(Jacob szemszöge)Meglepett a szőke lány feltűnése, szinte a semmiből termett előttem és ütköztünk össze. Aztán mintha a testem kivirágzott volna, csillagok jelentek meg a szemem előtt és ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy megérintsem, és hogy magam mellett tudhassam a felbukkanó égi tüneményt. Hosszú szőke haja lágyan keretezte bájos arcát, melyen nem láttam nyomát sem a rosszindulatnak, sem a kegyetlenségnek, annak ellenére, hogy zöld szemeiben vöröses árnyalat uralkodott. Nem találtam magyarázatot, soha nem hallottam arról, hogy a vámpíroknak lehet gyerekük. Mik ezek, basszus? Még szaporodni is tudnak? Cöh…
Úgy néz, ki megsérthettem, mert ott hagyott és én percekig csak bámultam utána, de ő nem jelent meg, és átkoztam magam, amiért még a nevét sem tudtam. Ezt nagyon elbaltáztam.
Mikor a megadott címre érkeztem, csalódnom kellett. A lakásban nem tartózkodott senki. De akkor hol van Bella? Nekem ezt a címet mondták. Bell Montez. Hah… Annak a Montez nevű férfinak bezzeg adott esélyt, ellenben velem. Nekem nem, aki mellette álltam a nehéz időkben. Egészen, míg el nem utazott ide, Angliába. Csak levelet hagyott. Charlienak, Reneének és nekem. Nem neki kellett végig nézni, ahogyan Charlie magába roskad. Persze ott volt neki Sue és az esküvőjük után Leah és Seth is a gyerekeinek számított, de nagyon rosszul esett neki, hogy Bella még csak nem is beszélt vele, még az esküvőre sem ment el. Hónapok óta nem érkezett hír felőle, és nem bírtam tovább nyugton maradni.
Igazán szerettem Bellát, de ma már tudom, nem szerelemmel. Mégis dühös voltam, amiért csupán az emléke és a hiánya szétrombolja Forks nyugalmát. Láttam Charlie-n, hogy mikor nálunk van is, mindig csak a telefon felé pislangat reménykedve. Billy meg folyton Bellát szidalmazza, mikor Charlie hazaindul. Ezt nem bírtam tovább. Ha a lelkébe is kell, tapossak ahhoz, hogy észhez térjen, és elfelejtse végre a mocskos vérszopókat, akkor azt is megteszem. Bármi változás csak jobb lenne ennél.
Nem tehettem mást vártam. És nem is hiába, mert egy középmagas fiatal pasas jelent meg, de megtorpant, mikor észrevett engem. A mögötte jövő nő, majdnem neki is ütközött.
- Jacob Black? – csodálkozott a férfi, ami engem is meglepődésre sarkalt. Honnan ismer engem, mikor én még soha nem láttam?
- Igen, én. És maguk?
- Én Carla Gardiner vagyok – mondta helyette a barna hajú nő, és a férfiba karolt. – Ő pedig a barátom Adam Montez – folytatta, mire ellenségesen szegeztem a tekintetem Adamre, aki alig észrevehetően elvörösödött.
- Montez? Maga Bella férje?
- Igen, vagyis… már válunk – hebegte zavartan. – Még mielőtt felnyársalna a tekintetével nem csaltam meg Bellt, sőt meg sem bántottam. Közös megegyezés volt, amit ő kezdeményezett.
- Hol van most?
- Pár órája költözött el, pont lekéste. Bár azt mondta, hogy idejön, de ezek szerint ott maradt.
- Hol?
- Cullenéknél – felelte vállat vonva. Cullenék? Na ne…
- Hol találom Bellát? – morogtam, mire Carla elárulta a címet. Köszönés nélkül hagytam ott őket, holott tudatában voltam, hogy milyen faragatlan a viselkedésem. De tudtam, jobb, ha várok egy kicsit a Bellával való találkozásommal, mert most lehet, hogy valamelyik vérszopó nyakának ugranék.
