Servitude for the freedom - 4. fejezet

Volterra


„Néha talán bátornak, vakmerőnek és elszántnak tűnhetünk. De valójában csak a félelmeink és a gyengeségeink irányítanak.”

(2006. 05. 05. péntek délután, Volterra)

Volterrába érve verőfényes napsütés nyugodott, a taxiban ülve gondolataimba merülve szemléltem az egyre közeledő kastély fenséges körvonalait. Mennyi ember mászkált mit sem sejtve az utcákon, gondtalanul és boldogan… nem is sejtve, hogy talán néhány méterrel a föld alatt egy ártatlan embertársukban éppen most hunyt ki a fény. Senkit sem érdekel, hogyha azt mondanám, hogy mennyien halnak meg. Lehet, hogy megdöbbentené őket, de komolyabban nem foglalkoznának vele, míg a szegény halottak névtelenül szállnak az egekbe, a pokolba vagy a mennybe. A taxim mellett egy szőke hajú kislány rohangál nevetve és barna hajú kisfiúval.
A velük lévő középkorú asszony, édesanya ijedt szigorral fogja meg kezüket, és hálásan int a sofőrömnek, amiért óvatosan vezetett, és nem ütötte el őket. Erre Olaszországban fokozottan figyelni kell, ugyanis megbotránkoztatóan hiányosak errefelé a közlekedési szabályok. Sok őrült szab százzal az utakon, és örülhet az ember, hogyha épp bőrrel megússza a napot.

Négy napja voltam itt, három napot töltöttem Rómában az átalakításom ügyében, majd vonattal Firenzébe mentem, onnan pedig taxival érkeztem meg ide. Rengetegen mértek végig férfiak, kik szembejöttek velem az utcákon, de én egyikükkel sem foglalkoztam. Nagyképűnek tűnhettem a szemükben, de nem érdekelt. Erőt gyűjtöttem, és megpróbáltam méltó búcsút venni az életemtől. Meglátogattam néhány nevezetesebb látványosságot, mint például a Colosseumot, de semmi nem hozott felüdülést. Csak arra tudtam gondolni, hogy amíg én viszonylag jól érzem magam, addig Edward szenved, és ez kínzott. A Rómában töltött napok alatt a várostól nem messze lévő kempingben szálltam meg, ami meglepően jól felszerelt volt. A recepción két nő fogadott, akik kedvesek voltak és válaszoltak minden kérdésemre. Még medence és internet is volt, de engem egyik sem foglalkoztatott. Fodrászhoz mentem, és egy egész napot a szépségszalonban töltöttem. Borzalmas volt. Idegesített, hogy teljesen idegen emberek kenik kenőcsökkel az arcomat, festik hajfestékkel a hajamat, és stb. Az egyik alkalmazott meg is ijedt a tekintetem láttán, amivel a műkörmös készletet illettem, és nem merte fel rakni. Nem is kértem belőle.

Ijesztő volt a tükörbe néznem, ugyanis egy ismerős idegen fogadott. Nyoma sem volt benne annak a Bellának, aki voltam. A hajam feketén hullott a vállamra, és a hajhosszabbításnak köszönhetően a derekamig ért. A szemem már nem barnán csillogott, ugyanis beszereztem egy zöldes árnyalatú kontaktlencsét, és azt hordtam. Az ajkaimat szájfény emelte ki, az arcomon púder és alapozó sötétlett. Nem akartam olyan fehérnek tűnni legelőször, mint ők. Kicsit gyanús lett volna.
De nem is ezért maradtam ott teljes három napig, hanem mert egy hamis személyit csináltattam minden női bájamat bevetve. Irtóra kellemetlen volt, de a cél szentesíti az eszközt. Hivatalosan Amabel Cringe lett a nevem, és nagymamám történeteiből hallottam a vámpírokról. Nem kell féltenem a nem létező nagymamámat, ugyanis a verziómban pár hete meghalt, és ezért is fordulok hozzájuk, mert nem érzem értelmét az életemnek. Persze szerkesztettem a mesébe egy-két dramatikus effektust, mert ennyi ok biztosan nem lenne hihető. Nekem pedig fontos volt, hogy higgyenek nekem.

- Miss Cringe, itt vagyunk – szólalt meg a taxis, és sürgetően a számlálóra mutatott, majd csillagos összeget mondott. Elhúztam a számat, de kifizettem, és kiszálltam. Azonnal elhajtott, én pedig egyedül maradtam a vállamon egy batyuszerű táskával, amibe néhány holmit rejtettem. A bőröndömtől megváltam, nem éreztem neki szükségét.
Bizonytalanul indultam el a kacskaringós utakon, mert fogalmam sem volt, hogy merre is van a bejárat. Régi stílusú utcák és sikátorok vettek körbe, és én sietősen haladtam végig rajtuk. Egyszer majdnem elbuktam egy kiálló macskakövön, de sikerült megtartanom az egyensúlyomat. Aztán megpillantottam egy hatalmas ódon kaput.
A kastélyra siklott a tekintetem. Hatalmas és kísérteties volt, több torony is figyelmeztetően meredt a magasba. Mintha láttam volna egy-egy árnyat elsuhanni ezekben a magaslatokban, és biztos voltam benne, hogy ők lehetnek az őrök. Nem lehet észrevétlenül a kapu elé állni, de én nem is akartam. Pontos tervem még nem volt, mert féltem, hogy azelőtt vacsoraként végezném, mielőtt kinyitnám a számat. A lábam alatt fekvő talajra néztem, és megpróbáltam nem arra gondolni, hogy lehet, hogy Edward néhány méterrel alattam vergődik a kíntól. Megremegtem a gondolatra.

Lassan közelítettem meg a hatalmas kovácsoltas, szép mívű kaput. A szívem a torkomban dobogott, a kezem remegett, a lábaimmal egyetemben. Bevallom őszintén, hogy féltem, legszívesebben elfutottam volna. De ezt nem tehettem, nem hagyhattam Őt cserben, és a lábaim úgyse vittek volna messzire. Gyenge kezeimmel a kopogtató felé nyúltam, és megkongattam.
Mintha az egész kastély felelevenedett volna, anélkül, hogy láttam volna. Csak éreztem. Biztos voltam benne, hogy senki sem érti, hogy mit keresek itt, és mit akarok. Pontosan én sem tudtam, csak az egyiket. Hogy mit akarok, azt tudtam, de azt nagyon. Fogalmam sincs, mit mondok akkor, ha már beszélnem kell. Hogyan akadályozzam meg, hogy vacsora legyek?

Öt fekete csuklyás alak jelent meg előttem, lehajtott fejjel, de mintha egy pillanatig kivillantak volna rubintvörös szemeik.
- Kövess! – hallottam meg egy kísértetiesen fagyos hangot, a legelöl haladó felől, és én követtem. Magamon éreztem a vérszomjas tekinteteket. A rettegés a torkomba kúszott, nem akartam vacsora lenni. Engedelmesen haladtam a kis csoport közepén, és egyre inkább azon töprengtem, hogy hova vihetnek. Hiszen még nem mondtam semmit, és csak egy ember vagyok.
Végtelennek tűnő sötét folyosók, csendbe burkoló falak után végre megpillantottam egy aranyozott ajtót, amely most feltárult előttem. A terem hatalmas volt, és fenséges. Szemben velünk három trón magaslott, melyen három vámpír trónolt. Egyből megismertem őket Carlisle könyve alapján.
Baloldalon Marcus ült, középen Aro, jobbján pedig Caius. Nem hasonlítottak az általam ismert szeretett lényekre, hiszen áradt belőlük a gonoszság, és én azonnal tudtam, hogy ők soha nem kegyelmeznek. Aro tekintete talán más volt, mint a másik kettőé, valami mást tükrözött. Mintha szemeiben valamiféle őrület csillogott volna.
- Lám… lám! Micsoda meglepetés! – csapta össze meglepetten a tenyerét, tekintetében érdeklődés csillant rám nézve.
- Bebocsátást kért, uram! – hajolt meg az egyik őr alázatosan.
- Rendben van, elmehettek. Küldjétek be hozzánk Jane-t, Demetrit, Felixet, Alec-et, és Corát – adta ki a parancsot, majd az őrök eltűntek. Négyesben maradtam a Volturi uralkodóhármassal. Bíztató kilátások.
- Mi járatban, kedves emberlány? – kérdezte mézes mázos hangon, majd a kezem után nyúlt és színpadiasan megszorította azt. Láttam, ahogy a döbbenet kiül az arcára, és azonnal tudtam, hogy mi történt. Nem lát a fejembe, ahogy Ő sem látott soha.
- Érdekes… felettébb érdekes. Megtudhatnánk a neved, kedvesem? – csengett fel Caius hideg hangja.
- Amabel Cringe a nevem, és munkát szeretnék – feleltem határozottan, de a hangom eleinte megremegett. Próbáltam úgy tenni, mintha nem lennék pocsék színésznő.
- Munkát? – értetlenkedett egy mély, rekedtes hang Marcus személyében.
- Nincs hová mennem, a nagyanyám mindig azt mondta, hogy itt rengetegen dolgoznak. A föld alatt – hazudtam folyékonyan. Láttam, hogy megnyúlik a képük. Aro hahotázva felnevetett, egy örvendező kisgyerekre emlékeztetett.
- Ó, igazán? Kedves, Amabel… rabszolga szeretnél lenni?
- Igen, nincs már, amiért érdemes lenne élnem. Világ életemben másokat szolgáltam, így legalább lenne otthonom. Egy hatalmas várban biztosan akad hely számomra.

Ebben a pillanatban tárult fel újra az ajtó, és újabb vámpírok érkeztek. Éreztem a tekintetüket a tarkómon, de nem mertem megfordulni. A mesémet hitelesebbre terveztem, és féltem, hogy nem hiszik el.
- Mi oka lenne egy szép és fiatal lánynak, hogy önként induljon az oroszlán barlangjába? – kérdezte Caius elgondolkozva. Az oroszlán szótól megremegtem. – Aro?
- Ő az első lény, akinek nem hallom a gondolatait – szólalt meg Aro, engem nézve. Úgy tettem, mintha meglepnének a szavak. – Kedves Jane, vajon rád is immunis-e? – nézett a hátam mögé, majd egy szőke lány jelent meg előttem. Őt láttam az álmomban, ő kínozta a szerelmemet. Gyűlölet csillant zöldnek tűnő szemeimben, de nem tartott sokáig. Hamar úrrá lettem vonásaimon.
A gyermeteg, ámde kegyetlen arc erősen koncentrált valamire, és én tudtam, hogy mit vár. Hogy mikor hullok ordítva és vergődve a földre, de ez nem történt meg.
- Cora? Te következel – harsant fel ismét Aro hangja. Egy fekete, egyenes hajú lány jelent meg előttem, talán csak pár évvel lehetett idősebb Jane-nél. Gúnyosan rám vigyorgott, majd rám meredt. De ő sem ért el sikert. Tudtam, hogy mire képes. Ő a lelket kínozza hamis képek keltése által. Ő még Jane-nél is rosszabb.
- Érdekes – vigyorgott Aro. – Hát rendben kedves Amabel, kapsz tőlünk munkát. Ígéretes rabszolga leszel, sosem láttam hozzád foghatót. Pazarlás lenne megölni téged, egyelőre. Biztos vagyok benne, hogy nem tudod, hogy mire vállalkoztál, de most már késő bánat. Ami rád vár… az a legsötétebb rémálmodnál is rosszabb lesz.

Ui: Köszönöm a 10.000 látogatót!!