Renesmee
Szépen engedelmesen rendbe szedtem magam, és siettem kifaggatni a kutyusomat, hogy mi a meglepetése, mert imádtam a meglepetéseket. Kivéve, ha negatív dolgok voltak, de Jacob szavaiból pozitív eseményre gondoltam. Talán anyáról van valami bíztató hír.
- Mi a meglepetés? – rohantam le.
- Milyen kíváncsi vagy – nevetett fel, mégy kutyaszerű hangon, de ezt már megszoktam. Szerettem ezt a hangot, nagyon.
- Mond már! – nyafogtam türelmetlenül.
- Míg nem voltál itt, keresett téged valaki…
- Ki? Apa?
- Nem. Az illető nem más, miiiiint – nyújtotta el a szavakat vigyorogva, hogy húzza az idegeimet.
- Mondjad!
- Az anyukád – árulta el végül mosolyogva, de kiváncsian leste a reakcióimat.
Ledermedtem, megkezdett mozdulataim félbe maradtak, és tátott szájjal meredtem az örömhír hozójára, a szerelmemre.
- Hogy ki? – tettem fel a kérdést, miután meggyőződtem róla, hogy nem értettem félre a szavait.
- Bella.
- Nem mondod komolyan? – hüledeztem. – Már jól van?
- Még nem, de jobban.
- Víí, imádlak! – sikítottam és a nyakába ugrottam. Ha eddig nem volt benne biztos, hogy gyerekes vagyok, most már bizonyára meg van róla győződve. – Hol a telefon? Azonnal felhívom!
Hipersebességgel kaptam le az asztalról a telefont, és remegő kézzel tárcsázni kezdtem apuék számát.
Csöngött egyet…
Csöngött kettőt…
- Vedd fel…
Még egy csöngés…
- Halló? – hallottam apu hangját.
- Szia apu! Renesmee vagyok.
- Renesmee?! Jól vagy? – kezdte el az aggodalmas szóáradatot, de félbeszakítottam.
- Hogy vagytok? Anyu? Beszélhetek vele?
- Igen, mindjárt adom. Nagyon örülni fog neked.
- Köszönöm apu – suttogtam hálásan, jól estek a szavai.
- Bella! Téged keresnek – hallottam apa hangját, majd egy régen hallott hang szólt bele a telefonba.
- Halló? – hallottam a hangját. Hallatszott rajta a megviseltség, de ugyanúgy csilingelt, mint a többi vámpírismerősemé, és hirtelen nagyon boldog lettem.
- Anyu? – suttogtam könnyes szemmel a telefonba.
- Renesmee?! – kiáltott fel boldogan. – Ó, istenem… Hogy vagy?
- Öhm, jól. És te?
- Én is… Annyira hiányoztál… jaj, én annyira sajnálom – suttogta szomorúan, reszkető hangon.
- Semmi baj, te is nagyon hiányoztál. Semmi sem a te hibád… Szeretlek, anyu – tettem hozzá.
- Én is szeretlek, kislányom…
Bella
Renesmee-vel való beszélgetésemtől újult erőre kaptam, és nagyon régen elveszett boldogság kúszott halott szívembe. A cella sötét falai közt, nem gondoltam volna, hogy valaha visszakapom azt a két embert, akik a világot jelentik számomra.
Hogy végleg megbocsátottam volna Edwardnak?
Nem tudom.
Csak azt tudtam biztosan, hogy szeretem, és hogy nagyon megbánta. Ismertem, és láttam rajta az önmarcangolás és a mazohizmus egyezményes jeleit.
Hogy ezen túl meg tudok bízni benne?
Nem tudom, de mindketten azon dolgozunk, hogy a kettőnk közötti rég elvesztett bizalom újra épüljön, és boldogok legyünk egy örökkévalóságon át.
A boldogság erőt adott, és Edward segítségével egyre könnyebben ment a járás és a mozgás. Már nem okozott gondot felülnöm, de a járásban még egy picit bizonytalan voltam.
- Mikor megyünk vadászni együtt? – kérdeztem egyik reggel.
- Majd, ha jobban leszel, majd Amerikában.
- És addig?
- A többiek hoznak neked, ahogy eddig.
- De nem akarok nekik fáradtságot okozni!
- Nem fáradtság – szólalt meg Emmett medveszerű hangján, észre se vettem, hogy bejött a nappaliba. És ha valami mást csinálunk?!
- De…
- Ne tiltakozz – hárított Emmett. – Épp elég fáradtság lesz nektek az éjszaka – mondta nevetve. Nem is ő lett volna, ha nem mond semmit.
Ha képes lennék rá, most biztos elpirultam volna.
- Bella, képzeld! – ugrándozott be a szobámba Alice. Mosolyogva tettem le a könyvet a kezemből. Libba Bray Rettentő gyönyörűség című könyvét olvastam, és egészen belefeledkeztem.
- Igen?
- Edward és Carlisle úgy döntött, hogy holnap indulunk haza!
- Hogy mi?! De hisz ez fantasztikus! – kiáltottam vidáman, és átöleltem a barátnőmet.
Ha lehet az elmúlt héten közelebb kerültem Alice-hez, és Rosalie-t is igazán megkedveltem, most már ő is a barátnőmnek számít.
Hiába lett Rosalie a barátnőm, láttam rajta, hogy nem képes teljesen elfogadni, ezúttal Renesmee miatt. Ismertem a történetét, és tudtam, hogy mennyire vágyik egy babára. Mégsem tudtam teljesen átérezni a fájdalmát, hiszen nekem volt egy lányom, és sose sóvárogtam különösebben egy gyerekre, mindig a messzi terveimben szerepelt csak.
A csomagolásban nem engedték, hogy segítsek, pedig mindent megtettem, hogy hasznos tagja legyek a családnak, de ők ehhez nem igen járultak hozzá, és ez zavart, nagyon is. Szeretném magam hasznosnak érezni.
A természetem másabb lett, mint amilyen emberként volt, de úgy vettem észre, hogy ők ezt kezdték megszokni és megkedvelni. Csak az aggasztott, hogy eddig nem vettem észre magamon különösebb képességet, és kezdtem úgy érezni, hogy nem vagyok elég jó a szerelmemnek.
Hiába tudtam, hogy nem lehetséges, mégis bennem volt, hogy Edward talál magának egy másik vámpírt, aki szép és különleges, míg én egy macerás és átlagos egyed vagyok.
Ilyenkor mindig leoltottam magamat, hogy ne gondoljak ilyen hülyeségre, de sokszor felül emelkedett rajtam az emberi életemből átjött kishitűség, amit Edward igyekezett maradéktalanul eloszlatni.
Kedvesebb és figyelmesebb volt, mint valaha, és a nemi érintkezés továbbra is ellenezte, annak ellenére, hogy a legnagyobb kincsem abból az egyetlen egy éjszakából származik.
Persze-persze… onnantól ment tönkre minden, de ezzel minek foglalkozzam? Vége van, és most boldog vagyok.
Csak félek, hogy a most érzett boldogság eloszlik, mint mikor a jó időt, elfújja a szél, és csak üresség és eső marad utána. Félek, hogy a jónak ugyanúgy vége szakad, mint a rossznak. Félek, hogy mindent elfúj a szél.
A szeretet örök? Eltűnhet egy esős délután? Vagy örökre és megmásíthatatlanul megmarad? Edward és Renesmee örökké velem lesznek?
Ha igen, akkor boldogan állok neki az útnak, az Örökkévalóság útjának…
Régen ültem repülőn, és arra is csak halványan emlékszem. Nem tudom, hogy mikor elraboltak hogy keltem át a tengeren, akkor eszméletlen voltam, és a cellámban megharapva tértem magamhoz.
- Min töprengsz? – kérdezte Edward kedvesen, és még szorosabban magához vont. Talán érezte, hogy rossz emlékek kerítettek a hatalmába.
- Semmin…
- Bella…
- Csak úgy mindenen – tértem ki.
A gép hamar megérkezett a repülőtérre és a terv szerint futva megyünk Chemvillbe az erdőn keresztül. Edward még nem engedte, hogy egyedül fussak, így a hátára kapott és úgy indultunk el.
Meglepve vettem tudomásul, hogy a sebesség nem is olyan szörnyű dolog, és már nem vagyok tőle rosszul, mint annak idején. Sőt… még élveztem is!
Aztán megérkeztünk, megláttam a tipikusan Cullen stílusú házat, mely nem meglepő módon gyönyörű volt.
Amint megálltunk, a bejárati ajtó kirepült a helyéről és Emmett röhögni kezdett. A kiesett ajtó mögül egy szépséges lány rontott ki. Egy pillanatra megtorpant, és körülnézett. Amint megállapodott a tekintete rajtam a nyakamba ugrott, és még soha nem érzett melegséget éreztem a szívem tájékán.
- Anyu – suttogta könnyes szemmel Renesmee, és végre szemügyre vehettem a kislányomat.
- Renesmee – suttogtam meghatottan. Észre se vettem, hogy egy vigyorgó Jacob is megjelent közben, csak a lányomra tudtam figyelni.
Hasonlított rám, nagyon.
Az arca és a haja tökéletes mása volt az enyémnek, de a szépségét Edwardtól örökölte, ahogy a nagy zöld szemeit is. Edward mesélte egyszer, hogy neki eredetileg zöld szemei voltak. Így legalább láthatom azokat a szemeket, melyek egykor a szerelmemhez tartoztak.
- Hé, Bella! – vigyorgott rám Jake, és a régi módon üdvözölt. Elnevettem magam, és nem volt időm csodálkozni a hangom csilingelésén.
Jacobhoz léptem, és magamhoz öleltem, mint egy nagyon jó, régi barátot.
Vidám hangulatban mentünk be a házba, Emmett továbbra is szüntelenül vigyorgott. Én nem tudtam betelni a lányommal, aki most a többieket üdvözölte, de a tekintetünk gyakran találkozott, majd végül a lányom ölelésében kötöttem ki.
A nap fénypontja még is az volt, mikor Renesmee duzzogva elindult lefeküdni és Edward és én közösen énekeltünk neki az altatódalt.
Renesmee mosolyogva lépett be az álmok végtelen tengerébe és biztos voltam benne, hogy szépet álmodik. Gyönyörű szép arca angyali hatást látatott velem.
- Szerinted, miről álmodik? – kérdeztem suttogva Edwardtól.
- Nem tudom, de emlékszel, amit egyszer mondtam neked?
- Mire gondolsz?
- Ha én tudnék álmodni, rólad álmodnék, és nem szégyellném… - suttogta lágy, szerelemittas hangon és megcsókolt.
Az óra éjfélt ütött, és én azt kívántam magamban, hogy bárcsak minden nap így érne véget…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése