Sziasztok!

Üdvözöllek titeket a blogomon, ahol általam írt novellákat és regényeket olvashattok Twilight témában, remélem, hogy tetszeni fog nektek! Ha elolvastál valamit, nagyon örülnék, ha hagynál magad után véleményt, mert én abból fejlődök. Jó olvasást ;)

Admin: Ginewra
Opening: 2009. 06. 26.
Theme: Twilight


2009. október 3., szombat

Lélekvihar - A vér szava - 16. fejezet

Döbbenetes valóság 2/2

(Edward szemszöge)

Csendben néztem, ahogy fel kel a nap és mélyet sóhajtottam. A teraszunk lépcsőjén ültem, és az egész éjszakát a szabadban töltöttem és a csillagokat néztem, de nem szánt meg semmilyen szerencse az eget kémlelve, mert a felhők folyton el takarták előlem a szépséges eget. Tudtam, hogy mi fog rám várni, egy megszokott Bella, aki valószínűleg egy másik férfi oldalán lép be majd a suli kapuján. Elzártam magamban a képességemet, ami nem volt könnyű, de sikerült. Nem akartam hallani mások hangját a fejemben, a sajátom pont elég volt nekem.
- Indulhatunk? – jelent meg az ajtóban Emmett vigyorgó arca és láttam, hogy várja a sulit, mint valami stréber kiscserkész. Csak mi tudtuk, hogy nem a tanulást várja, hanem látni akarja Bella esetlenkedését, esetleg csúnyán rá akar nézni a pasijára, na meg nevetni Rosalie bosszankodásán. Ez volt Emmett, már meg sem lepett.
- Persze – morogtam kedvetlenül és a Volvóm felé indultam. Még egyszer felnéztem az égre és már szinte beletörődtem az általam elképzelt fájdalmas jövőre. Nem is sejtettem, hogy a valóság sokkal rosszabb.

(Bella szemszöge)

A hétfő reggeleket mindig is nagyon utáltam, de a mai talán túltett bennem mindenen. A rémálom újfent a hatalmában tartotta az éjszakámat és megint a mosdóban a vécé fölé görnyedve kezdtem a napot reggeli nélkül. A mérlegre rá sem mertem állni, féltem tudatosulni azzal, hogy mennyit fogyhattam a rengeteg depresszió miatt. Nem akartam szembe nézni a valósággal. Charlie szokatlanul vidáman kezdte a napot, amit nem tudtam mire vélni, de nem árulta el a boldogsága okát. Azt mondta meglepetés és én ráhagytam. Majd elmondja, ha akarja. Az első balszerencse mindjárt kora reggel pár perccel az indulásom után jelentkezett. A kocsim nem indult el. Hiába próbáltam beindítani szépszóval, nem sikerült. Elkeseredetten szálltam ki és elkönyveltem magamban, hogy ez is azt sugallja, hogy ma fel se kéne kelljek.
A zsebemben kutakodtam éppen a telefonom után – mert senki nem volt itthon, bár Melanie ki tudja merre járt – és taxit kellett hívnom, hogy bejussak a suliba. Bosszankodva hallottam, hogy a mobilom pittyeg egyet és elsötétül. Lemerült.
- A francba – morogtam kétségbeesve és éppen indultam volna vissza a házba, amikor egy hangos motor hang ütötte meg a fülem és a hang irányába fordultam. Egy vigyorgó Gavinnel néztem farkasszemet.
- Bella! Hát te? Mel itthon van? Nem mondtam neki, hogy jövök, de gondoltam meglepetésnek szánom.
- Melanie nincs itthon, kora reggel elment. Nem tudom, hogy hova. Én pedig suliba indultam volna, neked nem kéne? Vagy már végeztél?
- Tavaly voltam végzős, de halasztok egy évet az egyetem előtt. Suliba? És mi a baj? Nem indul a kocsi?
- Ühüm – motyogtam lehajtott fejjel, és felfedeztem, ahogy két hangya egymás hátára mászva cipelik az élelmet…
- Elvigyelek? – mosolygott rám kedvesen. – Melanie-ért ezek szerint feleslegesen jöttem, de téged elviszlek a sulihoz ha gondolod. A Forksi gimi, igaz? Az első évemet ott töltöttem, tudom, hogy hol van…
- Megtennéd? – néztem fel hálásan és a motorjához léptem, majd Gavin a fejemre helyezte a bukósisakot, hogy ne essen bajom esetleges baleset esetén. – Nagyon köszönöm – motyogtam, de szerintem, nem hallotta meg. Rátaposott a gázpedálra és elindultunk szélsebesen, de nem olyan őrült tempóban, mint Mirko vagy akár én szombaton. Gavin óvatosan vezetett és most jutott eszembe, hogy meg sem győződtem róla, hogy bármelyiküknek van e jogsija vagy sem… Most már mindegy is.
Az úton végig behunytam a szemem és próbáltam nem törődni a gyomromban lévő kavargással és a szédülésemmel. Végül legnagyobb megkönnyebbülésemre megálltunk és én felsóhajtottam.
Az iskolaudvar üres volt. Szuper. Elkéstem. Már csak ez hiányzott.
- Ennyire rossz volt? – nevetett Gavin az arcomat látva, de segített levenni a sisakot a fejemről.
- Köszönöm, hogy elhoztál – háláltam meg kábán és a fejemre húztam a kapucnit és a szekrényem mélyéről előkotort napszemüveget.
- Ezek minek? – kérdezte értetlenül. – Ki elől rejted magad? Napszemüveg október végén? Tényleg, holnap nincsen suli a halottak napja miatt, ráérsz? Melt már megkérdeztem, ő is jön.
- Még nem tudom – feleltem, de biztos voltam benne, hogy nem megyek. Örülök, ha túlélem ezt a napot. – Most mennem kell, már így is elkéstem – mutattam az épület felé és még egyszer megköszöntem és elindultam a bejárat felé. Méterekkel később torpantam csak meg, mikor észrevettem egy ezüst Volvót a parkoló túlsó felén. Megdermedtem.
Mozdulatlanul hallottam, ahogy Gavin motorja elszáguld nagy port hagyva maga után, majd remegő léptekkel haladtam tovább. Most már biztos voltam benne, hogy nem élem túl ezt a napot. Az eddigiek is ezt bizonyítják…
Csak akkor néztem meg, hogy mi az a dudor, ami eddig nem tűnt fel a pulcsimban. Egy doboz cigi, és egy üzenet: „Látom, hogy ideges vagy. Ez kis mennyiségben segít, de ne vidd túlzásba! Légy jó, kiscsajszi! Gavin.”
Elmosolyodtam és kinyitottam a suli ajtaját, ahol egy mérges portás fogadott, de engem nem zavart. Mert megtaláltam a módját, hogy hogyan éljem túl a napot. Talán a cigi, bármennyire is utálom, lenyugtat. Ha hihetek másoknak, akkor ez igaz és jól esett Gavin figyelmessége. Már csak Edward jelenlétét kell túlélnem, ami még most sem tűnt könnyűnek. Mégis valami különös izgalmat éreztem, hogy láthatom… Nincs mese, nem vagyok normális…

Miután a portás utamra engedett néztem csak az órára és felmértem, hogy csak tízpercet késtem, ami nem is volt olyan eget rengető bűn, de amikor az órarendemre néztem és megpillantottam rajta a biológiát, akkor azt gondoltam, hogy bárcsak késtem volna többet. Még nem voltam erre felkészülve.
Remegő léptekkel álltam meg a biológia terem ajtaja előtt és lassan a kilincsre tettem a kezem, majd liftező gyomorral és lehajtott fejjel léptem be a terembe, ahol Mr. Banner döbbenten fogadott. Nem feltételezte rólam, hogy elkések…
- Nahát! Elkésett kisasszony? Gyorsan foglaljon helyet Mr. Cullen mellett – mondta dorgálva és lehajtott fejjel botorkáltam a helyemre, de nem mertem fel nézni arra az arcra, amelyik minden álmomban engem kísértett, és akinek az arcára, a csókjaira annyira vágytam. Nem mertem se megszólalni, se felnézni, a lábaim remegtek és rosszullét kerülgetett.
Aztán erőt vettem magamon és felnéztem. De ő még csak nem is nézett felém, hanem a tanárt figyelte látszólag érdeklődve, mintha fel sem tűnt volna neki, hogy mellette ülök. Hát ez is megtörtént. Elfelejtett. Hogy is gondolhattam volna mást? Ki vagyok én ahhoz, hogy egy olyan tiszta lény megőrizzen az emlékeiben, mint Edward? Egy könnycsepp folyt végig az arcomon.
- Na de Miss Swan! Nem elég, hogy elég késik, de még a napszemüvegét és a csuklyáját sem veszi le? Csalódtam magában! – szólt rám hirtelen Mr. Banner és hirtelen éreztem, hogy valami megváltozik. Éreztem a hitetlenkedő tekintetet magamon, ami mintha Edward felől érkezett volna…

