Twilight Radio - 18. fejezet

(Bella szemszöge)

Az altatómra ébredtem, ami talán kissé furcsán hangozhat. A testemben lévő fájdalom szinte nyomtalanul eltűnt, de a bőrömön még éreztem a kínzó erőszak nyomait. De végtelenül nyugodtnak éreztem magam, biztosan Jasper segédkezett benne. Ha most itt lenne, megköszönném, de tudtam, hogy Edwarddal vagyok kettesben.

Edward. Jéghideg rémület öntött el, megremegtem és félve pattantak fel a szemeim. Engem nézett nyugtalanul, aggódva, de nem tudtam hinni ennek az arcnak. A józan eszem tudta, hogy nem ő bántott, de én mégis féltem. Hideg kezeit most először éreztem kellemetlennek.

- Css… Bella. Nincs semmi baj – suttogta lágyan és tovább dúdolt. De nem érte el, amit akart. Csak még idegesebb lettem, őrülten reagáltam. Felsikítottam. – Bella… nincs semmi baj, itt vagyok – folytatta nyugtalanul és át akart ölelni, mire sután ellöktem és hisztérikus zokogásban törtem ki.

Edward nem tudta, hogy mit kezdjen velem, ez világos volt. Alice rontott be az ajtón, nyomában Esmével, és mindketten átöltek, és nyugtatgatni kezdtek. A jelenlétük jól esett, és nem volt kellemetlen az érintésük, mint az előbb Edwardé, aki most megrendült felhős arccal figyelt engem, tehetetlenül.

Hagytam, hogy szorosan öleljenek, és lassan hüppögve hagytam abba a sírást…

(Edward szemszöge)

Bella reakciója olyan váratlanul ért, hogy teljesen megdöbbentett. Mikor vigasztalni próbáltam még rosszabbul lett. Csak Alice és Esme tudták megnyugtatni, én pedig tehetetlenül néztem. Félt tőlem. Utólag belegondolva nincs ebben semmi meglepő, hiszen látszólag én erőszakoltam meg majdnem, és még ha tudja is, hogy nem én tettem, a teste nem tudja elviselni az érintésem. Talán soha többé. El fogom őt veszíteni újra, és megint csak a saját hibámból. Ha a tisztáson nem ütnek ki, akkor az a rengeteg szörnyűség nem történt volna meg. Bella boldog lenne, bízna bennem és Emma is élne.

Emma.

Adam és Bella még nem is tudják, hogy halott. A testét Carlisle vitte be a kórházba, de nem tudtak vele mit tenni, és megengedték, hogy nálunk legyen, amíg el nem szállítják a hullaházba a temetésig. Adam értesítését mi vállaltuk, de meg akartuk várni, míg tisztázom a dolgokat Bellával.

De úgy néz ki, hogy ez nehezebb lesz, mint hittem, de bármi áron meg kell, hogy győzzem, hogy mellettem maradjon. Önző vagyok, de nem bírnék újra nélküle élni.

(Bella szemszöge)

Mikor megnyugodtam, megkértem, hogy hagyjanak kettesben Edwarddal, aki közben felállt az ágyamról és a szoba végében lévő fotelbe ült. Lassan ráemeltem a tekintetem. Engem nézett, és hirtelen nagyon fájt, hogy szenved. Mégsem bírtam elviselni a közelségét, pedig vágytam a csókjára. Milyen ellentétes érzelmek…

- Ne haragudj – suttogtam bocsánatot kérve, és halk hangom ellenére tudtam, hogy hallja. Tudtam, hogy csak engem figyel.

- Bella… én annyira sajnálom. Az én hibámból történt minden, ha erősebb lettem volna, és nem hagyom magam kiütni, mindez nem történik meg. Mikor utoljára láttalak, még aludtál, aki utána veled volt, az nem én voltam.

- Tudom. Ki az a Zoey? – tértem rá az egyik legkényesebb témára. A lányára.

- A lányom – felelte halkan. – Meséltem arról az időről, mikor lázadtam Carlisle elvei ellen és elszöktem otthonról. Életem szégyenfoltja az az időszak. Gyilkosokat, bűnözőket gyilkoltam, vagy olyanokat, akikről bemagyaráztam magamnak, hogy megérdemlik a halált. Gyerekeket és nőket természetes nem öltem, volt annyi önuralmam. De volt, hogy mással is kielégítettem a lelkem tombolását, de ezzel csak a bűntudatomat növeltem. Utcalányokkal mulattam, és természetesen az összes készséges volt velem. Általában védekeztem, de nem mindig tettem meg, hiszen egyrészt ők is védték magukat, másrészt én abban a hitben éltem mindez idáig, hogy a vámpírok terméketlenek. Aztán egy éjszaka lefeküdtem Victoriával, de őt sem tartottam különlegesebbnek, mint a „munkatársait”, mert nem éreztem semmit iránta. Én… azt mondtam neked, hogy az erényemet megőriztem neked, de ez nem teljesen igaz. Viszont őket nem számoltam bele, mert nem éreztem semmit irántuk. Elhitettem magammal, hogy ők nem jelentenek semmit, és az erényem csakis a tiéd lehet majd egy napon.

- Akkor velem miért nem?

- Mert féltelek. Azok, akikkel voltam, mind megsérültek bizonyos szinten, talán ezért is éreztem magam egyre pocsékabbul. Bár nem volt sok ilyen alkalom, Victorián kívül talán csak kettő. De másnap mindenkin voltak kék-zöld sérülések, bár óvatos voltam és nem törött el semmilyük. De találkoztam egy vámpírral, aki elmesélte, hogy úgy ölte meg az ember szerelmét, hogy engedett a vágyainak és minden óvatossága ellenére belső vérzést okozott a lánynak, amibe belehalt. Mikor megismertelek, megfogadtam, hogy bármily közel kerülök hozzád, nem teszlek ki ennek a veszélynek. Legalábbis… amíg ember vagy.

- De te nem akarsz elváltoztatni – jelentettem ki üres hangon. Nem kérdés volt, csupán egy egyszerű kijelentés. – Nem bírod elképzelni velem az öröklétet.

- Ez nem így van, koránt sem. Te vagy az egyetlen, akit el tudnék képzelni az örökkévalóságomban. Mindig is úgy tartottam, hogy a vámpírlét egy fajta büntetés, és hogy mi csak szörnyetegek vagyunk, mert annak teremtettek bennünket. Az évek alatt kezdtem rájönni, hogy nem azon múlik, hogy kik vagyunk, hogy kinek vagy minek születtünk, hanem, hogy kikké válunk. Carlisle és Esme szerelme volt ebben az első mérföldkő. Hiszen két lény, akik képesek tiszta, önzetlen szerelemre, hogyan lehetnének szörnyek? Carlisle, aki mindent megtesz, hogy segítsen az embereknek, aki legyőzte a szomját és vegetáriánus módon, állatvéren él… létezhet nála tisztább lélek? Ő, aki annyiunkon segített és rátérített a helyes útra? Sokáig tartott mindezt átgondolnom. Kezdtem azt hinni, hogy vámpírnak lenni nem is olyan átok. Aztán megjelentél te, szivárványként a felhős égbolton. Alice azt mondta, vámpír leszel te is, egy közülünk. Hiába akartam, hogy mellettem legyél, a tudat, hogy én vegyem el tőled az életed, vagy a családunkból bárki más, elviselhetetlen volt számomra. Hogy ne dobogjon a drága szíved, ami olyan mértékű önzetlen szeretetre képes, mint soha senkié? Az a test, ami olyan intenzíven reagál a közelségemre, legyen ezentúl hideg és érzelemmentes? Azok a gyönyörű barna szemek, változzanak át egy teljesen más színre? Az a hihetetlen egyensúly érzék, amivel téged megáldottak, legyenek ezentúl tökéletesek, minden botlás nélkül? A gyenge emberből legyen egy erőteljes vámpír, aki véren él, és akit nem vagyok hivatott megvédelmezni? És talán már szeretni sem leszek méltó – sorolta halkan, szomorúan. – Aztán… rájöttem, hogy nincs más megoldás. Hogyan lehetnék melletted, mikor napról napra öregebb leszel? Hogyan szerethetnélek majd, mikor az unokádnak néznek majd? Azt te nem bírnád elviselni, és mindketten szenvednénk. Részben ezért is hagytalak el téged. Mert azt hittem, hogy az a kevésbé rossz, hogyha nélkülem létezel. Na hát… ez volt a lehető legrosszabb döntés. Nem tudtam nélküled létezni, üres voltam nélküled. A szívemet otthagytam veled.

- Tehát hajlandó lennél átváltoztatni? – következtettem könnyes szemmel a válaszra. A szavak, melyek oly odaadóan hagyták el az ajkait, meghatottak. De mégsem voltam ugyanaz, mint azelőtt.

- Azt hiszem… igen. Ha te is szeretnéd – felelte megadón, és rám nézett. Választ keresett a tekintetemben, de én lesütöttem a szemeim. Bizonyára még mindig egy nyitott könyv voltam a világnak.

- Mi van Zoeyval? Ő nem tehet arról, hogy ki az anyja. Ugye, nem küldted el? – kérdeztem, annak ellenére, hogy az mennyivel kényelmesebb lenne a számomra. De nem lehettem ilyen önző, ő nem tehet a felmenőiről.

- Természetesen nem, bár félt, hogy te majd azt kéred tőlem, de megnyugtattam, hogy biztos nem fogod – nézett rám reménykedve. Bólintottam, és igazat adtam neki. Én valóban nem vagyok olyan. – Vadászni mentek Emmettel és Rosalieval, a többiek mindenképp itt akartak maradni veled, így ők vállalkoztak, hogy megmutatják neki a vegetáriánus vadászatot.

- Hajlandó átvenni? – csodálkoztam.

- Persze. Eddig is utált embert ölni, de nem ismerte ezt a lehetőséget, és Victoria persze nem avatta be ennek az életmódnak a rejtelmeibe – magyarázta mosolyogva, de az arca hirtelen elkomorult. – Tudom, hogy haragszol rám. Kérlek, szerelmem, ne haragudj. Ígérem, hogy soha többet nem hagylak cserben, és ezen túl örökké számíthatsz rám. Hogyan bizonyíthatnám be, hogy mennyire szeretlek, kicsim? Érzem, hogy félsz tőlem, de soha többé nem lesz rá okod… Leszel a feleségem? – kérdezte és lassan letérdelt elém, és elővett egy csodálatos arany karikagyűrűt. Soha nem láttam még ilyen szépet, így valósággal elámultam. A szám tátva maradt. Normális esetben a nyakába vetettem volna magamban és igent visítottam volna, de ezt most nem tettem.

Csak néztem a szerelmem reménykedő arcát, és egyre több könnycsepp gyűlt a szemembe. Remegve nyújtottam ki a kezem a doboz felé, és láttam, ahogy felragyog a tekintete. De én összetiportam a reményeit. Finom mozdulattal becsuktam a dobozkát, és bezártam Edward kezeit felette.

- Sajnálom, de nem – szólaltam meg végre, de a pár másodpercnyi csend szinte örökkévalóságnak hatott. – Nem haragszom rád, és ugyanúgy szeretlek, mint mikor először megláttalak, de nekem ez így nem megy. Hogyan tudhatnám ezen túl, hogy tényleg te vagy-e? Vagy hogy mikor tudok meg egy újabb titkot az évszázadnyi életedből? Honnan tudjam, hogy még hány gyereked fog felbukkanni? Nem, Zoeyval semmi bajom, nem erről van szó. Én csak… nekem ez túl bizonytalan. Egyszer azt mondod, hogy szeretsz, máskor meg hogy nem. Egyszer azt mondod, hogy soha senki nem volt rajtam kívül, máskor kiderül, hogy nem is egy nő volt, aki megjárta veled egy ágyban. Sajnálom, de nem vagyok benne biztos, hogy megéri feláldoznom-e mindent, ezért az összevisszaságért. Szeretlek, de én ezt nem bírom elviselni. Sajnálom – fejeztem be könnyes szemmel, és rá sem mertem nézni Edward összetört arcára. Azt hiszem, ez volt életem legpocsékabb pillanata… pedig szeretem. Mégsem megy ez nekem.