Twilight Radio - 11. fejezet

(Bella szemszöge)

„Egy átlagos napnak indult, de már kezdtem kilábalni a letargiából. Jacob támogatása sokat segített, és bebizonyította, hogy ő barát a bajban is. Bár ezt nem tudnám elmondani Mikeról, Jessről, és Angeláról, mert ők nem tartottak ki mellettem. Csak addig voltam érdekes számukra, amíg nem voltak gondjaim.

Már éppen be akartam nyitni, mikor észrevettem, hogy az ajtó, résnyire van nyitva és bent Jacob és Leah beszélgettek.

- Jaj, Jake! Hát, te sem veszed észre? Mindenkinek csak játszik az érzéseivel, nem érdemli meg, hogy vele legyél, mert ő csak kihasznál téged! Tudod, ha nincs ló, jó a szamár is stratégia, és ezzel te csak szenvedsz. Ha a vérszopók visszajönnek, ő gondolkodás nélkül fordít neked majd hátat…

- Leah…

- Most mond, hogy nincs igazam! Az apja is szenved, múltkor hallottam a beszélgetését Sue-val. Már ők is érzik, hogy Bella megváltozott. Nem érdemel meg téged, más lett. Csak önző érdekek vezérlik, és talán tudatában van annak, hogy mit művel mindenkivel.

- Leah…

- Talán akarja is, hogy szenvedj. Hogy ha már ő sem boldog, akkor senki ne legyen. Észre sem veszi, hogy mindenki miatta szenved körülötte. Lehet, hogy bunkó vagyok, meg minden, de nincs igazam?

- De igen. Igazad van, Leah. Én is így látom – sóhajtotta Jacob. Nem akartam többet hallani, elrohantam. Abban a pillanatban döntöttem el, hogy elmegyek Forksból.”

Sosem felejtem el azt a napot, mert akkor valami összetört bennem. Nem is dühös voltam, hanem csalódott. De főleg magamban csalódtam. Korábban azt hittem, hogy csak bemesélem magamnak az önzőségem, de úgy néz ki, hogy másoknak is feltűnt, hogy mennyire más lettem. Negatív értelemben.

Nem aznap távoztam még, de mikor másnap Jake ugyanolyan barátságos volt velem, elszakadt bennem a cérna. Mert fájt, hogy nem mondja a szemembe, hogyha gondja van velem, hanem a hátam mögött beszél ki. Ki tudja, hogy mióta…

Csak ültem a fa tövébe, és jóformán az önutálatba merültem. Miért élek? Tönkretettem a szeretteim Forksban, és csak akkor lehettek boldogok, mikor elmentem. Most tönkretettem a barátaim Angliában. Mi jogon vagyok én még a Földön?

Csak kárt hagyok magam után, Edward is miattam szenved…

- Elég – suttogtam magam elé, és zokogni kezdtem.

(Edward szemszöge)

Messziről figyeltem kedvesemet, ahogy összetörten kuporgott a fa tövében, és szinte összefacsarodott a szívem. De szüksége volt a magányra. Legalábbis Jasper szerint. Csak néztem, és nem gondoltam semmire.

- Edward? – lépett mellém Jazz, és elgyötört tekintete aggodalmat eredményezett nálam.

- Mit érez?

- Elég zavaros, de… nagyjából hasonló érzései vannak, amik neked szoktak. Hatalmas mennyiségű önutálat és önmarcangoló gondolatot érzek felőle. Sok mindenért magát hibáztatja. De van még benne sértettség, bűntudat és megbántottság is. Valamint fél attól, hogy megharagszol rá, amiért mindig olyan elutasító veled…

- Kimehetek hozzá?

- Menj… szüksége van rád.

Lassú léptekkel közeledtem felé, és ő könnyes szemmel nézett fel rám. Óvatosan mellé ültem, és magamhoz húztam. Percekig feküdtünk így csendben, de aztán megtörte a csendet.

- Nagyon rossz volt nélküled, miután elmentél, de Jacob mellettem állt. Ő volt az egyetlen, aki néha ki tudott rángatni az élettelenség homályából. Charlie örült neki, és örömmel látta volna, ha viszont szeretném őt, de nekem nem ment. Szerettem őt igazán, de csupán testvérként vagy barátként, nem éreztem többet. Szörnyű bűntudat kínzott, hogy kihasználom Jacobot, de ezt elnyomtam magamban, mert nem bírtam volna ki Jake nélkül. Aztán nem sokkal Harry halála után, meghallottam egy beszélgetést Jacob és Leah között. Tökéletesen egyetértettek abban, hogy miattam szenvednek a körülöttem élők. Kiborultam, de nem tudták, hogy hallottam. Másnap Jacob ugyanolyan kedves volt, mint azelőtt. Itt akadtam ki végleg. Számára látszólag ok nélkül kezdtem vele ordítozni, majd elrohantam. Utánam akart jönni, de végül mégsem tette. Aznap éjjel nem aludtam egy percet sem, folyton járt az agyam. Hol rajtad, hol rajta, hol az egész helyzeten. Rájöttem, hogy felesleges belemennem mindenféle őrültségbe, mert úgysem kaphatlak vissza. Azért kértem meg kezdetben Jacobot, hogy motorozni tanítson, mert rájöttem, hogyha veszélyben érzem magam, akkor hallom a hangod.

- Tessék?

- Ne szólj közbe, és ne nézz őrültnek. Tudtam, hogy nem a valóság a hangod, egyszerűen csak ebbe kapaszkodtam, hogy ne zuhanjak a mélybe. És valahol legbelül talán éreztem, hogy hazudtál nekem, és még mindig szeretsz. Hallottam mindig, hogy megpróbálsz lebeszélni az életveszélyes helyzetekről, és hogy aggódsz értem. Annyira jól esett, minden kockázatot felvállaltam, csakhogy halljam a hangod, még ha nem is tartott sokáig. De aztán a hangod eltűnt és csak Jake-re támaszkodhattam. De mikor úgy éreztem, hogy őt is elvesztettem, nem akartam többé Forksban maradni, de anyám boldogságát sem akartam beárnyékolni élettelen személyemmel, így hagytam nekik levelet, és mindent otthagyva költöztem Angliába. Nem volt semmim, és pénzem is alig.

Ekkor találkoztam Adammel, és ő segített nekem. Elmeséltem neki mindent, mert szükségem volt valakire. Önző módon hagytam, hogy ő is a te pótlékod legyen, merthogy ő engem szerelemmel szeretett, amit én neki sem tudtam viszonozni. Ő ezt elfogadta, nem hazudtam neki. Mégis elvett feleségül, mondván, hogy minden álma, hogy engem boldoggá tegyen, és munkát talált nekem a rádiónál, ahol kitaláltam a Twilight Radio ötletét. Szükségem volt valamire, ami rád emlékeztet.

Éreztem, hogy ezzel csak magamat kínzom, de mégis jól esett néha rád gondolni. Minden este a te dallamaid hallgattam, és szinte észre se vettem, hogy Adam egyre inkább ébredezik a felém érzett szerelméből. Ekkor úgy döntöttünk, hogy barátságban válunk el, mert szerettük egymást, ahogy most is, de nem volt köztünk soha se volt igazán szerelem. Emma soha nem kedvelt engem, mert bántotta, hogy nem szerettem viszont a bátyját. Pedig ha tudnád, hogy milyen makacsul próbáltam belészeretni, de nem sikerült.

Azt hiszem, hogy mikor elmentél a szívemet is magaddal vitted.

- De az enyémet ott hagytam neked – suttogtam halkan.

- Tudom, és csak ez éltetett az unalmas, szürke napjaim alatt. Soha nem jártam szórakozni, mert nem tudtam kikapcsolódni. Nem is értem, hogy Carla hogyan lett a barátnőm, mert ő amolyan bulizós típus. A barátságunk gyógyír volt a szívemnek, de inkább csak az újdonság varázsa hatott rám, mert nem sokáig éreztem boldognak magam. Pedig, mint barát szerettem Carlát. Charlie szomorú volt, hogy elmentem, de nem tiltotta meg. Bár lehet, hogy tudta, hogy nem tehet semmit. Eleinte gyakran hívott, de ezek a hívások is csitultak az idő múlásával. Bár az esküvőmre eljött ő is Sueval, és Reneé is Phillel. Akkor tudtam meg, hogy Charlie és Sue szeretik egymást, és eljegyezték egymást. Örültem nekik. De aztán mikor egyszer telefonáltam, Leah szólt bele a lakásunkon. Azt mondta, hogy Charlie nincs otthon, mert nászúton vannak, és valami megint összetört bennem. A Charlie iránti szeretetem fájdalomba fordult.

Megkértem Leaht, hogy hívjon fel Charlie, amint hazaért, de azóta sem beszéltünk. Én nem hívtam többé, mert rájöttem, hogy már nem jelentek neki semmit és csak egy átmeneti korszak voltam. Hiszen kapott egy új családot. Ott volt neki Sue, Leah és Seth, minek kellett volna neki egy olyan problémás lány, aki fájdalmas időszakra emlékezteti? Ugyan… Most pedig Emmát miattam rabolta el Victoria, tönkreteszem Adamet, mert ő nem élné túl, hogyha a húga meghalna. Nagyon szeretik egymást, mivel öt éve árván maradtak és csak egymásra támaszkodhattak. Bárki is van körülöttem, tönkreteszem az életét… Bárcsak engem rabolna el Victoria… bárcsak vége lenne ennek az egész rémálomnak – zokogta befejezésül, én sokáig nem szóltam semmit. Sok mindent kellett feldolgoznom, és ehhez kellett egy kis idő.

- Sosem voltál önző, te csak megpróbáltál boldog lenni. Csak akkor lennél önző, ha elkövetnéd a legnagyobb hibát, amit valaha is megtehetsz. Ha önszántadból megfosztod magadtól a világot, az valóban önző dolog lenne. Van fogalmad arról, hogy úgy robbantál az életembe, mint vihar után egy gyönyörű szép szivárvány? Mielőtt megismertelek élni se volt kedvem, és mindenért magamat okoltam. Az édesanyám azért halt meg, mert elkapta tőlem a spanyolnáthát, és még is… Én itt vagyok, ő pedig egy tömegsírban végezte, ahova a kór áldozatait gyűjtötték? Nekem is ott lenne a helyem, és sokáig nem akartam elfogadni, hogy szörnyeteg lettem. Bűntudatom volt, amiért az élni nem akarásommal fájdalmat okozok Carlislénak, és én voltam mindig az, aki beárnyékolta a boldogságukat. Hiszen hogyan is lehettek volna felhőtlenül boldogok, hogyha én magányos vagyok? Aztán jöttél te, mint a mindenkori világ legnagyobb csodája.

Olyan felhőtlen örömöt, és boldogságot éreztem, mint még soha ezelőtt. De minden pillanatban bennem lappangott a tudat, hogy ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Ezért is hagytalak el, színtiszta önzőségből. Mert tudtam abban a tudatban élni, hogy valahol élsz boldogan, még ha nélkülem is, mint abban a tudatban, hogy miattam kellett meghalnod. Szörnyen bánom, mert életem legnagyobb hibáját vétettem. Száműztem a nappalokból a napot, az éjszakákból a csillagokat. De most itt vagy velem. Még ha nem is tudtam visszanyerni a szerelmed, akkor is boldoggá tesz a tudat, hogy itt vagy velem és a kezem a te testeden pihen, és óvón magamhoz ölelhetlek.

Tudom, hogy fáj az, ami Emmával történt, de mindent megteszünk, hogy megtaláljuk őket, Victoriára pedig egyébként is fáj a fogam. Aki téged bánt, velem íratja alá a halálos ítéletét. Charlieval kapcsolatban… biztos vagy benne, hogy Leah átadta az üzenetet? Lehet, hogy ő azt hiszi, hogy te nem vagy kíváncsi rá. Biztos vagy benne, hogy nem hívott meg? Hátha csak valami félreértés történt, és ő úgy hitte, hogy te megkaptad a meghívást, csak te nem fogadtad el. Én nem olyannak ismertem meg Charlie-t a gondolatai alapján, mint aki csakúgy elhagyja a lányát a bajban, akit imád. Gondold át, Bella. És ha úgy érzed, hogy készen állsz rá, hívd fel őt és tisztázd vele a helyzetet. Hidd el, megéri… Tudod mit mondott nekem az édesanyám, mikor kisfiúként elsírtam magam?

- Mit? – nézett fel rám szipogva.

- Ha sírsz, mert lemegy a nap, a könnyeid miatt nem fogod látni a csillagokat. De a nap még fent van egy ideig, tehát töröld le a könnyeid és gyönyörködj a naplementében, az alkonyatban.*

- Szeretlek, Edward – suttogta halkan és lágyan megcsókolta jéghideg ajkaim. Én viszonoztam a gesztust, és ujjaimmal letöröltem arcáról a könnyeket.

- Én is szeretlek, Bella. Annyi időt kapsz tőlem, amennyit csak szeretnél… Előttünk az örökkévalóság, ha te is akarod.

- Ezt hogy érted? – csillant fel a szeme reménykedve. – Hajlandó lennél…?

- Igen, de én is kérek egy kis időt. Tudom, hogy mit szeretnél, tudom, hogy szeretnéd, hogy átváltoztassalak. Ahogy neked is kell egy kis idő, ahhoz újra tudj feltétlenül szeretni, nekem is kell egy kis idő, hogy szoktassam magam, ahhoz, hogy boldogságban lesz részem az idők végezetéig. Ehhez még szoktatnom kell magam – kacsintottam rá, és együtt nevettünk fel. Percekig csengett a mi nevetésünk a szélben, és boldogan rámosolyogtam.

- Adjunk magunknak időt, hogy felkészülhessünk a boldogságra.

- Köszönöm, Edward – suttogta meghatottan és rám mosolygott.

- Én köszönöm, Bella. Köszönöm, hogy vagy nekem, és ne fossz meg ettől a gyönyörtől.

- Ígérem, hogy nem teszem. Mindig itt leszek, csak neked.

Nem mondtuk többet mást, néha az érzelmeket nem lehet szóban kifejezni. Ez történt most velünk is. Egy kis ideig minden rózsaszínnek tűnt, és békés csend telepedett ránk. Talán vihar előtti csend…

* Egy idézet tőlem, de főleg barátnőmtől, DorcikusStól (L)