Lélekvihar - A vér szava - 17. fejezet

Közös cél

(Bella szemszöge)

Soha nem agyaltam még annyit suli időben, mint azon a napon. Szinte hallottam az agykerekeim forgását, és egyre inkább kétségbeestem. Hiszen nem volt kiút a sötétségből, ahová kerültem. Nem létezett megoldás, csak az az egy, hogy elfelejtsem az a szerelmet, amit még most is érzek a testem minden apró szegletében. Nincs csodálatosabb és borzalmasabb a szerelemnél. Én mindkettőt átéltem már életem során és nagyon remélem, hogy az egyszer megszűnik bennem a hiányérzet. Mert nem akarom, hogy teljesen felemésszen.

Lehet élni szerelem nélkül?

Bizonyára.

Menni fog?

Muszáj.

Nem hagyhatom, hogy feladjam a harcot. Hiszen előfordulhat, hogy egy nap megszeretek egy másik férfit, még ha nem is olyan vehemenciájú érzelmekkel, mint Edwardot, de biztos van rá esély, hogy mást szeressek… Vagy nem? Létezik, az, ami csak a mesék könyveiben kel életre?

Létezik az örökké, a sírig tartó őszinte és szenvedélyes szerelem, amiről mindenki álmodik? Én soha nem vágytam ilyenre, soha nem voltak nagy álmaim, csak egy átlagos és szürke lány akartam lenni, aki elveszik a tömegben. Egy olyan lány, aki boldog, és a boldogsága nem fáj senkinek. Nem akartam megkapni ezt az érzést, mert korántsem olyan csodálatos, mint ahogy bárki is elképzelné. Mert ez inkább fájt, nagyon fájt.



Az ebédszünetemet újfent cigizéssel töltöttem, mert nem éreztem annak szükségét, hogy ebédeljek, és végig vonuljak a Cullen család előtt. Csak Edward volt az, akinek nem bírtam volna a szemébe nézni, mert tudtam, hogy mennyi fájdalmat okoztam neki.

Aztán az egyik kocsi üvegében megpillantottam magamat. Nem tetszett a látvány. Legszívesebben eltüntettem volna égővörös hajamat, melynek színe leginkább Victoriáéhoz hasonlított.

Megszédültem erre a gondolatra, és remegve kapaszkodtam a korlátba, majd vettem egy mély levegőt és közben megszületett bennem egy elhatározás. Elindultam kifelé az iskola kapun…



(Alice szemszöge)



Az épületfalának dőltem és izgatottan vártam Edward vagy Bella megjelenését, mert kíváncsi voltam a közös óra hatására, amiből csak homályos részleteket láttam és ez nagyon idegesített. Nem értettem, hogy mostanában miért olyan homályosak a látomásaim, de csak akkor, ha valami Bellával kapcsolatosat akarok meglátni. Nem értettem, és nem mertem beszélni erről Jaspernek, mert féltem, hogy aggódna értem. Nem akartam feleslegesen idegesíteni, sem őt, sem Edwardot.

A szünet percei lassan teltek, de egyikük sem tűnt fel a biológia terem irányából és egyre idegesebb lettem. Tudtam, hogy a kibékülés lehetősége egyenlő maga a nullával és nem mertem feleslegesen reménykedni. Féltem a csalódástól.

Aztán megjelent a szemem előtt egy kép… ahogy Edward egy fal tövében ül, és teste megállíthatatlanul remeg. A szívem szinte összefacsarodott a szívszorító látványra, mert olyan esetlennek és megsebzettnek tűnt.

Gyors léptekkel indultam el az irányába, és reméltem, hogy minden rendben van, hogy egyikük sem tett semmi olyat, amit később megbánhatna. Ötletem se volt, hogy min borulhatott ki Edward ennyire, de azt tudtam, hogy szörnyen dühös lesz rám, amiért nem figyelmeztettem, hogy készüljön fel lelkiekben. Bizonyára meglepett volt, vagy talán szenvedett. Én nem ezt akartam. Egyszerűen csak dühös voltam rá, amiért mindennek így kellett történnie, holott tudtam, hogy ő is csak egy szenvedő áldozat. Ezért nem is erőltettem vele a társalgást a Bella középpontú témákban. Hiszen nem szerettem veszekedni. Hogyan is szerethetnék? Szinte mindig alulmaradtam bennük.

- Alice? Hová mész? – kiáltott utánam Jasper. Ő nem érthette, hogy miért indulok el egy teljesen másik irányba, de gondolom, hogy sejtette az okát, mert hamar abbahagyta a kérdezősködést. Nem szóltam semmit, tudtam, hogy szavak nélkül is megért és követ engem.

A suli kihalt részében, ahol pár hete felújító munkálatok folytak találtam rá a fal mellett ülve, a fejét a kezébe temette és a testét valami különös remegés rázta.

Sírt.

Edward létezése hosszú éve alatt rengeteget szenvedett, ezt mindannyian tudtuk, és megpróbáltuk őt támogatni a legnehezebb időkben. Tudtuk, hogy hálás érte és jobban érzi magát tőle, és ez nekünk is jó volt.

De mióta csak ismerem, másodjára láttam sírni, ami elég nagy szónak számított. Először mikor Bella majdnem meghalt a ballett stúdióban és magát okolta szerencsétlenségért, és persze iszonyatosan aggódott a szerelme kritikus állapota miatt.

És most…

Megrendített a látvány és éreztem, ahogy Jasper megdermed mellettem és eltorzul az arca a fájdalomtól. Edward rejtegetett érzéseit láttam az arcán.

- Jasper… menj most el – kértem halkan, mert nem akartam, hogy ő is szenvedjen. Nem bírtam volna elviselni. Némán engedelmeskedett és örültem, hogy bízott bennem annyira, hogy rám bízza Edward támogatását.

Közelebb léptem hozzá, és letérdeltem. A kezemet a vállára tettem és megvártam, amíg felnéz rám. Láttam a szemében az elviselhetetlennek hitt kínt, ami kínozta. Némán átöleltem és ő is engedett felém. Összeölelkezve ültünk a forksi gimi egyik kihalt folyosóján, de ha valaki meglátott minket, azt hihette, hogy ő vigasztal engem és nem fordítva. Idegen ember számára láthatatlan volt a fájdalma, csak én láthattam.

- Mi történt? – kérdeztem halkan. Hosszú percekig nem szólalt meg, csak azután hallottam meg rekedt hangját.

- Ne haragudj, amiért így kiborultam. Nem kellett volna. Csak olyan sok minden történt velem az utóbbi időben, hogy úgy érzem, hogy szétrobbanok. Gyűlölöm magamat, amiért nem vagyok elég erős, és amiért gyakran kiborulok. Meg kell tanulnom a tökéletes önuralmat, minden tekintetben. Ez így nem mehet tovább. Bellát pedig el kell, hogy felejtsem. Örökre.

- Mi történt? – kérdeztem újra.

- Nem láttad?

- Nem.

- Fel sem ismertem – sóhajtotta és a tekintete a távolba meredt. – Nem értettem, hogy miért ül egy idegen Bella helyén, erre kiderül, hogy ő az… igazán figyelmeztethettél volna.

- Sajnálom.

- Hagyd, Alice – legyintett. – Nem számít. Mikor kint voltunk és megláttam cigizni elpattant bennem valami. Dühös lettem, de nem rá haragudtam. Bosszantott, hogy nem hisz nekem, hogy nem képes felfogni, hogy én sem jókedvemből csinálom ezt az egészet. Idegesített a közönye, és zavart, hogy ennyire beteges a külseje. Alice, azt hiszem… elvesztettem Bellát. Nem, máshogy kéne fogalmazzak. Azt hiszem… megöltem Bellát. Megöltem az én Bellámat, és csak valami utánzatot hagytam a helyén.

- Edward, kérlek… ne mond ezt – könyörögtem. – Bella lehet, hogy nem önmaga teljesen, de ugyanaz a lány, akit megismertél, csak nagyon szenved. És nem miattad, hanem érted. Nagy a különbség. Szeret téged, ezt nem tagadhatom le, és nem benned kételkedik. Csak bizonytalan és nem képes elfogadni azt, ami veletek történik. Foggal-körömmel tiltakozik, de szerintem ő maga sem sejti, hogy mit miért tesz. De nem akarná, hogy szenvedj. Kérlek… tovább kell, lépj. Neki is és neked is. Ha durva voltál vele, akkor se bánkódj… talán ez most szükséges volt, hogy észhez térjen és talpra álljon. Hidd el nekem… ismerem őt. És téged is. Tudom, hogy magadat okolod. Tudom, hogy most borzalmasan érzed magad… de nem dőlt össze a világ. Jaj… nem tudom, hogy mivel tudnálak jobb kedvre deríteni – keseredtem el, mert esélyét se láttam, hogy eltüntessem a fájdalmat az arcáról.

- Nem kell, hogy bármit is mondj, nekem az is elég, hogy megpróbáltad. És köszönöm, hogy elküldted Jaspert… nem akartam, hogy átérezze a viharos érzelmeimet. Na… menjünk. Ne szomorkodj miattam – mosolygott rám erőltetetten, de kedvesen. – Azt hiszem, hogy a második órára már nem érünk be, de a harmadikat nem kéne kihagyni.



