Twilight Radio - 7. fejezet

(Edward szemszöge)

Mikor visszamentem a házba, egyenesen a zongorához ültem, de az ujjaim nem mozdultak. Most végre egy pillanatig úgy érezhettem, hogy visszakaphatom az én Bellámat, de ismét csalódnom kellett. Bár ismét barna a haja, mégis más, mint azelőtt. Vagy csak velünk ilyen. Erről csak én tehetek és senki más. Nem haragszom Alice-re, de megdöbbentett, az, ahogy hirtelen beszélt vele. Megértem a reakcióját, de azt is, hogy ez megbántotta Bellát, mert ő egy pillanatig sem kételkedett bennünk, és soha sem úgy tekintett ránk, mint vérszívó szörnyetegekre. Mert ő más volt.

Pár perce még itt állt a nappalinkba, de még sem éreztem közel magamhoz. Pedig annyira átöleltem volna, vagy csak megcsókoltam volna és a végtelenségig tartottam volna a karomban.

- Történt valami? – érkezett meg Rosalie és Emmett. Még mindig megdöbbentett Rosalie mostani viselkedése. Alig volt nyoma az ellenséges sznob énjének, bár azért láttam ezeket is a gondolataiban.

- Hogy kérdezhetsz ilyet, Rose? Csak rájuk kell nézni… Mi a hézag? – próbálkozott ezúttal Emmett.

- Bella itt járt – felelte helyettem Alice.

- De hisz ez jó! – értetlenkedett Rosalie. – Edward? Nem ezt akartad? Akkor talán van esélyed… és beszéltetek?

- Nem – jelentettem ki. – Alice-t kereste, mert Emmát kereste. Hozzám nem is szólt, és nem is önszántából jött, hanem Adam kérte meg rá.

- Jaj, Edward! – csattant fel Rose, és én meglepetten pillantottam fel rá. – Te annyira nem érted a női logikát! Ha annyira utálna minket, akkor max telefonált volna, és nem személyesen jött volna. És ezen az sem változtat, hogy szívességből tette.

- Gondolod… hogy még van esélyem?

- Szerintem, van, de csak ha nem adod fel.

- De mi van Emmával? Tényleg eltűnt? – kérdezte Emmett. Csak most tudatosult bennem, hogy az igazi problémára nem is koncentráltam eléggé.

- Azon vagyok éppen, de… nem látok semmit, senkiről – szólalt meg Alice és szinte már sírt a kudarctól. Odamentem hozzá és átöleltem.

- Semmi baj, húgi. Bárkinek leblokkolhat egy kicsit a képessége, ez nem a te hibád. Emmett és én elindulunk és megkeressük Emmát. Ha Jasper megjön, utánunk küldenéd? Több szem, többet lát. Te pedig pihenj, és ne aggódj. Ha látsz valamit, pedig hívj.

- Oké – hebegte hálásan. – Köszönöm, Edward.

(Bella szemszöge)

Mikor hazaértem, bosszankodva telepedtem le a kanapémra és ébren vártam, hogy Adam és Carla betoppanjon, mert azt írták sms-ben, hogy mindjárt itt lesznek. Nem találtak semmit.

Abban a pillanatban csörrent meg a telefonom.

- Halló? Itt Isabella Montez – mutatkoztam be, mert idegen számot jelzett a telefonom.

- Elnézést a korai zavarásért Mrs. Montez. Én Mr. Herbert őrnagy vagyok. Azért hívom, mert Adam Montezt nem sikerült elérnünk. Az autója miatt hívjuk.

- Igen? – kérdeztem hevesen, a torkomban dobogó szívvel.

- Sajnálattal kell közölnünk, hogy az autóját totálkáros állapotban találtuk meg a külváros határán. Utasnak semmi nyoma. A jármű felrobbant. Valószínűleg ellophatta valaki, értesíteni Mr. Montezt?

- Persze. Uram? Adam húga, Emma tegnap nem érkezett haza, talán a két eseménynek köze lehet egymáshoz… - mondtam elszorult torokkal.

- Valóban találtunk emberi nyomokat, de ne tessék aggódni, ugyanis holttestről szó sincs. Az autóban ülő személy élve távozott a helyszínről. Viszont találtunk száz méterre a roncstól egy női táskát. Ha Mr. Montez előkerül, kérem, értesítse. Még egyszer elnézést a zavarásért – kért elnézést, majd bemondta a rendőrőrs címét, ahol érdeklődhetünk és letette.

Csak meredtem magam elé, és nem akartam felfogni az előbb hallottakat. Éreztem, hogy Emma ült a kocsiban, de hová tűnhetett? Csak remélni mertem, hogy nem Victoria keze van a dologban, mert azt nem tudnám épp ésszel elviselni, ha miattam esne bármi baja is Emmának.

- Bell? Bella? – szólongatott Adam, Carla csak megértően átölelt. Nem mertem a szemükbe nézni, csak halkan tekintetem a földre szegezve szólaltam meg fojtott hangon.

