El Paseo - Sétány

- Ugye, jössz ma az álarcosbálra Nessie? – kérdezte a barátnőm, Mandy. A fejemet felkaptam és ránéztem elgondolkozó tekintettel. Nem értettem őt, nem értettem, hogy miért keresi a barátságom, hiszen én zárkózott voltam vele szembe, és nem engedtem közel a jégpáncélomhoz.

Mandy kérdőn nézett engem, barna szemeiben barátság és szeretet csillogott, hosszú barna haja a széltől kócosan hullott a vállára, karcsú alakját remekül kihangsúlyozta aznap hordott testhez álló topja. A fiúk imádták, főleg a vőlegénye John.

- Nessie? – kérdezte bizonytalanul, mert még mindig nem reagáltam az imént feltett kérdésére.

- Ja… igen, azt hiszem… persze – hebegtem hirtelen, és Mandy arca csalódottságot tükrözött az érdektelenségemet látva.

Megint megbántottam, ezt tudtam jól. Mégsem direkt tettem, nem akartam senkinek sem lelki fájdalmat okozni, én csak… nem tudom. Mindig sikerült megbántanom a környezetemben élőket a rossz reakcióim miatt.

De nem voltam mindig ilyen, csak mióta tönkretettem, porrá zúztam a tökéletes életemet. Ezt tudtam jól, mindent én rontottam el.

Elüldöztem magam mellől azokat, kik mindenben kiálltak mellettem, a családomat. De nem velük kezdődött a balszerencse sorozat, hiszen akkor vétkeztem először, mikor a szerelmemet üldöztem el magam mellől.

Évek teltek el azóta, de én nem felejtek. Hiszen én nem vagyok ember, egy félvér senki vagyok, aki sohasem tudta becsülni a szeretetet, és csak akkor jött rá annak értékére, mikor elvesztette azt.

A szerelmemmel való szakítás megváltoztatott, holott akkor még nem magamat hibáztattam az események balszerencsés alakulása miatt. A családom, főleg a szüleim mellettem voltak és vigasztaltak, de én bunkón és hálátlanul viselkedtem, míg egy nap egy szörnyű veszekedés alkalmából elrohantam otthonról, és távoztam az életükből…

Ennek két éve.



- Nessie? Mi a baj? Olyan furcsa vagy – aggodalmaskodott Mandy, de láttam rajta, hogy már korántsem olyan lelkes, mint pár perccel ezelőtt.

- Semmi, ne haragudj – suttogtam. – Csak elgondolkoztam.

- Baj van? Min töprengtél? – vette fel újra a kedvességet, és együtt érző tekintete lyukat égetett a szívembe.

- Semmi különös – feleltem, és Mandy arcáról eltűnt a megértés. Tudom, hogy bántotta őt, hogy nem ajándékozom meg a bizalmammal, annak ellenére, hogy két éve ő a legjobb barátnőm. De hogyan oszthatnám meg vele a gondjaim? Biztosan megvetne a viselkedésemért, amit meg is értek.

Azt mondaná, hogy a családom szeret, és menjek vissza hozzájuk.

Ezzel egyetértek, mert tudom, hogy így van, de én mégsem megyek vissza Amerikába hozzájuk. Képtelen vagyok rá, nem tudnák a szemükbe nézni. Egy napon kénytelen leszek szembe nézni velük, de most nem vagyok képes rá. Gyűjtöm az erőt, mert a találkozás pillanata egy napon elkerülhetetlen lesz.

Anyu nem hiszem, hogy mérges rám, ahogy Esme, Alice és Carlisle sem, szerintem. Apu biztosan dühös, de elfogadná a bocsánatom, még ha nem is bocsátana meg maradéktalanul. De nem tudnám elviselni Esme és Bella maradéktalan szeretetét, nem bírnám ki Rosalie csípős megjegyzéseit, és nem tudnék szívből nevetni Emmett örökös viccelődésén, és a bűntudatom is fájna, nagyon…

Bár az most is…



- Ott leszek este, Mandy – szólaltam meg hirtelen, és próbáltam barátságos hangot megütni. Sikerült, Mandy tekintete ismét kedves lett. Érdekes személyiség volt, és felettébb érzelmes ember. Könnyen megbocsátott, de könnyen meg is sértődött, a kedvessége határtalan volt, talán ezért is bírta elviselni a lehetetlen viselkedésem.

- Remek – mosolygott. – Akkor a sétányon várlak, ott lesz a rendezvény. Ne haragudj, megbeszéltem John-nal, hogy átugrom hozzá, és együtt megyünk este. Nem baj?

- Dehogy – viszonoztam a kedves mosolyt. – Menj csak, este találkozunk.

- Szia, és hidd el, hogy remekül fogod magad érezni.

- Szia…



A délután azzal töltöttem, hogy az üzleteket jártam a megfelelő jelmez után kutatva, de csak délután négy óra körül – csöppet idegesen – találtam rá a megfelelő darabra. Megfelelő? Hiszen káprázatos ruha volt!

Csillogó arany színe volt, tökéletes összhangban volt a hajam vöröses színével. A dekoltázsa kivágott volt, de cseppet sem mondható, hogy utcalányként néztem ki benne. Alig várom, hogy este felvehessem…



Az este hamar eljött, és én este nyolckor izgatottan zártam kulcsra a lakásom ajtaját, és óvatos léptekkel indultam le lefelé a lépcsőn, vigyázva a ruhámra, és a magas sarkúm épségére. Az utcán megnéztem magam egy kirakatüvegben, és bűntudatosan hasított belém a felismerés, hogy mekkora hibát is vétettem, megint.

Félig vámpír voltam, és így emberfeletti szépséggel és kisugárzással rendelkeztem, de én ezzel a megjelenéssel még rá is tettem egy lapáttal. Vörös hajamat begöndörítve hagytam, hogy a vállamra hulljon, az arcomon leheletnyi sminket tettem, és remekül kihangsúlyozta szüleimtől örökölt arcomat, amit egy szép maszkkal takartam, álarcos bál révén.

Félelem hasított belém. Mi van, ha okot adok egy gyenge embernek, és megpróbál akaratom ellenére kikezdeni velem? Mit tehetnék? Hagyni nem hagyhatom, de bántani sem bánthatom.

Színtiszta patthelyzet lenne, vissza kéne forduljak.

Ezt kellett volna tennem, de én mégis tovább mentem, és elvegyültem az ünneplő forgatagban…



Sehol sem találtam a barátnőmet, és hirtelen eszembe jutott, hogy azt sem tudom, hogy milyen ruhába jött… Hogy én mekkora idióta vagyok! Most hogyan találom meg őket? És ha nem találom meg őket, akkor mit csinálok egész éjjel? Egyáltalán akarják, hogy megtaláljam őket? Nem tudhatom… De mindegy is, olyan mintha tűt keresnék a szénakazalban.

Leültem egy székre, és csendesen néztem a vidám sokaságot, és egy pohár bort kortyolgattam szépen lassan. Számomra nem okozott kísértést az emberek vére, ezért is vettem a bátorságot, hogy végül eljöjjek erre a bálra. Biztosnak kellett lennem, hogy nem vagyok veszélyes senkire nézve, így tegnap vadászni is voltam, bár akkor még nem döntöttem, hogy jövök vagy sem.

- Szabad egy táncra? – lépett mellém egy fiatal srác, nagyjából velem egykorú lehetett, de nem tudtam biztosan, mert arcát álarc fedte. Csak kócosan szétálló fekete haja látszott ki a jelmezéből, mely egy lovagéra hasonlított.

Volt benne valami különleges, amit nem tudtam mihez hasonlítani, egyszerűen vonzott barna, szeretetteljes tekintete, úgy éreztem magam, mint akit elvarázsoltak.

A torkomon nem jött ki hang, így a lovag újra megszólalt.

- Miért búslakodik egy ilyen gyönyörű lány? Csak egy táncot kérek, és ígérem, felvidítom kegyedet – vigyorgott, és udvarias középkori stílusban formálta a szavait, és ez mosolygásra késztetett.

- Felőlem mehetünk.

- Ez a beszéd, senorita – mondta és a kezét nyújtva rántott magához, és lágyan ringatózni kezdtünk a zenére.

Nem tudtam megszakítani a szemkontaktust, volt benne valami ismerős, valami káprázatosan szép. Régen éreztem magam ennyire gondtalannak és felszabadultnak, és hatalmas bizalmat viseltettem a lovagnak öltözött férfi felé, akinek szemmel láthatólag nagyon tetszettem.

- A nevem Nessie, és te? – hebegtem a szám végén, és féltem, hogy a kimondott szavakkal megszűnik a varázs.

Csak nézett rám furcsa tekintettel, ami megborzongtatott, majd lágyan megcsókolt. Soha nem éreztem még ilyen gyengédséget, és ennyi szerelmet egyetlen csókban. Gondolkodásra nem volt szükségem, viszonoztam a csodálatos gesztust.

De a felemelő pillanatok sem tartanak örökké, ahogy ez sem. Az ajkaink lassan szétváltak, és levegőt vettek magukhoz, majd az idegen lágyan végig simított az arcomon, és megszólalt.

- Most mennem kell, kedvesem. Nem maradhatok. Köszönöm ezt a csodás táncot, gyönyörű volt, akárcsak te.

- De hát… Ne menj – kérleltem, miután felfogtam, hogy menni készül. – Legalább a nevedet…

- Vigyázz magadra, Nessie – suttogta, majd eltűnt a tömegben.



Hiába volt minden pár pillanat műve, én úgy éreztem, hogy a rejtélyes lovag a szívemet is magával vitte, csak a kérdések maradtak a testem és a fejem számára. Annyira gyorsan és hirtelen történt minden, hogy felfogni sem tudtam, de mégis azt hiszem, hogy ez volt életem legszebb pillanata.

Talán sohatöbbé nem látom őt, de én tudom, hogy egyetlen csókkal kiérdemelte a szerelmemet, amit másodjára ajándékoztam el felelőtlenül, de nem én szabtam meg a szívem feltételeit. Szerettem ezt a férfit, holott a nevét sem tudtam. Segáz. Vagy mégis?



Nem maradtam tovább a sétányon, nem akartam tovább élvezni a fergeteges bulit, inkább hazaindultam. Hazafelé megálltam a tengerparton, lekaptam a cipőmet, és lágyan léptem a puha homokba és elindultam a víz felé.

Csak néztem a hullámokat, talán így sötétben még szebbek voltak, mint nappal. Mert most csak az enyémek voltak, és csak nekem szólt a hullámok vad tánca.



De valójában tévedtem, mert nem vettem észre, hogy tőlem nem messze egy fekete hajú lovagnak öltözött srác figyeli minden mozdulatom, és a tekintete egészen addig kísért, míg fel nem álltam és haza nem indultam.



Aznap éjjel mosolyogva hajtottam a fejem a párnára, és új remények éledtek bennem, új remények és új kívánságok. Újra látni akartam őt…


A hónapok nagyon gyorsan száguldanak, olyan mintha nem lenne megállás, és az idő folyama magával sodorna a végtelenbe.

Leültem egy padra, és csak figyeltem a tenger szépséget. A homokos parton az élet csakúgy pezsgett, apró kisgyermekek viháncoltak önfeledten, a szüleik pedig őket próbálták leállítani, több-kevesebb sikerrel.

Egy könnycsepp jelent meg örökké fiatal arcomon, de egy gyors mozdulattal le is töröltem, nem akartam a könnyeimmel gyengének mutatkozni.

Két éve voltam itt utoljára, már szinte el is felejtettem, hogy milyen szép a napos, spanyol tengerpart. Miért is pont tengerpartra jöttem annak idején? Talán, mert menekülni akartam abból a világból, melynek csalódást okoztam. Én nem csillogtam a napfénytől, én nyugodtan élvezhettem, még ha lebarnulni nem tudtam és a bőröm ugyanolyan sápadt maradt.

Nem tudtam elszakadni ettől a csodás várostól, talán, mert minden itt töltött pillanatban azt vártam, hogy mikor látom újra Őt, akinek a nevét se tudom, mégis magával ragadott.

Egy éve költöztem el innen, mert nem maradhattam tovább Mandy barátnője, hiszen én nem öregedtem, és gyanút fogott volna, így megszakítottam vele minden kapcsolatot.

Bármennyire is fájt, muszáj volt megtennem, pedig a bál utáni hónapokban sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, mint szabadott volna. Tényleg legjobb barátnőhöz méltóan viselkedtem, és miután Mandy megházasodott, én kiléptem az életéből.



Tudtam, hogy rengeteget kockáztattam azzal, hogy idejöttem, de nem bírtam megállni, hogy ne tegyem, hiszen ma este megint álarcos bál lesz a sétányon, és nekem minden álmom, hogy újra lássam őt.



Óvatosan hátradőltem, és behunytam a szemem. A gondolataim mindig is komoly hangvételűek voltak, már kiskoromban is. Kezdettől fogva tökéletesen beszéltem, és nem okozott gondot a járás sem. Tökéletes baba voltam, de rengeteg bajt hoztam a családom fejére. Magát a hatalmas Volturi klánt, kik majdnem a családunk halálát okozták, miattam.



És én mindent tönkre tettem…



*



Aznap este ismét izgatottságot éreztem, és feléledtek bennem ismét a reményeim, de szorongtam is, mert féltem csalódni. Féltem, hogy nem lesz ott, és ismét csalódnom kell.

Ugyanazt a ruhát vettem fel, mint pár éve, és a hajammal is hasonlóképpen bántam. Akartam, hogy felismerjen, akartam, hogy megtaláljon, akartam, hogy megcsókoljon.

A forgatag ugyanolyan vidám volt, mint anno akkor, és nekem deja vu érzésem támadt. Most azonban nem gubóztam a falaim mögé, és engedtem, hogy mások is felkérjenek, de egyik sem vonzott igazán, nem találtam bennük semmi különlegeset.

Az este a végéhez közeledett, és szomorúan vettem tudomásul, hogy nem valószínű, hogy látom még a rejtélyes lovagom, és az agyamat ellepte a szomorúság, mikor egy mély hangot hallottam magam mellett.

- Szabad egy táncra? – kérdezte mosolyogva, mikor felé fordultam. Olyat éreztem, amit talán még soha. Határtalan örömöt, és szeretetet. A szemeim felcsillantak, mire leolvadt az arcáról a mosoly, és megvillant a tekintete.

De nem romlott el a pillanat, mert a zene megmentette a kínos pillanatot, és táncolni kezdtük. Talán a sors furcsa fintora, hogy ugyanarra a számra táncoltunk, mint mikor két éve felkért. A szívem őrülten dobogott, talán most, hogy az idegen velem van a szívemet is visszakaptam, ha egy kis időre is.



Mikor a számnak vége szakadt, megcsókoltam, és úgy szorítottam magamhoz, hogy mintha a mentőövem feküdne a karjaimban. Éreztem, hogy nem vagyok neki közömbös, és mintha ugyanaz a szerelem áramlott volna felém, mint amit én éreztem iránta.

- Mennem kell – zihálta a fülembe, és én kétségbeesetten szorítottam meg a kezét, mely a testemet simította. – Nessie, kérlek…

- Ne hagyj itt, kérlek… Mond el, hogy ki vagy… - kérleltem és erősen tartottam tiltakozó kezeit.

- Nessie…

- Mióta először táncoltunk vágytam arra, hogy újra lássalak – leheltem. – Nem érdekel, ha neked ez csak egy múló pillanat, de te tudod a nevem, én is tudni akarom a tiédet.

- Nem lehet.

- Miért? – kérdeztem értetlenül, és új taktikához folyamodtam. Az ajkaimat az övéihez közelítettem, és vártam, hogy kábultan csókoljon újra, de mikor ez bekövetkezett, a kezemmel letéptem az arcáról a lovagi álarcát.

Ahogy megpillantottam végre a várva várt arcot, mit annyiszor próbáltam elképzelni, a döbbenettől hátratántorodtam, és majdnem elestem, de végül megtartottam az egyensúlyom.

Ő csak nézett rám, és meg sem mert szólalni.

- Nem kellett volna, megkeresselek, sajnálom, de nem bírtam megállni, hogy ne tegyem. Tudom, hogy biztosan szörnyen mérges vagy, és… de én nem bántam meg, mert két csodálatos tánccal lettem gazdagabb.

- Jacob? – hitetlenkedtem újra és alig bírtam megállni a lábamon. Az arcomból kifutott minden szín, és a világ forogni kezdett, mint egy körhinta. – Tényleg, te vagy?

- Igen, de én… szóval bocs… megyek is.

- Miért, Jacob? – suttogtam szomorú hangon. – Miért vágysz a társaságomra?

- Hogy mi? – vágott értetlen képet, és mentegetőzése is abbamaradt.

- Szörnyen viselkedtem, megbántottalak – hajtottam le a fejem. – Elüldöztelek, és azt hittem, hogy gyűlölsz.

- Tessék? Hogy mi? Gyűlölni? Én téged? Jaj, Nessie – nyögött fel, majd magához rántott, és megcsókolt, de én kitéptem magam a karjaiból.

- Mit művelsz? Hogy vagy képes megbocsátani?

- Miről beszélsz? Nem követtél el semmit… Én nem azért mentem el! Én csak gondolkodni mentem, és történt velem egy kis baleset, ami miatt csak pár év múlva kerestelek meg.

- Baleset?

- Mindegy, már jól vagyok. Aztán beállítottam a szüleidhez, és te nem éltél velük. Ha tudnád, hogy mennyire megijedtem! Bella mesélte szomorúan, hogy mi történt, és hogy hiába keresnek azóta is.

- Keresnek? De hisz elviselhetetlen voltam, és szemtelen. Megsértettem őket, hálátlan voltam.

- Jaj, kicsim! Na és? Mindenkinek vannak ilyen korszaka, de te egy cseppet túlreagáltad azzal, hogy elmentél otthonról.

- Megbocsáthatatlan dolgokat vágtam apa fejéhez.

- Előfordul. Bella is megtette az apjával, és apádnak is volt egy nehezebb korszaka, de senki nem haragszik rád, csak aggódnak, de azt nagyon.

- Tehát ők küldtek – jelentettem ki csalódottan. Egy pillanatig abba a tévhitbe rángattam magam, hogy talán szerelemmel szeret még a történtek ellenére is, de csalódnom kellett.

- Mi? Dehogy… Jaj… olyan buta vagy, kölyök – nevetett fel. – Én szeretlek, de nem gondoltam, hogy te is viszonzod…

- Én is szeretlek… Annyira sajnálom – kezdtem, de Jacob csókja belém fojtotta a szót, és nem tiltakoztam. Körülöttünk tombolt a zene, de mi csak egymással voltunk elfoglalva. Néhány évnyi lemaradást nehéz lesz bepótolni…



***



Jacob és én igazán egymásra találtunk, és együtt hazamentünk a családomhoz. Alig hittek a szemüknek mikor megláttak, ahogy belépek a nappaliba lesütött szemekkel. Úgy éreztem magam, mint a tékozló fiú, csak női kiadásban.

- Nessie! – sikította anyu és a nyakamba ugrott. Apa is felpattant, Esme boldogan figyelt, Carlisle pedig őt ölelte át. Alice és Jasper összeölelkezve álltak az ajtónak támaszkodva.

- Mondtam, hogy hazajön – jelentette ki vigyorogva Emmett, mire Rosalie meglegyintette felé a kezét.

- Még egy jövendőmondó van a családban? – jegyezte meg Rosalie.



Sorban öleltek át, és nem bírtam visszatartani a könnyeim. A fájt, hogy annyira jól bánnak velem, és maradéktalanul visszafogadnak a viselkedésem ellenére.

- Sajnálom – suttogtam, mire apu zárt a karjai közé.

- Ne ijessz meg minket többé, kicsim – suttogta a fülembe apu, és szeretet lepte el a szívem. – Senki nem hibáztatott egy pillanatig sem, a kiborulás természetes dolog. - Most döbbentem csak rá, hogy mennyire hiányoztak nekem.

- Hiányoztatok – suttogtam, majd megkerestem a szerelmemet a szememmel. Hozzáléptem és gyengéden megcsókoltam mindenki szeme láttára. A kezeimmel lágyan túrtam a hajába és éreztem, ahogy valami kemény nyomódik a testemhez, valahol középtájon…

Halkan felkuncogtam, de nem akartam, hogy a többiek is felfigyeljenek a kis közjátékra, amit Jacob izgalma okozott, aki most cseppet vörös arccal nézett rám. A többiek nem vették észre, csak Jasper kacsintott ránk cinkosan, aki érezte az érzelmeinket.

- Köszönöm – suttogtam a fülébe, és elhúzódtam. Nem akartam, hogy még kínosabb helyzetbe kerüljünk.

- Nincs mit, szeretlek. Én köszönöm.

- Én is szeretlek Jacob, ha tudnád mennyire…



***



Azután minden rendben ment, és mindannyian boldogok voltunk. Jacob és én pár hónap múlva összeházasodtunk, és minden évben ellátogattunk arra a sétányra, ahol igazán egymásra találtunk, de most már nem volt hiú remény az, hogy vele töltsem a minden évben megrendezésre kerülő álarcosbált.

Szerettük egymást és ez volt a lényeg, de ezúttal figyeltem, hogy senkit ne bántsak meg. És előttünk volt az élet, előttünk volt még a boldog örökkévalóság. Mi mást kívánhatnék még az élettől?

Minden tökéletes, és az is marad, örökké. Legalábbis remélem, nem én látok a jövőbe. Csak azt tudom, hogy én nem adom senkinek a boldogságom, mert az enyém, és nem adom! :P