Sziasztok!

Üdvözöllek titeket a blogomon, ahol általam írt novellákat és regényeket olvashattok Twilight témában, remélem, hogy tetszeni fog nektek! Ha elolvastál valamit, nagyon örülnék, ha hagynál magad után véleményt, mert én abból fejlődök. Jó olvasást ;)

Admin: Ginewra
Opening: 2009. 06. 26.
Theme: Twilight


2009. november 28., szombat

Vigasztalás Emmett módra


Figyelem: 18-as tartalom! Én szóltam :P

................

Carlisle még soha nem ordított velem. Idáig. Én pedig csak álltam, és meredtem rá megsemmisülve. Védekeztem, hogyne tettem volna. Soha nem engedtem, hogy bármiért is engem tegyenek felelőssé, mindig kivágtam magam, mindig visszavágtam a csípős nyelvemmel. Most sem cselekedtem másképp, de a szavaim még számomra is gyengén hatottak.
- Felfogtad, hogy mit tettél, Rosalie?! – nézett rám, tőle szokatlan dühvel és szemrehányással.
- Nem tudhattam – hebegtem, és megingott a tökéletesen felállított magabiztosságom, amit gondosan építgettem álca gyanánt.

Nem akartam sose, hogy gyengének tartsanak és azt se, hogy valamiért engem okoljanak. Mindig képes voltam más bűnbakot találni magam helyett minden bűnömért. Én voltam a nagyképű és tökéletes szépség, akinek kőből van a szíve és igazságtalanul bunkó mindenkivel. De ez csak egy álca volt, egy hamisítvány, amit önmagamról állítottam ki. Mert nem ez voltam én, de képtelen voltam magamat adni. Csak Emmett ismert valamennyire, de bizonyos dolgokat még előle is elhallgattam. Nem bíztam töretlenül senkiben. Az első és utolsó ember Royce volt, akibe elég bizalmat fektettem és keservesen megbántam. Hiszen neki köszönhetem ezt az életet, ő kergetett a halálba, ő tett tönkre, ő miatta váltam szörnyeteggé. Ha ő akkor este nem erőszakol meg a haverjaival és nem lett volna olyan tapló bunkó, akkor talán mesés életem lehetett volna.
Lenne egy aranyos kisfiam, fekete göndör fürtöcskékkel és kék szemekkel, és persze egy apró szőke kislányom. Nem utolsó sorban egy férjem, aki mindent megad nekem. De ez van, nekem ez nem adatott meg. Túl sok mindenre vágytam, és a végén minden álmom a porba hullott. Ha Emmett nem lenne… akkor nem tudom, hogy mi lenne…

Emmett is itt volt, némán állt mellettem. Szokatlan volt tőle ez a komolyság, és az, hogy nem próbál viccet csinálni a kialakult helyzetből. Ezt nagyon szerettem benne. Vidám volt, és aranyos, de képes volt éretten is viselkedni. Azzal bíztattam magam, hogy ez nem a sok kupán vágás eredménye, hanem amúgy is ilyen.

Jasper nem próbálta lenyugtatni a kedélyeket. Ideges és zaklatott volt, ami ránk is ránk ragadt. Borzalmasan éreztem magam, amiért így láttam őt is. Ritkán volt ideges, de általam került veszélybe Alice, így érthető, hogy mikor azt hiszi, hogy nem látom, neheztelve néz rám.

Még Esme is, aki jóságával mindenkit elkápráztatott. Ő volt az, aki mindenben melletted állt, és mindig megértett. Ő volt az első, akinek kiönthettem a lelkem, miután vámpír lettem, és legszívesebben megöltem volna magam. Akkoriban nem akartam élni, nem akartam szörnyeteg lenni, nem akartam vért inni, és nem akartam örökké élni. Csak egy nyugodt és békés életet szerettem volna gyerekekkel és egy szerető férjjel. Mielőtt megismertem volna Emmettet, azt hittem, hogy mindkettőtől megfosztottak. Haragudtam Carlisléra, amiért ezt tette velem, és nem hallgattam a józaneszemre vele kapcsoltam. Megmondom őszintén, hogy amikor először megpillantottam magam a tükörben vámpírként, azt hittem, hogy Carlisle plasztikai sebész. Edward ott szerezte az első fekete pontot a szememben, amiért kiröhögött és közszemlére tette a gondolataim. Esme volt az egyetlen, akiben egy picit megbíztam. Ő megértette, hogy milyen fájdalom nekem, hogy nem lehet gyerekem. Ő elvesztette a kisbabáját, és pontosan tudta, hogy mit érzek. Ő tényleg olyan lett, mint az édesanyám, de ezt soha nem mondtam neki. Tiltotta a büszkeségem és a méltóságom.
És most ő is neheztelve, szomorú dühvel nézett rám. De nem ez volt a legrosszabb, hanem, hogy csalódott bennem. És igaza volt. Talán most én intézem el Edward, Bella és Alice halálát. Egyiküknek sem kívántam ezt, még Bellának se.

- Miért kellett ezt, Rosalie? – kérdezte Esme csendesen. – Bella halála egyáltalán nem volt biztos, és Edwardnak nem szabadott volna így megtudnia. Telefonon keresztül, pont tőled.
- Pont tőlem? – csattantam fel mérgesen, de nem voltam mérges. Úgy éreztem magam, mint egy szörnyeteg, akit most tesznek ki kínvallatásnak.
- Te, aki a kezdetektől fogva utálod Bellát, és akit, egy cseppet sem zavarna a halála – magyarázta meg Jasper.
- Ez… - kezdtem mondani, hogy nem igaz, de helyette lehajtottam a fejem. Valóban eljátszottam Bella halálának a gondolatával, főleg mikor először megéreztem a vére illatát, hiszen az minden fajtánkbeli számára ínycsiklandó volt. Nem csak Edwardnak, de azért főleg neki. Nem vallottam volna be, de tiszteltem az önuralmát.
Felsóhajtottam.
- Most már elég! – csattant fel Emmett hirtelen és védelmezve átkarolta a derekam. Tekintete szinte égetett, és örültem, hogy nem rám néz így. – Befejeztétek? Már vagy félórája kínozzátok teljesen feleslegesen. Pont olyan felesleges, mintha elsütnék most egy szőke nős viccet. Bocs, Rose. Ha mindenáron bűnbak kell, akkor szerintem mindenkit felelőssé tehetünk? Rose hibázott, na és? Mindenki hibázik. Edwardnak se kellett volna egyből a Volturihoz rohanni, vagy ha már ott tartunk, akkor eljönni se kellett volna Forksból. Nem mintha hibáztatnám, mert tudom, hogy miért tette, de Rose nem tudhatta, hogy Edward még nem tudja. Azt sem sejthette, hogy téves riasztás. Muszáj bűnbakot keresni? Változtat az bármin is?
- Emmett, hagyd – csitítottam halkan, és próbáltam nem kimutatni, hogy mennyire jól esett a védelme, és mennyire megleptek a komoly szavai. Úgy éreztem, hogy tényleg nem vagyok egyedül. – Valóban én hibáztam. Sajnálom, én nem akartam…
- Rosalie, te most bocsánatot kértél és bevallottad, hogy sajnálod? – döbbent meg Emmett. – Jól vagy? Falfehér vagy – viccelődött, hogy oldja a hangulatot, de én tudtam, hogy tényleg megleptem. Soha nem ismertem be nyilvánosan a hibáimat.
- Igen, én tényleg sajnálom – néztem a szüleimre és Jasperre. – Fogalmam sem volt, hogy mit indítok el azzal a pár mondattal. Talán valóban megfordult a fejemben Bella halála… de sosem gondoltam komolyan. Egyszerűen neki sok olyan dolog megadatott, amire mindig is vágytam, és ezért… nem tudom kedvelni. A halálát nem akarom, és Edwardét és Alice-t sem. Nem akartam, de tudom, hogy ez nem változtat semmin. Ha akarjátok elme… - mondtam halkan, de a torkomra forrt a szó, amikor Esme átölelt.
- Rose, te tényleg beteg vagy – hüledezett, de a szája szegletében mosoly bujkált. – Most már ők is tudják, hogy vannak érzelmeid…
- Fogd be, Em – dünnyögtem, és hálásan öleltem vissza Esmét.
- Tudjátok mit mondana Alice ha itt lenne… - szólalt meg Jasper hirtelen. – Hogy ne nyavalyogjunk már, úgyis minden rendbe jön. Hiszen minden vihar után kisüt a nap.
- Tudnak vigyázni magukra – ölelte át Carlisle Esmét, és ezzel csend telepedett ránk. Nem akartam megszakítani az újonnan támadt békességet, így inkább a szobám felé indultam és rávetődtem a kanapéra. Nem lepődtem meg, amikor Emmett jelent meg az ajtóban, és pillanatok alatt mellettem termett. Már meg sem lepődtem.

- Rose… ne hibáztasd magad. Mind a hárman felnőtt emberek, és hidd el, hogy nincsen olyan szerencséje a világnak, hogy Bella ne hozza rá a balszerencséjét többet.
- Emmett, te olyan hülye vagy – mosolyodtam el.
- De legalább mosolyogsz – nevetett fel, és úgy éreztem, hogy jó helyen vagyok. Emmett mellett mindig csak jól érezhettem magam. A hülyeségei… olyan aranyosak voltak, és annyira ő volt ez az egész vicces stílus… ezt is szerettem benne. Viccek nélkül ő nem Emmett lenne.
- Miért nem kell Rosalie Hale-nek vibrátor? – kérdezte hirtelen. Belebokszoltam a vállába.
- Jaj, Emmett… könyörgöm, ne fárassz! – bosszankodtam nevetve. – Na miért? – csókoltam meg a nyakát.
- Mert itt van neki egy ágaskodó Emmett.
Hangosan felnevettem.
- Nem hiszed? – kérdezte durcásan és még közelebb hajolt. Az ajkai vészesen közel kerültek az arcomhoz, és elgyengültem, megint.
- Nem – búgtam érzékien, és csábítóan megnyaltam az ajkamat. Éreztem, ahogy az izmos test közelebb húzódik hozzám, és valami kemény faszerű képződményt éreztem a hasamba nyomódni. De ha a nagyságára gondolok, akkor inkább husáng a megfelelő szó.
- Fogd csak meg – nyúlt a kezem után, de nem érte el, mert én közben végig simítottam a háta vonalán, majd a vállába haraptam. Áldottam az égieket, amiért nem volt szükségem levegőre, ugyanis biztos voltam benne, hogy akkor most komoly gondjaim lennének.
A vágy szétterjedt a testemben, és mohón csaptam le a hideg, érzéki ajkakra. A kezemmel végig barangoltam a hófehér testet, és ahova csak tudtam csókot leheltem. Éreztem, hogy lassan az ágyra hanyatlok, és éreztem, hogy két erős, ámde gyengéd kéz finoman leoperálja rólam a felsőmet, és csókot hint a melltartóm vonalára, majd a lapos hasamra. A kezemmel a melltartóm csatjához irányítottam, de egy percre sem hagytam abba a kényeztetését, hiszen nem volt szükségem levegőre, nem kellett megállnom.
Vad hörgés tört fel a mellkasomból Emmett kéjes nyögését hallva, és még inkább lángolni kezdtem.
- Ne hagyd abba – hörögtem, és az ajkába haraptam, ő pedig egyetlen mozdulattal letépte rólam a vadonatúj melltartómat, amit néhány napja vettem. Dühösnek kellett volna lennem érte, de tudtam, hogy akármikor vehetek másikat, így nem foglalkoztam vele. Ez most nem számított, szeretetre vágytam. Emmett szeretetére, öleléseire, csókjaira, érintéseire… csak Őrá…
- Inkább a halál – fuldokolta vággyal telve és állatias mozdulatai most a nadrágom felé indultak, és mire feleszméltem már egyetlen ruhadarab sem volt rajtam, ami védett volna. De nem volt mitől védeni, mert nem ért fájdalom, csak kéj, vágy és mámor.

Lassan, érzékien simítottam végig a hideg testen, majd a felágaskodó, merev férfiasságba markoltam. Emmett felordított, de közel sem fájdalmában. A következő, amit felfedeztem, hogy amíg én a nemi szervét simogatom, addig ő az ajkaival birtokba vette a melleimet, amik most izgatottan meredeztek az ég felé.
Hörögtem, ziháltam, lihegtem és sikítottam. Nem érdekelt, hogy meghallanak, nem érdekelt, hogy érzéketlennek tartanak érte, mert a világ olyan szinten robbant fel körülöttem, hogy már semmi sem érdekelt. Az illatok, a színek, és a mámor vad tánca szinte megőrjített, és hagytam, hogy a kéj belém hatoljon. Abban a pillanatban ismét felsikítottam és átadtam magam a színtiszta élvezetnek. Nagyot nyögve hanyatlottam a puha párnákba és távolról hallottam, hogy az ágy nagy robajjal a falnak ütközik. Nem foglalkoztam vele, szinte meg sem hallottam. Mikor kinyitottam a szemem, akkor vettem csak észre, hogy valahogyan felülre kerültem. Lovagló ülésben terpeszkedtem a szerelmem termetes testén, de még mindig egyek voltunk, még mindig bennem volt a vesszője, még mindig magaménak éreztem a vágyat, a szerelmet, és Őt.

A robajt is én okoztam. A lendületemmel az ágy ütemesen döngette a falat, akárcsak én döngettem Emmettet, vagy ő engem. Mindegy, nem számított. A testem lángolt azokon a pontokon, ahol Emmett ajkai csókkal hintettek, és a boldogság elemi erővel öntött el. Kétségtelenül elélveztem, és biztos voltam benne, hogy ő is.

Abban a pillanatban, amikor Emmett távozott a testemből, utána kaptam. Nekem még nem volt elég, üres lettem nélküle. Szükségem volt rá, szükségem volt arra, hogy magaménak érezzem őt, mint támaszt, mint szeretőt, mint férjet. és mint vigaszt.
A lendülettől a földre csúsztam, de nem másztam vissza az ágyra. Emmett tekintete értetlenséget tükrözött, de a vágytól üveges volt, így nem igazán fogta fel, hogy mire készülök. Jobb is volt így. Hirtelen vettem a kezembe újra a merevséget, mondhatni a kicsi Emmettet, ahogy én hívtam, és miután csábosan megnyaltam az ajkaimat, a számba vettem, és finoman nyalogatni kezdtem. Az ágy lábai itt mondták fel a szolgálatot, és még nagyobb zajjal az ágy lesüllyedt. Mondanom se kell, hogy Emmett őrjöngő reakciója váltotta ki, kivételesen nem én.
Lassan finoman szívtam, nyaltam, majd finoman beleharaptam. Emmett felordított. Eddig bírta, kitépte magát az ölelésemből, majd a karjaiba kapott, és vadul az ágyra dobott. Természetesen nem éreztem fájdalmat.
A párnákat a falhoz vágta, de úgy, hogy hullani kezdett a vakolat. Halkan felkuncogtam, és hagytam, hogy azt tegye velem, amit akar. Vad morgással tette magáévá a testem minden szegletét, főleg a mellemet részesítette kitűnő figyelemmel, egészen, míg a szájába nem vette az apró kis bimbókat. Aztán felrobbant a világ… A plafon nagydarabokban kezdett hullani egyenesen a fejünkre, Emmett kelletlenül, gyilkos dühvel vált el tőlem, és én sem éreztem magam jobban.

Aztán feleszméltem… ugyanis a látvány döbbenetes volt…

Jasper, Carlisle és Esme meredtek ránk tátott szájjal, majd pironkodva elfordultak. Hogy mit kerestek ott? A robbanás nem egészen a képzeletem szüleménye volt, ugyanis a szobánknak nem csak a plafonja adta fel a szolgálatot, hanem a padló is. A szétroncsolt ággyal együtt zuhantunk a nappali kellős közepére minden tekintetben meztelenül, szétzilált, vágytól égett külsővel. Kínos. Nagyon kínos.

Hirtelen mozdulattal próbáltam a takarót, vagy bármit a fedetlen testemre húzni, de ezzel csak azt értem el, hogy majdnem a padlóra zuhantam. Emmett karjai tartottak csak meg az újabb zuhanástól. Ha lehetséges lenne, már rákvörös lennék a szégyentől.

Emmett öblösen, mackószerűen nevetett fel, és rám nézett.
- Legalább nem jut eszedbe szomorkodni, mert az elkövetkezendő száz évben ezt fogják nekünk felemlegetni.
- Ötszáz – kotyogott közbe Jasper, de nem fordult felénk. Biztos voltam benne, hogy ő is elég kínosan érzi magát, de mit mondjak én?? Nem heverem ki.
- Kösz, Emmett – morogtam. – De azért szeretlek…
- Én is kicsim. Látod milyen jó férj vagyok? Ha Edwardék megjöttek megint elmehetünk vásárolni, úgyis annyira szeretsz…
- De keressünk másik bútorboltot, mert ahova eddig mentünk… khm… mondhatni törzsvendégek vagyunk, és cseppet kínos minden héten ágyat venni.
- Ahogy akarod édes, érted bármit.
- Ásol alattam egy gödröt?
- Miért?
- Mert legszívesebben elsüllyednék…
- De megvigasztaltalak? – nézett rám hatalmas szemekkel, és nem bírtam tovább, felnevettem. Ja és hálás voltam, amiért távozott közben a nézőközönség.
- Meg… olyan Emmettesen – vigyorogtam rá.
- Folytatjuk?
- Mit? – értetlenkedtem. – Megőrültél?
- Ennél lejjebb nem zuhanhatunk, és ha megjön Bella, úgyis költözünk… Na? Kérlek… Szeretlek, szívem…
- Bazd meg… - morogtam.
- Ahogy kívánod, édesem… - mondta vigyorogva és újra lecsapott az ajkaimra…

Előzetes: Servitude for the freedom


Sziasztok!
Fogalmam sincs, hogy mikorra hozhatnám ebből az első fejezetet, de gondoltam megérdeklődöm, hogy szívesen olvasnátok-e :) Időpontot tényleg nem ígérhetek, mert mostanában ihlet-hiány támadott meg, és az időm sem végtelen, sajnos. Ráadásul jelentkeztem merengőn a Kívánság-üstre arra is alkotnom kéne xD

cím: Servitude for the freedom
magyarul: Szolgasors a szabadságért
páros: Edward&Bella
korhatár: 16 vagy 18
alap: New Moon - a sziklaugrásig

tartalom:

Bella Jacob segítségével kezd túl lenni az őt ért tragédián, Edward távozásán. Az emberek újra láthatnak az arcán az apró mosolyt, és már nem minden éjjel ébred sikoltozva. Edward igazat mondott, az idő enyhíti a fájdalmat, de abban tévedett, hogy el is tüntetheti. Bella vidámságot színlel, de a lelkében még élénken él a fájdalom.
Egy éjjel furcsát álmodik, és rádöbben, hogy Edwardot látta egy börtöncellában sínylődni teljes sötétségben. Egyedül. Kínok között.
Bella napja zaklatottan telik, fogalma sincs, hogy mit tehetne, majd végül a Cullen házba indul, ahol nem várt segítséget kap egy levélben, amit Alice hagyott hátra neki. A levelet olvasva eszébe jut egy régi beszélgetése a szerelmével, amiben a Volturikról esett a szó, egyből rájön, hogy mi történhetett. Edward meg akarta öletni magát, de helyette fogságba esett...
Bella kétségbeesik, ötlete sincs, hogy mit tehetne, mert arról fogalma sincs, hogy merre élhetnek most a Cullenek. Egy nap őrült elhatározás fogan meg a fejében, és egy üzenetet hagyva tűnik el korábbi életéből egyenesen Olaszországba, Volterrába utazik, hogy megmentse a szerelmét az örök fogságtól...

De vajon van esélye a sikerre? Megmentheti a szerelmét, mielőtt késő lenne? És ha igen... milyen árat kell érte fizetnie?

Bella felad mindent, az életét, a szabadságát és azt, amit még senki nem vett el tőle. Külsejét, nevét megváltoztatja, de hamar rájön, hogy talán meggondolatlanság volt erre vállalkoznia.
Megtalálja Edwardot, mielőtt a magány és a fájdalom mindkettőjüket bekebelezi? De vajon... önmaguk maradnak-e vagy már teljesen késő...

Volt értelme annak, hogy Bella a szolgasorsot választotta a szabadságért?

Várom a véleményetek! ;)

2009. november 26., csütörtök

Múltam sötétje - 4. fejezet


(Amry)


Egy hosszú barna hajú lány feküdt ernyedten egy szépséges füves réten és réveteg tekintettel szemlélte a felhőket, és a kék eget. Halkan sóhajtott, de nem mozdult meg. Idejét sem tudta, hogy mióta fekszik a nedves fűben, de kimondottan jól esett neki. Nem számított, hogy a ruhája, amit mindig olyan gondosan kellett volna hordania, most vizes és koszos volt, néhány helyen pedig szakadások voltak észrevehetők rajta. Kék szemei a távolba vesztek, teljesen máshol jártak. Most nem számított, hogy mi folyik a külvilágban, egyedül volt magányában és Juan érzett hiányában. Egyedül ő tudta a titkát, egyedül ő volt, akit a bizalmába avatott. Csak ő tudta, hogy Amry néha belelát a jövőbe és megérez bizonyos dolgokat. Még emlékezett arra a napra, mikor kislányként Juan volt az egyetlen támasza… Még emlékezett arra a percre, amikor először megpillantotta…


Ooo


Egy csöpp kislány sírt egy elhagyatott erdőszélen, kicsi kezeivel a térdét szorongatta, amit ügyetlenül lehorzsolt, miközben elszökött otthonról. Félve nézett a sejtelmesen suhogó fákra és megremegett. Mégis valami vonzotta a sötétség felé. Érezte, hogy ha bemegy oda, akkor valami olyan történik vele, ami megváltoztatja az életét. De még ő ezt nem tudhatta, röpke négyéves korával. Csak azt tudta, hogy nem érti, hogy miért lát a jövőbe és miért látta meg egy hétre előre a kiscicája halálát, akit annyira szeretett. Édesapja szerint titkon abban reménykedett, hogy a „rühes dög” elpusztul, ezért tudta előre. A húga szerint pedig ő is boszorkány, mint a mesékben. Ő nem tudta, hogy melyik igaz, csak azt, hogy az első lehetetlen, a második pedig félelmetes. Sosem szerette a boszorkányos meséket, inkább más természetfeletti lényekért volt oda, akikről édesanyja meséiből halott. Vérszívók, vérfarkasok és más hasonló lények. Misztikusak voltak és hátborzongatóak. Tetszett neki ez a világ és egyik este megkérdezte az anyját, hogy hol találkozhat a mese szereplőivel, de édesanyja nevetve megdorgálta, hogy ez lehetetlen.

Futni kezdett az erdő felé, mert tudta, hogy vár rá ott valami, vagy talán egy mesebeli lény, akikről mindig is álmodott. A félelem helyét valami különös izgatottság vette át és kezeivel tapsikolt, míg vidáman felnevetett. A következő pillanatban pedig egy elhasalt egy kiálló gyökérben és sírva fakadt. A térde kíméletlenül sajgott és néhány vércsepp jelent meg a bőre felszínén.

A sírás hangjai elhaltak és ámultan szemlélte a vérző térdét. Véres volt. Még soha nem látott vért, és most egészen megbabonázta a látvány. A vámpírok olyat isznak, csak ez járt a fejében. De ő nem volt vérszívó és képtelen volt rávenni magát, hogy megízlelje a könyvekben szereplő édes nedűt.

Letörölte a könnyeket a szeme sarkából és ijedten körbe nézett. Egyedül volt és nem látott szinte semmit. Ez megrémítette. Megremegett és félni kezdett. Sokat hallott már farkasokról is, amik az ilyen helyeken bújtak meg, és még inkább elhatalmasodott rajta a pánik.

Pár méterre tőle megrezzent egy ág, és hangos reccsenéssel adta a kis Amry tudtára, hogy nincs egyedül.

Felsikított.

- Minden rendben? – kérdezte egy mély hang, és egy tizennégy éves forma fiú tűnt elő a sötétből, sötét szemeit egyenesen a lányra szegezte. Tökéletes sziluettje hátborzongató hatást keltett. De Amry egyre nyugodtabbnak érezte magát…

- I… i… ig.. igen – dadogta rémülten a kislány és kitágult szemekkel nézett az idegenre. – Ki maga?

- A nevem Juan De Noche, és a tiéd kis hercegnő? – mosolygott Amry-re, és a lány egyre furábban érezte magát. A mosoly megnyerő volt, csábos és kedves. Volt benne valami hátborzongató és csábító, de persze egy négyéves apróságnak nem ez volt a fő szempont. Mégis valami vonzotta a fiúhoz, és ennek okát csak később értette meg.

- Mary – felelte megszeppenve, és leplezetlenül Juant bámulta csodálattal.

- Minden rendben, Am? – ült le mellé hirtelen, és szinte gyengéden beszélt hozzá. A kislány nem szólt a furcsa becenév hallatán, néma elfogadással fogadta. – Nem kéne a szüleid mellett lenned? Már biztosan aggodalmaskodnak miattad.

- Nem… nem hiszem – felelte bizonytalanul. – Nem szeretnek engem, csak a kistestvéremet.

- Ugyan, egy olyan édes kislányt, mint te, miért ne szeretnének?

Amry elpirult a kedves szavak hallatán.

- Boszorkány vagyok – felelte egyszerűen, de persze tudta, hogy ez nem teljesen igaz. Édesanyja szerint boszorkányok nem léteznek.

- Tessék? – hökkent meg a fiú. Arcán néma döbbenet látszott.

- Előre láttam a kiscicám halálát – felelte Amry cserfesen, és élvezte a hallgatósága meglepettségét.

Juan arca ettől egyszerre kisimult és elmosolyodott.

- Am, nem vagy boszorkány. Születnek néha különleges emberek, akik rendelkeznek bizonyos mentális képességekkel, de nincs ebben semmi természetes ellenes… még. Előfordult ez veled máskor is?

- Igen – vallotta be lesütött szemmel.

- Akkor bizonyára nálad ez a jövőbelátás. Nem vagy furcsa, Am. Tudom, hogy most azt gondolod. Különleges vagy.

- Igazán?

- Igen, de erről nem beszélhetsz senkinek. Tudod, az emberek furcsa szemmel néznek azokra, akik mások, mint ők. Mert irigyek és féltékenyek. Érted?

Amry bólintott. – Te is különleges vagy?

- Hát… mondhatjuk úgy is. Igen. Hány éves vagy, Amry?

- Négy, és te? Miért hívsz Amry-nak? A nevem Mary – tért vissza a lány hangja.

- Én tizennégy, és hogy miért? Csak – felelte sejtelmes mosollyal. – Hazavigyelek, kishercegnő?

Készült, hogy megrázza a fejét, de hirtelen úgy érezte, hogy nagyon álmos, és a hirtelen mozdulattól, amit a felállás igényelt, megszédült.

Juan szó nélkül kapta a karjaiba és elindult vele a fény felé, majd lágyan, végig simítva az arcán, a kislány fülébe suttogott.

- Vigyázok rád, kicsi Am!

Ooo

Amry kelletlenül sóhajtott fel az emlékre, de a szíve megtelt szeretettel. A húgán kívül Juan volt az egyetlen az életében, aki valaha is szerette. A kezdeti rajongás, amit a tizenéves Juan iránt érzett gyerekfejjel lassan átalakult mindkettőjük szívében. Potenciális társat kezdett benne látni, aki egy nap talán a párja lehet. Juan De Noche viszont egyre rejtélyesebb lett, titokzatosabb, mintha valami szörnyű titkot rejtegetne. Néha eltűnt kisebb-nagyobb időszakokra és az is előfordult, hogy félholtan érkezett haza. A titkát viszont nem volt hajlandó megosztani a lánnyal, aki gyakran betegre aggódta magát a fiú miatt.

- Nem szeretnélek veszedelmes helyzetbe sodorni, Am – mondta mindig ilyenkor, de látszott rajta, hogy jól esik neki a szeretet és a törődés. Teltek az évek és a két fiatal egyre közelebb került egymáshoz, és ezt szinte senki nem nézte jó szemmel. Felháborítónak tartották, hogy egy tisztességes fiatal lány egy nála jóvalta idősebb férfival kezdjen, aki szemmel láthatólag bűnös életet él. De nem csak ez volt a rosszindulatú pletykák oka.

A másik fő ok az volt, hogy Juan De Noche rendkívül csábító, és erotikus vágyat serkentő hatást keltett. Izmos teste rengeteg női szemet vonzott magához, markáns, határozott arca veszedelmet sugallt. Az egész lénye úgy csábította magához a nőket, mint ahogy a virágok vonzzák a méheket. Rengeteg nő próbált titokban kikezdeni a visszahúzódó, csendes férfival, szinte minden korosztály bepróbálkozott. De Juan egyiküket sem méltatta arra, hogy az ágyukba bújjon, mintha tisztességes nős ember volna. Ez persze nem volt így, de sokan még ezt is a szájukra vették.

Juan soha nem törődött azzal, hogy mit gondolnak róla, és erre próbálta szoktatni az egyre szépségesebb Amryt, nem sok sikerrel. Viszont vidámságra késztette, hogy mindig lássa meg mindenben a szépet és a jót.


Ooo


- Még ha sötét fellegek takarják is el az eget, te akkor is nevess. Csak így lehet túl élni az életet.

- Miért vagy ilyen bölcs? – kérdezte Am megszeppenten.

- Sokat tapasztaltam, és ismerem az embereket. Jobban, mint bárki más. Léteznek jó emberek is persze, de hidd el nekem, hogy nagyon kevés. Volt idő, mikor naivan bíztam valakiben, akit szerettem, de elárult. Akkor döbbentem csak rá, hogy nem szabad mindenkinek megadni a bizalmam.

- Bennem bízol?

- Igen, Am. Benned bízok, de te bízol bennem?

- Igen, az életemet is rád bíznám – felelte akkor tizenöt évesen, nyílt őszinteséggel.

- Ne tedd – felelte erre Juan és felült. Az arca most nem volt mosolygós, mint máskor. Az arcán komolyság uralkodott, pedig ez nem volt rá jellemző. – Rám bíznád az életed? Honnan tudod, hogy a tiéd értékesebb számomra, mint a sajátom? Lehet, hogy futva menekülnék, talán ki is nevetnélek, ha vicces helyzetben haldokolnál. Honnan tudod, hogy nem ezt tenném?

- Mert az nem te vagy – válaszolta nemes egyszerűséggel egy vállrándítás kíséretében. – Ismerlek már annyira, hogy ezt tudjam. Számodra nem a saját életed a legfontosabb, hanem, hogy megvédj másokat, vagy hogy engem megóvj. Kérdezheted, hogy honnan veszem ezt, de látom a szemeidben, és nem véletlenül vannak látomásaim a jövőről. Tudom, hogy benned bízhatok. Persze, ez megváltozhat, mert végül is semmit nem tudok rólad igazán, de én mindig hinni fogok a szavaid igazában. Ha te azt mondod, hogy valami fekete, én elhiszem neked, még ha fehér is.

- Hercegnőm… - suttogta lágyan Juan és közelebb hajolt. Gyengéden simította a selymes, barna tincseket a lány füle mögé, és egy apró csókot lehelt annak homlokára. De a lány ennél többet akart. A benne tomboló érzelmek erősebbek voltak a józaneszénél, és a szeretetteljes érintéstől nem bírta tovább tartóztatni önmagát.

Közelebb hajolt, és az ajkaival a férfi felé közelített. Juan nem ellenkezett, hiszen ő is ugyanúgy vágyott a lányra, csak nem merte kimutatni. Hogyan ronthatott volna erre a csepp kis hercegnőre? Hogy is hívják? Liliomtiprás. Ő ezt nem akarta.

Amry lágyan csókolta a szerelme ajkait és vad mámor kerítette a hatalmába, mikor a férfi feladta az ellenállást és utat engedett a lány nyelvének. Az érzelmek, mint valami vad vulkán törtek fel izzó lávafolyam módjára, és úgy kaptak egymás után, mint fuldokló a levegőért, amit nem érhet el. Am karjaival végig simította az izmos felsőtestet, majd lágy csókot lehelt a szeretett testre. Mindketten megremegtek a kéjes ösztönöktől és a kielégülés néma ígéretétől. A szívük vad táncot járt, és Amry úgy érezte, hogy most él csak igazán, az eddigi élete csak üres vegetáció volt. A vad izgalom egy apró sikkantást eredményezett, ami vad vággyal telve tört fel a torkából. Kezeivel a férfi hófehér ingjét gombolta, és közben csókolgatta azt.

Juan sem tétlenkedett, már nem volt ura önmagának. Túlságosan sokáig élt önmegtartóztatásban ahhoz, hogy ellenálljon ennek a gyönyörűséges nőnek, aki előtte cseperedett fel, és egyre inkább megszerette. Ő is a lány felsője alá férkőzött, és állatias ösztönnel vette birtokba a kecses domborulatokat. Simogatta és csókolgatta, miközben egyre nagyon vágyat érzett arra, hogy a lány szoknyája is a földön kössön ki, holott józan tudata vadul ellenkezett, hiszen tudta, hogy milyen csúfos kudarcot vallott a megingathatatlan önuralma. A vágya elsöpört mindent, ami az útjába állt.

A szoknya és a feszes nadrág hamar a erdő levelekkel tarkított avarján kötött ki, és őket már semmi nem gátolta meg a boldog kielégülés irányába. Mindennél jobban vágytak egymásra, és nem bírtak betelni a felszabadult élvezettől.

Juan a lány gyenge testébe hatolt, aki apró sikoltással reagált a régóta várt gyönyörre. Először fájt, és a könnyei mellett egy vércsepp is hullott a földre. A férfi tekintete egy pillanatig a vércseppre szegeződött és megnyalta kiszáradt ajkait, de nem tartott sokáig. Amry azt hitte, hogy csak megtébolyult elméje által képzelődött, ugyanis a következő pillanatban a sötétbarna szemek aggodalmasan villantak a mámoros babaarcra.

- Jól vagyok – suttogta Am. – Akarom – búgta halkan, és lágyan simogatni kezdte a megmerevedett férfiasságot. Juan torkából vad állatias morgás tört fel és újult erővel kezdte csókolgatni a lányt.

A nap nemsokára elbújni indult a horizont mögé és a két fiatal nagyot sóhajtva dőltek hátra a nedves fűbe még mindig egymást kényeztetve, de már korántsem vadsággal, mint annak előtte. Csendben szerették egymást, és átadták magukat a néma élvezetnek.

Amry tudta, hogy ezt soha nem felejti el. Nem is sejtette, hogy évek múlva, rengeteg szenvedés után már a nevére sem fog emlékezni. Ez meg sem fordult a fejében, és a jövő még titkolta előle az efféle titkokat. Még nagyon messze volt, még volt öt teljes éve emberként, még ha erről nem is tudott. De ha tudna, biztosan Juant akarná maga mellett tudni, semmi és senki mást.

- Csodálatos volt – suttogta felhevülten. Teste még sajgott, de olyan boldog volt, mint még soha ezelőtt.

- Valóban… de nem szabadott volna. Tizenöt éves vagy, Am. Megrontottalak, és megfosztottam a leendő férjedet attól, hogy ő vegye el tőled a legnagyobb kincsed. Nem szabadott volna megtennem, de nem bírtam megállni, annyira csodálatos volt.

- Miről beszélsz? És ha én téged akarlak a férjemül?

- Én nem lehetek a férjed, nem tehetem. Nem vagyok neked való, hát nem érted? Most is fájdalmat okoztam…

- Gyönyört okoztál, amit soha nem felejtek el – tiltakozott hevesen, kipirult arccal és magára kapta a ruháit.

- Én sem felejtem el soha, de ennek nem szabad megismétlődnie. Mi ketten nem lehetünk ÚGY együtt. Az lenne a legjobb, ha…

- Ne merd azt mondani, hogy nem akarsz többet látni! – sziszegte feldúltan és egy apró könnycsepp jelent meg a szeme sarkában.

- Nem mondom, mert nem lenne igaz. Neked kéne úgy döntened, hogy látni sem akarsz. Én nem az vagyok, akire vágsz. Nem ismersz, nem ismerhetsz. Egy nap rá fogsz jönni, hogy igazam van. Remélem, még nem lesz késő. Holnap megint el kell utaznom, Am. Vigyázz magadra, és ne aggódj miattam. Nem lesz bajom…

- De…

- Vigyázz magadra, hercegnőm. Szeretlek – vágott a szavába, majd magára kapta a ruháit és eltűnt a fák között. Amry összezavarodva indult haza, semmit sem értett. Csak annyit, hogy valamit nagyon elrontott. Otthon senki nem vett észre rajta semmit, ő pedig mélyen magába zárta a titkot.

Ooo

Elmosolyodott az emlékre, majd felkelt a földről és hazaindult. Nem bánta meg, hogy eljött, hiszen emlékezni olyan szép volt, mint régen átélni a gyönyörteljes perceket. Most már csak az emlékeinek élhet, hiszen Juan magára hagyta, mondván, hogy ez a lány érdekét szolgálja. Nevezzük, aminek akarjuk, mindegy. Már csak az emlékei maradtak, ha azokat is elveszti… teljesen üres marad. Az nem történhet meg.

Egy látomás kezdett megjelenni a szemei előtt és megkövülten látta magát egy jóképű szőke hajú férfi karjaiban. Nem, az nem történhet meg.

2009. november 21., szombat

Születésnapi ajándék


Ajánlás: Ezt a novellát 2009. október 23-ára írtam, Brigyo 16. születésnapja alkalmából :) (L)

.............

Elégedetten sóhajtottam fel és elmosolyodtam. Az utolsó gyertyát is az asztalra helyeztem, majd némán figyeltem a munkám gyümölcsét. Körbenéztem a helyiségben, ahol kellemes félhomály uralkodott. A gyertyák és az aprólékosan megterített asztal tökéletes összhatást keltettek a békés hálószoba csendjében, de ha ez még nem lenne elég lágy zene szólt a háttérben, amiben egy hozzáértő, Debussy dallamait fedezhetné fel.
- Kész – nyugodtam meg és idegesen pillantottam az órámra. Hálás voltam Charlie-nak, amiért egyetlen estére feloldotta a büntetésemet, amit a motorozásért és más egyéb őrültségeim miatt kaptam Jacob árulása következtében. Még mindig haragudtam rá, de tudtam, hogy csak addig tudom fent tartani a haragomat, amíg nem találkozunk. Személyesen képtelen lennék a higgadtság és a sértettség álarcát magamon hordani. Túlságosan kedveltem ahhoz, annak ellenére, hogy mennyi problémát okozott az Edwarddal való kapcsolatomban. De neki köszönhetem, hogy élek, és ezt nem felejthetem el csakúgy. Mellettem volt akkor, mikor mindenki más magamra hagyott és az ember az ilyenért örökre hálás marad.
- Örökre – suttogtam, és álmodozó mosolyra húztam az ajkamat. Nem nyugtatott meg a megállapodás, miszerint Edward átváltoztat, holott mindennél jobban vágytam rá. De féltem, hogy a békés boldogság megint olyan hamar eloszlik, mint legutóbb. Nem élném túl még egyszer, de bízom Edwardban és az ígéretében, hogy ezentúl mindig velem lesz. Hinnem kell benne, mert ez a túlélés kulcsa az életben. És ha minden rendben alakul, akkor én is vámpír leszek, és akkor már nem állhat közénk többé senki.
Óvón öleltem magamhoz egy apró, de vaskos könyvecskét, amiben minden titkomat megőriztem és bár utólag, de minden pillanatot megörökítettem, hogy később vámpírlétem alatt semmit se felejtsek el abból az időből, amikor megismertem a szerelmet és ezt a misztikus világot. A világom.

De most nem erre a célra tartogattam. Edward sokat panaszkodott arra, hogy milyen rossz, hogy nem hallja a gondolataimat és hogy mennyire nem érti a cselekedeteim mögött álló miérteket. Ezért úgy döntöttem, hogy neki ajándékozom a naplót, hogy minden percembe betekintést nyerhessen, természetes átszerkesztett verzióban. Azt nem kívántam vele megosztani, hogy mikor és hogyan menstruálok, meg ilyenek. Azt hiszem, ez nem tartozik rá. Kicsit sem.
De be akartam neki bizonyítani, hogy nincsenek előtte titkaim. Egy különleges estét terveztem számára, természetesen Alice segítségével. Nem sikerült kiderítenem, hogy emberi életében milyen napon született és ebben egyik Cullen sem tudott segíteni, ami gondolkodóba is ejtette őket, de nem jutottunk semmire. Edward soha nem beszélt a születésnapjáról, és úgy döntöttem, hogy kinevezek egy napot – a mai napot – és felköszöntöm. Hiszen az nem igazság, hogy neki soha senki ne ünnepelje a születésnapját, az úgy nem ér! Ő aztán igazán megérdemli.
Eredetileg családi ünneplést terveztem, de Alice szerint egy kettesben töltött romantikus este sokkal nagyobb hatással lenne az ünnepeltre, nevezetesen Edwardra, aki a világot jelentette nekem. És én most a bizalmamat ajándékozom neki, hiszen ő az egyetlen, aki ezt megérdemli.
Charlie nem érti, hogy hogyan voltam képes megbocsátani neki, azok után, hogy elhagyott és felém sem nézve zombi állapotba sodort. Persze ezt nem így mondta. Tudtam, hogy bizonyos szemszögből nézve igaza van, de ő ezt nem érthette meg. Nem ő érezte azt az intenzív szerelmet, amit én – szerencsére. Nem érthette, hogy Edward azért ment el, mert úgy érezte, hogy a jelenléte veszélyezteti a testi épségem – Még jó, nem is engedne a közelébe, ha tudná…
Mindent összevetve én egy percig sem haragudtam a szerelmemre azután, hogy újra azokba a szépséges szemekbe nézhettem. Mert nem létezett szebb szem az övéinél, és ezt nem elfogultságból mondom. Egyszerűen nekem ez a véleményem.
A nagyi mindig azt mondta: „Szép az, ami érdek nélkül tetszik.”
Mostanában értettem csak meg, hogy mennyire igaza van, és számomra Edward a Földön a legszebb, a legtökéletesebb lény, és ezen soha semmi nem lenne képes változtatni. Ezt biztosan tudom.

Az órámra pillantottam, és csalódottan állapítottam meg, hogy még órák választanak el attól a perctől, hogy Edward betoppanjon az ajtómon. Ásítottam egyet, és egy rövid megfontolás után úgy döntöttem, hogy mivel mindennel készen vagyok, a külsőm is kifogástalan, lefekszem egy kis időre aludni, de a kanapéra. A hajamat pedig majd ébredés után megigazítom. A naplómat óvatosan az asztallapra helyeztem, hiszen tudtam, hogy senki nem nyúlhat hozzá, és lerobogtam a lépcsőn.
Charlie ma nem jön haza, és megengedte, hogy a jeles alkalom – Ő úgy tudta, hogy Edwardnak tényleg ma van a születésnapja – alkalmából megengedi, hogy nálunk aludjon, de persze alvás keretei között. Tudtam, hogy ő sem hiszi, hogy ezt betartjuk, de fent kellett tartania a szigorú apa látszatát.
Elmosolyodtam erre a gondolatra, és az ágyra dőlve megigazítottam a párnámat, majd ráfeküdtem. Charlie azt nem sejthette, hogy Edwardnak esze ágában sincs nemi kapcsolatot létesíteni velem, mivel ő nem éppen egy átlagos fiatal volt, koránt sem. És én csak titokban reménykedtem abban, hogy egyszer végre meggondolja magát, és megbízik magában annyira, hogy hozzám érjen, ahogy egy férfi szokott a nőhöz.
De ő félt. Félt, hogy bajom esik. Félt, hogy egyetlen érintésével összeroppantja törékeny testemet és elveszít saját önhibájából. Tudtam, hogy ez nem történhet meg, de én hiába bíztam meg benne, ha ő nem bízott saját magában.
Sóhajtottam, majd kellemes álomba merültem. Szerettem álmodni, mert az álmaimban egy olyan világban jártam, ami csak az enyém, és ahol a képzelet szabadon szárnyalhat. Ahol bármi megtörténhet.

Zihálva ébredtem. Nehezen tudtam csak elhinni, hogy mit álmodtam valójában, és elvörösödtem a gondolatra. Az, hogy még élveztem is, még inkább szégyenérzetet váltott ki belőlem. Önző dolog volt olyan dologra vágynom, amire Edward még nem volt felkészülve. Ironikus. Ez fordítva szokott történni, de mindegy. Már megszoktam, hogy nálunk semmi sem úgy történik, mint az elvárható és normális lenne.
Ekkor ütötte meg egy motoszkáló hang a fülemet, és ijedten ültem fel az ágyamban. Nem! Ha Edward előbb jött, akkor minden meglepetés ötletem kudarcba fullad és semmi értelme nem lesz ennek a romantikus estének. Felpattantam és zaklatottan indultam felfelé a lépcsőn. Charlie jött volna haza? De miért nem hallottam meg? Hiszen annak, aki fent tartózkodik, mellettem kellett, hogy elmenjen, nemde? De bizony, akkor miért nem ébresztett fel?

Abban a pillanatban, hogy beléptem a szobám nyitott ajtaján, már tudtam, hogy ezt talán nem kellett volna. Ugyanis nem Charlie volt, és nem is Edward. Még csak nem is Cullenék. Egy idegent pillantottam egy zsákkal a kezében és a naplómat készült bedobni az eddig összegyűjtött dolgok közé. A félelmet elnyomta egy másik érzés, ami intenzíven a hatalmába kerített. Dühöt éreztem, hiszen nem olvashatta el a naplómat! Minden benne volt, Edward titkaitól a legszemélyesebb titkaimig, még a legdurvább álmaim is, amit senkivel nem kívántam megosztani, főleg a halas-amőbásat nem. Azt nem tudhatta senki! Nem és nem!
- Mit művel? – kiáltottam idegesen és láttam, ahogy megmerevedik, majd észreveszi a jelenlétem. Ijedelem futott át az arcán, majd hirtelen a vállára kapta a zsákját és rohanni kezdett. Felém.
Felsikoltottam.
De nem én érdekeltem, hanem a kijárat. Engem fellökve robogott le a lépcsőn, de a hirtelen jött adrenalin nem hagyta, hogy annyiban hagyjam a dolgot. A rendőrséget nem hívhattam – ahogy senki mást sem – hiszen mire bárki is a segítségemre sietne, a tolvaj már régen kilométerekre lenne. Így hát a legőrültebb dolgot tettem, amit tehettem. Utána futottam, olyan gyorsan, ahogy csak bírtam és átkoztam magam, amiért ilyen szerencsétlen vagyok. Az még hagyján, hogy nem futok olyan gyorsan, mint Edward, hiszen vele vámpírok sem vehették fel a versenyt, de könyörgöm… Miért pont ma? Miért kellett tönkretenni ezt a tökéletesnek tervezett estét, amin nem akartam, hogy bármi is történjen? Annyira jellemző.

- Valaki állítsa meg! Tolvaj! – kiabáltam, de senki nem hallott meg. Az utcán nem tartózkodott senki, és egy autót sem pillantottam meg. Színtiszta pech.

A tolvaj se volt túl jó futó, de hozzám képest még ő is olimpiai bajnoknak tűnt a kihalt úton, ugyanis egyre inkább távolodtam a város irányától, de pechemre nem a Cullen ház felé tartozzunk, pedig akkor lenne esélyem. De nem, nekem nincs olyan szerencsém. A következő pillanatban egy fekete opel fékezett le a rabló mellett, aki bepattant, és eltűntek a messzeségben. Esélyem se volt.

Ha lett volna egy kis eszem a kocsimmal indultam volna utána, de mit gondoltam egyáltalán? Ha utol is érném, hogyan lenne esélyem egy férfi ellen? Sehogy. Hülye vagyok.
Zihálva rogytam a földre és sírva fakadtam. A tüdőm sípolt és fekete pontok cikáztak a szemem előtt, de engem csak az foglalkoztatott, hogy milyen idióta vagyok.
Nem elég, hogy nyitva hagytam otthon a bejárati ajtót, szabad utat hagyva, hogy esetleg visszamenjen és elvigyen mindent, de őrült módjára veszélyeztettem az életemet, és tönkretettem a külsőmet, na meg a ruhámat is. Ámde kiszolgáltattam egy idegennek a Cullen család titkát is. És mi van ha a Volturi klán kiakad és megölnek minket?
Edward soha nem bocsát meg nekem, és én sem magamnak. Másrészt minden titkom idegen kezekbe került, olyan titok, amik vészjósló kimenetelűek lehetnek. Hogy lehetek ennyire idióta? Hogy?

Elkezdett esni az eső, amit ismét a fenomenális szerencsém számlájára írtam és már meg sem lepődtem. Ugyan minek? Már teljesen mindegy, hiszen Edward nem fog nekem megbocsátani, és ki tudja, hogy milyen mértékű katasztrófát idéztem elő a remeknek hitt születésnapi ajándékommal és a rendkívüli balszerencsémmel?
A könnyeim lassan folytak végig maszatos arcomon és eggyé váltak az ég könnyeivel. Még az ég is siratta ezt az estét, nem csak én. Botladozva haladtam az út mellett és csodálkoztam, hogy ilyen messze eljutottam. De abban a pillanatban, mikor megpillantottam a házunkat…

- Bella! – kiáltott egy ismerős hang, és éreztem, ahogy egy erőteljes test szorít magához, védelmezve, szinte már birtokolva. Tudtam, hogy jó helyen vagyok, még ha meg sem érdemlem. Beletörődve simultam a hideg testhez és egyszerűen csak élveztem a közelségét, amíg még tehettem.
Idegesen simított végig az arcomon és most láttam csak, hogy mennyire hasonlít a tekintete egy riadt őzikére.
- Kicsim… mi történt? – kérdezte lágyan, és óvatosan elindult velem a házunk felé, hogy ne legyünk látványosság a szomszédok számára. De végig szorosan ölelt és szorosan tartott, mintha attól félne, hogy bajom esett és összesek. De nem, nem esett bajom. A bajt én csináltam.
Amint a kanapéra ültetett, aggódva vett szemügyre. Egészen addig, amíg idegesen fel nem csattantam.
- Nincs semmi bajom! – Szinte rárivalltam, amit ő megrökönyödött arccal jutalmazott.
- Mi a baj, Bella? Mi történt? Annyira megijedtem… amikor ideértem, nyitott ajtó és te sehol… ráadásul felborult tárgyak… Mondj valamit, kérlek! – nézett rám esdekelve, a szemei az aranybarna és a fekete között váltakoztak. Ámulva szemléltem a színjátékot, aztán sírva fakadtam és megeredt a nyelvem.
- Olyan hülye vagyok – hüppögtem Edward vállába, aki lágyan ringatott nyugtatásképp. Olyan aranyos volt, hogy belesajdult a szívem. Hogy érdemelhettem ezt a csodát, ezt a szeretetet?
- Nyugodj meg, kicsim. Nem történhetett olyan, amiért ne szeretnélek – suttogta kedvesen és egy puszit nyomott az arcomra.
- Meg akartalak lepni, és… írtam egy naplót, hiszen… mindig mondod, hogy milyen kár, hogy nem… nem hallod a gondolataim. Mikor mindennel el… elkészültem elbóbiskoltam és betörtek a házba és elvitték a naplót is… Én annyira sajnálom… Tudom, hogy most majd gyűlölsz… és… - hadartam szipogva, érthetetlenül és nem mertem felnézni. Aztán egy kéz nyúlt az állam alá és lágyan felemelte a fejemet, és a szépséges tekintet foglyul ejtett.
- Ha jól értem… te most azért sírsz, mert ellopták az ajándékomat?
Bólintottam.
- És nem azért, hogy akár meg is ölhetett volna? Vagy, mert nincstelenné tehetett volna, ha nem ébredsz fel, és nem akadályozod meg benne? Tudom, hogy a naplód, de nem hiszem, hogy egy piti tolvaj azt fogja olvasgatni, ne aggódj. Mielőtt bárki elolvassa, visszaszerzem neked, rendben? – nézett rám mosolyogva. Nem szerettem mikor így néz. Olyan volt, mint mikor egy kisgyerek butaságát dorgáljuk meg… de nem tudunk rá haragudni.
- De… a vámpír dolgok… minden benne volt – folytattam kitartóan, de a könnyeim elapadni látszottak.
- Kicsim, emiatt ne törd a fejed – nevetett fel kedvesen, és megcirógatta az arcomat. Újra.
- De…
- Senki nem fogja elolvasni, hidd el, ismerem az embereket. Meglátják a betűk sokaságát, és rá sem néznek többet. És ha mégis… azt hiszik, hogy egy könyvet olvasnak, nem hinné el senki, hogy vámpírok vagyunk a családommal. Nyugodj meg, édesem. Nincs semmi baj. Most már itt vagyok – csitítgatott.
- Annyira szeretlek – szipogtam, és elvörösödtem a gyerekes viselkedésem miatt.
- Nem kell szégyellned – nevetett fel és rám kacsintott. Gyanakodva vontam össze a szemöldökömet.
- Olvasol a gondolataimban? – tettem fel az agyamban felvetülő kérdést, de féltem a választól.
- Nem. Csak ismerlek, Bella – mosolygott rám, én pedig szokás szerint elolvadtam a mosolyától, és lágyan megcsókoltam. Mikor elváltunk megint lehajtottam a fejem, mert eszembe jutott, hogy tönkretettem ezt a szépnek induló estét. Odakint Alkonyat volt, de most nem táj kápráztatott el, hanem Ő. Az a tekintet…
- Tönkretettem az estét – nyögtem, mert nem bírtam ép ésszel ezt a pillantást, ami vágyat ébresztett bennem. De sikerrel fogtam vissza magam.
- Még csak alkonyat van, előttünk az este. Tusolj le, öltözz le és bőven lesz még időnk ünneplésre…
Ijedten néztem fel rá. Honnan tudja?
- Bella… valahogy kitaláltam, hogy ünneplünk. Főleg, amikor megpillantottam a szobádat. Csak rád vár, hogy eláruld nekem, hogy mit – kacsintott rám vigyorogva. Elmosolyodtam, majd a fürdőszoba felé indultam, hogy rendbe szedjem magam. A tükörbe nézve viszont elszörnyedtem a látványtól, ami fogadott.
De aztán boldogan felnevettem. Jól esett, hogy annak ellenére, hogy ilyen gázul tudok kinézni, Edward szeret engem. És most ebben a pillanatban csak ez számított.

Amikor kiléptem a fürdőből, átöltözve, rendbe szedve magam – nem egészen másfél óra múlva – Edward a szobámban várt, az ágyamon fekve és amíg én távol voltam, rendbe rakta a megrongált dolgokat. Az arcán megnyerő mosoly ült a kezében egy pezsgőt tartott.
- Az minek? – bukott ki belőlem.
Edward felnevetett. Durcásan néztem rá, amiért megint kinevet, de ösztönösen éreztem, hogy megint van rá oka.
- Ünnepelni – kacsintott rám és teletöltött két pezsgős poharat, majd az egyiket a kezembe adta. Még mindig nem ocsúdtam fel a döbbenettől.
- Megiszod?
- Úgy szokás, nem? – Megint kinevetett, holott tudta, hogy hogyan értem. Megvontam a vállam, de ha kinevetett érte, akkor nem hagyom, hogy ne igya meg…
- Mire iszunk? – szálltam be a játékba, mire felvonta a szemöldökét, de ő képtelen volt ciki dolgot mondani…
- Igyunk rád… arra, hogy vagy nekem – felelte és lágyan a szemembe nézett. Meghatódtam. Csak nehezen tudtam visszafogni magam, hogy meg ne csókoljam, hogy rá ne vessem magam. Furcsa késztetést éreztem magam, amit vágy néven azonosítottam. Hogy mik vannak…
Aztán megszólaltam.
- Sokat gondolkoztam azon, hogy mikor van a születésnapod – kezdtem bele mosolyogva, felemelve a poharam. Edward arca meglepettséget mutatott, de nem szólt közbe. – Megkérdeztem Alice-t, de senki nem tudta megmondani, hiszen erről senkinek nem beszéltél. Hiába kutakodtam, nem jártam sikerrel. Aztán úgy döntöttem, hogy attól még, hogy titokban tartod mindenki előtt a szülinapod, még te is megérdemled, hogy valaki csak téged ünnepeljen. Mert egy ajándék vagy nekünk és ezt nem lehet hála nélkül hagyni. Aztán megszerveztem ezt az estét, hogy felköszönthesselek. De ahogy most már te is tudod… az ajándékod nem éppen úgy sült el, ahogy terveztem, hiszen ellopták. Pedig rengeteget gondolkoztam rajta, hogy mit adhatnék egy gazdag vámpírnak, és rájöttem, hogy nem lenne érdemes venni bármit is, hisz van pénzed rengeteg, bármit megvehetsz. Csak a gondolataimat nem, és ezt akartam veled megosztani. A bizalmamat. De ígérem, megtalálom a módját, hogy pótoljam… Boldog születésnapot, Edward Cullen! – emeltem a poharam, majd hozzákoccintottam az övéhez és kihúztam, de Ő nem mozdult. Csak nézett meredten és nem szólt semmit, a pohara továbbra is teletöltve feküdt a kezében. Az arcáról semmit nem tudtam leolvasni, felvette a tökéletes pókerarcot.
A következő pillanatban több dolog történt.
- Annyira szeretlek – nyögte, majd letette a poharat, és birtokba vette felhevült ajkaimat. Vággyal telve csókoltam vissza és éreztem, hogy most vagy soha… Itt a pillanat.
Talán mégis adhatok neki olyat, amit senki másnak. Vadul csókoltam az ajkait és a kezemmel érzékien simogattam a testét.
- Ne… Bella… megőrjítesz – nyögte, de nem bontakozott ki az ölelésemből. Egy pillanatra sikerült elválni és zihálva megszólalt.
- Meg akarsz halni?
- Igen, de nem most. Nem lesz semmi bajom, Edward. Bízom benned és akarlak… csak téged, csak most – nyögtem, és a nyakát kezdtem csókolgatni. Nehezen ismertem magamra, de tényleg én voltam, aki ily alattomosan letámadta Őt.
A testemben éreztem, ahogy gyengül az ellenállás, és éreztem azt a remegő vágyat, ami mindkettőnket a hatalmában tartotta. Birtokolni akartam… Nem… Az övé akartam lenni, testestül-lelkestül az övé. Neki akartam adni a szüzességem, a szeretetem, a bizalmam. Mindenem.
Éreztem, ahogy a kezei és az ajkai végig barangolják a testemet, éreztem, ahogy valami kemény nyomódik a hasamhoz, és éreztem, hogy most valami olyan történik, amit soha nem felejtek el.
- Biztos, hogy akarod? – búgta lágyan.
- Igen… - nyögtem fel, és éreztem, ahogy lassan eltűnnek ólam a ruhák, és én bajlódni kezdtem Edward ingjével. De abban a pillanatban, amikor megéreztem az érintéseit a felsőtestemen…
Megcsörrent a telefon és Edward mintha álomból ébredne vált el tőlem és robot mozdulattal nyúlt a telefon után.
- Halló? – szólt a telefonba rekedten. Én pedig megpróbáltam úrrá lenni a vágyon és a levegőn. Ziháltam.
- Bella Swant keresi? Adom… Bella? Téged keresnek – fordult felém, és felém nyújtotta a kagylót. Csalódottan emeltem az arcomhoz és beleszóltam.
- Bella Swan.
- Elnézést a zavarásért, kedvesem. Én Martha Smith vagyok, könyvkiadással foglalkozom.
Akkor még nem értettem mit akar…
- Tessék?
- Megtaláltam a könyvét, kedvesem. Bár nem értem, hogy miért hagyott így elveszni egy ekkora kincset. Úgy egy órája találtam rá a kutyámat sétáltatva és meg kell hagyni kíváncsi természet vagyok, és beleolvastam. Ez az, amit keresünk, ebből még siker könyv lehet, Miss Swan! Az egész olyan valóságos… és mégis hihetetlen… a vámpírok és a szerencsétlen lány története. Egyszerűen remek! Alkonyat! Milyen találó cím egy ilyen izgalmasnak ígérkező könyvnek…
Mint a villámcsapás, úgy hatott rám a felismerés, hogy a naplómról beszél, aminek az Alkonyat nevet adtam és felírtam az elejére… Ki akarja adni a naplómat! Te jó ég! Majdnem felsikoltottam a döbbenettől…
Edward ki vette a kezemből a kagylót és beszélni kezdett a nővel. Nem értettem a szavakat, bíztam abban, hogy Edward megoldja a helyzetet és visszaszerzi a naplóm…
- Bella? Nem is örülsz? – vigyorgott rám. – Kiadják a könyvedet!
- A naplómat – jelentettem ki hisztérikusan és rémülten néztem halál nyugodt ábrázatát.
- Senki nem fogja komolyan venni, hogy a történet valódi, de nagy sikert arathat. Látod… néha az események kinövik önmagukat… Bella…
- Hm? – motyogtam.
- Köszönöm, ezt az estét, és ami még hátra van. Köszönöm, hogy vagy nekem, és hogy kaptam még egy esélyt. Köszönöm az ajándékot. Száz évem alatt nem kaptam még ilyen szép ajándékot.
- Miről beszélsz? – bukott ki belőlem értelmesen, megint. Komolyan… le kéne engem lőni, amilyen idiótán tudok viselkedni…
- A bizalmadról, mert ez számomra a legszebb születésnapi ajándék – felelte lágyan és megcsókolt. Remény éledt bennem, hogy onnan folytatjuk, ahol abbahagytuk és a vágy ismét a hatalmába kerített…
Bár az estét nem pont így terveztem, de az ember tervez… Isten végez…
- Boldog születésnapot!

