Lélekvihar - A vér szava - 26. fejezet

Önfeledt nevetés


(Bella szemszöge)

Puha ágyban ébredtem, és az altatódalomat hallottam magam mellől. Edward itt volt mellettem. A fejembe fájdalom hasított, és felidéződött bennem, hogy hogyan is kerültem ide tulajdonképpen. Fogalmam sincs, hogy mi történt velem, vagy hogy mi késztetett erre az őrült viselkedésre. Amilyen peches vagyok, lehet, hogy a csókot csak álmodtam. Jellemző lenne… de akkor miért érzek magam mellett egy hideg testet?
- Edward – motyogtam kábán. Nehezen jöttek az ajkamra a szavak, úgy éreztem, mintha egy hosszú betegség után tértem volna magamhoz. Persze erről szó sem volt.
- Bella, édesem – hallottam a gyönyörű szép hangot, és éreztem, ahogy lágyan végig simít az arcomon. Kimondhatatlanul jól esett és elmosolyodtam. Mámorban úszva emlékeztem vissza a csókunkra, már tudtam, hogy valóban megtörtént. Kinyitottam a szemem, és élvezetesen ittam magamba a látványt és az aranybarna szemek csillogását…
- A butus bárány neki ugrott a hiénának – csóválta meg a fejét nevetve.
- Erre az oroszlán megvédelmezte a bárányt, aki erre lekapta. Tetszik a történet – mosolyogtam kábán, mire Edward egy puszit nyomott az arcomra.
- Hogy érzed magad? – kérdezte kedvesen, és segített felülnöm.
- Fáj a fejem – feleltem őszintén. Hülyeség lett volna tagadnom, mikor bizonyára látta rajtam.
- Más nem? Mert elég nagyot estél – aggodalmaskodott.
- Nem elég? – vágtam vissza durcásan és boldogan vettem észre, hogy Edward szobájában vagyok. Mintha nem is szakítottunk volna.
- Még sok is, de ezen nem lepődtem meg. Először… a tűz, aztán ez. Bella… én annyira sajnálok mindent, nem akartam, hogy… - kezdett bele a mentegetőzésbe.
- Tulajdonképpen miért kérsz bocsánatot? – kérdeztem, mire meghökkent.
- Mindenért. Amiért eldobtalak magamtól, amiért magadra hagytalak, amiért hagytam, hogy idáig fajuljanak a dolgok, amiért sértéseket vágtam a fejedhez, amiért majdnem későn érkeztem, és amiért hagytam, hogy most is megsérülj…
- A sértésekről annyit, hogy végre magamhoz térítettél. Már abban a pillanatban tudtam, hogy őrültség, amit művelek, amikor odajöttél hozzám óra után. Aznap bocsánatot akartam kérni, de nem reméltem, hogy valaha is mi ketten…
- Aztán megláttál Kathleennel.
- Igen, és azt hiszem… kiakadtam.
- Enyhe kifejezés. Legközelebb, ha kiakadsz, légy szíves ne akarj bent égni egy faházban – mondta ideges gúnnyal.

- De hát… én nem direkt csináltam – ellenkeztem, de nem hitt nekem.
- Carlisle azt mondta, hogy öngyilkos lettél, és valóban minden jel arra mutat.
- A balszerencsémet ismerve is ezt mondod? – húztam el a számat. – Valóban ki voltam bukva, és nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben az öngyilkosság gondolata, de akkor inkább kint maradtam volna, hogy halálra fagyjak vagy éhen haljak. Nem, én csak rágyújtottam egy cigire… - A megkönnyebbülése bosszankodásba csapott át a cigi szó hallatán. Tudtam, hogy ezt nem fogja díjazni.
- Mióta cigizel? – morogta. – Már a suliban is…
- A suliban volt a második, a faházban pedig a harmadik és egyben utolsó alkalom. Én meggyújtottam a cigit, aztán megbotlottam. Nagyjából ennyi történt, a lángokra nem is emlékszem. Annyira sajnálom.
- Mit?
- Mindent. Ugyanannyira az én hibám is ez az egész. Nem is értem, hogy miért nem haragszik rám senki. Tönkre tettem a szüleim életét már abban a pillanatban, hogy megszülettem, most pedig téged tettelek tönkire és Kathleent, bármennyire is ellenszenves nekem. Én támadtam rá, te pedig mellettem álltál ki. Nem érdemlem meg.
- A bárány magára vállalta az oroszlán mazochizmusát – sóhajtotta, majd belém fojtotta a szót egy csókkal. Remegve simultam a karjaiba és átadtam magam az érzésnek. – Kicsim, nem tehetsz semmiről. Ha valakit okolni lehet az James, vagy akár Kathleen vagy Victoria. És mégis… hálás vagyok Jamesnek.
- Hogy? – hökkentem meg.
- Ha nem tette volna meg, amit tett, soha nem ismertelek volna meg – nézett a szemeimbe, mire egy meghatódott könnycsepp cseppent a kezeimre. Lesütöttem a szemem és eltereltem a témát.
- Hogy kerül ide Victoria?
- Nos… miután a karjaimba omlottál, Emmett nekiugrott Kathleennek. Jasperrel lefogták, amíg én felhoztalak a szobámba, majd Alice-re és Esmére bíztalak és lementem én is. Tudnod kell, hogy nem én csókoltam meg őt, de nem értem, hogy miért nem haragszol érte. Abban a pillanatban, hogy beléptünk a házba rám vetette magát, előbb érezte meg az illatod, mint én. Amikor megpillantottalak azt hittem, hogy itt a világ vége. E nélkül sem reméltem, hogy lehet még esélyem nálad, főleg mert nem reagáltál a hívásaimra, azt hittem, hogy haragszol rám, amit teljesen jogosan tehetnél. Aztán mindenkit megleptél azzal, hogy nekiugrottál, talán engem a legjobban. Szóval… ott tartottam és lementem. Kathleen őrjöngött, hogy merik lefogni, amikor te bántottad őt. Abban a pillanatban világossá vált számomra, hogy ő már nem az, akit egykor szerettem. És aztán meghallottam a gondolatait. Életem egyik legnagyobb sokkjában részesültem. James változtatta át annak idején, hogy rabszolgának tartsa, a szó legborzasztóbb jelentésében. Kegyetlenül bánt vele, de aztán megjelent Victoria, akivel egyből megtalálták a közös hangot. Victoria nem nemes célból, de segített megszöknie James elől, nagyjából akkoriban, amikor James megtalálta az édesanyádat. James halála után csatlakozott újra a bosszúra szomjas Victoriához, akinek minden célja az volt, hogy keresztbe tegyen neked, de megölni nem akart, vagy nem mert. Mégis csak a szerelme lánya volnál és nem merte megtenni. Kathleent küldte, hogy válasszon szét minket és csábítson vissza engem, hogy te szenvedj. A gondolataiban nyoma sem volt annak a lánynak, akit ismertem. Gyűlöletet érzett az egész világon, és csak az álca kedvéért mondott le az embervérről, és nehezen bírta. Mégis megsajnáltam, mert nem tehetett erről az egészről. Felajánlottam, hogy csatlakozzon hozzánk és segítünk neki, de ő elutasította. Azt is megtudtam, hogy engem szeret, de Laurent a párja, és nagyon hiányzik neki.
- Te jó ég… - suttogtam döbbenten. – Elment?
Edward bólintott, majd az órájára nézett.
- Nem egészen három órája.

- Mióta fekszem itt? – gyanakodtam, hiszen a szüleimnek nem is szóltam, hogy eljövök, csak egy cetlit hagytam.
- Egy ideje, de ne aggódj. Felhívtuk Charlie-t, hogy eljöttél hozzánk, de le kellett pihenned, így nálunk töltöd az éjszakát, természetesen a hivatalos verzió szerint Alice szobájában. Bár Charlie mióta megtudta, hogy vámpírok vagyunk, nem aggódik annyira a potyababa miatt…
- Tessék? – kiáltottam vissza döbbenten. Nem akartam elhinni, hogy Edward képes volt beavatni őket a titkukba. – Miért?
- Joguk volt tudni, Bella. Azok után, amiken keresztül mentek.
- Ez igaz… de mit mondok nekik, ha egy napon hajlandó leszel átváltoztatni? – fakadtam ki, nem is figyelve arra, hogy miket mondok. Edward arca elsötétült, és szinte láttam rajta a megjelenő lakatot. Ezt talán nem kellett volna mondani.
- Bella… az igazat. Meg fogják érteni, legalábbis reméljük. Ha hajlandó lennék? Te is tudod, hogy semmire se vágyok jobban, minthogy veled legyek örökké, de ez… nem olyan egyszerű. Amikor rád találtam a romok között, haldokoltál. Nem mertelek elveszíteni és megharaptalak. De nem hatott, nem kezdtél el átváltoztatni.
- Ez hogy lehet? – kérdeztem döbbenten. Őszintén szólva nem tudtam hinni neki, azt hittem, hogy csak mentegetőzik és nem is akar vámpírrá tenni. De a szemei őszinték voltak, így hallgattam. Nem akartam, hogy megtudja, miszerint kételkedem a szavában.
- Nem tudom, én… nagyon megijedtem. Most már viszont világos, hogy miért történt.
- Miért? – Hogy érti, hogy világos? És én miért nem látom ebben az értelmet? Mindent harapófogóval kell kihúzni belőle?
- Bella, de hisz… tudod – értetlenkedett.
- Nem, mit kéne tudnom? – csattantam fel.
- James lánya vagy.

- Tudom, hogy ne tudnám? Ennek mi köze az egészhez? Vagy azért nem akarsz átváltoztatni, mert undorodsz James lányától? – kaptam fel a vizet, ami nagyon nem volt rám jellemző. De már elegem a megjátszásból és a titkokból. Tudni akartam mindent, belefáradtam ebbe az egészbe.
- Bella, hogyan undorodnék tőled? Ezt, azt hiszem már megbeszéltünk, engem nem érdekel, hogy ki az apád, amíg az nem a rokonom. Te nem vagy olyan, mint ő, és nekem csak ez számít – mondta gyengéden, majd gondterhelten a hajába túrt. – Te tényleg nem gondoltál arra, hogy mit jelent James gyerekének lenned?
- Szégyent? – nevettem fel idegesen, mert éreztem, hogy ez nem vicc. Most valami komoly dolog következik, amit már tudnom kéne és Jamesszel kapcsolatos.
- Bella… nem. James vámpír, és akkor is az volt, amikor te megfogantál. Most már érted?
- Számít ez? – kérdeztem, mire még jobban elsötétült a tekintete. A szemei éjfekete pompában jelentek meg előttem, amikor újra a szemembe nézett.
- Igen, nagyon sokat. Bella, a vérszerinti apád vámpír, az édesanyád ember… ez azt jelenti, hogy te félig vámpír vagy.
- Hogy mi? – sápadtam el. – De hát az nem lehetséges, nem? Még soha nem meséltél félvérekről, így nem is létezhetnek. Akkor miről beszélünk? Tudom, hogy vámpír az apám, de az nem jelenthet semmit, hiszen ugyanúgy férfi is…
- Félvérekről valóban nem meséltem – nézett rám. – Mert nem léteztek – Fellégeztem. – Egészen mostanáig. Azt hiszem, Bella, hogy te vagy az első, nem tudunk rajtad kívül más félszerzetről. James volt az első vámpír, aki nemileg érintkezett ember nővel, úgy hogy nem ölte meg. Sajnálom, Bella – cirógatott lágyan, én pedig csak bámultam magam elé. Nehéz volt elhinnem a szavakat, de muszáj volt elfogadnom.
Minden előzmény nélkül fakadtam sírva Edward ölelő karjaiban.

- Ezért nem hallod a gondolataim, igaz? Ezért nem látja Alice mostanában a jövőmet? De miért csak mostanában?
Keserűen bólintott. – Ezért. Korábban nem is feltételeztem ilyesmit.
- Ezért nem haltam meg sose, amikor balesetet szenvedtem. Én is halhatatlan vagyok?
Az arca meglepettséget tükrözött. – Erre nem is gondoltam. Akkor… te jó ég… ha halhatatlan vagy és nem öregszel… akkor a három nap szenvedés nélkül is velem maradhatsz örökké – nevetett fel boldogan és lecsapott az ajkaimra. Mikor elváltunk, olyat láttam, amit még soha. Egy önfeledten boldog Edward Cullent. – Nem kell, hogy bántsalak! És velem leszel… Hajlandó vagy megosztani velem az öröklétet? – kérdezte a szemembe nézve. Elakadt a lélegzetem és a boldogság elterjedt az egész testemben. Boldogan nevettem fel.
- Igen, igen és igen! – sikoltottam, majd megcsókoltam, és hagytam, hogy felkapjon, és megpörgessen. Nem is sejtettem, hogy micsoda teher volt neki a tudat, hogy egy nap fájdalmat kell okoznia ahhoz, hogy velem lehessen.
- Még ne vedd biztosra, hogy nem öregszem…
- Nem számít… ráérünk. Előttünk az élet. És ha mégis megváltoznál, még mindig átváltoztathatlak.
- Igaz – súgtam és a mellkasába bújtam. Hagytam, hogy a szerelem mindent elárasszon, hiszen mi ketten egy csónakban eveztünk, és többé nem merülhettünk el, mert soha senki nem fog többé közénk állni.
- Hé, ne csöpögjetek már! Hallunk ám mindent – hallatszott fel Emmett hangja és egyöntetű nevetés rázta meg a Cullen villát. Én és Edward nevettünk a leghangosabban és a legboldogabban, hiszen szinte minden rendbe jött. Több volt, mint amire mostanában számíthattam.

Ui: Már csak egy epilógus van hátra, ami ha minden jól megy kedden érkezik :)