Gyorsabb voltam a szélnél, száguldottam eszeveszett sebességgel és kimondhatatlanul élveztem. A testem minden porcikája a sebességet és a vért kívánta, és én igyekeztem mindennel megsegíteni a belsőm akaratát. Megtorpantam és felnevettem erre a beteg gondolatra. Mintha nem egy szörnyeteg agy mondatta volna ezeket.
Túl régen ittam, ideje lenne már lemészárolni egy aranyos, kis családot, mert egyre inkább égeti a torkomat a kínzó szomjúság. Nem messze innen egyébként is van egy kisebb városka, ahol biztosan vannak ínycsiklandó torkocskák, ahova belemélyeszthetem hosszú fogaim.
Azt gondolod, hogy szörnyeteg vagyok? Tudom, de ha nem változtathatok rajta, akkor mit tegyek?
Nem telt bele sok időbe és megpillantottam a város fényeit. A fény túl sok volt nekem. A telihold aranyló fénybe vonta az utcákat, és erre a mesterséges világítás is rátett egy lapáttal. Bántotta a szememet, egy pillanatra be is kellett hunyom vörös íriszeimet, majd kéjesen megnyaltam vérpiros ajkaimat és felhördültem. Az illatok melyeket hirtelen felém fújta a szél édesek és finomak voltak, de annyira, hogy nem tudtam megállt parancsolni a szomjamnak, és rohanásba kezdtem, de úgy, hogy körül se néztem.
Mióta az eszemet tudom, azóta óvatos voltam, de most nem bírtam uralkodni megbomlott elmémet, mely a drága nedűért kiáltott, és én szánalmasan gyenge jellem voltam.
Nem telt bele két másodpercbe és én megpillantottam egy idősödő házaspárt, akik talán egy kellemes vacsoráról tartanak hazafelé, és boldogan összeölelkeznek.
Az ajkaimat megnyaltam és széles mosollyal torpantam meg néhány méterre a két áldozatomtól, akik feszengve váltak szét és néztek rám.
Pimasz vigyorral figyeltem, ahogy a szemük kimerevedik a félelemtől, mert az egész lényem fenyegető és rettentő volt. Ez mindig is az előnyömre vált, nem bántam egy kicsit sem. Márvány hideg bőröm kemény, rideg hatást keltett. Kócos, barna hajam szétmeredezve meredt a világra, talán soha nem is látott fésűt, de ezt nem tudtam biztosan. Ápolatlan, ámde annál élesebb körmeim fenyegetően mutattak a két megszeppent emberfajzatra. Véres ajkaimon kegyetlen mosoly ült, és kivillantottam, hófehér, de a végén pirosas fogaimat. Vörös, halált kecsegtető szemeimmel úgy figyeltem őket, mintha egy nagyon érdekes játék következne.
És az ő figyelmüket semmi ilyesmi nem kerülte el.
A férfi egy erős mozdulattal utasította a háta mögé a nőt, és kérte, hogy menjen be a házba, majd ő is megy utána.
Felnevettem erre a képtelen gondolatra. Tévedett a pasas, mert innen egyikük sem megy sehova, csak a vérük a gyomromba, a lelkük meg a pokolba.
A mennyben én nem hittem, mert furcsa volt számomra, hogy létezhet a világon emberi jóság és jóakarat, el se tudtam képzelni. Soha nem láttam kedves embereket, még soha nem volt senki, akiben nem a saját érdekeinek a megvalósításai visszhangzottak. Önzőek voltak.
Akárcsak én, bár én nem mondhatom magam embernek. Nem is tudom, hogy igazán mi vagyok, mert még soha nem láttam magamhoz foghatót, az emberi tárgyak pedig nem foglalkoztattak. Érzéketlen voltam mindenre, kivéve két dologra. De szerintem pontosan tudjátok, hogy ezzel a sebességre és a vérre célozgatok. Csak ezek éltettek. Semmi más.
Éltettek? Mintha tudnám, hogy hogyan kellene végeznem magammal. Mert eddig hiába próbálkoztam kioltani a nyamvadt életemet, nem ment. Két év alatt sikerült túl tennem magam a furcsaságaimon és a vágyaimon. Bár…
- Ki maga? – hallottam a férfi bátornak szánt szánalmasan rekedt hangját. Hogy ki vagyok? Mit tudom én… Számít? Mert nekem nem, és szerintem neki se sokat.
- Számít? – vigyorogtam szemtelenül, de egy pillanatra el fogott valami furcsa érzés, és nem kívántam megölni őket. Talán hogyha megharapnám őket, akkor ők is szörnyekké válnának?
Igen, ez így helyes! Hadd szenvedjenek ők is egy kicsit, ahogy én is anno két éve és azóta folyamatosan. Tökéletes terv. Megharapom őket, elrejtem őket az erdőben, majd egy héttel később visszatérek.
Remek, ennek így kell történnie.
Egy másodperc alatt termettem a férfi mellett és habozás nélkül mélyesztettem a fogaim a nyaki ütőerébe, és szívtam az éltető folyadékot. Elöntött az ismerős mámor, de gyorsan megszakítottam a folyamatot, a nő sikolya kijózanított, és hagytam, hogy a pasas üvöltve a földre rogyjon, és elkezdődhessen nála az átváltozás.
Arra nem számítottam, hogy a nő kétségbeesésében nekem ront, és eszét vesztve próbálja kioltani örökké tartó életemet. Bárcsak sikerülhetne neki, de tudtam, hogy lehetetlen. Erős mozdulattal a földhöz szegeztem és láttam, ahogy a pánik szétterjed a testében, majd félve, könnyes szemmel néz velem szembe, várva a halált.
Ilyennel még nem találkoztam. A nőt nem érdekelte a halál, csak azt láttam rajta, hogy ijedten figyeli a férjét, aki kínjában vonaglik pár méterrel arrébb. Ezt az emberlényt nem önző érdekek vezérelték, hanem önfeláldozás, és beletörődés.
Haboztam, de nem eléggé, ahhoz hogy megtántorodjak a tervemtől. Bizonytalan mozdulattal haraptam meg őt is, de nem kívántam a vérét, és ez megdöbbentett. Nem leltem benne örömet, se élvezetet. A mámor ezúttal nem öntött el, és megmaradt a tudatom. Őt sem öltem meg.
Könnyedén felkaptam a két vonagló testet és eltűntem velük a fák között. Üresség volt bennem, amit nem tudtam minek betudni. Zaklatottan tettem le a testeket egy erdei kunyhóban, majd száguldva tűntem el a messzeségben hátra se nézve.
* *
Sóhajtva dőltem le a kanapémra, és azon gondolkoztam, hogy mit érdemes magammal vinnem. Ugyanis tegnap Alice zaklatottan közölte velem, hogy költözünk másnap, de még nem tudja, hogy miért, de majd Carlisle elárulja.
Aggódtam, mert féltem, hogy valami súlyos oka lesz ennek a költözésnek, de biztos voltam benne, hogy egyikünk sem bánt egy embert sem. Tehát más miatt kell mennünk. De mi miatt?
Ebben a pillanatban csapódott be a bejárati ajtó, és Carlisle rontott be rajta elég zaklatottan. Próbáltam kiolvasni a fejéből, hogy mi történhetett, de makacsul ismételgette magában a nátha elleni a gyógymódokat, majd miután mindenki megérkezett a nappaliba az asztalra dobott egy kissé gyűrött újságot.
Emmett felkacagott.
- Egy papírfecni miatt költözünk?
- Emmett! – szólt rá Esme szelíden, majd a férje felé fordult. – Mi a baj?
- Felolvasnád? – zihálta Carlisle, és áttért a fejében a szemölcs elleni gyógymódokra. Szitkozódva adtam fel, hogy bármit is kiolvasok a fejéből és Esmére néztem, aki kissé értetlenül vette a kezébe az újságot.
„Rejtélyes kettős eltűnés Forksban!” – olvasta fel a címet Esme, és mindenki megmerevedett ültében. Forks? Nem… Nem lehet köze hozzá! Nem…
„A tegnapi reggel folyamán a Forksi utcán kitört a káosz. Az utcákon vérnyomok virítottak és rengeteg kár érte a lámpákat valamint a személyi járműveket. Néhány lakó ijedten tárcsázta Swan rendőrfőnök számát, aki nem volt elérhető, pedig már a munkahelyén kellett volna lennie. De a háza üres volt, és a feleségének is nyoma veszett. A Forksi kórházba gyors vizsgálattal azonosították, hogy az utcán lévő vértócsa a Swan házaspárhoz tartozik.
De milyen elvetemült gyilkos képes ilyen tettre? Hová tűnt Charlie és Renée Swan?
A nyugalmáról híres kisváros már elvesztette a hírnevét, ugyanis két évvel ezelőtt is eltűnt egy fiatal lány, aki a fent említett pár lánya volt, Bella Swan. Ő azóta sem került elő.
Véletlen? Vagy több rejlik ebben? Mr. és Mrs. Swan testét még mindig keresik…”
Néma döbbenettel hallgattam a cikk tartalmát, és észre se vettem, hogy mindenki engem néz. Bella… az én Bellám… Eltűnt?
- Miért nem láttam? – fakadt ki Alice.
- Edward? – szólalt meg Carlisle rám nézve. – Sajnálom. Tudom, hogy fáj neked, de arra is rájöttél, hogy Bella szüleinek a halála nem ember műve, és csak mi tudjuk kideríteni, hogy mi történt. Talán arra is rájöhetünk, hogy mi történt Bellával, de ehhez vissza kell mennünk.
- Rendben – suttogtam megtörten, majd kirontottam a házból és az erdőbe menekültem a fájdalom elől.
De a kín bennem volt, nem tudtam menekülni előle. Fájt, nagyon fájt.
- Bella, oh Bella… - suttogtam az erdő csendjébe, és a földre rogytam.
* * *
Mégsem mentem vissza hozzájuk, mert valami fájdalmas dolog kerített a hatalmába, mikor rájuk gondoltam, és nekem ez nem tetszett. Nem akartam, hogy bármi is fájjon, így a sorsukra hagytam őket. Talán már kiirtották Amerikát, miért érdekelne ez engem?
De minek is foglalkozom ezzel? Egyáltalán miért nem öltem meg őket is? Azt kellett volna tennem. Talán hibáztam. Nem, biztos, hogy hibáztam.
Ne menj vissza! – súgta a belsőm és én inkább menekültem… el messze, nagyon messze.
100 év múlva
Egy barlang mélyében bújtam meg, és néztem, ahogy a nap lenyugszik a horizont mögött, és furcsát éreztem a szívem tájékán. Az alkonyat volt rám valamilyen hatással, szerettem ezt a napszakot, de nem tudom, hogy miért. Kötődtem hozzá, még ha nem is emlékszem arra, hogy miképpen. Valami megmagyarázhatatlan és szépséges volt benne, és én élveztem, ahogy a nap utolsó sugarai világítanak sebzett bőrömön…
De nem élvezhettem tovább a csodálatos élményt, mert szagok ütötték meg az orromat és megmerevedtem. Ezek más illatok voltak, nem éreztem a vérükben azt az aromát, ami mindig is vonzott. Vámpírok lennének?
Gonosz vigyorra húzódott az arcom.
Vámpírokat még soha nem öltem meg, tiszta élvezet lesz. Jó ötlet volt Angliába jönni, jó ötlet volt alkonyatkor itt lenni.
- Te is érzed? – hallottam meg egy férfihangot. Hangja nem hasonlított az enyémre, az övé szebb és csilingelőbb volt, és erőt sugárzott.
- Igen, itt van valahol egy vámpír – szólalt meg még egy férfi. Neki a hangja még szebb volt, mint a másiké, és az illata is édesebb és kellemesebb volt. Őt kell megölnöm.
