Lélekvihar - A vér szava - 25. fejezet

Vörös köd

(Bella szemszöge)


Fáradtan sóhajtottam egyet, és hátradőltem a párnáim közé. Mindjárt más élmény volt a saját szobámban, a saját ágyamban lepihenni. Sokkal másabb. Itt nincsenek csövek, valamint kórház és vérszag. Hihetetlen, de sokkal intenzívebben éreztem a szagokat, mint annak előtte. Talán ezért vánszorogtam el a fürdőbe naponta többször is. Az ételeket is egyre kevésbé kívántam, de azért ettem szorgalmasan. Még akkor is, ha a fele még mindig a vécében kötött ki. Erről senki nem tudott. Akkor ettem, amikor Charlie vagy dolgozni ment, vagy lefeküdt aludni. Akkor jöttem csak ki a szobámból, amikor senki nem tartózkodott a közelemben. Melanie Gavinhez költözött, Reneé pedig egy fogadóban szállt meg, pár utcányira a házunktól. Naponta próbált meg beszélni velem, de én nem mutattam hasonló hajlandóságot. Senkivel sem akartam beszélni.

A mobilomra pillantottam. Húsz nem fogadott hívás szerepelt rajta, és egykedvűen böngésztem végig a neveket. Szinte mindenki megpróbálta feltörni a magam köré épített falat, kevés sikerrel.

Csak Edwardtól nyolc hívás és három sms érkezett.



„Bella… én annyira sajnálom. Tudom, hogy nehéz neked, de… kérlek, ne csináld ezt.”

„Bella, vedd fel a telefont kérlek, muszáj beszélnünk. Tudom, hogy hibáztam, tudom, hogy haragszol az egész világra, de ez nem megoldás.”

„Bella, kérlek…”



Reneé mindössze hatszor hívott, és egyszer hagyott egy hangposta üzenetet, amiben végig mentegetőzött, és megpróbált rávenni, hogy hallgassam meg az egész történetet, hogy megértsem őt. Őt sem hívtam vissza. Nem mintha haragudtam volna rá, nem erről volt szó.



Abban a pillanatban, amikor ismét felébredtem tudatosult bennem, hogy már tényleg nem lesz semmi ugyanolyan, és hogy az életem gyökeresen megváltozott. Már nem az a Bella vagyok, aki minden feltétel nélkül szerelmét akadályozta a tökéletes vámpírszerelmének. Nem. Persze, most is megtenném, de kimondhatatlanul félnék a csalódástól. Jobban félek a tűztől, mint eddig életem során bármikor. Ezt minden tekintetben értem. Nem gondoltam, hogy ez az egész ekkora hatással lesz rám. Amikor az itthon töltött második napomon tüzet gyújtottam, hogy ebédet főzzek… sikító frászt kaptam a kicsiny lángoktól, amik ártalmatlanul, de ijesztően lángoltak a tűzhelyen. Szabályosan remegtem a látványuktól, és a földre rogytam, majd sírva fakadtam. Charlie úgy talált rám. De vele sem beszéltem.



Mióta felébredtem nem beszéltem. Némán meghallgattam Reneé-t, hogy megtudjam, hogy ki az apám, aztán elküldtem mindenkit. Nem magyaráztam meg, csak megkértem mindenkit, hogy hagyjon békén. Egyedül akartam megbirkózni az eseményekkel, amik eleinte teljesen sokkoltak. Nem hibáztattam édesanyámat, hiszen egyből világos volt számomra, hogy erőszak történt, még ha nem is mondta ki nyíltan. Nem merte, félt, hogy azt hinném, hogy hibának gondol. De én nem hittem azt, mert tudtam, hogy már nem. Már… igen, ez fájt. Rosszul esett, hogy volt egy időszak, amikor még a saját anyám is gyűlölt. De ezért sem haragudtam, mert megértettem.

Ezalatt az egy hét alatt pedig el is fogadtam. Nem volt könnyű, hiszen jó szándékkal sem mondható, hogy szerelem eredménye voltam. A szüleim (Charlie és Reneé) életét teljesen tönkre tettem a születésemmel. Ezen nincs mit szépítenem, hiába tagadnák. És ha arra gondolok, hogy a vérszerinti apám egy szadista gyilkos, aki erőszakkal magáévá tette az anyámat, lemészárolta a rokonaimat és megpróbált engem is megölni, csak azért, mert úgy támadt kedve. Vagy azért, mert rájött, hogy ki vagyok. Egyik se jobb.



