Lélekvihar - A vér szava - 8. fejezet

Zúgás. Mintha egy vízesés mellett lennék, de tudom, hogy ezt a fejemben érzem. Sajog, nagyon. Az emlékeim homályosak, arra emlékszem, hogy dühöngő őrült módjára kirontottam Gavin lakásáról és onnantól homály. Mondjuk előtte is. Megcsaltam Edwardot. Te jó Isten! Hogy tehettem ilyet? Most már tényleg mindegy kettőnknek, mert ha mégis szeret, akkor ezt nem bocsátja meg. És Gavin… azt hittem normális és kedves, de kihasznált! Ráadásul én vagyok az egyetlen szerencsétlen, aki nem emlékszik az első éjszakájára…

Ekkor egy kellemes hőmérsékletű kezet érzek, ahogy megszorítja ernyedt kezeimet és mond valamit, de én nem igazán hallom. Messzinek tűnik, mintha valahonnan a messzeségből hallanám, és nem mellőlem.

Mert az biztos, hogy mellőlem szól, mert egy ágyban fekszem, ami kissé kényelmetlen. És mintha kórházszag terjengene a levegőben. Tehát megint kórházban vagyok.

Kinyitottam a szemem, és látom, ahogy Melanie meglepetten felsikkant és boldogan csillan meg a szeme.

- Bella! – kiált fel, de mintha a hangjában neheztelés bujkálna. Talán mégis érzett valamit Gavin iránt? Vagyis érez?

- Szia – motyogom, és szemügyre veszem a környezetem. A szobában egyedül fekszem, de van mellettem két üres ágy, amik érintetlenek. A kezemből látom, ahogy kilóg az infúzió csöve, és már látom magam előtt, hogy milyen fájdalmas lesz, amikor kiszedik. Vagy amikor kiszedem.

- Jól vagy? – folytatta és a szemében együttérzés csillant. Talán nem is haragszik. Ő nem, de félek találkozni Charlie-val. Talán meg kéne szökjek, mert azt a találkozást nem élem túl.

- Nem igazán – felelem őszintén. – Fáj a fejem. Mi történt?

- Legurultál a lépcsőn, Gavin nem volt elég gyors. Már eszméletlen voltál, amikor utolért és egyből a kórházba hozott.

- Forksi?

- Aha. Mikor az ottani orvos megállapította, hogy nincs nagy bajod, akkor átszállítottak ide. Tudod, az itthoni környezet.

- Mióta fekszem?

Melanie nem szólt semmit és az órájára nézett. Majd lassan és megfontoltan megszólalt.

- Péntek délután kettő van, átaludtad a délelőttöt, meg az ebédet. De hallod… akkora mázlid van! Láttad már a dokidat? Irtó helyes! Nem is tudom, hogy mi a neve… - gondolkozott el, mikor egy bársonyos hang szólalt meg az ajtó felől.

- Dr. Carlisle Cullen vagyok – mutatkozott be mosolyogva a megszeppent unokatesómnak, aki fokozatosan egyre vörösebb lett, és zavartan simította hátra a haját.

- Me… Me… Melanie Masen – dadogta zavartan és a szégyentől megsemmisülve ült vissza a székbe. Én tudtam, hogy Carlislét az ilyen nem foglalkoztatja, de megértem Melt, mert én is zavarban érezném magam.

- Hogy vagy Bella? – fordult felém még mindig mosolyogva, de nem kellett gondolatolvasónak lennem ahhoz, hogy egyszerre sajnál engem, és neheztel rám. Talán már bánja, hogy Edward valaha is belém szeretett. Talán azt is bánja, hogy közel engedett a családjához. Teljesen megértem.

- Jól – hazudtam, nem is tudom, hogy miért.

- Az előbb még fájt a feje – szólalt meg Melanie és vetett felém egy „Perszejólvagyhihető” pillantást.

Carlisle megint elmosolyodott és nyugodtan megszólalt.

- Az teljesen normális, ne aggódj miatta, Bella. Az agyrázkódás miatt van. Pár órája voltál egy röntgenen, szerencsére nincsenek törött csontjaid, csak néhány zúzódás. Az agyrázkódás miatt még ma éjszaka itt kell, hogy maradj, de holnap akár haza is mehetsz. Szerintem Charlie hamarosan benéz hozzád, az előbb ment le kávéért, pont lekésted. Most megyek, jobbulást Bella. Viszlát, Melanie – köszönt el illedelmesen, mintha nem is ebben a században élne. De ez csak nekem tűnt fel, mert Mel éppen a kezével legyezte magát.

- Istenem, micsoda helyes pasi… várjunk csak! Cullen?

- Edward apja – suttogtam, és a neve említésére furcsa fájdalmat éreztem a mellkasomban, és egy pillanatra nem kaptam levegőt. Melanie-nak ez nem tűnt fel, ő még csak most próbált magához térni a kábulatból.

- Akkor ő is… - világosodott meg.

Bólintottam, és láttam, ahogy világosság gyúlik benne. Ebben a pillanatban nyitott be Charlie, de ez nem hozott számomra megkönnyebbülést. Charlie arca ijesztően komor és sötét volt, a keze remegett.

- Melanie, menj ki, légy szíves – szólalt meg fojtott hangon. Mel bátorítóan rám nézett, de ettől csak rosszabbul éreztem magam. A torkomban egy ólomsúlyú gombócot éreztem.

- Oké, szia Bella! – köszönt el, de az ajtóban megtorpant és visszafordult hozzám. – Azt elfelejtettem mondani, hogy ha még egyszer ilyet csinálsz, és eltűnsz, akkor én magam fojtalak meg. Fogalmam sem volt, hogy hova tűntél és Gavin se vette fel a telefont. Nagyon aggódtam. Szerencséd volt, hogy Gavinbe botlottál, és nem valami rosszarcú alakba… - mondta, majd eltűnt az ajtó mögött és kettesben maradtam Charlie-val.

A feszült csend rosszabb volt mindennél. A kezem remegni kezdett, túlságosan ideges lettem Charlie fájdalmas, neheztelő és haragos pillantásától.

- Egy hét szobafogság, és még kegyes voltam. Megérdemelnél egy hónapot is, de mivel ez volt az első és ajánlom, hogy az utolsó eset, ezért megúsztad ennyivel. Reneé-t nem hívtam fel, tanultam a múltkori alkalomból – kezdte halkan, és én egyre inkább rosszul éreztem magam. Már a hányinger is kínzott, magam miatt.

- Fogalmad sincs, hogy mit éreztem, mikor hazaértem, és csak egy semmit mondó cetlit találtam. Van fogalmad arról, hogy meg is halhattál volna?! ÉS ÉN NEM TUDTAM, HOGY HOL KERESSELEK! – kiabálta mérgesen. – Bella… a szakítás nem jogosít fel ilyen őrültségekre. Miért ittál? Miért mentél annak a gyereknek a lakására?! Nem, inkább nem akarom tudni, hogy mi történt bent. Elvégre felnőtt vagy, de igazán szólhattál volna. Ha azt mondod nekem, hogy el akarsz menni Melanie-val szórakozni, akkor elengedlek, bár nem iskolaidőben. De mond… MEGŐRÜLTÉL? Tudod mit… ne mondj inkább semmit. Tudod, csalódtam benned. Azt hittem, hogy az én lányom nem olyan felelőtlen és meggondolatlan, mint a többi vele egyidős.

- Sajnálom – suttogtam és a könnyeim halkan végig folytak az arcomon.

- Ilyen többet ne forduljon elő, és legközelebb… kérlek, nézz a lábad elé. A sajnálattól se a fejed, se az idegeim nem lesznek jobban – mondta mérgesen, majd felállt és az ajtó felé indult. – Nem akartalak így letámadni, sajnálom. Örülök, hogy felébredtél, most kiszellőztetem a fejem.

Bólintottam, majd a párnámba temettem a fejem és zokogtam. Minden szava igaz volt, hiszen borzalmasan viselkedtem. Most már Edward is tudja, mivel az apja az orvosom. Én voltam a téma ma délelőtt? Vagy még nem tudják? De biztosan…

Valószínűleg elaludhattam valamikor, mert már csak halványan világított a besütő nap fénye, talán alkonyat lehetett odakint.

De mikor kinyitottam a szemem, azt hittem, hogy álmodom. De azt nem tudtam, hogy vágyálomnak vagy rémálomnak értelmezzem-e, ugyanis Edward aranybarna tekintetével találkozott a tekintetem, amibe most feketeség vegyült. Nem tudtam megszólalni, csak bűntudattól telve néztem a gyönyörű arcot.

- Mi ütött beléd? – kérdezte hirtelen. – Miért nem bírod elfogadni az igazságot? Miért teszed magad tönkre, mikor nem tehetsz semmiről? Bella, én azt hittem, hogy úgy ismerlek, mint a tenyerem, de ma tévednem kellett. A suliban, ahogy viselkedtél… azt hittem, hogy álmodom! Pedig én nem alszom már egy jó ideje.

- Talán nem tetszik az új Bella? – szólalok meg metsző hangon, és harag gyúl a szememben.

- Nem. Bella… mindent megváltoztathatsz magadon, de te akkor is ugyanaz maradsz. De miért akarsz más lenni?

- Mintha nem tudnád. A régi Bella nem volt elég jó neked – jelentettem ki és legnagyobb bánatomra egy könnycsepp jelent meg a szemem sarkában.

- Miről beszélsz? – döbbent meg és eltűnt a szép arcról minden más érzés. – Én nem azért szakítottam veled, de hisz… elmondtam, hogy mi az oka!

- Persze, szerinted elhiszem azt a képtelenséget? – csattantam fel és egyre több érzés dúlt bennem. Mérges voltam, amiért képtelen beismerni…

- Te. nem… hiszel… nekem? – nyögte zavartan és a tekintete az arcomra vándorolt. A szemei csodálatosan szépek voltak, az ajkai mintha hívogattak volna, hogy csókoljam meg. Vágytam rá, jobban, mint valaha. Behunytam a szemem.

- Nem – válaszoltam halkan.

- Ez mindent megmagyaráz – csattant fel fagyosan, és felállt, hogy távozzon.

- Ne menj el – suttogtam hirtelen és egyre több könnycsepp jelent meg a szemem sarkában. Rázni kezdett az elfojtott zokogás.

- Remekül megvagy nélkülem is, úgy hallottam.

- Én nem akartalak megcsalni, nem én nem…

- Ne szabadkozz, nem csaltál meg. És ha igen, az se érdekelne. Viszont őrültséget csináltál, és ha lehet, ne tedd tönkre Charlie-t, mert szeret téged. És ne nekem akarj megfelelni, hanem saját magadnak. Hogy lehettél ilyen felelőtlen? Leittad magad a sárgaföldig, ne csodálkozz, hogy fáj a fejed, hátha még a lépcsőn is leesel. Az utóbbitól eltekintve ez nem te vagy, Bella. Tudod, hogy mi a szép az életben? Hogy bármi is történjen velünk, megőrizhetjük önmagunkat. Ne tedd magad tönkre miattam. Ezt veheted parancsnak.

- De megcsaltalak.

- Megcsalás csak egy párkapcsolatban létezik, nem csaltál meg. Már nincs olyan, hogy mi. Holnap elmegyek, vagyis elmegyünk – folytatta és én ijedt rémülettel néztem rá. – Ne csinálj ilyesfajta őrültségeket, Charlie nem tudná elviselni, hogyha elvesztene. Viszlát, Bella…

Egy világ roppant össze bennem.