Sziasztok!

Üdvözöllek titeket a blogomon, ahol általam írt novellákat és regényeket olvashattok Twilight témában, remélem, hogy tetszeni fog nektek! Ha elolvastál valamit, nagyon örülnék, ha hagynál magad után véleményt, mert én abból fejlődök. Jó olvasást ;)

Admin: Ginewra
Opening: 2009. 06. 26.
Theme: Twilight


2010. június 29., kedd

Dear Alice - 3. fejezet


„Kedves Alice!

Egyre jobban vagyok, már nem érzem annyira a fájdalmat. Tegnap délután Edward és én elmentünk a rétünkre piknikezni egy kicsit. Csodálatos volt. Rengeteget beszélgettünk, és úgy éreztem magam, mint régen. A nap most is kisütött és fantasztikusan ragyogott tőle a teste. Olyan, mint egy angyal. Nem is tudom, hogy mivel érdemeltem ki. Hosszú idő óta végre boldog vagyok.
Bella”

„Kedves Alice!

Nagy bajban vagyok, minden elveszett. Meg akarok halni. Charlie észrevette a kezemen a vágásnyomokat és kétségbeesett dühvel kérte számon rajtam. Aztán nem tudom, hogy mi ütött belém, neki támadtam. Azt hiszem, hogy Edwardról is beszéltem neki, mire olyan ijedten nézett rám, mintha meghalt volna valaki. Mi üthetett belé? Aztán kihívta Dr. Gerardy-t és együttes erővel tönkretették az életem. Elvették tőlem Edwardot és a boldogságomat. Valamit lenyeletett velem, és azóta nincs velem Edward. Most is a szobámban fekszem, nem mehetek sehova, elzártak előlem minden éles eszközt, bezárták az ajtót és az ablakokat. Talán ha vámpír lennék, akkor kiszabadulhatnék. Alice, szerinted, ha megkérem Edwardot, akkor átváltoztat? Alig várom, hogy újra itt legyen. Tele van a szervezetem mindenféle nyugtatókkal, nem tudom, hogy Charlie miért tette ezt velem. Ráadásul most állandóan itthon van, és folyton beszélgetni próbál velem. Nem érti, hogy én csak Edwardot próbálom visszakapni. Te ugye megértesz, Alice? Te mit tennél, ha Jaspert vennék el tőled?
Bella”

„Alice!

Már órák óta csak zokogok. Felébredtem, és megtámadott a valóság. Megpillantottam a kezemen lévő sebeket, és felrémlettek előttem az elmúlt napok. Megőrültem, igaz? Edward szellemalakja túlnőtt rajtam és néha már azt hiszem, hogy tényleg velem van, igaz? Mond Alice, mit tegyek? Én nem akarok megőrülni! Nem akarok ennyi fájdalmat okozni Charlie-nak és Reneé-nek. Úgy tudom, hogy már ő is úton van ide. Nem akarok megőrülni! Félek, Alice. Olyankor minden olyan más. Ijesztő és zavaros. Vajon, ha vámpír lennék, akkor újra normális lehetnék? Nem tudom, hogy mit tehetek. Talán soha nem lesz több világos pillanatom. Érzem, hogy ez már nem is én vagyok, hanem egy elmebeteg az én testemben. Te ezt biztos látni fogod. Kérlek, változtass át, de csak ha vámpírként vele lehetek. Az igazi Edwarddal. Ha nem, és tudom, hogy nem… akkor kérhetek valamit? Ölj meg, Alice.
Bella”

„Alice!

Már tudom, hogy mit kell tennem. Ez így nem mehet tovább. Közveszélyes vagyok. Tegnap majdnem megkéseltem Reneét a konyhában. Én ezt nem akarom, Alice. Aztán megszületett a tervem. Már tudom, hogy hogyan jutok ki a börtönömből, és hogy hova menjek. Emlékszel még, amikor azt meséltem, hogy mit csinálnak szórakozásból a la push-i fiúk? Leugrálnak a szikláról, én is ezt fogom tenni. Szállni fogok, akárcsak egy madár. A legmagasabb sziklára mászom fel, és most is elég viharos szél fúj. Biztos halál. Ne haragudj rám, kérlek. Szeretlek titeket, de itt a vége. Nem akarok egyszer arra ébredni, hogy gyilkos lettem, és megöltem Charlie-t, vagy Reneé-t. Ahhoz túlságosan szeretem őket. Úgyis mindegy, hogy élek vagy sem. Titeket már nem érdekel. Néha haragszom rátok, azért, amit csináltatok velem. Néha úgy érzem, hogy ez az őrület is a ti hibátok. Volt, hogy éjjeleken át csak átkoztalak benneteket. De talán akkor még őrültebb voltam. Ti csak fényt hoztatok az életembe. Ez az utolsó levelem, Alice. Elbúcsúzom. Nekem ennyi jutott. Sosem tudtam, hogy hogyan fogok meghalni. De ha ezzel megmentek néhány életet, akkor boldog mosollyal az arcomon halok meg. Talán Edward is velem lesz, és akkor teljes lesz a boldogságom, hisz vele halok meg. Ha nem sikerülne, kérhetek valamit? Ha többet nem lehetek Edwarddal, akkor ölj meg. Tudom, hogy nem lesz könnyű, de képes vagy rá. Kérlek! Ez az utolsó kívánságom. Tartoztok nekem ennyivel. Csak ezzel tudnátok megmenteni… hiszen Edward vámpírként sem akarna engem. Ölj meg, Alice!
Szeretlek titeket!
Bella”

Hangtalanul zokogtam, a kezemből a padlóra hullottak a szomorú sorok. Nem tudtam több önuralmat gyakorolni, a fájdalom elöntött. Úgy zúdult rám, mint egy izzó lávafolyam, ami nagyot dördülve tört fel a föld mélyéről, elpusztítva minden pozitív dolgot. Csak Bella lebegett a szemem előtt, és magam előtt láttam a sorok közötti mögöttes tartalmat. Évek óta gyötört a bűntudat, hogy akkor eljöttünk Forksból, de még soha nem utáltam magamat ennyire érte. Annyira elmerültem, hogy a jövő bizonytalan világa elhomályosodott a szemem elől, és a képességem a háttérbe vonult.
Csak néztem a békésen alvó törékeny lányt, aki itt feküdt mellettem leszíjazva. Nem szólaltam meg, mert tudtam, hogy Bellának, mint ember nincsen jövője. Tudtam, hogy a halála elkerülhetetlen. Minden, amiért Edward annak idején küzdött, nemsokára megsemmisül. Bár már akkor eldőlt a sorsa, mikor elhagytuk a várost, és Edward kérésére kizártam a fejemből Bella jövőjét. Már akkor döntött a végzet, és Bella csendes magányban haladt, hogy beteljesítse. Én pedig nem tettem semmit. Megakadályozhattam volna, de nem tettem. Inkább struccpolitikát folytatva a homokba dugtam a fejem, ahelyett, hogy azt tettem volna, amit kell. Milyen barátnő vagyok én?
Bella nem hitte, hogy elolvasom a leveleit, de a lelke mélyén valamilyen érthetetlen okból bízott bennem. Csak tudnám, hogy mivel érdemeltem ezt ki. Nem érdemeltem meg. Nagyon nem. Nem írta le, de mivel ismerem őt, tudom, hogy a legvégsőkig hitt abban, hogy én megmentem a fojtogató őrülettől. Mind hiába.

- Alice? – hallottam egy vékony, halk hangot. Az ágyra pillantottam újra, és szomorúan néztem Bella üveges tekintetébe. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék. Vajon, most ő mit lát? Bárcsak látnám a gondolatait, de erre még Edward sem lenne képes. Mit látnék?
- Szia, Bella – nyögtem végül ki, csilingelő kedves hangon. – Hogy vagy?
- Megint vadászni voltatok? Edward mesélte az este… most mit ettél? – kérdezte mosolyogva. Megütközve néztem rá, de hiszen tudtam, hogy miről beszél. Azt hitte, hogy Edward vele van. Talán bizonyos szempontból jobb, hogy nem ismeri a valóságot. Az talán végleg összetörné.
- Szarvast ettem – mentem bele a játékba, nem tudtam, hogy mit tehetnék. Hogy mi lenne a legjobb.
- Én is mehetek legközelebb?
- Tessék?
- Vadászni veletek, ég a torkom a szomjúságtól – magyarázta, mire elszorult a torkom.
- Majd… talán… legközelebb – feleltem habozva. Próbáltam kiolvasni a jövőből, hogy mi lenne a legjobb, de nem láttam semmit. Az égvilágon semmit.

Üres tekintettel parkoltam le a házunk előtt. Mikor kinéztem az ablakon, láttam, hogy Jasper siet felém aggodalmasan. Robotszerű mozdulatokkal szálltam ki, és hagytam, hogy átöleljen. Megpróbáltam kizárni a fejemből mindent és néhány pillanatig csak a szerelmem közelségét élvezni, de nem ment. A fejemben a levél sorai peregtek, a szemem előtt Bella őrült tekintete lebegett. A halott szívem szörnyen fájt, és ha lehetséges volna, már nem élnék. De hiszen én halhatatlan vagyok.
- Jól vagy? – nézett rám gondterhelten, de ő maga is tudta a választ. Hiszen érezte az a lelkemben dúló éjsötét vihart.
- Nem – feleltem őszintén. – De jobban, mint Bella.
- Menjünk be, a többiek már itt vannak. Rosalie és Emmett is megérkezett. Híreik is vannak.
- És Edward?
- Ne kezdd újra, Alice. Ő nem – suttogta Jasper fájdalmasan. Tudtam, hogy még mindig magát hibáztatja Edward és Bella tragédiájáért. De jogtalanul. Edward döntött így, és mindannyian ugyanúgy hibásak vagyunk.

A nappaliban már mindenki ott volt, mindannyian komor szomorúsággal néztek rám. Talán Carlisle mindent elmondott nekik, vagy ez még rám vár?
- Hogy van? – szólalt meg Rosalie csendesen. Meglepetten néztem rá, hiszen ő utálta Bellát. De most csak sajnálat és bánat ült szépséges vonásain, és Emmett védekező karjaiba simult. Még Emmett sem mosolygott, olyan gyászos volt az arca, mint aki magán viseli a világ összes gondját. Ő tényleg kedvelte Bellát.
Esme a kanapén ülve zokogott, halkan, könnyek nélkül. Carlisle üres tekintettel csitítgatta, de lélekben teljesen máshol járt.
- Bella… nos… megőrült – mondtam ki a fájdalmas szavakat. – Írt nekem leveleket, és… magam előtt láttam, hogy hogyan lett egyre rosszabbul. Ő maga is érezte, hogy milyen állapotban van, és rettegett tőle. Ezért akart öngyilkos lenni, és leugrott a szikláról.

- Az orvosok szerint a sziklaugrásnál beverte a fejét egy sziklába és károsodott az agya – vette át a szót Carlisle. – Olyan mértékben, hogy már nem tudtak segíteni rajta. Korábban is őrülten viselkedett, rátámadott a szüleire is, de akkor még gyógyítható volt. Most már nincsen számára remény.
- A mi feladatunk, hogy eldöntsük a sorsát – suttogtam reményteljesen. Próbáltam arra a hajdani képre koncentrálni, amikor Edward és Bella vadászni mentek vámpírként, boldogan. Milyen régen is volt elérhető egy ilyen jövő.
- Szóval változtassuk át – suttogta Rosalie. – Én…
- Várj, Rose – intette le Carlisle. – Nem dönthetünk erről elhamarkodottan, biztos vagyok benne, hogy mindannyian szívesen látnánk a családba, de nem csak a mi érdekeinket kell figyelembe venni.
- De hát… - ellenkeztem.
- Alice… tudom, hogy ez most fájni fog, de nincs rá garancia, hogy a mérgünk bármit is segít Bellán. Megmenthetnénk az életét, örök életet adhatnánk neki, befogadhatnánk. De nem tudhatjuk, hogy az elméjére befolyással van-e méreg. Majdnem biztos vagyok benne, hogy Bella agya annyira károsult, hogy ezen már az átváltoztatás sem segíthet.

- Mit akarsz ezzel mondani? – morogtam rá ellenségesen.
- Ha átváltoztatjuk Bellát, egy vérszomjas szörnyeteget uszítunk az emberekre.
- Hogy… mondhatsz… ilyet? – leheltem döbbenten, és a többiekre néztem. Őket is ugyanúgy váratlanul érte ez a feltevés.
- Bármennyire fáj, ez a Bella, már nem a mi Bellánk. Mi öltük meg, a mi hibánk. És nincs rá módunk helyrehozni. Sajnálom. De jobb, ha ezt is mérlegelitek. Arról nem is beszélve, hogy a Volturi levadászna minket, ha egy befolyásolhatatlan újszülöttet kreálnánk.
- Akkor hagyjuk meghalni? – kérdeztem megtörten. – Hagyjuk szenvedni?
- Carlisle-nak igaza van – szólalt meg Rosalie. – Én is épp annyira szeretném, ha Bella családtag lenne, mint ti. Régebben utáltam, de ez már a múlt. De hiszen ismeritek Bellát. Ő mit választana? Ha normális újszülött lenne, akkor sem lenne soha boldog.
- Ezt hogy érted?
- Gondolod, hogy akarna örökké élni Edward nélkül?
- Edward még visszajöhet – ellenkeztem hevesen.

- Alice – szólalt meg most Jasper, és a vállamra tette a kezét. – Te magad figyelted a jövőjét, amíg az el nem tűnt. Azóta mióta halottnak hitte Bellát, nincsen róla hír. A jövője eltűnt, nem jelentkezik és meg akart halni. Biztos vagyok benne, hogy Edward halott.
- Nem – suttogtam kétségbeesetten. Reménykedve néztem a többiekre, hátha ők is hisznek abban, amiben én.
- Rose és én meglátogattunk néhány nomádot. Kérdezősködtünk – kezdett Emmett beszélni. – És megtaláltuk azt a vámpírt is, aki utoljára találkozott Edwarddal. A Volturi nem volt hajlandó megölni őt, így megölette magát egy román nomáddal. Most hoztuk a hírt, azért késlekedtünk. Edward halott – suttogta Emmett fájdalmas arccal.

- Nem… az nem… - zokogtam némán. És megértettem, hogy igazuk van. Nem menthetjük meg Bellát, azt ő sem akarná. - Ha többet nem lehetek Edwarddal, akkor ölj meg. Tudom, hogy nem lesz könnyű, de képes vagy rá. Kérlek! Ez az utolsó kívánságom. Tartoztok nekem ennyivel. Csak ezzel tudnátok megmenteni… hiszen Edward vámpírként sem akarna engem. Ölj meg, Alice! – idéztem megkövülten Bella szavait, míg a többiek értetlenül hallgattak. – Ezt írta Bella a levelében, ezt szeretné.
- Sajnálom, Alice – hajtotta le a fejét Carlisle, mire ránéztem.
- Ezt akarod igaz? Hogy én öljem meg.
Carlisle rázkódó vállakkal bólintott.
- Ezek szerint nincs más választásom – suttogtam megtörten. – Megyek és megölöm.
- Veled megyek – nézett rám Carlisle. – El kell intéznem, hogy ne gyanakodjanak rád.
- Rendben.
Miért kell megölnöm a legjobb barátnőmet? Miért? Miért?
- Ne úgy fogd fel, hogy gyilkosság – sietett utánam Jasper. – Így mented meg az életét, és így talán Edwarddal lehet.
- Bárcsak igazad lenne…

2010. június 21., hétfő

Dear Alice - 2. fejezet

„Kedves Alice!

Láttam Őt. Lehet, hogy megőrültem, de ennyi belefér. Ha a veszély mámora kell hozzá, hogy láthassam, azt fogom keresni. Pontosan olyan volt, ahogyan emlékeztem. Hallottam a hangját, és végre nem voltam egyedül. Tudom, hogy ez betegesen hangzik, de tudom, hogy csak a képzeletem játszik velem.
Az út szélén sétáltam, és fogalmam sincs, hogy mi ütött belém. Furcsán zaklatottnak éreztem magam, a testem remegett, és csak sírni lett volna kedvem. Nem láttam értelmét semminek sem, Alice. Mert miért dobogna a szívem nélküle? Eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha csak egyetlen lépést is lépnék balra, mi lenne, ha éppen abban a pillanatban jönne egy autó. Azonnal meghalnék? Vagy lassan szenvedve szűnne meg a fájdalmam? Nem tudhatom.
Aztán mikor megtettem volna azt a bizonyos lépést… Ő állt mellettem. Hozzám szólt, és megállásra késztetett. A következő pillanatban egy teherautó hajtott el mellettem. Megmentette az életemet, Alice. Talán ez azt jelenti, hogy mégis jelentettem neki valamit? Bár szerintem inkább a beteges fantáziám játszik velem. Talán túlságosan vágyom arra, hogy velem legyen.
De mi van, ha minden veszélyes helyzetben megjelenik? Adrenalinhoz kapcsolódik talán? Régen vonzottam a bajt, most sem lesz nehéz találnom párat. Kérlek, ne haragudj, amiért ilyeneket gondolok. De szükségem van Rá. Már ez is valami. Attól a pillanattól kezdve úgy érzem, hogy újra élek. Még Charlie is észrevette rajtam a változást. Mert most már tudom, hogy nem tűnt el minden, és van rá mód, hogy láthassam.
Más nem számít. Sajnálom, hogy ezzel megszegem az ígéretem. De ő sem tartotta be a szavait. Azt ígérte, hogy nem hagy el. Aztán elhagyott. Azt ígérte, hogy szeret. Aztán bevallotta, hogy mégse. Azt ígérte, hogy olyan lesz, mintha nem is létezett volna. De semmi sem olyan. Azt ígérte, hogy többet nem látom Őt. És most láttam Őt.
Dátumot nem írok, az időnek már nincsen számomra jelentősége.

Szeretettel,
Bella”

„Kedves Alice!

Ma elmentem a házatokhoz, de talán nem kellett volna. De azt reméltem, hogy újra látom Őt. Olyan kihalt volt, és olyan hátborzongató. Mintha ti mindannyian nem is léteztetek volna. Ott ahol egykor annyira boldog voltam, és ott ahol egykor ti éltetek… azt a helyet benőtte a gaz és borzalmasan néz ki. Eltűnt az a pompa, amit egykor sugárzott. Vagy talán csak belőletek áradt?
Végigmentem a szobákon, benéztem mindenhova, kivéve… az Ő szobáját. Végig simítottam a nappaliban az összetörött zongorán, felidéztem, hogy milyen képek voltak a falon, magam elé képzeltem, ahogy lelibbensz boldog mosollyal az arcodon az emeletről. Nosztalgiáztam néhány órát, aztán hazajöttem. De mégis… Inkább ott éreztem otthon magam. Talán, mert mielőtt elmentetek, én már döntöttem. Lélekben elköszöntem mindentől, mindenkitől és az életemtől. Titeket választottalak, még meg is haltam volna, hogy örökké veletek legyek. Kár, hogy ti nem kértetek belőlem. De most már mindegy.
Útközben láttam egy sziklát, néhány la push-beli fiú ugrott le róluk. Először nagyon megijedtem, és azt hittem, hogy öngyilkosok lettek. Aztán rájöttem, hogy csak szórakoznak. Jacob is köztük volt, régen barátok voltunk. Vajon, milyen érzés lehet leugrani a semmibe, úgy hogy tudod, hogy majd úgyis felbukkansz a felszínre? Vagy ha csak az ismeretlennel nézel farkasszemet?

Szeretettel,
Bella”

„Kedves Alice!”

Még mindig remegek a félelemtől. Ma elmentem a rétünkre, abban a reményben, hogy vele lehetek. De már semmi sem volt olyan volt, mint akkor. A virágok elhervadtak, a fű megsárgult, olyan üres lett minden, mint ahogyan magamat éreztem.

Aztán észrevettem, hogy nem vagyok egyedül. Laurent. Azért jött, hogy megnézze még a védelmetek alatt állok-e. És alig hitte el, hogy itt vagyok előtte védtelenül. Victoria küldte őt, de ő inkább magának akart. Azt mondta, hogy csak szívességet tesz, mert Victoria lassan végezne velem. Ő akkor is mellettem volt, és segített abban, hogy mit mondjak. De nem hazudtam elég jól, és még az Ő nevét is ki kellett mondanom. Majdnem összerogytam a fájdalomtól, de a rettegés erőt adott. Lecsapni készült, mikor morgás hangzott fel a fák közül és farkasok jelentek meg. Hatalmas medveméretű farkasok, akik üldözőbe vették Laurentet. Megmenekültem. Legalábbis egyelőre.

Félek Alice. Már minden bizonnyal elmondta Victoriának, amit megtudott és értem jönnek. Mi van, ha baja esik Charlie-nak? Vagy akármelyik ismerősömnek? A szobámban ülök most is összekuporodva, és minden neszre, minden apró rezdülésre összerezzenek. Mert tudom, hogy eljön értem.
A bátyád tévedett, amikor azt hitte, hogy Victoria majd Őt támadja meg. Szemet szemért, társat társért. És nem hiszem, hogy Victoriát meghatná, hogy én már… hogy mi már… nem vagyunk együtt. Egy kicsit hízeleg a gondolat, hogy meg akar ölni James miatt, olyan mintha még mindig együtt lennék Vele. Mégis félek, rettegek. Lehunyom a szemem és megjelenik előttem az égővörös lángkorona, mindenhol látom Őt. Úgy érzem, mintha valaki figyelne. Mintha soha nem lennék egyedül, de mégis rettentően magányos vagyok.

Szeretettel,
Bella”

„Kedves Alice!

Kezdek megőrülni, most már biztos vagyok benne. Hetek teltek el Laurent és a rét óta, és én azóta egyre inkább bekattanok. Victoria továbbra sem tűnt fel, én mégis mindenhol őt látom. És most már a bátyád is mindig velem van. Edward. Megpróbáltam kimondani a nevét, egymás után többször is mondogattam, egészen addig, amíg elviselhető lett a kín. Most már nem okoz olyan nagy fájdalmat a neve, de másra továbbra sem vagyok képes. Nem tudom nézni a tévét, nem tudok zenét hallgatni, mindentől menekülök, ami esetleg rá emlékeztetne. Nem tudok végigmenni az utcán sem, hiszen mindenhol csak turbékoló párokat látok. Olyankor összeszorítom a szám, megmakacsolom a lépteim, és szapora tempóban elmegyek tőlük minél messzebbre. Már senki sem vesz rólam tudomást, csak néha Angela pillant felém szomorúan, sajnálkozva. Azóta is az asztalotoknál ülök, és egyre ritkábban eszek. Hiszen ti sem ettetek.
Nemsokára itt a nyár, csak hetek kérdése. És csak azt látom, hogy milyen boldog voltam egy teljes éve. Szerencsére homályosodtak az emlékeim, a szép percek már nem olyan élesek, de az utolsó pillanatokat sehogy sem tudom kitörölni.

Ma az ebédnél Angela megérintette a vállam, bizonyára mondani szeretett volna valamit kedvességből, de annyira elmerültem a gondolataimból, hogy váratlanul ért az érintése. Hónapok óta senki nem ért hozzám, és annyira megijedtem. Hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok, azt hittem, hogy Victoria talált meg. Sikoltozni kezdtem, és vadul hátrálva zuhantam le a székről. Az egész ebédlő engem figyelt. Néhányan megvetéssel, míg mások harsogva felnevettek. Még a bolond jelzőt is elcsíptem néhány szájból. Angela heves bocsánatkéréssel segített fel, de én minden ízemben remegve rohantam ki az iskola épületéből, bepattantam a furgonomba, és elhajtottam. Mindegy volt, hogy merre csak el innen. Haza csak késő este értem, és fogalmam sincs, hogy mit csináltam egészen sötétedésig. Csak egy dologra emlékeztem, hogy a szellem-Edward társaságában néztem végig az alkonyatot és néhány teljes percre igazán boldog voltam.

Bella”


Kedves Alice!

Kezdem egyre őrültebben, de egyre jobban érezni magam. Tudom, hogy ostobaság illúziókban élnem, de így könnyebb. Én megpróbáltam normális életet élni nélkületek, de vesztettem. Úgy érzem, hogy ez már kezd eltávolodni a normálistól. Charlie is aggódik értem, el akart küldeni orvoshoz, de megnyugtattam, hogy jól vagyok. Utána a szobámba jöttem, és nyitott szemmel körülnéztem. Olyan a szobám, mintha senki nem lakna benne. Nincsen egy darab porszem se, nincsenek képek a falon, vagy bárhol, mindenhol katonás rend uralkodik, és minden személyes tárgyam eltűnt.
Edward most már minden pillanatban velem van, de csak akkor szólal meg, ha veszélyben vagyok. Ezért igyekszem keresni az ilyen helyzeteket. Tegnap a kezembe akadt egy konyhakés, fogalmam sincs, hogy hogyan került a szobámba. Felkaptam, hogy visszavigyem a helyére, de aztán inkább leültem az ágyamra a késsel a kezembe. Hosszú percekig csak némán figyeltem, nem is tudom, hogy mit akartam vele. Csak néztem. Aztán felemeltem és óvatosan végighúztam a csuklóm felett. Nem vágtam bele, csak finom vonalat húztam a bőrömre. Egy vörös csík jelent meg, de a vérem nem serkent ki. Egy kicsit fájt, de jól esett. Alice, ez már az őrület? Megőrültem?

Bella”


- Alice? – hallottam meg hirtelen magam mögött egy hangot, alig vettem észre, hogy már nem kettesben vagyok Bellával és a levelekkel. Sokkos tekintettel néztem fel a belépő alakra, és csak pár pislogás után ismertem fel benne Carlisle-t. Sajnálkozva nézte Bellát, aztán engem. Én is ránéztem a barátnőmre, aki még mindig mozdulatlanul feküdt. Néha Edward nevét motyogta, de amúgy teljesen csendben volt. Alig lélegzett a rengeteg nyugtatószertől. – Meddig maradsz?
- Ameddig szükséges. Ezeket a leveleket Bella írta… nekem – mutattam a mellettem heverő levélkupacra és a kezemben szorongatott példányra. Annyira remegett a kezem, hogy vámpírlátással is alig láttam a betűket. – Van valami remény, Carlisle? Meggyógyul?
- Beszéltem a kezelőorvosával, már hónapok óta csak romlik az állapota. Nincs magánál, állandóan félrebeszél, és hallucinációi vannak, néha még az ismerőseit se ismeri fel.
- És ha átváltoztatnám? – kérdeztem reménykedve. Már akkor eldöntöttem, amikor megpillantottam ebben a szobában. A jövő még mindig egy vámpír Bellát mutatott.
- Ezt nem döntheted el egyedül, Alice. Olvasd végig a leveleit, és gyere haza. Nem segíthetsz rajta, sajnálom. Az átváltoztatását pedig a család megszavazza, amint hazajöttél. Rendben?
Szomorúan bólintottam.
- Jasper aggódik érted, mit mondjak neki? – kérdezte még szomorúan, és ő sem tudta levenni a szemét egykori lányáról.
- Mond meg neki, hogy… jól… leszek. Ne aggódjon miattam. És a család? Ki van még itt Portlandben?
- Bár sok minden megváltozott, a családunk mindig összetart. Én Esmével jöttem, és úgy tudom, hogy Emmett és Rosalie este érkeznek. Jasper pedig otthon vár rád.
Nem tettem fel több kérdést, furcsa volt ez így számomra. A családunk nekem több emberből állt. De talán jobb, ha hozzászokom, hogy Edward jelenlétére többet nem számíthatunk a családi összejöveteleken.

Carlisle csendben távozott, én pedig olvasni kezdtem az utolsó néhány levelet.

2010. június 19., szombat

Dear Alice - 1. fejezet

Itt az első fejezet, de szerintem ez még elég unalmas. Az izgalmasabb részek később következnek :)

„Kedves Alice!

Eltűntetek. Mint minden más is. Elmentetek, és veletek ment minden. Most kivel beszélhetek? Elvesztem. A lelkem és a szívem is veletek tartott, csak a testem maradt itt, üresen, kiégve. Olyan mintha minden eltűnt volna. Nem látom többé a színeket, nem látom többé a virágokat, számomra nem kel fel többé a nap, hiába kapcsolom fel a lámpát, nem látom a fényt. A lelkemet néma csend és feketeség veszi körbe.
Folyton a fejemben zengnek a szavai, és borzalmasan fájnak. Ó, Alice! Mindig is tudtam, hogy nem vagyok elég jó neki, és hogy jobbat érdemel. Mindig is tudtam, és bekövetkezett a pillanat, amitől féltem. Amikor eltűnt az erdőben, én követtem. Most már tudom, hogy ostobaság volt, de akkor nem akartam elengedni őt. Addig rohantam, amíg bírtam, de nem láttam őt sehol. Hogyan vehetném fel a versenyt egy vámpírral? De legalább megpróbáltam. Aztán elaludtam az avarban, és Sam Uley talált rám, majd vitt haza Charlie-nak. Aggódom Charlie-ért, nem akarom tönkretenni őt. Látom rajta, hogy mennyire megijeszti őt az új Bella, és már ő sem önmaga. De tulajdonképpen néha magam is megijedek, ha tükörbe nézek. Ez jobb lesz valaha? Elviselhetőbb?
Nem megijeszteni akarlak, csak őszinte vagyok. Tudom, hogy soha nem olvasod el ezt a levelet, de mégis valahogy jól esik. Így olyan, mintha legalább belőled itt maradt volna egy darab. Levelet kellett írnom, nem tudtam nem megtenni. De az Ő nevét nem tudnám még papírra se leírni, és te vagy a legjobb barátnőm. Ezért írok neked.
Bár talán igazatok van, és így lesz a legjobb. Talán elfelejtelek titeket, és az életem újra normális lesz. Talán, de nem hiszem. Vigasztal a tudat, hogy legalább ti boldogok vagytok. Ő is megszabadult egy tehertől, és kereshet valaki olyat, aki elég jó neki.
Most mennem kell, későre jár. Charlie ragaszkodik hozzá, hogy lefeküdjem. Én nem látom értelmét, rettegek az éjszakáktól. Olyankor minden még hidegebb és még sötétebb. Fázom. Minden éjjel sikoltva ébredek, minden éjjel újra átélem, ahogy elhagy és eltűnik a semmiben. Begyógyul valaha a mellkasomon érzett hasadék? Változni fog ez valaha, Alice?

Szeretettel,
Bella
2005. október 10.”


„Kedves Alice!

Megint nem tudok aludni, már hetek óta. Mégsem érzem magam fáradtnak, inkább kába vagyok egész nap. Néha egész órák tűnnek el, mintha meg sem történtek volna. Egyszer még reggel van, aztán mire észbe kapok, már megint este van. Néha nem emlékszem, hogy hogyan jöttem haza, egyszer csak itthon vagyok. Már a suli sem ugyanolyan, nem tudok megszólalni sem. Még vannak, akik megpróbálnak beszélgetést kezdeményezni velem, de nem jut el az agyamig a mondandójuk. Két lehetőség van, a fájdalom és a semmi. Én a semmit választottam. Nem érzek semmit, mintha nem is léteznék. Csak a szívem dobog, de nem élek. Olyan álomszerű minden, még ő is. Elvitt magával mindent, ami rá emlékeztetne. De akkor sem tudom őt kitörölni, nem megy. Azt ígérte, hogy olyan lesz, mintha nem is létezett volna. De soha sem lesz olyan. Charlie már be se rohan, ha éjjel sikoltozva ébredek. Már ő is megszokta, és beletörődött. Látom az arcán a fájdalmat, és próbálok úgy tenni, mintha jól lennék. De azt is látom, hogy a közömbösség mennyire fáj neki. Pedig én kezdek beletörődni ebbe az életbe.

A suliban tegnap leültem a ti asztalotokhoz, és ez egy kicsit megnyugtatott. Behunytam a szemem, vettem egy mély levegőt és egy teljes pillanatig azt képzeltem, hogy még ott vagytok velem. Boldog pillanat volt, de hamar tovaszállt. Kinyitottam a szemem, és ti nem voltatok sehol. A székek, ahol egykor ültetek üresen hirdették a hiányotokat. Amikor elfordítottam a tekintetem, kinéztem az ablakon, zuhogott az eső. Nagyjából én is így éreztem magam, de én már nem sírok, Alice. A fájdalmam túlnőtt a könnyeken. Nem bánom, hiszen utálok sírni.

Már több levelet is írtam az előző óta, de aztán mind a szemetesben landolt. Talán majd ennek is ott lesz a helye. Valahogy jól esik mindezt kiírnom magamból, olyan mintha naplót írnék, de ez más. Mert ott van az illúzió, hogy ott egy második személy is, te. Kérdezhetnék ezrével, de tudom, hogy nem kapok választ soha sem. Pedig annyi mindenre kíváncsi lennék. Miért hagytál el te is? Ő legalább elköszönt, te még ezt sem tetted meg. Nem haragszom, csak szívesen átöleltelek volna még egyszer utoljára. De mindegy, ez már nem számít. Az élet halad tovább, én pedig a kispadon ülve várom a meccs, az élet végét.

Szeretettel,
Bella
2005. október 25.”

„Kedves Alice!

Mikor elmentetek, és ő elment, magatokkal vittetek mindent. De az ő hiánya ott van mindenhol bárhová nézek. Mintha egy hatalmas lyukat ütöttek volna a mellkasomba. De valahol mégis örülök, a fájdalom az egyetlen emlékem arról, hogy valóságos volt, hogy mind azok voltatok. Néha még magamban is kételkedem. Mi van, ha csak képzeltelek titeket? Hiszen minden tárgyi emléket magával vitt. Már semmiben sem vagyok biztos, csak abban, hogy mindenben Őt látom. Elszántan kapaszkodom a nevetésébe, a mosolyába, a szavaiba, de kezd eltűnni minden. Csak az üresség és a fájdalom marad. Olyan furcsa, hogy a szép percek eltűntek, míg a búcsúja minden pillanata élénken bennem él.
Először azt hittem, hogy engem is magával visz. Nem értettem, hogy miért nem várja meg legalább az érettségimet. Azt hittem, hogy azért megyünk el, hogy ne zavarjunk titeket. Aztán jött a hidegzuhany.
Álmaimban, az erdőben futok utána, de ő egyre inkább távolodik tőlem. Hideg tekintete közönyösen, szeretet nélkül néz vissza rám, és ilyenkor úgy érzem, hogy minden gyönyörű szép perc csak hazugság volt.
Nem akarok így élni, Alice. De nem tehetek mást, gondolnom kell Charlie-ra, és megígértem neki is. Megígértem, hogy vigyázok magamra. De néha eljátszok a gondolattal, hogy mi lenne ha… mi lenne ha… esetleg… véget érne minden.

Remélem, ti jól vagytok, és boldogan éltek tovább. Sokkal könnyebb a tudat, hogy ő legalább nem szenved. Mit nem adnék, ha csak még egyszer vásárolhatnék veled, Alice, pedig ó mennyire utáltam. Annyi boltba berángattál, és annyi mindent kellett végig próbálnom. Mások mit nem adtak volna ilyen lehetőségért, én pedig utáltam. Most mégis mindenemet odaadnám, ha újra veled, veletek lehetnék. Még Rosalie gyűlölködő és gúnyos tekintetét is elviselném, úgy hiányoznak Emmett poénjai és Esme szeretetteljes szavai, ölelései. Vagy Carlisle megrendíthetetlen nyugalma, vagy akár Jasper fájdalmas arca. De mégis Ő hiányzik a legjobban. Nem tudom kimondani, vagy akár leírni a nevét. Nem megy. Mikor Charlie róla beszélt, úgy éreztem, mintha tüzes-vassal kínoznák a bensőmet, mintha tőrt forgatnának a szívemben. De minden álmomban látom őt, csak egyre homályosabb. És minden alkalommal elhagy, pedig megígérte, hogy soha nem hagy magamra.

Most mennem kell, főznöm kell valamit Charlie-nak, mert nélkülem éhen halna. Minden házi munkát én csinálok, sőt még a sulira is sokat tanulok. Addig sem kell gondolkodnom…

Szeretettel,
Bella
2005. november 15.”

„Kedves Alice!

