A bensőmben őrült kavargás volt, mintha egy körhintán ülnék, és akármelyik pillanatban a fekete semmibe zuhanhatnék. A két idegen látogatása felkavart, és nem tudtam miért, de a lelkem mélyén nem akartam őket bántani. - Lázas?! – hallottam egy hangot valahonnan. – Hogy lehetséges ez egy vámpírnál?
- Előfordulhat, ha átment régebben egy hatalmas lelki sokkon.
Lelki sokk? Képek jelentek meg előttem.
- Azt hitted, hogy nem jövök érted? – csattant fel az előttem álló vörös hajú nő. Ismerős volt, de nem tudtam mégsem, hogy ki az.
- Én… - hallottam a hangom, de teljesen más volt, mintha nem is hozzám tartozna. Emberi volt és jó szándékú, de remegett a félelemtől.
- Megöllek! – sziszegte a nő és felém vetette magát és éreztem, ahogy a nyakamba vájnak a fogai, és felsikoltok.
Új kép…
- NEM! – hallottam a fájdalom ködén egy ordítást, majd egy gúnyos kacagás, és dulakodás hallatszott mellettem, de én elvesztettem az eszméletem.
Új kép…
- Bella… nem! – rázta valaki fájdalomtól görcsbe meredt testemet, de én nem láttam tisztán az arcot, csak azt akartam, hogy elmúljon a fájdalom bármi áron. – Nem lehetsz te is vérszívó! Ne, Bella… ne halj meg!
Új kép…
A fájdalom szűnni kezdett és újra kezdtem érzékelni a külvilágot. Minden olyan éles volt, minden olyan tiszta. Hallottam, ahogy nem messze tőlem egy vízesés található, hallottam az autópálya zaját, hallottam, hogy egy nyúl család óvatosan átszalad a réten. És éreztem, hogy mellettem van valami nagyon ínycsiklandó, aminek a vére finomabb minden más eddig érzettnél.
Kinyitottam a szemem és ránéztem az áldozatomra, aki aggodalmasan figyelt. Csak nehezen ismertem meg benne Jacobot, mert a szörny énem felülkerekesedett rajtam.
- Bella? – kérdezte óvatosan, és mintha nem találna engem potenciális veszélyforrásnak. Magamban felnevettem, mert hatalmasat téved. Ha most elmenekülne, akkor fellégezhetnék, és nem bántanám, de ő nem veszi észre.
- Jacob – nyögöm ki rekedten és próbálok minél kevesebbet lélegezni, mert már nehezen bírom az illatát. Én nem akarom bántani! Még ha finom is lenne… - Menj innen!
- Tessék? – zavarodott meg, és még mindig nem látta azt a tüzet a szememben, amivel őt néztem. A torkom egyre jobban égni kezdett, és én már alig láttam a szomjúságtól.
- Menj innen – suttogtam utoljára kétségbeesetten, aztán már nem mondtam semmit. Mélyről jövő morgás tört fel a mellkasomból és rávetettem magam.
Döbbenet jelent meg bronzbarna arcán, és láttam, hogy értelmet nyertek számára a szavaim, még ha későn is. Reméltem, hogy erősebb nálam, és megállít, mert én képtelen voltam rá.
Hamar megtaláltam a nyaki ütőeret és inni kezdtem a vérét, majd mikor tiltakozni kezdett neki támadtam.
Az elmém elködösödött, már nem voltam magamnál.
Új kép…
Mikor az elmém kitisztult szaggatottan lélegeztem, bár tudtam, hogy nincs szükségem levegőre. Én mégis ziháltam. Körülnéztem, és megfagyott a vér az ereimben. Szörnyülködve meredtem Jacob szétmarcangolt testére, és megráztam a fejem.
Ezt nem tehettem én!
- Nem! – kiáltottam fel és lerogytam mellé, de ő nem mozdult. Nem hallottam szívdobogást, nem éreztem a vére kellemes aromáját, és hideg volt a teste, mi máskor emberfeletti módon lángolt.
Nem tudtam felfogni, hogy képes voltam erre, nem hittem, hogy képes voltam megölni bárkit, ráadásul pont őt. A legjobb barátomat, aki az egyetlen támaszom volt a nehéz időkben. Könnyek nélkül zokogva borultam a földre, majd feltápászkodtam, és rohanni kezdtem. Ki akartam futni a világból, meg akartam halni és romboltam. Romboltam mindent, ami az utamba került, romboltam halhatatlan testemet, és romboltam a saját öntudatomat. Nem akartam semmit tenni, csak meghalni, nem akartam szörnyeteg lenni…
A tudatom kezdett visszatérni, és menekülni akartam a képek elől, akárcsak akkor. Nem akartam újra átélni semmi ilyesmit, talán ezért is felejtettem el mindent. A testem remegett, a bensőm lángolt és éreztem, ahogy egy hideg kéz simogatja lángoló arcomat.
Aztán a testem hűlni kezdett, és kezdtem magamhoz térni…
Mikor kinyitottam a szemem egy barna hajú nő tekintetével találtam magamat szembe, olyan kedvesnek tűnt. Ez megdöbbentett. Elkerekedett szemekkel néztem rá, mert ismeretlen volt ez számomra.
- Jasper? – szólalt meg és a szőke férfihoz szólt, aki mindig az érzéseimben turkált. – Miért néz így?
- Mert kedvesnek lát, és ez… furcsa neki – felelte vonakodva Jasper és rám nézett. – Mintha most már nem lenne annyira őrült, már nem olyan kuszák az érzelmei. Vagyis kuszábbak, de valahogy máshogy…
- Jasper! – csattant fel Edward és a kedvesnek látszó nő egyszerre. Miért ilyenek velem? Én azt akarom, hogy féljenek tőlem! Azzal az érzéssel legalább tudok mit kezdeni.
- Ne törődj vele kedvesem – mosolygott rám, amitől végképp meghökkentem és felmorogtam. Állatmódra kivillantottam a fogsorom és rávicsorogtam.
- Esme! Óvatosan! – lépett közelebb egy másik szőke férfi. Hányan vannak ezek?! – Carlisle Cullen vagyok, hogy érzed magad? Nem kell félned, nem bántunk.
Félni? Én? Nem, nem hinném, hogy félnék tőlük, csak olyan mások. Még soha sem láttam ennyi ilyenféle embert, akikben nem látok gonoszságot.
- Ő itt a feleségem Esme – mutatott a kedves nőre. – Ők a fiaim Jasper, Edward és Emmett – mutatott ezúttal az eddig ismert két srácra, majd egy hatalmas medveszerűre. – Ő pedig a lányom, Alice – fejezte be és megpillantottam egy koboldszerű mosolygó teremtést. Pff… Itt mindenki kedves? – A másik lányom Rosalie a városban van vásárolni. – Legalább ő nem itt rontja a levegőt.
- Mit akarnak tőlem? – kérdeztem meg hirtelen összeszedve magam. A kérdésemre mindannyian meghökkenten néztek rám. – Miért hoztak ide? Miért lettem leütve? – folytattam, mikor nem kaptam választ. Döbbenten kaptam a torkomhoz, mert rég beszéltem ennyit. Nem is emlékszem olyan alkalomra. Rossz hatással vannak rám.
- Mert rátámadtál Edwardra – szólalt meg a medvesrác ellenségesen.
- És mert te változtattad át Charlie és Reneé Swant, ezzel megszegve a törvényeinket – folytatta Carlisle, de ő nyugodtan nézett rám.
Mennyire emberiek… mennyire sok érzelem van az arcukon.
- Mi történt veled, amiért ennyire összetört vagy? – kérdezte Esme, és melegen rám mosolygott.
Összetört? Én? Az mit is jelent? Törni én fákat szoktam, és nem magamat. Miről beszél?
- Ki változtatott át? – kérdezte a koboldlány.
- Mi közük hozzá? – sziszegtem ellenségesen. – Nem akarok itt lenni! Szomjas vagyok…
- Kérsz vizet? – vigyorgott a medvesrác.
- Mi?
- Ne törődj Emmettel, csak viccel. Figyelj… mi nem akarunk neked rosszat, de nem akarjuk, hogy így élj. És vannak szabályok, amiket be kell tartanod.
- Nem tudom – bukott ki belőlem és elkerekedett a szemem. Miért válaszoltam nekik? Nem tudok róluk semmit! És megtámadtak!
- Mi? Mit nem tudsz? – értetlenkedett Edward.
- Hogy ki harapott meg, és hogy mi történt velem. Kielégítő válasz? – szegtem fel büszkén a fejem. Nem tetszett ez a faggatózás.
- Emmett, Alice, Esme, menjetek ki… - szólalt meg Carlisle. – Talán így már nem leszel ennyire zavarban – magyarázta nekem, miután kimentek az ajtón. Zavarban? Biztos.
- Mi a neved? – kérdezte Edward és leült mellém. Felnéztem rá és egy aranybarna szempárral találkozott a tekintetem, ami nagyon ismerős volt nekem. Úgy éreztem, hogy bízhatok benne, és hogy megvédelmez minden rossztól.
- A nevem? – értetlenkedtem, és gondolkozni kezdtem. Annyi minden járt a fejemben, de ezen még sosem gondolkoztam el. Név… Hiszen nekik is van olyanuk, nekem is kell, hogy legyen. De mi?
- Most mi ütött belé? – hökkent meg Edward, de nem figyeltem rá, elmerültem magamban.
- Valamin erősen gondolkozik, és nem érti, hogy miért nem tudja…
- A nevén?! – kiáltott fel Edward döbbenten.
Ebben a pillanatban egy sikoltás hallatszott fel a földszintről és Jasper kiviharzott. Végre nem kutakodik bennem.
Egy kép jelent meg a szemem előtt…
Egy szerelmes tekintet fúródik az arcomba, szaporán szedem a levegőt, a pasi, akinek nem látom tisztán az arcát végigsimít az arcomon.
- Bella… most már te vagy életem – súgja és megcsókol.
Úgy éreztem magam, mint akit pofon vágtak, és levegőért kapkodtam, holott nem volt rá szükségem. Új érzések keveredtek bennem.
- Mi a baj? – kérdezte Carlisle aggódva. Miért aggódik?
- Bella – nyögtem ki halkan, furcsán ejtve a nevet, mert valóban úgy éreztem, hogy hozzám tartozik. Ez a szó ezer gátat tört fel bennem, és úgy éreztem, hogy szétrobbanok belülről, de nem akartam semmire emlékezni. Amiket álmomban láttam, azok szörnyűek voltak, nem akarom újra látni őket.
Edward úgy pördült meg, tengelye körül, mint akit dróton húztak volna meg, és kimeredt szemmel nézett rám. Aztán a kezemre tévedt a tekintete, ahol egy gyűrű volt az ujjamon. Már észrevettem a gyűrűt magamon, de soha nem kötöttem hozzá különösebb jelentőséget, csupán csak magamon hagytam.
Edward felkiáltott a döbbenettől és kitágult írisszel nézte az arcom minden rezdülését.
- Mit mondtál? – lehelte.
- Bella. Azt hiszem, hogy ez a nevem – ismételtem meg, és a gyűrűmre néztem, aminek talán van valami jelentősége.
Edward tett egy óvatos lépést, az egész teste remegett, a szemében fájdalom honolt, majd egy olyan dolgot tett, amit soha nem néztem volna ki belőle és nagyon meglepett, még ellökni is elfelejtettem.
Szorosan magához szorított.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése