Sziasztok!

Üdvözöllek titeket a blogomon, ahol általam írt novellákat és regényeket olvashattok Twilight témában, remélem, hogy tetszeni fog nektek! Ha elolvastál valamit, nagyon örülnék, ha hagynál magad után véleményt, mert én abból fejlődök. Jó olvasást ;)

Admin: Ginewra
Opening: 2009. 06. 26.
Theme: Twilight


2011. február 20., vasárnap

Búcsúajándék: Port Angeles-i éj

Tudom, hogy bezártam a blogot, de találtam a gépemen egy rövid kis novellát, amit gondoltam felrakok nektek. Nem igazán ajándék hangulatú, nem is vidám , de remélem tetszeni fog.


Öntudatlanul feküdtem a hideg földön. Bármennyire is hihetetlen, de még éreztem a hideget. Égetett. Kínzott. A testem némán kiabált, de senki nem hallotta. Fájt mindenem, a kín lüktetett az ereimben. A szívem szaporán dobogott a mellkasomban, ki akart törni börtönéből. Mindeközben remegtem, minden ízemben. Nem csak a hidegtől, inkább a félelemtől. Rettegtem, attól, hogy újra hozzám érnek, újra bántanak. Nem éreztem magam biztonságban. Többé már sehol. A világ kifordult önmagából, már nem az enyém. Elvesztettem. Kicsúszott a kezemből az irányítás. Már nem én irányítottam a sorsomat. Csak fájdalom maradt. Könnyek között, véresen feküdtem egyedül valahol. A hol elvesztette a jelentőségét. Csak az számított: egyedül. Nem volt mellettem senki, és undorodtam a gondolattól, hogy bárki is mellettem legyen. Ha az emberek érintésére gondoltam, ölelésre és hasonló dolgokra, sikítani támadt kedvem. Üresen meredtem az égre, és közben sok minden járt a fejemben. De mégsem gondoltam semmire, nem tudtam megfogni a gondolatokat. Csak összevissza, egymást kergetve szerteszéjjel száguldottak, de annyira össze voltam zavarodva, hogy mégsem értettem egyiket sem. Nem álltak össze, sötétek voltak. Nem pislogtam, azt hiszem. Nem voltam talán már erre sem képes, vagy csak nem tűnt fel. Csak a fájdalomra figyeltem, nem kiáltottam. Csendben voltam, fel sem nyögtem, csak remegtem.

- Bella?! – kiáltotta egy távoli hang. Még soha nem hallottam senkit ennyire megijedni, ennyire kétségbeesni. Üvöltötte a nevem, zihált. A hallásom kiélesedett, a szenvedés felerősítette. Csak a halált vártam, de nem jött el. De valaki hirtelen mellettem termett és minden bizonnyal nem a halál volt. A tudatom alatt tudtam, hogy ki ő, de nem tudtam összerakni a kirakós darabjait. Hideg, óvatos kezek tapogatták meg a pulzusomat, mintha biztos akarna lenni benne, hogy élek-e. Sajnos éltem. Máskülönben miért lenne ilyen pokoli? Soha nem éreztem ilyet, soha. – Édes Istenem… Bella… könyörgöm… hallasz engem? – folytatta tovább.
Gyönyörű, mámorító hangja volt, de nem voltam képes reagálni. Csak meredtem tovább egyenesen előre, nem mertem behunyni a szemem egyetlen pillanatra sem. Féltem. Végig simított az arcomon, amire még szaporábban kezdett verni a szívem, és még inkább remegtem. Csak azt akartam, hogy minél távolabb legyen tőlem, bárki is az. Nem bíztam benne. Bántani akart. Az érintése kellemetlen volt, fájdalmat okozott. Éreztem, ahogy egy könnycsepp folyik végig az arcomon. Egyetlen egy, majd eltűnik.

Az idegen zokogni kezdett. Szívszorongatóan. Nem akartam, hogy szenvedjen, de azt se, hogy hozzám érjen. Nyugodtan hagyhatna meghalni, csak ne érjen hozzám. Bármit csak azt ne. Ne érjen hozzám. De ő kitartóan simogatott. Minden idegszálam megfeszült. Még inkább rettegtem, már biztos voltam benne, hogy bántani akar, hiszen folyamatosan kínoz. A hideg enyhülni kezdett, meleg szövet érintette sebzett testemet. Durván a levegőbe emelt, és körém tekert valamit. Nyöszörögni kezdtem. Jelet kellett adnom, hogy könyörgöm, hagyja már abba!