Visszatérve a témára… nem azért nem beszéltem senkivel, mert haragudtam volna rájuk vagy ilyesmi. Nem… egyszerűen csak át kellett gondoltam az életemet, és a kialakult helyzeteket. Nekem ehhez idő kellett. Nem ment minden az egyik pillanatról a másikra. Tudom, hogy segíteni akartak, de nem bírtam a szemükbe nézni egyelőre. Hiszen egy szörnyeteg gyereke voltam, talán Edward is csak udvariasságból bombáz a hívásaival. Tulajdonképpen soha semmit nem tettem a szeretetéért, és amit mostanában műveltem, az túlmegy minden határon. És még nem is tud mindent. Na meg persze ott volt Kathleen is, akiről a hazajövetelem napján tudtam meg, hogy kicsoda. Hát mondhatni, hogy sem segített a kedélyállapotomon, hiszen eddig is potenciális ellenfelet láttam benne, nem még ezután.

Edward szerette őt, ahogy engem is. Egy-egy. Annyi a különbség, hogy ő talán meg is érdemelte ezt a szeretet, én pedig nem. Nem nyújtottam neki jóformán semmit, csak néhány csókot, meg egy kis bizalmat. De ezt bárkitől megkaphatja. És biztos vagyok benne, hogy nem James lányától akarja majd ezt.



Tisztában voltam vele, hogy az egész életem eddig merő hazugság volt. A gyermekkorom, ami eddig olyan békésnek és biztosnak tűnt, most leginkább egy elfeledett rémálomnak hatott. A példaképnek tekintett apám, nem az apám, a tökéletes anyám, nem is olyan tökéletes. Árvaházban töltöttem közel egy évet, Reneé pedig öngyilkosságra vetemedett miattam. Vagyis James miatt, de leginkább a létezésem miatt. Hiszen ha én nem foganok meg, akkor Reneé simán kiheverte volna a történteket Charlie vigasztalása mellett, de én mindent porig romboltam. Azelőtt elrontottam az emberek életét, mielőtt megszülettem volna.



Felsóhajtottam és lehunytam a szemem. Nehezen bírtam ébren maradni, rendkívül fáradékony voltam. Alig pár óra is úgy lefárasztott, mintha napokon át virrasztottam volna. Carlisle még a kórházban megnyugtatott, hogy ez előfordulhat és teljesen normális. Két hét szünetet írt ki nekem az iskolából, vagyis hármat, de az első a szünet miatt nem számított. Elégedett voltam ezzel, mert van még két hetem arra, hogy összekaparjam magam.



A másik megdöbbentő esemény az volt, hogy mindenki azt hitte, hogy öngyilkos lettem. Nem mondta meg senki szemtől szemben, de pár napja meghallottam Reneé és Charlie emelthangú szóváltását, amire erre a következtetésre jutottam. Még mindig homály fedte számomra a történteket, de egyre több emlékkép jelent meg a szemem előtt arról az estéről. Többnyire álmomban, így még kusza egy kicsit az egész, de kezd összeállni a kép. Egy biztos, hogy nem direkt csináltam… csak a szokásos szerencsém.



Mikor legközelebb felébredtem, hangok ütötték meg a fülemet. Kábán hallgatóztam és felültem.

- Charlie… ez így nem mehet tovább. Minden joga van haragudni, de nem hagyhatjuk, hogy némán eméssze magát. Inkább vágjon hozzám szitkokat, küldjön el egy melegebb éghajlatra… vágjon a fejemhez bármit… csak… ne csinálja ezt – zokogta Reneé, majd beleszakadt a szívem. Volt olyan nap, hogy haragudni akartam rá, de nem ment. Szerettem őt és megértettem a dolog miértjeit. Csak magamat tudtam okolni, és persze Jamest. Te jó ég… az apám tette tönkre Alice-t is. Biztos haragszik rám ezért… bár ő nem ilyen.

- Reneé… nem tudjuk, hogy mit tegyünk. Megkérdeztem Dr. Cullent, de ő sem tud mit mondani. Bellának egészségileg nincs már baja, tulajdonképpen csak annyi a baj, hogy nem áll szóba velünk. Valahol ez mindennapos.

- Tudom… de istenem… Eszik egyáltalán? – kérdezte aggodalmasan. Ahogy őket hallgattam döbbentem csak rá, hogy megint milyen hülyén viselkedtem. Ők abban a tudatban vannak egy hete, hogy gyűlölöm őket, ami pedig egyáltalán nem igaz. Nem őket.



Ingatag léptekkel indultam kifelé, a saját magamra kiszabott börtönömből. Nem is tudom, hogy milyen régóta nem láttam napfényt. Halkan lépkedtem lefelé a lépcsőn, tudtam, hogy nem hallják a lépteimet. Meghökkenés uralkodott el rajtam abban a pillanatban, hogy beléptem. Reneé Charlie ölében ült és szenvedélyesen csókolóztak. Már éppen indultam kifelé, hogy ne zavarjam meg őket, amikor hirtelen megbotlottam egy virágban, és ha nem kapaszkodom meg az ajtófélfában, akkor hasra esek… Hát igen… ez hangos volt.

Ijedten rebbentek szét, mintha tinédzserek lennének, akiket most kaptak rajta, hogy valami tiltott dolgot cselekedtek. Reneé kapcsolt először, és felugrott.



- Bella! – kiáltotta zavartan. Láttam rajta, hogy nem tudja, hogy most mit mondjon. Amit meg is értettem, így megszólaltam.

- Üm… én nem akartam zavarni – hebegtem zavartan. Na szép… ez megint egy értelmes mondat volt tőlem.

- Dehogy zavarsz, kics… Bella – hebegte és most vettem csak észre, hogy mennyire hasonlítunk. Nagyjából egyforma arcot vághattunk mindketten. Jól esett, hogy kicsimnek akart hívni, de nem értettem, hogy miért nem tette végül. Talán, mert tényleg azt hiszi, hogy gyűlölöm.

Közelebb léptem hozzá, és láttam, hogy mindketten feszengve merednek rám, mintha valami közveszélyes őrült lennék. Ahogy megtorpantam és ránéztem az arcukra, felnevettem. A hang idegen volt számomra, hiszen olyan régen adtam ki ilyesféle hangeffektust, hogy majdnem elfelejtettem, hogy hogyan kell. De most valahogy másmilyen volt, mint annak idején. Talán megváltoztam.

Megütközve néztek rám, mintha megőrültem volna.

- Nem őrültem meg – próbáltam őket megnyugtatni. – Csak vicces, ahogy néztek rám – magyaráztam, mire Charlie megnyugodott, Reneé pedig elvörösödött, de még mindig félt attól, hogy mit fogok neki mondani. Nem szólaltam meg, helyette némán elé léptem és magamhoz öleltem.



Éreztem a meglepetést, majd a boldogságot a testében. Éreztem, hiszen ismertem őt. Nem is tudom, hogy hogyan gondolhattam arra egy pillanatig is, hogy gyűlölnöm kéne őt. Szorosan szorítottam magamhoz, és éreztem, hogy forró könnycseppek hullnak a vállamra, és én is sírva fakadtam. Menedékként kapaszkodtam az édesanyámba, akit nagyon szerettem, és aki igazán nem tehetett azokról a szörnyűségekről, amik történtek vele. Ő volt leginkább az áldozat.

Könnyes szemmel néztem Charlie irányába, aki minket nézett. Felé nyújtottam a kezem egy kedves mosollyal az arcomon. Bizonytalanul felállt és mellénk lépett. Óvatos mozdulattal őt is átöleltem. Mindkettőjüket egyszerre szorítottam magamhoz, így az lett az egészből, hogy hármas ölelésben sírunk a nappali közepén. Szeretet lepte el a szívemet és halkan megszólaltam.

- Nem tudom, hogy hihettétek, hogy rátok haragszom. Szeretlek titeket, és attól még, hogy ez kiderült… tulajdonképpen ugyanazok maradtunk. Anyu, teljesen megértem, hogy mit miért tettél, és ha akarnék, se tudnék haragudni. Charlie… nekem mindig te leszel az édesapám – néztem rá, és láttam, ahogy az ő szemeiben is könnyek csillognak. Reneé hangosan felzokogott, és vadul puszilgatni kezdte az arcomat. Charlie egyszerűen csak meghatódott.



- Tényleg, nem haragszol? – kérdezte Reneé, miután végül leültünk a kanapéra. Most vettem csak észre, hogy mennyire gyűrötten néz ki, mint aki napok óta nem alszik. Mit tettem?

- Nem – feleltem. Rád nem – tettem hozzá magamban, de nem mondtam ki. Feleslegesnek éreztem, hiszen úgyis azt mondanák, hogy hülyeség ezt gondolnom. – De igazán elmondhattad volna előbb is.