- Adam, hívtak a rendőrségről, mert téged nem tudtak elérni – kezdtem bele, és láttam, ahogy kifut az arcából minden szín. – Megtalálták a kocsidat… vagyis csak a roncsát…

- Hogy mi? És Emma? Róla nincs hír?

- A kocsi vezetőjét nem találták meg, nincsen holttest – folytattam és hallottam, ahogy mindketten megkönnyebbülten sóhajtanak fel. – De találtak egy női táskát. Be kéne menni és megnézni… hogy az övé vagy sem.

- Értem – nyögte ki. – Köszönöm Bella. Alice tudott valamit?

- Nem, nem tudnak semmit – jelentettem ki egy cseppet ideges hangsúllyal. Carla figyelmét nem kerülte el, Adam pedig el volt foglalva a saját gondjával. Elköszöntek és elindultak a rendőrségre, azzal az ígérettel, hogy felhívnak, ha van valami.

Hiába voltam fent egész éjjel nem tudtam aludni. Pedig holnap már be kell mennem dolgozni, és félek, hogy a sajtó is megkörnyékez. Alvás helyett inkább a tévét kapcsoltam be, de ami fogadott az teljesen kikészített.

- Szervusz, Bella – mosolygott rám ördögien Victoria, semmit sem változott. Ledermedve meredtem a képernyőre és az eddig szorongatott telefonom leejtettem. – Csináltam neked egy aranyos kis videót, de ne aggódj, olyan mesterséges technológiával készült, hogy csak egyszer lehet megnézni. Ugye, sikerült rád ijesztenem? Észrevettétek már a kis drága hiányát? – folytatta és a szívem kihagyott egy ütemet. Tudtam, hogy az én hibám. – Velem van, de nyugi… még él…

Aztán megláttam Emmát, ahogy nyöszörögve gubbaszt a sarokban és a kezét a vérző fejére szorítja és sír. Victoria magabiztos léptekkel indult el feléje és a levegőbe rántotta. A ruhája szakadt és véres volt, na meg merő kosz.

A videó többi részéből nem sokat hallottam. A látvány, Emma látványa lesokkolt. Nem féltem, hogy lemaradok valamiről, mert tudtam, hogy hamarosan találkozok vele. És legnagyobb döbbenetemre vártam azt a percet. Nem akartam, hogy mások haljanak meg helyettem.

Mikor másodszor akartam megnézni, valóban nem játszotta le. Nem értem, hogy hogyan érte ezt el, de biztos azért, hogy ne fedje fel a vámpírok titkát az emberek számára. Legalább a saját törvényeit betartja, ha már az emberekét nem is.

Most már megértem, hogy mit érzett Edward, mikor elment és porrá zúzta a lelkemet. Legszívesebben én is elmennék, hogy a barátaimat biztonságban tudjam. Most már át tudom érezni, azokat a tetteket, amiket ő követett el. Hát ide is eljutottunk. Nem hogy nem haragszom Edwardra, de még meg is értem őt. Ez így nem lesz jó…

Istenem… mit csináljak most? Ha Emmának komoly baja esik, akkor azt soha nem bocsátom meg magamnak. Soha, de soha. De a videóban az is szerepelt, hogyha bárkinek beszélek erről, akkor Emma meghal. Nem mondhattam el Adamnek, hogy a húga élete még soha nem volt ilyen veszélyben. Nem tehetek semmit, de minden miattam van.

Zokogva rogytam a földre és összegömbölyödve tartottam össze magamat, mint annak idején. Nem. Nem akarok emlékezni. Nem akarom én ezt, miért kell nekem lenni mindennek a közepe? Minden baj forrása? Miért nem lehet egy átlagos életem szerelemmel? Egy olyan szerető emberrel, aki nem természetfeletti. Miért van, hogy Edwardon kívül nem tudok mást szeretni? Miért nem lehet normális életem? Vagy ha így alakult… Miért nem tartozhatok közéjük?

Miért kell azzal a tudattal élnem, hogy Emma miattam szenved és én nem tehetek semmit? Adam meg fog gyűlölni, soha de soha többé nem fog velem szóba állni. És Carla sem. Megint elvesztek mindenkit. Újra és újra.

Miért ez a sorsom? Mivel érdemeltem ki? És Emma? Miért nem engem rabolt el, vagy miért nem öl már meg, ahelyett, hogy másokat kínoz? Talán tudja, hogy ez így jobban fáj nekem.

A levegő hirtelen fogyni kezdett és hörögve kaptam utána. Hiába próbáltam megnyugodni és tisztán lélegezni, nem ment. Nem kaptam levegőt, a mellkasomban lévő képzeletbeli seb fájón kezdett sajogni, és úgy éreztem, hogy itt a vég. Utolsó energiámmal tárcsáztam Edward számát, és beleleheltem a telefonba.

- Ed… ward – nyöszörögtem fuldokolva, de nem hallottam a választ. Magam elé képzeltem a drága arcot és elvesztem a semmiben. Végre egy kis nyugalom.