Sziasztok!

Üdvözöllek titeket a blogomon, ahol általam írt novellákat és regényeket olvashattok Twilight témában, remélem, hogy tetszeni fog nektek! Ha elolvastál valamit, nagyon örülnék, ha hagynál magad után véleményt, mert én abból fejlődök. Jó olvasást ;)

Admin: Ginewra
Opening: 2009. 06. 26.
Theme: Twilight


2009. szeptember 26., szombat

Lélekvihar - A vér szava - 15. fejezet

Döbbenetes valóság 2/1

(Edward szemszöge)

Megráztam a fejem, és megálltam egy percre, mert nem akartam balesetet okozni azzal, hogy kábán száguldozom, még ha nekem nem is lehet bajom. Bárcsak lenne… Minden megoldódhatna…

Kezdek megőrülni, talán végleg el kellett volna költöznünk Forksból. Már mindenhol Bellát látom magam előtt. Borzalmasan hiányzik, és nem tudom, hogy hogyan leszek képes elviselni azt, hogy ő már továbblépett. Mert ebben biztos voltam. Gyönyörű és kedves, minden férfi ilyen nőt szeretne maga mellett tudni, most biztosan le se lehet vakarni róla a férfiakat. Akárcsak, mikor először megláttam a menzán. Már akkor éreztem, hogy ő az, de akkor még nem éreztem az illatot, mely oly hatalmas csábítás volt számomra. Akkor még azt hittem, hogy lehet kettőnknek jövője. Álmomban sem gondoltam, hogy a sors ilyen radikális eszközzel áll közénk. A vér szava. Ez áll közöttünk, semmi más. Mégis mindenbe beleszól, mindent tökretesz…

És most… Ahogy haladtam az országúton Forks felé megpillantottam egy vörös hajú lányt, aki annyira hasonlított rá… És ugyanazokat a csokoládébarna szemeket láttam magam előtt, amik egykor szerelemmel néztek rám. De mégsem ő volt. Hogy is lett volna ő, egy motor hátán vörös hajjal, kurvás sminkkel? Bella soha nem nézne ki így… ó, de bárcsak láthatnám…



A házunk semmit sem változott, mintha tegnap láttam volna utoljára. Nekem évtizedeknek tűnt a Bella nélkül eltöltött idő, és az, hogy azóta semmit nem hallottam róla. Alice gondosan rejtegeti előlem a hozzá kapcsoló látomásait és gondolatait, így biztos vagyok benne, hogy túllépett azokon az érzelmeken, amiket irántam érzett. És ez így van jól. Ennek így kell lennie, még ha fáj is…



Némán, lehajtott fejjel léptem be a házba és rá se néztem a többiekre, akik mind engem néztek vasvillaszemekkel. Ők tudtak valamit, amit én nem. Gondolatolvasó voltam, de mégsem tettem erőfeszítést, hogy kiderítsem. Nem akartam, hogy még jobban fájjon.

- Edward! – szólt utánam Alice halkan, mikor a lépcsőnél jártam. Nagyot sóhajtva fordultam vissza, de igyekeztem elterelni a figyelmemet az érkező gondolathullámok felől.

- Igen? – kérdeztem halkan és rekedten. Nem néztem a szemébe, nem tudtam.

- Elmentem Bellához – felelte, és én felkaptam a fejem. A szemeiben haragot láttam. Nem! Nem akarom hallani a gondolatait!

- És? – nyögtem ki fagyos fájdalommal.

- Nem volt otthon – felelte, és szavai úgy hatottak rám, mintha egy tőrt szúrt volna belém. Igen, ezt akartam, de fájt, hogy Bella elfelejtett. Pedig ez így van jól, hiszen rokonok vagyunk. A szépapja vagyok. Vagy a dédapja? Ki tudja már azt, nem az a lényeg… Brr… undorító.

- Értem – feleltem és nehéz léptekkel indultam a szobám felé, majd a zongora elé telepedtem, és játszani kezdtem az Ő altatóját. A meseszép dallamok szinte életre keltek a kezem alatt és magam előtt láttam a szépséges arcot, amelyek még mindig ugyanúgy megbabonáztak. De nem szerethetem. Nem, nem és nem. Erősnek kell lennem. Megint. Megérdemlem, én tehetek róla. Viseljem hát következményeit…


(Alice szemszöge)


Még csak végig sem hallgatott. Már nem bírtam titkolni előle a tényeket, és féltem, hogy hétfőn majd minden a nyakába zuhan, és nem fogja elbírni a terhet.

- Alice, ne emészd magad – szólalt meg Jasper mellettem. Bólintottam, hogy befejezem. Szemmel láthatólag megnyugodott.

- Alice, mi volt Charlie-nál? – kérdezte Esme halkan. Még Rosalie is felkapta a fejét erre a mondatra, és befejezte Emmett ajkainak a csókolgatását.

- Mesélj húgi – kacsintott rám Emmett vigyorogva. Hogy tud mindenen nevetni?

- Nem sok mindent mondhatok, Charlie nagyon megörült, mikor meglátott, és elmondtam neki, hogy csak elutaztunk egy hosszabb nyaralásra. Döbbenetet tetettem, mikor mondta, hogy mindenki azt hitte, hogy elköltöztünk, pedig mi egy szóval sem mondtunk ilyet. Megkérdeztem, hogy hogy van Bella.

- És? – csattant fel Rosalie, mire mindenki ránézett. – Most mi van?

- Semmi – mosolyogtam és folytattam. – Nem válaszolt és Edwardról kérdezett, hogy ő is marad-e. Nem tetszett neki, mikor mondtam, hogy természetesen. Bellát nem engedte szóba hozni.

- Ennyi? – kérdezte csalódottan Emmett.

- Igen.

- És hol van most Bella? – kérdezte Carlisle aggódva.

- Ül egy tábortűz mellett néhány másik vidám emberrel és bámul ki a fejéből. A többit meglátjátok hétfőn… Emmett, neked tetszeni fog – mondtam szomorúan és felálltam. – Holnap meglátogatom Bellát…



- Jó reggelt, Charlie – mosolyogtam, mikor másnap délelőtt ajtót nyitott nekem. Az arca bosszús volt, de szemmel láthatólag örült nekem. Nem csoda, hisz mindig is kedvelt. – Bellához jöttem.

- Jó reggelt, Alice – köszönt kedvetlenül és beljebb invitált. – Bells a szobájában van, de ma még nem láttam. Szóljak neki?

- Nem kell, köszönöm. Benéznénk hozzá magam, ha lehetséges…

- Persze, tudod, merre van?

- Természetesen – feleltem mosolyogva és elindultam felfelé a lépcsőn. Az ajtóhoz érve, bekopogtam, de válasz nem érkezett, így halkan benyitottam.

A látványra nem voltam felkészülve. A szoba sötét, rendezetlen és barátságtalan hatást keltett, és olyan drákói rend uralkodott benne, hogy megborzongtam. Személytelen volt, mintha nem is egy élő ember lakná. Az ágyon egy összegömbölyödött girhesen sovány alak feküdt a párnájába kapaszkodva. A takaró a lábára tekeredve hevert mellette, gyűrötten és megviselten.

- Halkan leültem az ágya szélére és őt figyeltem. A legjobb barátnőmet, akire szinte rá se ismertem. Vörös haja kócosan állt össze-vissza, bőre fehérsége a sajátommal vetekedett. Még az illata is más volt… volt benne valami idegen zamat, aminek eddig nem volt nyoma. Hallottam már arról, hogy bizonyos megrázkódtatások után megváltozik az emberek illata és kisugárzása, de még sohasem tapasztaltam. Mintha nem is ő lett volna… pedig ő volt. Sajnos. Néztem, ahogy lassan megérzi a jelenlétem és a szemei ijedten felpattanak…



- Alice? Tényleg te vagy? – motyogta percekkel később, miután kinyitotta a szemeit, és biztosította magát arról, hogy tényleg engem lát és nem egy álomkép vagyok. Fáradtan dörzsölte meg a kezével a szemeit, és hitetlenkedve meredt rám. Lesütöttem a szemem.

- Igen, én – feleltem szomorúan, de nem néztem továbbra sem a szemébe. Féltem, hogy engem hibáztatna. – Sajnálok mindent…

- Láttál mindent igaz? – kérdezte csendesen és felült. Egy könnycsepp jelent meg a szeme sarkában és úgy nézett rám. – Ő… ő… is visszajött igaz?

- Most ne beszéljünk róla, nem azért jöttem – kerültem el a kérdését, pedig tudtam, hogy semmi más nem érdekli. Én sem viselkednék másképp, de meg kell értenie, hogy ő és Edward nem lehetnek többet együtt. Igazságtalannak tartottam, de nekem is el kellett fogadnom, ahogy nekik is. Nem lehetnek egymáséi.

- Hát?

- Miért csinálod ezt Bella? Tönkreteszed magad… - kezdtem bele, de tökéletesen csilingelő hangom megcsuklott.

- Mert fáj… nem tudom. Nem direkt… össze vagyok zavarodva…

- Tudom, Bella. Tudom, de… a tegnap is! Megőrültél? – fakadtam ki, majd megöleltem, és hagytam, hogy a vállamon zokogjon. Én pedig csendesen vigasztaltam sablon mondatokkal, amiket még én magam sem hittem el, de őt megnyugtatta egy kicsit. Még ha nem is hitt nekem… De legalább itt voltam, és mellette álltam. Úgy ahogy a legeleje óta kellett volna. Akkor nem szabadult volna el ennyire a pokol.

(Bella szemszöge)

A vasárnapot jórészt Alice társaságában töltöttem, ami nagyon sokat segített rajtam. A borzalmas szombat emléke még élénken élt bennem az őrületem minden pillanatával együtt. A legerősebb érzés bennem a szégyen volt, a viselkedésem miatt. Nem tudtam ki igazodni magamon, de elvártam, hogy másoknak sikerüljön. Ami persze lehetetlen volt.

Charlie viszont Alice felbukkanása után elkezdett reménykedni, hogy jobb hangulatban leszek a barátnőm társaságától, és titkon ő is érezte, hogy Melanie nincs rám éppenséggel jó hatással. Ő persze nem tehetett erről. Más nevelést kapott és más körülmények között nőtt fel, mint én. És szerintem az volt a normális, amit ő csinált, és nem, amit én. De ezt nem szívesen mondtam volna az apám szemébe, aki egyre inkább neheztelte Mel viselkedését. De persze soha nem mondta volna meg neki a véleményét, mert nem akarta kidobni a házából az unokahúgát. Az ő becsülete ezt nem engedte meg.

De még nem tudott a motorozásról… Ez a szerencsém… szerencsénk. Mert ha megtudja elszabadul a pokol, ebben biztos voltam. Egy bizonyos részem meg is értette, csak a másik felem lázadt.

Mikor este a tükörbe néztem jöttem csak rá, hogy mennyire megváltoztam. Alice is máshogy viselkedett velem, mint régebben. Nem volt olyan nyitott és vidám, inkább óvatos, mint aki nem tudja, hogy mire számítson. Pedig ő látta a jövőt és nem voltam beszámíthatatlan őrült, akitől félni kell. Ő mégis más volt. A szemembe egyszer sem nézett, pedig akkor biztosan tudtam volna, hogy a barátnőm mindenben mellettem áll, de a nap végére egyre inkább elbizonytalanodtam.

Az Alice megjelenése okozta izgalom hamar elveszett bennem és átadta a helyét valami másnak, valami újnak, amit nem ismertem még magamon. Legfőképp buta voltam, mert az eszembe se jutott, hogy hogyha ő itt van, akkor a többiek is itt vannak, ami annyit jelent, hogy holnap ott lesz Edward a suliban.

Ezt nem hoztam szóba Alice előtt, mert nem volt hajlandó a bátyjáról vagy a családjáról beszélni, bármit kérdeztem velük kapcsolatban a kísérleteim ócska kudarcba fulladtak, így a nap végére feladtam a hiába való próbálkozást, és inkább éreztem azt az örömöt, ami a vele töltött idő nyújtott.

- Mennem kell, Bella – mondta este mikor a ház melletti padon ülve néztük, ahogy lemegy a nap.

- Maradj még – kértem halkan. Jól esett a társasága és tudtam, hogy milyen rosszul érezném magam újra egyedül. – Csak amíg Alkonyat van – magyaráztam és éreztem, hogy elsápadok. Olyan régóta nem gondoltam erre a napszakra és most eleven erővel hatott rám és kapkodva kaptam levegő után.

- Jól vagy? – aggodalmaskodott, de én összeszedtem magam és megnyugtattam.

- Persze, csak… csak… semmi. Csak eszembe jutott valami – hebegtem, de éreztem, hogy magyarázatot vár. – Az Alkonyatról mindig ő jut az eszembe, de én nem akarok emlékezni. De felejteni sem akarok, mert nem tudnék elképzelni egy olyan világot, ahol Ő nem létezik és nem él a szívemben az arca, és az egész valója. Össze vagyok zavarodva, nem tudom, hogy mit gondoljak. Nem tudom, hogy miben kéne higgyek és hogy igaz e az a képtelenség, amit állít. Nem, azt nem tudom elhinni. Hiszen mennyi annak az esélye? Annyira szerencsétlen nem lehetek! Sokkal valószínűbb, hogy csak kitalálta… mert nem kellek neki. De olyan nehéz akár az egyiket is elfogadni. Ezért változtam meg… hogy más legyek, aki talán jó lehet neki.

- Bella… - suttogta szomorú arccal.

- Ne, Alice, hagyd. Nem akarom hallani. Ennél már csak az lenne rosszabb, ha bizonyságot kapnák az igazságról, amit mindig is sejtettem. Még nem vagyok rá készen és…

- Értem, de meg kell, hogy beszéljétek. Bella… hidd el nekem, hogy ez neki se jó.

- Nem akart visszajönni, igaz?

- Nem. Valóban nem. De a lényeg az volt, hogy te azt hidd, hogy végleg elmentünk.

- De miért? – kérdeztem fájdalmas nehezteléssel.

- Hogy elfelejthess minket… - fejezte be fájdalmas arccal. – Mennem kell, muszáj vadásznom éjjel és Jasper is vár… már biztosan aggódik. Légy erős, Bella, kérlek… Előbb utóbb minden megoldódik, én pedig megpróbálok beszélni Edwarddal, rendben? De neked is muszáj lesz, mert… hagyjuk. Szia, Bella – ölelt meg hirtelen, majd eltűnt a fák között. Némán néztem utána és egy apró könnycsepp jelent meg a szemem sarkában. Nem értettem ezt az egészet, de tudtam, hogy szembe kell nézzek a valósággal. Megadatott a lehetőség, hogy beszéljek Vele, és bármennyire fáj, muszáj lesz élnem vele, és bizonyosságot kell szereznem arról, hogy mit rontottam el. Miért nem voltam elég jó és miért kellett így végződnie.

Mert ezt tudnom kell. Hogy utána mi lesz? Nem tudom, talán semmi. Igen, az lenne a legjobb, ha nem lenne semmi. Semmi az égvilágon… Még én se…

2009. szeptember 19., szombat

Lélekvihar - A vér szava - 14. fejezet


Mélybe vezető út 2/2

(Bella szemszöge)

A fák villámgyorsasággal suhantak el mellettem, de én erre igyekeztem nem figyelni. Nem szerettem a sebességet, még régebben Edward hátán sem. Pedig az ő közelségét még élveztem is. Mirko forróteste természetellenesnek hatott számomra, hiszen én a szerelmem hideg bőréhez szoktam. Azt szerettem.
Melegem volt, mert megszoktam a hideget. A rosszullét, mint valami gonosz árnyék, úgy kerülgetett és próbált a közelembe férkőzni, és én mélyeket lélegezve próbáltam elűzni. Kínkeserves harcot vívtam a gyomrom tartalmával.
Aztán végre megszűnt a mozgás alattam és az előttem ülő fiú nevetve próbálta kiszabadítani magát kezeim szorításából, sikertelenül.
- Bella – nevetett fel Gavin és Mirko egyszerre, majd az utóbbi a fülembe súgott. – Szépségem, most már kinyithatod a szemed, megérkeztünk – búgta mély hangon, én pedig fülig vörösödtem zavaromban, és a többiek nevetése mellett hagytam, hogy Mirko lesegítsen a motorról.
- Nyugi, Bell – kacsintott rám Otho, mire bezsebeltem Celia féltékeny tekintetét. Most néztem csak alaposabban körül egy tábori tűzrakhelyen találtam magam, de minden ízlésesen volt elrendezve. Három fatörzs sorakozott nem messze tőlünk, amiken a piák foglaltak helyet szép nagy mennyiségben. Mirko már meg is indult feléjük, amivel nem tette magát túl szimpatikussá a szememben. Oth és Cel azonnal csatlakoztak hozzá, a csaj azon nyomban kihúzott egy üveg vodkát, majd felfedezőútra indult a szerelme szájában, és percekig nem tudtak betelni egymással.
Elfordítottam a fejem, de ezzel csak annyit értem el, hogy Gavin és Mel párosát pillantottam meg, na meg persze Mirko vágyakozó tekintetét, amit rám vetett.
- Megmutassam, hogy kell egyedül vezetni a motort? Szerintem a többiek nem fognak minket hiányolni… Na? – kérdezte tőlem, de én haboztam. Nem igen volt hozzá kedvem, de végül bólintottam. Inkább, mint a többiek enyelgésének legyek a tanúja. Határozott kitérőt tettem a piás részleghez és benyakaltam egy fél vodkát, hogy egy kicsit jobban érezzem magam. A nyílt szenvedély felkavart. A vodkának kellemetlen íze volt, de nem volt ellenemre, így a másik felét is kihúztam. Nem tudom, hogy mi ütött belém. Mikor találkozott a tekintetem a sráccal döbbenetet láttam, és ez nevetésre késztetett. Olyan vicces látvány volt a hú, de vagány srác döbbenete.
- Mi olyan vicces? – találta meg a hangját, majd a kezem után nyúlt és elindultunk a motorja felé.
- Te – nevettem fel megint és tudtam, hogy a vodka nagyon hamar elkezdett a fejembe szállni. De már késő volt megbánni. – Kipróbálhatom? – böktem a motorra, és hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy valami nagyon őrült dolgot tegyek. Valami olyat, amit később megbánok. Valami észveszejtőt. Motorra akartam ülni, és már nem is emlékeztem a sebesség okozta félelmemre.
- Oké, megmutatom, hogy hogyan kell – ajánlotta csábos mosollyal. – Majd jövünk – kiáltotta a többieknek, de mintha meg sem hallották volna. Szép kis baráti találka, ahol mindenki csak smacizik.
Segített felülni, és közben magyarázni kezdte a szabályokat, és azt, hogy miképpen tudok fent maradni rajta, de én csak arra gondoltam, hogy talán most egy kis időre elfelejthetem a fájdalmamat. És ez igen kecsegtető ajánlat volt számomra.
Még be sem fejezte, amikor én működésbe hoztam a járművet. Eszembe jutott kislány önmagam, aki először látott ilyen csodát. Ez a motor is hasonló volt, nagyon is. Elmosolyodtam. A szerkezet hangtalanul indult el, és kezdett száguldani. Mirko a nevemet kiáltotta, de én csak hátranéztem és csábosan rákacsintottam. Láttam, hogy aggódik és ez megijesztett. A kétségbeesése rávett, hogy egy kicsit kijózanodjak. Próbáltam felidézni, hogy mit mondott a fékről, de nem jutott eszembe. A sebesség egyre növekedett, és nem tudtam, hogy hogyan kéne lassítsak. Kába voltam hozzá. Nem értem, hogy miért hatott ilyen gyorsan az alkohol, de egy biztos nem voltam józan.
Felnevettem szerencsétlen helyzetem, hiszen ebben nem volt semmi vicces. A szél durván fújta a hajamat, és rádöbbentem, hogy bukósisak sincs a fejemen, ami megvédhetne. A táj csak úgy suhant mellettem, és a hideg széltől könnyek szöktek a szemembe.
- BELLA! – hallottam a hangját, így arra következtettem kába elmémmel, hogy követ egy másik motoron. Félt engem. Sírva fakadtam. Edward mindig annyira féltett, óvón intett minden veszélytől, és porcelánbabának tekintett, akit meg kell védeni. Még önmagától is. De én nem akartam, hogy megfosszon a magában hordozott veszedelemtől. Most biztosan mérges lenne és követelné, hogy álljak meg. Aztán mikor látná, hogy erre képtelen vagyok, maga próbálna megállítani, megvédeni.
A következő pillanatban, mintha James arca jelent volna meg előttem és gúnyosan rám nevetett. Felsikoltottam és kitértem az irányából, de ezzel csak annyit értem el, hogy bár néptelen volt az út, melyen száguldottam, de összevissza haladtam rajta, és biztos, hogy az első szembejövő autó el fog ütni.
A következő pillanatban egy csattanást hallottam és a levegőbe repültem, majd a földre zuhantam és elvesztettem az eszméletem.

