Még egyszer újra, de most jobban!

Vigyázat: Breaking Dawn Spoiler!

Lélekszakadva nevettem, amikor a sürgős csókja ismét megszakította az erőfeszítéseim.
„A francba,”morogta, ismét éhesen csókolva az állam vonalát.
„Rengeteg időn van, hogy dolgozzunk rajta,”emlékeztettem.
„Örökké és örökké és örökké,”suttogta.
„Ez tökéletesen hangzik.”
Aztán boldogan belemerültünk az örökkévalóságunk eme kicsi, de tökéletes darabjába…*

A boldogságomban egy idegesítő pityegés zavart meg, sértette a fülemet, és a fejembe hatolt. A szemem csukva volt, nem láttam semmit. A sötétség zavart és mélységes csend vett körül, mintha lebegnék valahol. De hol?

Hol van Edward? És hol van Renesmee? Miért van itt ennyire sötét?

A szememet ólomsúlyúnak éreztem, és alig bírtam nagy nehezen kinyitni őket és a hirtelen jött fény megvakított. Majdnem megint be kellett csuknom a szemem, de végül erősnek bizonyultam. Legalábbis ebből a szempontból.

- Van valami változás doktor úr? – hallottam egy ismerős női hangot nem messze tőlem. A hang fáradt és aggodalmas volt, de kihallottam belőle a szeretetet is. Renée hangja volt.

- Nem asszonyom, még mindig nem tért magához. Azt kell, mondjam, hogy nincs remény, már hetek óta nem tér magához. Egyre kevesebb az esély arra, hogy felébred és az agyát sem éri károsodás.

- Oh, istenem – szipogta Renée, és én döbbenten néztem körül. Nem éreztem a torkomban az égető érzést, sem a vér utáni vágyat, sem semmit, csak azt, hogy mennyire nehezen mozgok.

Döbbenten hasított belém a felismerés, hogy ember vagyok… Majdnem felsikoltottam a gondolattól, de csendben maradtam. Abban sem voltam biztos, hogy tudnék e hangot kiadni. De ha nem vagyok vámpír, akkor hol van Edward és a lányom?

A kezemre pillantottam, melyekből csövek lógtak ki, de a drága egyetlen gyűrűm nem csillogott az ujjamon, amit Edwardtól kaptam, mikor megkérte a kezemet.

A következő, amit megállapítottam, hogy a kezemről a James által okozott sebhely is hiányzik és ettől nagyon megijedtem. Álmodtam volna mindent? Létezik egyáltalán Edward? Tudtam én, hogy túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.

Túl szép volt.

Felnyögtem, ezúttal egy kicsit hangosabban és a szemem könnyezni kezdett, és szörnyen idegesítettek a testemből kilógó csövek, amik nem hagytak megmozdulni.

- Bella! Kicsim! – sikoltotta Renée. mikor meghallotta a hangomat, de úgy láttam, hogy most már egyedül van és az orvos elment.

Nem tudtam, mit mondjak, túl váratlanul ért minden. Vissza akartam menni abba a jótékony sötétségbe, amiben az előbb lebegtem, de leginkább vissza akartam kapni az álombéli életem.

- Hogy érzed magad? – kérdezte aggódva és lágyan végig simított a hajamon.

- Mi… mi… - nyekeregtem halkan, de nem bírtam kinyögni egy rendes kérdést. De anya megértette, hogy mit szeretnék.

- Hogy mi történt? Jaj, kicsim! Tudtam én, hogy nem szabadna Forksba jönnöd, az iskolába mentél és a parkolóban az egyik diáktársad megcsúszott a kocsijával a jégen és neked hajtott. Valamilyen Tyler…

Tyler? Nem, az nem lehet! Hol van Edward? Nem mentett meg? De hiszen emlékszem, hogy láttam őt, és később is azt mesélte, hogy nem élte volna túl, ha bajom esik. „Csak őt ne!” – így mesélte Edward.

A valóságban mégsem mentett meg, és engem kilapított a kocsi, és itt fekszem egy kórházi ágyon csövekkel a testemben.

- Három hete fekszel kómában, az orvosok már feladták a reményt. Charlie is itt van, az előbb ment le kávéért.

- Értem – nyögtem, mert értelmesebb gondolat nem jutott az eszembe.

- Hívok a doktor urat, mindjárt jövök, kicsim – mondta és búcsúzóul egy puszit nyomott a homlokomra.

Kétségbe voltam esve, nem értettem, hogy mi folyik itt. Minden, amin keresztül mentem csak álom lett volna? A sok szenvedés, mikor Edward elhagyott, a rengeteg boldog pillanat a lányunkkal, a kínkeserves, de mégis boldog terhesség?

- Elnézést asszonyom – hallottam a kedves hangot, amit bárhol megismernék. – Az apám Bella orvosa, és mindjárt jön, és megkért, hogy addig vizsgáljam meg a lányát, én vagyok Dr. Cullen segédje szabadidőmben…

- Oh, persze… - hebegte anya lenyűgözve, és hallottam a távolodó lépteit. És azt is hallottam, hogy a kellemes hang tulajdonosa halk léptekkel lép a szobába, majd aggódva hajol fölém, és én újra elveszek a gyönyörű aranybarna szempárban.

- Bella? Mond, hogy jól vagy – nézett rám elgyötörten.

- Jól vagyok – hebegtem lenyűgözve és nem bírtam elszakadni a két szem fogságából.

- Mi folyik itt? Egyszer csak itt találtam magam, vagy csak én képzeltem az egészet?

Döbbenten néztem rá, ezek szerint mégsem álmodtam volna?

- Én… azt hittem, hogy álom volt. Renesmee?

- Én is emlékszem. De nem értem, hogy mi történhetett. Az egyik pillanatban a gondolataidban olvastam, aztán a kórházban találom magam és te kómában vagy – fakadt ki keserűen. – Nem ébredtél fel sokáig, és én… én… féltem.

- Edward… Meg kell tudnunk mi történt velünk…

- Már kutattam rengeteg dolog után, de senkit nem avathattam be, bolondnak néznének… Talán kaptunk még egy esélyt…

- Még egy esélyt? Úgy érted, hogy még egyszer újra? – értetlenkedve és felnyögtem, mikor eszembe jutott az Edward nélkül töltött néhány hónap.

- Igen, azt hiszem… - suttogta és lágyan megcsókolt, és én szenvedélyesen viszonoztam, már amennyire a csöveim engedték. De csodálatos volt, a gyomrom azonnal megremegett és újra azt az izgalmat éreztem, amit anno emberként, mivel ismét egy törékeny emberi teremtmény voltam…

- Most nem foglak elhagyni… és megkérem Alice-t, hogy ne csomagolja be az ajándékokat – nevetett fel és csillogó szemekkel nézett rám.

- Az egy dolog, hogy mindent újra kezdhetünk, de én szeretném visszakapni a lányomat – duzzogtam, és magam elé idéztem Renesmee csodaszép arcát.

- Van időnk. Még egyszer újra, de most jobban! – nézett rám mosolyogva majd ismét, még több szerelemmel megcsókolt.

* Részlet a Breaking Dawn utolsó soraiból =)