Sziasztok!

Üdvözöllek titeket a blogomon, ahol általam írt novellákat és regényeket olvashattok Twilight témában, remélem, hogy tetszeni fog nektek! Ha elolvastál valamit, nagyon örülnék, ha hagynál magad után véleményt, mert én abból fejlődök. Jó olvasást ;)

Admin: Ginewra
Opening: 2009. 06. 26.
Theme: Twilight


2010. február 24., szerda

Servitude for the freedom - 15. fejezet

Bárányból oroszlán

"Néha a rossznak hiszünk, és miután megégettük magunk, már nem tudunk hinni a szépben és a jóban. Akaratlanul is változunk."

(Edward szemszöge)

Egy szépséges hang hatolt át a sötétségen, mintha hívott volna. Gyönyörűen csilingelt és vonzott valami világosabb felé.
- Edward… hallasz engem? – kérdezte az Angyal, de a hangja megremegett. Mintha sírna, mintha szomorú lenne. Nem akartam, hogy egy tökéletes teremtmény ilyen szívfacsaróan szóljon hozzám.
Felnéztem.
Egy gyönyörű nőt pillantottam meg, ahogy a földre kuporodva zokog. Némán felálltam és imbolyogva közelebb léptem. Kevés erőt éreztem magamban. Milyen jó a halál… itt van velem egy Angyal.
- Ne sírj, Angyal… Az angyalok nem sírhatnak – szólaltam meg halkan rekedtesen és a vállára tettem a kezem. Nem tudom, hogy honnan jött ez a gesztus, de olyan ösztönös volt.
Rám nézett.
Megtántorodtam, és Ő ijedten kapott utánam, de a rácsok miatt nem érhetett el. Ahogy megpillantottam vörös szemeit, valami különöset éreztem. Egy emlékkép kúszott megzavarodott elmémbe.

- Edward! Edward! – kiáltozta a nevem Alice izgatottan, majd a következő pillanatban berontott a szobámba és a nyakamba vetette magát.
Halványan elmosolyodtam. – Csaknem vásárolni mész?
- Nem – vigyorgott boldogan. – Ez annál is jobb! Egy új lány jön a sulinkba.
- És? – kérdeztem flegmán. Nem értettem, hogy ez hogy jön ide. Értetlenül meredtem rá, majd felém száguldoztak a gondolatai és egy szépséges angyalt pillantottam meg… az oldalamon. Együtt szaladtunk egymás mellett a fák között, boldogságban és napfényben úszva. A lány egyszerűen… gyönyörű volt. Mint a gyémánt, soha nem láttam még senkit, aki így csillogott volna. Hosszú sötét haja lengedezve hullott a vállára, vékony, formás alakján egy fehér ruha díszelgett, mi elég sokat sejtetett… Arcán szerelmes arckifejezés ült, mintha nem is egy szörnyeteggel töltené az idejét… és mintha ő nem vámpír lenne.
Ami a legmegdöbbentőbb, hogy láttam a jövendőbeli magamon, hogy milyen boldog és milyen szerelmes. De a bűntudat is ott csillogott a tekintetemben, tehát bántottam a lányt. Szörnyeteggé tettem…
- Nem – hörögtem.
- Nem tetszik? – kérdezte Alice legörbített ajkakkal. – Nem tudom pontosan, hogy mikor fog közénk tartozni, hiszen még csak ember, de…
- Nem akarom bántani – tört fel a morgás a torkomból. – Soha. Nem lehet olyan szörny, mint mi. Ő ahhoz túl szép… túl tiszta… túl nemes…
És akkor folytatódott a jelenés, a tekintetünk találkozott, és két szép vörös írisz nézett rám rajongva…
- Mi a neve? – kérdeztem kiszáradt torokkal.
- Isabella Swan – felelte Alice somolyogva.
- Bella…


- Bella – nyögtem, és megérintettem a hideg kezeket.
- Edward? Igen, én vagyok. Bella – szólalt meg remegő hangon, és én megráztam a fejem. Nem! Nem lehet ő! Mit keres itt? Itt veszélyben van! Bántani fogják! De hisz ő meghalt! Láttam! Leugrott!
- Nem lehet… meghaltál… láttam – nyöszörögtem gyengén és szánalmasan. Az arcán sajnálat gyúlt.
- Vámpír vagyok, nem haltam meg. Itt vagyok veled, és soha nem hagylak egyedül. Értesz engem? Edward… - nyugtatott, de túl zavart voltam. Az én drága Bellám meghalt… miattam! Talán ez is valami átkozott képzelődés? Azért, hogyha vége lesz még nagyobbat csalódjak?
- Nem vagy igazi – nyögtem, és hátráltam egy lépést. – Bella meghalt… miattam… tönkretettem az életét. Ez csak egy újabb látomás…
- Edward… tényleg itt vagyok. Nem haltam meg, valóban leugrottam a szikláról, de csak szórakozásból. Nem lett semmi bajom. Érted? – kérdezte eltorzult arccal. Fájt neki ez az egész, túl hiteles volt… de a kínzóim is hitelesek… miért hinnék neki? Az én kicsi Bellámat már el kellett temetnem a szívemben…
- Meghalt… leugrott…
- Mit mondjak, hogy higgy nekem? Azt hiszem… felcserélődött a szerep. Én lettem az oroszlán és te a bárány – sóhajtotta szomorúan, és a szemeimbe nézett. Szinte láttam, hogy ezek a szemek egykor mogyoró barnán csillogtak.

De nem! Nem hihettem neki! Nem adhatom újra ki magam a két átkozott démonnak! Nem adhatok több okot, hogy belém rúgjanak és kinevessenek…
Ez csak képzelem… még ha ilyen hitelesen is… nem hihetek még egyszer nekik… Az túlságosan fájna, még akkor is ha ez az ál-Bella pont úgy néz ki, mint ahogy egykor Alice fejében láttam.
De akkor sem lehet igaz!

- Cora és Jane kínoznak téged, mindaz, amit eddig láttál és képzeltél… nem a valóság, csak illúzió. Cora turkál a fejedben, és személyre szabott rémálmokat kreál neked, Jane pedig hozzáadja a fájdalmad. De én a valóság vagyok, és azért jöttem, hogy kiszabadítsalak innen. Miattam kerültél ide, ezért én is juttatlak ki. Volturi lettem, csak azért, hogy közelebb jussak hozzád.
- Miért tenné meg Bella ezt értem? – kérdeztem gyanakodva, és árulkodó jeleket kerestem rajta. De közben egyre inkább fáradtam.
- Mert szeretlek.
- Elhagytam Bellát, és tönkretettem – makacskodtam, és zokogni kezdtem. A földre rogytam, és könnymentesen sirattam elvesztett életemet.
- Miért nem hiszel nekem? – kérdezte csendesen, és megvárta, míg egy kicsit megnyugszom.
- Mert túl szép vagy, hogy igaz légy – feleltem halkan, és erőtlenül a falnak dőltem.

(Bella szemszöge)

Ordítani szerettem volna, vagy legalább sírva az anyám karjaiba rohanni. De egyiket se tehettem meg. Reneé-től egy egész óceán választott el, és rengeteg probléma. Nem omolhattam senkinek a karjaiba, hogy megvigasztaljon. Nem volt meg az igazi oroszlánom, aki megvédett a bajtól.

Én lettem az oroszlán, és meg kell védenem Edwardot. Remélem, hogy van képességem. De hogyan derül ki az ilyen? Vagy az önuralmam lenne a képességem? Végül is az is nagy ajándék, csak azzal nem sokat tudok segíteni a szerelmemen.

- Mert túl szép vagy, hogy igaz légy – felelte halkan, és erőtlenül a falnak dőlt. Majd nem belehasadt a lelkem a látványba. Úgy mondtam volna valamit, amitől jobban hinne nekem, vagy amitől jobban érezné magát… de olyan tehetetlen voltam. Nem találtam a szavakat, csak csendben gyászoltam azokat az időket, amikor még minden rendben ment.

Az ember észre sem veszi, hogy mikor alakul úgy az élete, hogy innentől minden rossz… de óvatlanul is bekövetkezhet, anélkül, hogy idejében észrevennénk.

Pár órával később álltam csak fel, közömbös fájdalommal az arcomon. Edward többet nem szólalt meg, hiába is szólongattam, pedig kitettem magamét.
Meséltem.
Elmeséltem, hogy én hogyan láttam az első találkozást, majd az elkövetkezendő heteket és a balesetet, amikor megmentette az életem. Üveges szemmel meredt a semmibe, mintha itt sem lennék. Erősnek mutattam magam, de nem voltam az. Alig vártam, hogy végre valahol kitombolhassam magam. Remegtem az elfojtott feszültségtől és törni, zúzni akartam.

Talán most fog belőlem kitörni az állat, de nagyon remélem, hogy nem. Nem foghatnak gyanút a Volturik. Nem szabad, hogy okot adjak a gyanúra, akármennyire is szeretnék tombolni és ordítani. Nem tehetem, mert Edwardnak szüksége van rám. Nem adom fel, amíg ki nem juttatom, és meg nem mentem elméjének épségét.

- Amy? Merre jártál? – kérdezte Heidi aggódó, de egyben fürkésző tekintettel, mikor összefutottam vele a szobám előtt.
Vettem egy mély levegőt.
- Sétáltam – feleltem nyugodt hangon, majd eszembe jutott a kicsi Gill. – Aro a nagyteremben van?
- Utoljára ott láttam, igen. De miért? – kérdezte gyanakodva. Nem avattam be, hiszen úgyis hamarosan megtudja.
- Beszélni szeretnék vele, fontos. Köszi Heidi – háláltam meg érzelemmentesen és elindultam a nagyterem felé. Senkivel nem találkoztam a folyosón, amit furcsának találtam, de nem érdekelt abban a pillanatban.

Kopogtattam, majd feltárult az ajtó. A Hármas a trónján ült és vesébe látó tekintetekkel néztek rá.
- Amabel! Minek köszönhetjük szívélyes látogatásod? – kérdezte Aro és összecsapta a tenyerét. Felszegtem a fejem, a szemébe néztem, majd alázatosan meghajoltam.
- Uraim! Nem akarok hálátlannak tűnni… de egy kérésem lenne felétek.
- Hallgatunk – bólintott Caius kimérten.
- Míg emberként a rabként dolgoztam, összebarátkoztam egy fiatal lánnyal és a kislányával. Felix mikor megtámadott, megölte a nőt, és a kislány egyedül maradt. Szeretném magamhoz venni – mondtam ki az ötletet, ami nemrég fogalmazódott meg a fejemben.
- Miért tennél ilyet? – kérdezte Aro.
- Miért engednénk egy kisembernek, hogy közénk tartozzon? – kérdezte Marcus hűvösen, és szinte megfagyasztott a tekintete.
- Gill félvér, itt született, és valamelyik vámpír a biológiai apja – folytattam, mire mind a hárman döbbenten meredtek rám.

- Ez… mindent megváltoztat – szólalt meg Aro néhány perces csend után. – Hogy hívják?
- Gillian Jones. Az anyja Cecily Jones volt, amíg Felix meg nem ölte.
- Nem akarlak elkeseríteni, de Felixnek nincs megtiltva, hogy rabot öljön, csak kivételes esetekben, mint például nálad. Mindjárt szólok valakinek, hogy hozza ide a kislányt. Kedveled?
- Igen, de ő most haragszik rám – feleltem őszintén. – Engem okol az anyja haláláért.

- Uram? – lépett be ebben a pillanatban Jane, ajkán gunyoros arccal. – Elnézést, amiért nem jöttem azonnal – szabadkozott, majd végig nézett rajtam. – Megint problémázik a bárányka? Vagy talán kitalálta, hogy neki szintetizált vér kell?

Dühösen meredtem rá, és morogni kezdtem.

- Nem. Fontos információkat közölt, például, hogy a rabok között egy családtagunk rejtőzik, egy félvér lány. Soha nem volt még példa hozzá hasonlóra. Az édesanyját Felix megölte és Amy magához szeretné venni.
- Megérdemelte a szuka – morogta halkan az orra alatt, de én meghallottam. Nem tudom, hogy mi történt velem, de eldurrant az agyam.

Morogva vetettem rá magam Jane-re, aki visítva viszonozta a támadást. Az indulatok elszabadultak bennem, és meg akartam ölni. Bántotta Edwardot, megsértette Cely emlékét. Még soha nem éreztem vad gyilkolási vágyat, mindezidáig. Minden vágyam volt, hogy darabokra tépjem, és ízenként vessem a tűzre…

2010. február 13., szombat

Valentine's day - 3. fejezet


3. fejezet – Minden más

Úgy átélném mégegyszer
úgy elmondanám ezerszer,
hogy elhidd nekem, nem kell más,
mert ha itt vagy velem, minden más!


(Jelen – Edward)


Némán rázott a zokogás, a fejemet a térdemre fektettem, a kezeimet összekulcsoltam a lábaim körül. Így tengődtem órákig egy fa tövében, nem foglalkozva a tőlem nem messze száguldozó szarvascsordákkal. Valahogy most nem éreztem vágyat, vagy elég erőt magamban, hogy felkeljek és öljek. Még ha állatot is… akkor is gyilkosság. De sajnos növényevő nem lehetek, örülhetek, ha az állatok vére csillapítja szomjamat.

Istenem, annyira hiányzik. Minden pillanatban magam előtt látom fájdalomtól eltorzult, majd szenvedve beletörődő arcát, mikor megszentségtelenítettem mindent, ami fontos számomra. A Bella iránt érzett szerelmemet, a neki mondott szavaimat, csókjaimat, ígéreteimet.

Már megbántam, de már késő. Mert már minden más.

Soha többet nem érzem édes illatát, amitől még nagyobb vágy lobban bennem. Soha többet nem simítok végig a karcsú testen, és soha többet nem nézhetem békés szuszogását. Megérte erről lemondanom? Talán csak akkor, ha ő boldog. Vajon, elfelejtett és már csak egy régi csalódás vagyok számára? Vagy az se? Talán teljesen elfelejtett… bár ezt nem hiszem. Egy kicsit fáj a gondolat, hogy mással boldog, pedig annak örülnék a legjobban. Hogy önfeledten nevessen, és szerelmesen csókoljon egy másik férfit, még ha… nem is én vagyok az. Én rontottam el, én szalasztottam el, hát magamra vessek.

A következő pillanatban kicsúszott a kezemből az irányítás. A testem minden izében megremegett, és a szomj vad hörgésként tört elő a torkomból, majd rohanni kezdtem egy csodálatos illat felé… soha nem éreztem ilyen finom aromát… soha… kell nekem, meg kell, hogy ízleljem, meg kell, hogy igyam!

A vörös köd úgy árasztott el, mint egy szökőár a partokat… az elmém, a tudatom háttérbe szorult, az önuralmam semmivé foszlott.

(Jelen – Bella)


Remegő lábakkal szálltam ki piros furgonomtól, ugyanis könnyektől maszatos szemeim későn vették észre az egyre közeledő út szélét, és az ott álló fát, és egyenesen beléhajtottam. Az ijedtségen kívül semmi bajom nem esett, csak lefejeltem az üveget, és szörnyen hasogat a fejem. Szerencsére nem vérzik, akkor biztosan bajban lennék, hiszen éppen egy vámpírt keresek… Viszont, ha véreznék, magamhoz hívnám, nem?

Őrült ötlet fogant a fejemben és odabotladoztam a furgonomhoz, majd a kezembe vettem egy üvegdarabot, és óvatosan végig húztam a karomon. Ahogy az első csepp vér kibuggyant a testemből, úgy szédültem meg. A vér rozsdás szaga az agyamba szállt, és öklendezni kezdtem, de mivel elég régóta nem ettem, sikerült magamban tartanom mindent. Szédelegve akartam leülni, de a következő pillanatban jelzett a hatodik érzékem. Éreztem, hogy valami vagy valaki figyeli minden mozzanatom.
Ijedten tekintettem körbe, majd felsikoltottam az őrült boldogságtól. Nem normális reakció, hiszen egy vámpír meredt rám vérszomjas szemekkel, vadul morogva, majd megindult felém… én mégis örültem. Hogy miért? Mert Edward volt az ominózus vérszomjas egyed. Végre megtaláltam, és ha nem öl meg, vele lehetek.
- Edward? – szólaltam meg boldogan.

(Jelen – Edward)


A szépséges illat beözönlötte az elmémet, és morogva meredtem az áldozatomra, de a ködtől csak a köralakját láttam bárki is az. Elindultam feléje, és belül ujjongtam.
- Edward? – szólalt meg hirtelen, mire megtorpantam egy pillanatra. Edward? Tudja a nevem? Biztosan csak képzelődöm. Újra megindultam feléje, durva mozdulattal megragadtam a karját és a számhoz emeltem. A nyaka biztos finomabb, de a karjából áramlott a szédítő aroma. Kimeresztettem hosszú, éles fogaimat, majd készültem beléharapni, mikor megpillantottam egy karkötőt a karján…

„Bella és én a réten feküdtünk, már hajnal volt, és a vége felé közelített a rögtönzött Valentin napunk és a kedvesem is egyre laposabban pislogott.
- Bella? – kérdeztem lágyan.
- Igen? – kérdezte ásítva.
- Tudom, hogy mit szeretnél. De egyelőre képtelen vagyok arra, hogy vámpír légy. Nem akarlak megfosztani a lelkedtől.
- A lelkemet ne féltsd… neked is van – nézett rám dacosan és a szemeiből eltűnt az álmosság.
- De… jó mindegy. Úgysem győzzük meg egymást. Én csak adni szeretnék neked valamit – mondtam és elővettem a zsebemből egy vörös díszdobozt. Elállt a lélegzete.
Kinyitottam, és a karjára csatoltam.
- Edward… nem is tudom, hogy mit mondjak. Ez gyönyörű – mondta könnyes szemmel és megcsókolt, majd a fénybe tartotta a karját, és megforgatva nézegette. Egy ezüst karlánc volt az ajándékom, két gravírozott medállal. Az egyikre egy oroszlán és egy bárány, másikra pedig a Cullen címer volt gravírozva. Az első hátulján az Edward&Bella, a másik hátulján a Bella Cullen felirat díszelgett…”

Úgy löktem el magam, hogy több métert repültem hátrafelé, és a köd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt.
- Bella – ziháltam, és döbbentem néztem az ijedt kedvesemet, ahogy a földre rogy, szapora levegővételek közben. Alig hittem a szememnek. Emberi léptekkel teremtem mellette, és értetlenül bámultam a sziluettjét. Én biztosan megőrültem. Mit keresne itt Bella? Neki Forksban kéne lennie!
- Edward – mondta ki a nevem boldogan és csillogó szemekkel nézett rám. Boldogan? Még mindig hápogtam a meglepettségtől. Felállt, de vissza is zuhant a földre. Elkaptam…
- Te jó ég… jól vagy?? – kérdeztem aggodalmasan.
Bólintott.
- Tényleg te vagy? – hüledeztem még mindig, mire megcsókolt. Az érzékeimet vad mámor öntötte el, és nagy önuralomra volt szükségem, hogy ne szívjam ki a vérét. Finoman eltoltam magamtól. – Nem jó ötlet megcsókolni egy vérszomjas vámpírt, aki éppen vadászik – nyögtem.
- Bízom benned – felelte erre.
- De én nem. Hogy kerülsz ide? Nem képzellek? Lehet, hogy megőrültem… - fakadtam ki, és a hajamba túrtam. Közben a kezeimmel a hátát kezdtem simogatni.
- Téged kerestelek.
- Engem? De hát… miért?
- Rájöttem, hogy hazudtál, és hogy nem azért hagytál el, mert nem szeretsz. És mert képtelen vagyok nélküled élni.
- Most már biztos, hogy álmodom, még ha képtelen vagyok is aludni. Túlságosan vágytam arra, hogy veled legyek… Én sem tudok nélküled élni, Bella. Te vagy a mindenem. Veled minden olyan más. Nem hagylak el soha többé – szorítottam magamhoz.
- Nem is élném túl – motyogta és sírva fakadt. Most vettem csak igazán szemügyre, borzalmasan nézett ki. Több kilót fogyott, a ruhák csak lógtak rajta. Az arca a szokásosnál is sápadt volt, a szemei vörösek és beesettek. Egy vámpír se nézett ki nála kialvatlanabbul. És mégis olyan szép volt… remegve simítottam végig a testén.
- Én tettem ezt veled – mondtam bűntudatosan, ahogy letöröltem a könnyeit. – Ne haragudj.
- Nem haragszom… csak kérlek… ne tedd többé.
- Nem fogom. Alice-nek igaza volt.
- Miben? Látott engem?
- Nem. Csak a minap azt mondta, hogy minden rendbe jön, és igaza volt. Keserűen kinevettem, mert a szokásos sablonnak hittem… és lám… most itt vagy velem. Tudod, hogy milyen nap van ma?
- Nem – felelte.
- Február 14 – feleltem mosolyogva.
- Valentin nap? – csodálkozott, és egy pillanatig megszűnt kicsiny testének remegése.
- Igen, itt az ideje, hogy egy rendes Valentin napot tartsunk… Benne vagy?
- Annyira szeretlek – sikkantott fel. – El se hiszem, hogy itt vagy…
- Én is, kedvesem. Most muszáj vadásznom, de sietek vissza hozzád.
- Visszajössz? – kérdezte félve.
- Többet le se vakarhatsz magadról… Örök időkig foglak üldözni a szerelmemmel.
- Már alig várom – suttogta boldogan és elmosolyodott, én pedig rohantam, hogy minél előbb elfogjak egy hegyi oroszlánt… és minél előbb visszatérhessek az életemhez.


THE END


Megjegyzés: Ez a kisregény az én Valentin napi ajándékom nektek :P Tudom, hogy nem kimondottan illik a témához, és nekem nem is tetszik a harmadik fejezet, de azért remélem tetszett, mert kitettem magamért ;) Írási kényszerszünetemben egy nap alatt három fejezet nem rossz teljesítmény xd :O Igyekszem majd hozni a Servitude for the freedom fejezeteit is, de jelenleg elakadtam :/ Addig is legyetek jók, és mindenkinek kívánok szerelemben gazdag Valentin napot holnapra! ;) (L)

Valentine's day - 2. fejezet


2. fejezet – Nincsen más

Minden más,nincsen más
mióta veled vagyok, jól tudom
nem kell más, nem kell más,
melletted elmúlt minden bánatom!


(Visszaemlékezés – Edward)


Gyönyörű szép nyári nap volt, sütött a nap, csiripeltek a madarak és reggel teljesen tudatában voltam, hogy ma mégsem mehetek el Bellával a városba. Néztem, ahogy szépséges vonásai kisimultan pihennek, és csak néha hallottam egy-két motyogást. Mintha az én nevemet is hallottam volna gyönyörűséges ajkai mögül. Ilyenkor valójában a gondolataiba nyertem bepillantást. Innen tudtam meg, hogy mennyire retteg attól, hogy Alice megint elrángatja vásárolni és vetet vele kivágottnál kivágottabb felsőket. Így tudtam meg, hogy mennyire zavarba hozzák Emmett poénjai, és napokig pirul, ha rájuk gondol. Innen tudtam meg, hogy imádja Esme főztét, hogy mennyire tiszteli Carlisle önuralmát, hogy mennyire szeretné jobban megismerni Jaspert, és hogy mennyire örül Alice barátságának, és hogy mennyire szeret engem. Az utóbbinak örültem a legjobban.

Hirtelen mocorogni kezdett, és mosolyogva szemléltem, ahogy kábán kinyitja barna szemeit, és rám néz.
- Edward… - motyogta mosolyogva, mire egy jó reggelt csókot leheltem a homlokára.
- Jól aludtál?
- Igen – válaszolta morcosan. – De te ezt úgyis tudod, biztosan elmeséltem álmomban az élettörténetem is.
- Szeretlek hallgatni, és ne aggódj, nem mondtál semmi olyat, amit ne kéne tudnom.
- Ez szubjektív - ellenkezett még, de már nevetett. Imádtam, amikor mosolyog. Olyankor felragyogott az egész arca, és minden bánat eltűnt a szemeiből.
- Minden szubjektív. Még a szépség is. Szerintem te vagy a legszebb, de ha Rosalie-t kérdezném, ő biztosan magát részesítené előnyben.
Felnevetett, és közben hallottam egy morgást lentről. – Bocs, Rose! – szabadkoztam vigyorogva, majd visszafordultam Bellához, de a tekintete a távolba révedt. Felismertem a nézést, ilyenkor elgondolkozott valamin. Mi nyomhatja a lelkét? Muszáj megtudnom, nem hagyhatom, hogy bármi vagy bárki bántsa.