Karácsony van. Tanácstanul ültem le a fenyőfával szemben, és csak nézem, és nézem. Charlie és én díszítettük fel, de nem is emlékszem belőle semmire. Ez is kimaradt. Mintha közben beszélt is volna hozzám, de nem hallottam belőle semmit. Ilyenkor csak bólogatok, igen-nemmel válaszolgatok és elvárom, hogy beérje ezzel. Ez a szeretet ünnepe, de úgy érzem, hogy én már soha senkit nem fogok tudni szeretni. Ajándékot sem vettem senkinek. Amíg Charlie nem hozta be a fenyőfát, addig nem is tudtam, hogy milyen nap van.
Ő most elment La Pushba, ünnepelni. Engem is próbált elvinni magával, de semmi kedvem nem volt hozzá. Még emlékszem, hogy az ottaniak még örömtüzet is gyújtottak, mikor ti elmentetek. Ezek után nem tudnék kedvesen beszélni velük, bár mostanában nem is nagyon mondok senkinek semmit. Amúgy sem szeretném elrontani a bánatommal senkinek sem az ünnepét. Nem számít. Csendben megvárom, amíg megöregszem és meghalok. Nem is tudom, hogy mikor beszélgettem utoljára. Te vagy az egyetlen kapcsolatom a külvilággal, bár valójában ez csak illúzió, hiszen csak magamnak írogatom ezeket a leveleket. Soha nem fognak hozzád kerülni és ez nem is baj. Így a legjobb.

Vajon, ti mit csináltok most? Összegyűltök békességben egy gyönyörű szép karácsonyfa körül, amit Esme és Rosalie díszített fel? Alice, te vadul fényképezgetsz, hogy megmaradjon minden pillanat? Emmett minden bizonnyal énekel, Jasper végre boldog, hiszen karácsonykor nem éri semmilyen negatív érzelem. Carlisle álmélkodva figyeli talán Esmét? Ő pedig a zongorán játszik valami csodálatos karácsonyi dallamot? Aztán ajándékokat adtok egymásnak, és vidáman beszélgetitek át az ünnepeket, vagy talán ünnepi vadászatot tartotok az erdőben?

Boldog Karácsonyt, gondolatban is.

Szeretettel,
Bella
2005. december 25.”

„Kedves Alice!

Vége az évnek, egy új kezdet következik. Mégis minden pillanat ugyanolyan. Kívánnám, hogy visszajöjjön hozzám, kívánnám, hogy újra velem legyetek, kívánnám, hogy újra éljek, de naiv lennék. Naphosszat fekszem az ágyon, és tudom, hogy ez ezentúl sem lesz másképp. Ez az év is ugyanolyan lesz, mint az előző. Ó, Alice… elképzelni sem tudod, hogy mennyire vágyom arra, hogy újra lássam Őt…

Boldog Újévet!

Szeretettel,
Bella
2006. január 1.”

Dear Alice - Prológus

Tudtam, hogy hova kell mennem, bár ne tudtam volna. Próbáltam halasztani a percet, de az túlságosan önző dolog lett volna. Jasper felajánlotta, hogy velem jön, de nem tartottam jó ötletnek, hogy odajöjjön az ő képességével. A többiekkel pedig már évek óta nem találkoztunk, és csak havonta beszéltünk telefonon. Párokra hullottunk szét, de mintha ez csak nekem fájt volna. Ők nem tudtak róla, hogy mi történt Bellával.

Felnéztem a hatalmas fehér épületre, és tétováztam. Féltem. Tudtam, hogy mi vár rám, láttam előre a látomásaimban, de szemtől szemben… borzalmas. Egy hatalmas fekete ajtó tűnt fel előttem, a rácsos ablakok sokaságában. Erőt vettem magamon, és emberi tempóban beléptem az ajtón, és egyenesen a recepciós pulthoz siettem. Egy középkorú nő ült mögötte, és éppen telefonált, tudomást sem véve rólam. Megköszörültem a torkomat, mire felnézett, de nem zavartatta magát. Kezdtem ideges lenni, de visszafogtam magam. A kezemet a pultra helyeztem, és finoman dobolni kezdtem rajta. De csak óvatosan, nem akartam, hogy horpadások keletkezzenek a kezem nyomán. Az ciki lett volna.

Letette a telefont és végre normálisan rám nézett.
- Miben segíthetek?
- Bella Swanhoz jöttem látogatóba – feleltem magabiztos hangon. Elszállt minden kétségem, azonnal látni akartam a barátnőmet. Talán csak tévedésből van itt, és nem illik ide. Talán… minden félreértés. A rengeteg fehér szín borzalmasan zavart, olyan orvosi fennhangot teremtett. De sajnos én nem érzékeltem a csendet, hallottam az ajtók mögött lévő emberek vad zaját. És ami igazán zavart, hogy Bella is ezek mögött az ajtók mögött van valahol, egyedül és magányosan.
- Kije maga? – kérdezte el sem fordulva. Már megterveztem a belépőmet, így jelentőségteljesen ránéztem és meggyőző hangon megszólaltam.
- Alice Cullen vagyok, Bella unokatestvére.
- Maga Alice? – tágultak ki a szemei döbbenten, ami váratlanul ért. Honnan hallott rólam? Úgy nézett rám, mintha szellemet látna. Nem… Bella nem árulhatta el a titkunkat…
- Igen, én vagyok. Honnan hallott rólam? – kérdeztem udvariasan, holott magamban tomboltam a türelmetlenségtől. Idegesen fészkelődni kezdtem, amit ő is észrevett, de barátságosan mosolygott rám. Meglepett a változás. Aztán lehajolt és keresni kezdett valamit a szekrényben. Majd felnézett, majd egy vastag levélköteget nyújtott felém.

- Ezek magának szólnak, Bella írta őket. Talán ebből megtudhatja, hogy mi vezetett idáig. Állandóan magánál tartotta őket, nem tudtuk tőle elvenni.
- Akkor mi változott? – értetlenkedtem, mire a nő elkomorult.
- Talán ezt valamelyik nővérrel kéne megbeszélnie – felelte. – Én csak pletykákkal szolgálhatok, de jobb, ha még azzal sem. Megkértek, hogy adjam át ezeket, ha maga felbukkanna. Ezen a szinten, a baloldali szárnyon, a folyosó végén a 33-as szoba.
- Köszönöm – háláltam meg a segítséget, és elindultam arra, amerre az útmutatás szólt. Borzalmasan büdös volt, és megborzongtam, mikor megláttam néhány szerencsétlent. Néhányan kint ültek a folyosón, de a legtöbb fehér ajtó zárva volt. Megálltam a 33-as szoba előtt és lenyomtam a kilincset.
Haboztam, de aztán beléptem.

A látványra nem voltam felkészülve, és az egész testem megremegett. Bella feküdt az ágyon, az a Bella, aki egykor tele volt élettel és boldogsággal. De már nem ő volt előttem, csak egy test, egy erőtlenül dobogó szív és egy minden bizonnyal megbomlott elme.
- Bella – suttogtam megrendültem és az ágy mellé térdeltem. A kezemmel óvatosan végig simítottam a kócos, csatakos hosszú barna hajon. Egykor szerelmesen csillogó szemei most élettelenül és üresen meredtek a semmibe. Észre sem vett engem, talán fel sem fogja, hogy mi történik a külvilágban. Még azt sem, ami közvetlenül a szeme előtt zajlik.
- Jó napot kívánok – szólalt meg hirtelen mögöttem egy hang. Felkaptam a fejem, és egy ápolónőt pillantottam meg.
- Jó napot – biccentettem, de a szememet visszafordítottam a barátnőmre. Olyan szomorúság szorította össze a szívemet, amit még soha nem éreztem. És nem hittem, hogy valaha is érezni fogok. Jövőbe láttam, de legnagyobb bánatomra, nem tudom megváltoztatni a múltat. – Alice Cullen vagyok – mutatkoztam be, és láttam, hogy a tekintete megvilágosodik és bizonyára a leveleket is látta a kezemben. – Hogy van? – céloztam Bellára.
- Először van itt, igaz?
Bólintottam.
- Nem akarom elkeseríteni, Alice, de rengeteg esettel találkoztam a munkám során. Sajnos Miss Swan a reménytelen páciensek közé tartozik. Az agya olyan mértékben károsodott, amit nem lehet visszafordítani semmiképpen. Nem használt semmilyen kezelés.
- Biztos benne? – kérdeztem, és alig tudtam visszafojtani a könnyek nélküli fájdalmas zokogást, ami legszívesebben kitört volna belőlem.
- Igen. Most azért ilyen nyugodt, mert rengeteg nyugtatót voltunk kénytelenek adni neki a tegnapi után.
- A tegnapi?

- Bella vámpírnak képzeli magát, és tegnap kiszabadult a szíj alól és megtámadta a többi beteget. Megharapta őket, és azzal magyarázta, hogy neki vért kell innia, mert vámpír. Alig tudtuk elkapni, és akiket megharapott elvittük beoltatni, hogy ne kapjanak el semmilyen fertőzést. Volt, hogy Bella három teljes napig feküdt az ágyon és megállás nélkül sikoltozott. Megvizsgáltuk, semmilyen változás nem történt a testében, pedig azt állította, hogy átváltozott. Ez természetesen nevetséges, de azért elvittük megvizsgálni, hátha meg tudjuk győzni, hogy csak képzelődik. Vámpírok nem léteznek.
- Uramisten – suttogtam megrökönyödve. Én tudtam, hogy ez még borzasztóbb, mint ahogy a nővér hiszi, hiszen magam is vámpír voltam. Bella ellenben teljesen ember volt… Vajon, van remény, hogy meggyógyul? Vajon, ha átváltoztatnám, akkor újra az a Bella lenne, akit megismertünk?
- Nővér? Lehetne egy kérésem? Itt maradhatok mellette egy kicsit? Közben elolvasnám a leveleket…
- Hát… nem szabadna engednem, de rendben. Maga Dr. Cullen lánya, igaz?
- Igen.

- Ez esetben nyugodtan maradhat, ameddig szeretne. De semmi esetre se segítsen neki leszedni a szíjakat, mert akkor nem lehet bírni vele. Még nem volt olyan páciensem, aki ilyen leleményesen bújt volna ki a szíjazásból, de Bella mindig megoldja. Ha bármi gond van, ott a nővérhívó a falon, hívjon azonnal – mondta, majd becsukta az ajtót, én pedig kettesben maradtam Bellával.
- Bella… drága Bella, annyira sajnálom. Sajnálom, hogy magadra hagytunk, sajnálom, hogy tönkretettük az életed. Mindent sajnálok, és ne aggódj, soha nem bocsátom meg magamnak, hogy ez így történt – suttogtam, miközben a haját simogattam. Aztán a levélköteg felé nyúltam és levettem a legelsőt, a legkorábbi dátummal…
„Kedves Alice” – olvastam a megszólítást, és olvasni kezdtem. Az őrülethez vezető út…

2010. június 16., szerda

Sztárok, Interjúk, Hírek: Our Magazin 1. szám

Megjelent a Vampire Diaries témájú monitamunoz.gp-n az Our Magazin első, júniusi száma! Olvashattok sztárokról, böngészhettek interjúkat netes írókkal és oldalszerkesztőkkel, hírek Twilight, Vampire Diaries és még sok más témában!

Az első számban velem is olvashattok interjút :$ A következő számban, ami júliusban jelenik meg, pedig Eclipse élménybeszámolókat találtok majd ;)

Köszönet a magazinért a monitamunoz.gp-nek :) Mindenkinek szeretettel ajánlom ;)

Puszi:

Ginewra

2010. június 9., szerda

Novella előzetesek :)

Itt a nyár, és visszatérek egy kicsit :) Hamarosan két novellával jelentkezem. Ezekről hoztam egy kis előzetest :)

1. Unprotected

Edward elhagyja Bellát, védtelenül. A szakításos jelenet után folytatódik a novella közvetlenül. Bella az erdőben bolyong, de nincs egyedül. Victoria lesből figyeli a lányt, arra várva, hogy megölje és beteljesítse a bosszúját.
Edward Cullen pedig tíz évvel később tér vissza a városba, hogy megnézze, hogy Bella jól van-e. De nem az fogadja, amit várt...

2. Dear Alice

Mindannyian láthattuk a filmben, hogy Bella depressziósan írja a leveleit Alice-nek, aki persze egyiket sem kapja meg. De évekkel később Alice visszatér Forksba, és megtalálja a leveleket. De már késő. A múltat visszaforgatni nem lehet, szembe kell nézni a hibákkal, még ha fájnak is a következményei. Vajon, van még remény? Vagy már minden elveszett?

Ez egy szomorú hangulatú novella vagy esetleg kisregény lesz Alice szemszögéből. Még nem döntöttem el, hogy tragédia vagy happy end lesz-e a vége.


Hamarosan hozom őket, és mindenkinek kellemes, boldog és napsütésben gazdag nyarat kívánok! :)

Puszi:
Ginewra