* * *
- Igen, itt van valahol egy vámpír – bólintottam Jasper felé, és folytattam az utam arra, melyről az illatot éreztem. Furcsa volt, valami különös méreg illat terjengett benne, de ennek ellenére Bella után neki volt a legjobb illata.
Már régen feladtuk, hogy megtaláljuk azt a vámpírnőt, aki megtámadta Charlie-t, és Reneé-t, de most ismét felvirradt a lehetőség. Nem akartuk megölni, csupán megtudni, hogy ki az, és miért hány fittyet a törvényeinkre. Szerencsére a Volturi még nem szerzett tudomást róla.
Edward? Furcsa érzelmei vannak, vagyis nem is tudom…
Bólintottam, miszerint megértettem, de én nem találtam még semmi fenyegetőt.
A barlang felől morgást hallottam és arra kaptam a fejem, de már későn reagáltam, mert hirtelen rám vetette magát és azon igyekezett, hogy hogyan tépjen darabokra.
A támadás váratlanul ért, de szerencsére Jasper megőrizte a lélekjelenlétét, és leszedte rólam. Végre megnézhettem, hogy kivel van dolgom.
Ilyen vámpírt még életemben nem láttam, de olyan furcsán ismerős volt…
* * *
Már majdnem sikerült kárt tennem benne, mikor a társa egy erőteljes mozdulattal letépett róla és kezeimet satuba fogta. Az általam támadott vámpír most felállt, és érdeklődve fordult felém. Talán azt hiszi, hogy állatkertben van, de én nem leszek a látványosság! Őrjöngve próbáltam szabadulni az erős karok fogságából, de nem ment.
- Edward? Mi a baj? – kérdezte a fogva tartóm. Az Edward névre megremegett a bensőm, de nem tudtam, hogy ez minek betudható.
- Nem hallom a gondolatait. Te mit érzel?
- Furcsa. Nincsenek túl értelmes érzései, szerintem bomlott az elméje. Gyilkolási vágy van benne, de valahogy mélyen nem akar szörnyeteg lenni, de azt hiszi, hogy nincs más választása – mondta a szőke, és én haragra gerjedtem, mert zavart, hogy kiolvasta a kusza érzéseim és világgá kürtölte. Mit képzel magáról?!
Felmorogtam.
- Dühös, amiért elmondom neked az érzéseit.
Felnevettek, de az Edwardnak nevezett furcsán méregetett. Az ő szemében nem láttam gonoszságot, mint eddig mindenkiében, sem félelmet. Egy percig sem tartott méltó ellenfélnek, de fölényesség sem volt benne. Aranybarna szemeiben kedvesség villogott.
- Nem akarsz szörnyeteg lenni? – kérdezte tőlem, de én makacsul elfordítottam a fejem.
- Dehogynem – sziszegtem dühösen. – Imádok embert ölni.
- Hazudik – szólt a Jaspernek nevezett. Őrjöngtem. Neki akartam ugrani ennek a Jaspernek, de erősebb volt nálam.
- Számít? Én szörnyeteg vagyok – sziszegtem a képükbe és kitéptem magam a szorító vasmarkok fogságából. Nekiugrottam Jaspernek, és eltörtem a karját, majd Edwardot vettem célba, de abban a pillanatban meghallottam egy harmadik férfihangot, és egy erős ütést éreztem a fejemen és elájultam.
* * *
- Edward? Jasper? – kérdezte Emmett, mikor odaért hozzánk, és miután leütötte a nőt, aki ájultan terült el a földön. Barna haja szétterült bársonyos arca mellett, és engem valami különös erő vonzott hozzá.
- Mit nézed? – kérdezte Jasper furcsán. – Azt ne mond, hogy megtetszett ez az őrült! – csattant fel felháborodva.
- Vigyük a házunkba, majd Carlisle megmondja, hogy mi legyen. Nem tetszett meg, de olyan furcsát érzek vele kapcsolatba…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése