Sziasztok!

Üdvözöllek titeket a blogomon, ahol általam írt novellákat és regényeket olvashattok Twilight témában, remélem, hogy tetszeni fog nektek! Ha elolvastál valamit, nagyon örülnék, ha hagynál magad után véleményt, mert én abból fejlődök. Jó olvasást ;)

Admin: Ginewra
Opening: 2009. 06. 26.
Theme: Twilight


2011. április 30., szombat

Véres Álomvilág - 6. fejezet

(Edward szemszöge)

Reneé nem értette, hogy mi folyik itt. Nem értette, hogy miért vágok állandóan ilyen szenvedő arcot. Nem értette, hogy miért nem bírok hozzászólni. Ő nem érthette. Próbáltuk lebeszélni arról, hogy velünk tartson. De nem tudtuk. Folyton csak azt hajtogatta, hogy Bella nem gyűlölheti őt. Alice persze nyugtatgatta, de én nem. Ha Bella vámpír volt, akkor Reneé sokkal nagyobb traumán fog keresztül menni, mint hogy a lánya ki nem állhatja. Bella nem lehetett vámpír. Talán még nem az. Talán még időben érkezem és megmenthetem. Talán nem késő. Nem lehet az én Bellám egy gyilkos szörnyeteg. Nem az nem lehet. Oda kell, hogy érjek. Bella soha nem bocsátaná meg magának, ha megölné az anyját. Ó, adja az ég, hogy Charlie-nak még nem esett bántódása. Charlie adott okot a reményre, ami oly régen elhagyta a lelkemet. Minden jel arra mutatott, hogy él. Voltak furcsa jelek, de ha életben van, akkor Bella is életben van még. Egy újszülött nem tudna együtt élni egy emberrel. Még nem volt példa ilyesmire. Bele se mertem gondolni arra a veszélyre, hogy Bella újszülöttként éljen az apjával. Nem hinném, hogy valaha fel bírná dolgozni azt a törést, amit a meggyilkolása jelentene. Soha nem hagyom el újra. Minden egyes pillanatban hiányzott. Ha tudtam volna, hogy ennyire szüksége van rám… Csak a szívemre kellett volna hallgatnom, és tudtam volna.

Hamar a városba értünk, kicsit hasonlított Forksra. Egy esős kisváros volt az erdő mellett. Éppen ömlött az eső, milyen üdítő változatosság. Az emberek középszerűek voltak, nem árultak el semmi különlegeset a gondolataik. Bella nem szerepelt bennük. A félelem nőni kezdett bennem. Méterenként nőtt. Fogalmam sem volt, hogy mi vár rám. Talán meg kell védeni őket. Csak azt remélem, hogy nem Bellától. Az órára pillantottam, fél ötöt mutatott. Sóhajtottam. Reneé is izgatott volt, ő is félt, de ő egészen más okból. Alice próbálta megjósolni az elkövetkezendő néhány percet, de tanácstalan volt. Reneé magára erőltette a szokásos szétszórt stílusát, és becsengetett.
Kinyílt az ajtó. Azt, ami fogadott, az a legvadabb félelmemet is felülmúlta.
- Edward! – kiáltotta egy csodaszép Bella csilingelő hangon. Elkéstem, csak ez dübörgött hirtelen a fejemben. Most vettem csak észre, hogy Alice nem jött velünk. Bellát néztem. Egy teljesen idegen nő állt előttem. Hófehér porcelánbőre, hibátlan szépsége egy pillanatra elbódított. A szemeibe néztem. Legnagyobb meglepetésemre aranyszínűek voltak. Bella már nem újszülött volt, vagy legalábbis nem néhány napos.
- Edward? Valami baj van? Jól vagy? – kérdezte mosolyogva. Azt hittem álmodom, pedig én már régen nem álmodtam. Úgy nézett rám, mintha meg sem történtek volna az elmúlt hónapok. Mintha nem hagytam volna el, mintha nem törtem volna össze a szívét. Nagyon nem illett rá Angela leírása. Leginkább a szemeiben égő fény ijesztett meg. Mintha valahova a távolba nézne és nem is engem látna. És az álmodozó hangsúly, amivel a nevemet ejtette… sokkal inkább egy őrültre emlékeztetett. Elég! Őrült? Az maximum én lennék. Hogy gondolhatok ilyet? Elhagytam őt, és még én szabom meg, hogy hogyan kéne viselkednie?
- Bella, kislányom! – szólalt meg Reneé csendesen. Hálás voltam érte, még egyszerűen nem találtam a szavakat. Annyira régen vágytam arra, hogy újra lássam, de ez a változás letaglózott. Aggódtam. Még soha nem volt ennyire rossz előérzetem. Reneé hirtelen átölelte Bellát, én pedig összerezzentem. Veszélyes! De mintha Bella nem is reagált volna a vér illatára és egy ember közelségére. Döbbenetes volt. Végképp nem értettem semmit. Teljesen összezavarodtam. De ami ezután következett, még inkább meglepett. Közelebb lépett és hevesen átölelt. Annyira váratlanul ért, hogy még viszonozni sem volt időm. Az agyam lázasan forgott. Ha egyszer összetörtem a szívét, miért fogadna tárt karokkal, ráadásul vámpírként? Itt valami nagyon nem stimmelt. De mintha észre sem vette volna, hogy mennyire összezavart engem.

- Bella – nyögtem ki végül. Többre nem futotta. Egyszerűen ez túl sok volt nekem egyszerre.
- Én is örülök neked, már nagyon hiányoztál – mosolygott. Most már tényleg megrémülten. Hol van az én Bellám? És ki ő? Bella soha nem mondana ilyet, ilyen hangsúllyal. És miért néz rám úgy, mintha el sem mentem volna? Talán én őrültem meg és az elmúlt pár hónap meg sem történt. Már semmiben nem voltam igazán biztos.
Reneé észrevette a zavaromat, a tekintetét közöttünk kapkodta.
- Te jó ég, Bella! Mi ez a förtelmes bűz?! – kiáltotta panaszosan. – Meg se szólalj. Charlie már megint odaégetett valamit, ugye? – csóválta a fejét. – Charlie! Nem is köszönsz? – kiáltotta be a nappali irányába.
- Anyu, hagyd. Charlie alszik.
- Alszik? – kérdezte meglepetten. – Nappal? Furcsa, csaknem beteg? Megyek és megnézem. Kettesben hagylak Edwarddal egy kicsit, biztos sok mindent kell megbeszélnetek… - hadarta, majd eltűnt. Bella megint rám mosolygott. Szerelmesen, vágyakozva. Mintha minden a legnagyobb rendben volna. Mintha nem lenne vámpír, mintha nem én tehetnék erről.

- Bella – nyögtem fel újra. Szánalmas lehettem, de arra vártam, hogy végre megértek valamit ebből a különös helyzetből. Megint átölelt, de hirtelen el is engedtem, amikor meghallottam Reneé vérfagyasztó sikolyát. Azonnal hozzárohantam. Megtorpantam és arra a pontra meredtem, ahova Reneé. Most jöttem csak rá, hogy egyetlen szív dobog az egész házban. Ahogy megláttam Charlie összeaszott testét… a világ megfordult körülöttem. Megvakultam. Néma lettem. Süket lettem. Minden érzékem sikított. Az agyam talán felmondta a szolgálatot, mert ez nem lehetett a valóság. Nem történik ez meg velem. Bellával. Charlie-val. Reneé-vel. Reneé-re néztem, aki hisztérikusan zokogott, majd vissza Charlie-ra, oda-vissza kapkodtam a tekintetem.
- Meghalt! Halott! – kiabálta Reneé, alig értettem a szavait. De tudtam, hogy igaza van. Szédültem.
- Css… még felébreszted. Csak alszik – szólalt meg Bella higgadtan. Ránéztem. Őszinte rémülettel. Nem viccelt, teljesen komolyan gondolta azt, amit mondott. Úgy néztem rá, mintha most látnám először. A legszörnyűbb lidércnyomás vált valóra. Nem hittem a szememnek. De már mindent értettem. Elkéstem, nagyon-nagyon elkéstem.
- Bella – nyögtem földöntúli hangon az oly szeretett nevet. – Charlie hónapok óta halott…

(Bella szemszöge)

- Bella – mondta ki a nevemet a gyönyörű hangján, és közben engem nézett. Még soha nem nézett rám így. – Charlie hónapok óta halott…
Úgy néztem rá, mintha egy őrültre néznék. Charlie-ra néztem, aztán vissza Reneé-re és Edwardra. Mindketten olyan különösen néztek rám, amit nem tudtam mire vélni. De Charlie ugyanolyan volt, mint eddig. Mégis hogyan lenne halott?
- Nézd, Edward… nem tudom, hogy mi ütött beléd. De mégis hogyan mondhatsz ilyet? Charlie él! Igaz, hogy egy kicsit beteg néhány hónapja, de hogyan mondhatsz ilyet?! – üvöltöttem a képébe. Hátrált egy lépést.
- Reneé, kérlek, menj ki egy kicsit, kérlek – suttogta Edward. Hát mégis kettesben akar lenni velem? De akkor miért nem mi megyünk? Charlie még itt van.
- Mi? Ne.. Nem – rázta meg a fejét, és folytak a könnyei. – Charlie…
- Hallottad Edwardot, nem? – kérdeztem én. – Menj ki, már épp elég fájdalmat okoztál Charlie-nak. Elhagytad őt. Már nem csinálhatod vissza – közöltem vele mindenféle könyörület nélkül. Csak nem tudom, hogy miért néztek mindketten úgy, mintha pofon vágtam volna őket. Mármint Edward és Reneé.
- Bella… könyörgöm.. ez az egész nem vicces… komolyan megijesztesz… - hebegte Reneé, és egész testében remegett.
- Te is engem. Miért sírsz? Meg mi ez a hülyeség, hogy apu meghalt? Szerintem neked téveszméid vannak. Mindegy. Kimennél? Edward mondani akar valamit, ami nem tartozik rád. Csak rám és apura – tettem hozzá, mire Reneé elsápadt és kirohant.
- Bella… mi történt veled? – kérdezte Edward fojtott hangon. Olyan megtört és szomorú volt, hogy majdnem elsírtam magam. Úgy nézett rám, mint egy őrültre, pedig ők képzeltek valótlan dolgokat.
- Nem értem, hogy mi bajotok van.
- Miért bántál így az anyáddal?
- Hát nem egyértelmű? Charlie egész életében boldogtalan volt, mert Reneé úgy döntött, hogy elhagyja. Sohasem felejtette el anyád, és üres lett az élete. Most pedig beteg, és megérdemli, hogy csak olyanok vegyék körül, akik szeretik. Én.
- Charlie-ról beszélsz vagy önmagadról? – kérdezte fájdalmasan. Nem értettem a kérdést. Értetlenül meredtem rá.
- Mi?
- Minden, amit Charlie érez szerinted, azt… te érzed? De én… nem akartalak elhagyni Bella. Szeretlek. Meg akartalak védeni, egy normális életet akartam neked. Nem akartam, hogy vámpír legyél.
- Tudom, Edward. Semmi baj – mosolyogtam rá, és közelebb léptem, majd végig simítottam szenvedő arcán. – Ezért voltál minden éjjel velem.
- Bella… én nem voltam veled. Lassan egy éve, hogy elmentem. Azóta nem találkoztunk.
- Mitől őrültél így meg? – sóhajtottam és végig folyt az arcomon egy könnycsepp. – Vagy már az együtt töltött éjszakáinkat is letagadod? Azt mondtad, hogy már velem lehetsz! Már nem kell féltened, mert olyan vagyok, mint te…
- Vámpír?
- Css! – kiáltottam rá rémülten és Charlie-ra néztem. De ő aludt tovább. – Nem szabad megtudnia, ő ember. Ne szegd meg a szabályokat, Edward!
- Bella, istenem…
- Mi a baj?
- Charlie nem hall minket, Bella. Charlie meghalt. A holttestéről beszélsz. Ő halott, nem alszik.
- NEM! – sikoltottam. Megráztam a fejem, és Edwardnak rontottam. Ütni kezdtem a mellkasát, minden erőmet beleadtam. Nem tehette ezt velem. Nem hazudozhat nekem össze-vissza. Hogy van hozzá képe?! Letagadja az együtt átélt éjszakákat, amik erőt adtak nekem? És akkor azt hazudja, hogy Charlie meghalt? Több a soknál!
- Bella! Bella! Állj le! Kérlek. Ez nem te vagy. Ez nem lehetsz te. Bella, kérlek, gyere vissza hozzám – könyörgött. Ettől úgy meglepődtem, hogy abbahagytam a támadást. De a következő pillanatban valami a hátamba szúrt és én döbbent tekintettel néztem Edwardra, aki egész testében remegett. Sírt. A következő pillanatban a földre zuhantam és elájultam... vagy talán meghaltam.

Ginewra: Lidércfény - Új blog, új történet!

Sziasztok!
Hónapokkal ezelőtt kezdtem el írni egy regényt, amit nagyon megszerettem. Sokáig gondolkoztam rajta, hogy nyilvánossá tegyem, és végül megtettem. Nagyon remélem, hogy lesznek, akik elolvassák és lesznek, akiknek tetszeni fog. Nekem eddigi írásaim közül eddig ez tetszik a legjobban.

