Servitude for the freedom - 18. fejezet

Ítélet

"Bízz a jóban, reméld a legjobbat, és ha szerencséd van ismét szabadon szállhatsz, akár a pillangó, vagy a madár..."

(2011. 05. 02. Volterra)


Már fogalmam sem volt, hogy mennyi ideje vagyok itt bent, és szörnyen éreztem magam amiatt, hogy cserbenhagytam Edwardot. Évek óta nem tudtam meglátogatni, holott szüksége lenne rám. Én nem maradtam egyedül, Gill és Heidi rendszeresen meglátogatott, és próbáltak jobb kedvre deríteni, de élni se volt kedvem. Voltak hetek, amikor meg se mozdultam, csak feküdtem mozdulatlanul és behunytam a szemem. Nem tudom, hogy mit vártam, hiszen tudtam, hogy se aludni, se meghalni nem tudok.

Corát is gyakran láttam a cellám előtt, kitartóan próbálta belém szuggerálni a képességét, de sikertelenül. Egy kicsit élveztem a dühét, és ilyenkor megállapítottam, hogy néha tényleg szép a káröröm, akármilyen undorító. Ő akart nekem rosszat, nem én neki.

Szerencsére én nem vesztettem el a józaneszem, hiszen én ritkán, de rendszeresen kaptam egy-két embert vacsorámul. Undorodtam magamtól, de túl szomjas voltam ahhoz, hogy ellenálljak neki. És nem akartam megőrülni, mint Edward.

- Amabel? – szólalt meg egy hang a cella kijárata felől és én odakaptam a tekintetem. Demetri és Alec állt az ajtóban, az utóbbi undorodva méregetett. Talán végre megölnek.
- Kelj fel! – csattant fel Alec ellentmondást nem tűrő hangja, és az oldalamba rúgott. Fájt, de nem kiáltottam fel. Hiszen túlélem, ha meg nem, akkor tiszta haszon. Bizonytalan mozdulatokkal felálltam, de nem éreztem magaménak a lábaimat, Demetrinek kellett támogatnia, mert különben összeesem. Egy vámpír eshet össze?
- Gyere – mondta Demetri, és az oldalamnál fogva vezetett. A mozdulatai durvák voltak, de tudtam, hogy nélküle nem jutnék el a Nagyteremig.

A Nagyterem tele volt a klán tagjaival, többen voltunk, mint hittem. Utoljára a beavatásomon voltak ennyien. Itt volt a testőrség nagy része, valamint Aro felesége, Sulpicia, Caius hitvese Athenodora, valamint Marcus kedvese Didyme. Nem volt egyik nő se túl kedves, de sütött róluk, hogy szeretik a férjeiket. Sulpicia barátságosan biccentett felém, ő volt az egyetlen, akivel váltottam néha egy-két szót. Ő volt az egyetlen hármójuk közül, aki nem volt menthetetlenül gonosz. De túl hűséges volt ahhoz, hogy ellentmondjon Arónak.

- Amabel, drága gyermekem – csapta össze a kezeit Aro, amikor megállítottak előtte. Már nem látszott a szemeiben gyűlölet, de szeretet sem, mint Jane halála előtt. – Azért vagyunk itt mindannyian, hogy döntsünk a sorsod felől. Cora, Felix, Chelsea, Renata és Alec a halálodat kívánja.
Ez nem ért váratlanul.
- Heidi, Sulpicia, Didyme, Athenodora, Demetri és Gill viszont azt javasolják, hogy elég nagy büntetés számodra, hogyha száműzlek Volterrából. Örökre – rémülten néztem rá. Így hogy szabadítom ki Edwardot? – Mi a véleményed? Melyik a nagyobb büntetés, hisz nincsen senkid…
- A száműzés – feleltem halkan.
- Köszönd Gilliannek, hogy nem öllek meg. Ezennel kitiltalak Volterra várából és magából a városból is. Nem tarthatsz kapcsolatot a klán tagjaival, nem lépheted át többé a kaput. Ígéred?
- Ígérem – suttogtam fájdalmasan. Nem látom többé Edwardot és Gillt?
- Ígéred-e, hogy senki ember fiának nem feded fel a fajtánk létezését?
- Ígérem. – Ez nem lesz nehéz.
- Ígéred-e, hogy semmilyen cselekedettel, nem oltod gyanúra az embereket a létezésünket illetően?
- Ígérem.
- Ha megszeged a törvényt, a büntetésed azonnali halál. Értetted? – nézett rám szigorúan.
- Értettem – feleltem.
- Rendben – csapta össze a tenyereit, majd Demetri arrébb rángatott, a fal mellé. – Most pedig jöjjön a következő… - szólalt meg és a következő pillanatban feltárult a hatalmas faajtó, és megjelent rajta… Edward. Őt is maguk után ráncigáltak, de neki sokkal kevesebb ereje volt, mint nekem. A lábai minden lépésnél összecsuklottak, a szemeit alig bírta nyitva tartani a fény miatt.

- Isten hozott köztünk Edward Cullen. Örülök, hogy betértél. Éppen egy fontos ügyet tárgyaltunk… de rád maradt egy kis időnk – kezdte Aro gúnyosan.
- Hajlandó vagy csatlakozni hozzánk, Edward Cullen? – kérdezte Caius halkan és fenyegetően. Edward még csak fel sem nézett, kifejezéstelenül meredt a semmibe.
- Hát jó… megkérdezem még egyszer… Élsz eme nagylelkű ajánlattal? Csatlakozol?
- Nem – hangzott egy gyenge, megtört válasz. Szinte lehelte a szavakat, mégis mintha valami különös határozottság áradt volna belőle.
- Hát legyen. Így nincs több ok az életben maradásodra. Vagy… van egy ötletem. Kegyes leszek hozzád – torzult el Aro arca egyetlen hatalmas vigyorrá. – Ha bárkinek van ellenvetése a halálos ítélet ellen… akkor szabadon engedlek – vigyorgott, a földön lévőhöz, akiben tudatosult, hogy Aro rendkívüli ajánlata csak a látszat kedvéért volt. Ugyan ki kegyelmezne, neki? De nem ölhetik meg! Én már nem vagyok Volturi, nem szegülhetek ellen.
- Nekem van – csendült fel egy lágy, női hang a terem egyik sarkából. Minden szem a nőre szegeződött, aki kecses léptekkel sétált közelebb. Gill! - Elengeded, Aro? – kérdezte szenvtelen. Honnan tud Edwardról? Mi ez az egész? Hiszen nem meséltem neki róla! Istenem, Gill… köszönöm!
- Ma másodszorra szegülsz ellen az ítéletemnek.
- Muszáj betartanod a törvényt.
- Tudom.
- A szavadat adtad az imént, hogy ha bárkinek is ellenvetése van a halálos ítélet ellen az szólaljon fel. Hogy is hívják ezt? Liberum veto? (Szabad vétójog)
Edward és én mind a ketten döbbenten meredtünk a nővé cserepedett szépségre. A hála elemi erővel áradt szét a testemben. Van még remény!

Az ajtó ismét feltárult, és Felix lépett be sietve.
- Uram! Vendégeik érkeztek, azonnali bebocsátást kérnek! – hajolt meg tiszteletteljesen.
- Kik vannak itt, Felix? – kérdezte Marcus vészjósló hangon. Izgatottan meredtem az ajtóra, és hiú remény ébredt bennem, miszerint…
- A Cullen család van itt.
Felix szavait néma csend követte, Aro visszahanyatlott a trónszékébe, az én arcom pedig akaratlanul is boldog mosolyra húzódott. Edward kiszabadul! És én is szabad vagyok! Vajon, felismernek még, vagy már el is felejtettek engem?
- Engedd be őket – sóhajtotta Aro. – Remélem, Carlisle nem ugrik nekünk… - motyogta magának csendesen, majd felöltötte magára a szokásos arckifejezését.

A Cullen család semmit sem változott, talán csak még szebbek lettek mindannyian. Különös boldogságot éreztem, hiszen annyira hiányoztak nekem. Évek óta nem láttam őket, és bár ők hagytak el, ők ölték ki belőlem Bella Swant… én szerettem őket.
- Edward! – sikoltotta Alice, amint megpillantotta a trónszék előtt térdeplő, erőtlen bátyját. Hozzárohant és szorosan átölelte.
- Alice? – motyogta Edward zavarodottan. Még mindig nem volt túl jól, de az, hogy felismerte a testvérét, határozottan jó jel.

Engem egyikük sem vett észre, még Edward sem. A sarokban térdepeltem, gyengén és erőtlenül. Egy hónapja nem ittam, és az erőm is egyre inkább tovaszállt. De mit mondhatna Edward, aki már évek óta nem ivott?
- Hazudtál nekünk, Aro – zengett Carlisle fagyos hangja, miközben megrendülten nézte a fia állapotát. Esme csendesen zokogott mellette, Emmettbe kapaszkodva. – Mivel magyarázod?
- A fiad rendkívül tehetséges, magaménak akartam. Gondoltam, néhány év a különleges börtönömben és csatlakozik hozzánk. Sajnálom, Carlisle, én ilyen vagyok.
- Elárultál, a barátomnak hittelek titeket. Hogy tehettétek?
- Ne szívd mellre, Carlisle – szólalt meg Caius fagyosan. – Ilyen az élet. Nem minden a szeretet, barátom.
- Nektek lehet, hogy nem – szólalt meg Rosalie gúnyosan.
- Még mindig nem akartok csatlakozni? – kérdezte Aro, de láttam a lemondást a szemeiben.
- Nem.
- Rendben, vigyétek magatokkal Edwardot, mi már úgyse tudunk vele mit kezdeni – tárta szét a kezét nagykegyesen. Emmett és Jasper talpra segítették Edwardot, míg Carlisle Esmét támogatta, aki nem bírta abbahagyni a zokogást.

Én nem szólaltam meg. Nem vettek engem észre, és képes lettem volna csendben végig nézni, ahogy újra kisétálnak az életemből. Edward a nevemet motyogta, de olyan halkan, hogy csak én hallottam. Fojtogatni kezdett az elfojtott zokogás.
- Bellát már észre sem veszitek? – kérdezte Gill hangosan, a kérdését a Culleneknek szegezve. Mindannyian döbbenten torpantak meg.
- Tessék? – fordult Alice Gillhez csilingelő hangon.
- Ki vagy te? – kérdezte Rosalie ellenségesen.
- Gillian Volturi, Bella lánya.
- Bella? – visszhangzott több szájból is a nevem.
- Hát persze – morogta Aro, és úgy nézett rám, mintha keresztbe akarna lenyelni. Sikerült átvernem, és ez nem tetszett neki. Hirtelen egy tekintetet éreztem magamon. Edwardét. Engem nézett.
- Bella – mondta ki csodálkozva a nevem. Mint egy kisfiú, aki először ízlelgeti a szavak értelmét. Nem tudom, hogy mikor álltam fel, mikor indultam el felé, de azt tudom, hogy bizonyára nem voltam magamnál. Már csak azt éreztem, hogy remegő kezei szorosan átölelnek, és többet nem eresztenek. Az ajkai lecsaptak az enyéimre, és én képzeletben elrepültem a Mennyországba. Olyat éreztem, mint még soha, és a testem felrobbant az elfojtott vágyaktól.
De aztán zokogni kezdtem, könnyek nélkül, szaggatottan, és csók, a mennyei pillanat félbeszakadt. Ráemeltem a tekintetem, és láttam, hogy ő is sír. Felismert. Tudta, hogy ki vagyok. Tudta, hogy miatta vagyok itt, tudta, hogy élek. És tudta, hogy szeretem. Nem kellett ennél több ebben a pillanatban.
És hogy mi volt mégis a legjobb? Hogy immáron mindketten szabadok voltunk.