(Edward szemszöge)

Becsengetéskor feszülten foglaltam el a helyem a biológia teremben, és nem törődtem a felém áradó ellenséges gondolatokkal. Láttam Mike Newton ellenséges arcát, és másokén is hasonló érzelmeket véltem felfedezni. Megrántottam a vállamat és helyet foglaltam a szokásos helyemen, amin mindig is Bellával osztoztam. A kezemmel az asztalon doboltan, de Bella nem volt sehol, csak a tanár érkezett meg. Nem értettem. Talán beteg? Miért nem néztem egy kicsit Alice gondolatai közé? Most tudnám, hogy miről van szó… mert így semmit sem értek. Remélem, hogy semmi baja nem történt, mert azt nem élném túl. Még ha soha többé nem ölelhetem át, akkor is csak úgy tudok létezni, hogy tudom, hogy ő létezik. Mert nélküle szürke a világ, amiben élek, vagyis amiben létezem. Ez nem élet.
Az óra végtelenül lassan telt és én szüntelen aggódtam és ideges voltam. Nem elég, hogy féltem a találkozástól, de még csak fel sem tűnik? Ekkor nyílt ki az ajtó és egy csont sovány lány lépett be a terembe lehajtott fejjel. Arcát nem láttam a kapucni és a napszemüveg takarásában, de a különleges illat egyből megcsapott, ahogy belépett a terembe. Nem volt különösebben édes, mint Bella illata, de hasonlított rá… csak volt benne valami különös zamat, ami teljesen megváltoztatta az egész illatanyagát, ettől nem volt olyan kellemes. De nem bántam, mert így legalább nem érzek késztetést arra, hogy megöljem.
Csak miután megszemléltem a lányt, lett rajtam úrrá a csalódottság, hiszen nem Bella volt az. Hol lehet? Mi van vele?
- Nahát! Elkésett kisasszony? Gyorsan foglaljon helyet Mr. Cullen mellett – szólalt meg Mr. Banner dorgáló, de nem neheztelő hangsúllyal és a mellettem lévő üres helyre mutatott. Bella helyére. Düh hatalmasodott bennem, de fékeztem magam. Nem rendezhettem jelenetet, a bizonyára új lány, nem tehetett semmiről. De hol van Bella? Leadta a biológiát? Vagy? Nem, baja nem történhetett, az nem lehet. Azt nem élném túl.
Csak akkor döbbentem rá, hogy ezt a lányt láttam már, mikor kivillant egy vörös tincs a kapucnija alól. Akkor jöttem rá, hogy ugyanezt a lányt láttam szombat délután az országúton motorozni. Akkor leginkább a kurva kifejezést használtam volna a megjelenése láttán, de egyből feltűnt, hogy erről nem lehet szó. Hiszen egy nyílt erkölcsű lány nem bújna el a ruhák takarásában, ami csak arra utalhat, hogy gondjai vannak, méghozzá a súlyát látva, komoly gondjai. Nem akartam beleártani magam mások életébe, így nem is foglalkoztam vele. Direkt a tanárra néztem, hogy ne hogy azt higgye, hogy… Mit is? Mindegy.
Éreztem a tekintetét magamon, de nem foglalkoztatott különösebben, csak valami különös bizsergést éreztem, amit nem tudtam mire vélni. De nem érdekelt, csak az, hogy hol van most Bella és mit csinál… a következő pillanatban mintegy válaszként csattant fel most már dühös hangon Mr. Banner hangja.
- Na de Miss Swan! Nem elég, hogy elég késik, de még a napszemüvegét és a csuklyáját sem veszi le? Csalódtam magában!

Úgy éreztem magam, mint akit leforráztak és hitetlenkedve fordultam a lány felé, akit a tanár Bellának vélt azonosítani. Biztosan rosszul hallottam, annyit jár az eszem rajta, hogy rosszul hallottam. Nem lehet más oka, nem. Mert ő nem Bella! Azt azért észrevettem volna, már ne haragudjon… És különben is Bellának barna haja van és nem vörös, na meg nem utolsó sorban ő nem ülne motorra és nem tenne fel kurvás sminket. Na meg nem is ilyen sovány és a ruhái stílusa sem egyezik. Az illata sem!
De a gondolatok megakadtak bennem a következő pillanatban, ugyanis a mellettem ülő lány engedelmesen remegő kezekkel és szapora szívdobogással levette először a csuklyát, majd a napszemüveget. Éreztem, szinte hallottam a lelkében dúló feszültséget. És akkor legnagyobb döbbenetemre Bella ismerős vonásait pillantottam meg, korántsem ismerős változatban. Pedig ő volt, efelől már nem maradt kétségem, de a döbbenet minden érzést megfagyasztott bennem, és csak néztem, néztem… de nem tudtam elhinni, hogy ez tényleg igaz. Mert hogy attól még, hogy szemmel láthatólag ő volt, az is világos volt, hogy ez nem lehet Ő! Jó ez… értelmetlen agymenés, de talán érthető valamennyire. Vagy annyira érthetetlen, mint ez az egész helyzet?
- Elnézést, tanár úr – hallottam a halk hangot, ami az Ő ajkaiból származott, amik vöröses színben pompáztak tökéletes egyensúlyt alkotva a hajszínével. És csak mikor az arcát vettem szemügyre pillantottam meg egy apró kis könnycseppet a szeme szegletében, ami olyan lassúsággal folyt végig a gyönyörű szép arcon, mintha azt várná, hogy megérintsem és letöröljem onnan a bánatot. Kétségkívül ez volt minden vágyam, de persze ez tökéletes olyan dolog volt, amit nem tehettem meg.
Nem tudtam magamhoz térni, az óra hátralévő részében őt néztem, mert a tekintetem nem tudtam levenni róla. Megérezhette a tekintetem, mert egyre inkább fészkelődött és akarattal is távol tartotta a tekintetét tőlem. Mindketten tudtuk, hogyha az bekövetkezik, hogy szembenézzük egymással, annak érdekes következményei lehetnek, mert nem bírnám elviselni, ha fájdalommal nézne rám.
Nem felejtett el – villant meg bennem a felismerés, de nem hozott boldogságot számomra. Sőt… csak rosszabb lett, mert rádöbbentem, hogy mit tettem vele. Ez már nem Bella volt, csak egy árny.
Megszólalt a csengő, pár pillanatig egyikünk sem mozdult, majd remegve kezdte bepakolna a könyvét és a füzetét a táskájába és én aggódva figyeltem esetlen mozdulatait, majd felpattant és elindult kifelé, úgy… hogy rám sem nézett.
- Bella! – szóltam utána, Mike ellenszenvesen nézett rám, mert hozzámertem szólni Bellához.
Ő megtorpant, de nem fordult meg. Hallottam a szívének ritmikátlan dobolását és magam előtt láttam a régen látott vonásokat…
- Mi történt veled? – nyögtem ki végül, mert nem jutott jobb eszembe. Szánalmasan hangzott, hiszen tudtam, hogy mindenről én tehetek. De egyszerűn a kétségek és az aggodalom minden értelmes dolgot kiszorított a fejemből.
- Semmi – csattant fel és sebes léptekkel eltűnt az ajtó mögött.
- Én a helyedben békén hagynám Cullen – szólalt meg Mike karba tett kézzel.
- Mert ha nem? – kérdeztem mérgesen. Pont ő oktatna ki engem? PONT Ő??
- Megbánod. Nem hagyom, hogy még jobban tönkre tedd Bellát, erről én kezeskedem. Megértetted?
Megvetően felhorkantottam, de legbelül fellángolt bennem valami a szavaira. „Még jobban tönkre tedd”. Ez visszhangzott bennem szüntelen, pedig ezt én is jól tudtam. Miattam van minden.
- Most megijedtem, Newton. De ne aggódj, előbb ölöm meg magam, minthogy szándékosan és rosszakarattal fájdalmat okozzak neki! – csattantam fel, mire most ő horkantott fel villámló szemekkel.
- Akkor halott vagy, Cullen! – na ne mondja… - Mert már rég megszegted a szavad! – mondta, majd otthagyott és egyedül maradtam az üres teremben. Igaza volt, de még mennyire… Bárcsak ténylegesen halottnak lennék, és nem csak elméletben…

Hangtalanul léptem ki a folyosóra és kedvem támadt egy kis friss levegőt szívni, és semmi kedvem nem volt a következő órámhoz. A többiek már biztosan aggódtak miattam, de nem érdekelt most. Alice úgyis lát mindent, lesz is vele elszámolni valóm, amiért nem beszélt nekem az „új Belláról”. Akkor láttam meg azt a jelenséget, amit eddig lehetetlennek hittem. Mert eddig azt hittem, hogy ez nem történhet meg, de úgy látszik, hogy már semmin sem kéne meglepődnöm Bellával kapcsolatban. Messze nem érzékeltem senkit a közelben, csak ő ült a hideg lépcsőn és… cigizett. Ez nem lehet a valóság…
- BELLA? – kiáltottam döbbenten, mert nem bírtam megálljt parancsolni a hangomnak és a testemnek, ez most nem ment.
Ijedten nézett fel, de amint meglátta, hogy én vagyok megmerevedett, és ha lehet, még fehérebb lett. Most láttam csak igazán az arcát. Sápadt, nyúzott, beesett arc, kialvatlan, vörös szemek, amikben könny csillogott, és amik engem néztek. Gondosan felkent smink, ami megpróbálta takarni az arc egészségtelen állapotát. A ruhái teljesen ismeretlenek voltak számomra. Testhez álló, szexi viselet egy bő pulcsival. A felsője simulásával szinte láttam a bordákat, de ez szerencsére csak az éles látásomnak volt köszönhető. Emberszemmel nem szembeszökő. De engem letaglózott a látvány. Nem mintha így nem lett volna szép, ha leszámítom, hogy mennyire betegen néz ki… Csak ő annyira nem Bellás volt, hogy az már fájt. Szemmel láthatólag neki nem.
- Mit csinálsz? – gurultam dühbe, főleg mert eszembe jutott a szombati jelenet. Te jó ég, nem képzelődtem! Ő tényleg Bella volt. Mérges lettem, nem is inkább rá, mint inkább magamra.
- Cigizem, kérsz te is? – kérdezte kifejezéstelen arccal.
- Nagyon vicces – morogtam és egyre inkább irritált a viselkedése. Ennyire félreismertem volna? Ez nem az én Bellám volt! Jó oké… szakítottunk, de attól még szerettem. Hiába volt tiltott érzés ez számomra, én őszinte szerelemmel szerettem.
- Még egyszer kérdezem, mit csinálsz? Cigi? Motor? Ez a kinézet? Mi a fészkes fene ütött beléd? – csattantam fel cseppet sem kedvesen, de képtelen voltam barátságosabb hangot megütni. Fájtak neki a szavaim. És nekem is.
- Csaknem érdekel? – kérdezte közönyösen.
- Miért ne érdekelne?
- Talán, mert nem kellettem neked, azért! – csattant fel hangosan. – Talán mert miattad akartam megváltozni! Talán mert… fáj az, hogy nem voltam elég jó és változtatni akartam!
- Miről beszélsz? – értetlenkedtem. – A szakításunkhoz ennek semmi köze nem volt! Ezt te is tudod!
- Na persze, mert rokonok vagyunk, mi? Hihető – köpte mérgesen a szavakat.
- Te… nem hitted el?? – kiabáltam döbbent méreggel a hangomban és éreztem, ahogy a dük elönti a testem minden porcikáját. Már nem figyeltem a szavaimra, a méreg irányított. A válasza pedig még jobban felhergelt.
- Nem – közölte hidegen, és közönyösen, mintha őt nem is izgatná. Engem pedig marhára izgatott! Pokolian fájt…
- NEM? Tudod mit? Akkor végre hallhatod azt, amire ennyire vágysz! Szó sincs semmiféle rokoni kapcsolatról! Soha nem szerettelek, csak a véred aromája csábított és élvezetes kihívás voltál számomra, egyfajta kísérlet! Mert hogy jönnél te a magasságos Edward Cullenhez, nem igaz? – csöpögtem gúnyos fennhangon, de egy mondatom se volt őszinte. Túllőttem a célon, éreztem, de nem tudtam megállni. A fájdalom elemi erővel tört fel belőlem és méregben távozott a szervezetemből. Hogy van ő ahhoz, hogy megkérdőjelezze a szavamat, a szerelmemet? – Nem vagy méltó hozzám, nem kellesz nekem. Ez van, nem igaz? Te is így gondolod… Hát gratulálhatsz magadnak, de… ahh… hagyjuk – ordítottam és sebes léptekkel tűntem el az épület irányában. Nem néztem hátra, a testem remegett, a levegő, amire nem volt szükségem, bent rekedt a tüdőmben és borzalmasan éreztem magam. De ezt akarta hallani, megadtam neki. Addig úgyse nyugszik meg…
- Ha tudnád, mennyire szeretlek – suttogtam magam elé a csendben és megremegtem.

(Bella szemszöge)

Néztem, ahogy eltűnik az épületben, de nem tudtam megszólalni. Nem mondtam neki, hogy álljon meg és bocsásson meg, amiért kételkedtem benne. Pedig ezt kellett volna tennem. Teljesen logikátlan vagyok, de tényleg. Most, hogy végre bevallotta, hogy hazudott, elhittem, hogy igazat mondott. De eddig még volt remény arra, hogy együtt legyek Vele, már nem. Pontosan ezért nem bírtam elfogadni a valós tényeket. Ezek a durva szavak kellettek ahhoz, hogy felnyíljon a szemem közel egy hónap szenvedés után.
Tudtam, hogy ez a tudat, hogy ő tényleg az ősöm (nem mellesleg, nem én voltam az első szerelme, hanem a szépanyám) az őrületbe fog kergetni. De talán a lelkem mélyén éreztem ezt, valahol legbelül nyugodt voltam. Vagy már semmi nem érdekelt. Elindultam a lánymosdó irányába, hogy rendbe szedjem magam. Monoton léptekkel lépkedtem és kezdtem hallani a zsibongó tömeg zajait, és biztos voltam benne, hogy a második órámon már nem fogok részt venni, mert kicsengettek. Mindegy, majd azt mondom, hogy rosszul lettem és a lányvécében töltöttem a tornaórát. Remélem, hogy senki nem látott meg. De ha igen, miért érdekel? Vannak komolyabb gondjaim is, mint hogy egy-két pletyka középpontjába kerülök-e, vagy sem.
A mosdó nem volt üres, de nem foglalkoztam vele. A tükörhöz léptem és megigazítottam a sminkemet. A látvány már kevésbé hasonlított egy hullasápadt lányra, de még mindig borzalmasnak találtam magamat.
- Bella? – hallottam meg egy hangot a hátam mögül, és megpördültem, mert ismertem a tulajdonosát. Csilingelt. A mosdó ajtaja nyitva volt és egy szépséges szőke lány és egy medveszerű izmos férfi nézett rám döbbenten. Az utóbbi gondolom kísérő volt.
Rosalie semmit sem változott, már el is felejtettem, hogy milyen szürke kisegér vagyok a lenyűgöző szépsége mellett. Ezért se értettem sose, hogy annak idején, mikor Rosalie Edward párja szeretett volna lenni, akkor Edward miért utasította vissza. Én olyan szép soha sem leszek.
Emmett sem változott, ugyanaz a vidámság és bolondosság áradt maciszerű alakjából. Ő is nagyon jóképű volt, ők ketten talán a tökéletes páros lehetnének, ha lenne ilyen verseny. Az arca viszont meglepett. Megkövülten nézett, egyenesen engem. Láttam a szemeiben a néma döbbenetet, de mintha valami különös elismerő fény is csillogott volna benne. Döbbenten jöttem csak rá, hogy a tekintetével valószínűleg engem vetkőztet, holott nem voltam vetélytársa Rosalie-nak, közel sem.
Lesütöttem a szememet. Tudtam, hogy mi következik. Rosalie hamarosan észreveszi, hogy új, szerintem botrányos külsőm, elnyerte Emmett tetszését. És akkor… robban a bomba, és nem fog törődni azzal, hogy őt mennyire megleptem.
Sápadt arccal nyúltam a táskám után és Emmett mellett kislisszoltam az ajtón és gyors léptekkel elindultam az ellenkező irányba. Hallottam, hogy Emmett utánam fütyül, majd egy csattanás… néhány másodperc… Emmett hangosan felnyög… Rosalie idegesen fújtat…
- Aúú, ezt miért kellett, kicsim? Ne csodálkozz, hogy nem lehet gyerekünk…

Zihálva érkeztem meg az angol órámra, és remegve foglaltam helyet Angela mellett, aki furcsán méregetett, de a szemében együttérzés villant meg egy pillanatra. Szánalmasnak éreztem magam nagyon. Meglepett Emmett reakciója, és Edward megrökönyödött tekintete is élénken élt még az emlékeimben. A szavai fájtak, de mind jogosan csapódtak a fejemhez.

Most döbbentem csak rá, hogy mennyi őrültséget tettem ezalatt a röpke egy hónap alatt, és hogy mennyire megváltoztam. Ez már nem én voltam, hanem egy ribanc külsejű csontsovány idegen. Alig ismertem magamra. Edward szavai ráébresztettek az igazság döbbenetes valójára és súlyára. Fáj belegondolnom, hogy neki mennyire nehéz lehet ez az egész helyzet, és még én is rátettem egy lapáttal. Mintha belerúgtam volna egy földön fekvőbe, ami persze az ő esetében lehetetlen, de csak átvitt értelemben gondolom. Csak most peregtek le igazán a szemem előtt azok a csodás percek, amiket együtt töltöttünk. Hogyan is kérdőjelezhettem meg azt a tiszta szerelmet, ami mindig is a tekintetében égett? Márpedig ezt tettem elég undorító módon. De talán még most is miattam aggódik, és magát marcangolja. Talán már meg is bánta kegyetlen szavait. Nem lepődnék meg rajta, hiszen az önsajnálat nem tartozik a fő jellemtulajdonságai közé. Nem. És ez a legborzalmasabb, hogy most már tudom, hogy szenved. Miattam.
- Minden rendben? – hallottam hirtelen Angela aggodalmas kérdését, és most vettem csak észre, hogy kezeim görcsösen markolják az asztallapot, a tekintetem a távolba mered, és a tanár már egy ideje magyaráz a katedra előtt.
- Pe-persze – hebegtem feleszmélve, és óvatosan elmosolyodtam. Jól esett a törődése, és a régi szép időket ébresztette bennem, amikor még minden rendben volt. Angela boldogan viszonozta baráti megnyilvánulásomat, és nem kezdett el faggatózni, hiszen világosan látta, hogy a Cullenek visszatérése zaklatott fel, és hogy semmit nem tehet értem. Ahogy senki sem.
A változásokat nagyon nehéz megakadályozni, hiszen minden percben a színfalak mögött lapulnak és lesben állva csapnak le rád. Neked el kell őket fogadnod, még ha úgy érzed, hogy nem is állsz rájuk készen. Hogy miért? Mert az élet maga a változás. Rengeteg apró folyamat eredménye. Nem lehet úgy élni, hogy közben nem változik semmi. A folytonosság unalmas. A változásokat el kell tűrni, mert része az életednek. Egyedül a halál állandó, semmi más.

4 megjegyzés:

  1. nagyon szuper lett ez a rész !!!

    VálaszTörlés
  2. nagyon tetszett ez a rész,teljesen a hatása alá kerültem .gratula csak így tovább

    VálaszTörlés
  3. Jaj.. Nagyon szépen köszönöm!! Nagyon jól esik a visszajelzés :) Szombaton jön a következő fejezet :) Puszi.

    VálaszTörlés
  4. nekem is naon tetszik kár hogy csk hetente van friss:(

    VálaszTörlés