Sziasztok!

Üdvözöllek titeket a blogomon, ahol általam írt novellákat és regényeket olvashattok Twilight témában, remélem, hogy tetszeni fog nektek! Ha elolvastál valamit, nagyon örülnék, ha hagynál magad után véleményt, mert én abból fejlődök. Jó olvasást ;)

Admin: Ginewra
Opening: 2009. 06. 26.
Theme: Twilight


2010. április 13., kedd

Időhiány

Sziasztok!
Az utóbbi időben többen is írtatok, hogy olvassam el a történeteiteket. Nagyon jól esett olvasni ezeket a sorokat, és megtiszteltésnek érzem őket. Csak sajnos nincs időm mostanában, nem is tudom, hogy mikor olvastam utoljára :/ Amint lesz időm bepótolok mindent ;) Elnézést mindenkitől!
Puszi:
Ginewra

2010. április 11., vasárnap

Cukker blogger díj


Feladataim:
1. Tedd be a logót a blogodba!
2. Nevezd, meg akitől kaptad!
3. Válaszolj a kérdéseket!
4. Nevezz meg 6 bloggert (belinkelve) akinek továbbadod!
5. Értesítsd az érintetteket!

Ezt a díjat tőlük: Doree, Zsuzska, Tia kaptam! Nagyon szépen köszönöm nekik :)

Kedvenc:

* íróm: Stephanie Meyer, J. K. Rowling
* könyvem: Twilight Saga
* ételem: pizza
* italom: fanta citrom, ásványvíz
* színem: narancssárga
* énekesem: konkrétan nincs
* énekesnőm: konkrétan nincs
* együttesem: Paramore,El sueno de morfeo
* Dj-m: konkrétan nincs
* Színészem: konkrétan nincs :$
* Mozifilmem: Twilight, New Moon
* sorozatom: nincs
* dalom: Sztereo 2.0 Minden más
* hangszerem: gitár
* hónapom: július, augusztus
* napom: Szombat
* napszakom: délután, este
* sportom: tánc
* idézetem: "Ha sírsz, mert lement a nap, a könnyeid miatt nem fogod látni a csillagokat."

4. A hat blogger:
Doree
Tia
Iccsinee
Drusilla
Rosalice
Nikcimaci

Még mindig nagyon kevés blogot olvasok :$

Köszönöm, akik rám gondoltak! (L)

2010. április 10., szombat

A blog jövője

Sziasztok!

Most egy nem túl vidám hírt hozok nektek. Befejeztem a Servitude for the freedom-ot, és úgy döntöttem, hogy ez volt az utolsó Twilight fandomban alkotott regényem. Természetesen előbukkanhatnak még novellák vagy kisregények a tollamból, de mától csak elvétve lesz friss. Ha lesz... :( Sajnálom.

Szeretném magam kipróbálni saját történetekben, és az az álmom, hogy írok egy - vagy több - könyvet. Szeretném ezt beteljesíteni. Már ötletem is van, és szeretnék belekezdeni. Egyszerre nem megy a két világ. De remélem, hogy lesz köztetek olyan, aki majd a másik blogomon is olvasgatni fog, és egyszer majd egy szép napon megveszi a könyvem. Ha eljutok odáig.
Rengeteg boldog percet okoztatok nekem, köszönök mindent!

Köszönöm a rendszeres olvasóimnak, köszönöm azoknak akik áldoztak nekem annyi időt, hogy véleményükkel mosolyt csaljanak az arcomra, vagy könnyre fakasszanak! Köszönöm, azoknak akik látogatták a blogot, és akik olvasták a történeteim!

A blog nem zár be, így itt továbbra is el tudtok érni. És ki tudja, hogy mikor leplek meg benneteket egy-egy szösszenettel ;)

Puszi:
Ginewra

Pályázat - Gill sorsa


Sziasztok!
Felkerült a Servitude for the freedom epilógusa, és ezzel véget ért a történet. Felmerült bennem, hogy tovább lehetne szövögetni Gill sorsát, hiszen az ő élete még korántsem rendeződött el. De úgy döntöttem, hogy ezt a történetet most nem én írom meg. A kezetekbe adom a tollat, és remélem, hogy lesz valaki, akit megihlet Gill története. Aki kedvet érez, hogy bármilyen formában írjon róla és beteljesítse szerelmét Jacob iránt - bár nem írtam meg a történetben, mert ezt még Bella se tudta, de Jacob bevésődött Gillbe...
Ha érdekel, írj erre a címre:
ginewra93@citromail.hu

Don't Copy!

Kedves írótársaim!

Szólni szeretnénk, hogy mostanában egy személy lekoppintja a történeteket!


Mivel nem szeretnénk, hogy mással is ez történjen kérünk, hogy vigyázz!
A következő nevű emberrel ne beszélj vagy próbáld meg elkerülni: Tami, VIV
Nem mondjuk, hogy mindenki koppint, de vigyázzatok!
Könyörgünk ezt tegyétek ki és írjátok ki a blogotokra, hogy egyetértetek velünk abban, hogy ez undorító.
Aki szóról-szóra másol az undorító!
Léci írd ki a blogodra, hogy lássa a másoló, hogy mi segítjük egymást ellene!
Könyörgünk segíts, hogy senki más ne járjon úgy mint mi!
Itt egy-két dolog amiről megismerhetitek!

Alice oldalát: http://boldogveg.blogspot.com/
Erre:http://ennyitaboldogvegrol.blogspot.com/

Erre másolta le:http://alkonyatmaskepp.blogspot.com/
Ivi oldalát:http://feketeangyalsaga.blogspot.com/

Kérjük írd ki a blogodra, hogy ezt nem tartod etikusnak, hogy érezze, hogy mi mind egy közösség vagyunk!

Előre köszönjük: Alice és Ivi

Servitude for the freedom - Epilógus

A boldogító igen

(2016. 05. 12.)

(Bella szemszöge)


Egyre idegesebb lettem, szinte hallottam a szívemet, ahogy a torkomban dobog. Pedig halott voltam, minden ilyesmi nélkül. Nálam talán csak Alice volt izgatottabb, fel s alá rohangált forksi otthonunkban, és megállás nélkül hadart valami utasítást a ceremóniával kapcsolatban. Én még fel sem fogtam, hogy ez megtörténik. Minden álmomat felülmúlják majd az elkövetkezendő percek, és olyan mintha ébren álmodnék. Minden zsigeremben ott a bizonytalankodás, hogy ez mind túl szép, hogy igaz legyen, és túl jó, ahhoz, hogy megérdemeljem. Ez a paranoia talán a fogság érdeme, nem tudom. Így utólag összefolynak a szemem előtt a Volterrában töltött évek. De ez is nem is olyan nagy baj.

A tükör elé álltam, mikor Alice végre elégedetten mért végig, és odaterelt. Ahogy belenéztem, elállt a lélegzetem, ugyanis egy ismerős idegent pillantottam meg az üvegben, aki ugyanúgy elkerekedett szemekkel nézett. Tudtam, hogy én vagyok az, mégis hihetetlen volt.
- Tetszik? – kérdezte Alice ugrándozva, és hol a jobb, hol a bal oldalamon jelent meg. Még mindig tátott szájjal nézegettem magam, de rájöttem, hogyha becsukom, még jobban nézek ki.
- Ez nem én vagyok – hitetlenkedtem még mindig. Egyszerűen hihetetlen volt, én sose voltam ilyen… szép.
- De igen – nevetett a barátnőm, és az ajtóban megjelenő Rosalie is elmosolyodott. Ő biztosan még szebb volt az esküvői előtt, ugyanis Emmett és ő már többször házasodtak. – Tudom, hogy hihetetlen, már én is átéltem. És Rose is… bár ő sosem kételkedett szépségében.
- Hé – csattant fel Rose mérgesen, de az arcán mosoly tündöklött. Ő is tudta, hogy ez csak gyerekes piszkálódás.
- Így megyek le? – kérdeztem bizonytalanul, és a több centis magassarkúmra tekintettem. Orra fogok esni a saját esküvőmön.
- Bella, akár hiszed, akár nem, vámpír vagy. A vámpírok nem esnek hasra, és nem vágódnak hanyatt – nevetett Alice. – De ha mégis riadóztatom a drága bátyámat, hogy időben kapjon el. Ne aggódj.
- Köszi. Mindent – motyogtam hálásan és átöleltem.

Igaza van, mi baj történhetne? Már nem az az ügyetlen lány vagyok, aki voltam. Elég erőm volt ahhoz, hogy túléljem Edward hiányát, és az emésztő magányt. Elég erős voltam ahhoz, hogy ne készüljek ki Victoria támadásaitól, aztán teljesen egyedül Olaszországba szöktem egy álom miatt, és azt hittem, hogy Edward fogságban van. Hónapokig dolgoztattak, éheztettek, szexuális játékszere voltam egy vámpírnak, majd egy másik megerőszakolt és tulajdonképpen megölt. Túléltem a vámpírrá való átváltozást, csatlakoztam a Volturihoz, becsaptam őket, hazudtam és játszottam a szerepem. Abban a tudatban éltem, hogy Edward megőrült és elfelejtett engem. Meghalt miattam a legjobb barátnőm, majd megöltem az egyik ellenségemet. Fogságba vetettek, és évekig élettelenül sínylődtem egy cellában. Aztán Edward és én kiszabadultunk, magamhoz vettem Gillt, boldog napokat töltöttem a Cullen családdal, aztán egy vad szeretkezés után ott hagytam Edwardot, és ismét magányos lettem. Aztán Cora, Alec és Victoria az életemre tört, és majdnem meghaltam. Ezek után mi baj érhet? Azt hiszem már minden lehetséges módon megszenvedtem a boldogságért. Vagy nem?

A szobám ajtajából hallottam a ház előtti nyüzsgést, pedig elvileg nem is hívtunk sok embert. Talán egy kicsit felelőtlen dolog Forksban rendezni az esküvőmet, de Alice megnyugtatott, hogy nem lesz semmi baj. Nem fog erre tévedni kellemetlen látogató. Kicsit rosszul érintett, hogy nem Charlie fog az oltár elé kísérni, hisz ő mind a mai napig azt hiszi, hogy meghaltam, Reneével egyetemben. Ez eléggé bántott, de tudtam, hogy ez így van rendjén. Feladtam Edwardért a régi életem, most már nincs visszaút. Szerintem jól választottam.

Úgy tudtam, hogy csak néhány La Push-beli ismerős, és néhány ismerős vámpír jelenik meg a ceremónián, de döbbenten szemléltem az ablakból, hogy rengeteg vámpír jelent meg. Többnyire vegetáriánusok, mint például a Denali klán. Még csak az hiányozni, hogy az esküvői lakoma nekik a város lakossága legyen. Carlisle mindent megtett, hogy ezt elkerülje, Alice pedig hihetetlenül megszervezte az esküvőt, csupán pár nap alatt. Már azelőtt elkezdett szervezkedni, mielőtt Edward megkérte volna a kezem. Ez azért bizarr. Hogy lesz így magán életünk, ha egy hiperaktív jövőbelátó látja azt is, amit még mi sem tudunk? Még jó, hogy nem Emmettnek vannak látomásai, mert kicsit kínos lenne egy-két dolog.