(Bella szemszöge)
Mindenki úgy bánt velem, mint egy porcelánbabával, ami egy kicsit kezdett zavarni, és ezt Jasper észre is vette, majd leállította a többieket. Én pedig őt figyeltem elgondolkozva. Más volt. Nem nézett rám, közvetlenül csak akkor szólt hozzám, hogyha muszáj volt, de már nem szomjazott a véremre. Nem értettem a furcsa, távolságtartó viselkedését.
És Rosalie kedvessége is megdöbbentett. Na jó, nem úgy értem, mert nem sokat beszéltünk, de nem tett rám semmilyen rosszindulatú megjegyzést, és egyszer rám is mosolygott, amit bár kicsit késve, de viszonoztam.
Emmett volt az egyetlen, aki semmit sem változott. Ugyanaz a jószívű, vicces figura volt, mint régen. Mellette néha sikerült felengednem a feszült hangulatomon.
De talán én volt leginkább az, aki megváltozott. Ugyanolyan távolságtartó voltam velük, mint Jasper velem. Bevallom, féltem. Nehéz volt elhinnem, hogy mindez a valóság, és hogy a sok szörnyűség mellett ennyi jó dolog is megtalált engem. Féltem őket közel engednem magamhoz, így inkább a munkámba temetkeztem. Egész nap azzal foglalkoztam, hogy megtervezzem az esti műsoromat, és boldogan konstatáltam, hogy a tévések is kezdenek leszállni rólam.
Edward csalódott volt, hogy ilyen vagyok vele, de nem mertem őt sem magamhoz engedni. Féltem, jobban, mint valaha. Szinte csak akkor beszéltünk, mikor megkérdeztem, hogy van e valami hír Emmáról. De mindig nemleges választ kaptam.
Odaköltözésem harmadik napján, éppen a teraszon olvasgattam, és teljesen egyedül voltam otthon, mikor csengettek. Félve indultam az ajtó felé, ahol azonban meg kellett torpannom. Az ajtóban Jacob állt, rövid zselézett hajjal és számomra eddig ismeretlenül ellenszenves tekintettel. Szinte megvetően mért végig.
- Jacob? – nyögtem ki nagy nehezen. Nem akartam elhinni, hogy valóban ő áll az ajtóban, és hogy ez a valóság. Márpedig ő volt. Rézbarna bőre csillogott a napfényben, izmos felsőtestére egy fehér póló tapadt, de barna szemeiben ismeretlen tűz égett. Egyből észrevettem, hogy máshogy viszonyul hozzám. Már nem volt belém szerelmes, és ettől megkönnyebbültem. De az arcába nézve nem találtam meg a hajdani legjobb barátomat. Talán nagyon megbántottam azzal, hogy csak egy levelet hagytam magam után számára. De ő is megsértett engem, még ha igaza is volt, akkor is rosszul esett. Mert nem gondoltam, hogy pont ő fog egyetérteni Leahvel, a velem kapcsolatos ellenszenves vádakban. Amikor kiejtette a száján, hogy „Igazad van, Leah”, bennem egy világ dőlt össze. Akkor nem akartam többe, hogy valaha barátaim legyenek, de felfogtam, hogy tönkreteszem a körülöttem élők életét, köztük Charliét. És ezt nem akartam. Ezért is menekültem el még a kontinensről is csupán három levelet hagyva magam után, azoknak, akik a legtöbbet jelentették nekem. Charlie. Reneé. Jacob.
De mindez a múltba veszik, mert már a szüleim sem kíváncsiak rám. Az esküvőre sem hívtak meg, még csak fel sem hívtak. Sue lett Charlie felesége, de én mindenből kimaradtam. Mintha nem is lettem volna része sose apám életének. Csak egy átmeneti időszak voltam.
- Bella – biccentett közömbösen, és egyre inkább nem értettem, hogy mit keres itt. Hiszen ő sem akar már jóban lenni velem. Ő sem hívott, se nem keresett. A Forks-beli életem porrá hullva hevert a szívem mélyén, és nem akartam, hogy ismét felszakadjon a régi seb.
- Mit keresel itt? – találtam meg a hangomat, és örömmel töltött el, hogy sikerült magamba zárnom a fájdalmamat. Legalábbis egy kis időre. Talán elég erős leszek, addig, amíg itt van.
- Téged. Csalódtam benned, Bells – mondta halkan. – Újra boldogság van, mi? Te és a vérszopók, milyen tökéletes családi idill. Gondolom miatta volt a válás is. Egy újabb férfi szívét törted össze, csak azért, hogy futhass a vérszívód után.
- Azért jöttél, hogy kritizálj és sértegess, vagy van egyéb okod is? – kérdeztem fagyosan, de bent, legbelül alig bírtam tartani magam.
- Bár nem értem az okát, de tudod Charlie hiányol. Van egy apád is, rémlik? – Azt hittem, hogy rosszul hallok. Még hogy Charlie hiányol… hah… A saját apám esküvőjére nem kaptam meghívót!
Gúnyosan, minden öröm nélkül nevettem fel.
- Persze, képzelem.
- Még az esküvőjére sem jöttél el – vádolt meg dacosan. A hideg fájdalom helyét valami új, különös düh váltotta fel.
- Nem mondod? Talán, mert nem voltam meghívva.
- Na persze. Saját szememmel láttam a meghívódat. De te még arra sem méltattad őt, hogy felhívd, hogy nem jössz. A ceremónia megkésett, mert ő az utolsó utáni pillanatig várt rád.
- Igazán hihető, és megható történet, még ha egy szó sem igaz belőle. Érdekes, hogy amikor telefonáltam, hogy mi újság, mikor lesz a nagy nap, akkor csak annyit mondtak nekem, hogy Charlie és Sue nászúton van. Egy szem meghívó sem volt a postaládában. Mikor üzentem, hogy hívjon vissza, ha megérkezett, letettem. Nem hívott senki fel azóta sem.
Jake arca most az egyszer mutatott valami mást is a dühön kívül. Döbbenet uralkodott vonásain. A lelkemben lévő évek óta igen csak ingatag gát felszakadt és a könnyeim szabad folyást gyakoroltak az arcom vonalán.
- Bella… én…
- Takarodj innen – sziszegtem mérgesen, de nem rá voltam dühös. Csakis magamra, mert nem bírtam nem gyengének mutatni magam.
- Bella, hallgass meg… bocsáss meg – hebegte zavartan és bizonytalanul nyúlt felém, hogy átöljem, de abban a pillanatban egy fagyos hang hasított a levegőbe.
- Nem hallottad, hogy mit mondott? – morogta Edward ellenségesen, és közöttünk jártatta a tekintetét.
- Nem vagyok süket, pióca.
- Akkor talán az agyaddal van baj? Bella azt akarja, hogy távozz – jelentette ki és viszonozta Jacob gyilkos tekintetét. Úgy éreztem magam, mintha egy tűzharc kellős közepére csöppentem volna hirtelen és remegni is elfelejtettem.
- Edward… erre semmi szükség. Jake, kérlek, távozz. Nem érdekelnek a magyarázataid, mert erre nem igen tudnál mit mondani. Felfogtam, hogy Charlie-t már nem érdeklem, úgyhogy kérlek, távozz.
- De félreértetted…
- Korcs! Ne kelljen még egyszer mondani – érkezett meg Rosalie is, és lassan már az összes Cullen a puskaporos jelenetet figyelte.
- Rendben van. Bells, még beszélünk. Viszlát – mormogta és távozott. Csak néztem távolodó lépteit és valami különös érzés telepedett rám.
- Bella… - próbálkozott Edward és közelebb lépett. Tudtam, hogy látja a zaklatottságom, de nem kértem most a vigasztalásból. Gondolkodni akartam, és magam lenni.
- Kérlek, hagyj… - szólaltam meg halkan és elindultam kifelé. – Emmáról van hír?
- Nincs – hajtotta le a fejét, és nem állt többet az utamba. Tudtam, hogy fáj neki az elutasításom, de most túl sok fájdalom volt bennem, és nem akartam, hogy megint sírni lásson. Erőt kell, gyűjtsek még a társalgáshoz.
De legbelül tudtam, hogy ez így nem mehet tovább. Muszáj lesz igazán elbeszélgetnem Edwarddal, és ideje lenne végre esélyt adni neki. És magamnak is. De ahhoz előbb emlékeznem kell, csak utána tudok majd csak felejteni…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése