Arra ébredtem, hogy sikítok, de az álmomra nem emlékeztem. Jacob ijedt arccal nézett rám, a szeme tele volt aggodalommal és féltéssel.
- Nincs semmi baj – suttogta, de ettől csak még rosszabbul éreztem magam. Megint folyni kezdtek a könnyeim, de most nem ez volt a fő bajom.
Hirtelen kezdett rám törni a hányinger. Villámgyorsan kitéptem magam Jake karjaiból és a mosdó felé vettem az irányt. Másnaposság.
Nem lepődtem meg, mikor egy simogató kezet éreztem a vállamon. Az érintése nem esett jól, furcsán kezdtem érezni magam tőle, de hiába húztam el magam, nem fogta fel, hogy a kedvességétől még rosszabbul érzem magam.
- Ne érj hozzám – suttogtam, de mintha meg se hallotta volna. – NE ÉRJ HOZZÁM! – kiáltottam hisztérikusan, mire döbbenten hátrahőkölt.
- Relie, kérlek, hadd segítsek. Mond el, hogy mi a baj…
- Hagyj, kérlek – suttogtam.
Gyűlöltem magamat, és nem értettem a reakcióimat, minden annyira váratlanul ért. Először csap részegre ittam magam, majd majdnem szeretkeztem egy állattal, aki végül meg akart erőszakolni. Mikor megütött élveztem a vérem izét, ja és véletlenül olyan erős lettem, hogy megöltem…
Mindez megtörténhet egy emberrel egyetlen éjszaka alatt?
A válasz normális esetben a nem lenne, de ha rólam van szó, sajnos bármi előfordulhat. Az életem sohasem volt átlagos, pedig csak egy kis nyugalomra vágyok.
- Jacob Black vagyok, igen én – hallottam Jacob hangját a konyhából. – Nem szívesen kérem egy vámpír segítségét, de maga orvos, Dr. Cullen és nagyon aggódom Relie miatt.
- Nem tudom, pont ez aggaszt. Szórakozni ment tegnap este és borzalmas állapotban ért haza. Valamikor nem is hallja, amit mondok! Maga elé mered, és a fürdőszoba padlóján ül, mert hánynia kellett. Tele van sérülésekkel, és folyton sír.
- Köszönöm, Dr. Cullen, nagyon hálás vagyok.
Hupsz, azt hiszem, hogy egy kicsit elbambultam. Ezek szerint Jake beszélt hozzám, mielőtt kiment telefonálni.
Hogy ne aggódjon még jobban, remegve felálltam és visszamentem a szobába. Hanyatt feküdtem az ágyon és vártam vissza.
- Ne haragudj, Relie… Átmentem a nappaliba telefonálni – szabadkozott, és aggodalmasan figyelt, hogy miként reagálok.
A nappaliba? De hisz olyan tisztán hallottam a hangját! Pedig ez lehetetlen! A nappaliból nem hallatszik át a hang idáig! Mi a fene történik velem?
Az ijedelem kiülhetett az arcomra, mert Jacob gondterhelt arca kúszott be a képbe.
- Kérlek, mond el, hogy mi történt. Így nem tudok segíteni.
- Semmiképpen nem tudsz – suttogtam.
- Relie, kérlek! Ne csináld ezt! Én nem ilyennek ismerlek téged! Nem gondoltam, hogy ennyire képes vagy elhagyni magad! Ne engedd, hogy a gondok elsöpörjenek! Ha tudnád, hogy én hány szörnyűségen mentem keresztül, és itt vagyok. Akármi történt, az élet megy tovább, és én itt vagyok neked!
- De meddig? – kérdeztem.
- Tessék?
- Halhatatlan vagy, én nem. Meg fogok öregedni, és akkor már te se leszel velem.
- Én mindig veled leszek – suttogta és átölelt, de az érintésétől csak felelevenedett bennem a tegnap éjszaka, így ellöktem magamtól.
- Ne ölelj meg, kérlek. Attól csak rosszabb.
- De mégis mi történt? Ki bántott? Esküszöm, hogy megölöm.
- Nem kell – feleltem fagyosan, megijedt a hangomtól.
- De…
- Már meghalt – mondtam hidegen, de aztán ismét elsírtam magam, és Jake hiába akart bármilyen értelmes szót kihúzni belőlem, nem sikerült neki.
Ekkor csöngettek.
Jacob felállt, majd sietősen távozott. Az ajtóban ketten álltak, legalábbis a hangokból erre következtettem, de ki tudja, sosem voltam jó megfigyelő.
Becsuktam a szemem egy pillanatra, mikor legközelebb felnéztem Carlisle, Edward és Jacob állt az ajtóban, az előbbi kettő megütközve nézett rám, megszokták, hogy mindig jókedvem van.
Carlisle egyből mellettem termett, és arcomat kezdte vizsgálni.
- Elmondod, hogy mi történt? – kérdezte kedvesen, a hangjából nyugalom áradt.
- Nem szeretném.
- Anélkül nem tudok segíteni, de egyelőre hadd lássam el a sérüléseid, rendben? – kérdezte, mire bólintottam.
Szépen lassan lefertőtlenítette a véres sebemet, majd bekötözte a vészesebb részeket. Észre se vettem, hogy ennyi sérülés van rajtam.
- Eredetileg, azért hívtam Edwardot, hogy könnyebb legyen megosztanod velünk a múlt éjszakáról az emlékeidet…
- De…
- Kiolvasná a fejedből, így nem kéne beszélned róla…
- Öhm, ne haragudjon, hogy közbe szólok – kezdte Jacob.
- Már megtörtént – morogta Edward.
- Fogd be. Szóval szerintem sokkal jobban érezné magát, ha ő maga mondaná el, akkor részben kiadná magából.
- Nem is rossz ötlet – mondta Edward, mire meglepődtem. Edward és Jacob egyetértenek valamiben? Feje tetejére állt a világ, vagy mi?
- Mit szólsz hozzá? – kérdezte tőlem Carlisle.
Először az jutott eszembe, hogy Jacob megőrült, de aztán rájöttem, hogy igaza van, attól jobb lenne nekem. De képes vagyok rá?
- Rendben, de annyira szégyellem magam – suttogtam és könnyes lett az arcom ismét. Jacob leült mellém és biztatóan rám mosolygott.
- Ne aggódj, jobb lesz, hidd el. Itt vagyok melletted…
- Minden jó volt, egészen, míg már nem emlékszem, hogy melyikőjük piával kínált – kezdtem bele.
- És te hallgattál rá? - hördült fel Jacob.
- Ne szólj bele, csak akadályozod… - fortyant fel Edward.
Nem törődtem velük, folytattam.
- Ittam, nagyon sokat. Nem tudom, hogy hogyan lettem ennyire idióta. Aztán táncolni kezdtem egy helyes sráccal – mondtam, éreztem, hogy Jacob teste megfeszül mellettem. – A következő emlékem, hogy… - Nem tudtam folytatni, sírni kezdtem. De azért végül mégis erőt vettem magamon. – AZT akarta… és én sokáig nem ellenkeztem, csak mikor egy kicsit kijózanodtam.
Nem mertem rájuk nézni, szinte láttam Jake dühös tekintetét, és Carlisle csalódott arcát. Edwardtól pedig nem is tudtam, hogy mit várjak. Kedveltük egymást, de a letargiája miatt nem tudtunk igazán közel kerülni egymáshoz.
- El akartam lökni magamtól, de neki ez nem tetszett.
Jacob felpattant, Edward járkálni kezdett.
- Megrúgtam OTT.
Edward elmosolyodott, de a mosolya a körülmények miatt nem tartott sokáig. Ismét aggodalommal, vegyes féltéssel nézett rám, bíztatva, hogy folytassam.
- Próbáltam elfutni, megütött. Innen van a sérülés az arcomon.
Jacob felmordult.
- Nem emlékszem mindenre tisztán… de… sikerült ellöknöm magamtól… túl erősen… nem értem, hogy hogyan lehettem képes akkorát lökni rajta, de hatalmasat repült és… és… meghalt – suttogtam.
A szobában a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani, nem mertem felnézni. Majd végül a kíváncsiság emelkedett felül rajtam és felnéztem. Carlisle arcán sajnálat és együttérzés ült, Edward szemében ezernyi érzelem kavargott, míg Jacob remegett. Kezében egy törött dísz volt, amit nemrég vehetett le a polcról.
Tudtam, hogy dühös lesz.
- Megöltem egy embert – zokogtam fel, és kezdett kellemetlenül érinteni Carlisle sajnálkozó arca. – Megértem, ha dühös vagy – mondtam Jacobnak.
- Mi? Dühös? – képedt el teljesen, majd elém térdelt. – Miért lennék dühös? Te tényleg ezen rágod magad? Önvédelem volt, könyörgöm!
- De akkor is én öltem meg!
- Örülj, hogy nem ő téged!
- Ez… ez nem számít!
- Dehogynem számít!
- Az én hibám is volt, és én öltem meg. Megérdemelném, hogy lecsukjanak.
- Miért engedted, hogy ez történjen vele? – sziszegte Edward és gyilkos tekintettel nézett Jake-re.
- Nem lehetek vele minden pillanatban vele!
- Vigyázhatnál rá!
- Edward, hagyd – csitította Carlisle. – Mi most kimegyünk, beszélgessetek csak – mondta nekünk, majd távoztak. Még időben, még a végén egymásnak ugrottak volna.
- Nézd, Relie. Amikor megláttalak a lépcsőn, azt hittem, hogy ott halok meg. Megijedtem, nagyon. Nem tudtam, hogy mi történt veled, és segíteni se tudtam. Azt hittem, hogy beleőrülök. Éjjel nagy nehezen elaludtam, de folyton csak az gyötört,hogy hogyan segítsek rajtad. Aztán a sikoltásodra ébredni… borzalmas volt. Nem tudom, hogy miért mondom mindezt, pont most, de nem bírom magamban tartani. Sajnálom.
- Ne sajnáld.
- Én… szeretlek, Relie… - suttogta lágyan.
Nem tudom, hogy mi ütött belém, de megcsókoltam. Olyan édesen mondta el mindezt, teljesen meghatódtam. Abban a pillanatban elfelejtettem, hogy mik történtek előző éjszaka és a szívem összes szeretetét beleadtam ebbe a csókba. Az első csókomba… vagyis az elsőbe, ami számít.
Sosem tudtam volna elképzelni ennél csodálatosabb pillanatot, de ahogy a filmekben, az életben sem lehet minden boldog és tökéletes.
Hirtelen egy csodálatos illatot éreztem, ami Jacob nyakából áradt. Zihálva kezdtem venni a levegőt, ijedten húzta el a fejét az arcomtól.
- Baj van? – kérdezte aggódva, de a boldogság nem tűnt el az arcáról.
- Igen, azt hiszem – suttogtam zihálva, majd teljesen eszemet vesztettem. Nem foglalkoztam többé semmivel, csak egy dolog érdekelt, hogy a fogaimat a szeretett személy nyakába fúrhassam, és onnan kiszívhassam az édes, illatos nedűt, melynél nincsen csodálatosabb a Földön.
- Relie?!
Erőszakosan közelítettem felé, és neki ugrottam, hogy elérjem a nyaki ütőerét. Onnan már nincs messze, hogy érezzem a vért, ami Jacobé, és számomra a legédesebb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése