Servitude for the freedom - 14. fejezet

A lány, aki mert szeretni

„Szeretni nehéz, szeretni fáj. Könnyen bele lehet halni a szeretetbe.”

(2006. 10. 19. Forks)


(Alice szemszöge)

Izgatott voltam, de volt bennem egyfajta szorongás is. Nem tudtam, hogy mi vár rám itt. Furcsa nosztalgia kerített a hatalmába az „Üdvözöljük Forksban” tábla láttán. Annyi emlék árasztott el, hogy szinte fájt. Az első találkozás Bellával, az együtt töltött pillanatok… mind nyomot hagytak bennem. És mi magára hagytuk…

Sóhajtottam, mire Jasper megszorította a kezem.

- Jól vagyok – feleltem a ki nem mondott kérdésre. – Csak sok az emlék.

- Nekem is… de most legyünk erősek. És nem szabad letámadni Charlie-t, jobb, ha előbb meggyőződünk arról, hogy Bella valóban halott-e.

- Igazad van, talán a legjobb lenne, ha először a szobájában néznénk körül.

- A régi házunkhoz elmenjünk?

- Ne… - tiltakoztam. – Nem akarom látni a múltunk romjait. Az összes eddigi otthonunk közül itt éreztem magam a legjobban. És soha nem szerettem úgy embert, mint Bellát. És megháláltuk a szeretetét? Nem! Elhagytuk őt a legnagyobb bajban, pedig nekem kellett volna vigasztalnom, vagy legalább el kellett volna köszönnöm.

- Ne hibáztasd magad, kedvesem – nézett rám gyengéden, és végig simított az arcomon.

- Az útra figyelj – szóltam rá, és felvetettem, hogy mi lenne, ha innen gyalog mennénk, mert hát először jobb lenne körülnézni tilosban Bella szobájában.


Kiszálltunk az erdő mellett, majd futva tettük meg az utat a házhoz. A lábaim maguktól vittek, jólesően szívtam magam az illatokat. Aztán megállapítottam, hogy a lakás üres, viszont nem éreztem egy ember illatát sem a házban terjengeni. Aztán valami furcsára lettem figyelmes. Más volt az egész, mint mikor itt hagytuk. A ház fala más színű volt, az ablakokat kicserélték, az ajtókat úgyszintén. A kertet gaz borította. Hogy ez miért nem tűnt fel eddig?



- Jazz! – szólaltam meg ijedten. – Te is látod, amit én? – Nem akartam elhinni. Mi történhetett? A ház valahogy teljesen új volt. Mások élnének bent?

- Igen. A ház lakatlan, de felújítás alatt van.

- Felújítás?

- Megismerem a jeleit. A harcok során, amikben részvettem, rengeteg összerombolt házat láttam újjáépíteni. És általában az épületeknek története van. Látod, hogy hogy néznek ki a növények, és látod, hogy nincsenek fák, csak valami furcsa fának induló bokrok. Én tűzre gyanakszom, bár Bella esetében még felvetülhet a meteor és a villámcsapás eshetősége is…

- Jazz! – szólaltam rá erélyesen, és elindultam közelebb a ház felé. Az ablakon ugrottam be, egyenesen Bella régi szobájába.

A látvány, sokkoló volt. Döbbenten álltam meg, úgy ahogy voltam.

- Ez a szoba nem lett helyreállítva. Csak a padló lett megcsinálva, mert arra utalnak a nyomok, hogy be is szakadt.

A falak feketék voltak a koromtól, a bútorok leroncsolt állapotban maradtak a helyükön. Úgy néz ki, hogy Charlie-nak nem volt annyi lelkiereje, hogy átrendezze Bella szobáját. Hogy eltüntesse a nyomait. Mert minden jel szerint, már csak ennyi maradt abból a lányból, aki, mert szeretni, és akit hajdan a legjobban szerettem.

Remegve nyúltam a padló felé, ahova Edward rejtette emlékeim szerint Bella Edwarddal kapcsolatos emlékeit. De egy padlódeszkát se lehetett felhajtani, mert újjá lett építve. A fivérem emlékei is úgy tűntek el, mint a hamu a szélben…

Zokogva rogytam a földre, és hagytam, hogy Jasper átölelje a vállamat. Így sírtunk együtt kínkeservesen, könnyek folyása nélkül. Gyászolnunk kellett. Mert most már szinte biztos, hogy nem tévedtem. Bella halott… más magyarázat nem lehet erre a szobára. És csak magunknak köszönhetjük, amiért nem védtük meg őt minden bajtól, amikor hatalmunkban állt.

Megvédhettük volna, de nem tettük. Csak még nagyobb veszélybe sodortuk, majd mint egy használt tárgyat eldobtuk. Mennyi hibát követtünk el, és mennyi mindent nem lehet rendbe hozni.


Felálltam és elkezdtem kutakodni valami használható dolog után. Mindent tudni akartam. Tudni akartam, hogy hogyan történt a pusztítás. Tudni akartam… De semmi használhatót nem találtam, mert minden kormos és fekete volt. Aztán meg akadt a tekintetem egy rajzon, és remegve vettem a kezembe. Lefújtam róla a port, és elakadt a lélegzetem.


Edward és Bella tökéletesen elkészített képmása nézett rám vissza, művészi pontossággal, de mintha Edward arca jobban ki lett volna dolgozva, ami Bella esetében egyáltalán nem meglepő.


- Jazz – suttogtam meghatottan, de közben nem vettem le a szemem a rajzról. Istenem, de rég láttam őket…

És a felirat:

„Nem akarom elfelejteni az életem értelmét, mert akkor én is elvesznék. Véglegesen.”

- Ó – nyögte Jasper, mikor a képre siklott a tekintete. – Szerinted magukkal vihetjük? Esme odalenne a boldogságtól és szerintem, Bella is örülne, ha itt lenne.

Bólintottam.

- Edward zongoráján a helye a többi kép mellett. Istenem… drága Bella…

- Ezt már láttad? – nyújtott felém még egy papírlapot, ami a családot ábrázolta. Teljesen megrendültem. Ahogy végignéztem az arcainkon… teljesen meghatódtam. A kedvenc ruhám volt rajtam és nevettem. Jasper karjai kulcsolódtak a derekamra, Rosalie és Emmett, valamint Carlisle és Esme is hasonló pózban voltak. Edward állt középen, egyedül, ugyanis Bella magát nem rajzolta rá a képre. Talán már nem érezte úgy, hogy közénk való…

- Ó, drága Bella…



*.*



Fújt a szél, lágyan lengette rövid hajamat. Jasperbe karolva haladtam, egészen addig amíg meg nem torpantam.


Isabella ’Bella’ Swan

(1987-2006)

„A lány, aki mert szeretni, az élete árán is.”


Csak néztem, de annyira remegtem, hogy nem tudtam rendesen fókuszálni. Felrémlett előttem Bella hófehér, szépséges arca, és belém mart a bűntudat. Mert ha nem viselkedünk olyan fatálisan idiótán mindannyian… akkor Bella és Edward még mindig élne, sőt mi több, boldogok lennének.

- Bízz abban, hogy akárhol is vannak most… együtt vannak. Én nem tudom, hogy jár-e a fajtánknak Mennyország, de ha igen… akkor Edward mindenképp megérdemli. Talán most is együtt vannak.

- Igazad van, Jazz – mosolyodtam el halványan. És akartam hinni ebben az ötletben, de tényleg. De valahogy nem ment…



Miután egy szépséges csokrot helyeztem a sírra – ami mellesleg gondosan ápolt volt – minden olyan gyorsan történt. Az egyik pillanatban még bocsánatot kértem a földhalomtól, és Jasperre mosolyogtam… a következőben, pedig valami sziklakeménységű valami csapódott az oldalamnak, és a földre zuhantam.



Bekapcsolt volna a védekező reakcióm, de olyan vad, állatias morgás tört fel a szerelmem torkából, hogy a támadóm megmerevedett, majd lerepült rólam. De nem saját akaratából. Felnéztem. Rá se ismertem a kedvesemre, olyan félelmetes volt, ösztönösen hátrébb léptem. Aztán szemügyre vettem a támadóm.



- Jacob Black – nyögtem meglepetten, mire az említett rám vicsorított.

- Még megismersz, vérszopó? – köpte a szavakat, majd Jasper a torkára vetette magát.

Sikoltva ugrottam közéjük, és megállásra késztettem a két acsarkodó hímet.

- Nyugalom, elég! Erre semmi szükség! Beszéljük meg higgadtan, és nem hiszem, hogy Bella porai előtt kéne ezt megbeszélni…

- Igazad van, kedvesem – morogta Jazz.

- Papucs – mormogta Jake, mire elmosolyodtam. Jasper viszont nem igazán díjazta a mondatot. – De ha ez vigasztal, Cullen… Bellának nincsenek porai, vagy legalábbis nem a lábaitok előtt.

- Tessék? – hökkentem meg, és hirtelen megvilágosodtam. Jacob Black az egyetlen, aki megválaszolhatja a kérdéseimet! – Bella él?

- Nem hiszem – felelte, és mintha szomorúság villant volna a szemeiben. – Úgy értettem… hogy Bella nagyjából féléve szőrén-szálán eltűnt. Állítása szerint Edward Cullennel megszökött.

- Hogy mi? – kaptam levegő után. – Edwarddal?

- Félév? – hökkent meg Jasper.

- Süketek vagytok? És igen, tuti, hogy nem Vele ment el. A ti szenteteknek meg se fordult a fejében, hogy mi lehet Bellával. Mit csinál? Bulizik? Csajozik? – gúnyolódott, mire sötéten csak ennyit feleltem:

- Meghalt.

- Óóó… mi történt?

- Hogy érted, hogy eltűnt? Én úgy tudom, hogy öngyilkos lett és levetette magát a szikláról. Azt hittük, hogy meghalt, Edward emiatt ölette meg magát.

- Igazán romantikus mese… Bella valóban leugrott egy szikláról, néhány hónappal az eltűnése előtt. De nem azért, mert meg akarta magát ölni.

- Hát?

- Sport. Szórakozás. Adrenalin. Ismerős?

- Nem… az nem lehet – nyögtem. Edward egy tévhit miatt dobta volna el a létét? Az én hibámból?!

- De. Egyike volt azon őrültségeknek, amiket művelt. Motorozni jártunk, meg ilyenek. Úgy volt, hogy megvár a vízbe ugrálással, de tévedtem. Éppen Victoriát üldöztem, amikor leugrott. Azt hittem, hogy későn érkeztem, de még élt… lélegzett. És irtózatosan örültem.

- Te jó ég… Victoria?

- Most min lepődtök meg? Gondoljátok, hogy magától égett le a házuk? A vörös hajú nő tette, hogy pontosan miért, azt Bella nem árulta el. És amíg, egy hétig a kórházban feküdt, valahogy nem került szóba. Aztán egy nap, reggel elment és későn érkezett meg, zaklatott volt. Másnap reggel csak egy levelet hagyott, hogy lelépett Cullennel. Charlie még aznap szívinfarktust kapott, de szerencsére túlélte. Viszonylag jól van. A sírfelirat az én ötletem volt. Ha nem szeretett volna titeket annyira, mint amennyire, még azok után is, hogy magára hagytátok összetört szívvel… Akkor még mindig élne!



Igaza volt. A bűntudatom lángra gyúlt, és elemésztett… kár, hogy megölni nem tudott… Mert halhatatlan voltam.

Fanfiction terv: I gotta find you

Sziasztok :) Valentin-nap tájékán egy kisregényet fogok ajándékozni nektek :P A páros meglepő módon, Edward és Bella :) Nagyjából 3+1 fejezetes lesz, és kivételesen (mivel általában a kisregényeim tragédiába torkollanak) Happy End-es befejezéssel.

A történet címe: I gotta find you

Bella szemszög.

Edward elhagyta Bellát, ahogy a New Moonban (meglepő xd) és Bella itt se viseli jobban a hiányát. Pár hónappal később egy testnevelés órán hirtelen betelik a pohár a lánynál, és zokogva hazarohan. A szobájában tör s zúz, mikor az egyik padlódeszka megreped és Bella felfedezi az alatta lévő elrejtett "emlékeket". Meginog a hite abban, hogy Edward azért hagyta el, mert nem volt neki elég jó és őrült elhatározásra szánja el magát. Úgy dönt, hogy megkeresi, mert meg kell, hogy találja...

Servitude for the freedom - 13. fejezet

Van, amikor késő, és van, amikor nem

„Jobb későn, mint soha. Csak néha már túl késő megbánni.”

(2006. 10. 17. Volterra)

Valami furcsa ködön át érzékeltem a napokat, és minden alkalommal egyre inkább undorodtam tulajdon magamtól. Már több emberéletet is kioltottam, és minden alkalommal a fülemben visszhangzottak a szörnyűséges halálsikolyok. Nem álmodtam, mégis rémképek kínoztak az áldozataimról. De néha mikor Chelsea-vel beszélgettem, még erről is megfeledkeztem. Olyankor nem gyötört semmi.

Két héttel az átváltozásom után viharként csapott le rám Cely és Gill hiánya, de elemi erővel. Már Chelsea jelenléte sem volt olyan fura, de megnyugtató, mint korábban. Gyanakodni kezdtem, de bűntudat gyötört. Mi lehet velük?

Kora reggel indultam útnak, egyenesen a szolgálók lakrésze felé. Még Felix előtt akartam odaérni, mert el akartam kerülni a vele való találkozást. Általában sikeresen elkerültem, és ő sem kereste a társaságom. Viszont… az üdvözlő partimon úgy nézett rám, mint aki meg tudna ölni a szemeivel. Nem foglalkoztam vele, mert egyelőre nem bánthat. Újszülött vagyok és erősebb. És egyre jobban uralom a szomjamat. Mindig megpróbálok a lehető legkevesebb életet kioltani, de tudom, hogy ez nem mentség.

A Cullen család soha nem bocsátaná ezt meg nekem.

És én sem magamnak. Soha.

A különböző folyosók teljesen mások voltak, mint ahogy emberként láttam őket. Nem is voltak olyan ijesztőek. Talán csak, azért mert most jobban láttam? Vagy, mert nem éreztem olyan veszedelmesnek ezt a helyet, mert már nem volt mitől félnem? Már én is szörnyeteg vagyok, a veszély már semmit nem jelent.

Egy síróhang ütötte meg a fülem. Olyan ismerős volt. Rohanni kezdtem, észveszejtően gyorsan, míg meg nem pillantottam egy apró kis alakot. Felnézett rám hatalmas barnaszemeivel, amikben könnyek csillogtok. Teljesen más volt, mint mikor utoljára láttam.
- Gill… - krákogtam, és tettem felé egy esetlen mozdulatot, de a tekintete túl elutasító volt.
- Ki vagy te? – kérdezte hidegen, mire meghökkentem. Nem ismer meg? Ennyit változtam volna?
- Amabel vagyok, Gill… nem ismersz meg? – kérdeztem lágyan.
- Nem, te nem ő vagy. Amabelt szerettem, és ő is szeretett minket. Soha nem hagyott volna cserben, és soha nem lenne olyan szörny, mint te.

Úgy éreztem magam, mint akit pofon vágtak. Szinte magamon éreztem a szemrehányás néma ütéseit, és jól tudtam, hogy minden igaz. Megfeledkeztem róluk két egész héten át, míg ők halálra aggódták magukat miattam. Vagy nem. Talán soha nem bocsátanak meg. Ők sem. Ahogy én sem magamnak.

- Cely? – kérdeztem halkan, szomorúan.
- Menj innen… kérlek – nézett rám büszkén és fagyosan. – Semmi közöd hozzá, hogy hol van! Cserbenhagytad őt, nem emlékszel? Ahogy engem is!
- Sajnálom, Gill… én nem… én… annyira sajnálom. – Remegni kezdtem a feltörni készülő zokogástól.
- Te nem akartad? Késő! Cely, az anyukám… halott! Te miattad! Miattad halt meg, mert téged akart védeni! A te hibád! Ha te nem vagy, még mindig élne! – kiabálta feldúltan, és én csak néztem, és néztem egyenesen előre. Nem akartam elhinni… hogy mindez a valóság. A sokk a torkomba kúszott.
Nem mozdultam hosszú percekig. Aztán zokogni kezdtem. Megállíthatatlanul és keservesen. Cely halott! És ez csakis az én hibám…

Mikor végre sikerült abbahagynom, felnéztem. Egykedvűen állapítottam, hogy egyedül vagyok.
Egyedül. Mint mindig.
Egyedül a világ ellen, mint eddig oly sokszor. Mit gondoltam én, hogy meg tudom váltani a világot? Ostoba vagyok…

Butus Bella… Micsoda buta bárány… Micsoda beteg, mazohista oroszlán – zengtek a fülembe Edwarddal folytatott párbeszédem. És hirtelen felálltam.

Látnom kell Őt!
Vajon, őt is menthetetlenül tönkretettem? Vagy még van remény?

Hamar odaértem, a lábaim szinte maguktól vittek. Nem gondolkodtam, nem éreztem semmit. Tompa, üres, érzéketlen voltam. Monoton közöny uralkodott rajtam, valami furcsa védekező mechanizmus a fájdalom ellen.

És akkor újra ott voltam, ahol újra láttam Őt. De most nem bámult ki egy tekintet sem a rácsok mögül. Remegve léptem közelebb. Megérintettem a cella ajtaját, de persze tudtam, hogy ha akarnám, se tudnám kinyitni. Különleges anyagból készült. És hova vinném?

A földön feküdt, mozdulatlanul. Halott szívem mintha újra dobogott volna ijedtében, de persze ez lehetetlen volt. Még így is szép volt. Haja, melybe olyan élvezettel túrtam bele, most kócosan hullott mozdulatlan fejére. Izmos teste, mellyel hányszor, de hányszor mentette meg az életem… most ernyedten és erőtlenül feküdt. Szemei, melyekben mindig elvesztem, most csukva voltak.
- Edward? Hallasz engem? – kérdeztem kétségbeesetten. Hangom kiáltásként hatott a síri csendben. Nem érkezett válasz, és én a rácsok mellé rogytam. A fejemet a térdemre hajtottam, és zokogni kezdtem. Tiszta haszon, hogy nincsenek könnyeim, így nem kell annyi zsepi…

Egy emlék jelent meg előttem…

*.*

- Bella! Jól vagy? – kapott a karjaiba. Éppen a tisztásunkra tartottunk, amikor megbotlottam egy kiálló gyökérben. De hát vessek magamra, én nem akartam a szerelmem hátán utazni.
Ahogy a szemeibe néztem, nem jutott eszembe semmi válasz. Megcsókoltam, vadul és szenvedélyesen. Éreztem, ahogy kezei bebarangolják a testemet, majd mélyről jövő morgás tört fel a torkából. A kezei elindultak a pólóm felé, lassan lehámozva rólam. De mielőtt teljesen elvesztettem volna a fejem, levetődött rólam, egyenesen neki egy fának.
Ijedten kiáltottam fel.
- Jól vagy?
- A…h… a – nyögte ki fogcsikorgatva. – Maradj itt… ne mozdulj! Ha van valami kiálts… muszáj futnom egy kicsit – mondta, majd rohant pár kört, hogy kiszelőztesse a fejét.

(2006. 10. 17. Anglia, London mellett)

(Alice szemszöge)

Nevetve léptünk be a villánkba, most fejeztünk be egy viharos baseball meccset. De közben látomásom lett. Charlie-t láttam összetörten, és megfogalmazódott bennem egy ötlet. Megvártam, míg leülnek, aztán belefogtam.
- Szeretném tudni, hogy mi történt Bellával – jelentettem ki.
- De hát látnok vagy – gúnyolódott Rose, de a szemeiben feszült érdeklődés csillogott.
- Húgi, hogy érted? – így Emmett.
- Alice… nem hiszem, hogy fel kéne bolygatni a múltat még jobban. – Bella halott, leugrott arról a szikláról. Charlie-nak se teszünk jót, ha most felbukkanunk ott.
- Szerintem pedig nagyon is jó ötlet – ellenkezett Rose Jasperrel, mire mindenki meghökkenten nézett a szőke szépségre. – Most mi van? Utáltam Bellát, az tény. De tudjátok miért? Mert nem lehetett utálni, túl kedves volt ahhoz. És talán meg lehetne tisztelni azzal az emlékét, hogy valamelyikünk Forksba látogat.
- Egyetértek, szívem – bólogatott Emmett, mire Jazz egy halk papucs szót ejtett ki az ajkán.
- Ennek ellenére, Emmett és én maradunk.
- Igen? – lepődött meg Emmett. – Mégis miért?
- Mert nem hiszem, hogy szívesen látott vendég lennék Forksban. Mindenki látta, hogy mennyire utálom Bellát. Ezért mész te, Alice Jasperrel.
- Jó oké – adta be a derekát Jazz. – Nőuralom… - mormogta halkan, majd egy kicsit hangosabban folytatta. – Mikor indulunk, kedvesem?
- Imádlak! – ugrottam a nyakába. – Megyek összecsomagolok, te pedig szerezz jegyet a Seattle-i járatra.
- Oké, édesem… - bólogatott a szerelmem, majd felszökdécseltem a lépcsőn. Még hallottam Emmett szarkasztikus megjegyzését.
- Papucs…

(Bella szemszöge)

Elkéstem! Túl késő… Meghalt miattam Cely és meghalt miattam Edward. Semmit nem értem el azzal, hogy idejöttem, csak még több mindenkinek okoztam fájdalmat.

Charlie, Reneé, Jacob, Gill, Cely és Edward – Akiket annyira szeretek… csak tönkretettem őket. Nem érdemlem meg senkinek sem a szeretetét, ezért jobb is, ha én sem szeretek többé senkit. Hű leszek Edward emlékéhez, és hű leszek, azokhoz, akiket romlásba taszítottam.

Ha már nem tehetek semmi hasznosat… legalább azt tehetem, ami helyes. Vezekelni fogok a bűneimért, mert megérdemlem. Nem szabadott volna megfeledkeznem Róluk, bár már akkor is késő volt. Cely azért halt meg, mert engem akart védeni. Edward pedig azért, mert én barom leugrottam a szikláról. Minden az én hibám!

- Ne sírj… Az angyalok nem sírhatnak… Ne sírj, Angyal – szólalt meg mellettem egy rekedt hang, és egy kezet éreztem a vállamon. Ijedten néztem fel, de aztán valami furcsa nyugalom szállt meg. Elvesztem Edward fekete szemeiben…

Servitude for the freedom - 12. fejezet

Nem minden igaz, mi igaznak látszik

„Lehet, hogy igaznak hiszed, azt amit látsz, vagy amit érzel, csak jusson azért eszedbe, hogy minden befolyásolható, még a valóság is…”


(2006. 10. 01. Volterra)

(A 9. fejezet Edward szemszögéből)

Halálos néma csend, csak néha egy-egy üvöltés töri meg. Gyakran valaki a cella rácsának ugrik, abban a hiszemben, hogy eltépheti azt. De már én is próbáltam. Bármilyen hihetetlen, de nem sikerült.
Különös zajok harsannak, és hirtelen egy arc lebeg a szemem előtt. Szép, de nem ismerem. Ínycsiklandó illat, szomjas vagyok. Halk morgás tör elő erőtlen testemből, és közelítek a rácsok felé. Nekem kell az a… valami. Olyan furcsa az aromája, mintha valami különleges ínyemre szabott heroin lenne.
Rémült. Talán állatias külsőm ijesztette meg? Vajon, milyen lehet, amikor a vércseppjei szabad utat törnek a felszín felé? Ahogy lassan, óvatosan végig folynak teste minden vonalán… és én… megiszom, vagy kiszívom. Mert szomjas vagyok, és mert ez rossz.
Nagyon fáj minden.
Nem is mondanám fizikai fájdalomnak, mert nem érzem, hogy fájna a fejem. Tényleg, vajon, hogy nézhetek ki? Milyen teremtmény vagyok? Biztos nem olyan, mint ez itt előttem. Mert ez szép. Olyan megnyugtató. Ahogy selymes sötét haja a vállára omlik, ahogy sápadt orcáján könnyek csillannak… milyen szép…

De nekem a vére kell! Hallom, az erei lüktetését, szinte érzem, hogy hogyan fog majd az ajkaimon keresztül végig folyni a torkomon az éltető nedű. Vajon az íze is oly finom, mint az aromája? És hogy dobog a szíve… mintha ki akarna ugrani. Csak meg ne haljon, mielőtt nekem adná a vérét. Vajon, milyen a hangom? Képes vagyok magamhoz édesgetni őt?

Láttam, hogy mozog a szája. Mond nekem valamit. Szemeiben valami különös fény csillog, talán most ajánlotta fel magát nekem? De miért nem jön közelebb? Miért rogy úgy a földre, mint egy rongybaba?

Mint a méz… oly édes.

Aztán újabb hangok, egy veszedelmes alak jelenik meg és a madárkámhoz szalad. Olyan gyors, mint én. Talán másban is hasonlítunk? Az alak letépi a lány ruháját, és én premier plánban nézhetem végig. Milyen szépséges… milyen csodálatos… Formás kis domborulatok… szinte magam előtt láttam, ahogy én érintem őket, majd ahogy éles fogaimmal illatos nyakába harapok, és felsikít az élvezettől.

A sikítás stimmel. De a belsőm megremeg a hangtól, olyan ismerős. Mintha már hallottam volna valahol. De erre a csodára biztosan emlékeznék, ezt az illatot hogyan felejthetném el? Olyan finom…

Megnyaltam a szám.

A férfi a nő combjába harap. Úgy lennék a helyében, bár én feljebb helyezkednék. Bár a combjai is biztosan ilyen izgatóak…

Aztán egy őrjöngő alak jelenik meg. Valahonnan ismerős ez az őrült fej, de nem vagyok képes azonosítani a hangokat, és az emlékeim olyan kuszák a bennem forrongó őrülettől… pedig a lányt is láttam már valahol.

Vége a műsornak, a két férfi egymásnak ugrik, a lány petyhüdten hullik a földre, kicsiny teste vonaglani kezd a fájdalomtól. Vajon, neki is így fáj, mint nekem? Neki is át kell majd élnie mindennap többször a saját és mások halálát és annak fájdalmát? Csaknem… egy ilyen aromával rendelkező lény nem szenvedhet. Talán csak a képzeletem játszik velem.

Várj… most meg miért viszik el? Miért tűnik el az illat, mely olyan volt számomra, mint egy csepp mennyország? Olyan angyali volt. Egy angyal. De mit keres hozzáhasonló itt, a pokol legmélyebb bugyraiban? És miért akarom, hogy az enyém legyen…

Felordítottam.

Fizikai fájdalmat okozott a megvonás, mintha heroin függő lennék. Talán az is vagyok, mert ez az illat… rosszabb, mint a kábítószer.

Valahogy elájulhattam, mert valami suhanó hangra ébredtem. Megpróbáltam megmozdítani a kezem, de nem ment. Valami megakadályozott benne. A lábamat sem tudtam mozgatni, csak a fejemet forgattam ide-oda. Valami megvillant a sötétben a kezeimnél.
Le voltam kötözve.
Megpróbáltam kitörni, de nem ment. Ficánkoltam, üvöltöttem, de nem szabadultam. A fölöttem gyakran elsuhanó valami is zavart. Akárhányszor felnéztem, valami fényes vékony dolog repült el felettem, és egyre nagyobb lett. Feszélyezett, de nem tudtam, hogy mi történik.

Cincogó hangok ütötték meg a fülem, és a szomszéd cellában valaki „patkányok”-at kiáltozott. Megremegtem. A szemem előtt megjelent egy kép, ahol az apró kis rágcsálók harapdálni kezdik rólam a bőrt.

Bella félt tőlük – villant át hirtelen az elmémen, de névhez tartozó kép nem jelent meg. Nem tudtam hirtelen, hogy ki az a Bella… de tudtam, hogy emlékszem rá. Valahol mélyen ott élt bennem, de az agyam ködös volt. A patkányok cincogó hangja, és a fellettem süvítő balsejtelmes tárgy elvonta a figyelmemet az emlékezésről.

Az inga egyre közelebb jött. Inga? Pánikszerűen sikoltottam fel, cseppet sem férfiasan. Mert most már felismertem. Percről percre lejjebb ereszkedett a vészjósló acélpenge, hogy kettészeljen. Talán ha egy millimétert ereszkedett volna óránként.

Vadul szabadulni próbáltam, de nem tudtam. Meg voltam béklyózva, halálra voltam ítélve. Vajon, megölhet-e engem ez, vagy még szenvedek tovább? Valahol mélyen érzem, hogy nem árthat nekem. Vagy legalábbis nem véglegesen. De akkor mi értelme? Jobb lenne gyorsan meghalni, mint lassan vergődés közepette. Vajon, a nemrég látott lánynak hiányoznék, vagy ő meghalt?

Kár lenne azért a finom aromáért.


(2006. 10. 04. este Volterra)

(Bella szemszöge)

Nagyon jól esett a kint töltött idő, és Heidi nagyon remek társaságnak bizonyult. Sokat mesélt az itteni életről, és beavatott az életének nagy részébe is.
- Milyen volt az életed… mielőtt…? – kérdeztem.
- Egy középbirtokos család legfiatalabb sarja voltam az 1200-as években. Lehet, hogy megdöbbentően hangzik, de ez így van. Kevés nálam idősebb vámpír él itt, bár persze a Hármak kivételek. Na szóval… nem volt túl jó életem. Mindenki irigyen tekintett szokatlan szépségemre, még az anyám sem állt mellém. Ő egy hétköznapi asszony volt, leereszkedett mellekkel, a sok szüléstől felszedett zsírpárnákkal és ápolatlan külsővel. Abban az időben ez persze teljesen normális volt, csak én voltam más. Túlságosan hiú. Egyszer a pataknál játszottam, és mondanom se kell, belecsúsztam. Tízéves voltam. Nem tudom, hogy hogyan keveredtem ki a vízből, mert mindez már homályos, de rájöttem valamire. A víz lemosta rólam a koszt és a mocskot, ami éveken keresztül ragadt rám. Persze teljesen nem… de ez tetszett. Új embernek éreztem magam, és hosszú hajamat is szebbnek találtam. Ezentúl rendszeresen jártam a patakhoz, hogy megmártózzam. Akkor még nem tudtam, hogy mit csinálok, de mára már tudom, hogy csak fürödtem.

- Hű – nyögtem meglepetten. Szinte láttam magam előtt a képeket, és eggyé váltam velük. Teljesen át tudtam érezni a helyzetét, bár én magam biztosan nem mertem volna kitűnni a tömegből. Most is feszélyezve éreztem magam, mert még egy tükröt se láttam, és fogalmam sem volt, hogy hogyan nézek ki. Korábban ez sosem érdekelt. Mi történik velem? Olyan más minden…

- Mindenki elfordult tőlem, különcnek tartottak, de nem foglalkoztam vele. A férfiakat bármire rá tudtam venni, csak egy csábos pillantás kellett. Nem, nem voltam kurva, de élveztem a figyelmet. Aztán egy nap elszerettem a szomszéd lány vőlegényét, és anyja megvádolt boszorkánysággal. Természetesen mindenki mellé állt, még a családom is, a fivéreimmel az élen. Így haltam majdnem máglyahalált. A szerencsém csak az volt, hogy az említett vőlegény nem ember volt, hanem vámpír. Megmentette az életem azzal, hogy vámpírrá tett. De ezzel nem csak én voltam így. Jane és Alec életét is a máglyahaláltól mentették meg, csak évekkel később.

Hümmögtem. Valahogy Jane sajnálata nem ment, izzott bennem a harag iránta, azért, amit Edwarddal tett. Cora irányt úgyszintén. Alec-kel viszont képes voltam együtt érezni, bár őt nem ismertem… de ilyen nővér mellett… Csak sajnálni tudtam.

Hirtelen felvillant előttem Cely és Gill arca. Vajon, mi lehet velük? Meg kell kérdezzem!

- Heidi! Amabel! – jelent meg hirtelen egy rövid barnahajú lány, és barátságosan rám mosolygott. A kérdéseimet egyelőre inkább megtartottam magamnak.
- Amabel, hadd mutassam be Chelsea-t, Chelsea, ő itt Amabel.
Barátságosan kezet akartam nyújtani, de ő rá se hederített, helyette megölelt. Furcsa volt… de szimpatikusnak éreztem.

Az egész éjszakát végig beszéltem Chelsea-vel, Heidivel és az időközben csatlakozott Renatával. Sokat nevettem, amin én lepődtem meg a legjobban. És ez alatt az éjszaka alatt sem Edward, sem Cely, sem Gill nem jutott eszembe… csak úsztam a felhőtlen nyugalomban…

(Edward szemszöge)

Nem tudom, hogy mióta ordítottam. De a félelem teljesen elvette az eszem. Nem tudtam, hogy hol vagyok, nem tudtam, hogy ki vagyok, és csak az érdekelt, hogy a felém közelítő inga pengéje pár órán belül letépi a fejemet. Utáltam élni, de féltem az ismeretlentől. Vagy a megsemmisüléstől, mert én nem hiszem, hogy érdemelnék bármit is a halál után.

Szörnyeteg vagyok.
Egy szörnyeteg, akinek meg kell halni!

Pár óra múlva az inga nagyot lendült, és én felsikoltottam a fájdalomtól. A nyakamnál érzett fájdalom elviselhetetlen volt. A elmém elindult a megváltó semmi felé…

Servitude for the freedom - 11. fejezet

Amabel Volturi

„Mindig akad lehetőség az újrakezdésre, használd ki a lehetőségeid… de közben ne veszítsd el önmagad!”

(2006. 10. 04. délelőtt Volterra)


- Én… - haboztam, és hirtelen fogalmam sem volt, hogy mit feleljek. Végig néztem az esetleges családtagjaim arcán, és újra szólásra nyitottam a szám. – Csatlakozom.

Bella Swan, majd Amabel Cringe… most pedig… Amabel Volturi.

Olyan furcsa volt minden, Aro nevetve kezét nyújtotta, és családtagnak fogadott. Nem voltam naiv, tudtam, hogy ez nem lesz olyan, mint Cullenek lenni. Hiszen itt feladatom lesz, jobb esetben. Ha meg nem gondolja magát, és nem öl meg.
- Akkor üdvözlégy köztünk, Amabel Volturi, már az első pillanattól kezdve éreztem, hogy különleges vagy.
Jane és Cora egyszerre horkantott fel, a többiek némán hallgattak. Éreztem, hogy mennyire nem kívánatos vagyok. Sehol nem szeretik a kivételezést.
- Alig várom, hogy megtudjuk, hogy milyen képesség birtokában vagy. Tudod, néhány vámpírnak van egy különleges képessége, például én látom a gondolatokat. Látok mindent, amit az ember gondol, vagy valaha gondolt. Csak meg kell őt érintenem. Soha nem volt ez alól kivétel… mindez idáig. Nálad nem látok semmit.
- Valami baj van velem? – bukott ki belőlem kérdés, és eszembe jutott, mikor Edwardtól kérdeztem ugyanezt. Mennyire jól esett a megjelenése és a közelsége, és mennyire hálás voltam, amiért megmentette az életem, és a becsületem.
- De még mennyi – sziszegte Jane ellenségesen, majd Corával együtt kiviharzott.
- Ne is törődj velük, Amabel - szólalt meg Demetri. – És sajnálom, amiért későn érkeztem.
- Ha te teszed meg, jobb lett volna? – kérdeztem gúnyosan, és még mindig a hangomat és az új világot szemléltem. Olyan intenzív volt minden. Olyan új. Mint mikor egy falusi gyerek, hirtelen a nagyvárosban a forgalom kellős közepén találja magát.
- Én… - kezdte magyarázkodva, hogy meghazudtolja az állításom, de végül elhallgatott, és máshogy folytatta. – Igazad van, és azért se haragudj. Tudom, hogy nem mentség, de férfi vagyok. Mostantól nem kell félned tőlem, azzal, hogy csatlakoztál, jóformán a húgom vagy. És ha Aro azt mondja, hogy különleges vagy… akkor biztos úgy van.
- Nem haragszom – sóhajtottam, holott még mindig élénken éltek bennem a vele töltött éjszakák, még ha nem is abban az értelemben.
- Amabel, én Heidi vagyok – lépett elém hirtelen egy szépséges nő, aki eddig néma csendben figyelt. – Mit szólnál, ha elmennénk vadászni? Már biztosan szomjas vagy.

Szomj. A torkomat hirtelen egy furcsa érzés kezdte kaparni. Az illatok felelevenedtek, és egy kicsit meg is tántorodtam. Szomjas voltam.

- Heidi, menj el vele – utasította Aro a lányt, aki karon ragadott, majd elindult velem kifelé. Nem sokat fogtam fel az útból, folyton csak az zakatolt a fejemben, hogy vér kell… ugyanakkor rettegtem, hogy meg kell öljek valakit. Nem akartam gyilkos lenni. De aligha hiszem, hogy elnéznék nekem a vegetáriánus életmódot. Még a végén gyanakodni kezdenének, hogy közöm van a Cullen családhoz…

- Minden rendben? – kérdezte, mikor megálltunk egy vaskapu előtt. Bólintottam. – Most kimegyünk az erdőbe, a szabadba. Normális esetben az étel jön házhoz, de nincs most idő turistákat csalogatni. A terv a következő. Demetri és Alec a távolból fognak minket figyelni, ugyanis te még újszülött vagy. Erősebb és gyorsabb egy átlagos vámpírnál, így nem lenne most esélyem megállítani téged. A titkunk pedig nem lepleződhet le. Világos?
Újabb bólintás.
Nem mertem levegőt venni, mert féltem, hogy pillanatokon belül kirobban belőlem a vérszomjas szörnyeteg. Ha Edward most látna… Jaj, nem! Ki kell, hogy verjem egy kicsit a fejemből… de úgy hiányzik, nem tehetek róla.

Az ajtó feltárult, és napfény világította meg az arcomat. Ámulva figyeltem a szépséges természetet, és élveztem, ahogy a napfény cirógat. Olyan régen láttam ezt az éltető és szépséges fénykorongot… egy mosoly jelent meg a szám sarkában, és megpördültem a tengelyem körül.
- Mit csinálsz? – kérdezte Heidi döbbenten. Talán arra várt, hogy egyből egy ínycsiklandó nyakra vetem magam? Kétségkívül mennyei illatok voltak a levegőben és vágytam is rájuk, de a szabadság illata most mindennél szebb volt.
- Csak simán örülök. Tudod, én féléve egy sötét cellában éltem, és csak álmodozhattam a napról, a szélről, a virágokról…
- Oh értem. De most menjünk, nem érek rá egész nap. Csak hagyatkozz az ösztöneidre, és menni fog. Szívd magadba az illatokat és keress magadnak egy finom ütőeret… ne foglalkozz most azzal, hogy férfi vagy nő… fiatal vagy öreg… a vérük ugyanolyan.

Bűntudatosan szívtam magamba az illatot, majd mintha egy szívdobogást is hallottam volna a távolból. Az erdő felől. Öntudatlanul rohanni kezdtem, és közben megállíthatatlanul tört fel a morgás a torkomból. A mézédes aroma csiklandozott, és egyre közelebb éreztem magamhoz. Aztán rájöttem, hogy ketten vannak. Egy férfi és egy nő. Boldogan nevetgélnek, de már nem sokáig. Én majd elhallgattatom őket.

A férfira vetettem magam. A nő felsikított, majd elhallgatott. Én pedig szívni kezdtem a nedűt, és éreztem, ahogy egyre inkább megszűnik a férfi ellenállása. Ahogy a kínzó szomj távozott, úgy öntött el egyre inkább a bűntudat. Elugrottam a férfi mellől, és zihálva meredtem kicsavarodott, élettelen testére. Mellette a nő feküdt, szintén hasonló állapotban.
- Elég volt? – kérdezte Heidi, és elegánsan megtörölte az ajkait.
- Elég – suttogtam megsemmisülten, és a földre rogytam. A fejemet a térdemre hajtottam, és zokogni kezdtem. Először fel se tűnt, hogy mi olyan fura. Aztán rájöttem. Nem folytak a könnyeim.
- Mi a baj? – ült le mellém barátságosan. – A bűntudat?
Bólintottam. – Két ártatlan ember… akik boldogan éltek, családjuk volt, és álmaik. Amiket porrá zúztunk. Nincs más lehetőség, muszáj folyton ezt csinálni?
- Igen, nincs más mód. A természet rendje, ők csak emberek, akik hozzánk hasonlóan táplálkoznak, csak ők állatokkal. Szerinted ahhoz joguk van? Az emberek és az állatok is… ugyanannyi joguk van élni. Mi is csak azt tesszük, amit kell. Előbb utóbb megszokod, de persze mindig az első a legrosszabb. De már nem vagy szomjas? Ez fura… Én mikor átváltoztam három embert öltem meg egyhuzamban, és utána még mindig szomjas voltam.
- Én nem vagyok szomjas – mondtam, és meglepődtem, hogy tényleg így van. Éreztem egy kis kaparást a torkomban, de ennyi. Teljesen elviselhető volt. Ha a vér ízére gondoltam, csak a lelkiismeretem kezdett el kiáltozni. Gyilkos lettem.

– Maradunk még egy kicsit? – kérdeztem, mikor szedelőzködni kezdett. – Mondanám, hogy te menj csak, de bizonyára nincs megengedve. Így… nem maradnál? Olyan régen voltam utoljára a szabadban… és úgy hiányzott.
- Rendben.
- Neked van képességed, ugye? – érdeklődtem. Jobb ismerni az ellenséget…
- Igen, vagyis hát ez nem konkrét képesség. Én csábítom be a kastélyba az embereket, nem tudnak nekem ellenállni, főleg a férfiak. Mondhatni, hogy én hozom a vacsorát – nevetett.
- Oh – nyögtem meglepetten. Ez nem volt túl jó pont a szememben, de nem tettem egy árva megjegyzést sem. Valahogy másnak éreztem magam, mint korábban.

(Alice szemszöge)
(2006. 10. 04. délután, Anglia)

Képtelen voltam arra, hogy mosolyogjak. Valahogy nem ment, és egyre flusztráltabban éreztem magam. Jasper mindig olyan bánatos volt miattam, hogy miatta is fájt a szívem. De rossz előérzet kínzott… na jó… ez már Edward és Bella halála óta megvolt. De akkor is! Már a vásárlás sem volt képes felvidítani, ami komoly dolgot jelent nálam.

Viszont történt egy jó dolog. Az egyik látomásomban láttam, hogy Rosalie és Emmett meglátogatnak minket. Egyáltalán nem bántam. Sőt… amíg készülődtem legalább egy kicsit visszatért belém az élet. Mondhatni, hogy lelkesen készülődtem. Nem akartam, hogy lássák, hogy mennyire meg vagyok zuhanva lassan egy éve. Egy biztos… már nem a régi Alice voltam. És hiányzott a régi énem.

- Emmett! Rose! – kiáltottam, miután becsengettek az udvariasság kedvéért.
- Ugyan, Emmett… minek csengetsz? – kérdezte Jazz vigyorogva. – Öt mérföldről hallani a brummogó nevetésed. – nevetett felszabadultan, és én is boldog lettem. Régen láttam ilyen boldognak a szerelmemet.
- Jól van ám… Ennyit arról, hogy meglepetés… - mormogta tetetett durcássággal.
- Ne sértődj be, szívem – szólalt meg Rosalie gunyorosan. – Alice már előbb látta, hogy jövünk, mielőtt a szeretkezés legfelemelőbb pillanatában te mindent elrontottál azzal a kijelentéssel, hogy látogassuk meg őket…
Hónapok óta először csilingelően felnevettem.
- Hiányoztatok – szólaltam meg, majd sorban megöleltem mindkettőjüket. Aztán mielőtt megmozdulhattam volna két erős kar ragadott meg és megpörgetett a levegőben.
- Te is húgi! – mondta Emmett vigyorogva. – Nem volt, aki megmondja, hogy másnap melyik alsógatyámat veszem fel… - mondta, mire Rosalie nevetve megjutalmazta egy taslival. Egy kicsit úgy éreztem, hogy megint élek… de aztán egy szépséges, márvány fehér bőrű nő jelent meg a szemeim előtt, tűzvörös, kísérteties szemekkel. Ismerős volt és mégsem. Még Rosalie-nál is szebb volt, de egyszerűen nem tudtam kihez hasonlítani. Talán egy kicsit Bellára hasonlított, de ő… meghalt.


(E/3)
(2006. 10. 04. délután Volterra)

Aro, Caius és Marcus gőgös arccal trónoltak az úgy nevezett nagyteremben, a három trónszéken.
- Feladatom van számodra, Chelsea – szólalt meg Marcus, halk, fenyegető hangon.
- Hallgatom, Uram! – szólalt meg egy rövid barna hajú nő alázatosan. Alacsony, nőies alakját piros köpeny takarta el a kíváncsi férfi szemek elől.
- Családunkban gyorsan terjednek a hírek, minden bizonnyal tudomásodra jutott, hogy újabb vámpír csatlakozott hozzánk. Amabel.
- Igen, Uram. Cora elmesélte nekem – felelte erre, és elhúzta a száját. Barátnője, Cora mérhetetlen ellenszenvvel mesélt a kis senkiről, és sütött minden szavából az irigység. Chelsea így biztos volt benne, hogy szép lány lehet, de annyira nem hatotta meg a helyzet, hogy megakadályozza Jane és Cora gonosz terveit.
- A lányra sokunk képessége nem hat, de én a kivételes személyek között vagyok. Úgy látszik, hogy az érzelmes képességekre nem teljesen immunis. És én érzem, hogy ez a lány szerelmes valakibe. Nem tudom, hogy kibe, és hogy hol van az a valaki, de nem Volturi.
- De ha az a lány olyan különleges, mint ahogy Aro állítja… – vágott a szavába Caius, majd gunyorosan az említettre nézett. - Akkor nem engedhetjük meg, hogy szerelmes legyen olyanba, aki nem tartozik hozzánk.
- Mi lenne az én feladatom? – kérdezte a lány türelmetlenül. Kicsit sem érdekelte Amabel szerelmi élete.
- Nem érzem komolynak, de veszélyt jelenthet. Felejtess el vele minden romantikus érzelmet, és érd el, hogy minél inkább hozzánk akarjon tartozni. Emellett vonjátok be Heidivel és Renatával csajos programokba.
- Mit szólna uram, egy köszöntő partihoz a tiszteletére? Remekül kihasználhatnánk az alkalmat… és ne aggódjanak… gyökerestül kitépem a szíve minden szegletéből a szerelmet…

Servitude for the freedom - 10. fejezet

Gondolatok egy életről

„Olyan szép, mikor hirtelen eltűnnek a felhők az égről, és fényesen ragyogva kisüt a nap. Ha bezáródik egy ajtó, kinyílik egy ablak… Soha ne add fel, mert vár még napfény a felhők mögött!”

(2006. 10. 04. Volterra)


Edward soha nem beszélt nekem arról, hogy milyen, amikor a vámpírméreg a szervezetedbe hatol. Már átéltem egyszer James által, de akkor meg lettem mentve. Most minden bizonnyal nem, pedig életem szerelme néhány méterre volt tőlem. Illetve… ő már nem ő volt. A lelke meghalt, ahogy most az enyém is követi. Mert érzem, hogy ez már a halál… Annyira fáj… ez nem lehet az élet. Felix bizonyára nem állt meg, és túl sokat szívott. De akkor miért ilyen rossz?
Csak ne fájna ennyire, bárcsak eltűnnének a lángok. Nem akarok itt állni a semmi közepén, ahol az őrjítő lángok a testemet mardossák. Elemésztenek. Érzem, ahogy a bőröm szinte lehámlik a testemről… porrá hullok, de mégse. Mert még egyben vagyok, bár nem érzem semmimet.
Nem tudom megmozgatni a karom, vagy a kezem, hogy bármibe is kapaszkodjak. Nincs menedék, el fogok veszni az éjsötét semmiben. Nem akarok… Az élet fáj, de élni muszáj… én minden fájdalom ellenére szeretek élni.

Olyan szép, mikor hirtelen eltűnnek a felhők az égről, és fényesen ragyogva kisüt a nap. Olyankor úgy érzem, hogy új utak nyílnak meg előttem. Hisz mindennap egy új esély a boldogságra. A napsugarai is küzdenek, hogy utat törjenek, nekem is harcolnom kellett minden örömteli percért, de megérte. Mert ez az élet. Bátran küzdeni, elviselni a szenvedést, kinevetni a kínt, büszkén talpra állni, tovább lépni… és mosolyogni. Persze nekem az utóbbi soha nem ment könnyen, de olyan jó érzés volt a legnagyobb nyomoromban is a tükör elé állni, és csak mosolyogni. Attól mindig jobb kedvem lett.

Valaki ordított, hallottam. Hangja irtózatos kínról és fájdalomról árulkodott, néha pedig halálért rimánkodott. Néha vegyült mellé néhány mély tónus, akik a lányt nyugtatgatták, de ő továbbra is kiáltozott. Aztán ahogy lebegtem, rájöttem, hogy a hangok belőlem jönnek. Én rimánkodok, én ordítok, én könyörgöm. A halálra vágynék? De miért? Minden szenvedés jobb a semminél. De miért akarok most ennyire élni? Korábban nem meghalni akartam? Miért érzem úgy, hogy még nem akarom feladni?

Cely – villant az eszembe barátnőm arca a ködön át. Felidéződött zavarodott elmémben mosolytól ragyogó arca, mikor ránézek. Olyankor teljesen más lett, mintha minden gond lehullott volna egy pillanatig a válláról. Bárcsak minden pillanatban ilyen lehetett volna, annyira szerettem vele lenni. És őt magát is szerettem. Nem hittem, hogy Alice után képes leszek-e így bízni valakiben…

Gill. Az édes és szeretnivaló pöttömlány, aki elviselhető tette az életem itt töltött időszakát. Bölcsebb volt néhány felnőttnél, de olyan szertelen volt, mint egy gyermek. Egy igai csodalény. Ő példátlan volt az emberiség történelmében. Még Carlisle is azt hitte, hogy egy vámpír nem nemzhet gyereket. De akkor mi a magyarázat erre a különleges lányra? Egy biztos, bár soha nem mondtam. Szeretem őt, olyan mintha a lányom és a húgom lenne egy személyben. Mindig is vágytam egy testvérre.

Talán értük érdemes lenne élni, de nem miattuk vagyok itt. Miért is? Hirtelen semmi nem tűnik egyértelműnek, csak a fájdalom. Másra akarok figyelni, de olyan görcsös minden. Mintha tüzes vassal kínoznának, vagy szépen lassan kíméletlenül tépnének darabokra. Mintha minden porcikámat egyesével kioperálnák a testemből, és engem itt hagynának üresen… égve a tűzben.

Nem érzek füstöt, mégis égek. Lelkem parázslik, mint az izzó vas. Edward is így érzett, mikor ő halt meg? Belőlem is vámpír lesz, vagy én simán meghalok? Létezik élet a halál után? Mennyi tudós feszegeti éjt nappallá téve ezt a kérdést, pedig egyszer mindnyájan meghalunk. Talán ha tudnánk, hogy létezik, könnyebb lenne elfogadni a halált? Vagy ha tudnánk, hogy nem, kétségbeesetten küzdenénk az életért? Egy biztos, hogy vagy választ kapok a kérdéseimre, vagy nem kérdezek többet.

Egyre inkább égtem. Nem is tudnám, mihez hasonlítani. Még soha nem vetettem magam a lángok közé, még soha nem tettem ki magam ilyen forró élménynek. Az ordítás nem maradt abba. Ha berekedek, akkor abbahagyom végre? Nem akarok kiáltani, sikoltani, nem akarom magam gyengének mutatni, vagy sebezhetőnek. Mindig én vigasztaltam másokat, én adtam tanácsokat Reneének is a pasik terén, egészen tizenhárom éves korom óta, még ha nem is értettem hozzájuk. Edward volt számomra az egyetlen.

Phoenixben nem vett észre senki sem, csak egy átlagos szürke kis egér voltam. Az emberek nem a tulajdonságaimról jegyeztek meg, hanem arról, hogy folyton csetlek és botlok. Az osztálytársaim már fel se néztek, ha hasra estem, olyan mindennapos jelenség volt. Ilyenkor persze fülig vörösödtem és még bénább lettem. Néha ki is nevettek, és napokig azt hallgattam, hogy Bella Swan hogyan esett el újra a saját lábában. Egy idő után megszoktam, elfogadtam és meg tanultam vele élni, de sosem éreztem magam túl jól egy nagyobb társaságban. Sosem kerestem többé a menők társaságát, inkább ugyanolyan szürke kisegerekkel barátkoztam, mint amilyen én voltam. Sok mindenben hasonlítottak rám, de ők szerettek ilyenek lenni. Egy idő után én is megelégedtem. Forksban sem kívántam egyebet, mint elvegyülni. Talán pont azért ért olyan váratlan az irántam való érdeklődés. Mike, Erik, Jessica, Angela, Tyler… és a Cullen család.

Ó, a drága Alice. Ő megmondta, hogy nem leszek sokáig ember. Vajon, igaza lesz vagy a tűz elevenen eléget? Lesz valaha csend, hol nem hallom a saját zihálásom, vergődésem? Vagy legalább egy hang itt lenne… olyan magányos vagyok. Edward pedig régen soha nem hagyott magamra. Mikor utoljára a tűzben égtem… ő beszélt hozzám, egy angyalnak éreztem. Vigasztalt, hogy nem egyedül harcolok, mint ahogy most.

- Mikor kezdődött? – hallottam messziről egy hangot. Nem ismertem fel a tulajdonosát. Mikor kezdődött? Nem inkább azt kellene kérdezni, hogy mikor lesz már vége? Nem akarom, hogy fájjon. A kín mássá alakult, most valahogy inkább egy pontra kezdett koncentrálódni. A szívemre.
Arra a szívre, melyet szerelem és örök boldogság ígéretével kecsegtettek, majd darabokra törtek. Arra a szívre, mely oly veszettül dobogott, mikor Edward a közelébe hajolt. Arra a szívre, mely készült feladni a harcot.

- Már nincs sok hátra, egyre hevesebben ver a szíve. Nemsokára meghal, és vámpír lesz – mondta egy másik hang. Ezt valahonnan ismertem a ködön túlról, de a neve nem rémlett. De félelmet keltett benne, ahogy a többiek is. Több vámpír is motoszkált odabent. Egyre élesebben kezdtem hallani a zajokat, és a szívem is egyre hevesebben, gyorsabban vert.

Aztán hatalmas robbanás rázta meg a testem.

Kíméletlen fájdalom, egy vérfagyasztó sikoly.

Majd végül néma csend.

Meghaltam?

- Amabel, hallasz engem? – kérdezte egy fülsértő hang. Hangosnak éreztem, nem szoktam meg. Ijedten kaptam a fülemhez, mikor zajok és illatok kavalkádja ért el. Hallottam fájdalmas jajveszékeléseket, gonosz nevetéseket, izgatott sustorgásokat, fojtott zokogásokat, sőt még néhány gépjármű hangja is elért hozzám. Váratlanul ért, de a szabadság lehelete jóérzéssel töltött el. Úgy éreztem, hogy talán van remény. Bár minden új volt, mégis tudtam, hogy mi történik velem. Hiszen hányszor gondoltam arra, hogy milyen lenne vámpírnak lenni.

Minden olyan más volt, féltem kinyitni a szemem. De érdekelt, hogy lehetséges ez az egész. Hiszen Felix rám támadott, megharapott. Kizártnak tartottam, hogy megállta volna, és nem szívta volna ki az utolsó csepp véremig. Abban pedig, hogy Edward kitörte a rácsokat és megmentette az életem, végképp nem számíthattam. Hiszen ő is úgy nézett rám, mint egy éhező afrikai gyermek a kenyérre, vagy mint az oroszlán a bárányra.

Fájt, hogy minden így megváltozott. Mindent megadtam volna, hogy újra a régi Bella legyek Edwarddal, és nem ez az új Amy Edward nélkül. De a legrosszabb, hogy soha semmi nem lesz a régi. Én nem leszek ember, és talán Edward se lesz soha az enyém. Viszont ha azt vesszük, innentől kezdve egy örökkévalóság áll a rendelkezésemre, hogy kiszabadítsam és segítsek neki boldognak lenni. Tudtam és éreztem, hogy érte mindent feláldoznék. Az egész lényem nem ér annyit, mint ő magának egy csepp részlete.

- Amabel? – kérdezte újra a hang és én kinyitottam a szemem. A fényözön megijesztett, zaklatottan kapkodtam a fejem. Megdöbbentetett, hogy egy sarokban ültem, és nem feküdtem, mint ahogy egész eddig éreztem. Rengeteg vörös tekintet meredt rám, reakcióra várva, és kétségbeesetten láttam magam a szemükben, vörös, riadt szemekkel. Már nem kell aggódnom a kontaktlencse miatt, bár már régóta nem hordtam.

Itt volt Aro, Demetri, Jane, Heidi, Cora és Alec. Érdeklődve figyeltek, Aro majdhogynem barátságosan, ellenben Jane és Cora meg tudott volna a tekintetével. Mindkettejük arca mélységes megvetésről árulkodott. A gyűlölet kölcsönös volt, és láttam, hogy meglepődnek az ellenszenvemen. Egy biztos megbánják még, azt, amit a szerelmemmel tettek. Újszülött vagyok? Vajon, erősebb vagy gyengébb vagyok náluk? Ezt feltétlenül tudnom kell.

- Amabel, nyugodj meg – szólalt meg Aro. Mióta ilyen kedves? Tuti, hogy akar valamit. Az olyanok, akik képesek hónapokig kínoztatni másokat, csak érdekből lehetnek kedvesek. Hibáztatna most valaki, amiért nem bízom benne?
- Nyu… - a hangom csilingelt, meglepett. – Nyugodt… vagyok – feleltem, és elégedetten szemléltem bársonyos hangomat. Új volt, de tetszett. Dallamos volt és kellemes, mint Edwardnak vagy a Cullen családnak.
- Bizonyára érzed a változásokat.
Bólintottam.
Hülyének néz? Miközben hozzám beszélt, megváltozott önmagamat szemléltem. Gyors mozdulatok… fehér bőr… néma csend a szívem tájékán… ez mind önmagáért beszél.
- Vámpír vagy – folytatta óvatosan, árgus szemekkel lesve a reakcióimat.
Legnagyobb döbbenetükre lazán megrántottam a vállam.
- Nem lepődsz meg?
- Nem vagyok hülye – feleltem. – És vak sem. Már egy ideje rájöttem.
- Miből? – gyanakodott.
- Voltak jelek, de talán nem árulkodó, ha egy halottsápadt alak neked ugrik, és szívni kezdi a véred? – kérdeztem unottan. Tényleg nem érdekelt. Hirtelen minden kép a helyére került, és valami ólmos ürességet éreztem magamban. Az emlékek nem voltak olyan élesek, mint vártam, de kétségtelenül fájt. Meggyalázottnak éreztem magam, soha többé nem akartam senki szemébe sem nézni.

Aro hahotázva felnevetett. Ez nem normális.
- Igazad van Amabel. És milyen ez az új élet, milyen volt meghalni?
- Fura – feleltem őszintén.
- Uram, sajnálom, hogy ez megtörtént – szólalt meg hirtelen Demetri, és illedelmesen fejet hajtott.
- Ez az egy ok, amiért élsz még, Demetri – szólalt meg fagyosan Aro. – De ez nem a te felelősséged.
- Uram, Felix már megkapta a büntetését – ellenkezett hirtelen Jane.
- És mindez elég vezeklés arra, hogy megszegte a parancsomat? Megtiltottam, hogy megtámadjátok Amabelt, mert ő különleges.
Jane megvetően felhorkantott, majd rám szegezte a tekintetét, mintha koncentrálna. Gúnyosan elmosolyodtam. Aro megint felnevetett, Jane szinte toporzékolt dühében.
- Mondtam én, hogy különleges. Amabel… Felix változtatott át, így neki kellene engedelmességgel tartoznod, de jelen körülmények között… Felix nem érdemli ezt meg, így rám hárul a tisztség. A vámpírlét nem egy aranyélet. De felteszem a kérdést, amire már egy ideje kíváncsi vagyok. Csatlakozol hozzánk, Amabel?

Én, mint Volturi? Ez egy vicc? Rossz vámpír legyek, éljek embervéren? Tagadjak meg mindent, amiben eddig hittem? Öljek embereket, és még élvezzem is? Tartozzak azokhoz, akiket gyűlölök? Bella Volturi? Még a név is idegen.

Ha nemet mondok, mi történik? Megölnek? Utamra engednek, és többet nem térhetek vissza? Hogyan szabadítom úgy ki Edwardot? Mi van, ha ez az utolsó lehetőségem?

De megéri-e ekkora áldozatot hoznom?

- Én… - haboztam, és hirtelen fogalmam sem volt, hogy mit feleljek. Végig néztem az esetleges családtagjaim arcán, és újra szólásra nyitottam a szám.

Servitude for the freedom - 9. fejezet

Ismerős szempár

„Nehéz rádöbbeni, hogy elkéstél, és hogy minden hiába volt.”

(Alice szemszöge)

(2006. 09. 13. Anglia, London mellett)

Szomorúan szemléltem a bús, esős angol tájat. Vagy a szomorúságot csak én képzeltem bele? Szegény Jasper, biztosan nehezen bírja már mellettem, pedig pár hete már csak az én viharos érzelmeimet kell elviselnie. De nem bírtam feldolgozni, hogy nem láttam időben a tragédiákat, Edward és Bella halálát. Azóta nem voltam önmagam. Bella csakúgy hipp-hopp levette magát a szikláról és onnantól minden fenekestül felfordult. Edwardot nem lehetett megfékezni, Emmett, Jasper és Carlisle kevés volt ahhoz, hogy lefogja. A mélységes letargiáját valami újfajta elszánt halálvágy vette át, ami kicsit sem tetszett.
Aztán megnyugodott.
De mindez csak álca volt, hogy elszabaduljon. Hazudott nekünk, Jasper képességét pedig sikeresen átverte. Elaltatta a gyanakvásunk. Egy kis idő után azt hittük, hogy már nem indul el Olaszországba, de tévedtünk. Akkor tette meg, mikor vadásztunk és nem voltunk ura önmagunknak. A látomásom már későn jött, nem értük őt utol. Carlisle és Esme mentek el a Volturihoz, hiszen ők ketten voltak azok, akik képesek voltak úgy odamenni, hogy ne tegyenek olyat, amit később megbánhatnak. De ott bizonyosságot nyert a bizonytalan. Aro, Marcus és Caius teljesítette Edward kérését, mivel hatalmas felbolydulást okozott St. Marcus ünnepén. A legkedvesebb testvérem, Edward halott volt. És én tehettem róla. Ha egy kicsit előbb láttam volna… ha jobban átlátok a maszkján, most nem tartanánk itt.
- Kedvesem… Alice… minden rendben? – kérdezte Jasper finoman, a nyakamba csókolva.
Megráztam a fejem és sírva fakadtam.
- Semmi nincs rendben, Jazz. Milyen nap van ma? Régen néztem a naptárt… - próbáltam elterelni a témát, de aztán különös dologra lettem figyelmes. Jasper lesütötte a szemét, nem nézett rám.
- Fontos ez?
- Jasper!
- Szeptember 13 – felelte végül, mire felsikítottam és megint könnyek nélküli zokogásba kezdtem.
- Bella… istenem… - suttogtam hisztérikusan, és próbáltam száműzni a fejemből, hogy ma lett volna a barátnőm tizenkilencedik születésnapja, és hogy egy teljes éve még minden rendben volt.
- Annyira sajnálom, Alice… minden az én hibám – suttogta Jasper, és szorosan magához ölelt.
- Ez nem igaz, nekem kellett volna látnom. Miért látom a jövőt, ha pont azt nem látom, ami fontos? Miért kellett meghalniuk?! Bárcsak visszacsinálhatnám… Bárcsak minden olyan lehetne, mint régen… bárcsak élnének…
Akkor még mindig létezne a Cullen család és a boldogság. És nem csak három megkeseredett házaspár éldegélne messze egymástól, a múlt emlékein és fájdalmain merengve…

(Bella szemszöge)

(2006. 10. 01. Volterra)


Az elkövetkezendő hetek viszonylag nyugalomban teltek, bár bennem volt valami furcsa nyugtalanság. Úgy éreztem, hogy történni fog valami… valami rossz. Ebben persze nincs semmi meglepő, hiszen mióta Cullen-mentes lett az életem, csak szörnyű dolgok történnek. Hogyan hihették, hogy jó lesz így nekem? De min csodálkozok? Hiszen az, hogy az én érdekemben mentek el csak kifogás. Edwardnak valaki más kellett, nem én. Vajon az új barátnője hogyan reagált Edward öngyilkos olaszországi útjára? Vagy lehet, hogy nem is miattam jött ide, hanem amiatt a nőért? Egyáltalán volt másik nő, vagy én reagálom túl? Lehet. Hiszen Edward nélkülem akart élni, de az nem azt jelenti, hogy másik nővel. Nagyon hülye vagyok?

Cely és Gill lettek az új családom. Gill viccből Jones-szá fogadott, mint Amy Jones. Hiába bíztam bennük az eredeti nevemet nem árultam el, magam sem tudom, hogy miért. Egy idő után talán azért, mert az lett volna, hogy miért titkoltam idáig. Most meg már mindegy. Úgysem derül ki sohasem.

- Felkelni! – dörrent egy mély hang, és úgy pattantam ki az ágyból, mint aki alá rugót tettek. Újabb Edwardos álmomból riadtam fel, és remegtem az átéltektől. De ahogy kinyitottam a szemem, már mástól is reszkettem. Egy vörös szempár meredt rám gúnyos vágyakozással.
Megdermedtem.
- Felix – motyogtam ijedten, mire a vigyora még szélesebb lett.
- Amy? Jössz? – kérdezte Cely, Gill kezét fogva, miközben szemeit a vámpír és köztem jártatta. Gill ijedten meredt rám. Én már tudtam, hogy túl sokáig húztam az elkerülhetetlent. Féltem, de valahol mélyen elfogadtam. Nem úszom meg, épp úgy, ahogy Cely sem úszta meg annak idején. De remélem, hogy én nem leszek terhes. Annál rosszabb aligha történhetne velem.
- Cely, Gill… menjetek csak – krákogtam ijedten, majd büszkén felálltam. Nem hagyhatom, hogy megalázzon.
- Drága Amabel, szánna rám néhány percet? – kérdezte mézes-mázosan. Mindketten tudtuk, hogy ez csak álca.
- Van más választásom? – kérdeztem, és karba fontam a kezeim, elrejtve félelmem áruló jeleit.
- Nincs – nevetett. – A mi drága Demetri barátunk elutazott néhány hete… és végre akadt egy kis időm, hogy kihasználjam a távollétét.
- Mily szerencse – gúnyolódtam.
- Demetri egy barom, amiért nem élt a lehetőségekkel. Van egy emberi mondás, biztos hallottad már, Amabel. Túl sokat akart a szarka, de nem bírta a farka, vagy valami hasonló. Hm… a farok igazán ideillő kifejezés.
- Nagyon vicces.
- Szerintem is – morogta, majd egy szempillantás alatt előttem termett, és átölelte a derekam. Erős kezei fájdalmat okoztak, mintha vasmarkok fogságába estem volna. Akaratlanul is felszisszentem, és ez élvezettel töltötte el.

Durva ajkak kezdték bebarangolni a testem, és kapkodó kezek indultak sietősen a ruháim felé, hogy letépjék azt a testemről. Nem értettem, hogy mit akarnak tőlem ezek ketten, hiszen nem voltam szép. Betegesen sovány és sápadt voltam. Hajam egészségtelen és fénytelen. Bőröm száraz és repedezett, néhol kék és zöld foltokkal tarkított. Mi tetszhetett bennem?
Mikor már a könnyek folyni kezdtek az arcomról megállíthatatlanul, és mikor már azt hittem, hogy minden elveszett, akkor nem várt segítség érkezett. Hirtelen eltűnt rólam minden súly, és a hangok is visszatértek.
- Megszegted Aro parancsát, ő az enyém! – üvöltötte Demetri, vadul ütlegelve a vágytól ziháló Felixet, aki iszonyatosan dühös lett, amiért megzavarták. Kimeredt szemmel néztem a kettősüket, majd bekapcsolt a védekező ösztönöm. Futni kezdtem. Mindegy, hogy hova, csak el innen.

Vadul zihálva torpantam meg, de nem engedtem magamnak annyi időt sem, hogy körülnézzek. Nem láttam a könnyeimtől, így néha orra buktam, néha nekimentem egy falnak, de nem álltam meg. Most is nekilendültem. Már nagyon régóta menekültem, mikor úgy éreztem, hogy figyelnek. Egy tekintetet éreztem magamon, de néma csend vett körül. Csak a saját zihálásom hallatszott.

Letöröltem a könnyeim, és kisöpörtem az arcomból a bőrömre tapadt tincseket, hogy körülnézhessek. Sötét volt, és cellák vettek körbe, melyekben rabok voltak. De egyből feltűnt, hogy nem emberek… aztán a tekintetem megakadt azon a fekete, ismerős szempáron, amely engem figyelt.

Azt hittem, hogy menten elájulok. A térdem felmondta a szolgálatot, és a földre rogytam, de a szemeim nem kaptam el. Rabul ejtett, elvarázsolt, mégis megijesztett. Hány éjjel ébredtem sikoltozva még Forksban töltött életemben, ezt az arcot magam elé képzelve.
És igen…
Ő volt…

- Edward – ejtettem ki a szépséges nevet csodálattal. Más volt, mint amire emlékeztem. Külseje megviselt és megtört volt, ruhái rongyként lógtak rajta. Arca még a szokásosnál is beesettebb volt, szemei feketék, mint az éjszaka. Mégis a legszebb lény volt, ami csak létezhet.
Nevére nem kapta fel a szemét, továbbra is valami furcsa mohósággal figyelt. Mintha fel akarna falni. A tekintete az első találkozásunkra emlékeztetett, de ez most… félelmetesebb volt. Tudtam, hogy ki ő, mégis megrettentem.

Nem szólalt meg, nem mondta ki a nevem. Hasonlóan nézett rám, mint Felix vagy Demetri és ez fájó csalódottságként nehezedett sokkos lelkemre. Csak néztem a szép arcot, de képtelen voltam mozdulni. Szép volt és veszedelmes, mint egy oroszlán. Egy mélyről jövő félelmetes morgás tört fel a mellkasából, ami még inkább megijesztett.
- Edward… nem ismersz meg? – kérdeztem tétován, félve a választól.
De csak újabb morgást kaptam, és egy éhes, mohó, ölni vágyó tekintetet. Nem ismert meg.
- Bella vagyok – próbálkoztam újra, eredménytelenül, majd erőt vett rajtam a kétségbeesett zokogás. Minden reményem elveszett. Megtaláltam Edwardot… vagy legalábbis azt a valamit, vagy valakit, aki megmaradt belőle. Talán… Lehet, hogy az én Edwardom már meghalt. Ahogy a tekintetébe néztem, már biztos voltam benne:

Elvesztettem őt.
Elkéstem!
Az én hibám!

- Hát, itt vagy! – csendült egy dühös hang, és egy durva kéz ragadott meg. Felix vörös szemei szinte felnyársaltak, ajkai vadul csaptak le rám. Rongyokká vált ruháim egy szempillantás alatt tűntek el rólam. Egy kemény, botszerű hatolt a lábaim közé, és én felordítottam a fájdalomtól. Éreztem, ahogy több csontom is megadja magát, a bőröm lehorzsolódott, majd eszemet vette a fájdalom.
A lábaim közül ömleni kezdett a vér, végig folyva a combomon… Néhány másodperc alatt a földre zuhantam és a fejem nagyot koppanva esett a padlóra. Még egyszer Edward őrjöngő sziluettjére néztem, és suttogva rimánkodtam az életemért.
- Edward… segíts… szeretlek – nyöszörögtem erőtlenül, de hiába vártam az örökös megmentőmet. Ezúttal cserbenhagyott. Valami a combomba harapott, és elviselhetetlen fájdalom zuhant az elmémre. Azzal a tudattal vesztettem el az eszméletem, hogy a célom egyik felét teljesítettem. Megtaláltam Edwardot, még ha azon nyomban el is veszítettem. A másik gondolatom, hogy őt láthattam utoljára, és hogy még elmondhattam neki, hogy szeretem…

Aztán csak fájdalom. Sötétség. Lebegés valahol a semmiben. Hát itt vagyok… végre engem is elragadott a halál…

Servitude for the freedom - 8. fejezet

Születésnapi nyugalom

„Még egy év, mely lepergett az életemből. Egyre kevesebb van hátra, és én egyre öregebb leszek. És ha azt hiszed, hogy ez az éved szebb lesz. Tévedsz. Egy ünnepnaptól még nem semmi sem jobb vagy rosszabb. Ugyanolyan marad, vagy rosszabb.”

(2006. 09. 13. Volterra)

Hónapok teltek el, minden egyes nap ugyanúgy. Nem mértem az időmúlását. Nappal dolgoztam, este Demetri játékszere voltam, éjjel pedig mindenfélét álmodtam. Kezdtem napirendre térni a rémálmaim felett, melyekben Edward szenved, de nagyon fájt. Viszont nem tudtam mit kezdeni egy múltkori álmommal. Ott is szomorú voltam, de mégis teljesen más volt. A saját érzéseim voltak, és szabad voltam. Nem lehetett a múlt, de a jövő sem. Milyen hülyeség az, hogy Edward azt mondja nekem, hogy elhagytam, mikor azt ő tette? Én csak álltam és szégyenszemre megaláztam magam, mikor megtette. Nem kellett volna könyörögnöm, de már mindegy. Talán ha méltóságteljesen viselem a kínt, akkor most nem lennénk itt. Egyébként jellemző. Edward Cullen azt képzeli, hogy minden mindig az ő hibája.

- Boldog szülinapot! – ugrott hirtelen a nyakamba Gill, és puszit nyomott az arcomra. Először megdöbbentem, aztán elfintorodtam. Képek özönlötték el az elmémet. Egy ártatlan mozdulat, mely mennyi katasztrófát vont maga után. Egy kis óvatlanság, és Jasper már rohan is felém, a véremet kívánva.
Celynek mindenről meséltem az égvilágon, de a Cullen és a vámpírtémát erősen mellőztem. Csak annyit említettem, hogy az én szívem már menthetetlenül össze van törve. Nem kérdezett semmit, csak várt. Talán arra, hogy majd megosztom vele, ha képes vagyok rá. És milyen igaza volt. Neki beszélhettem a vámpírok hihetetlen világáról,hiszen akaratlanul is része lett.
- Mi a baj? – kérdezte Gill. - Valami rosszat mondtam? – kérdezte ijedten, mikor meglátta összerándult fájdalmas arcomat. Az egyik Demetri miatt szerzett zúzódás megsajdult a bőrömön. Tény, hogy tele voltam kék és zöld, esetleg lila foltokkal. Pokolian értett a kínzáshoz, hiszen egy vércseppem sem hullottam. Csak fájt. De ez semmi nem volt ahhoz, hogy mit éreztem valahányszor megérintett.
- Dehogy – mosolyogtam erőltetetten. – Csak… rossz emlékek. Nem szeretem a születésnapomat, egyre csak öregszem… - Hirtelen csapott belém a felismerés… egy újabb év. Már két évvel idősebb vagyok a szerelmemnél.

Könnyek jelentek meg a szemem sarkában, de aranyos volt Gill nevetése.
- Öregszel? – nevetett. – De hisz még csak tizenkilenc éves vagy! – vágta a fejemhez a valóságot. Igaza volt, mégis tévedett. Számomra ez… rossz volt. Egyre kevesebb időm maradt.
- Igen. Egy éve még minden vágyam az volt, hogy örökre tizenhét éves maradjak.
- De az lehetetlen – rázta meg a fejét Gill.
- Nem, nem az – suttogta hitetlenkedve Cely. – Mond, hogy nem arra gondolsz… - nézett rám dühös szemekkel.
- De igen.
- Gill, kicsim… magunkra hagynál egy kicsit? – fordult Cely a kislányhoz, aki most durcásan meredt rám. Nem akart kimaradni semmiből. Mérgesen ökölbe szorította a tenyerét, sötétbarna haját hátracsapta, majd elindult a cellánk felé, mi pedig egyedül maradtunk a sötét folyosón. Csak egy fáklya égett.
- Mutatok egy helyet, ahol nem hall meg minket senki. Kövess – szólalt meg, majd elindult az ellenkező irányba.
Követtem.

- Most pedig szeretném tudni, hogy mi közöd a vámpírokhoz. És ha már itt tartunk… azt is elmondhatnád, hogy miért vagy itt. Mi lehet az oka, hogy egy tizennyolc éves lány a szenvedést és a rabságot választja? A szolgasorsot a szabadság helyett?
Sóhajtottam.
- Nem egészen így van, inkább mondjuk úgy, hogy a szolgasorsot választottam a szabadságért.
- Ezt nem értem.
- Voltál már szerelmes, Cely? Úgy igazán? Mikor úgy érezted, hogy semmi nem számít? Akárhányszor megpillantottad az egész tested remegett és az arcod lángba borult? A gyomrodban pillangók cikáztak? Csak arra tudtál gondolni, hogy minél jobb legyél, és megérdemeld őt? Hogy minél boldogabbá tedd?
- Voltam már szerelmes, de inkább amolyan múlóféle. De nem tartott sokáig, miután kihunyt a szenvedély szakítottam vele. Barátok maradtunk.
- Én soha nem tudnék csak a barátja lenni. Ő egyszer azt mondta nekem, hogy olyan vagyok számára, mint a saját ínyére készült heroin. Nagyjából én is úgy éreztem. Nem volt teljes, ha ő nem volt velem. Korábban kinevettem az effajta ömlengéseket, de ma már tudom, hogy semmi nem volt túlzás. Igazán szeretem még ma is.
- Azt mondtad, hogy összetört a szíved. Ő tette, igaz? – kérdezte csendesen.
- Igen, ő. Tudod… már mikor megismertem tudtam, hogy ő és a családja különlegesek, mások, mint a többiek. Szépek voltak, gyönyörűek. Öten voltak testvérek, a szüleik mindnyájukat örökbe fogadta. Ketten-ketten egymással jártak, egy házban éltek, csak Edward különbözött. Neki nem volt párja, nem engedett magához közel senkit.
- Fura.
- Az… és bár nem voltak igazi rokonok, mégis hasonlítottak. Aranybarna szemeik voltak, sápadt bőrük, csilingelő hangjuk, kialvatlan arcuk és páratlan tudásuk.
- Nem… Vámpírok voltak? – kérdezte döbbenten.
Bólintottam.
- De a vámpírok szeme piros, legalábbis itt ezeknek.
- Mert ők embervéren élnek.
- Mi máson lehetne?
- Állatokon, ők nem ölnek embert – magyaráztam teljes odaadással, mint egy kisgyerek, aki áhítatos büszkeséggel beszél a szüleiről, a családjáról. Mindent elmeséltem a Cullen családról, és élveztem. Most az egyszer nem fájt az emlékezés. Jamestől elkezdve, a boldog pillanatokig mindent elmondtam, de nem fűlt a fogam a kellemetlen születésnapom részleteihez.
- Ez mind szép és jó, Amy – mosolygott. – De ha ilyen jó volt, minden akkor mi történt? Miért vagy itt? És hol vannak ők? Miért nem szabadítanak ki?
- Mindig is tudtam, hogy nem vagyok méltó Edward tökéletességéhez – sóhajtottam szomorúan, és a mellkasom sajogni kezdett a kíntól.
- De ez hülyeség… Szeret, vagy legalábbis szeretett.
- Talán… de nem sokkal a tizennyolcadik születésnapom után, mely majdnem tragédiába torkollott… ő maga is rájött, hogy nem vagyok elég jó, és nem kellek neki.
- Jaj, Amy – suttogta együtt érezve és átölelt. – De hisz ez szörnyű… ezt mondta neked?
- Igen, ezt mondta, aztán elköltöztek. Még Alice sem búcsúzott el tőlem, pedig legjobb barátnőmnek tekintettem, olyan volt számomra, mint egy régóta vágyott testvér, egy szerető nővér. De aztán mikor elmentek… minden üres lett.
Hosszú hallgatás után szólalt meg.
- És miért jöttél ide?
- Ő is itt van. Edward.
- Mi? – kiáltott fel döbbenten. – Ezt nem mondod komolyan!
- Nem tudom pontosan, hogy miért. Talán azt hiszi, hogy öngyilkos lettem miatta. Ugyanis leugrottam egy szikláról szórakozásképp, és biztosan bűntudata volt. A halálát kívánta a Volturiktól, de ők bezárták ide. Ezért jöttem. Meg kell őt találnom, mielőtt nem késő!
- Segítek neked – szólalt meg, miután feldolgozta a meglepetést. – De én a helyedben nem jöttem volna érte. Összetörte a szíved, te meg feláldozod érte az életed. Ugye tudod, hogy nagyon buta vagy?
- Mondták már – motyogtam, és könnyes szemmel átöleltem. – Köszönöm.
- Mire valók a barátok? És amúgy is… unalmas volt itt nélküled, hiányzik már egy kis kaland. De most menjünk, mielőtt észreveszik a hiányunk…

A nap végén meglepődve döbbentem rá, hogy ez a nap nem is volt olyan rossz. Cely kedvessége, megértése és barátsága sokat dobott a hangulatomon. Gill sem engedte, hogy ma is a letargiámban dagonyázzak. Úgy viselkedett, mintha nem is egy különleges lény lenne, hanem egy gondtalan emberlány. Nevetett, és komolytalan viselkedésével szórakoztatott minket. Miközben véresre horzsoltam a kezem az ügyetlenségemtől, nevettem. A többiek gyilkos szemmel méregettek minket, de néha elkaptam egy lopott mosolyt, mikor a hétévesnek tűnő Gillre néztek. Nekik is feltűnt a kislány rohamos növekedése, de nem szóltak egy szót sem. Voltak, akik úgy néztek ránk, mint a leprásokra, de nekem végre eszembe jutott, hogy milyen egy igazi szívből jövő mosoly, és ez szebb volt minden ajándéknál. Cely és Gill fontosak lettek számomra, és ugyanannyira megszerettem őket, mint a Culleneket. Milyen ironikus, hogy minden természetfeletti lény képviselőjével jóban vagyok. Jacob, Gill és Cullenék. Lehet, hogy ez balszerencse, de nem bántam meg, hogy bármelyiküket is megismertem. És bár Edward kínzó szenvedést hagyott maga után… attól még szerettem és hálás voltam neki a boldog percekért. És talán ezért is vagyok itt. Megérdemli a szabadságot.

Aznap este még egy kellemes meglepetés ért. Demetri nem jött el értem, hogy még egy szenvedéssel teli éjszakát okozzon. Azt hiszem, hogy tényleg ez volt a legszebb nap, amit itt töltöttem. És valahol mélyen legbelül éreztem, hogy ez se fog többé elismétlődni. Tizenkilenc éves lettem, és tapasztalatból tudtam, hogy minden év rosszabb, mint az előző. Főleg ha a tizennyolcadikra tekintek vissza. Mondhatnám, hogy annál rosszabb már nem lehet, de tévednék. Mert a sors mindig meghazudtol.

Boldog mosollyal az arcomon aludtam el. Sejtettem, hogy rossz lesz, ami rám vár, de a félelmeim közelében sem jártak annak, ami a jövőben fog várni rám…

Servitude for the freedom - 7. fejezet

Halovány fénysugár

Ha az élet elvesz Tőled valamit:
mindig ad helyette mást.
Ha keresed és kutatod:
Legalább egy ösvényt,
Melyen kijuthatsz sorsod szorításából,
s a fény, mely mindig világít,
mutatja Neked az utat:
újra és újra átölel Téged.

(2006. 05. 07. vasárnap éjjel, Volterra)


Egy harsány nevetés harsant a levegőbe, Demetri felkapta a fejét, de előtte még vetett rám egy dühös pillantást. Aro és Felix állt a folyosó végén. Az előbbi nevetett, a másik inkább mérges volt. De ami a legmeglepőbb, hogy nem rám. Demetrit nézte villogó szemekkel.
- Megegyeztünk – sziszegte. – Nem sajátíthatod ki!
- Ugyan már, Felix… ha én végeztem, kölcsönadom – mondta gúnyosan. Egyre inkább dühös lettem, hogy tárgynak tekintenek. Nem vagyok guminő…
- Fogadtunk! Először az enyém ez a liba! Nem volt jogod, hogy…
Aro nevetése beléfojtotta a szót, és legnagyobb bánatomra nem derült ki, hogy miben fogadott a két szemét állat.
- Ugyan már, barátaim. Ez itt egy majdnem közönséges emberlány, aki mindjárt összeesik a fáradtságtól és a félelemtől. Bár meg kell hagyni van benne kurázsi…
- Nem is sejti mennyi – sziszegtem mérgesen, mert idegesített, hogy bár nem olvas a gondolataimban, mégis átlát rajtam. Valóban csillagokat láttam…
- Ó, dehogynem, drága Amabel. Nem gondolod, hogy egy percig is elhittem a mesédet?
Elsápadtam.
- De túl értékes vagy ahhoz, hogy megöljünk. Egyelőre. Úgy látom, megtetszettél a két Casanovának.
- Aro – morogta Demetri, és durván megragadta a kezem. Feljajdultam.
- Demetri, nyugalom. A kishölgy még sokáig élvezi a vendégszeretetünk. Miért kell lerohannod egyből? Még a végén megölöd… hisz az se tudja, hogy kikkel áll szemben.
- Ezt bízd rám. Kell egy gyönyörrel teli éjszaka, ebbe te sem szólhatsz bele.
- Több tiszteletet. Rajtam múlik, hogy mit teszel a lánnyal… és most neked adom. A tiéd erre az éjszakára, de a következő alkalom Felixé. De ajánlom, hogy élje túl, mert ha nem, a haragomat nem teszed zsebre…
- Ígérem. Az enyém?
- A tiéd – bólintott, majd Felixxel eltűnt a folyosóról. Én pedig egyedül maradtam a gyötrő valósággal. Egy durva kéz simított végig a testemen, és már tudtam, hogy elkezdődött. Nincs menekvés.

Rettegve néztem a borzas hajat, a sápadt arcot, a rémséges vörös szemeket és a gonosz vigyort. A gyomrom remegett, mondhatni fel s le liftezett, és a félelemtől alig álltam a lábamon. De a legrosszabb, hogy ellene nincs esélyem. Ha még ember lenne, talán, de így?
Nem akarom! – zokogtam fel.
- Ne bömbölj – morogta mérgesen, majd a kezem után nyúlt és a merevségére helyezte. – Érzed ezt itt? Vágyom rád. Nem tudom, hogy miért, nem tudom, hogy mi különleges van benned, de közel annyira kívánlak, mint a mennyasszonyomat. Ez pedig… megdöbbentő. Simogasd… - Nem tettem. – Simogasd! – Erősen belemarkoltam az ágaskodó hímvesszőbe, mire összerezzent. Nem üvöltött, nem görnyedt össze… csak egy kicsit összerezzent. Nem lehet igaz!
Majd felkacagatott. Mélyről jövő gonosz kacaj hangzott fel.
- Remek trükk, minden elismerésem. Szeretem a tüzes nőket. De nálam ezzel nem mész semmire. Nem állhatsz ellen. Egy közönséges férfi már üvöltene, de most nincs ilyen szerencséd…
- Nem leszek a magáé! – sziszegtem könnyes szemmel. Legszívesebben összerogytam volna és elbújtam volna egy sötét sarokba.
- Ó, dehogynem! De ha ezzel megnyugtatlak… nem ma leszel az enyém, legnagyobb bánatomra.
Döbbenten meredtem rá, nem hittem neki.
- Hogy miért? Mert nem akarlak Felixnek adni, egy röpke pillanatra sem. Ha most megteszem, következő éjjel már az övé leszel. De ha nem hatolok beléd… minden este az enyém. A csókjaid, az ölelésed és a tested. A véred illata… mondták már, hogy egyenesen mámorító? Nem is tudom mihez hasonlítani… mézédes aroma… különleges. Van benned valami, amiért nem csak egy éjszakát akarok.
- Hát? – kérdeztem gúnyosan.
- Félre ne értsd… nem akarok tőled komolyat… inkább mondhatjuk, hogy te leszel az én saját bejáratú szexuális rabszolgám… és a teljes kielégülésen kívül mindent megtehetek veled, miután meguntalak… pedig már azt is.
- Szemét – sziszegtem.
- Lehet. De nem érdekel a véleményed. Nem félsz tőlem?
- Nem – szegtem fel a fejem dacosan. Nem akartam, hogy félni lásson, vagy gyengének. Hiába voltam az…
- Hiszen remegsz… vagy csak annyira kívánsz? – vigyorgott.
- Álmodozz csak…
- Tüzes… hm… egyre jobban vágyom rád. De elég a szóból… nem a beszélgetés a legjobb a dolog, amit a száddal csinálhatok – mondta gúnyosan, majd durván megcsókolt. Az undor volt az első, amit éreztem, aztán eszembe jutott, hogy ellen kéne álljak. De felesleges volt. Olyan volt, mint egy kőszikla. Csak magamnak okoztam fájdalmat.
Belesikoltottam a csókba, mikor a fogai a bőrömhöz értek. Azzal nyugtattam magam, hogy talán megúszom vér nélkül… de szörnyen féltem. Pokolian fájt. Más volt, mint Edward bódító, szerelmes csókja. Ez durva volt, érdes, és pokolian nyálas. Hányingerem lett. Ha erőszakos karjai nem tartottak volna erősen már biztosan a földre zuhantam volna. Nem akartam megadni neki ezt az örömet, még a végén azt hitte volna, hogy a csókjától vagy a közelségétől aléltam el.
- Csókolt már meg férfi? – kérdezte hirtelen és vadul simogatott.
- Persze – feleltem nemtörődöm hangsúllyal.
- Hánnyal?
- Köze?
- Válaszolj!
- Kettővel, de ezerszer jobban csókoltak, mint maga! – mondtam hevesen, és megpróbáltam nem hányni. Bár akkor talán megundorodna tőlem.
- Nem is vártam más választ, tüzes mennyecske.
- Nem mondtak magának, hogy ne játsszon a tűzzel? – sziszegtem, és hátrasimítottam a hajam. Vadul lélegeztem, a szívem szinte utat akart törni kifelé a mellkasomból, de nem a vágy okozta. Még akkor sem, ha kétségkívül hiányzott egy férfi érintése. De nem Edward ért hozzám, nem ő ölelt, nem ő kényeztette kiszáradt ajkaimat. Így semmit nem ér az egész. Legyen vége. Minél előbb legyen vége.
- Mintha említették volna párszor – nevetett. – De nem hiszem, hogy pont te bánthatnál engem, szivi. Képtelen vagy arra, hogy fájdalmat okozz nekem. Gyenge vagy, egy szánalmas és törékeny nő.
Megvetően horkantottam.
- Ne várja, hogy meghajoljak az akarata felett. Igaza van. Gyenge vagyok, de míg élek, harcolok. Most azt tehet velem, amit akar… de vigyázzon… egyszer nehogy forduljon a kocka.
Harsogva kacagott.
- Most aztán megijedtem, szivi. De ne aggódj, mára beérem ennyivel. Mindjárt összeesel, és nem tudnék mit kezdeni egy eszméletlen nőcskével. Látni akarom a vágyat, vagy legalább a szenvedést az arcodon, mikor hozzád érek. Anélkül nincs értelme. Most visszavitetlek, de holnap ajánlom, hogy jobb formában légy. Talán egy-két pofon ígérete ösztönözni fog…

Demetri nem hazudott. Minden éjjel eljött értem, és kezdtem mindent meggyűlölni, aminek köze van a sötéthez és az éjszakához. De megtanultam nem sírni a gyengeségeimen. Cely támogatása sokat segített. Mikor először tértem vissza remegve és zokogva, még ébren várt, és szó nélkül segített eljutnom az ágyamig.
- Megtette? – kérdezte csendesen, mert többen is figyeltek minket. Nyeltem egy nagyot, és szipogva kinyögtem a választ.
- Nem, még nem. De minden éjjel eljön értem. – Ennyit mondtam, és ő átölelt. Nem mondott semmit, nem vigasztalt. Ő tudta a legjobban, hogy mit élek át, vagy legalábbis, hogy mit fogok. Ösztönösen érezte, hogy a szavak semmit nem érnek. Úgysem hinném el, hogy minden rendben, és nem nyugodnék meg.

Szó nélkül elém tett egy tálat, de én nem akartam enni. Nem volt étvágyam. De addig erősködött, míg magamba erőltettem, majd erőtlen az ágyra dőltem és elaludtam.


*.*

(Álom: Edward szemszögű)

Szomj, kínzó vérszomj.
Őrületes, pokoli fájdalom.
Mélyről jövő üresség.
Fájdalmas, messzi emlékek.

Ordítottam. Nem! Nem akartam látni Bella gyűlölettől eltorzult vonásait… nem akartam látni a megvetést a szemeiben. Nem akartam látni élettelen kicsavarodott testét, ahogy vérbe fagyva fekszik egy vizes sziklán. Nem akartam látni Carlisle csalódott arcát, Esme törékeny zokogó testét, Emmett dühét, Rosalie gúnyos ábrázatát… Alice és Jasper fejcsóválását, Alice közelítő erejét… És nem akartam hallani azt a mondatod, ami éjjel-nappal a fejemben zakatol:
- Egy szörnyeteg vagy, nem érdemled meg a létet.

*.*

Felriadtam, de annyira erőm sem volt, hogy felzokogjak. Fordultam egyet, majd újra álomba merültem, mielőtt még jönne a kíméletlen ébresztés… A rémálmok ellenére sem akartam felébredni, mert a valóság rosszabb volt.

*.*

(Álom: Bella szemszögű)

Egy réten feküdtem, a mi rétünkön. Az eget felhők borították, csak néha kósza fénysugár tört át, és világította meg a Földet, és az arcomat. Sóhajtottam. A bőröm megcsillant, éreztem. Ha valaki most látna, tudná, hogy valami nincs rendben velem. Rájönne, hogy a lényem korántsem emberi. Egy sóhajtással kisimítottam az arcomba hullott sötétbarna tincseket. Fáradt voltam, de nem is fizikailag. Inkább lelkileg.
- Tudtam, hogy itt leszel – szólalt meg egy halk, szomorú hang. Ijedten felkaptam a fejem, és Őt pillantottam meg. Először nem hittem a szememnek, de tényleg Ő volt. Teljes életnagyságban, és mintha meggyötörtebb lett volna az arca, mióta utoljára láttam. Egy egész éve, mely borzasztóan lassan telt.
- Mit keresel itt? – hajtottam le a fejem. Ma napig kínzott a pokoli bizonytalanság, hogy jó ötlet volt-e elhagynom. De nem akartam, hogy…
- Téged. Bella, miért? Miért hagytál el? Tudom, hogy nem érdemellek téged, tudom, hogy jobbat érdemelsz. Tudom, hogy rengeteget hibáztam, és rengeteget bántottalak, és azt is, hogy bűneimre nem létezik bocsánat. De te… olyat tettél… megmentettél. Soha nem szerettem mást, csak téged. Azt hittem, hogy te is szeretsz és kapok még egy esélyt arra, hogy végre boldoggá tegyelek. Nélküled nincs értelme semminek.
- Te meg miről beszélsz? – kérdeztem döbbentem. Próbáltam felfogni a szavak értelmét, de nem ment. Tévedtem volna? – Én…

Servitude for the freedom - 6. fejezet

Az első nap

„Egy igaz barát mindig akkor talál rád, mikor a legnagyobb szükséged van rá. A közösen átélt borzalmak pedig egy olyan köteléket kovácsolnak közétek, amit se az élet, se a halál, de még az idő sem választhat szét.”

(2006. 05. 06. szombat reggel, Volterra)


Pontban hatkor tárult fel a cellaajtó. Felix lépett be rajta, arcán ördögi vigyorral. Felpattantam. Lendületemben majdnem Celynek ütköztem, így bocsánatkérően néztem rá.
- Felkelni! – mennydörögte Felix, de olyan hangsúllyal, mintha kutyákhoz beszélne. Egy idős asszony állt fel hirtelen és a vámpír felé kezdett rohanni őrült fénnyel a szemében. A férfi gúnyosan elmosolyodott és én tudtam, hogy mi következik.
- Ne! – kiáltottam kétségbeesetten, de már nem tudtam megállítani az asszonyt, aki rá vetette magát. Minden gyorsan történt, alig néhány másodperc alatt. A néni törékeny teste a falnak csapódott, a feje lehanyatlott, de még egy elhaló nyögés szakadt fel a torkából. Aztán csend. Nem mozdult többé. Elszörnyedve bámultam a jelenetet, láttam, hogy Gill szemeiben könnycseppek jelennek meg. Cely vigasztalóan szorította meg a kislánya kezét, de nem úgy tűnt mintha megrendítette volna az idős nő halála.
Felix néhány rongyot, és furcsa tárgyakat dobott a talajra.
- Tudjátok az utat, aki nem áll munkába azonnal, az ne is nagyon gondolkodjon a jövőjén – vetette nekünk majd gyors léptekkel távozott. A cella lakói gyors léptekkel a szerszámok után nyúltak, majd elindultak kifelé. Kérdőn tekintettem Celyre, mikor megpillantottam a nekünk hagyott szerszámokat.
- Mik ezek? – kérdeztem.
- Ütőkövek – felelte helyette Gill, majd felkapott egy rongyot. – Mindenkinek jár egy, de nekem anya nem engedi, hogy használjam. Én csak takarítok.
- Egyáltalán mit kell csinálni?
- Mi felelünk az alagútrendszer kiépítéséről – mondta egy sóhaj keretében, majd felkapott egyet. – Gyere, útközben elmondom a többit.
Engedelmesen követtem a sötét utakon.
- Az a céljuk, hogy minél több területek legyenek a birtokukban, természetesen a föld alatt. Senki nem sejti a ténykedésük. A rabszolgaság több szekcióra van osztva. Azt hiszem ötre, abból hármat alkotnak nők, a többit férfiak. A szektorok tagjai általában nem találkoznak egymással, de előfordul, hogy különleges jutalom gyanánt egy férfi egy nőt kap ajándékba, egyetlen éjszakára.
- De ez szörnyű…
- Az. Minden részlegnek más a feladata, az alagút vésés általában a férfiak feladata, de néhány hete a miénk is. Tehát ezt kell neked is csinálnod. Nézd a többieket, kövesd a mozdulatainkat.

Elszörnyedve érkeztem a munkaterületre. Mindenki szótlanul ütögette a köveket a falhoz, minden szakértelem nélkül. Mindenki máshogy fogta a köveket, volt, akinek már kora reggel kicsordult a vére a kő éles felülete miatt. Talán ezért nem felügyeltek minket a vámpírok. A vér miatt. Nem akarnak mindenkit lemészárolni egyetlen csepp miatt. Pedig én tuti, hogy bénázni fogok, bár mióta itt vagyok még nem botlottam meg. Most már tudtam valamit erről a helyről, de Cely a vámpírfoglyokról nem beszélt. De hogyan is tudhatna róluk? És ilyen körülmények között én hogyan fogom megtalálni őt? Merre keressem? Lassan egész Olaszországot behálózza a vámpír klán. Ez lehetséges? De hiszen ez… akkor mindenhova eljuthatnak szinte minden akadály nélkül. Akárkit megölhetnek, elrabolhatnak, megkínozhatnak. Mondjuk ez eddig is így volt.

- Amy, figyelj arra, amit csinálsz – suttogta Cely rosszallóan. – Nem fog tetszeni nekik, hogy csak ennyit dolgozol.
- Ne haragudj – hebegtem, mikor rájöttem, hogy igaza van. Elkalandoztam, és csak álltam egyhelyben. A szerszám ernyedten csüngött a karomban. – Már csinálom is, csak elkalandoztam - magyaráztam, majd figyelni kezdtem az ő mozdulatait. Aztán nekikezdtem.
Néhány perc múlva már ki is serkent az első csepp vérem. Közvetlenül azután, hogy először hasra estem, és még a térdem is bevertem.

Fogalmam sem volt nemsokára az időről, minden egybeolvadt. Kezeim fáradt, monoton mozgása görcsösen küzdött az akadállyal. A sziklás kemény volt, és nagyon nehéz volt áttörni. Néha vizet is találtam, ilyenkor az a képembe zúdult, teljesen váratlanul. Nem szóltam semmit, csak megtöröltem vizes arcom, és az sem érdekelt, hogy a víz és a verejték eggyé olvadt a kezemre száradt vérrel.

Izmaimban ólmos fáradtság uralkodott, minden tagom fájt, kíméletlenül. Éreztem, hogy nemsokára megjelennek az első vízhólyagok kezeimen. A bőröm piroslott, nem bírta az effajta terhelést. Nem szokta meg. Cely-nek ez már meg se kottyant. Titkon irigyeltem érte, és mégsem. Nem akartam hozzászokni, mert az mindennapi kemény munkát jelentene. Nekem ez nem megy, de muszáj kitartanom. Őérte.

Már nem is éreztem, hogy mikor lett vége. Robotként tettem a dolgom. Nem törődtem a többiekkel, nem akartam hallgatni még az ő kínjukat is. Már bántam, hogy ilyen elhamarkodottan idejöttem. Az lett volna a legjobb, ha megkeresem a Cullen családot. Ők többet tehetnének nálam. Több hasznuk lenne, mint egy szánalmas és gyenge embernek.

De mi van ha, ők sem tudnak semmit tenni? Honnan tudjam, hogy ők nem raboskodnak itt? Élnek-e még? Alice biztosan megakadályozná Edward szenvedését, és ő mindent meglát előre. Emmett megfékezte volna őt nyers erejével. Jasper lenyugtatta volna háborgó, bűntudattól ittas érzelmeit. Esme és Carlisle a lelkére beszéltek volna. Rosalie veszekedve próbálta volna kifejteni nem tetszését, és ellenérzetét. De mi van, ha mindezt megtették és nem volt elég? Vagy mi van, ha ezt nem tették meg? Talán őt is cserbenhagyták, mint engem. Nem őt biztosan nem hagyták el… ő családtag, egy Cullen, akit szeretnek. Velem ellentétben.

„A mi családunk nem hagyja cserben a másikat” – mondta egyszer Carlisle Rosalie-nak, mikor megvédtek engem Jamestől. Akkor tényleg úgy éreztem, hogy tartozom valahova. Bármennyire éreztem úgy, hogy nem érdemlem meg, jól esett. Hittem bennük, és azt hittem, hogy ők is hisznek bennem. Alice-ről komolyan azt hittem, hogy szeret. De még csak annyit se mondott, hogy viszlát, vagy valami. Ez is kevés lenne, de a semminél minden több. Miért hagyott ő is magamra? Edward kérésére? Miért volt az elég? Talán, mert őt jobban szeretik.

De ha egy Cullen soha nem hagyja cserben a családtagjait, akkor hogyan került Edward e sötét falak közé? Vagy talán az álmom igaz lenne, melyben Edward fejéből láttam a dolgokat? Carlisle kitagadta volna? De miért? Mi oka lehetne rá? Embert ölt volna? Az lehetetlen. Edward a legtisztább lény, mi létezhet. Magában viseli az összes emberi jóérzést, vámpír léte ellenére. Soha nem találkoztam nála nemesebbnél, és ha mégis ölne… én azt is elnézném neki. Mert azt sem gonoszságból, vagy önérdekből tenné. Mert ő jó, jobb bárkinél, vagy bárminél. És ezt nem elfogultságból mondom, hanem mert így van.

Fájdalmas sóhaj szakadt fel a mellkasomból, túl sok volt mára az emlékekből. Szenvedést okozott a múltam, de fáradhatatlanul kapaszkodtam belé, mert az emlékeim szebbek voltak minden valóságnál.

Észre se vettem, hogy mikor tántorodtam meg. Csak azt éreztem, hogy egy remegő, hideg kéz utánam kap, és megtartja gyenge testemet. Vettem néhány mély levegőt, mire kitisztult a kép. Cely sötét szemeiben aggodalom csillant a fáradtság mellett.
- Jól vagy?
Erőtlenül bólintottam, és elmosolyodtam.
- Igen. – Magamat se győztem meg, de nem érdekelt. Csak pihenni akartam, és behunyni a szemem. Az éhség csak másodlagos volt bennem.
Most vettem csak észre, hogy már a cellánknál járunk. Cely segített elmennem az ágyamig, ahova egyből levetettem magam. Úgy ahogy voltam, piszkosan és ruhástól. Még hallottam Gill aggodalmas érdeklődését, majd álomtalan álom nyomott el. De akkor még nem is sejtettem, hogy az éjszaka sem hoz számomra megnyugvást. Inkább egy olyan rémálmot, amit nem a saját ágyamban fekve tölthettem el.

Egy durvakéz rántotta meg a vállam, és én fájdalmasan szisszentem fel. A jobb vállamon ékesen maradt ott a kéznyom. Felnéztem. Két vörös gúnyos szem figyelte minden mozzanatom.
- Ébresztő angyalom – sziszegte Demetri a fülembe. Megremegtem, ahogy kezeivel végigsimított az arcomon. A hideg rázott, de nem fáztam. Gill csendesen zokogott a sarokban, ő már tudta, hogy mi következik. Én még túl kába voltam hozzá. – Azonnal menj és tisztálkodj. Ruhát is kapsz tőlem ma éjjelre. Ugye, milyen kegyes vagyok? Bár tiszta pénzpocsékolás ruhát adni rád, hiszen úgyis letépem.
- Miről beszél? – hebegtem ijedten. Az agyam vészesen forogni kezdett, a testem megbénult a félelemtől.
- Méltóképpen köszöntöm az újlányt - felelte nevetve, majd elindult kifelé. – Kapsz tíz percet, mikor lejárt… ajánlom, hogy az ajtó mögött várj. Ha nem engedelmeskedsz, hidd el, megbánod. Rengeteg nő van itt, nem vagy különleges, vagy pótolhatatlan. Ezt gondold át, mielőtt engedetlenkednél.

- Amy… - suttogta Cely rémült arccal, hozzám sietett, majd átölelt. Elkezdtek folyni a könnyeim. Gill is hozzám futott, pici kezeivel letörölgette őket.
- Tarts ki – súgta és bátorítóan rám mosolygott.
- Che cosa è necessario per salvare il tanto – morogta egy középkorú asszony. (Mit kell annyira sajnálni!) Cely dühös szemmel nézett rá, és mondott valamit olaszul, amit nem értettem.

Remegő tagokkal elindultam a fürdőbe, hogy rendbe szedjem magam és lelkiekben legalább egy kicsit felkészüljek arra, ami rám vár. Már bánom, hogy nem tettem meg Jacobbal, akkor legalább nem egy szadista vámpírnak adnám azt, amit Edwardnak szántam. Könnyek mardosták az arcomat, és elszörnyedve tekintettem egy aprócska piszkos tükörbe a fürdőnek nevezett helyiség falán. Szörnyen néztem ki. Kócos hajam rendezetlenül és piszkosan hullott fedetlen vállamra. A ruháim véresen, mocskosan és szakadtan lógtak rajtam. Az arcom fehér volt, a szemeim alatt sötét karikák feketéllettek. Bőrömön könnyek csillogtak. Egy bizonyos: nem voltam valami szexi látvány.

Öt perc múlva az ajtó mellett álltam. Nem néztem senkire, lehajtottam a fejem. Cely ide akart jönni hozzám, de intettem, hogy ne tegye. Erős szerettem volna lenni, de féltem. Mindentől. A fájdalomtól, a szégyentől és a megaláztatástól. Mégis a legrosszabb az volt, hogy ezek után, ha kiszabadulnánk Edwarddal és meggondolná magát, miszerint mégis kellek neki… akkor sem érne hozzám. Miért érintene meg egy meggyalázott nőt? Bár… talán inkább dühös lenne. Nem nézne rám, hanem inkább mérgesen járkálna fel s alá a szobában, miközben én sírva őt szólongatnám. De ő nem reagálna, hanem inkább magában vitatkozva viaskodna meg a döbbenetes ténnyel. De jobb, ha nem álmodozom. Ha valaha is mindketten szabadok leszünk… akkor sem vetemedne arra, hogy megérintsen engem. Hiszen megmondta: én nem vagyok elég jó neki.

- Na gyere szépségem – jelent meg Demetri vigyorogva és durván megrántotta a karomat. Engedelmesen követtem, és őt sem méltattam a tekintetemmel. – Elvitte a cica a nyelved? – kérdezte hirtelen és megtorpant.
Nem válaszoltam.
Dühösen felmorrant.
- Elvárom, hogy válaszolj, ha kérdezek.
- Nem figyeltem – szegtem fel dacosan a fejem. Engem nem fog megszégyeníti egy szadista szexéhes vámpír.
Felnevetett.
- Látom, hogy felvágták a nyelved, kicsi lány. Angol vagy, ugyebár?
- Amerikai.
- Amerikai… hm… hm… szeretem a szép amcsi lányokat – mondta, majd közelebb hajolt és a fülembe suttogott. – Csak nyugalom, cicám… én élvezni fogom. Légy önzetlen, és valld be, hogy csak ez számít. De lásd… én sem vagyok olyan szemét, mint amilyennek látszom. Megígérem, hogy a másodikat jobban fogod élvezni.
Gonoszan felnevetett.
Először azt hittem, hogy csak viccel. Ez nem történhet meg velem! Nem, nem és nem! Nem akarok Demetri Volturi szexuális játékszere lenni… Ennél még a halál is jobb lenne.
Nyeltem egy nagyot, hogy visszaszívjam könnyeim, majd felemeltem a fejem, és a vörös szemekbe néztem.
Aztán… leköptem.
Utána minden nagyon gyorsan történt…

Servitude for the freedom - 5. fejezet

Ajándék fejezet!! A 10.000-es látogatásért :) (L) Köszönöm!!!

Az első éjjel

„Nehéz ráébredni, hogy senki nincs, aki védelmezzen. Nehéz rájönni, hogy csak magadra számíthatsz, és az életed csak hajszálon múlik. Nehéz rájönni, hogy valahol, valamikor tönkretetted az életed.”


(2006. 05. 05. péntek este, Volterra)

Felix és Demetri végeláthatatlan katakombákon át egy sötét kis szobába vezetett. Aztán mikor beléptem, rájöttem, hogy nem is olyan kicsi. Tíz ágy feküdt egymás mellett, közöttük csak fél egy méter szabadhely volt. Ablak helyett csak valami szellőzőnyílás szerűség volt, állott, poros szag terjengett. Eluralkodott rajtam a bezártság érzése, de egy mély levegővel elűztem a kellemetlen érzést. Mégse most kéne kialakulnia bennem a klausztrofóbiának, nem? Elég kellemetlen lenne.

Több szempár is rám meredt, mikor beléptem a szobámnak nevezett lyukba. Voltak idős asszonyok, középkorú nők, fiatalok, de gyerekek is. Bele se mertem gondolni, hogy milyen lehet egy ilyen helyen felnőni. Mindannyian ellenségesen meredtek rám, mint valami betolakodóra. Milyen pokoli lehet itt az élet? Bizonyára kibírhatatlan, de nekem ki kell, hogy bírjam. Edwardért.

Nevetve hagytak magamra, miután rámutattak egy koszos ágynak nevezett bútordarabra, hogy az az enyém. Egyre bizonytalanabb lettem és féltem. A sötétség kétségbeejtően nyomasztott, égetett belülről. Éreztem magamon a tekinteteket, miközben közelebb léptem az ágyamhoz és egy picinyke szekrényhez. A holmimat, amit magammal hoztam, nem kaptam meg. Csak egy apró fényképet őriztem a szívemhez közel, a ruhámba rejtve, amin Edward és én mosolyogtunk boldogan. Ezt a képet a Cullen házból hoztam, senki nem vehette el tőlem. Edward azt hitte, hogy minden emlékemet magával vitte, de azzal nem számolt, hogy valaha még be fogok lépni hajdani szobájába. Innen is látszik, hogy nem szeret. Nem akart rám emlékezni, még egy képen keresztül sem.

- Idiota puttana (hülye szuka, hülye cafka) - nézett rám egy középkorú asszony megvetően, miközben végig mért. Nem értettem olaszul, de biztos voltam benne, hogy a megszólítás nem lehet túl kedves számomra. Tudtam, hogy mire érti. Még senki nem jött ide magától. És az zavarja, hogy én képes voltam rá, míg ő csak szabadulni akar. Rosalie logikáját jutatta az eszembe, és szúrni kezdett a szemem.
- Non si sa cosa si è impegnata! (Nem tudod, hogy mire vállalkoztál!) - tette még hozzá fitymálódva, majd a megszeppent fiára nézett, és egy határozott mozdulattal az ágyba fektette. Többet nem beszélt, ő sem különbözött a többiektől. Mindannyian végtelenül kimerültnek tűntek, legtöbben csak üres tekintettel gubbasztottak a koszos fal tövében.
Nyeltem egyet.
Vajon, rám is ez vár? Bevallom, féltem. Még soha nem rettegtem ennyire, de ennyire elszánt sem voltam még soha. A félelem állandóan kaparta a torkomat, remegtette a gyomromat, és a kezeimet. De az elhatározásom erősebb volt. Sosem voltam magabiztos és határozott. Talán a fájdalom mindenkit megváltoztat.

Nem tudtam, hogy mit kezdjek magammal. Elővettem a fényképet, és nézegettem. Próbáltam emlékeztetni magam, hogy miért is vagyok itt. De a szörnyűséges körülmények megrendítettek. Nem mindenki volt körülöttem épelméjű, valaki már bele is őrült. Ketrecbe zárt állatnak éreztem magam, akit csak dolgozni engednek ki. Hogyan lehetnek ennyire kegyetlenek a Volturik? De egy a lényeg: Én nem törhetek meg.

Az éjszaka közepén sikerült csak lehunynom a szemem. Fájdalmasan gondoltam azokra, akiket magam mögött hagytam, hálátlanul. Előttem lebegett Jacob elkínzott arca a kórházban, mikor azt hitte, hogy elveszíthet. És most elveszített. Ki tudja meddig tart az önkéntes mentőakcióm. Talán már öregasszony leszek, mire újra megpillantom a napfényt, de nem adom fel a reményt, mert nem szabad. Ki kell tartanom, és sietnem kell. Ki tudja, Edward meddig bírja még…

Éktelen bömbölés riasztott fel, riadtan pattantak ki a szemem, és villámgyorsan ültem fel. Először nem láttam semmit, majd meggyulladt egy gyertya. Többen is felriadtak, és most szitkozódva figyelték a nálam nem sokkal idősebb lányt, aki egy kicsiny, aranyos ötéves kislányt próbált csitítani, aki szüntelenül sírt. Apró kezei a lány vállait markolták, fejét édesanyja mellkasába temette.
- Éhes vagyok – sírta a kislány. Belehasadt a szívem a látványba. A fiatal nő könnyes szemmel vigasztalta.
- Gill, nemsokára itt a reggel és jön a reggeli. Tarts ki addig, kicsim. Próbálj meg aludni – csitítgatta sikertelenül. A pillantásom a kisszekrényre meredt. Maradt még néhány falat a vacsorámból, ami egyébként egy szelet kenyeret és egy pohár vizet takart. A bűztől nem volt étvágyam, így csaknem a kenyér fele és a víz egyharmada megmaradt. Gondolkodás nélkül álltam fel és ragadtam meg szegényes vacsorám maradékát és némán, lehajtott fejjel indultam el feléjük. A nő csak akkor vett észre, mikor leültem az ágyuk szélére. Rámosolyogtam a kislányra.
- Tessék, neked adom – nyújtottam, mire a kicsi lány boldogan kapott utána. Hálás pillantása megmelengette a szívem.
- Ne fogadd el, Gill – jött vissza a nő hangja. Értetlenül néztem rá, de ő is hasonlóan vélekedett rólam.
- Mit kérsz cserébe? Gondolom, nem önzetlenül kenyerezed le a lányom – mondta nekem ellenségesen.
- Nem kérek érte semmit cserébe. Nem voltam éhes, és gondoltam neki adom. Mi értelme megtartani a romlandó ételt, mikor éhes szájak éheznek? Nem mérgeztem meg, nem vezérel rossz szándék.
- Megeheted – fordult a lánya felé, de továbbra is bizonytalanul méregetett. – Ha bármi baja esik Gillnek, magam kaparom ki a szemeidet. Érthető? – próbált keménynek, rendíthetetlennel tűnni, de én átláttam az álarcon. A fájdalom vezérelte, és számára Gill volt a legfontosabb.
- A nevem Amabel Cringe – mutatkoztam be az álnevemen. Mintha az arca egy kicsit barátságosabbá vált volna, miközben néztük, ahogy Gill jólesően rágja az ételt.
- Cicely Jones, hívj nyugodtan Cely-nek. Ő pedig a lányom…
- Gillian Jones – mutatkozott be a kislány, miután lemosta a vízzel a kései vacsoráját. – Köszönöm, Amy.
- Amy? – hökkentem meg a becenév hallatán. Meg sem fordult a fejemben, hogy valaki ezen a nevemen fog becézgetni.
- Baj, ha így hívlak? – szeppent meg ijedten, mire nevetve megráztam a fejem.
- Dehogy – feleltem, majd Cely-re néztem. – Angolok vagytok?
- Angliában születtem, igen. Gill, pedig idebent, tehát ő elvileg olasz.
- Itt? – kérdeztem megütközve, mire szomorúan elmosolyodott.
- Igen, tizenkilenc éves voltam, mikor a szüleimmel eljöttünk Olaszországba nyaralni, a vőlegényem nem tartott velem. Volterra kastélyát is meg akartuk nézni, turistaként érkeztünk. Nem gyanakodtunk, majd rémálommá vált minden.

Sejtettem, hogy mi történt. A Volturi klán előszeretettel fogyasztja a gyanútlan turistákat, akik körbevezetésre jöttek.
- Hogyhogy életben hagytak? – kérdeztem halkan. Gill úgy nézett rám, mintha ő mindent tudna. Más volt, mint azok a kislányok, akiket eddig láttam. Szokatlan intelligencia sugárzott hatalmas kék szemeiből.
- Megtetszettem az egyiküknek, és felhasznált magának – rántotta meg a vállát, de a szemeiben fájdalom csillant.
- És így lettem én – mondta nekem Gill természetes hangon. Megdöbbenve figyeltem a kettősüket. De hát a vámpíroknak nem lehet gyerekük!
- Hogy nézett ki… Gill apja?
- Hófehér volt a bőre, vörös szemek. Azt hiszem, hogy tudod, hogy miről beszélek. Erre vagy kiváncsi, igaz?
Bólintottam.

- Te jó ég – suttogtam. – Nehéz elhinni.
- Tudom, hogy valami nem stimmel ezen a helyen – suttogta úgy, hogy más ne hallja. – Saját szememmel láttam, hogy hogyan ölték meg a szüleim. És az se normális, hogy Gill abnormálisan gyorsan növekszik, hiszen egy éve szültem.
- De hisz öt évesnek simán kinéz.
- Ez az. De nem tudom, hogy miért is mondom el neked. Azalatt a másfél év alatt, amit itt töltöttem, megtanultam, hogy ne bízzak senkiben. Neked mégis mennyi mindent elmondtam. Hogy csináltad?
- Fogalmam sincs. Én tudom, hogy mi történik itt, és te is. Talán ez lehet az oka. Mások is tudják?
- Nem, csak én és Gill. De hogy lehet ez, Amy?
- Egykor én is lehetetlennek hittem, aztán rájöttem, hogy semmi sem lehetetlen.

- Aludj kicsim – mondta Cely, majd csókot nyomott Gill homlokára.
- De én nem akarok, Amy-vel akarok beszélgetni – hisztizte, de laposakat pislogott. Nevetve nyugtattam meg.
- Ne aggódj, még holnap is itt leszek. Akarod, hogy dúdoljak valamit? – mosolyogtam.
- Igen! – felelte, mire dúdolni kezdtem az altatómat. Felidéztem magamban azokat a pillanatokat, mikor Edward dúdolta ezt nekem… Istenem, hányszor töltöttük egymás mellett az éjszakát, hányszor aludhattam úgy, hogy nem kellett félnem a holnaptól. Erős, hideg karok vigyázták az álmom, nem volt semmi gondom. Minden szép volt, mint egy romantikus filmben.

Észre se vettem, hogy mikor kezdtek folyni a könnyeim. Gill édesen szuszogott az ágyon, hófehér bőre világított a sötétben. Azt hiszem, hogy vonzom a természetfeletti lényeket. Beleszerettem az utamba eső legelső vámpírba, összebarátkoztam az utamba akadó első vérfarkassal és megkedveltem az első utamba eső félvért, akinek a létezését eddig lehetetlennek véltem.
- Amy? Minden rendben? – kérdezte Cely aggódva. – Mi a baj?
- Semmi baj – töröltem meg az arcomat, majd felálltam, hogy nyugovóra térjek a saját ágyamban.
- Mit dúdoltál? Mi a címe?
- Bella altatója – nyögtem ki, majd végig feküdtem az ágyamon, és a párnámba temettem az arcom. Nem sokkal később nyugtalan álomba szenderültem.

*.*

Kezdtem feladni a reményt. Mindenem fájt, a testem égett, a lelkem üvöltött. Jane őrült arca lebegett szemem előtt, és azzal próbáltam vigasztalni magam, hogy mindaz, amit látok, képzelet.

- Gyűlöllek! – sziszegte Carlisle a képembe. – Szégyent hoztál a nevünkre! Már bánom, hogy valaha is a fiammá fogadtam egy ilyen szörnyet. Hogy tehetted? Hogy? Hát hiába volt minden fáradtságom? Senkire nem gondolsz csak magadra!
- Carlisle, hagyd.
- Esme, kérlek, ebbe ne avatkozz bele. Tudod, hogy nekem van igazam.
- Tudom, szerelmem. Én is csalódtam benne – mondta szomorúan és fájdalmas arccal rám nézett. Ez jobban fájt, mint bármilyen szitok. – Már nem a fiam.

A fájdalom felemészt, eléget, elpusztít mindent itt bent. Már nem is emlékszem, hogy mióta mozdultam meg utoljára. Csak mozdulatlanul harcolok a lelkem démonjaival és a rám küldött fájdalmas képekkel és a testemet tépő őrült fájdalommal.
Sóhajtottam egyet.
Feladom.
Nem érdemlek semmilyen létet. Egy ilyen szörny csak a szenvedést érdemli. Talán ez már a pokol, és Bella haláláért vezekelek.
Talán már a gondolatoknak sincs értelme.

*.*

Verejtékben úszva ébredtem. A zokogásomba majdnem belefulladtam. Égetett az álomból áradó reménytelenség és a lelket tépő kín. Egy gyengéd kéz rázogatta a vállam. Cely nézett rám ijedt aggodalommal. Akaratlanul kerültem megint a figyelem középpontjába, mindenkit felébresztettem a megváltó álomból. Legtöbben gyűlölködve figyeltek, csak egy-két együtt érző arccal találkoztam, mikor körbenéztem. Már Gill sem aludt, hanem engem nézett.
- Sajnálom – hajtottam le a fejem. Cely átölelt. Nem értettem, hogy mivel érdemeltem ki azt, hogy megkedveljen. De nagyon jól esett. Már az első éjszakán barátot szereztem a pokolban. Ez azért… nem várt fordulat.
- Gyere, Amy. Mindjárt jönnek és kezdődik a robotmunka. Jól vagy? – aggódott.
- Persze – hoztam össze nagy nehezen egy mosolyt, és megpróbáltam felkészülni arra, ami rám vár… A jövő sokkal rosszabb volt, mint amire számítottam.