A történet blogja: http://ginewralidercfeny.blogspot.com/

Tartalom:

Aeron Redway soha nem gondolta, hogy ez megtörténhet vele. Néhány hónappal ezelőtt vesztette el a barátait, és a szerelmét egy autóbalesetben, ahol ő vezette az autót. Aztán szinte beleveszett az alkohol és a drogok kecsegtető világába, amit most a szülei megelégeltek. Kénytelen egy vidéki házba költöznie a nyári szünetre, ahol a civilizáció nyomai nagyban hiányosak. Azt viszont nem is sejti, hogy új otthonában egy láthatatlan társaságra lel Scary személyében, aki már évtizedek óta él magányosan régi otthonában… Vajon, megőrült? Mit tehet a képzelgés ellen, ami egyre valóságosabbnak tűnik és ráadásul észveszejtően gyönyörű?
Lassan minden kicsúszik a kezeiből, Scary teljesen elvarázsolja, és a világról alkotott képe alapjaiban omlik össze, és még az élete is halálos veszélybe kerül. Szerelmükkel képesek megmenteni egymást a halál közeledtétől? Bízhat e a lányban, akinek titkai vészjóslóan lengik őket körbe? Mi lehet a rejtélyes átok, ami a végzetet jelentheti?

Egy lidérc sem ártatlan. Csak óvatosan adjuk a kezébe a szívünket, bármennyire is kedvesnek tűnik... könnyen összetörheti...

2011. április 28., csütörtök

Véres Álomvilág - 5. fejezet

„Sejtettem, hogy nem számíthatok sok jóra, de a tudat, hogy helyrehozhatatlan törést okoztunk Bella életében, az szinte megbénított…”


(Alice szemszöge)

Forks semmit sem változott. Talán csak annyit, hogy még mindig nem láttam Bella jövőjét. Aggódni kezdtem. Végig hajtottam az ismerős utcákon, és újraéltem az emlékeimet. Mennyi emlék, mennyi szép pillanat. Emlékeztem arra a szenvedő arcra, amikor vásárolnia kellett velem. Én csak nevettem. Boldog voltam.
- Még mindig? – kérdezte Edward rekedten. Vadul markolt a bőrülés szélébe. Az arca kifejezéstelen álarc volt. Próbált erős lenni, de már régen nem ment neki. Olyan volt, mint egy halott.
- Semmi – sóhajtottam. – De nemsokára láthatod.
- Nem. Én nem tudom, Alice. Nem tudnám még egyszer elhagyni. Nem látogatnád meg te?
- Én? – kérdeztem meglepetten. Nem tudtam erre mit mondani. Edward volt Bella mindene, biztos voltam benne, hogy őt szeretné látni. Edward nos… pedig őrülten szerette őt.
- Nem vagyok képes újra látni őt. Kérlek. Az autóban várok majd rád.
- Ne. Gyere be velem. Melletted leszek, Edward.
Felsóhajtott.
- Rendben. De ha boldog… el kell onnan rángatnod, minden áron. Megértetted?
Bólintottam, és megváltoztattam az útirányt. A Swan ház felé. Már régen vissza kellett volna térnünk, vagy inkább el se kellett volna mennünk.

Egyből tudtam, hogy valami nem stimmel. Nem éreztem sem Charlie, sem Bella illatát. A ház falát halvány sárgára festették, a kert tele volt virágokkal, és egy kutyaházzal. Teljesen más volt. Egy barátságos beagle kölyök ugatott ránk. Nagyon aranyos volt.
- Bella nincs itt – szólalt meg Edward, a tekintete kérdőjelekkel volt tele. – Angela és Ben lakik itt.
- Nos… a legegyszerűbb az lenne, ha bemennénk és megkérdeznénk, hogy mit tudnak Belláról, ahelyett, hogy elkezdesz mindenféle tragikus magyarázatot gyártani.
- Vagy ha elmennénk.
- És ha történt vele valami? Nem szeretnéd megtudni?
- Azt soha nem bocsátanám meg magamnak – rándult össze. – Jó, menjünk.
- Ez az én bátyám…

Kopogtattam, a csengő nem működött. Izgultam és féltem. Vajon, mit tudok tenni? Charlie nem szeretett költözködni. Akkor most miért? Rettentően féltem a válaszért, a családunk nem élné túl, ha Bella meghalna miattunk.
- Alice? Edward? – kérdezte az ajtóban álló Angela. Nem sokat változott. Talán csak az idő még komolyabbá tette a megjelenését. Mosolygott. Haját lazán engedte a vállára omlani, és egy elegáns kosztümöt viselt. Talán indult valahova, talán nem.
- Angela! Szia! – köszöntem vidáman. Legalábbis úgy tettem, mintha az volnék. Ő nem vette észre. Edward is elmormolt egy udvarias sziát, nagy nehezen. Lázasan kutatta a gondolatait.
- Gyertek beljebb! – invitált kedvesen, mi pedig követtük. A nappali is teljesen megváltozott. Vidám színek vették át a domináns szerepet. – Mi járatban?
- Nem akarunk udvariatlannak tűnni, Angela. Nagyon örülünk, hogy látunk, de mi igazából…
- Bellát keressük – fejezte be Edward helyettem. Angela egyáltalán nem lepődött meg.
- Sejtettem, gyertek, üljetek le. Elmondok róla mindent, amit tudok. De utána meséljetek, milyen Los Angeles. Rendben?
- Ez csak természetes – bólintott Edward feszülten.
- Bella és Charlie elköltöztek, nem tudom pontosan, hogy hova. Félévvel azután, hogy ti elmentetek. Az érettségi után vettük ki Bennel a lakást. Összeköltöztünk.
- Ez nagyszerű, Angela! – lelkendeztem.
- Igen, valóban – mosolygott.
- De miért költöztek el? Charlie nem az a fajta volt, aki szereti a környezetváltozást – vágott közbe a bátyám.
Angela arca egy kicsit megkomolyodott.
- Miután elmentetek, Bella megváltozott – kezdett beszélni, és láttam a szemem sarkából, hogy Edward arca eltorzul a fájdalomtól. Talán Angela gondolataitól. Szerencsére ő ezt nem látta. – Egyik este Charlie riadóztatta az egész várost, mert nem találta Bellát. Hagyott egy cetlit, hogy veled van, Edward, az ösvényen, de ő nem volt sehol. Charlie majd belepusztult az aggodalomra, de végül megtalálták. Én nem voltam ott, Mike mesélte, hogy Sam Uley talált rá mélyen az erdőben sokkos állapotban. Utána egy hétig nem jött suliba, és mikor megjelent… valahogy már nem az volt, akit ismertem.
- Ezt hogy érted? – kérdeztem fojtott hangon és gyötört a bűntudat. Sejtettem, hogy nem számíthatok sok jóra, de a tudat, hogy helyrehozhatatlan törést okoztunk Bella életében, az szinte megbénított.
- Ráköszöntem, de ő még csak rám sem nézett. Megkérdeztem, hogy hogy van, de még csak meg sem hallotta. Néha ha valaki kérdezett valamit, ő tőmondatokban válaszolt. De többet nem beszélgetett, nem nevetett. Már nem Bella volt. Eltávolodtunk tőle, egyszerűen nem tudtunk segíteni neki. Ő lett a legjobb tanuló, és a legcsendesebb. Aztán néhány hónappal később bizonyos szempontból újra a régi volt. Egyre többet látták a sebészeten. A fiúk kezdtek felfigyelni rá, nyomulni kezdtek. Bella egyre dühösebben lépett fel ellenük. Azt hiszem, ezt elégelte meg Charlie, és elköltöztek. Sajnálom.
- Mi is – nyögtem ki. – Talán túl hirtelen mentünk el.
- Talán – vonta meg a vállát. – Akárcsak ő. El sem köszönt. Hiányzik – sóhajtotta. – Nem mintha titeket hibáztatnálak, erről szó sincs.
Edward néma maradt. Csak meredt előre egyenesen és nem mondott semmit. Angela szerencsére inkább rám figyelt.
- Na és milyen a napfényes Los Angeles? – kérdezte izgatottan. Elmosolyodtam.
- Fantasztikus – hazudtam. – Már jót tett egy kis napfény, ott szinte pezseg az élet. Maga a ruha mennyország!
- Azt el is hiszem.
- Na és ti? Mi van veletek? Hol van Ben?
- Ben dolgozik, rendőrként. Amikor Charlie elment megüresedett egy hely, mindenkit előléptettek, és a nyár elején felvették Bent is. Nagyon szereti a munkáját.
- Na és te?
- Én még tanulok. Levelezőn. Pszichológiát. Nagyon hasznos.
- Abban biztos vagyok. Nos, attól tartok, nekünk mennünk kell. Jasper vár minket. Megígértem neki, hogy csak beugrunk, nagyon örülök, hogy láttunk, Angela. Kár, hogy Bellát nem sikerült megtalálnunk.
- Tudod, szerintem nagyon örülne nektek. Egyszer hónapokkal ezelőtt azt mondtam neki: Az emberek mindig elmennek, de néha visszajönnek. És tényleg itt vagytok.
Elmosolyodtam. Majd elköszöntünk és elindultunk minél messzebb a régi Swan háztól.
- Meg kell találnom őt, Alice – suttogta Edward halkan. Én pedig bátorítóan mosolyogtam. Végre meghozta a helyes döntést. De mi van, ha már túl késő?
Hirtelen elhomályosodott a tekintetem. A kormány kicsúszott a kezeim közül. Éreztem, ahogy a kocsi megpördül, de nem foglalkoztam vele. Edward a nevemet kiabálta, de én teljesen máshol jártam.

Egy nőt láttam, furcsán ismerős volt. Zokogott. A kezében egy elsárgult fényképet szorongatott, és körülötte hatalmas zsebkendő kupac hevert. A ház rendetlen volt, és csendes. Napfény világított be az ablakon. Mégis a nő szeme alatt karikák sötétlettek. Aztán valaki belépett. Egy másik középkorú nő.
- Reneé? Minden rendben? – kérdezte, és már tudtam, hogy ki is a kanapén zokogó nő. Bella anyja. Némán meredtem az előttem lévő jelenetre.
- Miranda? – kérdezte halkan suttogva. Nem nézett rá. – Bella gyűlöl engem. Talán… Én mindig is Charlie-t szerettem.
- Mi? – kérdezte a nő döbbenten. – Miért gyűlölne Bella? Szereted? Charlie-t? Na és Phil?
- Hónapok óta nem beszéltem Charlie-val. Bella is olyan különösen viselkedett. Megváltozott. Ma újra felhívtam és Charlie-val akartam beszélni. Azt mondta, hogy gyűlöl engem, mert tönkretettem Charlie életét, mert elhagytam. Azt mondta, hogy nem érdeklem őt. Miért, Miranda, miért? Szeretem Bellát, és talán Charlie-t is. De Charlie rég elfelejtett engem. Elkövettem egy hibát és viseltem a következményeit. Miért gyűlöl most Bella? Edward miatt? Nincs senkim. Csak Bella maradt nekem. Vissza akarom kapni a lányomat!
- Miért nem látogatod meg?
- Tudod mit? Igazad van! Muszáj beszélnem velük. Meg kell tudnom, hogy miért, vagy miért pont most. Nem bírom elviselni, hogy a lányom haragszik rám. Szakítanom kell Phillel, már nem szeretem. Amint lezártam őt… repülőre szállok.
- Sajnálom, Reneé.
- Én is.

A következő, amit láttam képsorok voltak. Reneé, amit repülőn ül, aztán ahogy megáll egy kastélyszerű ház előtt. Majd ahogy Bella megöli őt…


Felsikoltottam.
- Alice! Alice! – szólongatott Edward és vadul rázta görcsös testemet. Kábán néztem fel rá. Már a házunkban voltunk. Mindenki körülöttünk volt. Emmett a bőröndöket cipelte be.
- Mit láttál, kicsim? – kérdezte Jasper aggodalmasan.
- Edward és én Floridába megyünk – suttogtam rekedten, mire a bátyám szemöldöke a magasba szaladt.
- Nézd, nem hinném, hogy Bella ott van.
- Én sem. De Reneé néhány nap múlva meglátogatja Bellát. Az úticélt nem ismerem, de ha őt megkeressük elvihet minket Bellához, és megvédhetjük.
- Hogy érted? – kérdezte Carlisle.
- Bella vámpír. És ha nem akadályozzuk meg, megöli a saját édesanyját.
Néma csend borult ránk, amit csak Edward fájdalmas ordítása tört meg néhány perccel később…

2011. április 27., szerda

Véres Álomvilág - 4. fejezet

A lábaim még soha nem vittek ilyen lassan, legszívesebben száguldottam volna. De nem tehettem. Mit szólna akkor Charlie? Szégyellne engem, és ezt nem érdemli meg. Az illatok őrjítőek voltak, szinte összefutott a számban a nyál. Az emberek most az egyszer nem ütköztek nekem, nem néztek láthatatlannak. Döbbent tekintetek meredtek rám, még jó, hogy felvettem egy napszemüveget. Furcsának tűntek volna a szemeim. Engem néztek, figyeltek. Hihetetlen módon idegesített. Bár felüvölthettem volna. Nem sejtették, hogy az életük az önuralmam kezében van. Veszélyes voltam, de visszafogtam magam. Charlie miatt. Nem hagyhattam magára. Nem árulhattam el. Nem hozhattam rá szégyent.
A boltban sem volt más a helyzet, amikor beléptem minden szem rám szegeződött. Hallottam a sutyorgásokat. Férfiak mértek végig elismerően. Néhányan még füttyentettek. Majdnem felmordultam, de inkább nem vettem levegőt.
- De megdugnám!
- Milyen gyönyörű…
- Mikor lett a néma lány ilyen szép? Szívesen elhívnám valahová…

Undorítóak voltak. Egyikük sem ért annyit, hogy felfedjem magam és kárt tegyek bennük. Nem értek ennyit. Vacsora kellett Charlie-nak, ez volt a legfontosabb. A kedvencét akartam neki megfőzni. Az órámra néztem, délután öt óra volt. Sietnem kellett, ha időben akarok összeütni valami finom vacsorát. Vettem mindent, ami hiányzott otthonról, a kosárba pakoltam és elindultam fizetni. Rutinosan nyújtottam a pénzt, pont annyit adtam, amennyit fizetnem kellett. A pénztáros nő meglepetten nézett rám.
- A múltkor pont ugyanezeket vásároltad – jegyezte meg furcsa hangsúllyal. Nem törődtem vele. Ne foglalkozzon velem. El kezdtem összepakolni a dolgaimat, de muszáj volt emberi tempót erőltetnem magamra.
- Segíthetek? – kérdezte egy hang, de nem hittem, hogy hozzám szólt, ezért nem is reagáltam. Szó nélkül álltam tovább.
- Szólalj meg, ha hozzád beszélek, néma lány – morogta a férfi, mire a haverja felnevetett.
- Hagyd, ez a csaj bolond. Már a múltkor is láthattad – mondta neki, én pedig elindultam hazafelé.

Charlie a meccset nézte, amikor hazaértem. Hangos gól kiáltással jutalmazta a kedvenc csapata sikeres pontszerzését. Mosolyogva kezdtem hozzá a főzéshez.
- Ma a kedvencedet főzöm, apu. Rendben?
- Persze, Bells – válaszolta halkan. Vidámam mosolyogva dudorásztam, és többé nem vettem tudomást a mellkasomban tátongó ürességről. Charlie mellettem van, ő tudja a legjobban, hogy min mentem át. Nem lehet baj.


Három hónappal később…

(Alice szemszöge)

Elgondolkozva haraptam az ajkaimba. Nem tudtam, hogy hogyan kéne felhoznom a témát. Carlisle és a többiek is egyetértettek velem, de Edward más téma volt. Makacsul ragaszkodott a terveihez. Hol voltunk mi ahhoz, hogy más legyen a véleményünk? Hihetetlenül makacs és önző volt az utóbbi hónapokban. A családunk szinte már-már szétbomlott, ez nem állapot. Megtaláltam a megoldást, és újra együtt vagyunk. Rosalie és Emmett hazajöttek Európából, Carlisle és Esme pedig Alaszkából. Nem szabad szétesnünk, mert akkor végleg elvesznénk a végtelen örökkévalóságban. Edwardnak szüksége van ránk, még ha ezt nem is ismeri be. Most pedig végig néztem a nappaliban összegyűlt feszült arcokon. Senki nem mosolygott rám, még Emmett sem. Rosalie hajával játszott, aki ezt szótlanul tűrte. Különös látvány volt. A mindig komolytalan és vicces Emmett Cullen szótlanul ült egyhelyben. Ez a szememben már a véget jelentette. Jasper arca minden percben egyre komolyabb lett. Neki nem tett jót a búskomor családi légkör. Ő átérezte mindenki fájdalmát. Legfőképpen Edwardét, aki a zongora mellett ült üveges tekintettel. Még arra sem vette a fáradtságot, hogy kiolvassa a fejünkből, hogy mi ez az egész. Már nem érdekelte. Borzalmas állapotban volt.
- Alice? – nézett rám kérdőn Carlisle.
- Edward, szeretnénk beszélni veled – sóhajtottam gondterhelten. Végre rám nézett, de még mindig távolinak tűnt.
- Vissza szeretnénk menni Forksba – jelentettem ki határozottnak szánt hangon. Valójában féltem, mert nem tudtam, hogy mi vár ott ránk. Annyira elzárkóztam korábban Bella jövőjétől, hogy már képtelen voltam ráhangolódni.
Edward tekintete élettel telt meg. Dühvel.
- NEM! – kiabálta. Úgy nézett ki, mint aki megőrült. Kétségbeesetten próbált ragaszkodni élete legnagyobb hibájához.
- Edward… - sóhajtottam. – Kérlek.
- Bellának joga van egy boldog élethez – suttogta.
- Gondoltál volna erre, mielőtt elhagytad – csattant fel Rosalie. – Tényleg ennyire ütődött vagy, hogy azt hiszed boldog?
- Az emberek gyorsan tovább lépnek.
- Az emberek általában nem szeretnek bele egy vámpírba, Edward. Nem lesz egy vámpír a legjobb barátnője, és nem válik a családjává egy csomó vámpír. Egy dologban biztos vagyok, hogy Bellát nem sorolhatjuk egy általános kategóriába se.
- Pont te mondod, Rose?! – csattant fel Edward.
- Igen, én. Ebben a családban én vagyok az egyetlen, aki racionálisan tud gondolkozni, ha Bella kerül szóba. Ha pedig tényleg tovább lépett, miért lenne baj, ha visszatérnénk? Még lenne ott néhány évünk.
- Ti nem emiatt akartok visszamenni – suttogta halkan.
- Talán, de nem tilthatod el előlünk. Elegem van a gyászhangulatból, Edward. Szerintem pontosan ez kell ahhoz, hogy kilépjetek ebből a szörnyű búskomor hangulatból.
- Rosalie-nak igaza van, Edward. Még csak el sem búcsúzhattam tőle.
- Nem bántom őt soha többé – szólalt meg a szerelmem bűntudatos hangon. – Azóta a nap óta sokkal jobban uralom a szomjam. Csak látogassuk meg, ennyit megérdemel.
- Miért vagytok mind ellenem? És ha Bella már rég elfelejtett minket? Vagy ha csak összezavarjuk őt.
- Akkor először megnézzük mi a helyzet, öcsi – adott hangot a véleményének Emmett. – Mit veszíthetsz?
- Mindent – suttogta. – Nem lesz még egyszer erőm elhagyni őt.
- Annál jobb – morogtam halkan, mire fájdalmasan nézett rám. – Ez nem a te döntésed, Edward. Hatan egy ellen.
- Bella olyan, mintha a lányom volna – suttogta Esme szomorúan. – Vissza akarok menni hozzá.
- Edward, kérlek – néztem rá könyörögve. Hiányzott a barátnőm.
- Van más választásom?! – csattant fel kétségbeesett hangon, majd kirontott a házból. Jobb kedvem lett. Hamarosan vége ennek a rémálomnak. – Akkor mindenki csomagoljon! Visszamegyünk Forksba! Érzem, hogy Bellának szüksége van ránk…

(Bella szemszöge)


Charlie és én remekül megvoltunk. Bár még éjjelente sikoltoztam. Úgy tűnt, hogy kezdte megszokni, mert nem jött fel hozzám. Talán nem is tudott volna, beteg volt szegény. De én gondosan ápoltam. Mindent megtettem érte. Mindennap a kedvencét főztem, bár nem sokat evett. A boltban már megszokták a jelenlétem, bár a pénztárosok még mindig furcsán mustráltak. A szemem aranyszínű lett, mivel állatvéren éltem. Charlie büszke volt rám érte. Elmondtam neki mindent a vámpírokról. Hitt nekem. És én rettentő hálás voltam. Esténként megmosdattam, kicseréltem az ingjét, és felkísértem a szobájába. Reggel lekísértem, csináltam neki reggelit és ő pedig nézte a tévét. Rendszeresen takarítottam és szellőztettem. Apu arca egyre betegesebb lett és én aggódtam miatta. Nem veszíthettem el. Ezért vitaminokat is vásároltam, hogy minél egészségesebb legyen. Esténként gyakran beszélgettünk, mindenféléről. Főleg én meséltem neki Edwardról. Kezdtem hinni benne, hogy majd visszatér hozzám. Néha meglátogatott. Beszélt hozzám. Én pedig csüngtem minden szaván. Mindig akkor jött, amikor egyedül voltam a szobámban. Valami fontosat akart mondani, de én csak néztem a csodálatos tekintetét és szinte elvesztem bennük. Egyre boldogabb és boldogabb lettem. De egy nap minden megváltozott. Megcsörrent a telefon.

Azt hittem, hogy rosszul hallok. De nem. Kitartóan csengett tovább. Sóhajtottam, és beleszóltam.
- Halló, Swan lakás. Itt Bella Swan beszél – mondtam monoton hangon.
- Bella? Kicsim, tényleg te vagy az?
- Anyu? – kérdeztem döbbenten. Miért hív? Mit akar? Miért zavarja aput? Fájdalmat okozott neki!
- Bella, minden rendben? Egyre ritkábban válaszolj az üzeneteimre, és Charlie sem hív már hónapok óta…
- Talán mert nem akar – szólaltam meg hidegen. Elhagyta őt! Magára hagyta, egyedül. Összetörten. Megfosztotta egy boldog élettől, csak azért mert ő így látta jónak.
- Tessék? – kérdezte egy perc csend után. A hangja döbbenten és sértetten hangzott. De nem érdekelt. A tetteknek következménye van. Nem ígérünk szerelmet, aztán pedig hagyjuk el a másikat. Ez nem így működik!
- Jól hallottad, anya. Nem kíváncsi rád. Elhagytad őt.
- De Bella! Ez már egy régi történet, és Charlie sosem haragudott érte.
- Hát… most meggondolta magát. Számolj a következményekkel. Kérlek, ne hívj minket többet. Nem érdemled meg – közöltem hidegen.
- Bella, kislányom… - suttogta. Most már sírt. Hallottan a kétségbeesett hangsúlyon és az elakadó lélegzetén. De mindegy volt. Csak Charlie számított.
- Viszlát, anya – fejeztem be érzéketlenül és egyetlen laza mozdulattal lecsaptam a kagylót. Charlie-ra néztem, aki engem figyelt.
- Nem bánt többé, megígértem, hogy megvédelek.

2011. április 26., kedd

Véres Álomvilág - 3. fejezet

Égetett a szomjúság, de nem uralkodott többet el rajtam. Már nem éreztem olyan intenzíven, irányíthatóvá vált. Megvetettem az érzést. A testem reszketett, a karjaimban Charlie ernyedt testét ringattam. Nem tudom, hogy meddig voltam ebben az állapotban, csak egyet hajtogattam néha halkan, néha hangosan: Charlie nem hallhatott meg! Nem bírtam elfogadni a tényt, inkább elképzeltem a szíve dobogását. Felidéztem azokat az emlékeket, amik hozzákötöttek. Elvesztem bennük. Nem létezett számomra többé az idő, eltűnt. Bármit megadtam volna, hogy Charlie kinyissa a szemét és még egyszer Bellsnek szólítson. Szinte hallottam a hangját.

- Szeretlek, Bells – suttogta halkan, kissé zavartan. Soha nem szerette kinyilvánítani az érzelmeit. Most mégis megtette, erre volt szükségem akkor. Egy apára.

Később vettem csak észre, hogy mosolygok. Az arcom idegen volt, fel sem ismertem, mikor megpillantottam egy víztócsa torz tükrében. Hófehér, hibátlan bőr, vörös, izzó szemek fekete karikák kialvatlan gyűrűjében. De nem ez volt az igazán ijesztő. Hanem az arckifejezésem. Tekintetem réveteg és ködös volt, az ajkaim pedig mosolyra görbültek. Hiszen az apám velem volt, akkor nagy baj nem lehet, nem igaz? Talán nem is halt meg. Talán csak alszik. Magam sem hittem el, és megijedtem önön gondolataimtól. De nem tudtam parancsolni az agyamnak. Arra a gondolatra, hogy talán csak mélyen alszik, nevetni kezdtem. Őrjítő hangom volt. Horrorisztikus és ijesztő. Féltem. Rettegni kezdtem. Ez nem én vagyok. De hisz meghaltam, lehet hogy most már ez vagyok én? Miért ne élhetne Charlie? Talán csak elkábult a vérveszteségtől. Talán jól van. Talán… talán…
Ezek a talánok voltak az őrületem első jelei, és még csak észre sem vettem. Tudtam, hogy valami nem stimmel, de nem gyanakodtam. Énem egyik fele egyre inkább bizonygatta, hogy minden rendben. Nem akartam elfogadni, hogy mindennek vége. Inkább csak egy új világot teremtettem magamnak.
- Ne félj apu, hamarosan jobban leszel, megígérem – suttogtam és óvatosan a karjaimba kaptam. Szorosan fogtam, hogy a rohanás közben ne essen ki a kezeimből. Homályosan emlékeztem még, hogy milyen sebességgel rohan egy vámpír. Tudtam, hogy mi következik. Először is haza kell vinnem és nem lesz semmi baj. Kell lennie reménynek. Reneé nem tudhatja meg, akkor idejön és őt is bántom. Senki nem tudhatja meg, én majd vigyázok rá, amíg fel nem ébred. Nem halhatott meg. Égett a szemem, sokkal égetőbben, mint a torkom. A szívem nem dobogott többé, de a mellkasom még mindig ugyanúgy fájt. Hiába lettem halott és tökéletes, vannak dolgok, amit még a halál sem képes meggyógyítani.

A házunkban hatalmas rendetlenség és orrfacsaró füstszag fogadott. Charlie bizonyára megpróbált főzni magának, hiszen három napja nem kerültem elő. Óvatosan lefektettem az apámat a nappaliban lévő kanapéra, és kivettem a sütőből a félkész égett ételt. Aztán megcsörrent a telefon. Összerezzentem és félni kezdtem. Reneé az. Tudja és idejön, és baja esik. Rettegve vettem fel a kagylót és megpróbáltam normális emberi hangon beleszólni a kagylóba.
- Halló? Swan lakás, itt Bella Swan beszél – szólaltam bele, hallottam, hogy a vonal végén a férfinek elakad a lélegzete.
- Jó reggelt – dadogta zavartan. Reggelt? Reggel volna? Eddig erre az aprócska részletre nem is figyeltem fel. Most vettem csak észre azt is, hogy remeg a kezem. – A rendőrörsről hívom. Beszélhetnék az apáddal?
- Sajnálom, de nem érzi túl jól magát. Átadhatok valamilyen üzenetet?
- Maga miatt érdeklődtem, az elmúlt napokban a kisasszonyt kereste. Akkor most már előkerült? Rendben van?
- Igen, természetesen. Én csak… az édesanyámnál voltam Floridában, hirtelen ötlet volt és elfelejtettem szólni neki.
- Értem… Ez esetben viszonthallásra és elnézést a zavarásért, Bella.
- Viszonthallásra – tettem le gyorsan a telefont, aztán a földre rogytam. Charlie élettelen testére néztem és zokogni kezdtem, de egyetlen könnycsepp sem folyt végig az arcomon. Nem tudom, hogy meddig feküdtem ott, de nem akartam ezt. Vissza akartam csinálni mindent. Vissza akartam tekerni az időt Victoria előttre. Minden más volna. Talpra állnék. Azt hittem, hogy nem lett rosszabb, és a sors megint megmutatta, hogy de, lehet még rosszabb, csak azért is. Charlie nem érdemelte meg ezt. Szeretett engem. Némán néztem ahogy ott fekszik véresen. Üveges tekintete már nem nézett többé rám. Olyan gyenge, olyan elesett volt, mint még soha. Mindketten meghaltunk. Igazságtalan az élet. Megéri jónak lenni? Miért a jó emberekkel történnek rossz dolgok? Charlie talpig jó ember volt, egész életében. Soha nem ártott senkinek, megvédte azokat, akiknek védelemre volt szüksége. Nála jobb és becsületesebb embert nem ismertem. Nem lökött el magától annak ellenére, hogy nem látogattam meg éveken át. Egyedül volt. Annyira egyedül volt, mint én. Csak neki nem volt ott az apja, hogy segítsen rajta. És ő mégsem hullott darabokra. Mint én.

Felsóhajtottam és úgy döntöttem, hogy megérdemli, hogy lemossam róla a vért. Megint szomjas lettem, de igyekeztem visszafogni magam. Nem gyalázhattam meg az apámat azzal, hogy a saját vérét az ajkaimmal mosom le róla. Nem ezt érdemli. Elindultam a fürdőszobába, fogtam egy nedves szivacsot és egy száraz törülközőt és tisztogatni kezdtem az apám ernyedt testét. közben csak egy dolgot motyogtam: Annyira sajnálom. Mikor végre tiszta lett, a szemetesbe dobtam a véres rongyot, de előbb még mélyen magamba szívtam az illatát. Aztán visszafordultam hozzá. Át kell öltöztetnem. Így mégsem maradhat. Dühös lenne rám. Azt mondaná: „Miért hagytál ebben a koszos, szakadt ruhában, Bells? Hát ennyit sem érdemlek?” Tehát elindultam a szobájába. Még nem is jártam itt. A ruhák szanaszét hevertek. Minden olyan poros volt. Itt is kéne takarítanom. Kinyitottam a hatalmas ruhásszekrényt, aminek csak a harmada volt megpakolva és elővettem Charlie kedvenc ingjét. A farmer cserét leszavaztam, az túl abszurd lenne. A nappaliba visszaérve óvatosan felemeltem és kigomboltam a koszos inget, majd ráadtam a tisztát. Sokkal élőbben nézett ki.
- Nagyon jól áll ez az ing, apu – suttogtam halk, csilingelő hangon. Soha nem mondtam ilyet neki. Ezt is elmulasztottam megtenni. Ilyenkor jön rá az ember, hogy mi mindent kellett volna megtennie. Amikor már késő. Ha kapnék még egyszer egy esélyt az élettől mindent elmondanék, amit érzek. Mert minden pillanat, amit az érzelmek eltitkolásával töltünk egy súlyos, gyakran visszacsinálhatatlan hiba.

Égni kezdett a torkom, úgyhogy szinte kivettem magam az ablakon. Rohanni kezdtem, nem számított, hogy merre, követtem az ösztöneimet. Még jó, hogy erdő mellett éltünk. Azonnal megéreztem egy szarvas csordát és le is csaptam rájuk. Nem tartott sokáig. De ijesztő lehettem. Már értem, hogy ő miért nem akarta soha, hogy lássam. Már nem voltam rosszul a vértől, sőt éppen ellenkezőleg. A hiányától voltam rosszul, maga a vér isteni volt. Édes és zamatos. Még soha nem éltem át hasonlót. Mikor végeztem hazasiettem. Charlie ugyanúgy feküdt ott, ahogy hagytam. Valahol mélyen azt reméltem, hogy felkel és közli, hogy mégis élek. Őrültség tudom.
Holnap keresni kezdik a rendőrségen – jutott eszembe, és megijedtem. Mit tehetek? Nem vihetik el tőlem. Vigyáznom kell rá, mert megígértem. Aztán támadt egy ötletem. Még nem mondott igent a munkára. Még vissza lehet utasítani. Megtehetem. Bekapcsoltam a számítógépemet és írtam egy emailt.

„Mr. Johnson!
Nagyon köszönöm, hogy nekem ajánlotta a munkát, de sajnos nem fogadhatom el. Elég sokat betegeskedem mostanában és a lányomnak is szüksége van rám. Sajnálom és köszönöm.
Charlie Swan.”


Sajgó mellkassal kattintottam a küldés gombra, aztán észrevettem, hogy több emailem is érkezett. Főleg Jake-től és Reneé-től. Végig olvastam a leveleket, majd válaszoltam. Igyekeztem úgy tűnni, mintha minden rendben lenne. Az anyám megérdemli a nyugalmat.

„Anyu!
Minden rendben, mindketten jól vagyunk. A ház nagyon szép, a város is barátságos. Charlie itt is rendőrként dolgozik én pedig még nem tudom. Nem kell aggódnod, majd találok munkát. Remélem, minden rendben veled. Nem akarlak elveszíteni. Téged is.
Szeretlek,
Bella.”


Elküldtem és megnyitottam Jake levelét.

„Bells!
Minden rendben? Már három napja semmi hír felőled. Remélem, jól vagy. Mesélj, milyen a hely? Itt mostanában elég fura a helyzet. Sam bandája kezd egy kicsit furcsán viselkedni. Néha… úgy néz rám, mintha várna tőlem valamit. Ugye, csak nekem van paranoniám?
Jake”


Írtam pár sors neki, majd kikapcsoltam a monitort. Percekig csak némán meredtem rá, aztán elindultam a nappaliba. Vissza. Charlie háttal feküdt nekem, ugyanúgy, ahogy hagytam. Megint szétestem. A mellkasomban most Charlie halála is vésett egy hatalmas lyukat. A másik kráter a szívemben. Már szinte úgy éreztem magam, mintha apró kis darabokból lennék összerakva. A földre csúsztam, a fejemet a térdemre támasztottam és előre hátra ringattam magam.
- Bells? Csinálnál valami vacsorát? – hallottam hirtelen egy halk hangot és felkaptam a fejem. Felsikoltottam és úgy zokogtam. Hisztérikusan. Tudtam, hogy csak alszik! Majd én vigyázok rá, hogy minden rendben legyen.
- Elmegyek bevásárolni, jó? – suttogtam boldogan és bekapcsoltam a tévét. Focimeccs volt. Aztán elindultam.

Visszatérés?

Sziasztok!
Váratlan dolog jutott az eszembe. Ivanna Cullen írta a chatben, hogy mikor folytatom a Véres álomvilágot. Először arra gondoltam, hogy sajnos soha. De aztán végülis miért ne? Aztán elkezdtem olvasni az előző fejezeteket és ihletet kaptam. Talán mégis lehetne folytatás. Titeket érdekelne? Ha igen, akkor esetleg visszatérnék. Bár rengeteg idő telt el, már biztos nem érdekel titeket, de ha mégis... Mit szóltok hozzá? :)
Puszi:
Ginewra

2011. április 24., vasárnap

A saját regényem :)

http://ginewra-deathvalley.blogspot.com/

Halálvölgy: Újraéledt szerető (1. rész)

Arielle Morrison életét egy szörnyű tragédia örökké megváltoztatta. Többé már nem volt önmaga, felszínes, nagyképű viselkedésével már szinte mindenkit elüldözött maga mellől. Minden férfit megszerzett, akit csak akart és átlagon felüli szépségével könyörtelenül ki is használta őket. Most azonban három veszedelmes férfi akarja Őt, mindegyik más célból. Egy titokzatos régi ismerős, egy bosszúszomjas idegen, és egy soha el nem feledett ex. Vajon, csak játszadoznak vele? Vagy ennél többről van szó?

A 18. szülinapján minden megváltozik. Szembekerül élettel, s halállal, olyan dolgok várnak rá, amiket korábban lehetetlennek hitt.

Élet. Halál. Szerelem. Veszély. Fájdalom. Bosszú. Árulás.

És vér… sok-sok vér…

Részlet az 1. részből:

"- Arielle? – Nate hangja rántott vissza a valóságba, és én zihálva ültem fel. Percekig csak néztem rá, mire megszólalt. Hirtelen azt is elfelejtettem, hogy én miért vagyok itt és hogy eljöttem Nate-től. – Gyere vissza, kérlek – szólalt meg lágyan és szomorúan. Csak néztem és néztem. Ő pedig folytatta. – Nem azért, mert a foglyom vagy. Soha meg sem fordult a fejemben ilyesmi. De én tényleg vigyázni akartam rád. Megértem, ha úgy gondolod, hogy nincs rám szükséged… de mégis… kérlek, gyere vissza.

- Miért? – nyögtem ki. Csak ennyit sikerült mondanom anélkül, hogy Ariadne érzelmei le ne győztek volna.
- Nekem… szükségem van rád – fejezte be, és én pedig pislogva néztem rá. Jól hallottam? Még soha senki nem mondta ezt nekem. Őszintének tűnt. Én pedig vágytam rá. Anélkül, hogy tudnám, hogy mit csinálok felpattantam, magamhoz rántottam és csókolgatni kezdtem. "



Halálvölgy: Vámpírszív (2. rész)


Darren legalább olyan jól néz ki, mint egy félisten, egész lényéből árad a veszély. Évszázadok óta csak a bosszú éltette, és nemrég ezt is elvették tőle. Gonosz magabiztossága elenyészni látszik, és megremeg tekintetének rideg álarca. Mikor az egyik városi lány, Linette élete veszélybe kerül, kénytelen közbeavatkozni. Nem mintha szívesen tenné, hiszen a szívét már régen maga mögött hagyta. Linette a kissé rosszindulatú, cserfes, felszínes lány viszont egyből az idegeire megy. Nem engedheti elmenni, mert akkor minden veszélybe kerülne, de ha el kell viselnie előbb, vagy utóbb megőrül. Vagy mégse?

Állítólag az emberi személyiség alapvető dolgokban nem változik. De mi van, ha egyikük sem olyan, mint amit a külvilág felé mutat? Lehetséges, hogy több lakozik bennük, csak a sötét múlt beárnyékolja önmagukat?

Részlet a 2. részből:

"- Lin… - suttogta ő döbbenten. A hangja épphogy egy apró halk suttogás volt. Rekedt és megtört. Mint egy haldoklóé. De a másik alak meghallotta és olyan gyorsan fordult meg, hogy mire pislogtam már nem a nő arca volt előttem, hanem a férfié.

Darren arca, amint csöpög a vér a szájáról, és ahogy rám néz. Ezt a tekintetet soha nem felejtem el. A szemei vörösek voltak. Nem a szó hagyományos értelmében, amikor valaki nem alussza ki magát és azt mondjuk, hogy vörösek a szemei. Nem. Neki az íriszei voltak vörösek, nem kékek, ahogy korábban. Azt hiszem, hogy ez a néhány másodperc örökké meg fogja határozni az életem. Hihetetlen, hogy milyen hatással van néhány pillanat egy életre. Alapjaiban változtathat meg mindent. Minden pillanatnak van egy különleges hatalma, arra, hogy tönkretegyen téged. Nálam ez volt az a pillanat.
- Kérlek… bocsáss meg… - suttogta a nő, a szemét le sem vette rólam. Darren nem foglalkozott többé vele. Engem nézett meredten. De én nem néztem vissza rá. Láttam, ahogy elengedi a gyenge megsebzett testet és a nő a földre zuhan. Még mindig engem nézett. A szeme tágra nyílt és többé már nem nézett semmire, csak üresen előre a semmibe.
Sikítani kezdtem. Megállás nélkül. "