Fájdalmas Évszázad - Az őrület fényei 3. fejezet

Ezzel nem tudtam mit kezdeni, teljesen sokkolt a srác barátságos, sőt szeretetteljes közeledése, és ledermedtem. Mintha egy régen látott szerelmét látná újra, úgy nézett rám, vagy mintha egy szellemet látna. De mást is láttam a szemében. Vágyat, ami megrémített. Rám vágyott.

Amikor ez tudatosult bennem egy nagy lendülettel oldalt vetettem magam és támadóállásba állva rámorogtam.

Meglepte őket a reakcióm és én kihasználtam ezt. Kivillantottam hófehér fogaimat és Edwardra vetettem magamat, hogy széttéphessem. Cafatokra. Zavart, hogy megzavarja az érzelmeimet.

Edward gyengéden próbált lefejteni magáról, de én vadságommal bizonyítottam, hogy ide nem lesz elég a gyengédség. Két erős kar ragadott meg és szedett le a célpontomról és szabályosan őrjöngtem. Szabadulni akartam.

Űzött vadnak éreztem magam, akit fogságba kényszeríttettek, és kínzással torolják meg rajta minden bűnét. Mert Edward érintése tüzes vadként hatott hideg bőrömre és a gyomromban valami mocorgott. Biztosan valami egészségtelen hatása van rám. Mert ez nem lehet normális.

Jasper és Carlisle erősen tartott, de én továbbra is morogtam.

- Jasper? Miért csinálja ezt? – kérdezte Edward sokkosan és engem nézett. Idegesített. Olyan intenzitással figyelt, hogy azt hittem, hogy keresztülmetsz a tekintetével. De mégis kedvesen és szerelmesen figyelt, ami nagyon zavart.

Még senki nem nézett így rám.

- Szerintem ne ölelkezz vele Edward – nyögte ki Jasper.

- De ő Bella! – fakadt ki erre ő, és még mindig engem figyelt. A morgásom alább hagyott. – Bella? Miért nem ismersz meg? – nézett rám kétségbeesve.

- Kéne? – nyögtem ki, mert egyre jobban feszélyezett a légkör. Bár nem volt szükségem levegőre, mégis úgy éreztem, hogy megfulladok ebben a szobában.

- Szerintem hagyjuk magára – szólalt meg Carlisle.

- De…

- Edward! Gyere, kérlek… Bella szeretne egyedül lenni – mondta Jasper is, és hirtelen elöntött a hála iránta. Most az egyszer örültem, hogy belém lát, és tudja, hogy mire vágyom. A véren kívül. De szerintem azt mindenki tudja.

Végre kimentek, egyedül maradtam. Zaklatott voltam, mert a fejemben képek száguldoztak és Edward vére is felpezsdített, vagyis inkább csak annak illata. Sajnos. Annyira finom lehet, hogy csak nehezen bírok magammal. Valami furcsa érzés rágja a belsőmet, és egyre inkább érzem magamban, hogy egy szörnyeteg vagyok.

A szekrény felé fordulok, és döbbenten észlelem, hogy azon ezernyi cd sorakozik. De akkor meghallok egy dallamot, ami érzem, hogy régen sokat jelentett nekem. Gyönyörű hangzása egy pillanatra elkápráztatott, és akaratlanul indultam el a földszint felé, ahonnan a zongoraszót sejtettem.

Kábultan tettem meg az utat, fel sem tűnt, hogy döbbent idegességgel nézik a többiek minden mozdulatom, valaki még utánam is kiáltott, de én nem figyeltem rá. Csak a zongora hangjára. Tudni akartam, hogy kihez tartozik ez a dal, ami megmozdított bennem valamit. Valamit nagyon mélyen.

Mikor beléptem Edwardot pillantottam meg, de ő nem vett észre. Teljesen átadta magát a dalnak, és egyre több érzelemmel játszott. Ez igazán találó. Mert úgy érzem, mintha a valóságban is az én érzéseimet irányítaná, de tudom, hogy csak képzelem.

Már nem is a vére illata vonzott, hanem ő maga és a dal, amit olyan nagy szeretettel, de egyben fájdalommal játszott.

Aztán felnézett rám, és meglepetten vette észre, hogy vörös szemeimből most hiányzik az őrült, vad csillogás. Most talán inkább fátyolosak voltak. Azt hiszem.

- Bella? – kérdezte, mintha nem igazán hinne a szemének és abbahagyta a gyönyörű dallamot.

- Ne hagyd abba – suttogtam halkan és valami különös októl vezérelve, leültem mellé. Ő engedelmesen tovább játszott, de szinte láttam magam előtt, ahogy a fejében kérdőjelek örvénylenek.

Hirtelen szédülés fogott el és a fejemet a vállának döntöttem, csakhogy elmúljon a hirtelen jött észveszejtő forgás. A testem megremegett és képek vándoroltak vadul a fejemben. Edward ijedten hagyta abba a dallamot és mondott nekem valamit, de a hangját nem hallottam. Csak azt láttam, ahogy ijedelemtől eltorzult arcán megmozdulnak ajkai. De a hangerőt valaki lekapcsolta.

És a kép is változni kezdett…

*

Egy zongora mellett ültem és az imént hallott számot játszotta nekem Edward, én pedig elraggatottan figyeltem. Láttam, ahogy vibrál közöttünk a levegő, és ezt nem értettem. De aztán érezni kezdtem a képhez tartozó érzelmeket.

*

A jelenben Edward rázogatni kezdte finoman remegő testemet, de nem reagáltam, csak a szemem tágult ki a rengeteg érzelemtől és a hozzájuk tartozó felismeréstől.

- Bella! Mi a baj? Bella! – mondogatta egyre hangosabban. – CARLISLE! – üvöltötte hirtelen és ahogy megmozdult a fejem támasz nélkül maradt és a fejemmel együtt a testem zuhanni kezdett, de egy erős kar elkapott és a karjaiba kapva szorított magához és elindult velem.

*

Ezúttal egy réten feküdtünk. Én és Edward. Megint vele láttam magam. De én is más voltam, olyan ártatlannak és védtelennek tűntem és a szemeim… mogyoróbarnák voltak, nem vörösek. Mennyivel szebb is az a szín…

Edward rám nézett és telve szeretettel megszólalt.

- Az oroszlán beleszeretett a bárányba – súgta nevetve.

- Micsoda buta bárány – viszonoztam a tekintetét.

- Micsoda beteg, mazohista oroszlán…

*

Az érzések és az emlékek őrült sebességgel rohanták meg gyenge elmémet és csak nagy küzdelmek árán tudtam elválasztani őket a valóságtól, ahol egy ijedt Edward karjaiban feküdtem.

Hallottam már a hangjukat, de nem tudtam rájuk koncentrálni, még akkor se, amikor egy puha ágyra fektettek.

Láttam magam előtt a hajdani családom, láttam, hogy Edward elhagyott, és mennyire fájt. A fájdalom most a jelenben is összeszorította a szívem, és kétségbeestem. Nem akartam, hogy itt hagyjon és elmenjen tőlem. Nem akartam újra darabokra hullani, nem akartam a sikoltásomra ébredni, nem akartam élni sem. A fájdalmas köd ellepte az elmémet, és görcsösen szorítottam meg egy remegő kezet, ami szerintem nem az enyém volt.

- Ne menj el – nyögtem fel hirtelen, és nem igazán tudtam, hogy ezt a valóságban vagy a múltban mondom e. Talán nem is érdekelt. Csak magam mellett akartam őt tudni. Edwardot. Most már biztos, hogy szerettem őt. De ő nem, mert elhagyott.

Nem szeretett, nem voltam elég jó neki, másra vágyott. Nem akarta, hogy vele menjek, neki én nem kellettem.

De Charlie, Reneé és Jacob mellettem álltak, csak ők hárman, senki más. Várjunk csak…

Jacob… Jacob szétmarcangolt teste, a vére, mely az ajkamhoz tapadt. A bűntudat, majd az őrület… Nem! De igen. Képes voltam megölni Jacobot.

Charlie és Reneé… őket is bántottam. Átváltoztattam őket, lehet, hogy már a Volturi meg is ölte őket mészárlásért, mert ők nem tudhatták, hogy mi történt velük.

Nem tudhatták, hogy a saját lányuk okozta a végzetüket.

Velőtrázóan sikoltottam fel és magamban azért könyörögtem, hogy legyen már vége.

Ezernyi arc, melyek életét könyörtelenül ontottam ki. Csak azért, hogy nekem jó legyen. Egy vérszomjas szörnyeteg lettem. Bezzeg ha Edward mellettem lett volna, ez nem történt volna meg. Az ő hibája. Bárcsak el is hinném ezt magamnak, de nem megy. Mert tudom, hogy minderről csak is én tehetek.

- Bella, nyugodj meg nincs semmi baj – suttogta Edward és a hajamat simogatta megnyugtatásképpen.

- Gyilkos szörnyeteg vagyok – suttogtam megtörten, de a szemébe nem néztem fel. Képtelen voltam.

- Bella, nézz rám – kérlelt, majd az állam alá nyúlt és egy kicsit megemelte. – Emlékszel mindenre?

Bólintottam.

- Akkor most nézz rám, kicsim. Mit látsz? – kérdezte újra, de nem értettem, hogy mire akar kilyukadni.

- Téged – leheltem.

Elmosolyodott. Hogy én, hogy imádtam régen ezt a mosolyt. Régen. Már nem érzek szeretetet iránta, bármennyire fáj is ez. Már nem tudok szerelmet érezni, kiveszett belőlem a legtöbb emberi érzés.

- Én se vagyok különb, de te elhitetted velem, hogy nem az vagyok, akinek látom magam. Te meggyőztél, hogy nem vagyok szörnyeteg. Akkor te miért lennél, Bella?

- Én több mint száz évig gyilkoltam.

- Mert más körülmények közé kerültél, mint én. Nekem ott volt Carlisle, aki megfékezett.

- Öltél embert?

- Igen. Ezen nem lehet változtatni, de ettől még nem feltétlenül leszel rossz ember, Bella.

- A te helyzeted más, Edward. Nem voltál mellettem, mert nem szeretsz.

- Ez nem igaz! – kiáltott fel döbbenten.

- Emlékszem most már minden szóra. Kár, mentegetned magad. De nem utálok mást, csak magamat.

- De…

- Nem érted, még mindig nem. Megöltem Jacobot – jelentettem ki. Edward arca sokkot mutatott, de nem láttam, hogy undorodna ettől tőlem. – Pedig ő mentett meg. Ha ő nincs, akkor Victoria nem csak átváltoztat, hanem meg is öl.

- Victoria – nyögte Edward.

- Bizony.

- Nem direkt ölted meg Jacobot, nem a te hibád – erősködött, de már ő sem volt magában teljesen biztos.

- Kárhozatra ítéltem a szüleimet.

- Vámpírok lettek, de boldogok… Emiatt ne…

- Ne aggódjak? Ők nem akarták ezt az életet! – suttogtam fájdalmasan.

- Mit tegyek, hogy másképp lásd magad?

- Egyetlen dologgal segíthetsz – néztem rá esdekelve. – Akkor újra régi önmagam lehetek.

- Mit? Bármit megteszek.

- Ígéred?

- Ígérem – felelte lelkesen. Naiv. Megígért nekem valamit, holott fogalma sincs, hogy miről lehet szó.

- Ölj meg – mondtam a kívánságom, mire tágra nyíltak aranybarna szemei.

- Tessék?

- Hallottad. Csak így szabadulhatok meg a szenvedéstől.

- Bella… ne csináld ezt…

- Edward, én nem az vagyok, akit te ott hagytál annak idején. Tudom, hogy szeretsz, de ő már nem én vagyok. Az a Bella meghalt, mikor kioltotta a legjobb barátja életét, bár talán már akkor, mikor szakítottál vele. Azt mondtad bármit kérhetek, ha szeretsz megteszed.

- Nem – nyögött fel fájdalmasan. – Bármit csak ezt ne.

- Ölj meg, kérlek! Én már képtelen vagyok szeretni. Irántad se érzek semmit, se Alice vagy a szüleim iránt. Halott vagyok, de így csak szenvedek. Ölj meg, Edward! Mentsd meg az életem! – könyörögtem kétségbeesetten.

Edward engem nézett, szemeiben fájdalom és egy könnycsepp jelent meg a szeme sarkában. Nem is tudtam, hogy a vámpírok tudnak sírni. Ezek szerint mégis. Edward arcán ezernyi érzelem suhant át, a könnyek kegyetlenül végig szántották gyönyörű arcát. És a gyomromban megjelent valami furcsa. Talán mégis tudtam még szeretni. De nem. Szörnyeteg mivoltommal nem tudok élni.

Remegő kezeimmel letöröltem az oroszlánom könnyeit, és mosolyogva megszólaltam.

- Ne sírj, mert vége lesz, én örülök, hogy megtörténik.

- Bella – nyögte és megcsókolta vérvörös ajkaimat. Úgy szorított magához, mint a haldokló az éltető oxigénhez. Mikor elváltunk megszólalt. – A többiek vadásznak.

- Nem fognak megzavarni.

- Nem. Muszáj ezt? – nézett rám újra és megpróbált kapaszkodni az utolsó reménysugárba. De én nem engedtem.

- Igen, kérlek… Mentsd meg az életem! Ölj meg!

- Rendben – lehelte összetörten. – Megteszem – egyezett bele, de ha a gondolatait hallottam volna, akkor hallottam volna, ahogy magában hozzáteszi, hogy De utánad megyek.

- Köszönöm – háláltam meg, majd Edward üvöltve rám vetette magát, hogy szétmarcangolja a testemet.

Mosolyogva vártam a halált, vártam, hogy vége legyen.

* * *

Nem sokkal később egy üvöltés rázta meg a környéket, és a többiek futva rohantak az égő ház felé. De már késő volt. Edward öntudatlanul meredt Bella hamvaira és nem reagált semmire. A nap utolsó sugarai még utoljára megvilágították a szenvedő oroszlánt, majd eltűntek a horizont mögött, ezzel sötétséget borítva a világra és Edward lelkére.

- Utánad megyek – lehelte még Edward és felüvöltött, mikor Bella hamvait felkapta egy lágy nyári szellő.

A szerelmüket így fújta el a szél… mintha soha nem is létezett volna.

The End