- Sajnálom… én…

- Ne mentegetőzz, megértem. És… egyébként egyáltalán nem bánom, hogyha esetleg összejöttök – mondtam és megeresztettem egy fáradt mosolyt. Reneé elpirult, Charlie elmosolyodott. – De én szerintem most lepihenek, és egy tanács, szerintem anyu, rád is rád férne… - mondtam és elindultam felfelé a lépcsőn. A szobámba érve pedig elterültem az ágyon és már aludtam is.



Másnap reggel mosolyogva ébredtem, már sokkal jobban éreztem magam. Meguntam mind az önsajnálatot, mind az önutálatot, és most egyikhez sem volt kedvem. Inkább felkeltem és hajat mostam. Majd olyat tettem, amit egy hete nem. Utcai ruhába bújtam és egy kis sminket dobtam az arcomra, hogy ne tűnjek olyan sápadtnak. Még mindig látszottak rajtam a betegség nyomai, de úgy tűnt, hogy nem marad heg az arcomon, aminek nagyon örültem. Úgy semmi esélyem nem lenne arra, hogy Edward engem válasszon. Sokat járt rajta az agyam, és rájöttem, hogy igazából már semmi akadálya annak, hogy szeressem. Nem a rokonom, és ha tényleg ő mentette meg az életem, akkor biztosan szeret. Bár mondjuk azért reméltem, hogy felbukkan a szobámban, hogy megnézze, hogy hogy vagyok, de nem foglalkoztam most az intő jelekkel és azzal sem, hogy az utolsó életjelet három napja adta.

Helyette a konyhába mentem és megreggeliztem. Senki nem volt itthon. Charlie dolgozni ment, Reneé pedig valószínűleg a hotelben volt. Írtam egy cetlit, hogy hova mentem, és ne aggódjanak, majd hívtam egy taxit – a vezetésre nem mertem vállalkozni, és azt se tudtam, hogy mi lett a kocsimmal – és elindultam a Cullen villa felé.



A taxis pofátlan egyed volt, mert elég szembeszökően bámult. Még a visszapillantó tükrön keresztül is éreztem a tekintetét, de igyekeztem minél hűvösebbnek tűnni. A villához érve megkérdeztem, hogy mennyivel tartozom, majd odaadtam neki a pénzt és kiszálltam.



A Cullen ház még mindig gyönyörű volt, és én egy percig némán néztem a házat. Nem mertem megtenni a következő lépést. Nem is kellett, ugyanis a következő pillanatban egy felpörgött Alice száguldott felém és hevesen magához ölelt. Majdnem ledöntött a lábamról, de nagyon jól esett. Hiányzott a legjobb barátnőm.

- Szia Alice – mosolyogtam. – Gondoltam, hogy láttad, hogy jövök.

- Hát… igazából csak pár perce, de igen. Különben érted mentem volna, bár akkor megfosztottalak volna a szexi taxis bámulásától – kacsintott rám nevetve. – Annyira örülök, hogy itt vagy. Gyere, menjünk be…

- Rendben – bólintottam, de a gyomromban furcsa érzés kavargott. Izgalom, hogy újra láthatom Edwardot. Olyan régen csókoltam ajkait, talán egyszer újra lesz rá lehetőségem. Már ha szeret még…

- Edward? – kérdeztem rekedten, mielőtt beléptünk volna, de nem válaszolt. Maga után húzott, és beléptünk a nappaliba, ahol mindenki ott volt. Bizonyára Alice szólt nekik, hogy jövök. De Edward? Ő miért nincs itt?

- Bella – sikkantotta Esme boldogan és átölelt. Mindenki hasonlóképpen cselekedett, ami meglepett.

- Hogy érzed magad? – kérdezte Carlisle komolyan. Hát igen, megint előbújt az orvosi énje.

- Jól vagyok, köszönöm – feleltem mosolyogva. Meglepett, hogy ennyire örülnek nekem. De hol lehet Edward? Idegesen pillantottam körbe, és észrevettem, hogy Jaspert mulatja a viselkedésem.



- És mi járatban? – kérdezte Rosalie a szokásos stílusban, de mikor ránéztem, láttam, hogy ezt most nem rosszindulatból kérdezte, csak kíváncsi.

- Elnézést szeretnék kérni, amiért a napokban nem válaszoltam a hívásaitokra. És… Carlisle, köszönöm, hogy megmentetted az életem – magyaráztam, mire Esme újra átölelt.

- Ez a legkevesebb, amit tehettem, Bella.

- Üm… Edward? – tettem fel a kérdést, ami leginkább foglalkoztatott.

- Én nyertem – kiáltott fel diadalittasan Jasper, mire minden szem rámeredt. – Hoppá, ne haragudj Bella. – kért elnézést, majd mérgesen Emmettre meredt. A kezükre néztem és egy pénzérmét pillantottam meg.