2009. november 19., csütörtök

Múltam sötétje - 3. fejezet




(Alice)

Dühös voltam és kétségbeesett, nem tudtam, hogy most mihez kezdjek. Őrjöngeni, törni-zúzni akartam, de nem akartam, hogy még több kárt tegyek a természetben vagy mások életében. Nem tudom, hogy meddig tomboltam, de éreztem, hogy valaki szomorú aggodalommal figyel, de nem állít meg. Csak Jasper lehetett az, felnéztem és találkozott a tekintetünk. Nem bírom elviselni, hogy ő még így sem haragszik rám, hogy így sem kezd ordibálni velem. Csak néz rám, és érzem, hogy szeret, de csalódott bennem. Ebben biztos voltam, hiszen mindig is hatalmas önuralommal rendelkeztem. Miért pont most vallottam kudarcot? Soha egyikünk sem ölt meg ártatlan kislányokat, borzalmas vagyok. Egy ártatlan életet vettem el, egy olyanét, aki előtt még hosszú évek álltak. A szülei borzasztóan aggódhatnak, hogy hova tűnt a csemetéjük és lehet, hogy már a rendőrséget is hívták, ahol persze közlik velük, hogy nem telt le a huszonnégy óra és nem kezdhetik el keresni. Erre persze a szülők kiakadnak, ha vannak testvérei talán sírva is fakadnak, hiszen nagyon szerethetik a kislányt. Az apja biztosan elindul maga megkeresni a gyermekét, az édesanya pedig körbetelefonálja a fél várost, hogy megtalálja elveszett csemetéjét. De persze senki nem tud róla semmit, és az apa sem talál semmit. Kétségbeesnek. Tönkretettem a családjukat. Egy gátlástalan gyilkos vagyok. Semmi több.
Carlisle ezek után nem fog szívesen látni a családunkban, és majd távoznom kell. Jasper velem akar majd tartani, de nem fogom engedni, és boldogtalan lesz, hiszen a vámpírházasságok általában tényleg örökre szólnak, örök szerelemmel, meg minden. Mindent és mindenkit tönkretettem. Már láttam magam előtt a szomorú jeleneteket. Bella fog bennem a legnagyobbat csalódni, persze csak Nessie után. A kicsi Renesmee nem fogja egyből elhinni, hogy ilyesmire képes voltam és majd tagadólag megrázza a fejét, és mikor rájön, hogy nem hazudnak neki, sírva fakad, és a fejemhez vágja, hogy utál…
Tudom, hogy ez lesz, ehhez még látomás sem kell.
- Alice? – szólalt meg Jasper bátortalanul, mikor már hosszú percek óta bámuljuk egymást némán. Nem válaszolok, csak némán a földre rogyok, és könnyek nélkül rázni kezd a zokogás.
Érzem, hogy egy hideg test óvatosan magához ölel, és csitító szavakat mormol a fülembe, de én ettől még rosszabbul érzem magam. Nem érdemlem meg én ezt a férfit, ő túl jó nekem.
- Menj innen – suttogom rekedten. A hangom sem az enyém már, a szememre nem is merek gondolni. Már biztosan látszik benne egy kis vörös árnyalat. A gyilkolásom jeléül.
- Kicsim, ne gyötörd magad. Ha jobban figyelek rád, akkor ez nem történik meg. Az én hibám, hiszen sejtettem, hogy történt veled valami, amitől össze vagy zavarodva és… hagytam, hogy olyan hibát kövess el, ami után gyűlölnéd magadat. Kicsim, kérlek… Bárkivel előfordul ilyesmi, ezért nem kell, hogy megvesd magad… - suttogta Jasper és gyengéden végigsimított az arcomon. Csak néztem a szép arcot, és nem tudtam elhinni, hogy ezt mondja nekem. Mindezek után… még ő vigasztal engem?
- De… egy szörnyeteg vagyok – suttogtam makacs önutálattal, és lehajtottam a fejem.
- Kedvesem… Az önmarcangolás Edward szakterülete, ne vedd el tőle – kacsintott rám mosolyogva és egy féloldalas mosoly jelent meg az arcomon.
- Annyira szeretlek – suttogtam szipogva és hagytam, hogy szerető kezei lágyan simogassanak. Egyre nyugodtabb és nyugodtabb lettem, biztosan csinált velem valamit. De nem bántam, mert kellemes volt. Nem éreztem semmit, csak fáradt lettem. Laposan pislogva néztem őt, egészen, míg meg nem elégelte a helyzetet.
- Gyere, kicsim. Hazamegyünk – szólalt meg és udvariasan felém nyújtotta a kezét. Bizonytalanul elfogadtam és hagytam, hogy erősen, de mégis finoman felsegítsen ülő helyzetemből. Mikor függőleges helyzetbe kerültem, megtántorodtam. Túl gyengének éreztem magam, még a járáshoz is. Jasper karjai megtartottak. Kábán néztem körbe, alig hittem a szememnek… Ez a pusztulás az én művem lenne? Bizonyosan igen.
Jasper minden kérdés nélkül kapott a karjaiba és kezdett velem rohanni a házunk felé, de figyelt arra, hogy még véletlenül se kerüljek kényelmetlen testhelyzetbe.
Nem éreztem közben semmit, csak végtelen nyugalmat. El tudtam volna lebegni ebben az állapotban az örökkévalóságig is. Kellemesen simultam a szerelmem karjaiba.
- Mi történt? – sikoltotta Esme, mikor meglátott engem Jasper karjaiban üvegesen nyugodt arccal. – És hova ment Carlisle…? – folytatta ijedten, mikor nem kapott választ a kérdésre. Ahogy felfogtam a szavak jelentését, megremegtem.
Carlisle már tudja. Tudja, hogy mit tettem. Most bizonyára a kislány holttestét intézi, biztosan talán majd megoldást, és ki is gyanakodna pont rám? Pedig börtönben lenne a helyem. Bárcsak meghaltam volna akkor, amikor az ismeretlen idős férfi átváltoztatott. Bárcsak ne lennék most itt, és ne lennék egy szánalmas gyilkos.
- Mi a baj, Alice? – aggodalmaskodott Esme, mikor még percek múltán is Jasper mellkasához bújva feküdtem az említett karjaiban és rázni kezdett az elfojtott zokogás.
- Történt egy baleset – vallotta be a szerelmem halkan, és bűntudatosan. Ismertem ezt a hanghordozást, és fájt, hogy megint miattam érzi rosszul magát. Mindig én voltam kettőnk közül az, aki optimizmusával feldobta a kapcsolatunk, de úgy látszik ehhez most nem lesz elég.
- Megint? Jaj, istenem! De ugye jól van? – Értem aggódott. Értem. Keserűen felnevettem, de ettől csak még inkább rájuk ijesztettem.
- Én jól vagyok – szólaltam meg, miután lehiggadtam. Nem néztem rájuk, arra képtelen voltam. Nem mertem, gyáva voltam. Jasper némán felvitt a szobánkba és az ágyra fektetett. Hálás szemmel figyeltem, ahogy gondosan kényelembe helyez, de éreztem, hogy nem érdemlem meg a szeretetét. Ellent mondtam Carlisle elveinek, és egyben a sajátjaimnak is. Korábban is öltem már embert, még mielőtt rátaláltam volna a Cullen családra és Jasperre, de akkor még nem sejtettem, hogy a szomjam oltására létezik más mód is. De most már tudom. Szörnyeteg lett belőlem, valóra vált a legnagyobb félelmem. Hiába óvtam annyira Jaspert tőle, a végén engem támadott meg.
Behunytam a szemem, de a külvilágot nem tudtam kizárni. Éreztem Jasper jelenlétét, és hallottam, hogy a nappali megtelik a család többi tagjával és fojtott hangú társalgásba kezdenek, de nem tudnak semmi konkrétumot. Felsóhajtottam.
- Nem mész le? – kérdeztem anélkül, hogy megmozdultam volna. – Szeretnék gondolkodni… és a többiek biztosan… biztosan tudni akarják, hogy mi történt… - ejtettem ki a fájó szavakat és megremegtem.
- Rendben… Alice… Kérlek… ne csinálj semmi őrültséget – kérlelt halkan és fájdalmasan, majd elindult az ajtó felé.
- Jasper? – szólaltam meg halkan, rekedten. – Nem várom el, hogy megvédj. Megérdemlem, hogyha elítéltek, nem kell aggódnod értem. Megértem, ha te is… - A hangom elcsuklott, és a másik oldalamra fordultam. Nem tudtam soha sem hazudni, mert nem volt igaz, hogy nem várom el a védelmét. Nem érdemeltem meg, de reménykedtem benne, hogy mellém áll. Ettől éreztem magam igazán undorítónak.
- Te voltál az, aki mellettem állt, amikor senki. Te voltál az, aki lelket vert belém és jó útra térített. Te vagy az, akit tiszta szerelemmel szeretek. Te vagy az egyetlen, akit el tudok képzelni magam mellett. Ne várd el tőlem, hogy ne álljak melléd egy apró vétek miatt. Nem tudsz olyat mondani, vagy tenni, amitől ne szeretnélek. Ezt jól jegyezd meg, szerelmem. Amíg élek, melletted állok, és ezen nem változtathatsz, még te sem – fejezte be végül halkan és elindult le a nappaliba, és én egyedül maradtam a meghatódottság bizsergető érzésével és a bűntudatom mardosó fájdalmával.
Némán hallgattam a lent folyó társalgást, majd hirtelen álomba szenderültem.

*.*

(Amry)

Egy pofon térítette magához a kábulatból, és csüggedten vette tudomásul, hogy a szép álomnak – melyben Juan szerepelt – vége szakadt. A fájdalom lassan elérte őt. A csuklója lángolt, a feje zúgott, az arca égett attól a pofontól, ami pár másodperccel ezelőtt érte a bőrét.
- Nyisd ki a szemed! – kiabálta egy rikácsoló hang, de nem ez volt az egyedüli zaj. A szoba másik végéből fojtott zokogás hangjai hallatszottak. Először nem értette, aztán persze minden megvilágosodott az agyában. Az édesanyja kiabált a feje felett és az ő keze érintette az arcának jobb felét is. Az ok is hamarosan eszébe jutott. Felvágta az ereit, mint valami utolsó szerelmi tragédia melankóliás főhősnője.
A másik pofon ezúttal a bal arcán csattant és ő összerezzent a hirtelen fájdalomról. Sápadt arcán mindkét oldalt piros foltok jelentek meg.
- Édesanyám, ne tedd, könyörgöm! Ne bántsd Amryt! – sikoltott fel a húga ijedten és abbahagyta az egerek itatását. Riadt volt, arcán némán patakzottak a könnyek és az arcszíne is a nővérével vetekedett.
Kinyitotta a szemét, de azonnal megbánta, mikor az éles fény megrohamozta a pupilláit és gyengén felnyögött a kellemetlen helyzettől.
- Hogy merted ezt tenni, gyermekem? – kiabált vele az édesanyja és magabiztos tekintete meggyengült, és majdhogynem aggódva nézett idősebbik leányára. De megtanulta az életben, hogy nem érnek semmit a könnyek és nem éri meg gyengének lenni. Nem mutatta ki a fájdalmát, pedig nagyon rosszul esett neki, hogy a legkedvesebb lánya a halált választotta volna az élet helyett. Mert ő Amryt szerette leginkább, mégis Tiát halmozta el szeretettel. Maga sem értette, hogy miért. De Amry volt az, akitől több mindent várt el, és csalódottan vette tudomásul, hogy a lánya gyenge. Pedig erősnek kéne lennie…

Amry nyöszörögve hunyta be a szemét és azonnal rájött, hogy nem sikerült elérnie a halált, mert még mindig életben van és érzi a fájdalmat. A testében és a lelkében egyaránt. Juan hiánya volt a legborzasztóbb, és ő nem tehetett semmit. Pedig annyi mindenen mentek együtt keresztül, és annyi évet töltöttek együtt kislány kora óta, hogy már nehezen is tudná megmondani. Juan idősebb volt nála legalább tíz évvel, de ő volt az egyetlen, aki valaha is megértette a lányt, aki gyakran össze volt zavarodva. Amry négyéves kislány volt - tele gőggel és a gazdagabbakra jellemző sznobsággal, amit a születése óta próbáltak belé nevelni – mikor életveszélyes helyzetbe keveredett az erdőben, ahova nem volt belépése. A tizennégy éves Juan mentette meg az életét és vitte haza a karjaiban az édesszüleinek, akik nem győztek hálálkodni a rejtélyes idegennek. Nem sejtették, hogy Amry továbbra is találkozgat a nála jóval idősebb fiúval, és gyengéd érzelmeket táplál iránta. Csak azt vették észre, hogy a lányuk nevelése egyre inkább kicsúszik a kezükből és már szinte semmit nem tudnak róla.
- Am, jól vagy? – rohant nővére mellé Tia ijedten, aki fintorogva vette tudomásul, hogy még mindig a földön fekszik, csak a keze van bekötözve, hogy ne hullassa el az összes vérét, és ne haljon bele a vérveszteségbe.
- Persze – nyögte Am rekedten, de egyedül nem mert megpróbálkozni azzal, hogy felül. Hagyta, hogy Tia felsegítse, és némán figyelte, ahogyan édesanyja gőgösen, felszegett fejjel hagyja el a szobát, magára hagyva őt, és a húgát.
- Ne tegyél ilyes őrültséget többé! – nézett rá könnyes arccal a húga, és hagyta, hogy átölelje, majd szinte vigasztalást keresve kapaszkodott az egyetlen emberbe, aki valamelyest kimutatta feléje a szeretetét. Senki más nem lett volna ilyen közvetlen egy ilyen szörnyű tett után, amit ő elkövetett. Az öngyilkosság ugyanolyan gyilkos bűntett volt, mintha egy másik ember életét próbálta volna kioltani. Hogy sikerrel jár e vagy sem, ez esetben nem volt létfontosságú, az emberek értékrendje nem eszerint működött. – Esküdj meg, hogy soha többé nem vetemedsz erre!
- De… - ellenkezett ijedten. Nem ígérhette meg, hiszen akkor élete végéig Juan hiányától kéne szenvednie.
- Amry! Kérlek…
- Rendben, ha ez ennyire fontos neked. Megesküszöm, hogy nem vágom fel soha többé az ereimet! – tette a kezét a szívére, de Tia szúrós szemmel nézett rá. - Jó értem. Megígérem, hogy semmilyen módon nem ártok magamnak soha többé. Megfelel a kisasszonynak? – gúnyolódott, de jól esett neki a törődés, hiszen ritkán volt benne része.
- Persze. Köszönöm, Am. Annyira megijedtem. Jobban érzed magad, nővérem?
- Természetesen – felelte, és rájött, hogy most nem hazudik. A feje már nem fájt annyira, csak a csuklója lángolt, de az elviselhető volt, mert elvonta a figyelmét a szíve sebeiről. – Édesapánk merre van? Hazaérkezett már? – terelte el a társalgásuk témáját más utakra.
Tia feszengve hajtotta le a fejét.
- Valami baj van?
- Hazaérkezett, de már útnak is indult. Amikor feljöttem hozzád, az érkezését akartam a tudomásodra hozni, de vérben fürödve találtam rád. Sikoltottam, és apánk utasított, hogy kössem be a csuklódat és hagyjalak a földön feküdni, hogy tudd, mekkora szörnyű bűnt követtél el. Aztán mondta, hogy csak egy rövid látogatásra volt ideje, megcsókolta anyánkat, majd elment. Utána jöttünk fel tehozzád mindketten.
- Értem – felelte halkan és egy apró könnycsepp gördült le az arca vonalán, ami még a nemrégiben kapott ütéstől égett. Fájdalmat okozott neki a tudat, hogy az édesapját egy cseppet sem érdekelte az ő teste épsége. Apjuk fiút akart, de se Amry, se Tia nem teljesítette ezt a kívánságot és igazán egyiküket sem szerette, mert egyikük sem vihette tovább a nevüket. Tíz évvel ezelőtt édesanyjuk ismét várandós lett egy kisfiúval, akkor úgy tűnt, hogy a családi béke végre helyreáll, de a csöpp kisfiú halva született, az egyetlen szerencse az volt, hogy az édesanyjuk túlélte a katasztrófát. Az édesapjuk soha nem heverte ki, és többé még annyira sem méltatta a lányait, mint annak előtte. Amryt furcsának és különcnek tartotta és szégyellte, hogy az ő vérének az első sarja. Tiát pedig bujának és eszetlennek gondolta, akit az első férfi képes elcsábítani. Egyik sem volt igaz természetesen, de idős apjukat nem érdekelte különösebben, hogy a felesége miként védelmezi szóban leányait. Egyre kevesebb időt töltött a családjával és minden szabadidejében katonaként szolgált a hadseregben. Háború pedig mindig volt.
Amióta kitört Európában az első világháború Amry nem is látta az édesapját, mert szinte minden idejét a harctéren töltötte többnyire Európában Amerika színeiben. Am tizenhét évesen nehezen tudta elfogadni apja komoly hazafiságát, és családja iránt táplált ellenszenvét. Édesapja volt az egyetlen, aki nem volt hajlandó Amry-nek nevezni, azon a néven, amit még Juan adott neki kislány korában a Mary átalakításaképpen. Jonathan Brandon tábornok kitűnő hadvezér volt a háborúban, de pocsék apa a valóságban. A lányait mindig a teljes nevén szólította. Mary Alice és Cynthia.
- Sajnálom – szólalt meg Tia halkan. Jól tudta, hogy rosszul esik a nővérének a mellőzöttség érzése, még ha meg is szokta már, és igyekezett a szülei helyett is kifejezni szeretetét Amry iránt. Ugyanakkor ő is szeretettre vágyott, de Amry és ő nem voltak mindig a legjobb kapcsolatban.
- Tia… ne haragudj rám, amiért mindig undokul viselkedem veled. Megígérem, hogy nem hagylak magadra soha és ilyesmi sem fog előfordulni soha többé, mert amíg mi ketten itt vagyunk egymásnak, addig nem történhet semmi rossz. Minden rendbe jön és én is jól leszek. Megígérem.
- Szeretem, amikor életvidám vagy és jót remélve nézel a jövőre – mosolygott Tia és nem vette észre, hogy a nővére arcára fagy a mosoly, mikor a jövőre nézésről beszél. De Cynthia nem tudhatta, ő nem is sejtette Amry különös titkát, amit csak Juannal osztott meg, senki mással.
- Ezentúl jobb nővéred leszek…
- Én pedig jobb húgod…
- Akkor ezt beszéltük…

*.*

(Alice)

- Alice? – hallottam meg magam mellett egy ijedt hangot. A szemeim kipattantak és Jasper riadt szemeivel találkozott a tekintetem. Te jó ég! Most biztosan rájött, hogy elaludtam és még jobban aggódni fog értem, hogy mi a bajom, miért tudok aludni. Olyat éreztem, amit már szinte el is felejtettem. Álmos voltam, de uralkodtam magamon.
- Jasper, mi a baj? – nyögtem rekedten, de teljesen úgy viselkedtem, mint akit rajtakaptak valami csínytevésen. Így is történt, még ha ezúttal nem is csináltam semmi rosszat.
- Percek óta szólongatlak, és olyan nagyon nyugodt voltál, hogy megijedtem. Jól vagy?
Megnyugodtam. Nem buktam le, hiszen meg sem fordult a fejében, hogy akár aludhattam is, hisz a fajtánk nem volt képes ilyesmire.
- Jól vagyok, csak elgondolkoztam, és nem vettem észre, hogy feljöttél. Nagyon sajnálom – néztem rá esdekelve és ő azon nyomban megenyhült. Annyira szerettem, hogy ennyire szeret, hirtelen úgy éreztem, hogy vágyom a szeretetre.
Szomorúság kerített a hatalmába és arra gondoltam, hogy talán most töltöm az utolsó perceimet ebben a szépséges házban, ebben a kincset érő családban. Nem akartam őket elveszíteni, de megérteném, hogy ha ők nem lennének hajlandók többet a közelükben tudni.
- Gyere le velem, kérlek – nézett rám kedvesen. – A többiek beszélni szeretnének veled.
Ettől féltem, most jön az a perc, amikor kimondja Carlisle a végítéletet és kitagad. Nem fogok rá neheztelni érte. Békében fogok távozni, csendesen szenvedve, ahogy Bella mondaná.

Némán felálltam és hagytam, hogy Jasper átölelje a derekam, és még egyszer utoljára hozzásimultam, érezni akartam a közelségét. Mielőtt kiléptem volna az ajtón, visszanéztem a szobámra, mintha most látnám utoljára és elindultam Jasper oldalán lefelé a lépcsőn. Nem néztem sem előre, sem fel, csak le, mintha a padló eddig ismeretlen titkokat rejtene, amiket most akarok megfejteni. Éreztem a jelenlétüket, de a képességeim cserbenhagytak. Semmit nem éreztem a jövővel kapcsolatban, ami nagyon idegesített.
Az első meglepetést Esme okozta, mikor sebesen elém lépett és magához ölelt. Megmondom őszintén, hogy egy anyai pofonra számítottam, de aztán megdöbbentem még a feltételezéstől is, hiszen Esme lenne az utolsó ember, aki bárkit is megütne. Főleg a gyermekét. Már ha annak tart még engem…
- Jaj, kincsem – susogta halkan a fülembe, de biztos voltam benne, hogy mindenki hallotta.
- Húgi, minden rendben? – mosolygott rám Emmett együtt érzően. Ez volt a második meglepetés. A következő akkor ért, mikor felnéztem. Egyikük arcán sem láttam gyűlöletet, csak aggodalmat és szeretetet. Sorban öleltek magukhoz, még Rosalie is virult a kedvességtől és az együttérzéstől. Nem tudtam mire vélni ezt a viselkedést.
- De hát…
- Miért vagy meglepődve, kedvesem? – nevetett fel mellettem Jasper és ő is magához szorított.
- Én… szörnyű dolgot tettem. Ellent mondtam az elveinknek, és kioltottam egy ártatlan kislány életét. Erre nincs bocsánat.
- Alice! – szólalt meg Carlisle nyugodtan. – Nem vagyunk tökéletesek, és nem rendelkezünk hibátlan önkontrollal. Vannak az életünkben nehéz időszakok, de azért vagyunk egy család, hogy segítsünk egymáson a bajban. Nehézségeid akadtak és össze vagy zavarodva. Milyen lény lennék, ha ezért megtagadnám a gyermekemet, mikor már én is oltottam ki emberéletet? Ettől még nem leszel szörnyeteg, hisz tulajdonképpen ez lenne a természetes nekünk. Amíg vannak érzéseid, amíg bimbódzik benned a szeretet és a lelkiismeret, addig bármit teszel, nem lehetsz szörnyeteg. Nem csak a jó és a rossz létezik, vékony köztük a határ, de te jó ember vagy, Alice.
- Melletted állunk – szólalt meg az eddig néma Rosalie és én hálás meghatódottsággal néztem rá.
- Köszönöm – hebegtem hálásan és szorosan megöleltem az apámat, Carlislét, akinél nincsen csodálatosabb lény. Talán csak Jasper, vagy még ő se.
- Ami a kislányt illeti – szólalt meg ismét Carlisle. – A Port Angeles-i árvaház lakója volt, a szülei meghaltak autóbalesetben mikor egyéves sem volt, így nem volt családja, aki megsiratná, nem okoztál senkinek fájdalmat. Egy évvel ezelőtt egy ritka halálos betegséget állapítottak meg nála, és már csak napjai vagy hetei voltak hátra. Az erdőbe szökött, tisztában volt vele, hogy meg fog halni, hiszen érezte a gyengeségét. De nem akart párnák közt meghalni csövekkel a testében, így megszökött a kórházból és az volt minden álma, hogy még utoljára valami izgalmas részese legyen. Akaratlanul is, de teljesítetted a kislány utolsó kívánságát. Ha beszélni tudna, biztosan megköszönné neked, hogy gyorsan és fájdalom nélkül halt meg egy kaland közepette – fejezte be, és rám mosolygott.
Túl sok információ volt ez nekem hirtelen, de nem tudtam úgy elfogadni a helyzetet, ahogy Carlisle beállította. Mert ő úgy mondta, mintha egy nemes cselekedetet hajtottam volna végre. Jasper felé fordultam és hagytam, hogy magához öleljen, és szeretetével támogasson. Abban a pillanatban egy kicsit sem kételkedtem az iránta érzett szerelmemben, és reméltem, hogy ez soha nem változik meg. Mert szeretni akartam és örültem, hogy ez a szerelem őszinte. Szerettem Jaspert, igazán, és szükségem volt rá.
- Szeretlek – mormoltam halkan és hagytam, hogy gyengéden megcsókoljon. A boldogság hamar szétterjedt az ereimben és magamban hálát adtam az égnek, hogy megáldott egy ilyen családdal, egy ilyen férjjel… Kívánhatnék ennél többet? Nem, de minden túl szép lett, hogy sokáig tartson. A képzeletbeli baljós fellegek még nem tűntek el a fejem fölül…

2009. november 17., kedd

Lélekvihar - A vér szava - Epilógus


Epilógus: Happy End

Az ablaküvegnek nyomtam a fejem, hogy lehűtsem vágytól égő testemet. Ahogy a mellettem ülő Edward a combomra tette a kezét… levegőt is elfelejtettem venni, bár nem mintha lenne rá szükségem. De én sosem hagytam fel a lélegzéssel, mert az emberi szokásaimat jórészt megtartottam. Ezen nem voltam hajlandó változtatni, ugyanis fent kívántam tartani az emberi élet látszatát. Annak ellenére, hogy félig vámpírként születtem, nem egészen öt éve rávettem Edwardot, hogy mégis változtasson át. Valahova tartozni akartam, nem akartam egy egyedülálló mutáns fajt alkotni. Az átváltozásom pokoli kínokkal járt, de egyszer sem sikoltottam. Nem akartam fájdalmat okozni Edwardnak. A három nap helyett csak másfél napig égtem a tűzben, ami váratlan öröm volt mindannyiunk számára. A vérszomj sem volt kellemes, de példátlanul jól viseltem, és ma már ötéves újszülöttként nyugodtan engednek emberek közelébe, de persze azért még kísérettel. Biztos, ami biztos. Nem haragudtam érte, mert teljesen helyén való volt. Eddig sem ontottam ki senki életét, ezután sem kívántam megtenni.

Charlie és Reneé megértették a döntésemet, bár nem örültek neki. Fájt nekik, hogy kevesebbet fognak látni, de legalább abban biztosak lehettek, hogy nem ér több baleset. És persze azt sem akarták, hogy újra depressziós legyek. Edward szerelme mellett pedig ez lehetetlen volt. Ezt ők is tudták.
Immáron a Cullen család tagja voltam, és Edward mennyasszonya. Vagyis… még nem kérte meg a kezem, de reméltem, hogy a közeljövőben megteszi. Na jó… bevallom, hogy sokat agyaltam ezen. Rettegtem attól, hogy Edward megbánta, hogy velem kell, töltse az örökké tartó életét. Erre nem mutatott semmi jel, az eddig elmaradt leánykérésen kívül. De… Alice szerint nem kell aggódnom, mert látott minket az oltár előtt. De többet nem volt hajlandó elárulni. Én pedig megpróbáltam nem ezen agyalni.
- Bella, minden rendben? – kérdezte, és rám nézett. Most jöttem csak rá, hogy már mióta bámulok ki a fejemből az üvegnek dőlve, és hogy már az „Üdvözöljük Forksban!” táblát is elhagytuk.
- Persze – feleltem határozott hangon, és figyeltem a régen látott kisváros hangulatos esti fényeit, és arra gondoltam, hogy bár keveset laktam itt, mégis mindig itt éreztem magam otthon igazán. Talán ez az érzés is Edward Cullenhez köthető, és persze, ahhoz, hogy mennyi szép emlékem fűződik ehhez a helyhez és Charlie-hoz. A szüleim kimondhatatlanul hiányoztak, és nem is gondoltam, hogy öt év alatt sem bírom megszokni a hiányukat. A honvágy rosszabb volt a vérszomjnál. Legalábbis számomra. Ez volt az, amit nem bírtam megszokni. Öt év… mégiscsak öt év.

Alig vettem észre, hogy megálltunk. Edward aggódva méregetett, hiszen megint elbambultam. Rámosolyogtam, és egy puszit nyomtam az arcára.
- Csak elgondolkodtam, minden oké – súgtam, mikor elhúzódtam. Láttam rajta, hogy megkönnyebbül.
- Megérkeztünk – mutatott régi otthonomra, ami kívülről semmit nem változott. Ugyanaz a barátságos környezet, csak a kert volt sokkal rendezettebb. Meglátszott, hogy női kéz van a háznál. Vidáman sóhajtottam fel, és magamnak sem mertem beismerni, hogy milyen jó érzés újra itt állni, főleg Edward oldalán.
Amint kiszálltam a kocsiból már tudtam, hogy itthon vannak és minket várnak. Jól esett ez az érzés, és a lelkem örömtáncot járt. Az eddig elmaradt leánykérésen kívül minden rendben volt. De végül is… így is, úgy is Bella Cullen voltam. Lehet, hogy ő is úgy gondolta, lehet, hogy őt nem is érdeklik a formaságok és meg sem fordul a fejében egy esetleges esküvő. Talán nekem sem kéne foglalkoznom vele, hiszen teljesen mindegy, hogy van-e papírunk róla, vagy sem.
- Készen állsz? – kérdezte mosolyogva, az ajtó felé intve. Boldogan bólintottam, és ölelkezve céloztuk meg a csengőt. A sötétben is tökéletesen láttam, így ez nem okozott nehézséget. Én nyomtam meg végül, és nem telt bele sokáig, amíg feltárult az ajtó, és egy szipogó Reneé ölelt át. Szorosan öleltem, de gondosan ügyeltem arra, hogy emberfeletti erőmmel össze ne roppantsam törékeny édesanyámat. Bár az utóbbi években felszedett néhány kiló pluszt, de ez arányosan terült el rajta. Jól állt neki. A haja is más formát öltött, mint mikor utoljára láttam. Hosszabb fazont engedett meg magának és selymes haja lágyan omlott a vállára. Biztos voltam benne, hogy Charlie még mindig megőrül érte.
- Annyira hiányoztál, édesem – suttogta a fülembe, miközben elváltunk.
- Te is nekem, anyu – szólaltam meg halkan, meghatott szeretettel.
- Gyönyörű vagy – néte ámulva vámpírságommal járó tökéletes szépségemet. Nem voltam elszállva magamtól, hiszen ez természetes volt a vámpírok esetében. Rosalie szépségével nem tudtam vetekedni és nem is akartam. Barátnők voltunk és nem hiszem, hogy díjazta volna, hogyha szebb vámpír lett volna belőlem, mint őbelőle. Ez szerencsére nem történt meg, hiszen teljesen hétköznapi vámpír voltam. Edward persze nem ezt mondta, de szerintem ő elfogult. Biztos vagyok benne.
- Te is anyu – mosolyogtam őszintén, és nevetve töröltem le a könnyeket az arcáról. A következő pillanatban Charlie termett előttem és ő is átölelt. Rá se ismertem, szinte süt a boldogság minden mozdulatából. Most döbbentem rá, hogy mindig csak az apám árnyékát ismertem, mert amíg nem anyuval élt, addig csak vegetált. Ismerős érzés volt, de elhessegettem a negatív emlékeket. Úgy próbáltam élni, hogy csak a szépre emlékezni, hogy felhőtlenül boldog lehessek. Ez általában ment is, bár néha rám jött egy-két negatív időszak. De olyankor Edward segített.
- Hiányoztál, apu – mormogtam mosolyogva, és szemügyre vettem az apámat. Sokat változtak mindketten, éveket öregedtek, mégis fiatalabbak voltak, mint hat évvel ezelőtt, ugyanis a boldogság és a szerelem fiatalít.
- Te is nekem, Bells – motyogta zavarodottan. Ebben nem változott, még mindig nem tudta igazán kimutatni az érzéseit. De ezt már megszoktuk. Edwardot is vidáman üdvözölték és ő is hasonló szeretetben részesült, mint én. Attól fogva, hogy újra egy pár lettünk Charlie kezdte megkedvelni a választottamat, és egyre inkább láttam rajta, hogy elégedett vele. Bár… nincs sok beleszólása, az tény.

- Mi van veletek? – kérdezte vidáman, miután leültünk. Furcsa volt számára, hogy nem tud minket étellel megkínálni, de túl tett rajta, és úgy tett, mint akit nem zavarja. – Milyen az új élet?
- Fantasztikus – meséltem lelkesen. – Minden olyan más… de jó értelemben. Csak nagyon hiányoztatok. Lucy, hol van? Annyira kíváncsi vagyok rá – lettem hirtelen izgatott. Négy éve vártam, hogy megismerhessem őt, de eddig nem jöhettem a közelükbe, mert kockázatos volt. De például most semmi késztetést nem éreztem arra, hogy megtámadjak bárkit is, bár a kaparó érzés még mindig a torkomban volt. De már meg szoktam és megtanultam vele élni… létezni. Ez együtt járt a mindennapjainkkal.
- A szobájában, nem rég ment fel, de mindjárt lehívom.
- Ne haragudjatok, hogy ilyen későn érkeztünk. Csak… kocsival jöttünk és hát a forgalom Alaszkától idáig elég… bonyolult – mentegetőzött Edward számára fel sen tűnő csilingelő hangon. Újfent vágy árad szét bennem, de elrejtettem a világ elől. Amíg anyu elindult lehívni Lucyt, én óvatosan leeresztettem a gondolatpajzsomat* és Edwardra koncentráltam.
(*Bellának ugyanaz a képessége, mint a BD-ben: Egy mentális pajzs, ami védi más vámpírok képességeitől, de ezt eltüntetheti és kiterjesztheti másokra is. Ha akarja, akkor Edward hallhatja a gondolatait.)
„Fogd vissza magad, mert rád vetem magam. Itt pedig nem lenne előnyös. Szeretlek.” – üzentem gondolatban és éreztem, hogy Edward teste megrázkódik az elfojtott nevetéstől, de visszafogta magát, mert nem szeretne kínos helyzetet Charlie előtt.

- Bella! – sikította egy vékonyka hang, majd egy apró barna hajzuhataggal rendelkező hölgyemény veti magát a nyakamba. Boldogan öleltem meg és pörgettem meg a levegőben. Ő pedig kacagva nevetett a boldogságtól és az örömtől, hogy láthat engem. Csillogó barna szemei szinte teljesen megegyeztek az enyéimmel, és teljesen olyan volt, mint Reneé, csak kicsiben. Halványsárga pizsamáján különféle mesék szereplői virítottak, ami nem meglepő egy négy éves kislány esetében.
- Lucy – suttogtam szeretettel, és úgy éreztem, hogy megkaptam mindent az élettől, amit lehetett. Egy szerető társat, két tökéletes, szerető családot és egy testvért, akire mindig is vágytam, mikor magányosnak éreztem magam. Edward mosolyogva figyelt minket, és ez Lucy figyelmét is felkeltette. Hatalmas csokoládébarna szemeivel felnézett és álmélkodva gyönyörködött a csodálatos pasimban, majd végül felváltva kapkodta a tekintetét közöttünk.
Reneé és Charlie egymást átölelve nevettek, összekulcsolt kezeiken jegygyűrű csillant meg, amelyet az elmúlt hat és fél év alatt egyszer sem vettek le. Most, hogy nem volt köztük annyi titok, és bánat, boldogabbak és szerelmesebbek voltak, mint valaha. Phil már régen a múlté volt Reneé életében, és elért arra a pontra, hogy már James emléke is csak egy negatív, ámde miattam, hasznos pillanat.
Gondolataimban Lucy álmélkodó hangja zavart meg.
- Wáó… anyu, anyu! – kiáltotta egyszer csak. – Nem is mondtátok, hogy a nővérem még Hófehérkénél is szebb! – mondta sértett csodálattal. Döbbenten és meghatottan reagáltam a szavaira, és megöleltem újra, majd egy cuppanós puszit nyomtam az arcára, de gondosan figyeltem arra, hogy nehogy túl erősen tegyek valamit. Edward erre alaposan kitanított, úgyhogy nem okozott nagy gondot. De azért fő az óvatosság, nehogy baj történjen.
- Meglepetésnek szántam – felelte erre anyu nevetve és rám kacsintott, de Lucy figyelme most már csak Edwardra irányult.
- Te vagy Bella barátja? – kérdezte egy kicsit megszeppenten, de nyitottan. Megmelengette a szívemet a jelenet, hiszen ez a kislány, aki a húgom volt, tele volt őszinte szeretettel és olyannyira nyílt volt a világra, amennyire én soha. Talán a boldog és teljes családi légkör tette, amiben nekem sajnos sosem volt részem.
- Igen – mosolygott Edward, amitől csak még tökéletesebbek a vonásai. – Edward Cullen vagyok, állok a hölgy szolgálatára – szólalt meg, majd felállt, és kezet csókolt Lucy-nek, aki felvette a nappali falának vörös színét, úgy elpirult.
- Lucia Swan – motyogta zavartan, és Reneéhez szaladt, majd a fejét az ölébe temette. Nevetéssel jutalmaztam.

Az este hátralévő felében nem sokat szólalt meg, Edwardot figyelte vöröslő arccal, aki ezt észre se vette. Vidáman csevegett a szüleimmel, de közben a fél szemét végig rajtam tartotta. Reneé teljesen odáig volt a szerelmünktől, éreztem. És én is így voltam ő velük. Boldog voltam, hogy végre ők is boldogok. Amikor Reneé terhes lett, nálam is jelentkezett a szokásos féltékenység Lucy iránt, de aztán lenyugtattam magam. Most pedig olyan boldognak éreztem magam, mint még soha. Alice-nek igaza volt ezzel az estével kapcsolatban. Ahogy mostanában minden másban, hiszen mióta vámpír vagyok újra látta tisztán a jövőmet. Néha hasznos volt, de előfordult, hogy olyanokat tudott meg, amiket inkább nem reklámoztunk volna.
Lucy megszeppenten szólalt meg, a kérdést Edwardnak szegezve.
- Szereted Bellát? – kérdezte, mire a torkomra forrt minden szó.
- Igen – felelte meghökkenten Edward, majd rám nézett. – Az életemnél is jobban – suttogta olyan halkan, hogy csak én halljam. Megremegtem.
- Mióta vagytok együtt? Régóta? – jött a következő váratlan kérdés. Charlie és Reneé értetlenül néztek össze, de nem szóltak közbe.
- Igen, régóta – felelte Edward mosolyogva. – Hét éve.
- Akkor miért nem vetted még feleségül és miért nem vitted haza a kastélyodba egy hintóval? – kérdezte felháborodva hatalmas vétkünkön Lucy, én pedig meglepetten néztem rá. Szívem reménykedett benne, hogy Edward válaszol a kérdésre, hiszen én is kíváncsi voltam rá. Persze a hintótól és a kastélytól eltekintve. Csak én nem mertem feltenni a kérdést.
Edward hangosan felnevetett. Úgy éreztem, mint akinek tőrt szúrnak a szívébe a nevetés hallatán. Edward nevetségesnek találta, hogy feleségül vegyen. Láttam a szemem sarkából, hogy Reneé is elsápad, de Charlie valami különös mód felett mosolygott. Nem értettem.
- Mi olyan vicces? – kérdezte Lucy most már igazi sértettséggel a hangjában.
- Én nem azon nevettem, amire te most gondolsz. Szeretem a nővéredet. Csak olyan angyali voltál, ahogy feltetted a kérdést… és gondolod, hogy nekem ez még nem fordult meg a fejemben? Ha engem kérdezel, szerintem Hófehérke Bella közelébe se ér se a szépség, se semmi más terén, ő csodálatos. Tudod, Lucy… szerintem Bellát is meg kellene kérdezni a dologról, nem gondolod? – kacsintott a kislányra, akinek az arcán hatalmas mosoly terült el.
- Kérdezd meg most, lécciii… - ugrándozott vidáman, én pedig tátott szájjal bámultam a jelenetet. Nem tudtam, hogy elhinni, hogy most tényleg az következik-e, amire mindig is vágytam. – Térdelj le elé, vedd elő a gyönyörű szép gyűrűt, amit vettél neki. Ugye, vettél?! Anélkül nem jó, aztán tedd fel neki a kérdést, majd amikor igent mond, csókold meg és pörgesd meg a levegőben… - hadarta Edwardnak utasításképp, aki elindult felém, majd letérdelt előttem, és egy apró gyűrűsdobozt nyújtott felém, amiben egy csodaszép gyémántgyűrű hevert, készen arra, hogy az ujjamra húzzam.
Tágra meredt szemekkel bámultam az előttem megjelenő fantasztikus jelenést. A kezem megremegett az izgalomtól, és áldottam magam, hogy nem pirulhattam el, és nem fakadhattam sírva a boldogságtól. Mert tuti, hogy megtettem volna.
- Bella Swan Cullen, megtisztelsz azzal a becses kiváltsággal, hogy a feleségem leszel és bearanyozod az életemet az örökkévalóság legvégéig és még annál is tovább? – kérdezte a szemembe nézve, és már sikoltásra nyitottam a szám, amikor Lucy panaszosan felkiáltott.
- Na de… ez iszonyatosan nyálas volt még nekem is! – panaszolta, mire Reneé és Charlie egymásba kapaszkodva nevettek. – Még egyszer! – parancsolt rá a meghökkent szerelmemre.
- Bella Swan leszel a feleségem? – kérdezte újra féloldalas mosollyal és szerelmes tekintettel. Most azonban nem hagytam, hogy Lucy ismét közbeszóljon, pedig már nyitotta a száját… de én megelőztem.
- IGEN! – sikoltottam, majd a nyakába ugrottam és szenvedélyesen megcsókoltam. A vágy ismét megrohamozott és megfogadtam, hogyha kettesben leszünk, csillapítom szexuális vágyaimat, mert így nem bírom tovább.
Mikor nevetve szétváltunk, Lucy arca rosszalló, de vidám volt. Reneé könnyes szemmel nézte a jelenetet.
- Sablon leánykérési szöveg – húzta el az orrát, miközben Edward lágyan az ujjamra húzta a gyűrűt. – De már mindegy, megteszi ez is. De neked kellett volna őt megcsókolni, majd megpörgetni, és nem neki ugrania rád… micsoda papucs lesz belőled, ha mindent Bella fog majd csinálni helyetted – szidta a hasát fogó Edwardot, aki már görnyedezett a nevetéstől. – De ugye lehetek a koszorúslány? Az még sosem voltam, hiszen anyuék nem vártak meg az esküvővel és már minden barátnőm volt egyszer legalább… Melanie és Gavin esküvőjén se én voltam! Hát nem igazságtalan? Ugye, ugye lehetek? – nézett ránk angyalian. Nem semmi húgom van nekem…
- Persze! – feleltem nevetve és megöleltem. Már most imádtam a húgomat, és az, hogy Edward is ennyire szerette őt csak még boldogabbá tett. A szerelmemre néztem és találkozott a tekintetünk. A fülembe súgta a földkerekség legszebb mondatát:
- Az oroszlán és bárány boldogan éltek, örökké, örökké és örökké…

The End

Lucy:

2009. november 14., szombat

Lélekvihar - A vér szava - 26. fejezet


Önfeledt nevetés


(Bella szemszöge)

Puha ágyban ébredtem, és az altatódalomat hallottam magam mellől. Edward itt volt mellettem. A fejembe fájdalom hasított, és felidéződött bennem, hogy hogyan is kerültem ide tulajdonképpen. Fogalmam sincs, hogy mi történt velem, vagy hogy mi késztetett erre az őrült viselkedésre. Amilyen peches vagyok, lehet, hogy a csókot csak álmodtam. Jellemző lenne… de akkor miért érzek magam mellett egy hideg testet?
- Edward – motyogtam kábán. Nehezen jöttek az ajkamra a szavak, úgy éreztem, mintha egy hosszú betegség után tértem volna magamhoz. Persze erről szó sem volt.
- Bella, édesem – hallottam a gyönyörű szép hangot, és éreztem, ahogy lágyan végig simít az arcomon. Kimondhatatlanul jól esett és elmosolyodtam. Mámorban úszva emlékeztem vissza a csókunkra, már tudtam, hogy valóban megtörtént. Kinyitottam a szemem, és élvezetesen ittam magamba a látványt és az aranybarna szemek csillogását…
- A butus bárány neki ugrott a hiénának – csóválta meg a fejét nevetve.
- Erre az oroszlán megvédelmezte a bárányt, aki erre lekapta. Tetszik a történet – mosolyogtam kábán, mire Edward egy puszit nyomott az arcomra.
- Hogy érzed magad? – kérdezte kedvesen, és segített felülnöm.
- Fáj a fejem – feleltem őszintén. Hülyeség lett volna tagadnom, mikor bizonyára látta rajtam.
- Más nem? Mert elég nagyot estél – aggodalmaskodott.
- Nem elég? – vágtam vissza durcásan és boldogan vettem észre, hogy Edward szobájában vagyok. Mintha nem is szakítottunk volna.
- Még sok is, de ezen nem lepődtem meg. Először… a tűz, aztán ez. Bella… én annyira sajnálok mindent, nem akartam, hogy… - kezdett bele a mentegetőzésbe.
- Tulajdonképpen miért kérsz bocsánatot? – kérdeztem, mire meghökkent.
- Mindenért. Amiért eldobtalak magamtól, amiért magadra hagytalak, amiért hagytam, hogy idáig fajuljanak a dolgok, amiért sértéseket vágtam a fejedhez, amiért majdnem későn érkeztem, és amiért hagytam, hogy most is megsérülj…
- A sértésekről annyit, hogy végre magamhoz térítettél. Már abban a pillanatban tudtam, hogy őrültség, amit művelek, amikor odajöttél hozzám óra után. Aznap bocsánatot akartam kérni, de nem reméltem, hogy valaha is mi ketten…
- Aztán megláttál Kathleennel.
- Igen, és azt hiszem… kiakadtam.
- Enyhe kifejezés. Legközelebb, ha kiakadsz, légy szíves ne akarj bent égni egy faházban – mondta ideges gúnnyal.

- De hát… én nem direkt csináltam – ellenkeztem, de nem hitt nekem.
- Carlisle azt mondta, hogy öngyilkos lettél, és valóban minden jel arra mutat.
- A balszerencsémet ismerve is ezt mondod? – húztam el a számat. – Valóban ki voltam bukva, és nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben az öngyilkosság gondolata, de akkor inkább kint maradtam volna, hogy halálra fagyjak vagy éhen haljak. Nem, én csak rágyújtottam egy cigire… - A megkönnyebbülése bosszankodásba csapott át a cigi szó hallatán. Tudtam, hogy ezt nem fogja díjazni.
- Mióta cigizel? – morogta. – Már a suliban is…
- A suliban volt a második, a faházban pedig a harmadik és egyben utolsó alkalom. Én meggyújtottam a cigit, aztán megbotlottam. Nagyjából ennyi történt, a lángokra nem is emlékszem. Annyira sajnálom.
- Mit?
- Mindent. Ugyanannyira az én hibám is ez az egész. Nem is értem, hogy miért nem haragszik rám senki. Tönkre tettem a szüleim életét már abban a pillanatban, hogy megszülettem, most pedig téged tettelek tönkire és Kathleent, bármennyire is ellenszenves nekem. Én támadtam rá, te pedig mellettem álltál ki. Nem érdemlem meg.
- A bárány magára vállalta az oroszlán mazochizmusát – sóhajtotta, majd belém fojtotta a szót egy csókkal. Remegve simultam a karjaiba és átadtam magam az érzésnek. – Kicsim, nem tehetsz semmiről. Ha valakit okolni lehet az James, vagy akár Kathleen vagy Victoria. És mégis… hálás vagyok Jamesnek.
- Hogy? – hökkentem meg.
- Ha nem tette volna meg, amit tett, soha nem ismertelek volna meg – nézett a szemeimbe, mire egy meghatódott könnycsepp cseppent a kezeimre. Lesütöttem a szemem és eltereltem a témát.
- Hogy kerül ide Victoria?
- Nos… miután a karjaimba omlottál, Emmett nekiugrott Kathleennek. Jasperrel lefogták, amíg én felhoztalak a szobámba, majd Alice-re és Esmére bíztalak és lementem én is. Tudnod kell, hogy nem én csókoltam meg őt, de nem értem, hogy miért nem haragszol érte. Abban a pillanatban, hogy beléptünk a házba rám vetette magát, előbb érezte meg az illatod, mint én. Amikor megpillantottalak azt hittem, hogy itt a világ vége. E nélkül sem reméltem, hogy lehet még esélyem nálad, főleg mert nem reagáltál a hívásaimra, azt hittem, hogy haragszol rám, amit teljesen jogosan tehetnél. Aztán mindenkit megleptél azzal, hogy nekiugrottál, talán engem a legjobban. Szóval… ott tartottam és lementem. Kathleen őrjöngött, hogy merik lefogni, amikor te bántottad őt. Abban a pillanatban világossá vált számomra, hogy ő már nem az, akit egykor szerettem. És aztán meghallottam a gondolatait. Életem egyik legnagyobb sokkjában részesültem. James változtatta át annak idején, hogy rabszolgának tartsa, a szó legborzasztóbb jelentésében. Kegyetlenül bánt vele, de aztán megjelent Victoria, akivel egyből megtalálták a közös hangot. Victoria nem nemes célból, de segített megszöknie James elől, nagyjából akkoriban, amikor James megtalálta az édesanyádat. James halála után csatlakozott újra a bosszúra szomjas Victoriához, akinek minden célja az volt, hogy keresztbe tegyen neked, de megölni nem akart, vagy nem mert. Mégis csak a szerelme lánya volnál és nem merte megtenni. Kathleent küldte, hogy válasszon szét minket és csábítson vissza engem, hogy te szenvedj. A gondolataiban nyoma sem volt annak a lánynak, akit ismertem. Gyűlöletet érzett az egész világon, és csak az álca kedvéért mondott le az embervérről, és nehezen bírta. Mégis megsajnáltam, mert nem tehetett erről az egészről. Felajánlottam, hogy csatlakozzon hozzánk és segítünk neki, de ő elutasította. Azt is megtudtam, hogy engem szeret, de Laurent a párja, és nagyon hiányzik neki.
- Te jó ég… - suttogtam döbbenten. – Elment?
Edward bólintott, majd az órájára nézett.
- Nem egészen három órája.

- Mióta fekszem itt? – gyanakodtam, hiszen a szüleimnek nem is szóltam, hogy eljövök, csak egy cetlit hagytam.
- Egy ideje, de ne aggódj. Felhívtuk Charlie-t, hogy eljöttél hozzánk, de le kellett pihenned, így nálunk töltöd az éjszakát, természetesen a hivatalos verzió szerint Alice szobájában. Bár Charlie mióta megtudta, hogy vámpírok vagyunk, nem aggódik annyira a potyababa miatt…
- Tessék? – kiáltottam vissza döbbenten. Nem akartam elhinni, hogy Edward képes volt beavatni őket a titkukba. – Miért?
- Joguk volt tudni, Bella. Azok után, amiken keresztül mentek.
- Ez igaz… de mit mondok nekik, ha egy napon hajlandó leszel átváltoztatni? – fakadtam ki, nem is figyelve arra, hogy miket mondok. Edward arca elsötétült, és szinte láttam rajta a megjelenő lakatot. Ezt talán nem kellett volna mondani.
- Bella… az igazat. Meg fogják érteni, legalábbis reméljük. Ha hajlandó lennék? Te is tudod, hogy semmire se vágyok jobban, minthogy veled legyek örökké, de ez… nem olyan egyszerű. Amikor rád találtam a romok között, haldokoltál. Nem mertelek elveszíteni és megharaptalak. De nem hatott, nem kezdtél el átváltoztatni.
- Ez hogy lehet? – kérdeztem döbbenten. Őszintén szólva nem tudtam hinni neki, azt hittem, hogy csak mentegetőzik és nem is akar vámpírrá tenni. De a szemei őszinték voltak, így hallgattam. Nem akartam, hogy megtudja, miszerint kételkedem a szavában.
- Nem tudom, én… nagyon megijedtem. Most már viszont világos, hogy miért történt.
- Miért? – Hogy érti, hogy világos? És én miért nem látom ebben az értelmet? Mindent harapófogóval kell kihúzni belőle?
- Bella, de hisz… tudod – értetlenkedett.
- Nem, mit kéne tudnom? – csattantam fel.
- James lánya vagy.

- Tudom, hogy ne tudnám? Ennek mi köze az egészhez? Vagy azért nem akarsz átváltoztatni, mert undorodsz James lányától? – kaptam fel a vizet, ami nagyon nem volt rám jellemző. De már elegem a megjátszásból és a titkokból. Tudni akartam mindent, belefáradtam ebbe az egészbe.
- Bella, hogyan undorodnék tőled? Ezt, azt hiszem már megbeszéltünk, engem nem érdekel, hogy ki az apád, amíg az nem a rokonom. Te nem vagy olyan, mint ő, és nekem csak ez számít – mondta gyengéden, majd gondterhelten a hajába túrt. – Te tényleg nem gondoltál arra, hogy mit jelent James gyerekének lenned?
- Szégyent? – nevettem fel idegesen, mert éreztem, hogy ez nem vicc. Most valami komoly dolog következik, amit már tudnom kéne és Jamesszel kapcsolatos.
- Bella… nem. James vámpír, és akkor is az volt, amikor te megfogantál. Most már érted?
- Számít ez? – kérdeztem, mire még jobban elsötétült a tekintete. A szemei éjfekete pompában jelentek meg előttem, amikor újra a szemembe nézett.
- Igen, nagyon sokat. Bella, a vérszerinti apád vámpír, az édesanyád ember… ez azt jelenti, hogy te félig vámpír vagy.
- Hogy mi? – sápadtam el. – De hát az nem lehetséges, nem? Még soha nem meséltél félvérekről, így nem is létezhetnek. Akkor miről beszélünk? Tudom, hogy vámpír az apám, de az nem jelenthet semmit, hiszen ugyanúgy férfi is…
- Félvérekről valóban nem meséltem – nézett rám. – Mert nem léteztek – Fellégeztem. – Egészen mostanáig. Azt hiszem, Bella, hogy te vagy az első, nem tudunk rajtad kívül más félszerzetről. James volt az első vámpír, aki nemileg érintkezett ember nővel, úgy hogy nem ölte meg. Sajnálom, Bella – cirógatott lágyan, én pedig csak bámultam magam elé. Nehéz volt elhinnem a szavakat, de muszáj volt elfogadnom.
Minden előzmény nélkül fakadtam sírva Edward ölelő karjaiban.

- Ezért nem hallod a gondolataim, igaz? Ezért nem látja Alice mostanában a jövőmet? De miért csak mostanában?
Keserűen bólintott. – Ezért. Korábban nem is feltételeztem ilyesmit.
- Ezért nem haltam meg sose, amikor balesetet szenvedtem. Én is halhatatlan vagyok?
Az arca meglepettséget tükrözött. – Erre nem is gondoltam. Akkor… te jó ég… ha halhatatlan vagy és nem öregszel… akkor a három nap szenvedés nélkül is velem maradhatsz örökké – nevetett fel boldogan és lecsapott az ajkaimra. Mikor elváltunk, olyat láttam, amit még soha. Egy önfeledten boldog Edward Cullent. – Nem kell, hogy bántsalak! És velem leszel… Hajlandó vagy megosztani velem az öröklétet? – kérdezte a szemembe nézve. Elakadt a lélegzetem és a boldogság elterjedt az egész testemben. Boldogan nevettem fel.
- Igen, igen és igen! – sikoltottam, majd megcsókoltam, és hagytam, hogy felkapjon, és megpörgessen. Nem is sejtettem, hogy micsoda teher volt neki a tudat, hogy egy nap fájdalmat kell okoznia ahhoz, hogy velem lehessen.
- Még ne vedd biztosra, hogy nem öregszem…
- Nem számít… ráérünk. Előttünk az élet. És ha mégis megváltoznál, még mindig átváltoztathatlak.
- Igaz – súgtam és a mellkasába bújtam. Hagytam, hogy a szerelem mindent elárasszon, hiszen mi ketten egy csónakban eveztünk, és többé nem merülhettünk el, mert soha senki nem fog többé közénk állni.
- Hé, ne csöpögjetek már! Hallunk ám mindent – hallatszott fel Emmett hangja és egyöntetű nevetés rázta meg a Cullen villát. Én és Edward nevettünk a leghangosabban és a legboldogabban, hiszen szinte minden rendbe jött. Több volt, mint amire mostanában számíthattam.

Ui: Már csak egy epilógus van hátra, ami ha minden jól megy kedden érkezik :)