Last wish 1. Too Late

Az oltár néha nagyon messze tud lenni, és úgy érzem, mintha a lábaim ólomból lennének és valami nagyon hatalmas dolog lenne a gyomrom helyén a torkommal egyetemben. A kezem megremeg, de sikerül nem leejtenem a benne tartott virágcsokrot.
Angela bátorítóan mosolyog rám az oldalamról, de én ettől még nyomorultabbul érzem magam, de nem engedhetem el magam. A könnyeket meg kell tartanom magamnak, nem szabad, hogy magamon kívül más is lássa őket.
Őszintén csodálom, hogy a vendégsereg nem kapott a szívéhez a döbbenetében, ugyanis borzalmasan nézhettem ki. A szemem alatt lévő karikákat öt kiló smink sem takarhatta el, lesoványodott testemen lötyögött a ruha. Olyan voltam, mint egy csontváz, ki a kivégzésére tart. Elmosolyodtam, mikor elképzeltem az abszurd jelenetet.
De még mindig nem tudom, hogy hogyan jutottam el idáig, mert én ezt nem akartam. De már nem visszakozhatok, hiszen két számomra fontos embernek tettem ígéretet. Az egyikük már nem oldozhat fel a kötelességem alól.
Charlie nem állhat most mellettem, nem láthatja szánalmat nyújtó testemet, és azt sem, hogy mennyire nincs kedvem ehhez az esküvőhöz. Ő ezt nem láthatja, maximum, ha létezik a másvilág és lát odafentről. Meghalt.
Itt hagyott engem, mindössze egy kívánságát hagyta maga után, ami alól nem bújhatok ki. Mert az apám utolsó kívánsága szent írásnak számít, és nekem nincs más kívánságom, mint hogy itt legyen most velem. Semmi más nem kell nekem.
A szerelemről már nem is merek álmodni, az túl nagy kérés lenne nekem. Az én szívem már régen elbúcsúzott ettől az érzéstől, mert talán a sors akarta így. Vagy csak a szerencsétlenségem.

De mégsem mondhatok egyetlen rossz szót sem a leendő férjemre, mert nála szeretni valóbb barát a világon. De pont ez a baj, barát… csak barát, még ha a legjobb is, akkor sem lesz soha több egy legjobb barátnál, akkor sem, ha szerelmes belém.
De mikor kezdődött mindez? Mikor vesztettem a második embert, aki a világon a legfontosabb volt nekem, Charlie-t.

* * *

Könnyes szemmel nyitottam be a kórterembe, ahol Charlie feküdt csukott szemekkel és látszólag eszméletlenül. Megszakadt a szívem ettől a látványtól, és egy pillanatig be kellett hunynom a szemem, mert nem akartam összeesni, még ha jó helyen vagyok is.
- Bells? – nyögött fel Charlie halkan, alig hallottam meg.
- Itt vagyok, apu – suttogtam és leültem az ágya mellé, majd megfogtam hideg kezeit. Az első kövér könnycsepp jelent meg az arcomon és folyt rajta végig lassan.
- Sajnálom, nem így akartam – szólalt meg pár perces csend után, láttam rajta, hogy nehezére esik a beszéd. – Szeretlek, Bells. Sokat jelentett nekem, hogy hozzám költöztél, és félek, hogy megint össze fogsz omlani.
- Miről beszélsz? – nyögtem cérnavékony hangon, nem akartam felfogni, azt, amire célzott. Tudtam és éreztem, már éjjel is erről álmodtam, és megint sikoltva ébredtem.
- Lehet egy utolsó kívánságom? – lehelte gyengén és egy pillanatra behunyta a szemét, és mély levegőt vett.
- Persze – nyögtem.
- Nem hagyhatlak itt védtelenül, kicsim. Azt szeretném, hogy legyen melletted egy férfi, aki vigyáz rád és kirángat a mélabús létből, mert azt az időszakot a túlvilágról sem szeretném újra látni. Bells… azt szeretném, ha… Jacob megkéri a kezed, mondj neki igent.
Döbbenten tátottam el a számat, mert erre nem számítottam. Nem… nem tehetem! Én Edwardot szeretem, még ha ő nem is szeret engem!
- Kérlek, én csak boldognak szeretnélek látni – nézett rám könyörögve, és én akaratlanul is bólintottam. Végül is… szerelmes úgysem leszek többé, és Jacob szeret engem, ennél jobbat úgysem találhatnék. Miért ne?
- Rendben, hozzámegyek Jacobhoz – feleltem egy hatalmas gombóccal a torkomban.
- Köszönöm, Bells – lehelte. – Szeretlek.
- Én is szeretlek, apu – suttogtam, de hiába vártam, hogy reagáljon, nem mozdult. A feje erőtlenül oldalra billent, a kezei elernyedtek, és az arcából minden szín kiveszett.
Felsikoltottam.
Nővérek és egy orvos rohant be, az egyikük talpra állított és kikísért, ahol Jacob karjai akadályoztak meg benne, hogy összerogyjak, és darabokra hulljak. Hálás voltam, miért nem hagyta. Talán ez a hála elég egy házassághoz…

* * *
Jacob rám mosolygott és kinyújtotta felém a kezét és maga mellé húzott. Szerelmes tekintete lángcsóvaként perzselte érzéketlen szívemet. A legjobban féltem, hogy nem tudom boldoggá tenni és ő is elhagy majd engem. Mint Charlie és Edward.
Mindketten hatalmas tátongó üreget hagytak a mellkasomban, és gyakran nem tudtam rendesen levegőt venni, néha még rohamaim is voltak.

Azt se tudom, hogy a nászéjszakánkkal mi lesz, mert nem hiszem, hogy normálisan tartanánk meg. Egyszer volt, hogy neki adom magam, de majdnem tönkre tettem a jegyességünket azzal, hogy Edward nevét ejtettem ki az ajkamon szex közben. Azóta nem igazán erőltette a nemi életet, és ezt meg is értem. Csodálom, hogy a türelme még mindig kitart mellettem.

* * *


- Még mindig Őt szereted, igaz? – kérdezte másnap reggel, az ominózus eset után.
Bólintottam, majd sóhajtva szólaltam meg.
- Örökké őt fogom szeretni, sajnálom. Ezen nem tudok változtatni Jake.
- Elvegyelek egyáltalán? – csattant fel. – Mi lesz, ha visszajön? Elhagysz?
- Nem fog visszajönni, nem jelentek neki semmit az égvilágon. Azért ment el, mert nem szeretett, és meg akart kímélni a fájdalomtól. Ő sem tudott változtatni az érzelmein, ahogy én sem. Meg akart kímélni, de nem sejthette, hogy ennyire elhagyom magam nélküle. Nem volt mellettem, mikor majdnem meghaltam, nem volt mellettem, mikor Charlie pszihiáterhez akart vinni, nem volt ott, mikor nyilvánosan kiborultam… és nem volt mellettem Charlie halálakor. Csak rád számíthattam mindig, és ezért kimondhatatlanul hálás vagyok. Szeretlek, még ha nem is szerelmesen, de te vagy az egyetlen, akire számíthatok.
- Ennyi elég – mosolygott rám. – Ennyi szeretet elég egyelőre, de remélem, azért majd belém szeretsz.
- Én is. Utálom magam, amiért fájdalmat okozok neked, és utálom magam, amiért még őt szeretem. – De sose láttam nála tökéletesebb lényt, és örökké, ha megszakadok is, őt fogom szeretni. Senki mást, csak őt szeretem, majd az idők végezetéig. Vagy addig amíg az én fejem is úgy billen majd hátra, mint Charlie feje a kórházi ágyon.
De mellettem senki nem fog őrjöngeni, amiért magára hagytam. Engem nem sokan fognak siratni, mégis várom azt a pillanatot. Tudom, hogy őrülten hangzik, de nem akarok élni, mert hiába Jacob, és sosem leszek boldog. Nélküle nem… De ha mégis visszajönne, akkor sem számítana, mert a bizalmam örökre elveszett, és nem állt mellettem, mikor a legjobban szükségem volt rá.

* * *

- Jacob Black akarod e feleségedül az itt jelen lévő Isabella Marie Swant? – kérdezte a pap Jacobtól, aki rám nézett és mosolyogva válaszolt.
- Igen, akarom.
- Na és te Isabella Marie Swan akarod e férjedül az itt megjelent Jacob Blacket? – kérdezte ezúttal tőlem is. Abban a pillanatban egy tekintetet éreztem, ahogy a hátamba fúródik, és ijedten fordultam meg.
A vendégsereg felhördült, Jacob megdermedt mellettem. Edward Cullen nézett rám aranybarna szemeivel fájdalmasan. Abban a pillanatban értettem meg mindent. Nem azért hagyott el, mert nem szeret, hanem mert biztonságban akart tudni saját magától és a családjától. De ez már nem sokat számít, csak az én érzelmeim.
Szeretem Edwardot, de nem fogadom vissza és nem bocsátok meg. A könnyeim folyni kezdtek, ahogy a tekintetünk találkozott és tudtam, hogy ez a szenvedő arc életem hátra lévő éveiben is kísérteni fog.
Legszívesebben a nyakába borultam volna, amiért visszajött, de nem tettem. Lehunytam a szemem, nem foglalkoztam a levegőt sem vevő közönségről.
Ismét ránéztem, és sugallni akartam a tekintetemmel, hogy hogyan érzek, de ő már a vőlegényemmel nézett farkasszemet, és a tekintete elborult. Talán Jacob megmutatta azt a reggelt, amikor róla beszéltünk, vagy mikor összeomlottam. Edward megbánta? Bánhatja, én is nagyon bánom, de már túl késő.
Ha Charlie halála előtt tért volna vissza örömmel ugrottam volna a karjaiba és csókoltam volna meg, de most… azóta minden megváltozott.
A levegőt szaggatottan kezdtem venni, és Jacob bátorítóan szorította meg a kezem, jelezve, hogy legyek erős és ne most kapjak rohamot.
Erőt vettem magamon, és levettem a tekintetem a valódi szerelmemről, és beletörődtem, hogy sosem leszek már a karjaiban. Jacobra mosolyogtam, és szólásra nyitottam a számat, és még véletlenül sem néztem hátra Edward fájdalmas, bűntudatos arcára.
- Igen, akarom.
- Akkor – szólalt meg a pap zavartan. – Ezentúl férj és feleség vagytok, sok boldogságot. Mr. Black megcsókolhatja a feleségét…
Jacob nem habozott, lágyan magához húzott és megcsókolt, de korántsem vadul, nehogy összeomoljak.
- Légy erős – súgta a fülembe, mielőtt elváltunk volna egymás ajkaitól és én már leleplezetlenül sírtam, és szörnyen éreztem magam, amiért tönkretettem az esküvőnket.
Jacob átkarolta a derekamat és kivitt a rengeteg ember gyűrűjéből és nyugtatgatott, ugyanis a roham ismét erőt vett rajtam.
- Szeret engem – sírtam keserűen. – És én utálom őt, mert még ezek után is őt szeretem, de túl késő. Én téged is szeretlek Jacob, és megígérem, hogy megpróbálok beléd szeretni – mondtam, mikor lecsillapodott a remegésem és Jacob védelmező karjaiba simultam. Itt végre biztonságra leltem, mert ő megvéd engem attól, hogy megint elhagyjam magam.
- Köszönöm, Bella. Köszönöm, hogy itt vagy nekem. Ha bármi bánt, én segítek.
- Köszönöm – leheltem és Jacob mellkasába temettem a fejem.

Nem sejtettem, hogy Edward figyeli minden mozzanatom, és fájdalmasan hibáztatja önmagát az állapotom és a kialakult helyzet miatt. De már ő is beláthatta, hogy már késő. Charlie megakadályozta, hogy az élet új lehetőséget adjon Edwardnak, hogy újra összetörhessen engem.

Most már Bella Black vagyok és azon leszek, hogy beleszeressek újdonsült férjembe, akire mindenben számíthatok és új életet kezdjek… És örökre elfelejtsem Edward Cullent és a vámpírok csodálatos világát…