- Alice, neked ez egy-két vámpír? – nyögtem, mikor még több ismeretlent pillantottam meg. Csendes eseményre számítottam.
- Mindenki kíváncsi volt rátok, és a hírek gyorsan terjednek. A hírhedten szingli Edward Cullen megházasodik! Mit mondhattam volna? De lassan el kéne indulni lefelé, mindjárt elkezdődik a nászinduló… - sürgetett, és a következő pillanatban valóban felhangzottak a várt dallamok.
Reszkető sóhajjal léptem ki a szobámból és elindultam lefelé a lépcsőn. Vámpírlétem ellenére próbáltam a lábaim koncentrációjára figyelni, és sikeresen megérkeztem a földszintre, ahol Carlisle várt, és belém karolt, ragyogó mosollyal az arcán. Ő fog az oltárhoz vezetni, hisz olyan mintha az apám lenne.

Hétágra sütött a nap, szinte megvakultam, mikor kiléptem a rengeteg csillogó „ember” közé. Minden szempár – hol arany, hol vörös, hol fekete – engem nézett árgusszemekkel. A férfiak mintha elismerően mértek volna végig, amitől felettébb zavarba jöttem. Edwardra pillantottam, és elállt a lélegzetem. Csodálatosan nézett ki a szmokingjában, és szerelmes tekintetével. Majdnem felkuncogtam a mohó szemei láttán, és leengedtem a pajzsomat, hogy betekintést nyerhessen a fejembe egy kicsit.

„Szeretlek.” – üzentem gondolatban és láttam, hogy mennyire meglepődik. Még nem árultam el neki mindent a képességemről. Meglepetésnek szántam. Aztán a vigyora fülig emelkedett, és lágyan magához vont, mikor odaértem a kezemben egy csodaszép csokort tartva. Mögöttem Eve szórta vidáman a virág szirmokat. Közelebb húzódtam Edwardhoz, és hagytam, hogy a kezei óvóan a derekamra tévedjenek.

A következő meglepetéstől majdnem felkiáltottam, ugyanis a „pap” megfordult, Emmett személyében. A násznép felnevetett. Emmett kaján vigyorral biccentett felénk, és maga elé tartott egy könyvecskét. Csak mi ketten – akik közel álltunk – láthattunk, hogy egy erotikus könyvet tart a kezében meztelen nők képeivel. Reméltem, hogy nem abból tart felolvasást.

- Azért gyűltünk itt ma össze, hogy eme aranyos kis fiatal párocskát összeadja a Jóisten, szerény személyemben. Edward Cullen és Bella Swan élete eme naptól összefonódik, és ezentúl minden éjjel kéjes sikoltásokat fogunk hallani a szobájuk felől. Előre látom, hogy Alice-nek majd hányszor kell új ágyat venni az ifjú pár lakosztályába, és a mi kis ártatlan Edwardunk hányszor fogja asszonykájára kenni az összetörött ágy bűnös tettét.
Felszisszentem.
- Térjünk a lényegre, báránykáim. Edward Cullen hajlandó vagy-e feleségül venni az előttem álló Bellát…
- Igen – vágott közbe Edward határozottan.
- És minden éjjel kielégíteni drága asszonyod vágyait, és tökéletes papuccsá válni? Hajlandó vagy te is beállni közénk, a házas papucsok sorába?
Edward felmordult.
- Igen – sziszegte, a többiek már fuldokoltak a nevetéstől.
- Bella Swan hajlandó vagy-e férjedül fogadni…
- Igen.
- Az itt megjelent Edward Cullent…
- Igen.
- Hajlandó vagy-e alávetni magad az éjjelekig tartó lelkizésnek, és Edward szerelmes turbékolásait hallgatni…
- Igen.
- Egy örökkévalóságon keresztül…? – kérdezte átszellemült mosollyal az arcán.
- Igen – válaszoltam negyedszerre türelmetlenül, és meg sem várva Emmett megszólalását megcsókoltam Edwardot. Aztán a „pap” utasított minket, hogy húzzuk egymás ujjára a gyűrűket, és mondott egy majdnem átlagos – azért volt benne egy-két pajzánkodó megjegyzés – eskübeszédet, amit utána kellett ismételnünk.
- Akkor én, mint a Jóisten, férjjé és feleséggé nyilvánítalak benneteket. Na öcsi, most megcsókolhatod a feleséged – hangsúlyozta ki a most szót, és a következő pillanatban megéreztem Edward puha ajkait, és egy szerelmes csókban egyesültünk. A násznép tapsolni kezdett, Emmett pedig meghajolt, és sorba mondogatta a köszönömöket. Nem zavarta, hogy ez most nekünk szólt.

„Szeretlek, Edward. Örökké szeretni foglak, soha nem kellett nekem más. Amióta megismertelek csak rád gondolok, és te jelented számomra a világot. Soha többet nem akarok, és nem is tudnék nélküled élni.” – küldtem a szavaimat gondolatban, mire a fülembe súgott néhány gyönyörű mondatot:

- Nem akartam beléd szeretni, és nem hiszem, hogy Te is akartad volna. De amikor találkoztunk, mindketten éreztük, hogy nem tudunk tenni semmit az ellen, ami velünk történik. Egymásba szerettünk, minden különbözőségünk ellenére, és ezzel valami ritka és gyönyörű jött létre. Az én számomra az ilyen szerelem egyszer adatik meg az életben, ezért vésődött minden pillanata egyformán az emlékezetembe, s ezért nem feledem soha egyetlen másodpercét sem. Szeretlek azért, ami már most összefűz bennünket, és szeretlek már előre azért, ami ezután következik. Nálad jobb dolog még soha életemben nem történt velem. Már most hiányzol, de a lelkem mélyén tudom, hogy mindig velem leszel. Örökké…

Most én csókoltam meg őt, vadul, de mégis lágyan és szenvedélyesen. Mindent bele akartam adni ebbe a csókba, de túl hamar el kellett válnunk, mivel fogadnunk kellett a tömérdek gratulációt, és az én esetemben a rengeteg bemutatkozást is. Aztán a nők egy csoportba rendeződtek, és nevetve dobtam a magasba az esküvői csokromat. Gill kapta el, és azonnal el is pirult. Ő el tudott vörösödni, és lehet, hogy tévedek, de mintha lopva Jacobra pillantott volna, aki szintén őt figyelte. Az is gyanús, hogy szinte egész éjjel csak egymással táncoltak…

Aztán Edward újra lecsapott rám, de ezúttal nem eresztett. Végig táncoltuk az éjszakát, és még soha az életben nem éreztem ilyen jól magam. A boldogság és a szerelem szétfeszítette a testemet, és állandóan nevetni támadt volna kedvem. Valamint a férjemmel sem tudtam betelni. Nem is akartam. Örökké csak az ő karjaiban szerettem volna lenni, és semmi mást nem csinálni.
- Nincs többé szolgasors a szabadságért, Mrs. Cullen - szuszogta Edward a fülembe.
- Most már csak szerelem van, Mr. Cullen - súgtam két csók között.
- Szeretlek.
Újabb csók.
- Szeretlek.
Újabb csók.
- Valamit elfelejtettél - szólalt meg Edward, miután végig csókolta a nyakamat.
- Mit? - kérdeztem kábán.
- A Happy Endet..
- Soha nem lesz vége…

2010. április 4., vasárnap

Servitude for the freedom - 22. fejezet

Rét 2/2

(Jacob szemszöge)


Magam sem gondoltam komolyan, amit Paulnak mondtam. Csak pillanatnyi elmezavarként vetődött fel bennem az öngyilkosság gondolata. Soha nem hagynám magára Eve-t, a kislányomat. De egyszerűen pokolian fáj Evanna és Billy halála. A néhány évvel ezelőtt elhunyt édesapámról szerette volna Evanna - a feleségem - elnevezni a fiamat. Nagyon jól esett ez a gesztus, és meg is hatott. Evanna tudta, hogy nem ő számomra az a nő, akit elrendeltek számomra, hiszen én még ennyi idősen sem vésődtem be. Le akartam mondani a családomért a farkaslétről, de ő nem engedte, így megmaradtam tizenéves formámban. És most meghalt. Miattam.
Eve szülése is veszélyes volt neki, de Billyt már nem tudta kihordani, és ez az én hibám. Ha nem lennék farkas… mindez nem történt volna meg.
- Emily, nem láttad a lányomat? – kérdeztem fáradtam, mikor bekopogtam Samék házába. Már alkonyodott, és órák óta nem láttam őt. Aggodalom kezdte szorongatni a bensőmet. Neki nem eshet baja! Azt nem élném túl!

„- Tarts ki, kedvesem – szorítottam meg bátorítóan Evanna kezét, miközben fájdalmasan felsikított. Verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokán, és egyre kevesebb erőt éreztem a szorításában. Aztán egy még hangosabb sikítás, majd a bába felkiált.
- Kislány! – és a következő pillanatban egy csodálatos kisbabát pillantok meg, aki felsír a bába kezeiben, majd mikor a kezemben tartom határtalan örömet érzek…
- Evangeline Isabella Black – suttogom az apróság nevét áhítattal, és hálásan pillantok gyenge kedvesemre, aki fáradtan behunyja a szemét és mély álomba merül.”

- Néhány órája indult innen haza, valami baj van? – kérdezte aggodalmasan. Tudtam, hogy ő ért meg mindenki közül a legjobban, pedig ő nem olvasott a gondolataimban. Két éve ő is majdnem elvesztette a gyermekét, de szerencsére a kis John életben maradt, mindenki nagy örömére.
- Jacob! – közeledett felénk Jared futva, ki a fák közül. – Vámpírok vannak nem messze a határtól!
Nem! Az nem lehet! – Nem láttad Evát? – kérdeztem ijedten, mire Jared megrázta a fejét. – Szólj a többieknek!
Bólintott, majd elindult összeszedni a falka többi tagját. A következő pillanatban egy sikoltást hallottam és rohanni kezdtem a fák felé.
- Eve! – kiáltottam kétségbeesetten a lányom nevét, és hamarosan meg is pillantottam. Felém futott, vagyis inkább botladozott. Arca maszatos volt a kosztól, a könnyektől… és vértől. – Eve, kicsim! – kaptam a karjaimba és szemügyre vettem kicsiny arcocskáját. – Mi a baj? Mi történt?
- Vámpírok… egy kedves néni… aztán három gonosz vámpír! Ha Bella nem ment meg, már halott lennék.
Lefagytam, és egy régi kedves arc jelent meg a szemeim előtt. Az lehetetlen…
- Bella?
- A kedves vámpír néni, Bella a neve. Apu, kérlek, mentsd meg! A gonoszok megölik! – sírta keservesen, és az ingembe kapaszkodott.
- Fuss Emilyhez, én megmentem a megmentődet! – mondtam határozottan, majd letettem és átváltozva rohanni kezdtem abba az irányba, amerről a vámpírszagot sejtettem.

(Edward szemszöge)


Nem sok értelmét láttam Forksba jönni, de Alice ragaszkodott hozzá. Már többször is jártam itt az elmúlt évek alatt Bellát keresve, de soha sem találtam meg. Még csak nem is hallott róla senki. Kezdtem elveszíteni a reményt, és visszasüllyedtem abba az állapotba, mint mikor én hagytam el a kedvesem. Ő is tátongó ürességet érzett a szíve helyén? Ő is úgy érezte, hogy darabokra hullik? Miért ment el, miért hagyott el? Én azt hittem, hogy ő is szeret engem, tudom, hogy nem kellett volna lerohannom, de határozottan nem volt erőszak. Miért ment el? Nem volt jó velem? Reggel is olyan furcsa volt, de azt hittem, hogy csak zavarban van. Boldogan és gyanútlanul indultam el vadászni, és végig a beszélgetésünket terveztem, hogy mit mondok majd neki. De a ház üresen állt, mikor visszatértem. A családom utánam érkezett meg néhány perccel és ők sem értettek semmit.
- Öcsi, hát ezt elbasztad – humorizált, de senki nem nevetett a viccén. Úgy éreztem, mint akit gyomorszájon vágtak és kitépték a szívét. Az első évben nem is láttam a családom, éjjel-nappal Bellát kutattam. Néha elcsíptem néhány vele kapcsolatos gondolatfoszlányt férfiak fejéből, de mindig holtnyomra bukkantam. Mára már teljesen feladtam.

- Megjöttünk, Edward – szólalt meg Alice mosolyogva, de az ő szemében is fájdalom csillogott. Úgy éreztük mindannyian, hogy elárultak, de tudtuk, hogy csak visszakaptuk, ami jár. Mégis fáj. Bella méltó büntetést mért ki rám.
- Miért ment el? – szólaltam meg réveteg tekintettel, de nem figyelt rám. Alice tekintete a távolba révedt, majd vidáman felkiáltott.
- Gill! – kiáltott, majd kipattant az autóból és a ház felé rohant. És akkor meghallottam Gill gondolatait.

„Ez Alice! Akkor a többiek is itt vannak! Végre, már annyira hiányoztak! Hiába győzködtem Bellát, hogy milyen hülyeséget csinált, nem hallgatott meg. Alice, ó Alice! Kár, hogy Bella arra a rétre ment…”

Rohanni kezdtem, nem foglalkoztam a többiek kiáltásaival. Minél előbb látnom kellett Őt, tudni akartam, hogy miért… miért nem voltam elég jó neki, a nyilvánvaló okokon kívül, amik állítása szerint nem zavarják. Akkor miért? Ráébredt, hogy mennyire nem érdemlem meg a szépségét? Teljesen jogos lenne, de ez nagyon nem vallana Bellára…

Ismerős illatok csapták meg az orromat, és ellenségesen felmordultam. Páni félelemmel futottam tovább, ugyanis megéreztem néhány Volturi és Bella nyomát. Nem eshet baja! Meg kell védenem, akár az életem árán is. Az övé sokkal többet ér.

Kiértem a fák közül és megpillantottam Őt. Jeges félelem markolt a szívembe, ugyanis fél kézzel és szinte magán kívül próbálta felvenni a versenyt támadóival. Veszedelmesen morogni kezdtem, és Corára vetettem magam, aki minden bizonnyal a fizikai ütések mellett lelki gyötrelemmel sújtotta a kedvesemet. És nekem is annyi kínt okozott… meg akartam ölni…

Abban a pillanatban, hogy Corára vetettem magam, Alec és Victoria figyelme rám irányult, és Bella erőtlenül hanyatlott a földre. Biztosan csak gyenge… de élnie kell! Nem halhat meg. Harcolnom kell érte, harcolnom kell, hogy túléljük…
Nehéz ellenfelek voltak, alig bírtam velük, de a gyorsaságommal jelentős előnyben voltam, és az a féktelen düh is segített, amit magamban éreztem. A düh és a szerelem hajtott.

Bántották Bellát! Bántották a másik felem! Bántották a drága egyetlen bárányomat…

Tébolyultan téptem le Cora fejét, de tudtam, hogy csak tűzzel tudnám végleg megölni. De most nem tudtam tüzet szítani, és akkor a kedvesem is veszélyben lenne. Azt pedig nem mertem megkockáztatni.

A következő pillanatban nem láttam semmit, és nem hallottam semmit. A karom bénultan hullott a testem mellé, az érzékeim nélkül nem tudtam, hogy mihez kezdjek. Alec képessége célba talált, és már éreztem is a kíméletlen ütéseket a testemen. Felordítottam.

- Edward – suttogta egy gyenge hang, és a következő pillanatban újra láttam, újra hallottam, újra éreztem. Vicsorgó farkasok jelentek meg a fák mögül, Victoria és Alec futni kezdtek a túlerő láttán, a farkasok pedig utánuk. Én pedig erőtlen eloldalaztam mozdulatlan kedvesemhez. Biztos voltam benne, hogy az előbb az ő hangját hallottam. A szeme be volt hunyva, teljesen mozdulatlanul hevert a fűben, furcsa szögben. A jobb keze immár a helyén volt, de bénán csüngött az oldalán.
- Bella – nyögtem kétségbeesetten. Remegve simítottam végig sápadt arcán, mire megpillantottam fekete szemeit. Hiányzott a régen látott aranyszíncsillogás, de megkönnyebbültem. Élt.
- Megmentettél – suttogta, és elmosolyodott. – Most meghalok? – kérdezte és minden félelem nélkül nézett a szemeimbe.
- Nem – nyögtem. – Nem engedem.
- Csak innod kell, és rendbe jössz – jelent meg mellettünk Alice kobold arca ijedt ábrázattal. A Rosalie és Jasper éppen a vámpírok testét égették el. A farkasok immár emberformában álltak az erdő szélén. Jacob Black döbbenten és könnyes szemekkel figyelte Bella szétszabdalt testét. – Emmett mindjárt hoz eleséget. – Tényleg őt nem láttam. Carlisle a farkasokkal tárgyalt, és gondolom, kifejezte a köszönetét, Esme pedig bizonyára Gillt tartotta távol a harcmezőtől.
- Akkor jó – lehelte Bella. – Alice, magunkra hagynál? – kérdezte barátnőmtől, közben pedig behunyta a szemét. – Sajnálom, Edward. Sajnálom, hogy búcsú nélkül hagytalak el.
- Miért? Miért mentél el? – kérdeztem aggodalmasan és kíváncsian. Évek óta csak ez járt a fejemben, tudni szerettem volna a választ.
- Mert… nem akartam, hogy hálából maradj velem – felelte pár perc csend után. Meglepetten néztem rá. Hogy mi?
- Mi? Én szeretlek, Bella. Soha nem szerettem mást – pusziltam meg a homlokát, és végig simítottam az arcán.
- De… mikor elmentél…
- Hazudtam. Hazudtam, hogy ne legyél többet veszélyben. Hazudtam, mert megijedtem mikor Jasper megtámadott és rádöbbentem, hogy állandó veszély vagyok az életedben. Azt hazudtam, hogy nem szeretlek, azt hazudtam, hogy nem kellesz nekem, és azt hazudtam, hogy nem vagy elég jó nekem. Pedig csak én nem voltam elég jó neked, és azt akartam, hogy neked a legjobb legyen. Mert szeretlek. Bocsáss meg.
- Én is szeretlek – suttogta, és elmosolyodott. – Soha nem haragudtam. Te meg tudsz nekem bocsátani?
- Soha nem tudnék rád haragudni – suttogtam és egy finom csókot leheltem az ajkaira. Bella mosolyogva hunyta be a szemét, és remegő teste elernyedt.
- Bella! – ráztam meg, de nem válaszolt. – EMMETT! – kiáltottam kétségbeesetten. A bátyám meg is érkezett két szarvassal a kezében. Villámgyorsan kikaptam a kezéből, nem foglalkoztam a szomjúsággal, Bella szája elé tartottam.
De nem történt semmi hosszú percekig… Kétségbeestem.
Aztán…
Hirtelen a szarvasba kapaszkodott, és vadul inni kezdett. A megkönnyebbüléstől megszédültem, majd én is elfogyasztottam a szarvasomat.

2010. április 1., csütörtök

Servitude for the freedom - 21. fejezet

A rét 1/2

(2016. 05. 02.)

(Bella szemszöge)


Összeszorult a szívem abban a pillanatban, hogy megpillantottam a mennyei kis tisztást. Nem látszott rajta az idő múlása, pontos mása volt annak a helynek, ami az emlékeimben élt. Csodálatos virágok, zöldellő fák, csiripelő madarak és béke. Edward nélkül nem volt ugyanolyan, de hát ő most nem lehetett velem. Ami azt illeti… soha többé. Én választottam ezt az utat, mégis fáj. Nagyon… éget… Legalább annyira, mint mikor ő hagyott el engem. Az elmúlt pár évben mást se csináltam, csak megpróbáltam észrevétlen maradni, és tökéletesíteni a pajzsomat. Nem engedhettem, hogy Alice meglásson, és megtaláljon. Nem szép dolog búcsú nélkül magára hagyni a szerelmemet, a legjobb barátnőmet és a családomat, de nem ment másképp. Ők is így voltak vele, mikor ők hagytak el engem. Most már értem, hogy miért nem búcsúztak. De Edward legalább velem közölte, hogy elmegy, én vele még azt sem tettem meg.
Az a levél csekély arra, amit ő érdemelne. Ő nálam sokkal szebbet és jobbat érdemelne, és nem hagyhatom, hogy a hála elvegye az eszét. Sokkal fájdalmasabb lenne, ha végtelenül belehabarodnék, aztán pár év múlva rájön, hogy valójában nem is szeret, és úgy hagy el. Az sokkal rosszabb lenne, ezt még Gill is aláírja, bár ő nagyon ellenezte a döntésemet.

Nem kértem, hogy tartson velem, sőt inkább azt szerettem volna, hogyha a Cullen családdal marad, mert ők több mindent tudnának nyújtani neki, de ő velem akart maradni, ami nagyon meghatott. Ő volt az egyetlen, akivel mindent megbeszélhettem, ezt még Alice-ről sem mondhatnám el, mert ő elfogult a bátyjával kapcsolatban. Már megtapasztaltam, hogy általában őt védi meg… de mindegy, hiszen ez teljesen jogos.

Gill ma nem jött velem, aminek a szívem mélyén örültem. Nem akartam, hogy lásson ezen a helyen, ahova annyi emlék köt. Egy kicsit talán emlékezni akartam, nem akartam, hogy a gyönyörű szép pillanatok pillangóként szálljanak el a végtelen semmibe. Ahhoz túl szépek voltak, ahhoz túl jól éreztem magam, ahhoz túl szerelmes voltam. Szeretnék ma is az lenni, de ez immár hiú ábránd. Talán már akkor is az volt.

Hiányzik. Évek óta nem láttam, és borzasztóan fáj a hiánya. Hiányzik csibészes mosolya – amit vámpírként még nagyon kevésszer láttam -, hiányzik aranyszín szeme, hiányzik hófehér izmos teste, szép ívű szája, és mindenekfelett őmaga.

Akaratlanul, de őt kerestem minden pillanatban. Ha meghallottam egy autó hangját, felkaptam a fejem, abban a reményben, hogy megpillantom, amint elegáns mozdulatokkal jelenik meg ezüstszínű Volvójából, a fekete napszemüvegének társaságában. Talán ez a kép örökre megmarad. Mennyi szép pillanatunk volt, és milyen váratlanul vége szakadt minden szépnek, minden jónak… egy világ omlott össze bennem.

Azt állítja, hogy nem azért hagyott el, mert nem szeret. Ezt hajtogatta miután visszanyerte az erejét a szabadulásunk után. Úgy tettem, mint aki elhiszi, mert az az igazság, hogy szerettem volna elhinni. Talán egy kis ideig hittem is neki, de akkor miért szerepelt minden harmadik mondatában a hála kifejezés? Na jó, ez talán túlzás, de kezdett nagyon felidegesíteni. Szerencsére akkor már Jasper képessége sem hatott rám, így nem érezte váltakozó érzelemhullámaimat. Biztosan kerültem volna néhány kellemetlen szituációba.

Néha bánom, hogy elmentem, vagyis inkább elszöktem. Néha úgy érzem, hogy hülye voltam, és maradnom kellett volna. Néha eluralkodik rajtam az önutálat, és olyankor minden velem kapcsolatos dologban hibát találok. Hiszen hibát, hibára halmozok. Talán tényleg az lett volna ha hallgatok annak idején Edwardra, és nem engedem közel magamhoz.

Szebb életem lenne, talán már boldog családanya lennék egy szerető férjjel, egy családi házzal és egy kiskutyával. Nem szomjaznék a vérre, nem menekülnék a napfény elől, és a Cullenek elől. Minden olyan tökéletes és idilli lenne, és nem kellett volna annyit szenvednem az idáig vezető úton. Nem lenne a hátam mögött néhány fogságban töltött kínkeserves év. Nem lennék gyilkos, nem száradna egy csepp vér sem a kezemen. Minden egyszerű és nyugodt lenne.

Egyszerű? Nyugodt? Miket beszélek, hiszen mikor voltam az egyszerűségemről híres? Mindig is más voltam, mint a többiek, sosem tudtam magam igazán megértetni másokkal. Mindig is én voltam a zárkózott különc, a sápadt floridai lány, majd a Cullenekkel barátkozó csendes Bella Swan. Sosem voltam kiemelkedő semmiben, sosem voltam igazi egyéniség. Azt vettem fel, ami éppen a kezem ügyébe akadt, úgy hordtam a hajam, ahogy egy fésülés után maradt. Sminkelni is csak nagyon ritkán sminkeltem, mert nem tartottam fontosnak.

Tényleg nekem való lett volna egy átlagos élet, mikor én sem voltam soha átlagos? Boldog lennék családanyaként és sörhasú, tévé előtt ülő férfi oldalán? Az lenne minden örömöm, hogy főzzek, mossak, s takarítsak? Nem tudnám magam elképzelni ebben a szerepben. Talán az égiek is úgy akarták, hogy egy vámpír szeretője legyek, majd egy fogoly, és legvégül egy szabad, de magányos vámpírnő.

A fejemet a fűre döntöttem, és magamba szívtam a kései tavasz illatát, és a közeli vízfolyás kellemes aromáját. Egy kicsit megnyugtatta zaklatott lelkemet, de nem adott teljes gyógyírt a szívemre.

Szeretem Edwardot, de soha nem mindegy a szerelem formája. A hála nem éppen ígéretes egy kapcsolatban. Talán majd Edward is elfelejt engem, és talán egyszer majd egy másik nővel fog feküdni ezen a réten. Nem! Ez a mi rétünk, ez a mi emlékünk, és az is marad örökre. Ezt Edward nem veheti el tőlem.

Az utóbbi években több országban is jártam, sokáig nem is mertem Forks közelébe jönni, hiszen tudtam, hogy itt keresnek majd legelőször. Oroszországba mentem az elején, és igyekeztem a nem túl népszerű, de hideg helyeken tartózkodni. Alaszkát, Kanadát és a Brit szigeteket messziről kerültem, ahogy Dániát is. De végül muszáj volt idejönnünk Gillel, nem bírtam tovább. Muszáj volt látnom Charlie-t, de azt is tudtam, hogy La Push földjére nem léphetek. Vajon, mi lehet Jacobbal? Remélem, hogy boldogan él a bevésődése mellett, és talán már el is felejtette, hogy létezett egyszer egy Bella Swan nevű lány, aki mindig csak fájdalmat okozott neki.

A következő pillanatban szipogó hangok ütötték meg a fülem. Felkaptam a fejem, és láttam, hogy a fák mögül egy apró kislány sziluettje rajzolódik ki. Az elmúlt évek alatt már-már tökéletesre fejlesztettem az önuralmamat, így nem éreztem kísértést arra, hogy megtámadjam. Először nem vett észre, kicsiny arcáról patakokban folytak a könnyek, maszatos kezeivel próbálta eltüntetni a sírás jeleit, sikertelenül. Aztán felnézett és észrevett. Apró, körülbelül négy-ötéves teste megmerevedett és ijedten nézett rám. Addig a pillanatig, amíg kék szemei el nem kerekedtek, eszembe se jutott, hogy napfényben fürdök, és hogy a bőröm gyémántként csillog, és hogy mindezt a kislány is látja. Álmélkodva nézett rám, és közelebb lépett. Meghökkentem. Miért nem menekül előlem? Miért nem fut el? Miért nem jön rá, hogy én veszedelmes vagyok?
- De szép vagy – szólalt meg szipogó, aranyos kislány hangon, és a mosoly akaratlanul támadta meg az ajkaim szegletét.
- Hány éves vagy? – szólaltam meg halkan, de a csilingelésemet nem tudtam elrejteni.
- Négy, és te?
- Kicsit több – feleltem az igazsághoz hűen. – Mit csinálsz itt? Hol vannak a szüleid? – kérdeztem, de meg is bántam, mert a kislány ajkai újra sírásra görbültek.
- Anyu meghalt – motyogta gyászosan. – Meghalt a kisöcsém születésekor.
- Nagyon sajnálom – feleltem őszintén, és hagytam, hogy a kis apróság közelebb jöjjön és megöleljen. Tudom, hogy ez nem lenne szabad, de nem tehettem, hogy elutasítom, mikor szegénynek vigasztalásra van szüksége. – És apukád?
- Hallottam, hogy azt mondta valakinek, hogy meg akar halni, és majd megöli magát, mert nem tud anyu nélkül élni – mesélte sírva, és még erősebben kapaszkodott belém. A fejét a mellkasomba temette, és én lágyan simogatni kezdtem hosszú barna haját. – Nem akarok árva lenni.
- Nem leszel, apukádnak nem lesz semmi baja – próbáltam vigasztalni, és magamban azt a férfit szidtam, aki képes belegondolni, hogy magára hagyja a gyermekét a gyászban, és még több terhet és fájdalmat rakjon kicsiny vállára. – Mi a neved?
- Eve – felelte. – Neked élnek a szüleid?
- Igen, és a te apukád is sokáig fog még élni.
- Hogy hívnak?
- Bella, de szerintem jobb lenne, ha hazamennél… - kezdtem bele, mikor idegen illatokat éreztem meg, és megszólalt a fejemben a vészcsengő, ugyanis vámpírok közeledtek. Még hozzá nem a jóságos fajtából. Tudtam, hogy már késő elküldenem Eve-t, így inkább a karjaimba kaptam, és futni kezdtem. De nem voltam elég gyors, egy gúnyos nevetés kíséretében rám vetette magát az egyikük és én a földre zuhantam.
Eve felsikított.

Leráztam magamról a támadómat, de megremegtem, mikor megpillantottam az égővörös hajkoronát, melyben régi ellenségemre, Victoriára ismertem. És nem volt egyedül. Cora és Alec is vele tartott és úgy néztek rám, mint egy kiszemelt prédára.

Legelőször nem voltam benne biztos, hogy vajon a Volturi küldte volna őket rám, vagy ez valami bosszú-hadjáratféle Jane haláláért, de nem is érdekelt, mert azonnal felugrottam, és nyomban támadást éreztem a pajzsomon. Cora és Alec egyszerre kezdtek ostromolni, de könnyűszerrel hárítottam. Viszont most már biztosan tudtam, hogy ezúttal eljött a végső halálom pillanata. Képtelen leszek egyszerre elbánni velük és közben megvédeni ezt a kislányt.

- Nocsak, drága Bellácska – gügyögte Victoria ádáz arckifejezéssel, és egyértelmű volt, hogy mit szeretne látni. Engem. Holtan, darabokra tépve és lángok közé dobva, hogy elnyerjen az örök kárhozat. – És csaknem új barátod van? – nézett a zokogó kislányra.
- Régen láttalak Victoria. Alec, Cora… üdv – udvariaskodtam tömény gúnnyal. Végig néztem rajtuk, és azt latolgattam, hogy vajon a fejemet melyikük tépi le a nyakamról. – Mi járatban?
- Nem gondolod, hogy túl sokáig kísértetted a halált, és hogy itt az ideje, hogy vége legyen? – sziszegte Cora dühösen. – Megfizetsz Jane haláláért!
- Ahogy mondod, nem. Gondoltam majd szerzek fehér botot, hogyha netalántán megöregednék. Ha pedig nem, úgy még jobb.
- Nem tudod, hogy mióta várok erre a pillanatra, Bellácska – mondta Victoria, majd újra rám vetette magát, de ezúttal nem hagytam magam. Ha választanom kell, hogy miképp haljak meg, azt felelném: Emelt fővel, méltósággal, hogy megizzadjon a gyilkosom.
Muszáj volt legalább nehéz ellenfélnek tűnnöm, de ha már egyiküket is magammal viszem a másvilágra, akkor már volt értelme a létezésemnek.

Bevetettem mindent, amit tehettem, de nem tudtam, hogy miképp védhetném meg Eve-t. Az egyetlen szerencséje az volt, hogy mind a három vámpír engem célzott meg. Alec és Cora mentálisan, de teljes erőbedobással. A pajzsomat, ami védett minden szellemi behatolástól, és amit az elmúlt évek alatt tökéletesre terveztem. De úgy tűnik, hogy nem tudtam egyszerre a testemmel és a lelkemmel is védekezni. Egy erőteljes jobb horoggal próbáltam kiütni Victoriát, de nem jártam sikerrel. Aztán rájöttem, hogy csak akkor nyerhetek, ha letépem a fejét, de akkor sem lesz tűz, amin elégetem. Mindegy, akkor is meg kell, próbáljam. Vicsorogva támadtam esküdt ellenségemre, és megpróbáltam megtorolni rajta régi veszteségeimet.

De egyre inkább gyengültem, és egyedül voltam.

Meg fogok halni.

A következő pillanatban éreztem, hogy Victoria letépi a jobb karomat, Alec pedig megcélozza a fejemet…