Múlhatatlan emlékezet

Mint amikor a gyermekek sírnak,

Ha éjjel rossz álmot látnak,
Belül úgy izzik a bánat.
Az emlékek csendben fájnak.

Becsengetés zaja veri fel a vidám hangulatot, sok fiatal indul unott arccal az osztályterme felé, és kelletlenül dobják le magukat az iskolapadba. Új tanév kezdődött és még kilenc hónapig tanulniuk kell, és ez nem dobta fel a hangulatukat. Egyedül csak az, hogy újra láthatják egymást, és újra kiidegelhetik a tanárokat.

Egy idős asszony nézett ki az iskola ablakán, nem sietett az órájára, tudta, hogy a diákok örülnek, ha késik, ráadásul olyat látott, amitől bizony le kellett ülnie.

Remegő kézzel szorította ráncos jobb kezét a mellkasához, mert úgy érezte, hogy a szíve menten kiugrik a helyéről. Úgy érezte, hogy darabokra hullik, és szétesik a világ, de pár perc alatt összeszedte magát. Ez nála rekordnak számított, mert nem először volt ilyen rohama. Nagyon régóta, de még mindig emlékszik a legelső alkalomra és a kiváltó okra, de nem akarta felidézni. Az túlságosan fájt volna.

Lassan, nyögve felállt, és elindult, hogy megtartsa a biológia órát az új kilencedik évfolyamnak, de már előre látta, hogy nem biztos, hogy kibírja szívinfarktus nélkül.


A terembe lépve rengeteg új arc fogadta, akik érdeklődve néztek rá, de több arcon is látta, hogy ő lesz majd a diákcsínyek középpontja. Hallotta a sustorgásokat és a lefitymáló megjegyzéseket, de úgy tett, mint aki nem hallja. Az ilyenekre felesleges reagálni, ezt már megtanulta. De így süketnek is elkönyvelték a vén szenilis jelző mellé.

Egyetlen arc nem nézett felé, és azt kívánta magában, bárcsak soha nem is látná többet, legalábbis ilyen körülmények között.

A szívébe a régen elfojtott fájdalom nyilallt, ahogy végig mérte a bársonyos arcot, melyen az idő vasfoga nem hagyott nyomott, míg saját magán annál többet. Felé nézett, de az arca nem tükrözött felismerést, talán már nem is emlékezett rá, pedig ő mennyire! Hiába teltek el hosszabbnál hosszabb évtizedek, ő minden éjjel sikoltva ébredt, mert róla álmodott, még aznap éjjel is. Már nem volt számára megterhelő egy ilyen álom, már ugyanolyan napi rutin volt, mint a fürdés vagy az étkezés. Megszokta és már nem zavarta.


De attól, hogy újra látnia kellett, még életében a szívében érzett tőr ismét megfordult, és a képzeletében vércseppek hullottak a testében minden felé. Mert az ő emlékezete, nem volt, olyan, mint egy átlagemberé, ő nem volt képes arra, hogy elfelejtse azt az embert, akit ő a legjobban szeretett. Hogy miért? Ezt nem tudta biztosan, de voltak elméletei.

Elméletek… Nem, ezúttal nem szerepeltek benne sem radioaktív pókok, sem kriptonitok. Az élete nagy részére nem emlékezett, mert érzéketlen közömbösséggel élte át, és az arcán tizennyolc éves kora óta nem sok ember látott mosolyt. Talán ezért, hogy nem élte át a felnőttkorát, ennek köszönhető, hogy élesen éltek benne a fiatalon és szerelmesen átélt emlékei. Mondhatjuk úgy is, hogy amikor érzett valami kis apró szeretetet…

De ő nem így gondolkozott Úgy hitte, hogy neki legalább megadatott néhány hónap boldogság, hisz sok embernek még annyi se jut. És a legnagyobb reménye az volt, hogy a férfi, akit szeretett, boldog nélküle, és nem szenvedi át az örökkévalóságot.

De lehet, hogy már a nevére sem emlékszik. Elég valószínű. Hiszen Bella mindig is csak egy szürke, hétköznapi ember volt, legalábbis saját bevallása szerint. Fiatalkori ismerősei, hajdani szülei nem így gondolkodtak, de ez már mindegy. Bella már elfelejtette, hogy mi fán terem egy boldog mosoly.

- Jó napot, tanárnő – zengte az osztály unottan. A diákok többsége nem szerette a biológiát, hát még ilyen unalmas, öreg tanerőket, meg még inkább nem.

De Bella nem tudott más életet elképzelni, csak olyat, ami kapcsolódik ahhoz az élethez, amit hátrahagyott.

- Sziasztok – köszönt rekedt hangon, és csak nagy nehezen tudta levenni a szemét a mereven ülő új diákról Edward Cullenről.

Hogy hiányoztak neki ezek az aranybarna szemek, ez a kedves, szeretett arc, melynek vörös ajkait rengetegszer csókolta színtiszta boldogsággal és élvezettel.

Legszívesebben elbújt volna a sarokba, hogy magányban legyen, de tudta ezt nem teheti meg. És a szívében egy késztetést érzett: Beszélnie kell vele! Mert ő nem bírná ki ezt a négy évet így vele… Nem, arra képtelen.


- Edward Cullen? – szólította meg az éppen pakoló fiút, mikor kicsöngettek.

- Igen, tanárnő? – szólalt meg a bársonyos hang elbűvölő udvariassággal lágyan csilingelve.

- Fáradj velem az irodámba, kérlek – suttogtam rekedten, hogy a többiek ne nagyon hallják, és tudtam, hogy ő meghallja, hiszen nem ember. Ő egy vámpír. – Beszélni szeretnék veled.

Gyönyörű arca meglepettséget tükrözött, de aztán késséggel követte. Míg a folyosón egymás mellett haladtak, nem szólaltak egy árva szót se.

- Hé, Edward! – kiabált Edward új padtársa. – Mit követtél el, hogy behívott a nyanya? – kérdezte ordítva, nem zavarta, hogy az említett „nyanya” is jelen van, és mindent hall.

Egy könnycsepp indult a szeme sarkából, de senki nem látta. Ahogy máskor se. Senkit nem érdekelt egy magányos és mogorva öregasszony fájdalma.



Mivel Bella az irodába lépve se szólalt meg, Edward aggodalmaskodni kezdett. Nem értette, hogy mit keres itt, és nem értette, hogy miről akar beszélni vele az idős asszony, de azt látta, hogy nincs jól, a teste reszketett, és a keze a szíve felett pihent.

- Jól van, tanárnő? – szólalt meg.

- Miért jöttél ide? – kérdezte rekedten Bella, és a fiúra nézett, aki ha lehet még értetlenebb arcot vágott. – Miért pont ide? – csattant fel ezúttal hangosabban.

- Elnézést tanárnő, de…

Bella sok év óta először elmosolyodott, de közel sem a boldogságtól. Egyszerűen annyira abszurd volt ez a helyzet, hogy mosolygásra késztette.

- Nem ismertél fel, sejtettem. Legalább boldog vagy? – kérdezte kedvesebb hangon, és próbált nem túlságosan barátságos hangot megütni. – Bella vagyok, ha ez a név mond neked valamit…

Edward arca hatalmas változásokon ment keresztül. Az arca megnyúlt, a szeme elfeketedett, a bőre, ha lehet még sápadtabb lett, mint egyébként.

- Bella? – nyögte rekedten, a hangja most közel sem csilingelt.

- Válaszolj, boldog vagy? – kérdezte keserűen. – Meglepődtél? Azt hitted, hogy ennyi év után már a nevedre sem fogok emlékezni, nem igaz?

Edward keserűen bólintott.

- Nem hiszem el, hogy te vagy.

- Megöregedtem, Edward. Az én testem nem maradt örökké fiatalnak… de miért vagy ennyire megtört? Neked nem jelentettem sokat…

- Dehogynem! Csak téged szerettelek mindig, és most is – csattant fel és járkálni kezdett.

- Azt mondtad, hogy nem kellek neked. Emlékszem minden szóra, nem volt igazad. Az én agyam nem felejtett, téged nem, legalábbis.

- Nem lettél boldog? – nyögött fel fájdalmasan. Semmit nem változott. Se külsőre, se sehogy. Ugyanaz a fiatal tizenhét éves volt, akibe Bella anno beleszerett. – Mi lett veled, miután…?

- Tényleg érdekel? Jó. Nagyon fájt minden, és dühös voltam rád, amiért még az emlékedet is eltüntetted magad után. Azt hittem megőrülök, és nem álltam messze tőle. Jacob mellém állt, és félévvel az eltűnésed után kirángatott a depresszióból. Kis ideig jobban voltam, Charlie fellélegzett. Félt, hogy végzek magammal, de nem állt szándékomban – mesélte könnyes szemmel és ránézett. – Mert megígértem neked, hogy nem csinálok őrültséget.

Edward a fejét a kezébe temette…

- Próbáltam boldog lenni, Jacob megkérte a kezem és én igent mondtam. Mégsem volt esküvő. Jacob bevésődött és beleszeretett egy kedves lányba. Nem álltam a boldogságuk útjába. Egy évvel később Charlie meghalt, rákos volt, de nem merte elmondani nekem. Az utolsó kívánsága az volt, hogy legyek boldog. Nem tudtam teljesíteni neki. Elhagytam Amerikát, és Párizsban tanultam, de nem vágytam se barátokra, se társaságra. Aztán mégis férjhez mentem, de nem éltünk szerelemben. Két év múlva elváltunk, de én nevelhettem a fiamat, aki az utolsó ember volt, akit szerettem. Rólad neveztem el…

- Mond, hogy ez mind álom… - nyögte fájdalmasan.

- Igen, Edward, valóban. Ez egy álom, az én rémálmom, de egyben a valóság.

- Folytasd…

- Éjjel-nappal dolgoztam, hogy enni adhassak a fiamnak, de egy nap mikor hazaértem a szomszéd, aki a fiamra vigyázott zokogva közölte, hogy elütötte egy autó és meghalt. Hétéves volt, és imádtuk egymást. A szomszéd nőnek estem és ott ütöttem, ahol értem. Nem lett komoly baja, de beperelt testi sértésért. Egy évig ültem börtönben, aztán kiengedtek. Új életet kezdhettem, de akkor már régen eltemettem magamat. Nem számoltam az éveket sem, nem volt rá szükségem. Nem beszélgettem senkivel, némán végeztem el a pedagógiai főiskolát. Még emlékszem, hogy a záróvizsgán a vizsgáztató döbbenten jött rá, hogy nem is vagyok néma, és rosszul hallotta. Na de… aztán azóta kivettem egy kis albérletet és itt tanítok. Ennyi röviden az életem. A gyerekkoromra jobban emlékszem, mint az elmúlt pár évre.

- Tönkre tettelek – suttogta halkan.

- Nem. Tönkre tettem magam. Nem te tehetsz arról, hogy nem szeretsz…

- Hát, nem érted? Én nem azért hagytalak el, mert nem szeretlek, Bella. Úgy gondoltam, hogy veszélyben vagy mellettem, és tudtam, hogy azok nélkül, amiket mondtam, nem engednél el. Nem sokon múlott, hogy a szakítás, amit terveztem egy szenvedélyes csókba forduljon. Nem is hittem igazán, hogy elhiszed, hogy nem kellesz nekem. Azt hittem nehezebb lesz, és meggyőzöl, hogy maradjak. Azóta milliószor megbántam annak a napnak minden egyes mozzanatát.

- Te mit csináltál azóta?

- Semmit. Őrületbe kergettem a családom, fájdalmat és viszályt szítottam lehetetlen viselkedésemmel és mély letargiába süllyedve tengettem az életem. Ennyi.

- Sajnálom – suttogta Bella halkan, de a hangja megremegett. A szíve eszeveszetten dübörgött, és szédülni kezdett. Nem szólt erről Edwardnak, aki a saját fájdalmába merülve hibáztatta önmagát.

- Már késő, igaz? – kérdezte hirtelen.

- Mit képzelsz magadról? – pattant fel hirtelen Bella, de a kezét a szívén hagyta, mert a dübörgés nem akart megszűnni. – Most akarnál átváltoztatni?! MOST?! Mennyit kértelek, veled akartam lenni örökké! Szerettelek, szeretlek, de ne hogy átmerj változtatni! Nem leszek a vámpír nagymamád! – sziszegte dühösen.

- Bella, én nem… nem azt akartam…

De Bella már nem figyelt a szerelmére, a szoba egyre inkább forgott körülötte, míg végül reszketeg lábai felmondták a szolgálatot, és a földre hanyatlott. Edward ijedten kapott utána, és már egy orvost hívott volna, de Bella gyengén a szájára tette a kezét, jelezve, hogy ne tegye.

- Szeretlek, Edward. Mindig is téged szerettelek, én nem haragszom rád. Minket nem egymáshoz rendelt a sors… mi… nekem ez a végzetem. Rengeteg gondoltam arra, hogy… hogyan… fogok meghalni – beszélt szaggatottan és a szeméből könnyek folytak. Edward elkínzott fájdalmas tekintettel nézett rá.

- Ne, Bella, ne… kérlek! Ne hagyj itt… ne… Bella ne!

- Nem, Edward. Nem akarok élni tovább… engedj elmennem. A te karjaidban vágytam mindig is a halálra… az utolsó kívánságom teljesült – mosolyodott el, a hangjában egy csepp vidámság csendült. – De lehetne még egy kérésem? Még ha… tudom, hogy öreg vagyok, meg minden… de még egyszer utoljára… megcsókolnál? – lehelte fáradtan, és nehezen tudta csak nyitva tartani egyre nehezedő szemhéját.

Edward hideg ajkai lágyan érintették meg a haldokló asszony ajkait, majd Bella életében utoljára igazán boldognak érezte magát, mert a legszebb érzés uralkodott rajta, mikor öreg, megviselt szíve bevégezte az utolsó szívdobbanást is. Az utolsó gondolatai is a szerelme körül forogtak, majd lelke végre megnyugvásra talált, és véget értek a szenvedései.

A sors furcsa fintora, hogy mindkettejüknek kínszenvedés volt a másik nélkül, és hogy Bella Edward karjaiban lelt nyugovóra. Ennél szebbet és tökéletesebbet Bella nem kívánhatott volna, és végre vidáman csatlakozhatott a fiatalon elhunyt kisfiához, aki már várta őt a túlvilágon…

Edward még sokáig szorította a szeretett testet, és nem számított már neki, hogy Bella fiatal volt vagy öreg, számára akkor is a világot jelentette és ez a csók volt hosszú idő óta a legszebb élménye.

Pár héttel később tűz égett Volterra földjén, és Edward Cullen több mint százéves élet után megszűnt létezni az élők világában. De tévedett, számára is volt megnyugvás.

A mennyország mindenkinek megadatik, akinek tiszta a szíve. Hiszen nem azok vagyunk, akiknek születtünk, hanem akikké a döntéseink alapján válunk…

Edward és Bella örök boldogságra lelt egy másik világban, ha már a Földön nem lehettek úgy igazán egymáséi… Nekik ez volt a boldog befejezés, még ha ez tragikus módon következett is be…