- Mi a baj? Min töprengsz? – kérdeztem lágyan és egy csókot leheltem a homlokára. Ámulva néztem, ahogy elmosolyodik, és a szemembe néz. Percekig nem tudtunk elszakadni, és Bella arca egyre lágyabbá vált.
- Már megint elkápráztatsz – motyogta halkan. – Csak arra gondoltam… hogy… ne értsd félre, nem azért… csak hogy milyen kár, hogy márciusban ismerkedtünk meg.
- Miért? – kérdeztem értetlenül. Mi a baj ezzel? Megbánta?
- Mert nem ünnepelhettük együtt a Valentin napot.
Meghökkentem, mire ő elpirult és zavartan folytatta.
- Csak úgy eszembe jutott, nem is tudom, hogy miért. Tulajdonképpen mindig is utáltam ezt a napot, mert nem volt senkim és szerelmes sem voltam előtted senkibe. De hiányzott az élmény, és olyan rosszul esett, hogy kétméterenként egy csókolózó párba bukkantam és minden lány kezében egy szép vörös rózsa virított. Irigyeltem őket. Akkor még nem tudtam, hogy beléd szeretek nem sokkal később.
Nem válaszoltam, helyette megcsókoltam. Finoman, hogy ne hogy rossz legyen neki vagy fájjon. Vigyáznom kellett rá és uralnom kellett a vére és a teste iránti vágyat. Nem engedhettem a bennem lakó szörnynek.
Miután elváltunk, felálltam.
- Most el kell intéznem valamit – suttogtam lázas szerelemmel. – Megígértem valamit Alice-nek, de sietek vissza hozzád. Rendben?
Bólintott, de láttam, hogy rosszul esik neki a távozásom, ami teljesen érthető. De annál nagyobb örömet szerzek vele neki. Hallottam, hogy Alice izgatottan felsikkant a földszinten, és mikor leértem a nyakamba vetette magát.
- Ez remek ötlet, Edward! Bár nem értem, hogy miért ilyen fontos ez, tekintve, hogy még több millió ilyen napotok lehet… de támogatom az ötletet. Szerintem először a bevásárlóközpontban nézzünk körül, oké? Végre befelhősödött egy kicsit. Sietünk nyugi, hamar visszaérsz Bellához! Nagyon fog örülni! – hadarta vágyott izgalommal a hangjában és csakúgy cikáztak a fejében a gondolatok.
- Miben mesterkedtek? – kérdezte Emmett hunyorogva, mire rávigyorogtam.
- Aki kiváncsi, hamar megöregszik.
- Így kell bánni egy öreg medvével? – színpadiaskodott, majd megcsókolta Rosalie-t, aki az ölében foglalt helyet. Én a helyükben a nyakukba akasztottam volna a 18-as karikát. Szegény Jasper, csodálom, hogy még nem ugrott rá Alice-re.
- Na, Edward, igyekezz! Majd a többiek vigyáznak Bellára! Gyere már! – Egy sóhajtás után engedelmesen követtem, és életem legrosszabb délutánja következett. Vásárolni Alice-szel? Kész rémálom, igazi kőpokol.

*


Minden készen állt, és elégedetten szemléltem a művemet. Délután négy óra volt, így sietnem kellett. Szegény Bella miket gondolhat. Maximális sebességgel rohantam haza, és egyenesen felszáguldottam az emeletre, ahol Bella illatát sejtettem. Az ajtóban megálltam, majd illedelmesen bekopogtam. Csak egy halk szabad volt a válasz, és majdnem belesajdult a szívem a látványba. Bella az ágy előtt ült a földön, fejét az ágynak döntötte és halkan szipogott. Azonnal mellette termettem.
- Bella, mi történt? – kérdeztem aggodalmasan és magamhoz öleltem.
- Ne haragudj, ha olyat mondtam, amit nem kellett volna – felelte. – Nem akartalak megbántani vagy valami.
- Miről beszélsz? – ütköztem meg.
- Nem kellett volna előhoznom a Valentin napos témát, ráadásul még csak nyár van… Én hülye voltam. Ne haragudj. Ezért mentél el, igaz?
- Igen – feleltem somolyogva, és ő még jobban sírni kezdett. – De nem azért, amiért gondolod. Elvihetlek ma valahova? Szeretnék mutatni valamit.

Meglepetten nézett rám, és boldogság csillant mogyoróbarna szemeiben. Szó nélkül elindult a fürdőbe, majd Alice robbant be a szobába és követte, engem pedig gondolatban leküldött a nappaliba.
- Edward, mi folyik itt? – kérdezte Esme aggodalmasan. – Hova mentél? Bella olyan szomorú volt egész nap.
- Alice és én meglepetést szerveztünk neki ma estére, úgyhogy ne nagyon várjatok minket ma…
- Ó, így már mindjárt más – mosolyodott el és magához ölelt. – Hova mentek?
- Nem mondhatom el, Esme. Bella nem tudhatja meg, és minél kevesebben tudják…
- Értem-értem – mosolygott. – Nem faggatlak. Érezzétek jól magatok, vigyázz rá, kisfiam.
- Vigyázok – feleltem mosolyogva, majd megakadt a tekintetem Emmetten, aki az ajtóból figyelt.
- Miért van olyan érzésem, hogy ma megcsalsz? – szipogott színpadiasan, és pislogva nézett rám. Nevetni kezdtem, és nem én voltam az egyetlen.
- Talán, mert igazad van – vigyorogtam, majd közelebb léptem és Emmett oldalába bokszoltam. – Olyan egy hülye vagy… - mondtam fejcsóválva, mire ő is kezelésbe vett egy öblös nevetés kíséretében. Feljajdulva fogadtam az ütéseit, miközben a többiek nevettek.

„Mint két kisfiú” – gondolta magában Esme.
„Néha inkább anyának érzem magam és nem feleségnek.” – csóválta a fejét Rosalie.
„Emmett mekkora ökör tud lenni.” – nevetett Jasper.
„Mi folyik itt?” – lépett be az ajtón Carlisle, mert most járt le a műszakja a kórházban, és elég meghökkenten figyelt. De Esme odalépett hozzá és eltűntek a konyhába vezető ajtón.

*


Negyed óra múlva végre megpillantottam Bellát, ahogy Alice oldalán jön le a lépcsőn. Gyönyörű volt, talán még a számat is tátva felejtettem néhány pillanatig. Testhez simuló fekete koktélruhát viselt, stílusos sminkkel és kivasalt hajjal, míg a lábán egy papucscipő virított. Mintha nem is odamennénk ahova… Mindegy én úgyse hagyom érintkezni a bokrokkal és a fákkal.
Elegánsan nyújtottam felé a kezem, majd gyengéden kézen csókoltam. Szépséges arca ragyogott a boldogságtól.
- Gyönyörű vagy – súgtam a fülébe, mire fülig pirult. Imádtam mikor az arcába szökött a vér, és nem olyan értelemben. – Nem bánnod, ha futva megyünk? – kérdeztem lágyan.
- Eléggé elkápráztattál ahhoz, hogy ne bánjam – felelte bágyadtan, mire finoman a karjaimba kaptam, és hagytam, hogy a fejét a mellkasomba temesse, majd elköszöntem a többiektől, és futni kezdtem. De közben még a széltől is óvtam.

*


- Megérkeztünk – simítottam végig selymes, barna haján, mire egy kicsit engedett a görcsös szorításból. Kinyitotta a szemét és felnézett. A döbbenet ösztönösen árasztotta el, a gondolatai az arcára íródtak. Tetszett neki.
- Ez… ez… gyönyörű – álmélkodott, majd felém fordult és egy hirtelen mozdulattal a nyakamba ugrott. Nevetve pörgettem meg a levegőben.
- Tetszik?
- Nagyon! Annyira szeretlek! De mégis milyen alkalom? – kérdezte csillogó szemekkel.
- Valentin nap – feleltem vigyorogva, és meglepetten láttam, hogy könnyek árasztják el szép szemeit. – Mi a baj?
- Semmi… csak… meghatódtam – hüppögte. – De abbahagyom mindjárt, mert Alice megöl, ha elkenődik a sminkem.
- Emiatt ne aggódj – nevettem. – Senki nem bánthat. Vigyázok rád – mondtam halkan és megcsókoltam. A nyelvünk lassú, szerelmes táncba kezdett és csakúgy faltuk egymás ajkait. Olyan jó érzés volt, hogy megremegtem, és még szorosabban tartottam a kedvesem, mert őt ismerve, akármikor kicsúszhat a lába alól a talaj.

Mikor percekkel később elváltunk, összeérintettük a homlokunk. Közelről láttam minden rezdülését, és ez nagyon megnyugtató volt. Szíve hangosan dübörögve vert kicsiny testében, és a dallama kellemes volt.

Nem is vettem észre, hogy mikor feküdtünk a kedvenc takarónkra, melyet a rét közepére terítettem órákkal ezelőtt. Tökéletes rálátás nyílt innen a csillagokra, és hogy a nap még szebb legyen, teljesen tiszta volt az ég. Millió kiscsillag figyelte a boldogságunk. A rétünket gyertyákkal és égőkkel díszítettük fel, és tőlünk nem messze egy kis asztalka foglalt helyet, melyen mennyei vacsora várta Bellát, valamint az asztal közepén egy vázában egy csokor vörös rózsa. Imádtam nézni, ahogy eszik, és ahogy minden falatnál elpirul. Imádtam minden mozdulatát, rezzenését.
- Köszönöm, Edward.
- Én köszönöm, hogy vagy nekem. Szeretlek, és mindig szeretni foglak. Látod a csillagokat?
Bólintott.
- Meg sem látom őket, mikor mellettem vagy, mert te vagy az életemben a legfényesebb csillag. És ha te nem lennél, elvesznék a sötétségben és a fájdalomban. Szeretlek, Bella, és ez soha nem fog megváltozni. Mindig veled maradok, és bármit mondok, vagy teszek a jövőben, az csak azért lesz, hogy te boldog légy.
- Én is szeretlek, Edward. Fogalmad sincs, hogy mennyire. Nincsen más rajtad kívül, aki ennyire fontos lenne, mert veled minden más. Érted bármire képes lennék.

Létezésem legszebb éjszakája volt. Olyan lopott órák, amiket soha nem felejtek el, és amikre örökké szerelemmel fogok emlékezni.

Valentine's day - 1. fejezet


Sziasztok! Nemrég egy fanfiction tervvel érkeztem I gotta find you címen. Ezt egy kicsit átalakítottam és a Valentine's day nevet kapta. Itt az első fejezet, de a második még nem tudom, hogy mikor érkezik. Remélem tetszeni fog és várom a véleményeket! ;)

Ajánlott zene: STEREO 2.0 Minden más: http://www.youtube.com/watch?v=m9PN8i1KjKI&feature=related


1. fejezet - Nem kell más


Nem kell, hogy más öleljen,
mert úgy jó, ha csak te meg én!
Nem kell, hogy más szeressen,
veled minden olyan gyönyörű,
hidd el nekem nem kell más!


Egy ködön át láttam az egész világot, mintha én nem is lennék a része. Az érzés nagyon hirtelen tört rám, alattomosan és váratlanul. Az egyik percben még teljesen jól voltam, a következő pillanatban pedig mindent olyan távolinak éreztem. A labdák – tesi óra révén – csak úgy röpködtek a fejem felett, de senki nem figyelt rám.

Mintha nem is léteznék.


Röplabdáztunk, de én semmit nem csináltam, hiszen nem az erősségem az ilyesmi. És ezt a többiek is tudták. Automatikusan ütötték el helyettem a labdákat, és a forgásból is kihagytak. Én meg csak álltam a pálya szélén és egyre inkább úgy éreztem, hogy mindjárt köddé válok, olyan jelentéktelen vagyok.
A lábaim remegni kezdtek valami különös érthetetlen okból, pedig nem is gondoltam semmire. A gyomromat valami különös bizsergés szállta meg, és ingatagnak éreztem mindent. A bánat ólmos súlya elemi erővel nehezedett rám és alig tudtam megállítani a könnyeim szabad folyását. De nem akartam elgyengülni, nem akartam, hogy még jobban megvessenek.
Nem is tudom, hogy mikor beszélgettem utoljára. Csak Charlie-val váltottam néha egy-két monoton mondatot, de nem is figyeltem a szavaimra. Ergo nem is emlékeztem. Néha egész napok váltak szitává a fejemben, és azt vettem észre, hogy már nem is hétfő, hanem péntek van.

Minden olyan más volt.

Nem voltam én mindig ilyen, egyáltalán nem. Csak egyszerűen… nem tudtam elviselni a hiányát. Minden pillanatban felrémlett előttem az arca, huncut féloldalas mosolya, csilingelő, de mély nevetése… aranyszín szemei minden sarokból engem néztek. Annyira hiányzott, hogy legszívesebben ordítottam volna. Világgá akartam kiabálni a bánatom, és azt akartam, hogy mindenki tudja, hogy mennyire fáj… de persze ezt nem gondolom komolyan. Soha nem fedném fel a titkukat, én soha sem árulnám el őket.

D vajon ők elárultak? Vagy csak úgy cselekedtek, ahogy kellett? Ő nem tehetett arról, hogy nem szeretett. A szerelmet nem lehet kierőszakolni. Úgy utálom ezt. Utálok szerelmes lenni. Mert mikor Ő nincs velem… minden üres. Mintha a madarak nem énekelnének többé, a virágok többé nem csalogatnák magukhoz a méheket, és mintha az én szívem is megszűnt volna dobogni. A gyomromban gyakran lappangó pillangók téli álmot alszanak… azóta nem keltek szárnyra, mióta Ő elhagyott.

Azt mondta, hogy olyan lesz, mintha nem is létezett volna, de ez nem igaz, mert soha nem lesz úgy. Amíg élek, emlékszem. Nem érdekel a jelen, sem a jövő, mert Ő nem szerepel benne, hogy bearanyozza.

Én megpróbáltam nélküle élni, szavamra, hogy megpróbáltam. Visszazökkentem az unalmas hétköznapokba, tanultam, mint egy robot, és továbbra is főztem Charlie-ra. De vajon élhet-e valaki a szíve nélkül?

Fájdalom. Valami kemény ütközik a mellkasomnak, a levegő a tüdőmben reked, és a földre zuhanok. Nem elegánsan, ahogy a filmekben a sztárok, hanem úgy, mint egy igazi szerencsétlen, minden elegancia hiányában. Eltart pár pillanatig, amíg levegőért küzdök, és egyből tudom, hogy mi történt.
Eltalált a labda, mert néhány osztálytársam azzal menőzik, hogy ki tudja erősebben ütni a labdát. Pasik…

Fáj… de korántsem annyira, mint a lelkem, és az, hogy senki nem figyel rám. Csak játszanak tovább, mintha nem is léteznék. Mint a levegő, olyan láthatatlan vagyok én is. Csak rám nincsen senkinek szüksége. A Cullen család is ezért dobott el magától…

Hirtelen pattantam fel, és valami érthetetlen okból rohanni kezdtem. A terem elnémult, mindenki engem figyelt. Magam sem tudtam, hogy hová tartok, csak el… el akartam menni innen. Messzire. Ahol egyedül lehetek. Ahol nyugodtan kiadhatom a keserűségem. Ahol tombolhatok.
- Ez megőrült.
- Bella, minden rendben?
- Ms. Swan! Azonnal álljon meg!
- Totál bekattant.
- Bella!
Ehhez hasonló reakciókat hallottam még, majd magam mögött hagytam a tornatermet, majd kirohantam az épületből is, majd egyenesen bepattantam a furgonomba.

A sebességmérőm fennakadt, de nem érdekelt. Alig láttam a könnyeimtől, az sem érdekelt. Néha mintha néhány autó felháborodottan rám dudált volna, de nem vettem róluk tudomást. Automatikusan értem haza, egyszer csak arra eszméltem, hogy a házunk előtt állok, és vadul lihegek, a kormánynak dőlve, közben pedig zokogok.

Remegő lábakkal léptem be a lakásba, szerencsére Charlie dolgozott. A ház üres volt, és én egyenesen a szobámba tartottam. A felgyülemlett feszültség vad remegést váltott ki belőlem, mintha fáznék. Ahogy beléptem az ajtón felkaptam az első kezembe akadó tárgyat, és a falhoz vágtam. Egy váza volt. Jól esett, könnyebbnek éreztem magam. Vörös köd ereszkedett az agyamra, és megismételtem a műveletet. Félő volt, hogy a szomszédban meghallják a zajokat, de nem érdekelt.

Tíz perc múlva a szobám úgy nézett ki, mintha egy vihar söpört volna végig, és több sebből véreztem. Szédülni kezdtem a rozsdás, vérszagtól, de nem hagytam abba… a következő pillanatban, pedig kicsúszott a lábam alól a talaj. Egy padlódeszka elmozdult a helyéről és keményen nekiütődött a bokámnak.
Feljajdultam, és szarkasztikusan konstatáltam, hogy egy lila folt van kialakulóban. Aztán… észrevettem, hogy a padlódeszka alatt tárgyak vannak.

Minden feszültségem elszállt, érdeklődve botladoztam el a mélyedésig. Mindenféle tárgy hevert ott, és a szívem hevesen dobogni kezdett. Fényképek, levelek, cd-k akadtak a kezembe, és sírva, remegve helyeztem be az első albumot a zenelejátszómba. Felcsendültek az altatóm dallamai… majd mikor vége lett, Ő szólalt meg.
- Szeretlek! – zengett a hangja a néma csendben, és engem egyre inkább rázott a zokogás. Újra és újra végighallgattam, miközben a közös képeinket nézegettem. Már alig láttam a könnyektől, és a kezem vad remegése miatt a fényképek folyton elúsztak a szemem előtt.
Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek.

Felszakadt a mellkasomba tátongó űr, és összefogtam magam, hogy ne hulljak millió apró darabra. A fájdalom égetett, az emlékek szépsége és boldogsága irtózatosan kínzott. És egyben el is gondolkoztatott.
Mi van, ha nem azért hagyott el, mert nem vagyok elég jó neki? Hiszen a megkímélésem sokkal inkább jellemző lenne a mazochizmusára. Talán azt hitte, hogy veszélyben vagyok mellette, és úgy gondolta, hogy így könnyebb lesz nekem. Mekkorát tévedett!
Így lenne? Hiszen többször mondta, hogy szeret, mint hogy nem. Tévedtem volna? Szeret? De akkor miért törte össze a szívem?

- Ne… - sírtam. – Én is szeretlek… szeretlek… szeretlek… szeretlek… Edward… ó, Edward – zokogtam keservesen és a szívemhez szorítottam a képeket. Megállítottam a lejátszást, és arra a mondatra állítottam, amit a legjobban szerettem hallani.

Az összes képen mosolyogtunk. Még meg volt a kép, amit félbehajtottam, hogy én ne látszódjak rajta, csak Ő. Mert ő tökéletes és én nem akartam elrontani az összképet. Most kihajtottam, és ezt is magamhoz szorítottam. Miért rejtette ide az emlékeket? Mit akart ezzel?
Aztán hirtelen egy cetlit találtam, amit egyből felismertem. A suliban levelezgettünk néha…

„Bella… bármit mondok, vagy teszek, azt szerelemből teszem. Örökké szeretni foglak. E.”

Mint az űrült úgy pattantam fel. Magamhoz vettem a kocsi kulcsot, a pénztárcámat és rohanni kezdtem. Majdnem bukfenceztem egyet a lépcsőről, de nem álltam meg. Beültem a kocsimba, és padlógázzal hajtani kezdtem. Észak felé, ott hideg van, nem?
- Meg kell, hogy találjalak… szükségem van arra, hogy megtaláljalak… - motyogtam magamnak, és akkor még nem voltam tudatában, hogy mennyire esztelenül viselkedem… Csak az járt a fejemben, hogy minél előbb vele legyek… hogy a karjaiba zárjon és forrón megcsókoljon.
Mert nekem nem kell más.

*


Messze voltam mindentől, messze voltam az életemtől, a családomtól, a szerelmemtől. Az erdő csendje valahogy jól esett, de egyben fájt. Mert Ő hiányzott, és azt akartam, hogy velem legyen, és a karjaimba zárhassam. Magamba akartam szívni finom illatát, még ha ellenállhatatlan kísértés is volt számomra. Érte megérte, mert vele minden más. Nekem nem kell más, csak az, hogy ő öleljen át.
Hogy az ő ajkai mondják ki a nevem. Hogy ő mondhassa csak: Edward. És csak én csókolhassam őt. De ez a jogom már elveszett. Abban a pillanatban, mikor kimondtam halott szívem legnagyobb hazugságát.
- Nem kellesz nekem.
Nem akartam ilyen durva lenni, de nem bírtam nézni szíve összetört romjait. Fizikai fájdalmat okozott saját magamnak. Magamra akartam vállalni a fájdalmát, de a sajátomat sem bírtam elviselni. Biztos vagyok benne, hogy nyálasak a gondolataim, de így érzek, bármilyen szégyen is.
Ideje lenne vadásznom… régen ittam. Égető szomjúság kaparta a torkomat, és biztos voltam benne, hogy már a szemem is fekete. Pedig Bella jobban szerette mikor aranyszínű a szemem.

Megtöröltem véres arcomat, és megigazgattam magamon a ruhát. Nem szándékoztam emberekkel találkozni, de azért mégse lehettem teljesen ápolatlan. Magam miatt, hisz senkinek nem akarok tetszeni. Bella számít csak, senki más. De neki mindenhogyan jó voltam, nem is értem, hogy miért. Még emlékszem, ahogy vadul bizonygatta, hogy mindenhogyan szeret… akkor voltunk tulajdonképpen négy hónaposak, valamikor a nyár közepén.
Már akkor sem kellett más.

2010. február 3., szerda

Díj



http://www.haujnapkelbyrami.blogspot.com/

1. Meg kell köszönnöm a díjat annak, aki gondolt rám és küldte.
2. A logót ki kell tennem a blogomba.
3. Be kell linkelnem azt, akitől kaptam.
4. Írni kell magamról 7 dolgot.
5. Tovább kell adnom a kitüntetést másik 7 blog társamnak.
6. Be kell linkelnem őket.
7. Megjegyzést kell hagynom náluk, hogy tudjanak a díjazásról.

Akik gondoltak rám, Imádlak titeket:

TuNi: http://www.tuni-starlight.blogspot.com/
Rosalice: http://www.onemorechance-rosalice.blogspot.com/
Doree (Imádlak <3): http://www.doreefiction.blogspot.com/
Tia: http://www.tiafiction.blogspot.com/
Drusilla: http://lapushvampirja.blogspot.com/
Haylie: http://hayliemyworld.blogspot.com/
Mimi: http://www.mimemike.blogspot.com
Lyna: http://www.twilight-lyna.blogspot.com/
Niky: http://nikysfiction.blogspot.com/




7 dolog magamról:

1. Szeretek írni és olvasni.
2. Egy napon igazi író szeretnék lenni
3. Nehezen nyílok meg társaságban, mert ismeretlen környezetben mindig zavarban vagyok :S Ennek hűen kevés barátom van, de őket nagyon szeretem.
4. Szeretek bulizni, de nem vagyok nagy partiarc
5. Imádom a barátaimat, az olvasóimat és a családomat
6. Nincsen testvérem, és a rokonaimmal nincsen túl szoros kapcsolatom.
7. Nagyon meghatott, hogy többen is gondoltak rám ezzel a díjjal kapcsolatban :)

Akiknek elküldöm ezt a díjat:

1. Doree: http://www.doreefiction.blogspot.com/
2. Rosalice: http://www.onemorechance-rosalice.blogspot.com/
3. Tia: http://www.tiafiction.blogspot.com/
4. Iccsinee: http://iccsinee.blogspot.com/
5. Drusilla: http://lapushvampirja.blogspot.com/
6. Angyal: http://vegso-boldogsag.blogspot.com/
7. Ros-aliec: http://ros-alice.blogspot.com/

2010. február 2., kedd

Rossz hír :(

Sziasztok!

Rossz hírrel jöttem. Szünetet tartok az írásban, mert egyszerűen semmire nincs időm mostanában. Vegyétek úgy, hogy kiveszek egy kis szabadságot :P Nem tervezem, hogy sokáig fog tartani, de össze akarom szedni magamat. Rengeteg dolog történt velem mostanában - jó és rossz egyaránt - és fenekestül felfordult az életem, és az érzelmeim. Egyrészt szerelmes lettem, másrészt ott a suli, és a mostanában egyre több családi gond sem segít az íráskedvem visszatéréséhez. A szeretteimet sem szeretném elhanyagolni, főleg azért mert rájöttem, hogy akármikor elveszíthetem őket.

Szeretek írni, és mostanában egyre inkább tehernek érzem az írást. Nem akarom, hogy ez a minőség, a mennyiség és a tartalom rovására menjen.

Ígérem, hogy amint rendeződött egy kicsit a magánéletem: visszatérek. Nem tűnök el, és nem hagyom abba.

Remélem, hogy megértitek. Nagyon sajnálom!

És köszönöm a rengeteg véleményt, amit mostanában kaptam, mindegyik nagyon sokat jelentett!

Puszil titeket:
Ginewra