Miközben némán sétáltunk a többiek gyűrűjében egy kép jelent meg a szemem előtt, amiben Emmett és Rosalie szerepelt. Az utóbbi egy kicsit paprikás hangulatban volt.



„Rosalie dühösen mered Emmettre, vagyis inkább valahova lefelé… Emmett nadrágja gyanúsan dudorodik… Rosalie szemei villannak egyet, majd egy villámgyors mozdulattal Emmett férfiasságába markol, aki erre fájdalmasan felnyög, és gyanúsan összegörnyed.

- Aúú, ezt miért kellett, kicsim? Ne csodálkozz, hogy nem lehet gyerekünk… - morogja, de a szája szeglete felfele görbül, és rákacsint kedvesére.

- Hogy miért?? Talán, mert ráizgultál Bellára, azért! Én már nem vagyok elég, mi? Vagy talán ő kell neked? – kiabálja feldúltan, és kimegy a folyósóra és megpróbálja faképnél hagyni Emmettet.

- Na de, kicsim! Én csak téged szeretlek – mormolta, majd vad szenvedéllyel lekapta a durcás Rose-t, aki a csóktól egyből megenyhült. – De hova lett Bella? – kérdezi elválva a lány csábító ajkaitól, majd egy erőteljes pofon csattan az arcán és Rose fújtatva megy el mellette, egyedül hagyva a meglepett Emmettet, aki nem értette, hogy mi rosszat mondott.”



Halkan felnevettem, és hálát adtam az égnek, hogy Edward túlságosan el van mélyülve ahhoz, hogy a gondolataimban olvasson. Azt hiszem, hogy nem nagyon díjazná Emmett férfias megnyilvánulását. Sőt… ebben biztos voltam.

- Minden rendben? – kérdezte tőlem Jasper, mikor csatlakoztam hozzá a tömegben. Felsóhajtottam, majd egy csókot leheltem az ajkaira.

- Nem, de hiszem, hogy egy nap minden rendben lesz, és boldogok leszünk.

- A remény hal meg utoljára, édesem.

- Tudom, de amíg van remény, ne add fel.



(Edward szemszöge)



Alice támogatása nagyon jól esett, és bár semmi nem változott tőle, én még is jobban éreztem magam egy kicsivel. Jól esett, hogy van egy ilyen nővérem, akire számíthatok.

Az ebédszünet hamar elérkezett, de én nem akartam bemenni. Egyrészt féltem, hogy újra a közönyös arcával találom szembe magamat, és bár tudom, hogy csak álca, akkor is fájt. Másrészt pedig bocsánatot akartam kérni, de nem tudtam, hogy miképpen adjam elő, hogy szóba álljon velem a kifakadásom után. Még soha nem kiabáltam vele, és szégyelltem, hogy már ezen is túl vagyok. Nem voltam büszke rá.

- Én nem megyek be – torpantam meg, és úgy döntöttem, hogy talán majd valamikor máskor kerítek sort a nagy elnézésre…

- Ne csináld, Edward! – nyaggatott Emmett. – Muszáj jönnöd… Nélküled nem lesz buli…

- Emmett! – csattant fel bosszúsan Rosalie, és láttam rajta, hogy neheztel rá, de nem akartam megtudni, hogy miért. Megoldják ők ezt ketten, mint mindig. Nem ártom bele magam.

- Jó rendben – adtam meg magam, és nem kerülte el a figyelmem, hogy Alice gyanúsan kerüli a tekintetem. – De csak, mert bocsánatot akarok kérni…

- Jellemző – morogta Rosalie halkan.

- Parancsolsz? – kérdeztem egy kicsit bunkó hangon.

- Nem mondtam semmit – felelte gúnyosan, és lezártnak tekintette a társalgást.



Vettem egy mély levegőt, kizártam a fejemből az illatokat és a gondolatokat, majd beléptem az ebédlőbe, ahol a szokásos hangzavar fogadott. Gyorsan körülnéztem, és csalódottan vettem észre, hogy Bella sehol.

- Sajnálom – mondta halkan Alice és elindult az asztalunk felé. Csalódottan követtem. Esélyt se kaptam, hogy enyhítsek a bűnömön…



(Bella szemszöge)



Délután három óra. Nem tudok mit kezdeni magammal, de ha a tükörbe nézek sokkal elégedettebben szemlélem önmagam. Az arcom kevésbé sápadt, és a gyomrom sem liftezik annyira, ugyanis magamba erőltettem egy kis ebédet, ami jót tett a külsőmnek. Nem esett jól, de élveztem az utóhatásait. A másik változás, hogy visszafestettem a hajam. Nem pont ugyanaz az árnyalat, ami volt, de egyelőre ez is megteszi. Melanie festette be, miután megkértem rá. Nem értett egyet a döntésemmel, de tiszteletben tartotta és segített. És ez a lényeg. A régi ruhatáramat és előkotortam a szekrényem mélyéről, és kiválogattam, hogy melyik az a darab, amit a legjobban szerettem. Egy kék felső és egy átlagos farmer mellett döntöttem egy tornacipő társaságában. A hajamat kiengedtem és jó érzés volt, hogy ismét barna volt. Úgy éreztem, hogy legalább egy kicsit visszakaptam önmagamból.

Sminkelni sem sminkeltem, és nem törődtem a sápadtságommal, hiszen régen is fehér voltam, így az nem túl feltűnő.

Mikor hazaértem Melanie és Gavin segített beüzemelni a kocsimat, amiért nagyon hálás voltam és egyből ki is próbáltam, de nem mentem messze. Mégis hiányzott egy kicsit a járgányom, és örülök, hogy újra működik.



Négy óra volt, amikor elvetemült ötlet kezdett körvonalazódni a fejemben. Nem bírtam magammal, minden áron bocsánatot akartam kérni Edwardtól. Nem akartam, hogy miattam eméssze magát, és úgy döntöttem, hogy ideje befejeznem az önsajnálatot és erősnek lennem, mert az élet nem állt meg.

- Mel? – mentem ki a nappaliba, miközben magamra kaptam egy vékony kardigánt.

- Azt hiszem, ma nem megyek sehova – sóhajtotta. – Hm, mit szeretnél?

- Ha Charlie előttem hazaérne, amit nem hiszek, de hátha… szóval, szólnál, hogy átmegyek Cullenékhez? Nem maradok sokáig.

- Mi? – rökönyödött meg. – Azt hittem, hogy haragszik rád… és egyébként is, egy vámpírokkal teli házba mész?

- Én inkább attól félek, hogy nem fogadnak szívesen.

Melanie hangosan felnevetett, nekem pedig egy kellemes emlék jutott eszembe, de gyorsan elhessegettem.

- Mikorra érsz haza?

- Nem tudom, de gyors leszek. Bocsánatot kérek Edwardtól, aztán szerintem jövök is. De holnap nincs suli, és nem bírom ki az őszi szünet végéig. Ugye, megérted?

- Persze… de holnap szünet, akkor miért ma mentek suliba? Ennek nem sok értelme…

- Hát nem… Szia…

- Szia! És Bella! – kiáltott még utánam, mire megfordultam. – Vigyázz magadra!

Elmosolyodtam.

- Vigyázok. Szia, Melanie – köszöntem el, majd kiléptem a házból és elindultam a kocsim felé, és szerencsére beindult… Elindultam a Cullen ház felé, de hirtelen valami különös idegesség lett rajtam úrrá. Éreztem, hogy most valami különös dolog fog történni. Nem feltétlenül jó.

Ahogy hajtottam az országúton egyre biztosabban éreztem, hogy valami nincs rendben. A gyomrom kavargott, a fejem zúgott, de ami a következő pillanatban történt, arra nem voltam felkészülve…

Az út mellett egy tűzpiros ferrari és egy ezüst Volvó parkolt. A kezem némán megszorította a kormányt, de nem álltam meg. A két kocsi között Edward állt… és egy másik nőt tartott a karjaiban, szorosan… ahogyan régen engem ölelt. Könnyek szöktek a szemembe, de nem álltam meg. Görcsösen nyomtam tövig a gázpedált és halkan elhajtottam a helyszínről. Már nem érdekelt merre, csak el innen. Minél messzebb innen.

Tévedtem. Edward nem szenvedett miattam egy percig sem, talán nem is szeretett. Talán mégis igaz, amit mondott. Csak illatom vonzotta, másra nem voltam jó. Legjobb lesz, ha örökre beletörődök, hogy nem vagyok különleges, és azt sem érdemlem, hogy a tökéletes Edward a szájára vegye a nevem. Ő túl jó hozzám, én pedig senki vagyok. Ez az igazság.

És ezt már ő is tudja. Túllépett rajtam. Elfelejtett. Csak én szenvedek, és ez nem változik meg sose. Már élni sem akarok…

A könnyeim némán folytak még akkor is, amikor elszáguldottam a Cullen ház mellett és céltalanul tartottam valahova előre…