- Bella… édesem… Bella… Bella… ki tette ezt veled? Hallasz engem? Kérlek, mond valamit… - zokogta. Tudtam a nevét, korábban nem féltem tőle. De nem jutott eszembe, hogy ki ő. Mégis tudtam. Közel álltam hozzá, de az ösztöneim azt súgták: bántani fog! Nem tudtam megszólalni, bármennyire is kérte. Csak meredtem tovább egyenesen előre. Néztem, de nem láttam. Mégsem hunytam be a szemem. Akkor nem látnám, hogy mit csinál velem. És ha becsukom, talán soha többet nem nyithatom ki. Azt hiszem, a szemem is remegett. Mindenem. De félreértett, bárki is volt az. Magához ölelt, hogy ne fázzak. De ezzel csak még inkább felzaklatott. Undorodtam az érintésétől. Férfi volt, ösztönösen veszélyes. Mindenki veszélyes. Aztán nem bírtam tovább a testének közelségét. Sikoltozni kezdtem. Hangosan. Nem is értem, hogy hogyan tudok még hangot kiadni. Edward – jutott eszembe a neve – borzasztóan megrémült. Még szorosabban fogott, és kétségbeesetten nyugtatgatott.

- Csss… minden rendben. Nem lesz semmi baj. Itt vagyok. Bella… kérlek! Most már vigyázok rád! – suttogta lázasan, egymás után ismételgetve. Nem értettem a szavait, feleslegesen erőltette magát. Engedjen el… Féltem tőle. Ő Edward volt, de férfi, egy vámpír. Nevetséges, de nem az utóbbi rémített meg. Nem tudtam bízni benne. Sajgott a testem mindenhol, ahol hozzám értek, ahol belém hatoltak, ahol megütöttek. Fájt, lüktetett minden. De leginkább a lelkem fájt. De kezdtem fáradni. Kétségbeesetten vergődtem a karjai között, de nem engedett el, nem értette.
- Biztonságban vagy – mondta, de én nem hittem neki. Sehol sem voltam biztonságban, ez az egy egyértelmű volt.

- E… - nyöszörögtem gyengén, rekedtes hangon. Nem az én hangom volt, távolról szólt, és mintha nem is hozzám tartozott volna. Edward megkönnyebbült. Reagáltam. Megpróbáltam ráfókuszálni az arcára. Soha nem láttam még ilyen gyötrődést senkinek az arcán. Némán néztem, ő eltorzult arccal figyelt, és én összeszedtem minden energiám.
- Kérlek, csak ne… ne érj hozzám – motyogtam érthetetlenül. Láthatatlan pofon csattant az arcán, kissé hátrahőkölt, a szorítása enyhült, és ha lehet még boldogtalanabb arcot vágott. Fáradtan behunytam a szemem. Aludni akartam. Örökké elveszni a semmiben, meghalni. De Edward nem engedte. A kabátjára fektetett, és fojtott hangon megszólalt.

- Kérlek bízz bennem egy kicsit. Nem bántalak. De muszáj elvigyelek Carlisle-hoz. Csak addig bírd ki, Bella. Szerelmem, csak addig. Utána ígérem, nem érek hozzád. Csak tarts ki – beszélt hozzám zaklatottan, majd óvatosan a karjaiba emelt, és futni kezdett velem. Szorosan becsuktam a szemem, de nem ájultam el, nem aludtam el, még csak meg sem haltam. Hallottam, ahogy még futás közben is a nevemet ismételgeti. Dallamos hangja lassan megnyugtatott és én bízni kezdtem, talán minden rendben lesz. Aztán elájultam.

2011. február 6., vasárnap

Búcsú

Sziasztok!
Már régebben elbúcsúztam a Twilight fanfiction világától, de olykor-olykor visszaértem és egy kisregénybe is belekezdtem, amit sajnos nem tudtam befejezni. Most végleg kijelentem, hogy nem fog több Twilight történet születni tőlem :( Köszönöm mindenkinek, aki olvasta őket és akik tartották bennem a lelket! Azt hiszem végleg elmerülök a saját történeteimben. A másik blogomon (Ginewra: Halálvölgy) olvashatjátok az egyiket, aminek most írom éppen a második részét, valamint közben dolgozok egy másik történeten is, de azt még egyelőre nem hoztam nyilvánosságra. Remélem, olvasni fogtok tőlem saját műveket :)
Puszi:
Ginewra