- Na ne – nyögtem fel. – Azt ne mondjátok, hogy fogadtatok… Mégis mire?

- Hát hogy mikor kérdezed meg – felelte Emmett vigyorogva, mire bezsebelt néhány mérges pillantást.

Meg akartam szólalni, de a következő pillanatban a torkomba forrt minden szó. Női nevetés harsant a bejárat felől, arra kaptam a tekintetem. Edward és Kathleen csókolózva léptek be a nappali ajtaján. Meredten figyeltem, ahogy egy másik nő matat a szerelmem szájában, és egyre rosszabbul éreztem magam. De most mást éreztem, mint mikor korábban belegondoltam ebbe a jelenetbe, most harag áradt szét az ereimben, amit nem Edward iránt éreztem.



Láttam, ahogy Edward teste megmerevedik, és finoman ellöki magától Kathleent. Láttam, ahogy megpördül, és rám mered. Hallottam, ahogy Alice kiabálni kezd Edwarddal, hallottam, hogy Esme engem szólongat. De én csak őt néztem. Egyikünk sem reagált a külvilág szavára, teljesen belefeledkeztünk egymás tekintetébe. És én szeretetet és bűntudatot láttam benne.

Elfordítottam a fejem, és a viperára néztem, aki elégedettnek tűnt. Elégedettnek, mint aki csak ezt várta volna. Mint aki csak azért jött ide, hogy ezt megtegye. A gyűlölet elemi erővel árasztott el, és egy pillanatig fuldokoltam benne.

- Bella? – kérdezte végül Edward. A többiek feladták, hogy bármit is mondjanak, mert egyikünk sem reagált. Kath rám emelte a tekintetét, és farkasszemet néztünk egymással. Ugyanazt a gyűlöletet éreztem felőle, amit én is éreztem. A következő pillanatban pedig elborult az agyam és rávetettem magam. Ha kívülről látnám magam, nem hinném el, hogy ez valóban én vagyok, de valami különös erőt éreztem magamban. A kezeim először a haját találták meg és eszeveszetten tépni kezdtem. Körülöttünk lárma zajai hallatszottak, de a vörös köd nem engedte, hogy bármit is halljak.



- Ő az enyém – sziszegtem őrülten. Éreztem, hogy többen is körénk gyűlnek, de nem mernek közbe lépni, hátha megsérülök. Éreztem, hogy egy hajcsomó a kezemben marad, majd egy visítás… aztán repülés… és a falnak zuhantam éktelen robaj keretében. A földre rogytam, de nem vesztettem el az eszméletem, csak elkábultam. Mikor kinyitottam a szemem, Edwardot pillantottam meg, amint támadóállásban morog. De nem rám, hanem Kathleenre. Engem védett!

- Hagyd békén – morogta síron túli hangon. Megborzongtam a hangjából áradó dühtől.

- De ő támadt rám! – ellenkezett Kathleen. – És kitépte a hajam! – visította mérgesen. – Vámpír vagyok, nem nő vissza! Miért őt véded? Már nem szeretsz? Edward, én azt hittem, hogy a mi szerelmünk örök!

- Egykor én is, de az régen történt.

- Honnan tudod, hogy ő belőle nem fogsz kiszeretni? – kérdezte flegmán.

- Mert ő az egyetlen, akit ilyen hatalmas szerelemmel tudok szeretni – felelte és rám nézett. A szívem észveszejtően kezdett dobogni, a kezem remegett.

- Szakítottatok! Nem vagytok együtt! Mégis miért?! – kérdezte kétségbeesetten.

- Mert szeretem – felelte Edward és óvatosan felsegített. Nem néztem máshova, szinte elvesztem a szemeiben. Ahogy függőlegesbe éreztem, Edwardhoz simultam és megcsókoltam. Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém, talán túlságosan hiányzott. Odaadóan simultam a karjaiba és úgy éreztem, hogy felrobban a világ. Soha nem élveztem még így semmit, és még soha nem vágytam így semmire. Úgy kapaszkodtam belé, mint valami mentőövbe, és vággyal telve csókoltam hideg ajkait. Nem hallottam a külvilágot, csak Ő létezett számomra és semmi más.

- Én is szeretlek – suttogtam, mikor szétváltunk. Aztán kiszaladt belőlem minden élet. Most kezdtem csak érezni, hogy az előbb csapódás nem tett jót az egészségügyi állapotomnak. Szabályosan beleájultam Edward karjaiba.