(Alice szemszöge, két nappal ezelőtt)

Kerültem Edwardot azóta, mióta eljöttünk Forksból. Képtelen voltam a látomásaim miatt a szemébe nézni, de a többiek szerint jobb, ha nem tud semmiről. Bella el fogja felejteni őt, és Edward is jobban lesz majd. Legalábbis Jasper szerint, de én vagyok a jövőbe látó, és nem ő. Nem ő látja, ahogy Bella szépen lassan tönkreteszi magát, és végig halad az úton, mely a mélybe vezet. De most betelt a pohár, egyszerűen nem bírom ezt némán tűrni, és nem érdekel az álláspontjuk, ha ők nem mennek vissza azonnal, akkor egyedül megyek.
- Visszamegyek Forksba – jelentettem ki a nappaliba lépve, Edwardon kívül mindenki bent volt.
- Alice… ezt már megbeszéltük. Tiszteletben kell tartanunk Edward döntését, és négy hétben egyeztünk ki, hogy addig nem megyünk haza. Még egy hét, kibírod.
- Nem! – fakadtam ki, és éreztem, hogy Jasper nyugalmat küld felém, de gyilkos pillantásom láttán abbahagyta. – Nem érdekel Edward! Nem csak róla szól minden! – kiabáltam remegve, és láttam a döbbenetet az arcukon. Sosem láttak még így kiakadni.
- Ennyire rossz a helyzet? – kérdezte csendesen Esme.
- Sokkal rosszabb – feleltem mérgesen. – Megyek és csomagolok – jelentettem ki, majd leráztam magamról Jasper kezét és elindultam, hogy visszapakoljak mindent a bőröndjeimbe, mert egy percig sem bírtam tovább. Bella és motor olyan ijesztő látvány volt, hogy szinte beleborzongtam. A hajszínét, a ruháit, és az új viselkedését még elviseltem, dehogy vodkától részegen száguldozni kezdjen egy motoron, az már nekem is sok volt. Nem mehet ez így tovább, nem hagyom, hogy a barátnőm a halálba kergesse magát…
De ezt az egészet nem értem. Bella miért nem érti, hogy Edward nem hazudott? Nem értem. Minek kellett így eljönni, miért nem köszönhettem el tőle? Igaz, hogy csak pár hétre jöttünk, de akkor is… Ő ezt nem tudja.
- Mi a baj Bellával? – kérdezte a hátam mögül halkan Jasper. Nem is hallottam, hogy mikor lépett be a szobába, túlságosan magamba merültem.
- Nem akarom, hogy Edward tudja, lássa meg ő maga.
- Tőlem nem tudja meg.
- Jaj, Jasper! – fakadtam ki és hagytam, hogy átöleljen. – Én ezt nem bírom… szörnyű nézni, ahogy a barátnőm tönkreteszi magát. Milyen barátnő vagyok én? Búcsú nélkül eltűnök, és csak nézem, ahogy szenved, nem csinálok semmit…
- Mit tehetnél, kicsim? Ez nem a te harcod – vigasztalt.
- Az élet nem harc, Jasper. Bella a barátnőm, és én nem tettem semmit, hogy segítsek rajta. Magányos, és borzalmas, amit művel… még csak felelősségre sem vonható érte. Amit most láttam… Egy motoron részegen…
- Mármint Bella? – döbbent meg a kedvesem. – Nem lehet, hogy rosszul láttad? Bella és a motor egymást igen ütő fogalom…
- Tudom, és pont azért megyek haza, hogy ez így is maradjon. Nem engedhetem, hogy elrontsa az életét, nem engedhetem… De félek, hogy már elkéstem. Megváltozott.
- Veled megyek, és szerintem a többiek is jönnek. Egy hét, ide vagy oda… Nem számít. Veled tartunk, én mindenképp. Nem hagylak magadra a bajban – lehelt csókot az ajkaimra és én belesimultam védelmező karjaiba.
- Köszönöm, hogy vagy nekem – suttogtam, és a vállába temettem az arcom. Bella mellett nem volt senki, nem úgy, mint mellettem.
Ó, Istenem… Bella, bocsáss meg! Nem szabadott volna hagynom… nem szabadott volna tétlenül néznem, ahogy tönkreteszed magad… Ne haragudj…

(Bella szemszöge)

- Bella? Hallasz engem? – rázogatott egy erőteljes kéz, és éreztem, ahogy a sötétség lassan eloszlik, majd a fejembe lassan fájdalom nyilall. De szinte meg sem érzem. Kinyitom a szemem. Szemerkélt az eső, milyen meglepő. Az esőcseppek magukhoz térítenek és meglátom a felettem tornyosuló Mirkót, amint engem szólongat ijedten.
- Jól vagyok – szólalok meg halkan, és hagyom, hogy felsegítsen.
- Nem vagy jól, azonnal beviszlek az ügyeletre…
- Erre semmi szükség – tiltakoztam határozottan. Charlie nem tudhatja meg! – A szomszédom orvos, ha rosszul érezném magam, szólok neki, rendben? – hazudok könnyen és remélem, hogy hisz nekem. Máskülönben nem tudom, hogy mi lesz velem…
- Biztos? Akkor oké. De… mi ütött beléd? Miért nem álltál meg?
- Megijedtem és nem találtam a féket – vallottam be szégyenkezve, de a valódi indokokról hallgattam. Azokat úgysem hinné el. Ahogy más se. Még Alice sincs itt, hogy megoszthassam vele… az egyetlen igazi barátnőm…
- Nem hallottad, hogy arról magyaráztam? Na mindegy – legyintett, és bosszankodva vettem tudomásul, hogy a furcsa viselkedésemet valószínűleg a nemlétező személyes varázsának tudta be. Na jó, persze… nem volt ronda, de nem volt az esetem se. Mindegy, azt hisz, amit akar.
- Kérsz egy cigit? – kérdezi hirtelen, és felém nyújtja a dobozt, a másik kezében egy öngyújtóval. Az első gondolatom a heves tiltakozás volt, és már szóra is nyitottam a szám… - Nyugi, Bella. Csak megnyugtat, vagy talán… nem mered? – kérdezte vigyorogva. Céljai elérték a kívánt hatást. Idegesített, hogy gyávának hitt.
- Dehogynem – csattantam fel és legnagyobb döbbenetemre a cigi után nyúltam és kihúztam egy szálát, majd meggyújtottam. Közben persze majdnem elégettem a kezem, jellemző.
Beleszívok. Nem is olyan rossz, de rosszul esik a füst, és nagyot köhögve fújom ki. A tüdőm vadul tiltakozik, de én jobban érzem magam tőle.
- Nem is olyan rossz – vallom be. Nem válaszol, csak néz rám sötét szemeivel, és a fejemben megszólal a vészcsengő. Az ajkai egyre közelednek az enyéimhez és elfelejtek ellenkezni. Megcsókol, de furcsa érzés kerít a hatalmába. Nem élvezem, inkább mintha kellemetlen lenne. Nem akarom megcsalni Őt, nem bírom… nem tehetem.
Erőtlen mozdulattal ellököm magamtól és felpattanok. Nem szól semmit, látom rajta a csalódottságot, és csak percekkel később veszem észre, hogy mennyire zihálok.
Nyelek egyet.
- Ne haragudj… - hebegem.
- Nem történt semmi – ereszt meg egy félmosolyt, de világos, hogy hazudik. Azzal, hogy elutasítottam, beletapostam az önérzetébe, és ezt a férfiak nehezen bocsátják meg. Persze, vannak kivételek, de ő nem volt az. Hibáztatni nem lehet érte, inkább csak engem, amiért képtelen vagyok felejteni és továbblépni. Bárcsak képes lennék rá… de nekem csak Ő kell, senki más.
- Menjünk vissza a többiekhez, már biztosan lecuppantak egymásról – morogta és meg sem várva a motorra pattant és miután megnézte, hogy követem e, elindult. Figyelt rám, de én a helyében nem engedtem volna motorra ülni magam. Józan fejjel sikerült megállnom, és most gyorsan sem mentem. Nem is volt olyan nehéz, én mégsem vágytam többet felülni rá. Ez nem az én világom, a saját életemet elvesztettem. Edward elvette tőlem, még mielőtt megkaphattam volna.
- Hát, ti meg hol voltatok? – vigyorgott ránk Gavin és meglepetten vettem észre, hogy a tűz már ég, és csak ránk vártak. Nem is sejthették, hogy mi mindent műveltem ilyen rövid idő alatt. Nem vagyok normális. Ez már biztos.
- Sehol – feleli helyettem Mirko és vigyorogva foglal helyet a barátai mellett. Annyira kívülállónak érzem magam hirtelen, hogy belesajdult a szívem. De az arcomra mosolyt erőltettem, és úgy csináltam, mint aki remekül érzi magát.

A boldogsághoz szív kell, és az én szívemet Edwardnak adtam. Elvitte magával, az emlékével együtt. Innentől az út már csak a mélybe vezethet… Vagy már végig mentem rajta?

2009. szeptember 12., szombat

Lélekvihar - A vér szava - 13. fejezet


Mélybe vezető út 2/1

A következő napok eseménytelenül teltek, Mike természetesen folyamatosan kereste a társaságom, de nem voltam túlzottan barátságos vele, a pénznek csak az egyik részét tudta meg adni, de megígérte, hogy amint egyenesbe jön, megadja nekem. Nem haragudtam rá, pedig tudom, hogy lenne rá okom. Mégsem tettem, nem éreztem haragot. Amit aznap este átéltem múló emléknek tekintettem és az akkor érzett haragom is elszállt. Ezt neki is megmondtam, de nem hitte el, továbbra is üldözött a bocsánatkéréseivel, de már inkább Jess kegyeit kereste, nem az enyémet. Ennek örültem egy kicsit, hiszen talán ők összeillenek, és biztos voltam benne, hogy Jessica soha nem akarná összetörni Mike szívét, hiszen rajongással vegyes érzelmekkel szereti, ami elég kitartónak bizonyult az elmúlt hónapokban.

Egy biztos, hogy ez az október nem éppen volt az életem fénypontja, és örültem, hogy a végéhez közeledik. Pontosabban jövő hét kedden egy új hónap kezdődik, talán akkor az életem is helyre jön egy kicsit.

A kurvás stílust nem adtam le, nem tudom pontosan, hogy miért. Nem győzött meg Melanie győzködése, hogy ez nem cédás, csupán jól áll, mégis hallgattam rá. A szombati őrült programot sem adtam le, pedig tudtam, hogy Charlie kitér a hitéből, mikor megtudja. Reméltem, hogy ez nem következik be, mert kínszenvedés lenne látni a reakcióját.

Charlie ki nem állhatta a motorokat, ami nem is csoda, hiszen mégiscsak rendőr. Emlékszem, mikor négyévesen itt töltöttem a nyarat és ámulva néztem egy mellettem elszáguldó motor után, Charlie úgy kiabált velem, mint még soha. Megszeppenve hallgattam, hogy soha még csak fel se merjek ülni egyre se, sőt a gondolatát is verjem ki a fejemből. Sosem felejtem el azt a napot, úgy megijedtem a mindig nyugodt apám mérgétől.

- Apu, veszel nekem egy fagyit? – kérleltem nyavalyogva, pedig nem telt egy óra sem, mióta elnyalogattam a citromos jégkrémemet. Még is, akkor az örökkévalóságnak tűnt, és én újra át akartam élni az élményt. Imádtam a fagyit.
- Bells, az előbb vettem neked egyet – felelte mosolyogva Charlie, de láttam rajta, hogy egy kis gyerekes hiszti, amihez elég közel álltam és megadja magát.
- De én fagyit akarooook – hisztiztem és a szám széle lefelé kezdett görbülni. Akaratosan toppantottam egyet a lábammal és kérlelő szemekkel néztem rá, de tudtam, hogy felesleges. Nem hiába nem szoktam hisztizni… Reneé-nél ez soha nem válik be, hiába töröm magam könnyekkel vagy bármivel. – Fagyiiiit – szipogtam, de aztán elhallgattam, mert megpillantottam valamit, ami sokkal érdekesebb volt.
- Én is sok mindent akarok – morogta apu az orra alatt, de megenyhült és a kezem után nyúlt, mikor megígérte, hogy a következő boltnál vesz nekem még egy fagyit. De én nem figyeltem rá, és értetlenül nézett le rám, mikor nem mozdultam meg és nem kezdtem el visítva örvendezni a sikeremnek. Tátott szájjal néztem egy furcsa tárgyat, ami kivívta a figyelmemet.
Volt két gurulója – ebből arra jutottam, hogy olyan lehet, mint amin anyu szokott fuvarozni az oviba. De mégis máshogyan nézett ki, ebbe talán még az eső is beesett, mert nem láttam tetőt. Csak valami fura dolgok voltak rajta, és csak egy ülés, amit nem értettem. Ő vajon, hogyan viszi a gyerekeit az oviba? Nem hiszem, hogy ezen a valamin elfér rajta kívül bárki is.
A következő pillanatban egy furcsa külsejű alak jelent meg a valami mellett, és én továbbra is ámulva figyeltem az ijesztő bácsit, akinek még a fogai sem voltak meg rendesen.
- Bells, mit nézel? – kérdezte Charlie, majd érdeklődve követte a tekintetem. Én pedig kerekre tágult szemekkel figyeltem, ahogy a bácsi felpattan arra a valamire, és olyan hihetetlen gyorsasággal száguld el, hogy percekig csak porfelhőt látok magam előtt és apu bosszús ábrázatát.
- Wáóó – álmélkodtam gyermeki csodálattal. – Apuuu! – visítottam fel hirtelen csillogó szemekkel. – Nem kell fagyi! Olyan valamit akarok, ami annak a bácsinak volt! Fúú, de gyors volt… Gyorsabb, mint az Aladinban a varázsszőnyeg. Apu, olyat én is akarok!
- Nem – csattant fel vörös fejjel Charlie és a hirtelen haragja megszeppenésre késztetett. Nem értettem, hogy mi rossz fát tehettem a tűzre. – A gondolatát is felejtsd el, az én lányom nem fog motorozni! SE MOST, SE KÉSŐBB! – kiabálta haragosan, és egy kósza könnycsepp gördült le a szemem sarkából. Az utcán lévő emberek rosszallva bámultak apura, én pedig csendben szipogtam. – Megértetted, Bella? Ígérd meg, hogy nem fogsz ráülni arra a… ha ráülsz, téged is elveszítelek – nézett hirtelen a távolba, és bár nem értettem semmit ebből az ígérgetésből, de nem bírtam látni, hogy apu ennyire rosszul van. Csak később értettem meg az ígéretem valódi súlyát, akkor négyéves gyerek fejjel, még nem.
- Megígérem, apu! – suttogtam halkan és megöleltem a derekát. – Csak ne légy szomorú – fejeztem be, mire az arca megenyhült.
- Szeretlek, kicsim.
- Én is apu.



Azóta sem szegtem meg az akkor tett ígéretem. Egészen mostanáig, mert már nem hiszek az ígéretekben. Hiszen egy ember, vagy akár egy vámpír annyi mindent ígér az élete során, mégis annak a rengeteg szónak, aligha a fele igaz. Miért én tartsam be mindig a szavam? Ki vagyok én, hogy jobb legyek másoknál? Mi értelme lenne? Charlie is rengeteg mindent ígért életem során, melyet nem tartott be. Mégsem haragszom rá, talán ő sem fog.

Ezzel áltattam magam, holott tudtam, hogy ha megtudja, hogy motorozni fogok menni, akkor olyan műsort rendez, amilyet még sose láttam.

- Bella! – nyitott be a szobámba szombat reggel Melanie. Mikor meglátta, hogy még fel sem keltem, megcsóválta a fejét. Nem is sejthette, hogy mi mindenen merengek. Jobb is, kinevetne, ha tudná. – Zavarok? – torpant meg és rám mosolygott. Némán megráztam a fejem és felültem. Az elmúlt éjszakák rémálmait még mindig éreztem a zsigereimben, de nem hagytam magam elgyengülni. Melre mosolyogtam.

- Tudod már, hogy mit veszel fel? – kérdezte és vidáman indult a szekrényem felé. Tudta a választ a saját kérdésére.

- Nem, még nem találtam ki – feleltem, de nem árultam el, hogy sokkal fontosabb gondjaim vannak, mint a ruházkodásom. Nem értené meg. Vagyis megértené… de ahhoz túl sok mindent kéne neki eláruljak, olyanokat is, amit másnak még nem árultam el. Nem volt kedvem hozzá, pedig bíztam benne. Tudtam, hogy bár nem is különbözhetnénk jobban, de ennek ellenére megértené a gondolatmenetemet. Mindegy.

- Arra gondoltam, hogy kényelmesen kéne öltöznöd, de mégsem ártana, ha csinos lennél – beszélt és közben a ruhatáramat fürkészte, majd kutakodni kezdett a darabok között. – Egy hosszú farmer lenne a legjobb, hiszen elég hűvös van mostanában és a rövid alsó nem éppen ideális a programunkhoz – kacsintott rám cinkosan. Bólintottam. Kikapta egy eddig soha nem használt csőnadrágomat, amit még Reneé vett nekem Phoenixben, hogy nagyobb sikerem legyen a pasiknál, de sohasem vettem fel, mondván, hogy ez nem az én stílusom. Nem is tudtam, hogy magammal hoztam Forksba.

- Nem szeretem azt a nadrágot – adtam hangot a nemtetszésemnek halkan.

- Ugyan már… biztos remekül áll, bízd csak rám – felelte és egy kihúzott egy testhez simuló ujjatlant, ami elég keveset takart, és szintén Reneé vette ugyanabból az okból. Mondanom se kell, azt sem viseltem még. – Nem is tudtam, hogy ilyen jó cuccaid vannak – álmélkodott, majd elégedetten szemlélte a ruhákat, amiket nekem választott. Hozzárakott még egy tornacipőt és egy vékony pulcsit is. Kételkedtem benne, hogy az esti órákban nem e fogok megfagyni benne, de nem ellenkeztem. Teljesen olyan voltam, mint a papucsférjek, de nem volt erőm felesleges ellenkezésre. Fáradt voltam hozzá, holott még csak most kezdődik a nap.

- És te miben jössz? – érdeklődtem, mert meguntam a csendet.

- Majd meglátod, csibe – kacsintott rám. – Ebéd után indulunk, kettőre legyél kész, megyek rendbe rakom magam én is. Gyantáznom is kéne…

- Múlt héten gyantáztál…

- Nem baj, most is fogok. Meg megmosom a hajam, ilyenek – mondta sebesen, majd kisietett a szobából. Mindig meglepett Melanie gyorsasága, magabiztossága, határozottsága. Ő volt az, aki mindig tudta, hogy mit akar elérni, és nem esett nehezére elérni a céljait. Kiskoromban irigyeltem érte. Ő nem volt olyan ügyetlen, mint én, és soha nem botlott meg a saját lábában. Csak ha céljai voltak vele, mert ilyen viszont megesett. Ok nélkül nem csinált semmit, minden rosszban megtalálta a jót, megtalálta azt a dolgot, ami az előnyére válhat, és meg sem fordult a fejében, hogy ígéretekhez kösse magát. Imádott szórakozni, tipikusan szabad természet volt, mint egy betöretlen vad ló, ami nem csinál mást, csak élvezi az életet. Ilyen volt ő, Melanie, a szöges ellentétem.

Sóhajtva dőltem vissza az ágyamba és azokra a szép időkre gondoltam, amikor még Edward itt volt velem, és megmentett minden fajta őrültségtől, majd egy papírt vettem elő és rajzolgatni kezdett. Nem sokkal később a képen Edward arcának körvonalai jelentek meg…


*.*

Pontosan kettőkor érkezett meg Gavin kocsija, pont abban a pillanatban, amikor Charlie-nak hagytam üzenetet, készenléti állapotban. A hajam kivasaltan és szénaboglya stílusban meredezett a fejemen, így nehezemre esett az írás, de ez volt a legkisebb gondom. Mosolyogva néztem, ahogy Melanie izgatottan szájon csókolja Gavint üdvözlésképp – nem is tudtam, hogy már járnak – és csendesen beültem a hátsó ülésre, nem akartam zavarni, de miután szétváltak, köszöntem az elkábult srácnak, aki mámorosan indította be a kocsit. Az úton nem sok szó esett köztünk, inkább csak a rádió zengte be köreinket, de én nem bántam. Vagyis… a szám csöpögős mivolta kezdett idegesíteni, mert folyton az Edward iránt érzett érzelmeimet jutatta eszembe. De türtőztettem magam és egész jól viseltem a kialakult helyzetet. Nem volt okom panaszra.


Gavin haverjai, Mirko és Otho a helyszínen vártak minket, de velük volt még egy szőke bombázó is, aki Otho vállába kapaszkodva figyelte, ahogy kiszállunk az autóból. Gavin a barátai kezébe csapott, majd bemutatott mindenkit mindenkinek.

- Ő Melanie és Bella, valamint csajok… ők a haverjaim Mirko és Otho, továbbá az utóbbi hősszerelmes barátnője…

- Celia – fejezte be a mondatot a szőke szépség és Gavinre nézve, megrebegtette a szempilláit. Melanie kezei ökölbe szorultak mellettem, de csendben ránéztem, jelezve, hogy ne húzza fel magát semmiségeken.

Ha logikusan össze akartam rakni a helyzetet, rájöhettem, hogy egy hármas motoros randi kellős közepébe csöppentem, Mirko partnereként. Nem mintha ronda lett volna, vagy ilyesmi, de egyből tudtam, hogy nem illünk össze és Edward hiánya iránt érzett lyuk sajogni kezdett a mellkasomban.

Mélyet sóhajtottam, majd rámosolyogtam a srácra. Rövid fekete haja volt, amiben egy fehér pánt helyezkedett el, mintha valami bokszolóval lenne dolgom. Persze erről nem volt szó, bár kemény, vad arca láttán látványosan nyeltem egyet, de a mosolya nem sugárzott veszedelmet, mint inkább vidámságot és felelőtlenséget. Az utóbbi nem tetszett annyira, de mindegy. Idegesen végig simítottam vállig érő vörös hajamon, és fogamat csikorgatva engedtem, hogy átölelje a derekam, ugyanúgy, ahogy Gav tette Mellel, valamint Celia Othóval.

- A következő a terv, mindenki a párjával felpattan egy motorra és így indulunk a táborhelyre, ahol már mindent előkészítettünk tegnap Melanie-val. Ellenvetés? – vigyorgott ránk Gavin, és látszott rajta, hogy nem vár ellenkezést. Nem is volt. Mel bátorító pillantásával kísérve hagytam, hogy Mirko a motor felé vezessen, majd felsegítsen rá. Természetesen és hátul foglaltam helyet, és kénytelen voltam a magabiztos fiú testébe kapaszkodni. Kellemes érzés volt beszívnom az illatát, de a lelkiismeretem nem hagyott nyugtot, így nem merültem bele ilyesfajta érzelmes gondolatokba.

Miközben az úton száguldottunk kinyitottam a szemem minden előzőleg elhangzott tiltás ellenére. Mel szerint borzalmas a motoron nyitott szemmel utazni, míg behunyt pillákkal, maga az élvezet. Nem értem, hogy honnan jött a késztetés. De a következő pillanatban egy ezüst Volvót pillantottam meg, ami mellénk érve, mintha levett volna a sebességéből, de még így is olyan gyors volt, hogy nem láthattam a vezető arcát. Biztosan a képzeletem játszott velem, mert egy ismerős alak körvonalait láttam az ablaküveg mögött, de a következő pillanatban se a kocsit, se a sofőrjét nem láttam. Becsuktam a szemem és biztos voltam benne, hogy nem volt semmiféle Volvó, nemhogy Edward vezette volna… Hiszen ő elment és magamra hagyott. Már magam sem tudtam, hogy miért. Nem is ez számított, csak az, hogy mindenről lemondtam volna csak azért, hogy láthassam és megérinthessem. Hogy meggyőződhessek róla, hogy az a pár hónap, amit együtt töltöttünk valóban igaz volt e, vagy csak a képzeletem vagy az esetlegesen megbomlott elmém játszadozott velem… Egy könnycsepp gördült le az arcomon, de nem maradt nyoma. Eltűnt a messzeségben. Még szorosabban öleltem át Mirko izmos, edzett derekát. Nem láthattam, hogy vidám mosoly jelenik meg az arcán. Nem is érdekelt.

A motor, amit Bella meglát kislányként:

2009. szeptember 1., kedd

Lélekvihar - A vér szava - 12. fejezet


Sűrű, sötét erdőben bolyongtam, valahogy minden olyan hatalmasnak tűnt a szememben, mintha minden a háromszorosára nőtt volna hirtelen. Félelem szorította apró testemet és éreztem, hogy a könnyek végig folynak az arcomon. Futottam, minél távolabb akartam kerülni attól a szörnyű helytől. De a lábaim esetlenek voltak és ügyetlenül a földre estem, majd sírva fakadtam. Döbbentem néztem le a kezeimre, és pici apró kis ujjakat láttam. Három vagy négyéves lehettem.

Ijedten néztem fel a sötét erdőre…

- Mami? – szólaltam meg, mikor megreccsent egy gally valahol messze tőlem. Hangom természetellenesnek hatott a csendben és úgy éreztem, hogy szörnyek vesznek körül, és engem akarnak. Az ágak félelmetesen suhogtak, nem hallottam a madarak kellemes hangocskáját, amik mindig megnyugtattak. Most kísérteties csend honolt mindenfelé. De éreztem, hogy nem vagyok biztonságban.

- Szörnyek – motyogtam sírós hangon, félve.

A következő pillanatban két kéz emelt a magasba és ijedten felsikoltottam. Kitágult szemekkel meredtem arra a nőre, aki korábban megijesztett. Utáltam a nénit.

- Hát itt vagy! Hogy mertél elfutni ilyen messzire? – dorgált meg szigorúan és megvetően mérte végig karjaiban remegő testemet.

- Hol a mami? – sírtam fel hangosan, panaszosan. A mamit akartam.

- Ne bömbölj megint, és ne merj többet szófogadatlan lenni- kiáltott rám, majd erős kezével rácsapott könnyes arcom jobb felére, és égő fájdalmat éreztem a helyén. Elhallgattam, és csendben szenvedtem tovább. Hiszen én amolyan csendben szenvedő típus voltam.


***

Zihálva ébredtem, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy kinyissam a szemem, így csak nyögve átfordultam a másik oldalamra, és ismét álomba merültem.

***

Ismét ugyanabban az erdőben találtam magam, de most valahogy minden másabb volt. Csak a szívemben érzett rettegés volt ugyanaz. Sűrű volt és sötét, a nap sugarai ide nem találták meg az utat, és a kísérteties csend egyenesen megrémisztett. Nem hallottam egy állatot sem, nem csiripeltek a madarak és nem csipkedtek szúnyogok. Minden olyan volt, mintha valami horror film főszereplője lennék, csak én nem tudtam, hogy melyik filmben vagyok éppen.

Felsikoltottam.

A távolban három alak nézett le rám más-más tekintettel. De mindegyikük félelemre késztetett. Legelöl egy szőke hajú férfi állt, hosszú haját copfban hordta és úgy meredt rám, mint a balett stúdióban. James volt az, akitől úgy féltem a halála előtt.

Már meghalt – motyogtam, de nem tűnt el. Ugyanolyan valós volt, mint a másik két alak. A másik arc gúnyosan tekintett rám, játékszernek tekintett, de volt valami őrültség a szemeiben, ami arra késztetett, hogy őt se becsüljem le. Victoria kemény ellenfél volt, és rengeteget gondoltam arra, hogy mi lesz, hogyha értem jön és megbosszulja a mellette álló férfi halálát.

A harmadik alak arcán nem láttam gyűlöletet, de tömény féltékenységgel meredt rám. Nem volt különösebben szép, hosszú, göndör barna haj keretezte hosszúkás arcát, és csokoládébarna szemeit, és szeplős bőrét. Vámpír volt, de mégsem olyan szép, mint mondjuk Rosalie.

- Bella – susogta egy hang mögöttem. Ijedten pördültem meg a tengelyem körül, és zihálva kaptam levegő után, de csak Edward volt az. A megkönnyebbülés elöntött és tudtam, hogy megvéd majd minden veszélytől.

Biztonságban vagyok – futott ám az agyamon, és azután vettem csak szemügyre a szép arcot, aminek minden részletét ismertem. Most nem láttam rajta szeretetet, a szemei sem voltak olyanok, mint általában, feketeség örvénylett benne. Nem szerelemmel figyelt, csak hideg, fagyos közönnyel. A távolabb álló hármasra futott a tekintete, és láttam, hogy a számomra ismeretlen nőt nézi. Edward tekintete meglágyult a nőre nézve és én megrettenve kaptam levegő után. A vámpírnő arcára elégedettség ült ki, és szájával csókot formált Edward felé, aki mosollyal válaszolta meg a szerelmes gesztust, majd a könnyes arcomra futott a tekintete.

- Edward – motyogtam halkan és zavartan.

- Igen? Mit akarsz tőlem? – kérdezte fagyosan, mint aki egy kellemetlen ellenséggel állna szemben és nem a hajdani szerelmével, aki még mindig vágyakozó szerelmet érez iránta.

- Szeretlek.

- Sajnálom, de én már nem. Tudom, hogy tévedtem a szakításunkkor, de azóta rádöbbentem, hogy helyesen döntöttem. Nem vagy elég jó nekem.

- De én megpróbáltam megváltozni… csak érted… miattad lettem ilyen! – kiáltottam kétségbeesettem.

- Miattam? Kár, mert ma már undorodom tőled. Nem is értem, hogy hogyan szerethettem beléd, hiszen annyira… nem is tudom. Én jobban érdemlek nálad, sosem szerettelek igazán. Csak a véred illata számított, nem bírtam ellenállni neki, csak az vonzott feléd, semmi más. Ezért akartalak magam mellett tudni téged, hogy ki élhessem képzeletbeli vágyaimat. De ma már az is elvesztette a varázsát. Soha nem láttam nálad tökéletlenebb emberlényt. Sajnálom. Most mennem kell – fejezte be, majd vetett rám még egy utolsó pillantást, és intett a három vámpírnak, majd eltűnt a messzeségben. A lábaim önkéntelenül is utána indultak. Szaporán szedtem őket egymás után, de sötét volt, és a botladozásom nem érhetett fel az ő gyorsaságához.

Összerogytam a földön és összegömbölyödtem, hogy ne essek ezernyi darabra. A könnyeim folyni kezdtek és felsikoltottam. Edward szavai mély sebeket hagyott a szívemen, amik most vérezni kezdtek. Szinte éreztem, ahogy folyik belőle ki a vér… A kezemre emeltem fáradtan a tekintetem. Véres volt. A félhold alakú sebhelyem iszonytatóan lüktetni kezdett, és akaratlanul is, de felnyögtem.

Morgást hallottam a három alak felől és felnéztem rájuk. James és Victoria eszelős tekintete mellett láttam az idegen megvető arcát, majd egy negyedik alakot láttam meg mellettük feltűnni. Ő ember volt, akárcsak én, de ő sem nézett rám kedvesebben, mint James. Villámcsapásszerűen csapott belém a felismerés, mikor rájöttem, hogy kit látok. Dermedtem láttam, ahogy James elszakítja rólam a tekintetét, majd hozzá lép, és erőszakosan szájon csókolja, és ő hiába ellenkezik, nincs elég ereje hozzá. Victoria dühös morgással jutalmazza a jelenetet, és zaklatottan kezdi rombolni a fákat, amik meghajolnak az erejétől. James ellöki magáról a nőt, mintha valami felesleges súly volna, majd elindul felém. Szemeiben vad gyilkolási vágy ég, de mielőtt lecsapna rám, köddé válik.

***

A következő pillanatban arra ébredtem, hogy ég a kezem, az arcomon könnypatakok folynak, és a torkomban heves hányingert érzek. Remegve kaptam a bal kezemmel és szám elé, és botladozva siettem a fürdőszobába, és a vécé elé térdeltem, majd kiadtam a gyomrom tartalmát. Jobb kezemet, amin a régi heg lüktetett, alig tudtam megmozdítani, és azt is észrevettem, hogy vérzik. Biztosan felszakítottam álmomban a heget, mert biztosan csapkodtam is a rémálom közepette.

Homlokomat a hideg csempének támasztottam és lassan, egyenletesen, mélyeket lélegeztem, hogy elmulasszam a rosszullétemet. Percekkel vagy órákkal később álltam csak fel és remegve kerestem kötszert a kezembe, de előbb még óvatosan lefertőtlenítettem. Rutinos voltam a sérülések ellátásában, hiszen rengetegszer kellett ellátnom saját magamat, mert kimondhatatlan balszerencsém mindig közbenjárt az érdekemben.

Miután végeztem, megmostam jéghideg vízzel az arcomat, és megpróbáltam eltüntetni a könnyeim nyomait, de nem sok sikerrel jártam. De azért javítottam a helyzeten. Alaposan megmostam a fogaimat, hogy eltüntessem a hányás nyomait, majd erőtlen mozdulatokkal letisztítottam a vécét. Mikor mindent rendben találtam, visszasétáltam a szobámba és sóhajtva dőltem le az ágyamra. Az órám reggeli ötöt mutatott, még volt egy egész órám aludni, de én rettegtem attól, hogy újra le kelljen hunynom a szememet, de aztán mégis megerőltettem magam és nyugtalan, de álommentes álmomba merültem.

Reggel ólmos fáradtsággal, lüktető kézzel botorkáltam le a konyhába, ahol Charlie reggelizett dudorászva, és felidéződött bennem a tegnap esti veszekedés emléke. Gyorsan kiűztem a kellemetlen képeket a fejemből, és kivettem egy almát a kosárból, mert másfajta élelemre nem éreztem elég erőt.

- Jó reggelt, Bells. Melanie felkelt már? – kérdezte, és csak utána nézett fel az újságból. Rám nézett, majd aggodalom jelent meg a vonásain is megszólalt. – Jól vagy?

- Ühüm – motyogtam, nem túl meggyőzően, és megerőltettem egy gyenge mosolyt.

- Ez nem volt túl meggyőző. Mi a baj? Rosszul vagy? Olyan fehér vagy… és te jó ég! Bells! Mi történt a kezeddel?

- Rosszat álmodtam – vontam meg a vállam. – És beverhettem valamibe az alkaromat, mert arra ébredtem, hogy vérzik és fáj. Tegnap az étterembe rosszat ehettem, mert a gyomrom nincs túl jól, de nincs semmi gond. Már sokkal jobb – hazudtam, és meg sem próbáltam említeni a szívemben tátongó sérüléseket.

Melanie ekkor botorkált le a konyhába és megeresztett egy lusta ásítást és nyújtózott egyet.

- Jó reggelt. Bella, Gavin írt, hogy téged is meghívott szombatra, akkor jössz? – fordult egyből felém, és csak egy szemöldökráncolással reagált megrozzant külsőmre.

- Mégis hova? – csattant fel Charlie karba tett kézzel.

- Csak egy baráti összejövetel, Charlie bácsi. Biztosan segítene Bellának kikapcsolódnia – felelte kedvesen, majd mikor apu nem nézett rá, rám kacsintott.

Charlie tekintete egyből megenyhült.

- Oh, hát persze, hogy elmehettek. Mész, ugye, Bells?

- Üm… persze – feleltem, és észrevétlenül a szemetesbe dobtam az almám maradványait. Miután Mel is megreggelizett, mellém lépett és karon ragadott.

- Gyere, rendbe hozlak egy kicsit, nem mehetsz ilyen beteges külsővel emberek közé – magyarázta „kedvesen”, de engedelmesen hagytam, hogy maga után ráncigáljon és feljavítsa a külsőmet, ami igencsak rám fért. Hosszú éjszakám volt és a rémálmom sehogy sem hagyott nyugodni. Azon gondolkoztam, hogy vajon ki lehetett a negyedik alak, akit James erőszakosan megcsókolt… Az álmomban ismertem őt, de most nem ugrott be se arca, se a neve.
Furcsa…