(Edward szemszöge)
Nem találtuk Emmát, de én tovább kerestem, mint a többiek. Tartoztam ennyivel Bellának. Sokat gondolkoztam ezen a dolgon. Mi van, ha Victoria rabolta el? Előfordulhat. Még soha nem kellett ennyire sötétben tapogatóznunk, és most, hogy szünetel Alice képessége kiszolgáltatottabbak, vagyunk, mint valaha.
Megcsörrent a telefonom. Türelmetlenül nyúltam utána és feszülten hallgattam, mikor felvettem, mert nem volt kedvem beszélgetni. Belláért is aggódtam, bár tudtam, hogy Victoria nem fogja egyből veszélyeztetni.
- Ed… ward – hallottam meg egy nagyon halk nyöszörgő hangot, mint aki küzd az utolsó levegővétellel. Azt hittem, hogy ott esek össze…
- BELLA! – ordítottam a telefonba kétségbeesve. – Mi a baj? Jól vagy? Hol vagy? Mondj valamit… - rimánkodtam, de a telefon túlsó feléről nem érkezett hang. Az aggodalmam gátjai felszakadtak és vad bika módjára törtek fel lelkem legmélyebb bugyraiból. A torkomat ezúttal nem a szomjúság szorongatta, hanem a féltés, a szeretet… a szerelem.
- Nyugodj meg, kicsim. Mindjárt ott vagyok, bárhol is vagy, megtalállak. Először a lakásodhoz megyek, rendben? Most futni fogok, és nem tudok beszélni, de itt vagyok. Nem hagyom, hogy bajod essen! Hallod? – mondtam még a mobilomba, majd rohanni kezdtem. Olyan gyorsan száguldottam végig a városon, hogy senki nem vett észre, mert mire az emberi szem érzékelte volna a jelenlétem, addigra már máshol voltam. Reggel hat óra révén nem is voltak sokan az utcán, de az idősebbek körében azért akadtak páran. Nem igazán foglalkoztam velük. Pár napja voltam vadászni, így nem voltam veszélyes. Sem rájuk, sem Bellára.
Drága, Bella… tarts ki… mindjárt ott vagyok – mondogattam magamban. Féltem, hogy elkésem, bármi is történt. Az épület kihalt volt, amit azért jó jelnek vettem, mert nem volt nyoma rombolásnak és Victoria nem éppen finomkodó természet.
Az ajtaja zárva volt, és én dörömbölni kezdtem, mégsem törhettem be az ajtót csakúgy. De hiába kopogtam, az ajtó csukva maradt. Mikor megelégeltem, betörtem, mert a mellkasomat már szétfeszítette az aggodalom.
- Itt vagyok – suttogtam még a telefonba, és körülnéztem. Bent rend uralkodott, és egy előszobában találtam magam. Az egyik ajtó mögül fény szűrődött ki, így arrafelé vettem az irányt.
- Bella! – kiáltottam, mikor megpillantottam, hogy a földön fekszik. Nem láttam rajta külsérelmi nyomokat, de akkor sem csitult bennem a vihar. Gyengéden felhúztam a kanapéra, és az ölembe húztam. Lágyan cirógattam az arcát, ami semmit nem változott az elmúlt évek alatt. Talán csak több tapasztalatot sugallt felém, de így, hogy nem volt magánál ez nem igen volt aktuális.
Carlisle mellett töltött évek alatt megtanultam, hogy mire kell figyelni egy eszméletlen személy mellett. A pulzusa rendben volt, bár egy kicsit mintha zaklatott lett volna. Az arca sápadt volt, de neki mindig is sápadt volt az arca. Bár most mintha könnyek szegélyezték volna gyönyörű szemeit. Miért sírhatott?
- Nincs semmi baj – suttogtam kedvesen, és lágyan kezdtem dúdolni egy dallamot, amit titokban írtam, még annak idején a szülinapjára, de ezt sosem mutattam meg neki. Nem volt rá lehetőségem, mert akkor minden megváltozott.
- Edward? – motyogta egyszer csak. Féltem, hogy mikor magához tér, újra rá kell, döbbenjek, hogy mennyire nincsen közöm az életéhez. Úgy éreztem, hogy más lett. De most így kómásan ugyanolyan volt, mint anno a szép időkben.
- Itt vagyok – válaszoltam és félelmeim ellenére sem hagytam abba a kényeztetését.
- Akkor jó – motyogta kábultan és nyugodt álomba merült. Nem sokat beszélt ezúttal álmában, de néha hallottam, hogy a nevemet, vagy Emma nevét suttogja. Így már azonnal tudtam, hogy Emma miatt aggódik, és az egészsége nincs veszélyben.
Tudtam, hogy ettől még nincs minden rendben, de mégis megnyugodtam. És a remény újra fellobbant bennem. Hiszen mikor rosszul érezte magát, engem hívott. Talán mégis bízik bennem… legalább egy picit. Nekem ez is elég. Mert többet nem érdemlek, sőt még ennyit sem. Őt sem érdemlem, hiszen ő a világ legdrágább kincse és én eldobtam magamtól, és hagytam, hogy bizonytalan kezekbe kerüljön. Féltettem magamtól, de már rájöttem, hogy nélkülem még nagyobb veszélyben van, mert késő, hogy bármin is változtassak.
Olyan szép, ahogy alszik. Ahogy békésen szuszog a karjaimban, olyan, mint egy angyal. A régi időket idézi fel bennem. De nem akartam igazán emlékezni, mert fájt. Inkább a jelenben élni, és nézni ezt az égi tüneményt.
- Szeretlek, Edward – suttogta hirtelen, de láttam, hogy még alszik. Mégis meghatottak a szavai. Hogy szerethet engem minden után? Ami ezután történt az, túl gyors volt nekem, ráadásul kábulatba ejtett az a két szó, ami elhagyta szép ívű ajkait.
A következő pillanatban pedig éreztem, hogy mézédes ajkai, melyekre eddig azt hittem, hogy jól emlékszem az én hideg ajkaimra vándorolnak. Robbanás rázta meg a testemet, újra éledtek az érzékeim, úgy éreztem, mintha dobogna a szívem, de nem normálisan, hanem vad bika módjára.
A kábulat, az élvezet, a szerelem úgy öntött el, hogy ha éppen álltam volna, akkor most megtántorodtam volna. Mikor megéreztem, hogy Bella gyenge teste megremeg a karjaimban kinyitottam eddig csukott szemeimet és egy szerelmes, de ijedt barna szemekkel találkozott a tekintetem. Elváltam tőle, mert féltem, hogy elutasít, vagy pánikba esik a közelségemtől. De nem lökött el, csak nézett rám nagy szemekkel. Most láttam csak igazán, hogy nincs minden rendben vele, mert az ő szemében is hasonló érzések látszottak, mint amik az enyémben szoktak virítani. Szeretet, szerelem, harag, önutálat, bűntudat, de mindenek felett szeretet és szerelem.
- Mit keresel itt? – kérdezte halkan, de még mindig nem mutatta jelét annak, hogy ellenére lenne a helyzete és a közelségem.
- Te hívtál. Mi történt?
- Én… - kezdte, de aztán a mellkasomnak dőlt és keserves zokogásban tört ki. Nem szóltam semmit, pedig belül tomboltam és vad vágy lobbant bennem, hogy eltüntessek bárkit és bármit, aki, vagy ami bántani merte. Még ha én magam vagyok is. Kétségtelenül hosszú ez az éjjel. Vagyis már kora délelőtt, de tegnap óta annyi minden történt.
Finoman magamhoz szorítottam és lágyan simogattam a hátát. Lassan lecsillapodott, de ugyanúgy maradtunk.
- Köszönöm – lehelte halkan.
- Édes kis semmiség – mosolyogtam rá kedvesen és az ő arcán is megjelent egy apró kis fintor, amit akár mosolyként is értelmezhetek.
- Sajnálom, igazából… jól vagyok, csak hirtelen bepánikoltam, és rosszul lettem.
- Gyakran előfordult már? – kérdeztem komoran és enyhén megemeltem az állát, hogy láthassam a szemeit.
- Nem – hebegte, de végül igenlően bólintott. Ennek nem örültem. Láthatólag nem akart arról beszélni, hogy mi okozta nála a rosszullétet. De én hirtelen rájöttem. Mert megéreztem egy vámpír szagát, ami tompán, de érezhetően terjengett a helyiségben. Régebben járhatott itt, de a lényegen nem változtatott. Bella minden itt töltött percben veszélyben volt.
- Bella? – néztem rá pár perc csend után.
- Igen?
- Tudom, hogy nem bízol bennünk, főleg nem bennem, de a te érdekedben hozzánk kell költözz.
- Hogy mi? – csattant fel és elhúzódott tőlem.
- Itt járt, tudom – jelentettem ki, és a szemeit ismét elöntötték a könnyek. – Találkoztál vele?
Megrázta a fejét. Akkor hozott valamit. Bizonyára ennek köze lehet Emmához.
- Az én hibám – fakadt ki hirtelen. – Emma.
- Nem, te nem tehetsz semmiről. Ígérem, hogy megtaláljuk Emmát és Victoriát, és nem hagyom, hogy bajod essen.
- Honnan tudsz mindent? – kérdezte ijedten. Elnevettem magam ezen az aranyos arcon.
- Nyugi, még mindig nem látok a fejedbe. Úgyhogy továbbra is átkozhatsz magadban – kacsintottam rá.
- Én soha…
- Csak vicceltem. Tehát? Hajlandó vagy a biztonságod érdekében hozzánk költözni?
- Nem utáltok?
- Már megint kezded? Egy vámpírokkal teli házban fogsz lakni, az életed veszélyben és te azon aggódsz, hogy az ominózus vámpírok, akik veszélybe sodortak nem kedvelnek? Jaj, Bella! Ki fognak ugrani a bőrükből, még Rosalie is.
- Na persze…
- Komolyan mondtam. Sokat változott a rólad alkotott véleménye mostanában, ne aggódj. Nem ígérem, hogy puszipajtások lesztek azonnal, de nem lesz semmi baj. A barátaid majd én értesítem.
- Emma? Ígéred… hogy életben marad?
- Megteszek minden tőlem telhetőt. Szeretlek, Bella…
- Adj egy kis időt, még nem tudlak elfogadni magam mellett, de szeretlek.
- El fogom nyerni a bizalmad újra, ígérem. Először úgysem tettem érte semmit.
- Nem álmodok?
- Képtelen gondolat, mert én is ezt élem át, pedig én nem alhatok. Ez valóság – Bár mintha álom lenne. Egy gyönyörű szép álom, még ha viharfelhők gyűlnek is. Most már mindennél erősebb vagyok, mert él bennem a remény, és Bella kezd bízni bennem. Ez mindennél többet jelent, és erőt ad. Örökké…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése