Sziasztok!

Üdvözöllek titeket a blogomon, ahol általam írt novellákat és regényeket olvashattok Twilight témában, remélem, hogy tetszeni fog nektek! Ha elolvastál valamit, nagyon örülnék, ha hagynál magad után véleményt, mert én abból fejlődök. Jó olvasást ;)

Admin: Ginewra
Opening: 2009. 06. 26.
Theme: Twilight


2009. október 31., szombat

Lélekvihar - A vér szava - 22. fejezet


Felfedett titkok 3/2

(Edward szemszöge)

Ahogy Jasper nyugalma veszített az erejéből, úgy süllyedtem én is egyre mélyebbre. Rájöttem, hogy még korántsem biztos, hogy Bella felépül. Az elkövetkezendő napokon múlik. Minden attól függ, hogy milyen irányban változik az állapota. Arra hamar rájöttem, hogy Carlisle nem mert mindent elmondani, mert félt, hogy kiborulok, de kiolvastam Charlie agyából, akivel muszáj volt mindent közölnie. Ahelyett, hogy őrjöngtem volna, leültem az egyik székre, és némán néztem ki a fejemből. Érzéketlenül, mint akit semmi nem érdekel. Csak belül őrjöngtem, mint valami őrült. Gyenge voltam, de erős akartam lenni. Maszkot emeltem az arcom helyére, csak azért, mert nem akartam nyitott könyv lenni a világnak. Nem volt szükségem Alice szánakozására sem, mert mindenről én tehettem. Nem érdemeltem együttérzést.

Felsóhajtottam és egyre mélyebbre merültem… egészen, míg a fülemet egy zaklatott gondolat ütötte meg, egy ismerős név és egy hozzátartozó gondolatfoszlány:

„… az apja… hogyan mondjam majd el neki? Istenem… és ha fel sem ébred? Hogyan mondjam el, hogy ő az apja…”

Dermedtem ültem, és nem mertem felfogni a hallottakat. Az lehetetlen! Abszurd… irracionális… nem lehet igaz! Ő lenne Bella apja? Az nem lehet!



(Reneé szemszöge)



Carlisle egy üres kórterembe vezetett, ahol Charlie is ott volt. Nem mertem felnézni, mert szinte magamon éreztem a nyársaló tekintetet. Leszegett fejjel ültem le mellé. Carlisle magunkra hagyott, amit ebben a pillanatban nem igazán díjaztam. Nem arról volt szó, hogy megfordult volna a fejemben, hogy bánt… nem. Én mástól féltem.

- Úgy gondolom, hogy magyarázattal tartozol – jegyezte meg halkan, de kiéreztem belőle a dühöt és a csalódottságot. – Csalódtam, Reneé. Én tényleg szerettelek, attól a perctől fogva, hogy megláttalak a suliban ázott pólóban. Álmomban sem fordult meg a fejemben, hogy azért hagytál el, mert megcsaltál. Pedig elhiheted, sokat gondolkoztam rajta.

- Én nem… nem azért mentem el.

- Ugyan már, világos, hogy Bella igazi apját szeretted, csak azt nem értem, hogy akkor miért Philhez mentél hozzá? Vagy ő az…? – sápadt el.

- Nem, nem Phil az. El kell mondanom mindent, igaz? Tudom, hogy tartozom ennyivel, de olyan nehéz.

- Megcsalni nem volt nehéz, nemde? Te tudtad a legjobban, hogy mennyire gyűlölöm, ha átvernek.

- Miattad tettem – feleltem halkan, és tudtam, hogy itt a pillanat. A teljes történet nélkül úgysem fogja megtudni a történet miértjeit. Nyitott lapokkal kell mostantól játszanom.

- TESSÉK? - üvöltötte Charlie kikelve magából. – Miattam csaltál meg?

- Nem. Ez egy hosszú történet. Egész akkor kezdődött, amikor egy nap a városban sétálva nekifutottam egy magas, helyes pasinak. Elsőre lenyűgözött, mert földöntúli volt kisugárzása, de valami furcsa veszedelem sugárzott belőle. Úgy éreztem magam, mint egy megszeppent kislány, aki rossz fát tett a tűzre, pedig már nem voltam az.

- Ez mikor volt?

- Már a feleséged voltam, Eve, a húgom kilencedik születésnapja előtt történt, de te nem voltál akkoriban Forksban. Meglátogattad az édesapádat Jonathan bácsit New Yorkban. Sokáig náluk voltál, hónapokig, és nagyon hiányoztál…

- Tudom, emlékszem. Tehát… amint elutaztam, te fogtad magad és egy másik pasas karjaiban vigasztalódtál?

- Nem. Charlie, kérlek… - suttogtam szomorúan, nagyon fájtak a szavai, még ha teljesen jogosak is voltak…

- Rendben, folytasd. De akkor is, amíg én a beteg apámat ápoltam… Jó, folytasd.

- Nagyon udvarias volt, és felsegített a földről. A húgomat teljesen lenyűgözte a rejtélyes megmentőm, és szinte körülugrálta. De a férfi végig engem nézett, és irtóra zavarban voltam. Kellemetlen volt, nem kértem belőle. Mégis hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy kicsit sem tetszett.

- Ezt valahogy sejtettem – jegyezte meg morogva.



- Eve elintézte, hogy velünk kávézzon, de ő nem kért semmit, még a nevét sem mondta meg. Nem értettem a különös viselkedését… és tudod milyen voltam. Kíváncsi és nyughatatlan. Rengeteget töprengtem, hogy mi lehet a neve, nem mintha akartam volna tőle valamit, csak úgy vonzott. Hamar elköszönt és tűnt el messzeségben. Eve másról sem beszélt, és a szüleinknek is csak erről tudott társalogni, akik egyből megdorgáltak, hogy férjes asszonyként még csak rá se nézzek másokra. Kiakadtam, de nem azért, mert tudtam, hogy erről szó sincs. Csak meguntam, hogy beleszólnak az életembe. Világéletemben ez idegesített a legjobban bennük és hiába szerettem őket, ezt nem bírtam megbocsátani.

- Mi történt? – kérdezte halkan.

- Összevesztem velük, nagyon, Kiabáltam és mindenféle hülyeséget dobáltam a fejükhöz, de leginkább az zavart, hogy nem tudok rájuk haragudni és talán valahol mélyen így akartam okot szolgáltatni. Aztán elrohantam, de nem mentem haza, a lakásunkra. Kimentem a partra, La Push mellé, és egy sziklán ülve merengtem az életemen. Most már tudom, hogy mindenem meg volt, de akkor elégedetlen voltam. Telhetetlen voltam és többet akartam.

Akkor termett mellettem Ő. Nagyon meglepett, hiszen azt hittem, hogy csak én ismerem ezt a helyet és Ő számomra ismeretlen volt. Némán leült mellém. Vigasztalt, de a modora furcsa volt. Arra gondoltam, hogy lehetnénk barátok, hiszen megkedveltem a férfit, de nem hagyott nyugodni, hogy nem tudom a nevét.

Azt mondta, hogy nem szereti a nevét, inkább hívjam Hurtnak. Olyan volt számomra, mint egy másik világ és lenyűgözött, teljesen. Nem mondanám szerelemnek, mert azt csak irántad éreztem.



- És aztán? – kérdezte sürgetőleg, de nem nézett rám. – Igyekezhetnél, a lányunk haldoklik, ha nem tudnád… Vagyis a lányod.

- Bella a lányunk – javítottam ki mérgesen. Felnéztem rá, de ő nem nézett rám továbbra sem. – Nem csak a vér számít, téged tekint apjaként és ez így helyes.

- Nem az számít, hogy ki kit minek tekint. Bella a szememben örökre a lányom marad, de attól még tudom, hogy nem az. Folytasd.

- Hurt egyre gyakrabban tűnt fel mellettem, és minden alkalommal váratlanul, hívatlanul. Nem tudtam róla semmit, nem is igazán bíztam benne, de volt valami, ami nem engedte, hogy elküldjem. Nem volt velem igazán kedves, mindig lekezelő és bunkó volt, de gyakran sikerült megvigasztalnia. Ahogy telt az idő bízni kezdtem benne, barátomnak hittem, és ezzel hatalmas hibát követtem el.

- Mi történt? – kérdezte csendesen, de az arcán feszült indulat jelent meg. Szívemet megmelengette a gondolat, hogy talán aggódik, hogy a történet rémálomként fejeződik be. Pedig így volt, és annyi mindent el kell, áruljak, ami biztosan sok lesz neki.

- Egyik este Hurt meglátogatott, és amint kinyitottam az ajtót, az ajkai vadul csaptak le rám, és ellenkezést nem tűrve csókolt meg. Váratlanul ért, csak másodpercekkel később eszméltem, hogy mi is történik éppen. El akartam lökni magamtól, de túl erős volt. Mintha kősziklának ütköztem volna. Pánikba estem, de a félelmem akkor alaptalan volt. Elengedett, de nem kért elnézést. Sem a durvaságáért, se a könnyeimért. Azt mondta, hogy eljön az a pillanat, hogy könyörögni fogok neki azért, hogy lefektessen.



Charlie felszisszent. Tudta, hogy ez lehetetlen. Akkor én is azt hittem, de ma már tudom, hogy botor dolog volt menekülni a sors elől, hiszen Hurt jóslata beteljesedett.

- Felszökött bennem az indulat a feltételezés hallatán és arcon köptem. Láttam, ahogy elsötétedik az arca, aztán szó nélkül megütött. Már nem mondtam semmit, csak sírtam és hagytam, hogy önelégülten távozzon.

Egy könnycsepp jelent meg a szemem sarkában, de olyan gyengének éreztem magam az emlékek felidézésétől, hogy nem volt erőm letörölni és már az sem érdekelt, ha Charlie észreveszi őket. Elegem volt a titkokból és a színjátszásból. Meguntam, hogy mást mutassak a külvilág felé, mint amit érzek.



- Aznap éjjel szemernyit sem aludtam, csak zokogtam. Akkor volt, mikor életemben először elfelejtettelek felhívni, és te aggodalmaskodtál miattam. Tudom, hogy féltettél akkor, de akkor nem mutattam ki, hogy észrevettem. Minden tekintetben féltem őszinte lenni és bűntudat kínzott. – Nem mertem Charlie arcára néznem, úgy tettem, mint aki valami különlegeset fedezett fel a cipőjén, és azt tanulmányozza. - Többször is megtörtént a jelenet, és egyre inkább féltem az utcára menni és azon törtem a fejem, hogy talán el kéne, hogy költözzek, amíg haza nem jössz, de a telefonunk vezetékes volt, így nem mertem megtenni. És kezdtem úgy érezni, hogy bárhol megtalál, még ha a világ végére is utazok is. Rettegtem tőle, féltem, hogy egy nap megteszi velem azt, amivel megfenyegetett. De én kitartottam és rájöttem, hogy mi a valódi célja. Az őrületbe akart kergetni, hogy előbb-utóbb ténylegesen én könyörögjek neki, csakhogy túl legyek már rajta.

- Megtette, igaz? – kérdezte Charlie csendesen, de én nem válaszoltam, és nem néztem fel.



- Két héttel az első csókja után ismét megjelent nálam este, és már a köszönéssel sem fáradozott. A falhoz lökött és durván megcsókolt, majd leszabta a felsőmet. Életemben először remegtem igazán a félelemtől, de hiába rimánkodtam, nem hatotta meg. Szégyelltem magam az egészért. A helyzetért és azért, amiért megalázkodom előtte, de nem voltam önmagam. Utólag visszagondolva nem is ismerek magamra – meséltem rekedten és egyre több könnycsepp hullott görcsösen összeszorított kezeimre. Hallottam, hogy Charlie feláll és járkál fel és alá, de nem nagyon érzékeltem a külvilágot. Elmerültem a mélyben, és úgy éreztem, hogy többé nem fogok feljutni a fénybe.

Folytattam…

- De akkor este nem tette meg. Ismét azt mondta, hogy megvárja, amíg könyörögni fogok, de megint kinevettem. Akkor olyat mondott, amit komolyan kellett volna vennem. Megfenyegetett, hogy megöli a családom, hogyha nem fekszem le vele. Sírva fakadtam és megkérdeztem, hogy mire jó neki ez az egész. Azt mondta, hogy ha én könyörgök, úgy jobban fogja élvezni. Keserűen kinevettem, nem vettem komolyan a fenyegetését, hiszen azt gondoltam, hogy hiába egy állat, talán gyilkosságra nem lenne képes.

Charlie felnyögött.

- Reneé, én…



Nem hallgattam meg. Úgy éreztem, hogyha már elkezdtem be kell, hogy fejezzem. Ha egyszer abbahagyom, többé nem bírom újra elkezdeni. Nem vagyok hozzá elég erős. Szipogva meséltem tovább és vak fájdalmamban észre se vettem, hogy Charlie mennyire szenved a szavaimtól.

- Egyik este ellátogattam a szüleimhez. Bármennyire nem vettem komolyan Hurt-ot, attól még féltem, és nem akartam velük haragba lenni. Egész úton nyugtalan és zaklatott voltam, folyton az járt az eszemben, hogy a következő pillanatban Hurt előugrik a bokorból és megerőszakol. De ez nem történt meg.

Abban a pillanatban, amikor beléptem a házunkba Eve a nyakamba ugrott és vidáman mesélt az új barátairól. Imádtam őt hallgatni, nyolcévesen is ugyanaz az ennivaló kis csöppség maradt a szememben. Aztán megkértem, hogy hagyjon magunkra a szüleimmel. Kicsit csalódottan, de engedelmeskedett. Elnézést kértem tőlük, de az este békés hangulata vitába fordult, olyanba, amilyenbe még sose. Fájtak a szavaik, de tudtam, hogy jogosan érnek. Szerettem őket nagyon, az életemnél is jobban. Akkor toppant be Hurt és elnémult a légkör. Majdnem szívinfarktust kaptam, amikor megláttam és kirázott a hideg. Már nem éreztem korábbi szavait üres fenyegetésnek.

Apám azt mondta neki, hogy takarodjon a házából, és mérges pillantást lövellt felém. Sosem felejtem el azt az estét. Hurt egyetlen mozdulattal törte el a nyakát. A hangom édesanyám sikolyával egyesült. Aztán csak megkövülten álltam ott, valószínűleg sokkot kaptam. Eve a következő pillanatban robogott le a lépcsőn ijedt arccal. Zokogva vetette magát édesapám teste mellé, és reménykedve pillantott ránk, hátha csak egy álom. De én cserbenhagytam. Nem tettem semmit, hogy megmentsem őket, pedig egyetlen szavamba került volna, hogy meggátoljam a vérengzést. Csak azt kellett volna tennem, hogy térdre borulok Hurt előtt és felajánlom neki a testemet. De képtelen voltam megtenni. Csak álltam tovább dermedtem, és nagy nehezen jutott el a tudatomig Eve utolsó sikolya, és édesanyám zokogása. Csak néztem, hogy édesanyám eszét veszti kishúgom véres teste láttán és nekiront Hurtnak, aki véres ajkaival megcsókolja őt. Szörnyedve néztem, és egész ízemben remegtem. A térdeim némán csuklottak össze alattam és csak vért láttam. A családomból már csak néhány vértócsa és három megcsonkított test maradt. Legsötétebb rémálmaimat is felülmúlta.



Valahonnan messziről zokogást hallottam, és döbbentem vettem észre, hogy a saját hangomat hallom. Éreztem, ahogy egy gyengéd kar szorít magához, és lágyan ringatni kezd. Görcsösen kapaszkodtam a felkínált testbe, ami csak Charlie lehetett. Nem tudtam mire vélni a kedvességét, de jól esett. Mégsem segített. Megcsaltam, átvertem és hazugságban éltettem évekig, színtiszta gyávaságból. Nem érdemeltem meg azt, hogy most a karjaiban vigasztalódjak. Mégsem löktem el, hanem belesimultam az ölelésbe. Mint a fuldokló a felkínált mentőövbe. Kapkodva vettem a levegőt és valahonnan messziről hallottam, hogy Charlie mond nekem valamit és megráz, de nem reagáltam. Folytattam a történetet.

- Nem emlékszem, hogy mi történt utána, csak azt tudom, hogy rengeteget sírtam és meg akartam halni. Azt kívántam, hogy bárcsak az én nyakam is arra a sorsra jusson, mint a családomé, akik pár méterre feküdtek tőlem. Eljött a pillanat, amit Hurt megjósolt. Könyörögtem neki, mikor eszembe jutott, hogy neked is árthat. Ahogy felrémlett előttem az arcod… és az, hogy te is ugyanarra a sorsra jutsz… megrettentem. Abban a pillanatban kezdtem rimánkodni, felajánlva a testemet. Hagytam, hogy azt tegye velem, amit csak akar, nem ellenkeztem. Vérzett a szívem, de akkor már nem sírtam. Durva volt minden érintése, fájt minden porcikám. De amikor felébredtem másnap reggel remegve, lázasan, és fázva… megkönnyebbültem, mert eltűnt és nem is láttam többé. Megkapta azt, amire vágyott. Lefektetett, és már nem volt többé szüksége rám.

Csak magamat hibáztathattam, hiszen ha már az első pillanatban engedek, a családom élne. A bűntudat és a gyász őrülten kínzott. Akkor jöttél haza te. Rohantál, mikor meghallottad, hogy mi történt. Persze a cenzúrázott verziót, hiszen a valódi eseményeket csak Hurt és én ismertük. Azt hitted, hogy a gyásznak köszönhető a depresszióm, ami akkor uralkodott rajtam. Jól esett a kedvességed, és még jobban imádtalak érte, de a bűntudat csak még jobban kínzott. Aztán egy darabig minden helyrejött, egészen addig, míg terhes nem lettem és egyre inkább gyűlöltem magamat…

- Kicsim… - suttogta lágyan a fülembe, de nem hallottam őt, nem érzékeltem a külvilágot. Csak mondtam és mondtam, mint egy rossz rádió…



- Ma már nem értem miért, de akkor gyűlöltem a méhemben hordott magzatot, de nem volt szívem elvetetni. Nem is őt gyűlöltem, ha nem magamat. Próbáltam a kisbabámat hibáztatni a bűneimért, de erről senkinek nem beszéltem. Tudtam, hogy megutálnál, hiszen te odáig voltál, hogy teherbe estem és gyerekünk lesz. De nem tudtad, hogy nem a tiéd és ez szörnyen fájt. Egyre elviselhetetlenebb lettem és egyre inkább hisztisebb. Eltávolodtam tőled és mindenki mástól. Némán gyűlöltem a szívem alatt hordott magzatot, aki józanésszel nézve semmiről nem tehetett. Én mégsem tudtam szeretni, pedig akartam. Utána már ezért is utáltam magamat, amiért a saját gyerekemet sem bírom szeretni. Azzal indokoltam magamban, hogy bizonyára ő is olyan szörnyeteg lesz, mint az apja. Álmaimban a lányom vigyorgott rám ádázul és gonoszul Hurt vonásaival. Ma már tudom, hogy pszichiáterre lett volna szükségem, de akkor ezt nem ismertem fel magamban. Pedig te felvetetted a pszichológus ötletét, de csak veszekedtem veled érte. Mint minden másért. Mindenért másokat okoltam, mert túlságosan fájt az önutálat. Elhitettem magammal, hogy nem tehetek semmiről, de az eszem ebben erősen kételkedett.

- Uramisten – nyögte Charlie.



- A szülés rettenetes volt, azt hittem belehalok. Ez még inkább növelte az ellenszenvemet Bella iránt, de amikor megláttam… egy ártatlan és szeretnivaló kislány nézett vissza rám barna szemekkel. Abban a pillanatban minden gyűlöletem elszállt és csak arra vágytam, hogy megóvjam ezt az apró kis csöppséget a sok fájdalomtól, amit át kellett élnem. Egyszerre szerettem és gyűlöltem őt. A dolgok ezek után se jöttek helyre. Nem bírtam a szemedbe nézni és minden percben attól rettegtem, hogy lebukom, vagy hogy Hurt felbukkan és megöl titeket. Legszívesebben megöltem volna őt, de azok után, amiket láttam, kételkedtem benne, hogy ez lehetséges. Aztán elhagytalak, és magammal vittem Bellát is, akit közben képtelen voltam gyűlölni. Azt reméltem, hogy távol Forkstól új életet kezdhetek, és minél naposabb helyre költözök, annál jobb. Borzalmas dolgokat vágtam a fejedhez, olyanokat, amiket nem gondoltam komolyan. De meg akartalak téged óvni magamtól, csak azt nem vettem észre, hogy Bellának is jobb helye lenne melletted. Először még nem Phoenixbe mentem, hanem Miamiba. Ott követtem el életem legnagyobb őrültségét, akkor már nem mondhatni, hogy magamnál voltam. Nem akartam élni, és nem volt annyi erőm, hogy hazavigyem hozzád Bellát… elvakultan adtam be egy árvaházba, aztán öngyilkos lettem.

- TESSÉK? – ordított fel Charlie. Éles, fájdalmas hangja tőrként hatott a szívembe.



- Miamiban semmit nem tudtak rólunk, így senki nem tudta, hogy ki a kicsi Bella apja, így amíg én kórházi csöveken éltem, ő az árvaházban töltötte a mindennapjait. Nem sikerült megölnöm magam, mert egy fiatal lány észrevett és megmentette az életem, majd kórházba vitt. A klinikán idegösszeroppanást állapítottak meg nálam, és félévig gyógyszereken éltem. Folyton csak Bella járt az eszemben és az, hogy mi lehet vele. Kezdtem végre talpra állni, de soha nem bocsátottam meg magamnak. Amint tudtam, felkerestem Bellát és hazavittem magammal, akkor költöztünk Phoenixbe és akkor vettem csak fel veled a kapcsolatot. Bella feltétlen szeretete ápolta bűntudattól ittas lelkemet és lassan talpra álltam. És soha senkinek nem beszéltem erről senkinek, némán szerettem és óvtam a kislányomat, aki egy kicsit sem hasonlított az apjára. Az életem egyenesbe jött, de soha nem felejtettem, és a mai napig hányingerem támad, ha tükörbe nézek… - fejeztem be végül rekedt hangon, és továbbra is a földet vizslattam.

Meghökkentem, amikor két erős kar ölelt át újra és végre felnéztem. Charlie sírt, de nem láttam az arcán a várt gyűlöletet. Valami egészen mást láttam, amire vágyni se mertem. Szeretetet.



- Miért kéne gyűlöljelek? Követtél el megbocsáthatatlan bűnöket, de te csak áldozat voltál. Amik történtek… azokról én jobban tehetek, mint te. Ne haragudj, amiért nem álltam melletted, mikor a legnagyobb szükséged lett volna rám.

Meghatódtam.

- Soha nem léptem túl rajtad, és nagyon fájt… de a mai napig szeretlek – vallotta be halkan, mire én hitetlenkedve néztem az arcára. De nem láttam rajta gúnyt, csak félelmet. Félt, hogy visszautasítom.

- Én is szeretlek – suttogtam halkan, és a következő pillanatban felrobbant minden, Charlie megcsókolt. Olyan intenzivitással áradtak bennem az érzelmek, hogy beleremegtem. Azt hiszem… ez a szerelem.

Mikor elváltunk szólalt csak meg.

- Akárki legyen ez a Hurt… bármibe kerül is… megkeresem és megölöm – nyögte rekedten, de a hangjában gyűlölet bujkált. Megijedtem. Nem akartam őt elveszíteni…

- Elnézést a zavarásért – szólalt meg egy hang, amire mindketten felkaptuk a fejünk. Edward állt az ajtóban. – Azt hiszem Mr. Swan, hogy erre nem lesz semmi szükség. Hurt, azaz igazi nevén James már halott. Én öltem meg.

2009. október 27., kedd

Lélekvihar - A vér szava - 21. fejezet

Felfedett titkok 3/1


(Edward szemszöge)


Percekig csend volt. Rosalie, Emmett és Esme tapintatosan eltűntek valamerre, Jasper pedig nyugalommal árasztotta el a zaklatott népet. Engem is. Éreztem magamban a nyugalmat, pedig úgy éreztem, hogy szétrobbanok a hirtelen jött érzelmektől.


Együttérzés. Sajnálat. Remény. Öröm. Megkönnyebbülés. Bűntudat. Aggodalom.


- Nem lehet – motyogta Charlie és az egyik székre rogyott. Néhány nővér közelebb jött ingyen műsort sejtve, de Carlisle figyelmezető tekintete elhajtotta őket. – Reneé megcsalt.

Soha nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges lehet. A csupa szív Reneé – ahogy Bella jellemezte mindig – megcsalná Charliet, aki egy végtelenül rendes ember? Mi oka lehetett rá? Istenem… szegény Bella.

Nem elég, hogy megbántottam, hogy áttiportam az érzelmeit, azt hiszi, hogy mást szeretek, haldoklik, és még a családja is romokban hever. Ez a világ fogja fogadni, abban a pillanatban, amikor kinyitja gyönyörű szép szemeit. Mert éreztem, hogy ez lesz, hogy túléli. Csak féltem, hogy nem lesz elég erős ahhoz, hogy elviselje a rászakadó terheket. De én mellette leszek. Nem remélem, hogy megbocsát, mert az hiú ábránd lenne. Csak támogatom, ahogy egy baráthoz illene, és mellette leszek a nehéz időkben.

Jasper vigyorogva nézett rám, és egyből tudtam, hogy ő a felelős a higgadt gondolataimért és a hirtelen jött derűlátásért. De kivételesen hálás voltam érte.

- Carlisle? – léptem az apámhoz. – Most mi lesz?

- Ide kell hívni Reneét, addig donorvért kap, de az nem az igazi.

- Bemehetek hozzá…?

- Nem szabadna…

- Carlisle… kérlek…

- Na jó, de csak egy rövid ideig. Addig megnyugtatjuk Charliet, rendben? – ajánlotta mosolyogva.

- Köszönöm – feleltem hálásan és megöleltem. A gesztus meglepte és éreztem, hogy mennyire jól esett neki. Vagyis hallottam. Mosolyogva léptem be a kórterembe, de amint megpillantottam a mosoly az arcomra fagyott és a nyugalmam is elszállt.



Rémisztő látvány volt, ahogy különböző csövek lógtak ki vékony testéből. Felismertem néhányat, de az agyam leblokkolt. Az infúzió csöpögése szinte elnyomta szívének gyenge dobolását. Arcszíne talán az enyémnél is fehérebb volt, és rendkívül beteges látványt nyújtott. Bőre sárgásan csillogott, szemei alatt karikák sötétlettek, arca jobb oldalán pedig egy apróbb vágás húzódott, ami a feje hátsó részén folytatódott.

Megrettentem.

Mi van, ha marandó sérülést szenvedett? Ha nem fog emlékezni rám? Mi van, ha nem ébred fel többé? Kómában van, vagy csak altatás alatt? Bárcsak tudnám a válaszokat.



Közelebb húztam egy széket és leültem. Gyengéden végigsimítottam a kezein, de az arcához nem mertem érni. Nem akartam bántani, vagy fájdalmat okozni. Egyet akartam, hogy boldog és egészséges legyen. Na jó, ez kettő. De milyen szép, mikor nevet, és ahogy a szemei csillognak olyankor… De neki még a betegség is jól áll, annyira szépséges. Ő az, aki semmilyen körülmények között nem tud ronda lenni, vagy kevésbé szép… Vagy csak én vagyok elfogult?



- Bella – suttogtam lágyan a nevét. – Tarts ki szerelmem, már jó kezekben vagy. Carlisle megóv téged, én pedig végig melletted leszek, megígérem. Akkor is, ha nem kérsz belőlem… bár az nagyon fog fájni, de tudom, hogy jogosan fogom kapni. Én… nem gondoltam komolyan, amiket akkor mondtam neked a veszekedés hevében. Dühös voltam a világra, azok után, amit veled tett, és rajtad vezettem le. Kérlek… ne haragudj rám. Ne add fel az életed, egy olyan lény miatt, aki nem érdemli meg. Ne add fel miattam. Harcolj báránykám… - mosolyogtam rá, és dúdolni kezdtem az altatót.

- Bárki vagy bármi álljon is közénk, én létezésem végéig csak téged foglak szeretni, és ne hidd, hogy nem vagy jó nekem. Te vagy a legjobb dolog az életemben. Csak akartam, hogy tudd… bár tudom, hogy úgysem hallasz most engem. Gyere vissza, kérlek… Én itt mindig itt leszek, de most ki kell mennem. Nem megyek messzire. Légy jó, édesem – suttogtam lágyan és egy apró csókot leheltem a kezeire, mert csak az volt mentes a takaró és a csövek elől, majd sóhajtva felálltam és kimentem. Nem akartam visszaélni Carlisle jóságával, bármennyire is maradtam volna még.



- Hogy van? – támadott le rögtön Alice.

- Alszik – hazudtam könnyedén, nem is tudom, hogy miért. Mindketten tudtuk, hogy nem erről van szó, de egyikünk sem ellenezte a kifejezést. Így jobb volt. Alice-hez léptem és megöleltem.

- Minden rendben lesz – mondtam és próbáltam meggyőzni önmagamat. Hinnem kellett benne, hogy így lesz.

- Charlie? – kérdeztem, miután körülnéztem.

- Esmével beszélget odalent, Reneé jön a legközelebbi géppel. Istenem… lesz itt világ. Ki gondolta, hogy… Várjunk csak! Ha ő nem… akkor neked nem…

- Jól gondolod, nem a rokonom. A vérkötelék már nem áll közénk.

- De hisz ez csodálatos, Edward! Nem is örülsz? – lelkendezett Alice.

- De igen, csak félek, hogy nem jutok el odáig. És ha felébred… úgysem fog nekem megbocsátani, úgyhogy teljesen mindegy.

- Edward! Te is tudod, hogy ez hülyeség. Bella nem tud haragudni rád, és ezt te is tudod. De most nyugodj meg végre, Bellával minden rendben lesz. Érzem.

- Biztos vagy benne?

- Jós vagyok, vagy mi… - nevetett fel, egy csókot lehelt Jasper ajkaira. Tudtam, hogy túljutottunk a holtponton, hiszen Bellának stabil az állapota, és komoly esélyei vannak a felépülésre, de én féltem. Rettegtem, hogy ez nem lesz elég, és nem akartam őt elveszíteni.



(Alice szemszöge)



Láttam, hogy mennyire retteg, de mégis olyan más volt. Higgadt. Furcsállottam, hiszen hasonló helyzetekben kész idegroncs szokott lenni. Jasperre siklott a tekintetem, aki rám kacsintott.

- Az összes nyugtató erőmet rajta használom – magyarázta halkan. – De nagyon nehéz elnyomni a bűntudatát és a félelmét.

- Tudom, hogy magát hibáztatja – mondtam, mikor egy kicsit távolabb mentünk. Carlisle ismét Bella mellett foglalatoskodott és őszintén reméltem, hogy sikerül megmenteni. Bella a legjobb barátnőm, és nem akarom őt elveszíteni. Jasper után ő volt az, aki a legközelebb került a valódi énemhez, és aki mindig is megértett engem.

Nem! Nem fog meghalni! Nem hagyhatom… Miért nem látok semmit a jövőről? Miért kell a sötétben tapogatóznom és tétlenül várnom, hogy minden rendbe jöjjön… és ha nem? Ha semmi nem jön rendbe? Ha Bella meghal?

Nem… nem…

- Nem halhat meg! Jasper… nem halhat meg, érted! – motyogtam hisztérikusan, és Jazz mellkasába temettem az arcom, a kellemes illat mindig megnyugtatott.


(Reneé szemszöge)


Hajnali négykor még békésen feküdtem az ágyamban és a plafont bámultam. Nem tudtam aludni. Az elmúlt napok viharos eseményei túl gyorsak voltak számomra, és nehezen tudtam tartani a tempót. A Phillel való viszonyom szinte teljesen megromlott, és utáltam magam azért, amiért egy kicsit sem éreztem rosszul magam miatta. Persze, fájt, de nem pusztultam bele. A barátnőim itt voltak nekem és egy kellemes vásárlás mindig tudta feledtetni a rossz élményeket. A múlt héten még Trixxel, középiskolás barátnőmmel is találkoztunk és egy kellemes tea mellett töltöttük el a délutánt. Kerültem a Charlie-val kapcsolatos témákat, és ezt sajnos ő is észrevette, de volt olyan tapintatos, hogy ne kérdezzen rá. Tökéletes családja lett, egy kedves, szerető férjjel, és egy aranyos fiúval, és egy ennivaló kislánnyal. Szégyelltem magam, de irigy voltam, hogy nekem ez nem adatott meg. És még csak nem is hibáztathatok senkit, mert csakis az én hibám minden.

Csapnivaló feleség és csapnivaló anya vagyok, és ezt már Phil is tudja. Meg sem próbál érteni, pedig feltártam előtte minden titkomat, amit még soha senkinek nem árultam el. Mióta eljöttem Forksból nyugtalan voltam, és szétszórt, teljesen megváltoztam. Talán az volt életem legborzasztóbb döntése, és már nem csinálhatom vissza.

De változtatni sem tudnák, ha visszamehetnék az időben, akkor sem. Nem bírtam Charlie szemébe nézni, és nyugtalanságom az őrületbe kergette, amit meg is értek. Én sem tudtam elviselni magamat.

Talán ha őszinte lettem volna, akkor minden másként lenne, de képtelen voltam rá. Philt is csak elüldöztem az igazsággal, most már megvetően nézett rám, akárhányszor találkoztunk. A válópert is beadta és tisztában voltam vele, hogy ezt megint csak magamnak köszönhetem.



Sóhajtottam egyet, majd elindultam a konyhába csinálni egy kávét. Mostanában gyakran hódoltam ennek az élvezetnek, hogy ébren maradjak. Az alvás napok óta elkerült és ez már meg is látszott rajtam. Pedig mindent megpróbáltam. Különféle púdereket és alapozókat vettem, de semmi nem nyújtott teljes takarást. Beértem azzal, hogy viszonylag emberi külsőnek örvendhettem.

Megcsörrent a telefonom.

- Ó, hova raktam már megint? – nyögtem fel, és sorban átkutattam a ruháimat, amik rendezetlenül hevertek a kanapéra dobva. – Mekkora rumli van itt… Á, megvan – nyúltam a rezgő készülék felé és Charlie nevét ismertem fel a kijelzőn, és megdöbbentem.

Miért hív hajnali négykor? Mi történt? Ó, ne… Bella! Csak azért hívhat…

Reszkető kezekkel nyomtam meg a hívás fogadásához használt gombot, de közben bosszankodva láttam, hogy nemsokára fel kell töltenem az akkumulátort, mert már igencsak fogyott állapotban volt.

- Halló? Charlie? Itt Reneé – szóltam bele a telefonba és elnyomtam egy ásítást. A kávém nélkül halott voltam.

- Ó, elnézést a zavarásért – hallatszott egy női hang. Van valakije. – Melanie vagyok, Charlie unokahúga…

- Ó, persze… emlékszem rád – feleltem barátságosan és megkönnyebbültem. – Valami baj van?

- Bella kórházban van – felelte szomorúan, és a szívem megállt egy pillanatra. Éreztem, hogy valami baj van!

- Mi… mi történt? – nyögtem ki rekedten. Hirtelen megfordult körülöttem a világ és a szék karfájába kapaszkodtam, majd leültem rá. Nem veszíthetem el! Nem halhat meg ő is!

- Nem tudom… de…

- Odamegyek! – kiáltottam fel hisztérikusan. – Azonnal… a következő géppel vagy valamivel indulok… Köszö-köszönöm, hogy szóltál. Azonnal indulok.

- Kérem, nyugodjon meg… Charlie bácsi most éppen vért ad neki, nem lehet nagy baj…

Felzokogtam. Görcsösen szorítottam a készüléket, de már nem emlékszem, hogy hogyan hoztam össze egy normális elköszönést. A lányom kórházban van, és most már biztos, hogy mindenképpen elveszítem. Ha megtudja, hogy nem Charlie az apja, akkor örökre haragudni fog rám, és igaza lesz. Ha pedig mindent elmondok, mindent… akkor meggyűlöl majd. Tetteimre nincs bocsánat, nincs ember, aki meg tudna nekem bocsátani.

Sírva dobáltam egy cucctáskába a holmimat, és a legszükségesebb dolgaimat, valamint néhány szendvicset és egy kólát, hogy a koffein meg legyen, majd kanyarítottam egy rövidke üzenetet, hogy ne aggódjanak miattam. Philnek volt a házhoz kulcsa, és ma tervezi elvinni a cuccait, így gond nélkül megtalálja majd az üzenetemet, majd taxit fogtam és egyenesen a repülőtérre indultam.

- Minden rendben, hölgyem? – fordult hátra a sofőr, és én szipogva bólintottam. Soha nem sírtam mások előtt, de most nem bírtam tartani magam. Tudtam, hogy most minden szörnyűségemmel szembe kell néznem, és nem halogathatom tovább azt a percet, amikor mindent be kell vallanom Charlienak és Bellának. Egyikük sem bocsát meg nekem.

Szinte látom magam előtt a dühtől égett Charlie-t, bár az is lehet, hogy az nem is zavarja, hogy megcsaltam. Csak az, hogy Bella nem az ő lánya. Hiszen Bella csodálatos volt, nélküle nem tudom, hogy mi lenne velem. Ha tudná, hogy mi mindent tettem ellene…

- Csak menjen gyorsan a reptérre, kérem… - válaszoltam halkan, de határozottan. Nem volt idő arra, hogy bizonytalan legyek. Talán jobb lesz, ha mindent kiadok magamból, de akkor tényleg mindent el kell mondanom. Legsötétebb részleteket is.

Felsóhajtottam.

Szembe kell néznem a múltammal, és nagyon remélem, hogy Bellának nincs komoly baja. Hiba volt mindez idáig eltitkolni az igazságot.



Mikor a reptérre értem, villámgyorsan körbenéztem, hogy mikor indul legközelebb járat Port Angelesbe, és elindultam a jegypénztár felé és jegyet vettem a reggel hétkor induló gépre. Délelőtt már Forksban leszek.



*.*



Remegő léptekkel léptem be a forksi kórház épületébe. Utáltam a kórházakat, és hamar az orromba kúszott a jellegzetes kórházi illat, vagyis inkább szag. A pulthoz léptem.

- Reneé Dwyer vagyok, Izabella Swan édesanyja, úgy tudom, hogy itt…

- Második emelet – felelte unottan és a megigazította a frizuráját, majd visszafordult a képernyőn villogó pasziánsz felé. Félve indultam felfelé a lépcsőn, nem mertem lifttel menni, úgy hamarabb odaérnék, és azt nem akartam.

A folyosón többen is voltak, de nem mindenkit ismertem fel. Az első, akit megpillantottam, Edward volt. Aggodalmasan sétálgatott fel s alá, de amikor meglátott rám nézett. Egyből tudtam, hogy rá nyugodtan rábízhatom a lányomat, mert ő az, aki minden körülmények között vigyázna rá. A többiek valószínűleg a családtagjai voltak, akiket nem ismertem.

- Jó reggelt, Reneé – köszönt Edward illedelmesen.

- Jó reggelt… - motyogtam. – Bella?

- Még nem sokat tudni… Dr. Cullen, az apám bent van nála.

- Charlie?

- Az előbb sietett haza néhány dologért, de nemsokára itt lesz. Szóljak Carlislének, hogy megérkezett?

- Megtennéd? – hálálkodtam, és némán néztem, ahogy elindul a kórterem ajtaja felé és óvatosan benyit. Az arcán rengeteg változás ment keresztül, és olyan gyengédség futott végig rajta, hogy egyből tudtam, hogy a lányomat nézi.

- Carlisle… Hogy van Bella? – kérdezte aggódva, de a választ nem értettem. – Reneé megérkezett…

Dr. Cullen néhány perccel később lépett ki, majd hozzám lépett. Udvariasan bemutatkozott, majd elmagyarázta a lányom állapotát, és én egyre borzalmasabban éreztem magam. Nem akarom elveszíteni Bellát!

Mikor befejezte, némán követtem, hogy a véremet adjam a megmentéséért, és akkor már biztosan tudtam, hogy Charlie tudja… Bella nem az ő lánya, hanem azé az utolsó rohadéké… Még az emlékébe is beleborzongtam.

2009. október 24., szombat

Lélekvihar - A vér szava - 20. fejezet

Mélységes döbbenet


(Edward szemszöge)


Nem is tudom, hogy mióta maradtunk ebben a pózban. Kétségbeesetten kapaszkodtam a hideg testbe, ami nem mozdult. Az emlékek elárasztottak, szinte fuldokoltam. Gyengéden öleltem a drága testet és nem bírtam felfogni, hogy ez valójában megtörtént. Meghalt az én Bellám, akit hiába nem szerethetek, mégis szeretek.

Felnéztem, és lágyan végigsimítottam a szép arcon. Olyan hideg és kifejezéstelen volt, hogy az már fájt.

- Bella… - suttogtam lágyan, majd erőt vettem magamon és felvettem a telefont. Percekig nem hallottam semmit a vonal másik végéből, majd egy hisztérikus hang szólalt meg Alice személyében.

- Mond, hogy nem! Kérlek, Edward… Az nem lehet…

- De – feleltem síri nyugodtsággal. Nem éreztem semmit, miközben ezt mondtam. Sokkos arckifejezésem mindent elárulhatott volna neki, ha látna.

- Nem! Én láttam… én láttam, hogy él! Aztán meghalt… aztán megint él… én ezt nem értem – zokogott kínkeservesen. Fájt hallanom. Rá akartam üvölteni, hogy hagyja már abba, ne zokogjon, ne sírjon, mert zavar… Nem akartam hallani.

- Alice, css - hallottam a háttérből Jasper hangját. Ő megérezhette a hangomon, hogy nagyon nem vagyok rendben, és nem segít a kétségbeesés.

- Változtasd át – kérlelt ezúttal.

- Már próbáltam – feleltem. – De nem történt semmi.

- Mi? – döbbent meg. – Az lehetetlen… Dobogott még a szíve?

- Igen – szűrtem a fogaim között, és cirógatni kezdtem Bella hátát. És akkor olyat éreztem, ami teljesen megdöbbentett. Halk, lassú, de határozottan ütemes dobolás hallatszott Bella mellkasa felől. Teljesen ledöbbentem és néma áhítattal meredtem a drága testre, majd az égő házra, majd ismét a kedvesemre, aki mintha vérzett volna sérüléseiből. Úgy pattantam fel, mintha rugón löktek volna, de Bella testét gyengéden védelmeztem. A mobilom hangos csattanással hullott a földre és hallottam Alice kiabálását, de nem bírtam foglalkozni vele. A zsibbadtság megváltozott, vegyes izgalom lett a helyében, és mindenek felett remény. Remény, ami elárasztott és hisztérikus kacajra késztetett.

Bella él! Dobog a szíve! Talán minden csak a kétségbeesett, megtébolyult agyam szüleménye, és időt vesztegettem el. Rohanni kezdtem, a karomban Vele. Soha nem futottam még ilyen kegyetlen gyorsan és ilyen döbbenetes óvatossággal. Elsuhantam a közeledő tűzoltók, a száguldó autók mellett. Semmi nem érdekelt, csak az, hogy Őt biztonságban tudjam. Villámsebességgel pattantam be a kocsimba és gyengéden az ülésre fektettem ernyedt testét.

- Tarts ki, tarts ki, édesem…



A kórháznál Carlisle már várt ránk, ideges ábrázattal és azonnal a sürgősségire vitette az én Bellámat. Indultam utána, de apám keze megállított.

- Nem mehetsz most vele, fiam – mondta együtt érző arccal, és láttam, hogy ő sem nyugodt. – Nem tehetsz többet érte, Alice elmondott mindent, bár nem ért semmit, ahogy én se. Bízd most már Bellára, biztos vagyok benne, hogy küzdeni fog az életéért, így is rengeteget tettél érte. De én most megyek és segítek megvizsgálni. Tarts ki, fiam.

- Mentsd meg, kérlek – motyogtam. – Nem lehetünk együtt, de ő a mindenem, az életem. Kérlek, apa, mentsd meg! – néztem rá kétségbeesetten és láttam, hogy meghatják a szavaim.

- Megteszek mindent, légy türelemmel. Bella erős lány – felelte, majd sietős léptekkel elindult arra, amerre Bellát tolták hordágyon. Némán néztem utánuk, és egyre pocsékabbul éreztem magam. Ezúttal tehetetlen voltam, nem tehettem semmit, hogy megmentsem. De Carlisle-nak igaza van, bíznom kell abban, hogy Bella ezúttal is elég erős lesz. Csak ebben reménykedhetek… mert tehetetlen vagyok.

Lerogytam a vizsgáló melletti legközelebbi székhez és a fejemet a kezembe temettem, és vártam.

Teltek a percek, és én vártam…



- Edward?

Csigalassúsággal néztem fel, és Alice arcát pillantottam meg. Nem szólaltam meg, üres tekintettel néztem rá.

- Megijesztettél. Bella? Él? – reménykedett.

Bólintottam. Nem akartam beszélgetni, féltem, hogy a szavak elterelik a figyelmemet, és meghallom a külvilág gondolatait. Csendet akartam, hogy nyugodtan retteghessek. Egyedül. Idegesített a külvilág. Törni és zúzni akartam mindent, eltörölni a világot, csak Bellát megóvni, de nem tehettem semmit. Csak ültem és féltem. Csak ültem és vártam.

- Edward… - nézett rám könyörögve, mire felnéztem rá újra. Nem értettem mit akar még. A lényeget elmondtam, mást én sem tudok. Ne zavarjon. Nem akarom az ő fájdalmát is látni.

Alice mögött láttam, hogy többen is állnak. A családom figyelt minket aggodalmasan, de szerencsére Kathleen nem jött el. Nem azért, mert zavarna, csak… most nem tudnám tűrni senkinek sem a társaságát és ő ezt biztosan nem hagyná annyiban.

- Edward, nyugodj meg. Minden rendben lesz, érzem – vigasztalt gyengéden és magához ölelt. Jól esett, de frusztrált az érintése. Nem érdemeltem meg az ölelést, a kedvességet meg végképp nem.

- Alice… kérlek, hagyj – motyogtam, és finoman ellöktem magamtól. A következő pillanatban Charlie és Melanie illatát éreztem meg. Már csak ez hiányzott. Az órára pillantottam.

Hajnali négy volt, és most tudatosult bennem, hogy milyen nap van. Mindenszentek. A sors kegyetlen fintora…



Hallottam, Charlie aggodalmas kérdéseit, és próbáltam kizárni a fejemből minden felém érkező gondolatot.

- Hogy van Bella? Mi történt? Életveszélyben van?

- Mi sem tudunk semmit, Charlie – közölte vele gyászosan az igazságot Alice. – De valószínűleg életveszélyben van, mert már órákkal ezelőtt átvitték a műtőbe. – Valóban. Élénken él bennem, ahogy elvitték előttem a hordágyon fekve teljesen élettelenül. Alig tudtam visszafogni magam, hogy ne csókoljam le a fehérséget az arcáról, de persze ülve maradtam. Fájt így látnom. Legszívesebben sírtam volna, de kárhozott lelkemet ettől is megfosztották.

- Ennyire súlyos? – visította Melanie idegesen.

- Nem tudjuk, Edward hozta be.

Szinte éreztem, hogy minden szem rám szegeződik. Szinte éreztem a néma kérdőjeleket, de nem néztem rájuk.

- Szerintem, Charlie… most hagyjuk békén, pocsékul néz ki. Remélem, ő nem sérült meg.

- De mégis miféle baleset? – csattant fel idegesen az aggódó apa.

A következő pillanatban Carlisle lépett ki a műtőből és válaszolt a kérdésre.

- Öngyilkosság – felelte síri hangon. Ülőhelyzetből pattantam fel, de láttam a szemem sarkából, hogy Charlie elsápad.

- Mi? De miért? – hápogott.

- Hogy van? – nyögtem ki.

- Ezt én nem tudhatom, Charlie. Sikerült stabilizálnunk az állapotát, de az életveszély továbbra is fenn áll. Miután újraélesztettük az életfunkciói jelentősen javultak, de rengeteg vért vesztett, és füstmérgezés is előfordulhat. Egyelőre vérátömlesztésre lenne szüksége egy közeli családtagtól… - közölte a gyászos tényeket, és az ajkamba haraptam, pedig ez rám nem volt jellemző.

- Majd én adok vért – szólalt meg Charlie azonnal és Carlisle után indult. Próbáltam hinni abban, hogy most már minden rendben, de szörnyen féltem.

- Melanie, felhívnád Reneét? – kérdezte Esme Melt, aki bőszen bólogatott, majd előkereste Charlie mobiljában Bella édesanyjának a számát és elvonult telefonálni. Visszarogytam a székembe.

- A francba, Edward! - csattant fel Rosalie. – Mi a fene történt? Mi ez az egész?

- Egy égő házból mentettem ki – feleltem megadva magam. – Minden valószínűséggel öngyilkos lett, láttam a cigaretta cikket, ami a tüzet okozta egy szénakazalban.

- Miért nem változtattad át? Így meghalhat – értetlenkedett Emmett.

- Mert nem tudtam – feleltem és ezzel letudtam mindenféle kommunikációt a történtekről. Nem a múlt számított, hanem a jelen és a jövő. Nem foglalkoztam az engem ostromló kérdő gondolatokkal.



- TESSÉK? – hangzott fel hirtelen egy haragos üvöltés, és Charlie robbant ki az egyik kórteremből.

- Charlie, kérlek, nyugodjon meg! Az őrjöngés nem old meg semmit! Most csak Bella felépülése számít, kérem, nyugodjon meg.

- MI AZ, HOGY NYUGODJAK MEG? – kiabálta, és döbbenten néztem rá. Charlie arca vörös volt a méregtől, kezei remegtek, és még soha nem láttam, így kiakadni. Nem csak én voltam lesokkolva a látványtól, még Carlisle is meghökkent egy kicsit.

- Charlie…

- Mi az, hogy nem egyezik a DNS-ünk?! Milyen tesztet végeztek maguk? Milyen kórház ez?

- Charlie, egy gyors, de biztos tesztet végeztünk el, hogy ellenőrizzük, hogy a maga vére megfelelő-e Bella szervezete számára, mert muszáj befogadnia. Ez az egyetlen reményünk.

- De mi az, hogy nem jó a vérem? Az apja vagyok! Az édesapja!

- Sajnálom, Charlie, de ez csak egyet jelenthet.

- Mit? – tette fel a kérdést, én pedig döbbenten ráztam meg a fejem.

- Bella nem a maga lánya, Charlie – közölte Carlisle a hírt, és úgy éreztem, mint akit leforráztak. Az életben történnek értetlen és szürreális dolgok, amiket az ép eszeddel nehéz elhinned, hogy valóban úgy van. Ez pont ilyen helyzet volt.

Bella nem Charlie lánya.

Bella nem a leszármazottam.

Én taszítottam el magamtól Bellát, teljesen feleslegesen. Semmi értelme nem volt. Édes istenem… ha meghal, én abba belepusztulok.



Felnéztem Charlie arcára, és belefacsarodott a szívem. Az arcán néma döbbenet és mélységes fájdalom uralkodott…

2009. október 20., kedd

Novemberi friss

Sziasztok!
Szeptember óta csak heti egy frissel jelentkeztem, majd az elmúlt napokban áttértem a heti két frissre. De már most... Szó volt arról is, hogy friss érkezik egy másik történetből is a Lélekvihar mellett. A Múltam Sötétje mellett döntöttem, ami a második legtöbb szavazatot kapta a közvélemény kutatáson. Tudom, hogy a Shooting Star nyert, de azzal nagyon nem haladok mostanában. Remélem, hogy nem haragszotok érte! :)
A Múltam Sötétje (Alice&Jasper páros, a tartalom egy régebbi bejegyzésben olvasható)tehát novemberben kerül publikálásra.

Még pedig így lenne novembertől:
Kedd: Lélekvihar
Csütörtök: Múltam sötétje
Szombat: Lélekvihar

Remélem, hogy így jó lesz nektek is :) Garantálni nem garantálok semmit, de igyekszem ;)
Puszi:
Ginewra

Lélekvihar - A vér szava - 19. fejezet


Mindennek vége?

(Bella szemszöge)

A koszos avarban feküdtem. Már nem is emlékszem, hogy hogyan és miként kerültem ide. Az egyik pillanatban a kocsimmal száguldottam, a következő pillanatban pedig már itt bámultam a sötétlő eget. A nap lassan tűnt el a horizont mögött, én pedig némán követtem a tekintettemmel. Nem sírtam, nem tudtam. Magam sem voltam tisztában azzal, hogy miként érzek. A testem és a végtagjaim csendesen sajogtak, de most jól esett ez az érzés. Adott egy kis értelmet a létezésemnek. Kevésbé voltam üres tőle, mert volt valami, ami megmaradt bennem. A kín, a fájdalom. Most csak ezt éreztem, és végtelen nyugalmat.

Egy apró kismadár repült el a fejem felett, vidám csicsergéssel csatlakozva a társához, és gyönyörű nótába kezdtek. Némán hallgattam és arra gondoltam, hogy milyen egyszerű lenne egy kismadárnak lenni, aki gondtalanul repdes ebben a világban, és nem érinti semmi bú és bánat. Milyen gondja lehet egy vidám madárkának? Nem hiszem, hogy baja lenne a szerelemmel, és azt sem, hogy a választotta az őse. Ilyen gondjaik nincsenek. Milyen jó is nekik…

Vajon, nekem milyen lehetett az előző életem? Milyen bűnöket követhettem el, hogy ebben a testben senkinek sem vagyok elég jó?

Charlie volt, hogy hónapokig felém sem nézett, az is megesett, hogy elfelejtett egy-két jeles alkalmat. Reneé persze megvédte őt előttem, mikor nem hívott fel a tizedik születésnapomon és órákig sírtam utána. Ez volt az egyik ok, amiért olyan keveset töltöttem vele a későbbiekben, pedig nyíltan kimutatta később a szeretetét. De én nem akartam csalódni.

Reneé inkább volt a lányom, mint az anyám. Ha valami problémája akadt, mindig én vigasztaltam, és segítettem neki. Néha úgy éreztem, hogy bűntudat gyötri valami miatt, de nem mert róla beszélni. Még velem se. Ő tudom, hogy szeret, de Phil bizonyára fontosabb neki, mint én. Hiszen láttam, hogy mennyire megkönnyebbült, mikor közöltem vele, hogy Charliehoz költözöm. Persze ellenezte, de az nem volt őszinte nála. Ismertem már annyira.

Egy testvérre mindig is vágytam, pedig nem egy barátnőm mondta nekem, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy egyke vagyok. Én nem így gondoltam. Gyakran éreztem kisgyerekként magányosnak magam. Persze ott volt Reneé, de ő nem mindig ért rá velem foglalkozni. A magány emelte fölém a védőbástyákat, és ez okozta, hogy mindig arra vágytam, hogy elvesszek a tömegben és csak egy csendes és boldog lány legyek. De ez Forksban felborult…

Felsóhajtottam. Végig néztem magamon, és keserűen felnevettem. A látvány szánni való volt. Szinte láttam a bordáimat, olyan keveset ettem az utóbbi hetekben. És miért? A semmiért. A gyomrom nem volt már az igazi, hiszen mi más oka lehetne, hogy olyan nehezen fogadom be az ételt? Semmi.
De a hajam végre újra a régi színben pompázott. Nem is értem, hogy minek harcoltam. Minek akartam megfelelni neki? Miért nem adtam fel mindjárt a legelején? Miért akartam annyira más lenni, mint aki vagyok? Már nem tudom, hogy ki is vagyok igazából. Mit jelent az, hogy önmagunknak lenni? Olyan régen csináltam ilyet, hogy már nem is emlékszem.
„Színház az egész világ, de te játszd magadat!” – mondta sokszor a szomszéd néni, aki gyakran vigyázott rám, amikor kicsi voltam. Nagyon kedveltem a nénit, egészen addig, míg meg nem halt.

Fázni kezdtem. A testem vadul rázkódott, a fogaim vacogtak. Tudtam, hogy ha nem kelek fel, akkor megfázok, de nagyon. Korábban eljátszottam a halál békés gondolatával, de most mégsem volt hozzá bátorságom. Gyáva voltam. Nem mertem feladni.
Elgémberedett tagokkal álltam fel és most döbbentem csak rá, hogy fogalmam sincs, hogy hol vagyok. A pólóm vizes volt, és nedvesen tapadt a felsőtestemre. A kardigánomat sehol sem találtam, hiába pásztáztam a környéket. Egy sötét erdőben voltam egyedül és védtelen. A rettegés lassan és alattomosan kúszott a torkomba, és megszédültem. A gyomromban furcsaérzés kavargott, mintha bukfencezni akarna. A cipőm sem volt rajtam, fogalmam sincs, hogy hol vesztettem el.
A durva talaj bántotta a bőrömet, de haladtam tovább. Céltalanul a semmiben, a sötétben. Nem láttam a fényt.

(Edward szemszöge)

Vadabbnál vadabb képek jelentek meg a szemem előtt és felrémlett előttem az összes lehetséges veszélyforrás, ami történhet vele. Hiszen vonzotta a balszerencsét, mindig megtalálta egy-egy baleset. De most még ő maga sem akart élni, akkor mire számíthatok?
Tudom, hogy nem érek oda időben, hogy megakadályozzam a tragédiát, főleg, mert nem tudom, hogy merre kéne mennem. Vártam, hogy Alice hívjon, hogy segítsen, de a telefon nem csörrent meg. Féltem, hogy azért mert ő már tudja, hogy nincs remény.
Hülye voltam. Ezt az egész helyzetet nem így kellett volna kezelni, barátokként talán könnyebb lett volna. Legalább vigyázhattam volna rá. Az, hogy elmentem egy őrületes baklövés volt a részemről. Én javasoltam, de én végleg el akartam menni és szenvedni. Az utóbbit nem akartam, de tudtam, hogy megérdemlem. Ez járt nekem, amiért fájdalmat okoztam Bellának, akinél nem láttam még tisztább lényt. Az a tudat, hogy biztonságban tudtam, erőt adott.
De most…
Miattam fog baja esni, vagy már meg is történt? Egy biztos, én utána megyek.

Olyan gyorsan hajtottam, hogy csak egy pillanatra láttam megvillanni egy vörös foltot, és olyan gyorsan fordultam meg, hogy jelentős féknyomot hagytam magam után. A fékezés gyerekjáték volt és ugrómajom módjára kipattantam a kocsiból, majd jéggé dermedtem.
Bella kocsija feküdt az árokban, de üres volt.
- Uramisten… - motyogtam bénultan, és féltem, hogy bekövetkezett az, amitől a legjobban féltem. Bella bajban van, talán meg is sérült.
- BELLA! – üvöltöttem hangosan, de nem érkezett válasz. Az autón nem láttam nagy károkat, de észrevettem egy apró vérfoltot a vezetőülésen. Az arcom eltorzult. Nem az illat okozta mámor vadított meg, hanem az őrjöngető kétségbeesés. Rohanvást jártam be a környéket, Bella után kutatva, de sehol nem találtam. Csak az ő illatával átitatott pulcsit találtam meg a fa ágára szegezve.
Akkor már tudtam, hogy csak az erdőben lehet. Megőriztem az ép elmémet, és elindultam a hátborzongató fák közé. De amint megéreztem a füst szagot, már tudtam, hogy hiába. Elkéstem.
Kilométerekre tőlem tűz égett, és én tudtam, hogy mivel Belláról beszélünk, ezért neki is arra kell lennie.
- BELLA! – üvöltöttem újra és rohanni kezdtem. Gepárd semmi hozzám képest…

(Bella szemszöge)

Talán az égiek mégis velem vannak. Mikor már azt hittem, hogy összerogyok a fáradtságtól, és megfagyva találnak csak rám, pillantottam meg egy faházikót. Meggyorsítottam a lépteimet és bekopogtam.
- Valaki kérem… - próbáltam bekiabálni, de csak halk suttogásra telt. A kopogásomtól az ajtó némán kinyílt, de belül teljesen üres volt, és a zár már annyira elkorhadt, hogy a legkisebb erőtől is feltárult. Beléptem. Egyetlen helyiségből állt és szénakupacok hevertek szanaszét, amik tökéletesek lesznek fekvőhelynek, amíg ki alszom magam. Reggel vissza kell mennem, Charlie már iszonyatosan aggódhat, és nem hibáztathatja érte senki, mert teljesen érthető. Remegő kézzel nyúltam a nadrágom zsebébe és előhúztam egy öngyújtót és egy cigit. Valamivel le kellett nyugtatnom magam annyira, hogy aludni tudjak. És minél később akartam vízszintesbe kerülni, mert féltem a rémálmoktól. Pedig biztosan jelentkezni fognak, főleg a mai nap után.
Jézusom, ha belegondolok, hogy milyen régen volt a reggel… Amikor még az Edwardtól való találkozástól féltem. A tegnap, amit Alice-szel töltöttem, és a tegnapelőtt, amikor Mirkóval motoroztam. Milyen messze is volt az már, alig emlékszem. Milyen messze vannak azok a percek, amiket vidáman és szerelmesen töltöttem. Hol vannak már azok…

Sóhajtottam, majd meggyújtottam a kezemben tartott cigarettaszálat. Behunytam a szemem, mert hirtelen megszédültem. A következő pillanatban rengeteg dolog történt. A lábam a keményfába ütközött, és iszonyatos fájdalom hasított a fejembe… Rongybaba módjára rogytam össze, és a kezemben tartott égő cigi a szénarakásba esett… Pár perc és a világ lángolni kezdett körülöttem, de én ezt már nem érzékeltem.

(Alice szemszöge)

Idegesen járkáltam a nappaliban látomásra várva, de semmit nem láttam, csak néha Edwardot, ahogy kétségbeesve rohan. Semmi mást. Az idegesség a torkomba kúszott. Végig néztem a többieken, akik itt voltak. Rosalie arcáról lehullott a gúnyos nyugalom, Esme kétségbeesetten tördelte a kezét. Emmett és Jasper szintén elindultak Bella keresésére, Carlisle pedig a kórházba ment, hátha odaszállítják Bellát, és ha baja esik, és akkor gyorsan segíthessen rajta. Sürgősségi vámpírellátás. Tudtam, hogy habozna, ha neki kéne megtennie, hiszen ki tudja, hogy Bella akar-e még vámpír lenni, vagy sem? Mi van, hogyha egy életre meggyűlölte a világunkat? Bár… ha bocsánatért akart idejönni, akkor nem valószínű.

Az a nő, akit Edward hozott haza, kicsit sem volt szimpatikus. Magam sem tudom miért, hiszen semmi kivetni való nem volt a viselkedésében, még azt is felajánlotta, hogy segít a keresésben, de persze Emmett lehurrogta az ötletet, így annyiban maradtunk, hogy mi nők itthon maradunk. Nem tetszett ez az ötlet, de tudtam, hogy nekem maradnom kell. Rohanás közepette nem tudnék koncentrálni a látomásokra, és most ez lenne a legfontosabb.
Szinte beleőrültem, hogy nem tudok róla semmit, a képek homályosak voltak, és semmit nem tudtam kivenni belőlük. Csak azt tudtam, hogy róla szólnak, és hogy él. Semmi mást. A tudat iszonytató volt, és éreztem, hogy jobb, hogy nincs itt Jasper. Csak kikészíteném az érzéseimmel.
- Bella – motyogtam halkan, és a következő pillanatban meglepő dolog történt. Végre tisztán láttam. Egy égő ház mellett egy halott Bellát és egy zokogó Edwardot pillantottam meg.
Velőtrázó sikoly harsant a levegőbe. Az én sikolyom.

(Edward szemszöge)

Abban a pillanatban, mikor megpillantottam az égő házat, megtorpantam. Lebénított a félelem. Hányszor nevettem a romantikus filmek csöpögő stílusán, és milyen sokszor nem éreztem át, hogy milyen az, mikor megtapasztalod, hogy milyen elveszíteni egy hozzád közel álló személyt. Soha nem értettem és nem is vágytam megérteni. Nem volt vicces. A lángok a magasba csaptak, és intenzíven kezdtem érezni Bella vérének az illatát. Nem az az aroma, volt, mint régen, de ez is csábította a bennem lakozó szörnyeteget. De ez nem számított. A pániktól nem éreztem vérszomjat. Nem is éreztem azt a szomjúságot, amit minden más alkalommal érezni szoktam. Csak az éltetett, hogy kihozzam a lángokból.
Futni kezdtem, és nem törődtem azzal, hogy a tűz az ellenségem tulajdonképpen. Most ez sem érdekelt.
- BELLA! – kiáltottam, majd belevetettem magam a lángok közé. A füst elvakította a tökéletes vámpírlátásomat, az égett szag tompította az Ő illatát, de olyan intenzíven éreztem a vérét, hogy nem tartott sokáig behatárolnom az irányt. Közben a nevén szólongattam, de válasz nem érkezett. Rettegtem. Éreztem, hogy a mobilom rezegni kezd a zsebemben, és már tudom, hogy mit mondana nekem Alice, ezért nem vettem fel a telefont.
- Bella! – mormoltam és végre megpillantottam. A látvány elborzasztott, de most erre nem volt időm. Olyan óvatossággal fogtam a kezembe törékeny testét, mint amikor az édesanya legelőször veszi a karjaiba a gyermekét. És is ugyanúgy féltem, hogy vad mivoltommal összetöröm, vagy fájdalmat okozok neki. Még többet, mint eddig.
- Édesem – suttogtam, és magamhoz szorítva védtem a gyilkos lángoktól, de az örökkévalóságnak tűnt, míg végre kiértem a hideg, friss levegőre.

Gyengéden a földre fektettem, és ijedten vettem szemügyre. A telefon szüntelen rezgett a zsebemben.
Haját vér tapasztotta a fejéhez, és gyengéden végig simítottam a drága arcon, amin végtelen nyugalom honolt. Mintha soha nem érzett volna fájdalmat. Tudtam, hogy valami nem stimmel. Bella jelenléte mindig intenzív szívdobogással járt, amit most hiába füleltem, csak néhány apró lüktetést hallottam.
- Nem… nem…
Haldoklik – tudatosult bennem hirtelen, és elborult az agyam. A józaneszem elhagyott és mindent ellepett a fájdalom. Remegtem, és görcsösen szorítottam magamhoz a hideg testet. Már nem számított más. Csak vele akartam lenni. Akartam, hogy kinyissa a szemét…
- Annyira sajnálom, kicsim. Minden az én hibám. Hiába minden akadály, én szeretlek. Ne hagyj itt… Annyiszor mondtad, hogy hajlandó lennél vámpír lenni, de azóta sok minden megváltozott. Még mindig szeretnéd? Nem bírok létezni nélküled, kicsim. Ne halj meg, kérlek… - kérleltem halkan és közben szüntelen remegtem.
Zokogtam.
Öntudatlanul hajoltam a torkához, és fogaimat belemélyesztettem az ütőerébe. Ez volt az egyetlen mód, hogy megmentsem. Nincs visszaút. Többet nem teszem őt tönkre, örökre békén hagyom, hogy ne szenvedjen miattam. Így lesz a legjobb. A mámor lassan ereszkedett megtébolyult tudatomra. De uralkodtam rajta, és mielőtt túllőttem volna a célon, elszakítottam magam az ínycsiklandó vérforrástól.
- Csak ne halj meg… - kértem némán és lélegzetvisszafojtva vártam az első rándulást, ami az átváltozás kezdetét szokta jelenteni. De Bella teste nem mozdult. Felnéztem a gyönyörű szép arcra és felordítottam.
- NEM!!!! – üvöltöttem. Nem hatott a mérgem, nem kezdődött meg az átváltozás. Nem hallottam az ütemes dobolást.
Felzokogtam, és arra gondoltam, hogy miért nincsenek könnyeim…
Bella meghalt.
- Nem… Ez lehetetlen… Bella… az én Bellám… nem…
Magamhoz szorítottam az ernyedt testet és üvöltve zokogtam. Kezemmel görcsösen simogattam, de nem értem el vele semmit. Semminek nem volt már értelme. Mindennek vége.

2009. október 17., szombat

Lélekvihar - A vér szava - 18. fejezet


Régen látott ismerős

(Edward szemszöge)

Nem bírtam türtőztetni magam, a zongora sem volt képes lenyugtatni a gondolataimat. Bocsánatot akartam kérni, de féltem. Ő már nem az én Bellám volt, hiszen még az iskolából is lógott. Vagy talán rosszul lett? Történt valami? Mi van, ha valami komoly oka volt a lógásra? Mi van, ha a maszk alatt még mindig ugyanaz lány rejtőzik? Változtat az valamin? Hiszen teljesen mindegy. Vagyis nem, de áh…

- Edward? – lépett be a szobámba Alice lehajtott fejjel. Megijedtem, hogy valami szörnyűség történt, és gyorsan olvasni kezdtem a gondolatok között…

„Edward! Nem értem, hogy mi van velem, már egy ideje… vagyis nem olyan régóta, talán pár napja nem látom tisztán Bella jövőjét, sőt a képek egyre rosszabb minőségben jelennek meg, vagy éppen késve. A veszekedéseteket is később láttam meg, és más dolgokat is. Nem értek semmit. Félek.”

- Mi az, hogy nem látod Bella jövőjét? – csattantam fel, és mindenféle rémkép jelent meg a szemem előtt. – Vagyis… hagyjuk. Nem számít. Semmi közöm Bellához. Bocsánatot kérek tőle, és többé nem beszélünk. Ennek így kell lennie – győzködtem őt is és magamat is.

- Nem gondolod komolyan – jelentette ki higgadtan, csípőre tett kézzel.

- Nem. Valóban. Tudom, hogy nem fogom megállni, de próba szerencse, nem igaz?

- Edward… ez nem te vagy. Őszintén kéne beszéljetek, mert ez így nem állapot. Mindketten csak szenvedtek, és tönkreteszitek magatok. Talpra kéne végre állni. Bocsánatot szeretnél kérni tőle? Hát menj, Edward. Azt hiszem, hogy otthon van. Nem veszíthetsz semmit, de ez a beszélgetés kell a továbblépéshez…

- Igazad van, Alice – értettem egyet és magamhoz vettem a kocsi kulcsomat. Lerobogtam a lépcsőn, majd villámgyorsan bepattantam a kocsimba, és elindultam. Igaza van Alice-nek, minél hamarabb cselekednem kell, és lezárnom a kapcsolatunkat. De miért vonakodom megtenni? Mitől félek? Mi ez a különös idegesség, amit érzek?



Muszáj volt megállnom az út mellett egy pillanatra, mert túlságosan ideges lettem. Nem magam miatt aggódtam, csak féltem, hogy valakinek a halálát okoznám, hogyha őrült száguldásba kezdenék. Nagyot sóhajtva fékeztem le az országút mellett és vettem egy mély levegőt. Ez így nem jó. Minél előbb beszélnem kell Bellával, és tisztáznom kell a kialakult helyzetet, mert úgy érzem, mintha valami belülről szaggatna darabokra. Biztosan haragszik rám, amiért azokat a dolgokat a fejéhez vágtam. Nem hihette el! Vagy mégis? Mi van, ha megpróbál kárt tenni magában? Nem. Azt biztosan nem tenné! Nem teheti!



A következő pillanatban egy élés dudahangot hallottam és egy tűzpiros ferrari fékezett le mellettem. Pontosan olyan, amilyenre Rosalie mindig is vágyott. A volán mögött egy göndör barnahajú lány ült, és engem nézett meglepetten.

- Edward? Tényleg, te vagy az? – kérdezte döbbenten, én pedig rájöttem, hogy még csak azt sem tudom, hogy ki ez a nő, és honnan ismer. Az agyam túl fáradt volt ahhoz, hogy kiigazodjak a kusza gondolatok között, így sikeresen kizártam a fejemből. Még jó, hogy megtanultam rá a módszert. – Nem emlékszel rám, igaz? – vált szomorúvá az arca és én elszégyelltem magam. Volt benne valami ismerős, de nem bírtam rájönni, hogy ki ő. Némán leparkolta a kocsiját az enyém mellett és kiszállt. Én is így tettem.



- Ne haragudj, én… Ismerjük egymást? – kérdeztem, de nem igen ment az udvarias társalgás. A gondolataim messze jártak, és csak nagy nehezen sikerült a jelenre koncentrálnom.

- Hát… inkább kezdjük az elején. Kathleen McHolen vagyok. Mond valamit ez a név? – kérdezte mosolyogva, én pedig sokkolva vettem szemügyre újra. Csak most jöttem rá, hogy honnan olyan ismerősek ezek a vonások. A sötétbarna szemek, amik egykor rabul ejtettek… Arca lágy vonásai… Testének karcsú, nőies alakja… És a fejembe vésődött a szépséges éjszaka, amit soha nem felejtettem el. Bár emberi emlékeim rengeteget halványultak az idő során, de őt soha nem felejtettem el. Csak mélyen eltemettem magamban, egy olyan helyre, ahová még én sem akartam eltalálni. Mert fájt emlékeznem a szép percekre, és fájt emlékeznem, mikor el kellett válnom tőle… mikor meghaltam a spanyolnátha újabb hullámában.

De ő nem lehetett itt, hisz régen meghalt már. Én már csak tudom, hisz utánajártam mindennek, ami vele volt kapcsolatos. Tőle született gyermekem, akit még csak meg sem ismerhettem. Sőt… a gyermekünk dédunokája Bella, akibe olyan halálosan beleszerettem.

És most itt állt előttem… ez lehetetlen.

- Kathy? – nyögtem ki végül esetlenül. – Hogyan? Tényleg, te vagy?

Kathy felnevetett. – Örülök, hogy megismersz, Edward. Hogy hogyan? Ezt pont te kérted? Vámpír vagyok már egy jó ideje, ahogy ha jól tudom te is.

Bólintottam.

- Csak nem hittem volna… - magyaráztam, és egy pillanatra elfeledkeztem minden gondomról és bajomról.

- Tényleg, érdekes véletlen. De most hadd öleljelek meg, hiányoztál – mondta halkan és átölelt. Viszonoztam és feltörtek bennem a régi emlékek. A lopott percek, a tiltott órák és a megismerkedésünk pillanatai.

Valahonnan messziről hallottam, ahogy egy autó száguld el mellettünk, de most nem foglalkoztam vele. A döbbenet és a viszontlátás furcsa érzelmei uralkodtak el rajtam. Nem tudtam, hogy miként érzek.

Csak néztem rá és a szavak cserbenhagytak. Apró kezei gyengéden simították az arcom vonalát és én behunytam a szemem. Rengeteg kép rémlett fel előttem, és egyre erősebben emlékeztem. De Bella arca is intenzíven lebegett előttem és biztos voltam benne, hogy amit iránta érzek sokkalta erősebb, mint amit valaha is Kathy iránt éreztem. Az is szerelem volt, valóban, de Bella különlegesebb… És én még mindig őt szeretem.

Nem tehetem, hogy áltatom magam és engedek Kathynek, mert szemmel láthatólag most próbál elcsábítani. Vagyis… visszacsábítani. És hiába lehetetlen a kapcsolatom Bellával, nem tehetem, hogy hiú ábrándokat ébresztek Kathyben. Hiszen őt is szeretem… szerettem.

- Ne – szólaltam meg végre, és kicsit hátrébb húzódtam a női kényeztetés elől. Egy pillanatig láttam az arcán a csalódottságot, de aztán újfent elmosolyodott.

- Miért nem folytathatnánk ott, ahol abbahagytuk?

- Mert évtizedek teltek el azóta, és mindketten sok mindenen mentünk keresztül. Megváltoztunk. De ne itt beszéljük ezt meg… elviszlek hozzánk.

- Hozzánk?

- A családomhoz – feleltem magyarázatképpen és elindultam, hogy beüljek az autómba.

- Család? Na nem… képes lennél a feleségeddel egy házban tartani? – csattant fel.

- Nem, ugyanis nincs feleségem.

- Ó… - szégyellte el magát azonnal. – Ne haragudj. Akkor mehetünk. Én majd követlek a kocsimmal, rendben?

Bólintottam, és beültem a kocsiba és elindultam hazafelé. A bocsánatkérés Bellától megint nem jött össze. A sors is ellenünk van.



Nagyot sóhajtottam, mikor megpillantottam a házunkat és egyből megcsapott a többiek illata. Bizonyosan azt gondolták, hogy jobb kedvvel és Bella bocsánatával térek haza, de tudhatták, hogy valami nem oké, mert még alkonyat sem volt. Kiszálltam a kocsiból, majd Kathyvel elindultam az ajtó felé, nem szólaltam meg, és Kathy is túl meglepett volt ahhoz, hogy bármit is mondjon, pedig mindig cserfes volt.

Az ajtóban állt, nem szólt semmit. Meglepetten nézett Kathyre, engem pedig dühösen méregetett.

- Kathy, ő Alice. Alice, ő Kathy – mutattam be halkan, Kathleen barátságosan nyújtotta a kezét nővéremnek, majd beléptünk a nappaliba.

Mindenki ott volt, és minket nézett. Hallottam a meglepett és értetlen gondolatokat és felsóhajtottam.

- Kathy, ők a családom. A szüleim, Esme és Carlisle Cullen, és a testvéreim Emmett, Rosalie, Alice és Jasper.

- Szülők? – döbbent meg. – Testvérek?

- Igen – vette át a szót Alice. – Carlisle teremtette meg Edwardot, ezért az apja. Esme pedig Carlisle felesége, ezért az anyja. Mi pedig csatlakoztunk a családhoz…

- Ó, értem – mosolygott.

- És te ki vagy? – hangzott fel Rosalie ellenséges hangja.

- Edwarddal nagyon rég ismerjük egymást. A nevem Kathleen McHolen, örvendek – mutatkozott be, mire Carlisle döbbenten felkiáltott.

- Mi?

- Igen, Carlisle – szólaltam meg. – Ő az. Vámpír lett, ő is.

Carlisle csak tátogott, még soha nem láttam, hogy elvesztette volna a nyugalmát, de most nem bírta türtőztetni magát. Aztán lehiggadt, de a gondolatai zavarosak voltak.

- Mi is megtudhatnánk, hogy miről van szó? – csattant fel Rose.

- Nyugi, édes – nyugtatta Emmett szelíden.

- Te csak ne nyugtatgass, nem beszélek veled, nem emlékszel? – mondta hidegen, majd rám nézett. – Tehát?

- Kathy és én… szóval… Amikor még ember voltam ismerkedtünk meg a szüleink által, és azonnal egymásba szerettünk, persze titokban. Sokáig együtt voltunk, de aztán megfertőződtem a spanyolnáthával.

- És Edward meghalt – vette át a szót Kathy halk hangon. – Utána vettem csak észre, hogy teherbe estem. Tényleg, ezt te honnan tudod?

- Hosszú történet. Sajnálom, hogy cserbenhagytalak.

- Ez így nem igaz, a halálodért nem te vagy a felelős. És most már teljesen mindegy.



A többiek döbbenten figyeltek minket, de tudtam, hogy most már tiszta számukra a helyzet.

- És minek köszönhetjük a felbukkanásod? – kérdezte Rose ellenségesen.

- Hogy érted?

- Nem különös, hogy pont most jelensz meg, ennyi év után?

- Véletlen. Miért azt gondolod, hogy elterveztem valamit? – vált ellenségessé a hangja.

- Pontosan. Igazán különös véletlen szerintem. És mit akarsz? Edwardot talán? Vagy?

- Nem akarok én semmit! Én csak… örültem, hogy összefutottam Edwarddal.

- Hol?

- Az országúton, én Forks felől jöttem, ő pedig innen – felelte, mintha tudta volna, hogy mire kíváncsi mindenki. Hogy találkoztam e Bellával. Alice kérdőn nézett rám, és bólintottam, miszerint tényleg így volt. Alice csalódottan sóhajtott fel.



Éppen alkonyat volt és én kiültem a teraszra, hogy gyönyörködjek a naplementében, mikor Kathy leült mellém.

- Valami bánt – jelentette ki.

Bólintottam, hiszen nem volt értelme tagadni.

- Van valaki más.

Némán bólintottam.

- De nem vagy vele boldog.

Keserűen felnevettem. – Nem erről van szó. Azért nem vagyok boldog, mert hiányzik.

- Meghalt?

- Nem… tudod… ő… a fiunk dédunokája – vallottam be halkan és hallottam a meglepett gondolatokat. – Igen, de nem innen tudok a fiunkról… Miután átváltoztam, egyszer láttalak a temetőben a síromnál, és akkor már áldott állapotban voltál. Később nyomoztam is, hogy mi lett veled, de nem mertem a közeledbe menni, utána meg eltűntél. Aztán megpróbáltam mindent elfelejteni és új életet kezdeni.

- Hogy hívják?

- Kit?

- A lányt, akit szeretsz.

- Bella, de ő ember – feleltem szomorúan, és az együtt töltök szép percekre gondoltam. És arra az időre, amikor még biztos voltam benne, hogy ismerem.



Egyedül ültem a nappaliban, mikor megcsörrent a telefon. Vártam, hogy valaki felvegye helyettem, de végül rávettem magam és a kagyló után nyúltam.

- Halló? Cullen lakás.

- Edward Cullen? – szólalt meg egy férfihang. Charlie volt az.

- Igen, én vagyok, Mr. Swan.

- Szólnál Bellának, hogy ideje lenne hazajönnie? – kérdezte határozottan. Nem értettem először a mondatértelmét, hiszen számomra érthetetlen volt.

- Tessék? – kérdeztem vissza.

- Jól hallottad, Cullen. Én elhiszem, hogy nem akar hazajönni, hogyha kibékültetek, de aggódok érte, ezt te is megértheted. Legalább hadd beszéljek vele.

- Mr. Swan… - válaszoltam idegesen, mikor rájöttem, hogy mi a szavak értelme. – Bella nincs itt, és nem is jött el hozzánk.

- De hát… - ellenkezett bizonytalanul. – Melanie-val azt üzente, hogy elmegy hozzátok, hogy bocsánatot kérjen tőled.

HOGY MI?

- Bocsánatot? Miért?

- Nem tudom, Melanie azt mondta, hogy összevesztetek az iskolában, és Bella rosszul érezte magát miatta és elindult hozzátok. A kocsija nincs itthon, a mobilját nem veszi fel. És már órák óta itthon kéne lennie… Nincs ott? – kérdezte egyre növekvő idegességgel.

A kezemmel a szék karfáját szorongattam, ami egyre inkább behorpadt az erőm hatására.

- Nincs… Mr. Swan, kérem, szóljon, ha van valami hír róla, én addig… megkeresem.

- Köszönöm Edward.


Sokkoltan meredtem a kezemben tartott telefonra, ami már percek óta néma volt. Nem bírtam feldolgozni az imént hallott információkat. Bella bocsánatot akart kérni tőlem, és elindult hozzánk, de nem érkezett meg. Valami történt. Várjunk… csak az országúton jöhetett, és én egyetlen kocsit hallottam elszáguldani mellettem. Csodálkoztam is, hogy milyen kihalt az út. Mit csináltam éppen?

Kathleent öleltem át…

Te jó ég! Mi van, ha látta? Ha valami őrültséget csinál? Nem! Meg kell, hogy találjam! Meg kell, hogy akadályozzam, hogy baja essen!


Villámgyorsan magamhoz vettem a kocsim kulcsát és rohanni kezdtem. Útközben összefutottam Carlisle-val.

- Meg kell, hogy keressem Bellát – mondtam neki gyorsan. – Eltűnt. – magyaráztam és már be is pattantam a járgányomba, majd tövig nyomtam a gázpedált és őrült sebességgel száguldottam, hogy mielőbb megtaláljam.

- Megtalállak Bella… Istenem, miért szeretlek még mindig ennyire? – kérdeztem, de nem vártam választ. A rettegés a torkomba kúszott és elárasztott. Némán pásztáztam a tájat, hátha megpillantom Őt, de a legbelül ordítottam az aggodalomtól és a bűntudattól.

Mert az én hibám lesz, ha későn érkezem…

2009. október 10., szombat

Lélekvihar - A vér szava - 17. fejezet

Közös cél

(Bella szemszöge)

Soha nem agyaltam még annyit suli időben, mint azon a napon. Szinte hallottam az agykerekeim forgását, és egyre inkább kétségbeestem. Hiszen nem volt kiút a sötétségből, ahová kerültem. Nem létezett megoldás, csak az az egy, hogy elfelejtsem az a szerelmet, amit még most is érzek a testem minden apró szegletében. Nincs csodálatosabb és borzalmasabb a szerelemnél. Én mindkettőt átéltem már életem során és nagyon remélem, hogy az egyszer megszűnik bennem a hiányérzet. Mert nem akarom, hogy teljesen felemésszen.

Lehet élni szerelem nélkül?

Bizonyára.

Menni fog?

Muszáj.

Nem hagyhatom, hogy feladjam a harcot. Hiszen előfordulhat, hogy egy nap megszeretek egy másik férfit, még ha nem is olyan vehemenciájú érzelmekkel, mint Edwardot, de biztos van rá esély, hogy mást szeressek… Vagy nem? Létezik, az, ami csak a mesék könyveiben kel életre?

Létezik az örökké, a sírig tartó őszinte és szenvedélyes szerelem, amiről mindenki álmodik? Én soha nem vágytam ilyenre, soha nem voltak nagy álmaim, csak egy átlagos és szürke lány akartam lenni, aki elveszik a tömegben. Egy olyan lány, aki boldog, és a boldogsága nem fáj senkinek. Nem akartam megkapni ezt az érzést, mert korántsem olyan csodálatos, mint ahogy bárki is elképzelné. Mert ez inkább fájt, nagyon fájt.



Az ebédszünetemet újfent cigizéssel töltöttem, mert nem éreztem annak szükségét, hogy ebédeljek, és végig vonuljak a Cullen család előtt. Csak Edward volt az, akinek nem bírtam volna a szemébe nézni, mert tudtam, hogy mennyi fájdalmat okoztam neki.

Aztán az egyik kocsi üvegében megpillantottam magamat. Nem tetszett a látvány. Legszívesebben eltüntettem volna égővörös hajamat, melynek színe leginkább Victoriáéhoz hasonlított.

Megszédültem erre a gondolatra, és remegve kapaszkodtam a korlátba, majd vettem egy mély levegőt és közben megszületett bennem egy elhatározás. Elindultam kifelé az iskola kapun…



(Alice szemszöge)



Az épületfalának dőltem és izgatottan vártam Edward vagy Bella megjelenését, mert kíváncsi voltam a közös óra hatására, amiből csak homályos részleteket láttam és ez nagyon idegesített. Nem értettem, hogy mostanában miért olyan homályosak a látomásaim, de csak akkor, ha valami Bellával kapcsolatosat akarok meglátni. Nem értettem, és nem mertem beszélni erről Jaspernek, mert féltem, hogy aggódna értem. Nem akartam feleslegesen idegesíteni, sem őt, sem Edwardot.

A szünet percei lassan teltek, de egyikük sem tűnt fel a biológia terem irányából és egyre idegesebb lettem. Tudtam, hogy a kibékülés lehetősége egyenlő maga a nullával és nem mertem feleslegesen reménykedni. Féltem a csalódástól.

Aztán megjelent a szemem előtt egy kép… ahogy Edward egy fal tövében ül, és teste megállíthatatlanul remeg. A szívem szinte összefacsarodott a szívszorító látványra, mert olyan esetlennek és megsebzettnek tűnt.

Gyors léptekkel indultam el az irányába, és reméltem, hogy minden rendben van, hogy egyikük sem tett semmi olyat, amit később megbánhatna. Ötletem se volt, hogy min borulhatott ki Edward ennyire, de azt tudtam, hogy szörnyen dühös lesz rám, amiért nem figyelmeztettem, hogy készüljön fel lelkiekben. Bizonyára meglepett volt, vagy talán szenvedett. Én nem ezt akartam. Egyszerűen csak dühös voltam rá, amiért mindennek így kellett történnie, holott tudtam, hogy ő is csak egy szenvedő áldozat. Ezért nem is erőltettem vele a társalgást a Bella középpontú témákban. Hiszen nem szerettem veszekedni. Hogyan is szerethetnék? Szinte mindig alulmaradtam bennük.

- Alice? Hová mész? – kiáltott utánam Jasper. Ő nem érthette, hogy miért indulok el egy teljesen másik irányba, de gondolom, hogy sejtette az okát, mert hamar abbahagyta a kérdezősködést. Nem szóltam semmit, tudtam, hogy szavak nélkül is megért és követ engem.

A suli kihalt részében, ahol pár hete felújító munkálatok folytak találtam rá a fal mellett ülve, a fejét a kezébe temette és a testét valami különös remegés rázta.

Sírt.

Edward létezése hosszú éve alatt rengeteget szenvedett, ezt mindannyian tudtuk, és megpróbáltuk őt támogatni a legnehezebb időkben. Tudtuk, hogy hálás érte és jobban érzi magát tőle, és ez nekünk is jó volt.

De mióta csak ismerem, másodjára láttam sírni, ami elég nagy szónak számított. Először mikor Bella majdnem meghalt a ballett stúdióban és magát okolta szerencsétlenségért, és persze iszonyatosan aggódott a szerelme kritikus állapota miatt.

És most…

Megrendített a látvány és éreztem, ahogy Jasper megdermed mellettem és eltorzul az arca a fájdalomtól. Edward rejtegetett érzéseit láttam az arcán.

- Jasper… menj most el – kértem halkan, mert nem akartam, hogy ő is szenvedjen. Nem bírtam volna elviselni. Némán engedelmeskedett és örültem, hogy bízott bennem annyira, hogy rám bízza Edward támogatását.

Közelebb léptem hozzá, és letérdeltem. A kezemet a vállára tettem és megvártam, amíg felnéz rám. Láttam a szemében az elviselhetetlennek hitt kínt, ami kínozta. Némán átöleltem és ő is engedett felém. Összeölelkezve ültünk a forksi gimi egyik kihalt folyosóján, de ha valaki meglátott minket, azt hihette, hogy ő vigasztal engem és nem fordítva. Idegen ember számára láthatatlan volt a fájdalma, csak én láthattam.

- Mi történt? – kérdeztem halkan. Hosszú percekig nem szólalt meg, csak azután hallottam meg rekedt hangját.

- Ne haragudj, amiért így kiborultam. Nem kellett volna. Csak olyan sok minden történt velem az utóbbi időben, hogy úgy érzem, hogy szétrobbanok. Gyűlölöm magamat, amiért nem vagyok elég erős, és amiért gyakran kiborulok. Meg kell tanulnom a tökéletes önuralmat, minden tekintetben. Ez így nem mehet tovább. Bellát pedig el kell, hogy felejtsem. Örökre.

- Mi történt? – kérdeztem újra.

- Nem láttad?

- Nem.

- Fel sem ismertem – sóhajtotta és a tekintete a távolba meredt. – Nem értettem, hogy miért ül egy idegen Bella helyén, erre kiderül, hogy ő az… igazán figyelmeztethettél volna.

- Sajnálom.

- Hagyd, Alice – legyintett. – Nem számít. Mikor kint voltunk és megláttam cigizni elpattant bennem valami. Dühös lettem, de nem rá haragudtam. Bosszantott, hogy nem hisz nekem, hogy nem képes felfogni, hogy én sem jókedvemből csinálom ezt az egészet. Idegesített a közönye, és zavart, hogy ennyire beteges a külseje. Alice, azt hiszem… elvesztettem Bellát. Nem, máshogy kéne fogalmazzak. Azt hiszem… megöltem Bellát. Megöltem az én Bellámat, és csak valami utánzatot hagytam a helyén.

- Edward, kérlek… ne mond ezt – könyörögtem. – Bella lehet, hogy nem önmaga teljesen, de ugyanaz a lány, akit megismertél, csak nagyon szenved. És nem miattad, hanem érted. Nagy a különbség. Szeret téged, ezt nem tagadhatom le, és nem benned kételkedik. Csak bizonytalan és nem képes elfogadni azt, ami veletek történik. Foggal-körömmel tiltakozik, de szerintem ő maga sem sejti, hogy mit miért tesz. De nem akarná, hogy szenvedj. Kérlek… tovább kell, lépj. Neki is és neked is. Ha durva voltál vele, akkor se bánkódj… talán ez most szükséges volt, hogy észhez térjen és talpra álljon. Hidd el nekem… ismerem őt. És téged is. Tudom, hogy magadat okolod. Tudom, hogy most borzalmasan érzed magad… de nem dőlt össze a világ. Jaj… nem tudom, hogy mivel tudnálak jobb kedvre deríteni – keseredtem el, mert esélyét se láttam, hogy eltüntessem a fájdalmat az arcáról.

- Nem kell, hogy bármit is mondj, nekem az is elég, hogy megpróbáltad. És köszönöm, hogy elküldted Jaspert… nem akartam, hogy átérezze a viharos érzelmeimet. Na… menjünk. Ne szomorkodj miattam – mosolygott rám erőltetetten, de kedvesen. – Azt hiszem, hogy a második órára már nem érünk be, de a harmadikat nem kéne kihagyni.



Miközben némán sétáltunk a többiek gyűrűjében egy kép jelent meg a szemem előtt, amiben Emmett és Rosalie szerepelt. Az utóbbi egy kicsit paprikás hangulatban volt.



„Rosalie dühösen mered Emmettre, vagyis inkább valahova lefelé… Emmett nadrágja gyanúsan dudorodik… Rosalie szemei villannak egyet, majd egy villámgyors mozdulattal Emmett férfiasságába markol, aki erre fájdalmasan felnyög, és gyanúsan összegörnyed.

- Aúú, ezt miért kellett, kicsim? Ne csodálkozz, hogy nem lehet gyerekünk… - morogja, de a szája szeglete felfele görbül, és rákacsint kedvesére.

- Hogy miért?? Talán, mert ráizgultál Bellára, azért! Én már nem vagyok elég, mi? Vagy talán ő kell neked? – kiabálja feldúltan, és kimegy a folyósóra és megpróbálja faképnél hagyni Emmettet.

- Na de, kicsim! Én csak téged szeretlek – mormolta, majd vad szenvedéllyel lekapta a durcás Rose-t, aki a csóktól egyből megenyhült. – De hova lett Bella? – kérdezi elválva a lány csábító ajkaitól, majd egy erőteljes pofon csattan az arcán és Rose fújtatva megy el mellette, egyedül hagyva a meglepett Emmettet, aki nem értette, hogy mi rosszat mondott.”



Halkan felnevettem, és hálát adtam az égnek, hogy Edward túlságosan el van mélyülve ahhoz, hogy a gondolataimban olvasson. Azt hiszem, hogy nem nagyon díjazná Emmett férfias megnyilvánulását. Sőt… ebben biztos voltam.

- Minden rendben? – kérdezte tőlem Jasper, mikor csatlakoztam hozzá a tömegben. Felsóhajtottam, majd egy csókot leheltem az ajkaira.

- Nem, de hiszem, hogy egy nap minden rendben lesz, és boldogok leszünk.

- A remény hal meg utoljára, édesem.

- Tudom, de amíg van remény, ne add fel.



(Edward szemszöge)



Alice támogatása nagyon jól esett, és bár semmi nem változott tőle, én még is jobban éreztem magam egy kicsivel. Jól esett, hogy van egy ilyen nővérem, akire számíthatok.

Az ebédszünet hamar elérkezett, de én nem akartam bemenni. Egyrészt féltem, hogy újra a közönyös arcával találom szembe magamat, és bár tudom, hogy csak álca, akkor is fájt. Másrészt pedig bocsánatot akartam kérni, de nem tudtam, hogy miképpen adjam elő, hogy szóba álljon velem a kifakadásom után. Még soha nem kiabáltam vele, és szégyelltem, hogy már ezen is túl vagyok. Nem voltam büszke rá.

- Én nem megyek be – torpantam meg, és úgy döntöttem, hogy talán majd valamikor máskor kerítek sort a nagy elnézésre…

- Ne csináld, Edward! – nyaggatott Emmett. – Muszáj jönnöd… Nélküled nem lesz buli…

- Emmett! – csattant fel bosszúsan Rosalie, és láttam rajta, hogy neheztel rá, de nem akartam megtudni, hogy miért. Megoldják ők ezt ketten, mint mindig. Nem ártom bele magam.

- Jó rendben – adtam meg magam, és nem kerülte el a figyelmem, hogy Alice gyanúsan kerüli a tekintetem. – De csak, mert bocsánatot akarok kérni…

- Jellemző – morogta Rosalie halkan.

- Parancsolsz? – kérdeztem egy kicsit bunkó hangon.

- Nem mondtam semmit – felelte gúnyosan, és lezártnak tekintette a társalgást.



Vettem egy mély levegőt, kizártam a fejemből az illatokat és a gondolatokat, majd beléptem az ebédlőbe, ahol a szokásos hangzavar fogadott. Gyorsan körülnéztem, és csalódottan vettem észre, hogy Bella sehol.

- Sajnálom – mondta halkan Alice és elindult az asztalunk felé. Csalódottan követtem. Esélyt se kaptam, hogy enyhítsek a bűnömön…



(Bella szemszöge)




Délután három óra. Nem tudok mit kezdeni magammal, de ha a tükörbe nézek sokkal elégedettebben szemlélem önmagam. Az arcom kevésbé sápadt, és a gyomrom sem liftezik annyira, ugyanis magamba erőltettem egy kis ebédet, ami jót tett a külsőmnek. Nem esett jól, de élveztem az utóhatásait. A másik változás, hogy visszafestettem a hajam. Nem pont ugyanaz az árnyalat, ami volt, de egyelőre ez is megteszi. Melanie festette be, miután megkértem rá. Nem értett egyet a döntésemmel, de tiszteletben tartotta és segített. És ez a lényeg. A régi ruhatáramat és előkotortam a szekrényem mélyéről, és kiválogattam, hogy melyik az a darab, amit a legjobban szerettem. Egy kék felső és egy átlagos farmer mellett döntöttem egy tornacipő társaságában. A hajamat kiengedtem és jó érzés volt, hogy ismét barna volt. Úgy éreztem, hogy legalább egy kicsit visszakaptam önmagamból.

Sminkelni sem sminkeltem, és nem törődtem a sápadtságommal, hiszen régen is fehér voltam, így az nem túl feltűnő.

Mikor hazaértem Melanie és Gavin segített beüzemelni a kocsimat, amiért nagyon hálás voltam és egyből ki is próbáltam, de nem mentem messze. Mégis hiányzott egy kicsit a járgányom, és örülök, hogy újra működik.



Négy óra volt, amikor elvetemült ötlet kezdett körvonalazódni a fejemben. Nem bírtam magammal, minden áron bocsánatot akartam kérni Edwardtól. Nem akartam, hogy miattam eméssze magát, és úgy döntöttem, hogy ideje befejeznem az önsajnálatot és erősnek lennem, mert az élet nem állt meg.

- Mel? – mentem ki a nappaliba, miközben magamra kaptam egy vékony kardigánt.

- Azt hiszem, ma nem megyek sehova – sóhajtotta. – Hm, mit szeretnél?

- Ha Charlie előttem hazaérne, amit nem hiszek, de hátha… szóval, szólnál, hogy átmegyek Cullenékhez? Nem maradok sokáig.

- Mi? – rökönyödött meg. – Azt hittem, hogy haragszik rád… és egyébként is, egy vámpírokkal teli házba mész?

- Én inkább attól félek, hogy nem fogadnak szívesen.

Melanie hangosan felnevetett, nekem pedig egy kellemes emlék jutott eszembe, de gyorsan elhessegettem.

- Mikorra érsz haza?

- Nem tudom, de gyors leszek. Bocsánatot kérek Edwardtól, aztán szerintem jövök is. De holnap nincs suli, és nem bírom ki az őszi szünet végéig. Ugye, megérted?

- Persze… de holnap szünet, akkor miért ma mentek suliba? Ennek nem sok értelme…

- Hát nem… Szia…

- Szia! És Bella! – kiáltott még utánam, mire megfordultam. – Vigyázz magadra!

Elmosolyodtam.

- Vigyázok. Szia, Melanie – köszöntem el, majd kiléptem a házból és elindultam a kocsim felé, és szerencsére beindult… Elindultam a Cullen ház felé, de hirtelen valami különös idegesség lett rajtam úrrá. Éreztem, hogy most valami különös dolog fog történni. Nem feltétlenül jó.

Ahogy hajtottam az országúton egyre biztosabban éreztem, hogy valami nincs rendben. A gyomrom kavargott, a fejem zúgott, de ami a következő pillanatban történt, arra nem voltam felkészülve…

Az út mellett egy tűzpiros ferrari és egy ezüst Volvó parkolt. A kezem némán megszorította a kormányt, de nem álltam meg. A két kocsi között Edward állt… és egy másik nőt tartott a karjaiban, szorosan… ahogyan régen engem ölelt. Könnyek szöktek a szemembe, de nem álltam meg. Görcsösen nyomtam tövig a gázpedált és halkan elhajtottam a helyszínről. Már nem érdekelt merre, csak el innen. Minél messzebb innen.

Tévedtem. Edward nem szenvedett miattam egy percig sem, talán nem is szeretett. Talán mégis igaz, amit mondott. Csak illatom vonzotta, másra nem voltam jó. Legjobb lesz, ha örökre beletörődök, hogy nem vagyok különleges, és azt sem érdemlem, hogy a tökéletes Edward a szájára vegye a nevem. Ő túl jó hozzám, én pedig senki vagyok. Ez az igazság.

És ezt már ő is tudja. Túllépett rajtam. Elfelejtett. Csak én szenvedek, és ez nem változik meg sose. Már élni sem akarok…

A könnyeim némán folytak még akkor is, amikor elszáguldottam a Cullen ház mellett és céltalanul tartottam valahova előre…

2009. október 3., szombat

Lélekvihar - A vér szava - 16. fejezet

Döbbenetes valóság 2/2

(Edward szemszöge)

Csendben néztem, ahogy fel kel a nap és mélyet sóhajtottam. A teraszunk lépcsőjén ültem, és az egész éjszakát a szabadban töltöttem és a csillagokat néztem, de nem szánt meg semmilyen szerencse az eget kémlelve, mert a felhők folyton el takarták előlem a szépséges eget. Tudtam, hogy mi fog rám várni, egy megszokott Bella, aki valószínűleg egy másik férfi oldalán lép be majd a suli kapuján. Elzártam magamban a képességemet, ami nem volt könnyű, de sikerült. Nem akartam hallani mások hangját a fejemben, a sajátom pont elég volt nekem.
- Indulhatunk? – jelent meg az ajtóban Emmett vigyorgó arca és láttam, hogy várja a sulit, mint valami stréber kiscserkész. Csak mi tudtuk, hogy nem a tanulást várja, hanem látni akarja Bella esetlenkedését, esetleg csúnyán rá akar nézni a pasijára, na meg nevetni Rosalie bosszankodásán. Ez volt Emmett, már meg sem lepett.
- Persze – morogtam kedvetlenül és a Volvóm felé indultam. Még egyszer felnéztem az égre és már szinte beletörődtem az általam elképzelt fájdalmas jövőre. Nem is sejtettem, hogy a valóság sokkal rosszabb.

(Bella szemszöge)

A hétfő reggeleket mindig is nagyon utáltam, de a mai talán túltett bennem mindenen. A rémálom újfent a hatalmában tartotta az éjszakámat és megint a mosdóban a vécé fölé görnyedve kezdtem a napot reggeli nélkül. A mérlegre rá sem mertem állni, féltem tudatosulni azzal, hogy mennyit fogyhattam a rengeteg depresszió miatt. Nem akartam szembe nézni a valósággal. Charlie szokatlanul vidáman kezdte a napot, amit nem tudtam mire vélni, de nem árulta el a boldogsága okát. Azt mondta meglepetés és én ráhagytam. Majd elmondja, ha akarja. Az első balszerencse mindjárt kora reggel pár perccel az indulásom után jelentkezett. A kocsim nem indult el. Hiába próbáltam beindítani szépszóval, nem sikerült. Elkeseredetten szálltam ki és elkönyveltem magamban, hogy ez is azt sugallja, hogy ma fel se kéne kelljek.
A zsebemben kutakodtam éppen a telefonom után – mert senki nem volt itthon, bár Melanie ki tudja merre járt – és taxit kellett hívnom, hogy bejussak a suliba. Bosszankodva hallottam, hogy a mobilom pittyeg egyet és elsötétül. Lemerült.
- A francba – morogtam kétségbeesve és éppen indultam volna vissza a házba, amikor egy hangos motor hang ütötte meg a fülem és a hang irányába fordultam. Egy vigyorgó Gavinnel néztem farkasszemet.
- Bella! Hát te? Mel itthon van? Nem mondtam neki, hogy jövök, de gondoltam meglepetésnek szánom.
- Melanie nincs itthon, kora reggel elment. Nem tudom, hogy hova. Én pedig suliba indultam volna, neked nem kéne? Vagy már végeztél?
- Tavaly voltam végzős, de halasztok egy évet az egyetem előtt. Suliba? És mi a baj? Nem indul a kocsi?
- Ühüm – motyogtam lehajtott fejjel, és felfedeztem, ahogy két hangya egymás hátára mászva cipelik az élelmet…
- Elvigyelek? – mosolygott rám kedvesen. – Melanie-ért ezek szerint feleslegesen jöttem, de téged elviszlek a sulihoz ha gondolod. A Forksi gimi, igaz? Az első évemet ott töltöttem, tudom, hogy hol van…
- Megtennéd? – néztem fel hálásan és a motorjához léptem, majd Gavin a fejemre helyezte a bukósisakot, hogy ne essen bajom esetleges baleset esetén. – Nagyon köszönöm – motyogtam, de szerintem, nem hallotta meg. Rátaposott a gázpedálra és elindultunk szélsebesen, de nem olyan őrült tempóban, mint Mirko vagy akár én szombaton. Gavin óvatosan vezetett és most jutott eszembe, hogy meg sem győződtem róla, hogy bármelyiküknek van e jogsija vagy sem… Most már mindegy is.
Az úton végig behunytam a szemem és próbáltam nem törődni a gyomromban lévő kavargással és a szédülésemmel. Végül legnagyobb megkönnyebbülésemre megálltunk és én felsóhajtottam.
Az iskolaudvar üres volt. Szuper. Elkéstem. Már csak ez hiányzott.
- Ennyire rossz volt? – nevetett Gavin az arcomat látva, de segített levenni a sisakot a fejemről.
- Köszönöm, hogy elhoztál – háláltam meg kábán és a fejemre húztam a kapucnit és a szekrényem mélyéről előkotort napszemüveget.
- Ezek minek? – kérdezte értetlenül. – Ki elől rejted magad? Napszemüveg október végén? Tényleg, holnap nincsen suli a halottak napja miatt, ráérsz? Melt már megkérdeztem, ő is jön.
- Még nem tudom – feleltem, de biztos voltam benne, hogy nem megyek. Örülök, ha túlélem ezt a napot. – Most mennem kell, már így is elkéstem – mutattam az épület felé és még egyszer megköszöntem és elindultam a bejárat felé. Méterekkel később torpantam csak meg, mikor észrevettem egy ezüst Volvót a parkoló túlsó felén. Megdermedtem.
Mozdulatlanul hallottam, ahogy Gavin motorja elszáguld nagy port hagyva maga után, majd remegő léptekkel haladtam tovább. Most már biztos voltam benne, hogy nem élem túl ezt a napot. Az eddigiek is ezt bizonyítják…
Csak akkor néztem meg, hogy mi az a dudor, ami eddig nem tűnt fel a pulcsimban. Egy doboz cigi, és egy üzenet: „Látom, hogy ideges vagy. Ez kis mennyiségben segít, de ne vidd túlzásba! Légy jó, kiscsajszi! Gavin.”
Elmosolyodtam és kinyitottam a suli ajtaját, ahol egy mérges portás fogadott, de engem nem zavart. Mert megtaláltam a módját, hogy hogyan éljem túl a napot. Talán a cigi, bármennyire is utálom, lenyugtat. Ha hihetek másoknak, akkor ez igaz és jól esett Gavin figyelmessége. Már csak Edward jelenlétét kell túlélnem, ami még most sem tűnt könnyűnek. Mégis valami különös izgalmat éreztem, hogy láthatom… Nincs mese, nem vagyok normális…

Miután a portás utamra engedett néztem csak az órára és felmértem, hogy csak tízpercet késtem, ami nem is volt olyan eget rengető bűn, de amikor az órarendemre néztem és megpillantottam rajta a biológiát, akkor azt gondoltam, hogy bárcsak késtem volna többet. Még nem voltam erre felkészülve.
Remegő léptekkel álltam meg a biológia terem ajtaja előtt és lassan a kilincsre tettem a kezem, majd liftező gyomorral és lehajtott fejjel léptem be a terembe, ahol Mr. Banner döbbenten fogadott. Nem feltételezte rólam, hogy elkések…
- Nahát! Elkésett kisasszony? Gyorsan foglaljon helyet Mr. Cullen mellett – mondta dorgálva és lehajtott fejjel botorkáltam a helyemre, de nem mertem fel nézni arra az arcra, amelyik minden álmomban engem kísértett, és akinek az arcára, a csókjaira annyira vágytam. Nem mertem se megszólalni, se felnézni, a lábaim remegtek és rosszullét kerülgetett.
Aztán erőt vettem magamon és felnéztem. De ő még csak nem is nézett felém, hanem a tanárt figyelte látszólag érdeklődve, mintha fel sem tűnt volna neki, hogy mellette ülök. Hát ez is megtörtént. Elfelejtett. Hogy is gondolhattam volna mást? Ki vagyok én ahhoz, hogy egy olyan tiszta lény megőrizzen az emlékeiben, mint Edward? Egy könnycsepp folyt végig az arcomon.
- Na de Miss Swan! Nem elég, hogy elég késik, de még a napszemüvegét és a csuklyáját sem veszi le? Csalódtam magában! – szólt rám hirtelen Mr. Banner és hirtelen éreztem, hogy valami megváltozik. Éreztem a hitetlenkedő tekintetet magamon, ami mintha Edward felől érkezett volna…

(Edward szemszöge)

Becsengetéskor feszülten foglaltam el a helyem a biológia teremben, és nem törődtem a felém áradó ellenséges gondolatokkal. Láttam Mike Newton ellenséges arcát, és másokén is hasonló érzelmeket véltem felfedezni. Megrántottam a vállamat és helyet foglaltam a szokásos helyemen, amin mindig is Bellával osztoztam. A kezemmel az asztalon doboltan, de Bella nem volt sehol, csak a tanár érkezett meg. Nem értettem. Talán beteg? Miért nem néztem egy kicsit Alice gondolatai közé? Most tudnám, hogy miről van szó… mert így semmit sem értek. Remélem, hogy semmi baja nem történt, mert azt nem élném túl. Még ha soha többé nem ölelhetem át, akkor is csak úgy tudok létezni, hogy tudom, hogy ő létezik. Mert nélküle szürke a világ, amiben élek, vagyis amiben létezem. Ez nem élet.
Az óra végtelenül lassan telt és én szüntelen aggódtam és ideges voltam. Nem elég, hogy féltem a találkozástól, de még csak fel sem tűnik? Ekkor nyílt ki az ajtó és egy csont sovány lány lépett be a terembe lehajtott fejjel. Arcát nem láttam a kapucni és a napszemüveg takarásában, de a különleges illat egyből megcsapott, ahogy belépett a terembe. Nem volt különösebben édes, mint Bella illata, de hasonlított rá… csak volt benne valami különös zamat, ami teljesen megváltoztatta az egész illatanyagát, ettől nem volt olyan kellemes. De nem bántam, mert így legalább nem érzek késztetést arra, hogy megöljem.
Csak miután megszemléltem a lányt, lett rajtam úrrá a csalódottság, hiszen nem Bella volt az. Hol lehet? Mi van vele?
- Nahát! Elkésett kisasszony? Gyorsan foglaljon helyet Mr. Cullen mellett – szólalt meg Mr. Banner dorgáló, de nem neheztelő hangsúllyal és a mellettem lévő üres helyre mutatott. Bella helyére. Düh hatalmasodott bennem, de fékeztem magam. Nem rendezhettem jelenetet, a bizonyára új lány, nem tehetett semmiről. De hol van Bella? Leadta a biológiát? Vagy? Nem, baja nem történhetett, az nem lehet. Azt nem élném túl.
Csak akkor döbbentem rá, hogy ezt a lányt láttam már, mikor kivillant egy vörös tincs a kapucnija alól. Akkor jöttem rá, hogy ugyanezt a lányt láttam szombat délután az országúton motorozni. Akkor leginkább a kurva kifejezést használtam volna a megjelenése láttán, de egyből feltűnt, hogy erről nem lehet szó. Hiszen egy nyílt erkölcsű lány nem bújna el a ruhák takarásában, ami csak arra utalhat, hogy gondjai vannak, méghozzá a súlyát látva, komoly gondjai. Nem akartam beleártani magam mások életébe, így nem is foglalkoztam vele. Direkt a tanárra néztem, hogy ne hogy azt higgye, hogy… Mit is? Mindegy.
Éreztem a tekintetét magamon, de nem foglalkoztatott különösebben, csak valami különös bizsergést éreztem, amit nem tudtam mire vélni. De nem érdekelt, csak az, hogy hol van most Bella és mit csinál… a következő pillanatban mintegy válaszként csattant fel most már dühös hangon Mr. Banner hangja.
- Na de Miss Swan! Nem elég, hogy elég késik, de még a napszemüvegét és a csuklyáját sem veszi le? Csalódtam magában!

Úgy éreztem magam, mint akit leforráztak és hitetlenkedve fordultam a lány felé, akit a tanár Bellának vélt azonosítani. Biztosan rosszul hallottam, annyit jár az eszem rajta, hogy rosszul hallottam. Nem lehet más oka, nem. Mert ő nem Bella! Azt azért észrevettem volna, már ne haragudjon… És különben is Bellának barna haja van és nem vörös, na meg nem utolsó sorban ő nem ülne motorra és nem tenne fel kurvás sminket. Na meg nem is ilyen sovány és a ruhái stílusa sem egyezik. Az illata sem!
De a gondolatok megakadtak bennem a következő pillanatban, ugyanis a mellettem ülő lány engedelmesen remegő kezekkel és szapora szívdobogással levette először a csuklyát, majd a napszemüveget. Éreztem, szinte hallottam a lelkében dúló feszültséget. És akkor legnagyobb döbbenetemre Bella ismerős vonásait pillantottam meg, korántsem ismerős változatban. Pedig ő volt, efelől már nem maradt kétségem, de a döbbenet minden érzést megfagyasztott bennem, és csak néztem, néztem… de nem tudtam elhinni, hogy ez tényleg igaz. Mert hogy attól még, hogy szemmel láthatólag ő volt, az is világos volt, hogy ez nem lehet Ő! Jó ez… értelmetlen agymenés, de talán érthető valamennyire. Vagy annyira érthetetlen, mint ez az egész helyzet?
- Elnézést, tanár úr – hallottam a halk hangot, ami az Ő ajkaiból származott, amik vöröses színben pompáztak tökéletes egyensúlyt alkotva a hajszínével. És csak mikor az arcát vettem szemügyre pillantottam meg egy apró kis könnycseppet a szeme szegletében, ami olyan lassúsággal folyt végig a gyönyörű szép arcon, mintha azt várná, hogy megérintsem és letöröljem onnan a bánatot. Kétségkívül ez volt minden vágyam, de persze ez tökéletes olyan dolog volt, amit nem tehettem meg.
Nem tudtam magamhoz térni, az óra hátralévő részében őt néztem, mert a tekintetem nem tudtam levenni róla. Megérezhette a tekintetem, mert egyre inkább fészkelődött és akarattal is távol tartotta a tekintetét tőlem. Mindketten tudtuk, hogyha az bekövetkezik, hogy szembenézzük egymással, annak érdekes következményei lehetnek, mert nem bírnám elviselni, ha fájdalommal nézne rám.
Nem felejtett el – villant meg bennem a felismerés, de nem hozott boldogságot számomra. Sőt… csak rosszabb lett, mert rádöbbentem, hogy mit tettem vele. Ez már nem Bella volt, csak egy árny.
Megszólalt a csengő, pár pillanatig egyikünk sem mozdult, majd remegve kezdte bepakolna a könyvét és a füzetét a táskájába és én aggódva figyeltem esetlen mozdulatait, majd felpattant és elindult kifelé, úgy… hogy rám sem nézett.
- Bella! – szóltam utána, Mike ellenszenvesen nézett rám, mert hozzámertem szólni Bellához.
Ő megtorpant, de nem fordult meg. Hallottam a szívének ritmikátlan dobolását és magam előtt láttam a régen látott vonásokat…
- Mi történt veled? – nyögtem ki végül, mert nem jutott jobb eszembe. Szánalmasan hangzott, hiszen tudtam, hogy mindenről én tehetek. De egyszerűn a kétségek és az aggodalom minden értelmes dolgot kiszorított a fejemből.
- Semmi – csattant fel és sebes léptekkel eltűnt az ajtó mögött.
- Én a helyedben békén hagynám Cullen – szólalt meg Mike karba tett kézzel.
- Mert ha nem? – kérdeztem mérgesen. Pont ő oktatna ki engem? PONT Ő??
- Megbánod. Nem hagyom, hogy még jobban tönkre tedd Bellát, erről én kezeskedem. Megértetted?
Megvetően felhorkantottam, de legbelül fellángolt bennem valami a szavaira. „Még jobban tönkre tedd”. Ez visszhangzott bennem szüntelen, pedig ezt én is jól tudtam. Miattam van minden.
- Most megijedtem, Newton. De ne aggódj, előbb ölöm meg magam, minthogy szándékosan és rosszakarattal fájdalmat okozzak neki! – csattantam fel, mire most ő horkantott fel villámló szemekkel.
- Akkor halott vagy, Cullen! – na ne mondja… - Mert már rég megszegted a szavad! – mondta, majd otthagyott és egyedül maradtam az üres teremben. Igaza volt, de még mennyire… Bárcsak ténylegesen halottnak lennék, és nem csak elméletben…

Hangtalanul léptem ki a folyosóra és kedvem támadt egy kis friss levegőt szívni, és semmi kedvem nem volt a következő órámhoz. A többiek már biztosan aggódtak miattam, de nem érdekelt most. Alice úgyis lát mindent, lesz is vele elszámolni valóm, amiért nem beszélt nekem az „új Belláról”. Akkor láttam meg azt a jelenséget, amit eddig lehetetlennek hittem. Mert eddig azt hittem, hogy ez nem történhet meg, de úgy látszik, hogy már semmin sem kéne meglepődnöm Bellával kapcsolatban. Messze nem érzékeltem senkit a közelben, csak ő ült a hideg lépcsőn és… cigizett. Ez nem lehet a valóság…
- BELLA? – kiáltottam döbbenten, mert nem bírtam megálljt parancsolni a hangomnak és a testemnek, ez most nem ment.
Ijedten nézett fel, de amint meglátta, hogy én vagyok megmerevedett, és ha lehet, még fehérebb lett. Most láttam csak igazán az arcát. Sápadt, nyúzott, beesett arc, kialvatlan, vörös szemek, amikben könny csillogott, és amik engem néztek. Gondosan felkent smink, ami megpróbálta takarni az arc egészségtelen állapotát. A ruhái teljesen ismeretlenek voltak számomra. Testhez álló, szexi viselet egy bő pulcsival. A felsője simulásával szinte láttam a bordákat, de ez szerencsére csak az éles látásomnak volt köszönhető. Emberszemmel nem szembeszökő. De engem letaglózott a látvány. Nem mintha így nem lett volna szép, ha leszámítom, hogy mennyire betegen néz ki… Csak ő annyira nem Bellás volt, hogy az már fájt. Szemmel láthatólag neki nem.
- Mit csinálsz? – gurultam dühbe, főleg mert eszembe jutott a szombati jelenet. Te jó ég, nem képzelődtem! Ő tényleg Bella volt. Mérges lettem, nem is inkább rá, mint inkább magamra.
- Cigizem, kérsz te is? – kérdezte kifejezéstelen arccal.
- Nagyon vicces – morogtam és egyre inkább irritált a viselkedése. Ennyire félreismertem volna? Ez nem az én Bellám volt! Jó oké… szakítottunk, de attól még szerettem. Hiába volt tiltott érzés ez számomra, én őszinte szerelemmel szerettem.
- Még egyszer kérdezem, mit csinálsz? Cigi? Motor? Ez a kinézet? Mi a fészkes fene ütött beléd? – csattantam fel cseppet sem kedvesen, de képtelen voltam barátságosabb hangot megütni. Fájtak neki a szavaim. És nekem is.
- Csaknem érdekel? – kérdezte közönyösen.
- Miért ne érdekelne?
- Talán, mert nem kellettem neked, azért! – csattant fel hangosan. – Talán mert miattad akartam megváltozni! Talán mert… fáj az, hogy nem voltam elég jó és változtatni akartam!
- Miről beszélsz? – értetlenkedtem. – A szakításunkhoz ennek semmi köze nem volt! Ezt te is tudod!
- Na persze, mert rokonok vagyunk, mi? Hihető – köpte mérgesen a szavakat.
- Te… nem hitted el?? – kiabáltam döbbent méreggel a hangomban és éreztem, ahogy a dük elönti a testem minden porcikáját. Már nem figyeltem a szavaimra, a méreg irányított. A válasza pedig még jobban felhergelt.
- Nem – közölte hidegen, és közönyösen, mintha őt nem is izgatná. Engem pedig marhára izgatott! Pokolian fájt…
- NEM? Tudod mit? Akkor végre hallhatod azt, amire ennyire vágysz! Szó sincs semmiféle rokoni kapcsolatról! Soha nem szerettelek, csak a véred aromája csábított és élvezetes kihívás voltál számomra, egyfajta kísérlet! Mert hogy jönnél te a magasságos Edward Cullenhez, nem igaz? – csöpögtem gúnyos fennhangon, de egy mondatom se volt őszinte. Túllőttem a célon, éreztem, de nem tudtam megállni. A fájdalom elemi erővel tört fel belőlem és méregben távozott a szervezetemből. Hogy van ő ahhoz, hogy megkérdőjelezze a szavamat, a szerelmemet? – Nem vagy méltó hozzám, nem kellesz nekem. Ez van, nem igaz? Te is így gondolod… Hát gratulálhatsz magadnak, de… ahh… hagyjuk – ordítottam és sebes léptekkel tűntem el az épület irányában. Nem néztem hátra, a testem remegett, a levegő, amire nem volt szükségem, bent rekedt a tüdőmben és borzalmasan éreztem magam. De ezt akarta hallani, megadtam neki. Addig úgyse nyugszik meg…
- Ha tudnád, mennyire szeretlek – suttogtam magam elé a csendben és megremegtem.

(Bella szemszöge)

Néztem, ahogy eltűnik az épületben, de nem tudtam megszólalni. Nem mondtam neki, hogy álljon meg és bocsásson meg, amiért kételkedtem benne. Pedig ezt kellett volna tennem. Teljesen logikátlan vagyok, de tényleg. Most, hogy végre bevallotta, hogy hazudott, elhittem, hogy igazat mondott. De eddig még volt remény arra, hogy együtt legyek Vele, már nem. Pontosan ezért nem bírtam elfogadni a valós tényeket. Ezek a durva szavak kellettek ahhoz, hogy felnyíljon a szemem közel egy hónap szenvedés után.
Tudtam, hogy ez a tudat, hogy ő tényleg az ősöm (nem mellesleg, nem én voltam az első szerelme, hanem a szépanyám) az őrületbe fog kergetni. De talán a lelkem mélyén éreztem ezt, valahol legbelül nyugodt voltam. Vagy már semmi nem érdekelt. Elindultam a lánymosdó irányába, hogy rendbe szedjem magam. Monoton léptekkel lépkedtem és kezdtem hallani a zsibongó tömeg zajait, és biztos voltam benne, hogy a második órámon már nem fogok részt venni, mert kicsengettek. Mindegy, majd azt mondom, hogy rosszul lettem és a lányvécében töltöttem a tornaórát. Remélem, hogy senki nem látott meg. De ha igen, miért érdekel? Vannak komolyabb gondjaim is, mint hogy egy-két pletyka középpontjába kerülök-e, vagy sem.
A mosdó nem volt üres, de nem foglalkoztam vele. A tükörhöz léptem és megigazítottam a sminkemet. A látvány már kevésbé hasonlított egy hullasápadt lányra, de még mindig borzalmasnak találtam magamat.
- Bella? – hallottam meg egy hangot a hátam mögül, és megpördültem, mert ismertem a tulajdonosát. Csilingelt. A mosdó ajtaja nyitva volt és egy szépséges szőke lány és egy medveszerű izmos férfi nézett rám döbbenten. Az utóbbi gondolom kísérő volt.
Rosalie semmit sem változott, már el is felejtettem, hogy milyen szürke kisegér vagyok a lenyűgöző szépsége mellett. Ezért se értettem sose, hogy annak idején, mikor Rosalie Edward párja szeretett volna lenni, akkor Edward miért utasította vissza. Én olyan szép soha sem leszek.
Emmett sem változott, ugyanaz a vidámság és bolondosság áradt maciszerű alakjából. Ő is nagyon jóképű volt, ők ketten talán a tökéletes páros lehetnének, ha lenne ilyen verseny. Az arca viszont meglepett. Megkövülten nézett, egyenesen engem. Láttam a szemeiben a néma döbbenetet, de mintha valami különös elismerő fény is csillogott volna benne. Döbbenten jöttem csak rá, hogy a tekintetével valószínűleg engem vetkőztet, holott nem voltam vetélytársa Rosalie-nak, közel sem.
Lesütöttem a szememet. Tudtam, hogy mi következik. Rosalie hamarosan észreveszi, hogy új, szerintem botrányos külsőm, elnyerte Emmett tetszését. És akkor… robban a bomba, és nem fog törődni azzal, hogy őt mennyire megleptem.
Sápadt arccal nyúltam a táskám után és Emmett mellett kislisszoltam az ajtón és gyors léptekkel elindultam az ellenkező irányba. Hallottam, hogy Emmett utánam fütyül, majd egy csattanás… néhány másodperc… Emmett hangosan felnyög… Rosalie idegesen fújtat…
- Aúú, ezt miért kellett, kicsim? Ne csodálkozz, hogy nem lehet gyerekünk…

Zihálva érkeztem meg az angol órámra, és remegve foglaltam helyet Angela mellett, aki furcsán méregetett, de a szemében együttérzés villant meg egy pillanatra. Szánalmasnak éreztem magam nagyon. Meglepett Emmett reakciója, és Edward megrökönyödött tekintete is élénken élt még az emlékeimben. A szavai fájtak, de mind jogosan csapódtak a fejemhez.

Most döbbentem csak rá, hogy mennyi őrültséget tettem ezalatt a röpke egy hónap alatt, és hogy mennyire megváltoztam. Ez már nem én voltam, hanem egy ribanc külsejű csontsovány idegen. Alig ismertem magamra. Edward szavai ráébresztettek az igazság döbbenetes valójára és súlyára. Fáj belegondolnom, hogy neki mennyire nehéz lehet ez az egész helyzet, és még én is rátettem egy lapáttal. Mintha belerúgtam volna egy földön fekvőbe, ami persze az ő esetében lehetetlen, de csak átvitt értelemben gondolom. Csak most peregtek le igazán a szemem előtt azok a csodás percek, amiket együtt töltöttünk. Hogyan is kérdőjelezhettem meg azt a tiszta szerelmet, ami mindig is a tekintetében égett? Márpedig ezt tettem elég undorító módon. De talán még most is miattam aggódik, és magát marcangolja. Talán már meg is bánta kegyetlen szavait. Nem lepődnék meg rajta, hiszen az önsajnálat nem tartozik a fő jellemtulajdonságai közé. Nem. És ez a legborzalmasabb, hogy most már tudom, hogy szenved. Miattam.
- Minden rendben? – hallottam hirtelen Angela aggodalmas kérdését, és most vettem csak észre, hogy kezeim görcsösen markolják az asztallapot, a tekintetem a távolba mered, és a tanár már egy ideje magyaráz a katedra előtt.
- Pe-persze – hebegtem feleszmélve, és óvatosan elmosolyodtam. Jól esett a törődése, és a régi szép időket ébresztette bennem, amikor még minden rendben volt. Angela boldogan viszonozta baráti megnyilvánulásomat, és nem kezdett el faggatózni, hiszen világosan látta, hogy a Cullenek visszatérése zaklatott fel, és hogy semmit nem tehet értem. Ahogy senki sem.
A változásokat nagyon nehéz megakadályozni, hiszen minden percben a színfalak mögött lapulnak és lesben állva csapnak le rád. Neked el kell őket fogadnod, még ha úgy érzed, hogy nem is állsz rájuk készen. Hogy miért? Mert az élet maga a változás. Rengeteg apró folyamat eredménye. Nem lehet úgy élni, hogy közben nem változik semmi. A folytonosság unalmas. A változásokat el kell tűrni, mert része az életednek. Egyedül a halál állandó, semmi más.