van helyette két olyan személy, akiket az életemnél is jobban szeretek.
William Edward Black és Sarah Isabella Black. Ha ők nem lennének, akkor én is elvesztem volna a lelkem lángjaiban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése