Sziasztok!

Üdvözöllek titeket a blogomon, ahol általam írt novellákat és regényeket olvashattok Twilight témában, remélem, hogy tetszeni fog nektek! Ha elolvastál valamit, nagyon örülnék, ha hagynál magad után véleményt, mert én abból fejlődök. Jó olvasást ;)

Admin: Ginewra
Opening: 2009. 06. 26.
Theme: Twilight


2010. július 31., szombat

Unprotected

Szeretnék bocsánatot kérni, amiért mégsem írtam meg a Dear Alice másik befejezését, cserébe hoztam nektek egy novellát :) Nem nagy szám, de gondoltam felteszem :$

- Viszlát, Bella!– mondta azon a csendes, békés hangján.
- Várj!– nyögtem, utánakaptam, és rávettem elernyedt lábaim, hogy tovább menjenek. Azt hittem, ő is értem nyúl. De hideg kezei körbezárták a csuklóim, és leszegezték az oldalamra.
Lehajolt, és finoman rányomta az ajkait a homlokomra, rövid azonnalisággal. A szemeim
becsukódtak."Vigyázz magadra." – lehelte, hűvösség ismét a bőrömön. Egy gyenge, természetellenes szellő jött. A szemeim felvillantak. A kis juharfa levelei egy finom szellővel megremegtek, miközben elhaladt mellettük.
Elment.


A jelen… /Edward/

Tanácstalan voltam, nem tudtam, hogy tovább menjek-e. Nem akartam felkavarni a múltat, de már nem bírtam nélküle. Alice nem látott róla semmit, mióta elmentünk. De megnyugtatott, hogy biztosan van valami magyarázat, talán csak a tudatalattija akadályozza, hiszen megkértem, hogy ne nézze Bella jövőjét. De felemészt a magány, és most már tudom, hogy milyen ostobaságot követtem el. Már semmi sem ugyanaz, mint régen. A család szétszakadt, két éve már, hogy nem is láttam őket. Minden megváltozott, és én sem voltam már önmagam. Nem telt el úgy perc, hogy ne láttam volna magam előtt az arcát. Még mindig kísért a pillanat, amikor búcsút intettem neki. Nagyon nehéz volt elmennem, a szomorúsága folyton arra késztetett, hogy szorítsam magamhoz és vonjam vissza a szavaimat. De nem tettem. Mert neki így a legjobb. Talán majd a férjével látom újra, vagy talán már a gyerekeivel. Talán már nem is itt él, és feleslegesen jöttem. De akkor is ez az egyetlen nyomom. Az elmúlt tíz évben nem olvastam senkinek sem a gondolatait, és elbújtam a világ elől. Nem létezett számomra az idő, csak arra vágytam, hogy Bellát újra a karjaimban tarthassam.
Megígértem, hogy megvédem. És ezt így kellett teljesítenem. Én magam voltam számára a veszély, és csak így tudtam őt megvédeni magamtól. Ez a helyes út.

Már nem is emlékszik rám. Hiszen minden emléket a padlója alá rejtettem. El kellett volna őket pusztítanom, de nem voltam rá képes. Az önző énem meggátolt. Talán mégsem akartam eltűnni az életéből. Remélem, hogy nem találta meg a képeket és amiket még odarejtettem.

Lassan parkoltam le a ház előtt. Alaposan megterveztem mindent, átalakítottam a külsőmet, hogy idősebbnek tűnjek. A szemüveg borzasztóan idegesített, de kellett az álcámhoz. Nem térhetett vissza Edward Cullen tíz évvel később ugyanúgy, ahogy elment. Úgy döntöttem, hogy ha Bella nincs a közelben, akkor beszélek Charlie-val. Tudnom kell, hogy jól van-e. Lehet, hogy be se enged, de meg kell próbáljam. Bella nem tudhatja meg, hogy itt vagyok.

Lassú, emberi tempóban kiszálltam az autómból és elindultam a bejárat felé. A ház külsőre semmit sem változott, kivéve, hogy Bella ősrégi autója nem állt a ház előtt és nem éreztem az illatát sem. Régen nem járhatott itt. Talán elköltözött, talán férjhez ment.
Becsengettem.
Charlie itthon volt. Éreztem az illatát, és hallottam, hogy elindul az ajtó felé. Egy bot kopogását hallottam, és mikor kitárult az ajtó meg is pillantottam Charlie-t, egy mankóra támaszkodva.
Az arcán nyomot hagyott az idő, mintha nem is tíz, hanem húsz év telt volna el. Nem szólalt meg, nem mutatott meglepetést. Nem kezdtem el kiolvasni a gondolatait, nem akartam látni Bellát egy másik férfi karjaiban. Így inkább vártam.
- Jó napot, Charlie – köszöntem illedelmesen. Még mindig közömbösen figyelt, de mintha engem vizsgálgatott volna. Valamire kíváncsi lehetett. – Edward Cullen vagyok, Bella egyik régi… barátja.
- Emlékszem rád. Mit csinálsz itt? – kérdezte higgadt hűvösséggel. Nem erre számítottam. Hova lett a régi hirtelenharagú, indulatos Charlie?
- Bella itthon van? – kérdeztem végül, pár perces csend után. Az arcán valami különös futott át, aztán habozva megszólalt.
- Nincs.
- Önhöz jöttem tulajdonképpen. Csak szeretnék Bella felől érdeklődni. Hogy mi lett vele. Remélem, nem veszi tolakodásnak. Csak erre jártam, és gondoltam beugrom. Nem akarom felkavarni a lányát, én csak…
- Gyere be – nyitotta ki az ajtót előttem, félbeszakítva zavart mondókámat. Követtem a nappaliba és meglepetten vettem észre, hogy a ház teljesen másként fest, mint mikor utoljára láttam. Mindenhol rendetlenség és kosz uralkodott. Régen nem láthatta női kéz. Ezek szerint Bella más városba költözött?

- Kérsz valamit? Inni, enni?
Megráztam a fejem.
- Hol van most? – tértem a lényegre, talán kissé modortalanul.
- Bells? Messze innen. Miért mentetek el? – kérdezte, és láttam rajta, hogy ez tényleg érdekli.
- Carlisle másik városban kapott állást, és Esme is környezetváltozásra vágyott. Nagyon sajnálom, hogy itt hagytam a lányát, Charlie. De nem volt más választásom.
- Bizonyára – morogta. Egy pillanatra, mintha a régi Charlie lett volna. – Nos, ezek szerint Bella nem ment veletek – sóhajtotta távolba meredő szomorú tekintettel. – Éreztem.
- Tessék? – értetlenkedtem. Fogalmam sem volt, hogy miről beszél. Hiszen tisztában van vele, hogy Bella nem jött el velünk. Akkor miről beszél?
- Nézd, Edward. Mikor megláttalak az ajtóban, reménykedni kezdtem hogy visszakaphatom tíz év után a lányomat, aztán mikor elkezdtél érdeklődni utána, vált világossá, hogy semmiről sem tudsz. Aznap mikor elmentetek, Bella nem jött haza. És soha többet nem is került elő…


A múlt… /Bella/


Percekig csak néztem utána megrendülten. Nem tudtam felfogni mindazt, ami néhány pillanattal ezelőtt történt velem. Természetellenes volt, álomszerű. Mintha egy személyemre szabott rémálom kellős közepén lennék, de nem találnám a kiutat. Túl fájdalmas volt ahhoz, hogy felfogjam. Kába voltam, és észre se vettem a külvilágot. Nem számított már semmi. Nem érzékeltem a fák lágy suhogását, sem az idő pergő múlását. Csak arra a pontra meredtem, ahol eltűnt a távolban. De már minden mozdulatlan volt. Megállt az idő.

„Megígérem, hogy ez az utolsó alkalom, hogy látni fogsz engem. Nem jövök vissza.”

A felismerés váratlanul tört rám, elfújva sokkos nyugodtságomat. Nem látom többet, nem érinthetem meg többet és soha többet nem ölelhetem, csókolhatom. Elment és nem jön vissza. A könnyek váratlanul jelentek meg a szemem sarkában, aztán a lábaim önálló életre keltek. Nem akartam őt elveszíteni, nem tudok nélküle élni. És nem is akarok. Hogyan élhetnék az életem nélkül?

„Te nem vagy jó nekem, Bella.”

Ezt mindig is tudtam, mindig is éreztem. A lelkem mélyén tudtam, hogy majd egy nap rájön erre és elhagy. Talán nem is a lelkemről szólt az átváltoztatásom elleni heves tiltakozás. Már akkor tudta, hogy nem akar engem. Már akkor érezte, hogy nem vagyok elég jó neki, hogy nem illek bele a világába. Pedig én jó akartam lenni. Igyekeztem.

Minden rá emlékeztetett. A fák lágy suhogása, a sötétség veszedelmes ismeretlensége, és két ballábasságom… a házunk… a szobám… minden. Az egész életem. Az életem része volt, és most mindent elvett tőlem… mert nem voltam elég.

Elhasaltam a nedves földön, és nem volt erőm felállni. Talán nem is akartam. Nem láttam értelmét, nem volt kedvem semmihez. A világ ment tovább, de én már csak külső szemlélőnek éreztem magamat. Magam előtt láttam, ahogy egy éles tőr hasít a szívembe. Éreztem a fájdalmat, de a testemben nem tett kárt. A szívem halkan dobogott tovább, de nem találta a ritmusát. Csak egy utánzat volt. Edward magával vitte a szívemet, és csak egy hatalmas lyukat hagyott a mellkasomban. Egy hatalmas vérző sebet, amiből ömlik a vér, és amit képtelenség beforrasztani.
- Edward – motyogtam. Lepergett előttem az összes együtt töltött perc, és egy részem még azt sem hitte el, hogy egész idáig enyém lehetett ez a csoda. A vége pedig várható volt. Hiszen ki akarna engem, ha bárkit megkaphat? Csak egy álom volt. És belepusztulok a végébe. – Edward…
- Milyen megható, megindító jelenet – hallottam meg egy vérfagyasztó, kísérteties hangot. Fáradtan nyitottam ki a szememet, és a fojtogató sötétségben csak egy vörös villanást láttam.
- Victoria – suttogtam megrendülten, és elmosolyodtam. Láttam az arcán a meghökkenést, nem éppen erre a reakcióra számított. Számtalan rémálmomban láttam őt, de most mégsem bántam, hogy itt van. Nem akartam élni. Vártam, hogy megöljön. A halál túlságosan kecsegtető, hirtelen lehetőség volt. Egy könnyebb kiút, mint megküzdeni azzal a kínnal, amit érzek.
- Látom rajtad a fájdalmat, Bella. Azért jöttem, hogy megöljelek. Kínok között. Edward megölte a társamat, ezért én végzek veled. Fogat fogért, szemet szemért… társat társért – nevetve mondta. Neki ez nem jelentett semmit, csak kicsinyes bosszút. Nem velem volt a baja, hanem Edwarddal. Ha megöl, mindenki jobban jár. Victoria mégsem éri el a célját. Edwardnak már nem jelentek semmit, nem fogja összetörni a halálom. És nekem lesz a legjobb. Nem kell szenvednem. – Védtelen vagy – jelentette ki, majd elindult felém, hogy beteljesítse a bosszúját. A bosszúját Jamesért.

Én pedig vártam őt. Vártam a halált. Védtelenül.


A jövő… /Edward/

A száguldás az életem részéből a mindennapok rutinja lett, semmivel nem foglalkoztam, csak rohantam a vörös villanás után. Nem vadásztam, nem álltam meg, nem gondolkodtam. Mert már nem számított. Semmi nem számított. Egyetlen illatot, egyetlen gondolatot követtem. Hagytam, hogy elárassza az elmém, csak arra figyeltem, hogy minél előbb utolérjem, és darabokra szaggathassam. Még a vér is értéktelen volt a bosszúm mellett. Mert bosszút kellett állnom. Ez volt az egyetlen értelme az életemnek. Aztán egyetlen gyors ugrással vetettem rá magam száguldó testére, és megállásra késztettem. Végre célt értem. Ütni kezdtem, nem törődve azzal, ahogy Victoria újra meg újra lepergette az elméjében Bella halálát. Próbáltam kizárni a képeket, és semmi nem számított, csak hogy megöljem. Nem voltam tudatában semminek, a vörös köd mindent ellepett.
- Csak szívességet tettem neki Edward, a halált kívánta. Ha én nem tettem volna meg, megtette volna ő maga. Ha azt vesszük te ölted meg… - kiabálta, miközben megpróbált kitérni előlem és legyőzni engem. De olyan erő volt bennem, amit ő soha nem érthetett meg. Nem vett komolyan, ezt még a ködön át is érzékeltem. De a gúnyos kacagás az arcára fagyott, amikor letéptem a fejét, és a földre dobtam. Zihálva torpantam meg, és néztem a gyűlölt arcra. Utoljára nevetett ki, utoljára… többet nem ölhet meg senkit, többet nem. Bella haláláért meg kellett, hogy fizessen. Muszáj volt.
Indulattól remegve gyújtottam meg a fáklyát, és dobtam bele Victoria testrészeit. Közben örömet éreztem. Valami furcsa elégedettséget. Ettől nevetnem kellett, hisztérikusan és őrülten. A hangomtól zengett minden, de nem érdekelt. Minden értéktelen volt. Megöltem. Megfizettem. Megérdemelte. Bosszút álltam.
- Edward – hallottam magam Alice remegő hangját, de az sem érdekelt. Csak Bella számított, senki más. Nem élhetett a gyilkosa ezen a földön, hát megöltem. De én sem élhettem anélkül, hogy ő létezett volna. Ezért nekem is meg kellett halnom…
- Edward, kérlek ne…
- Már döntöttem, Alice. Elmegyek a Volturihoz, hogy megölessem magam. És védtelen leszek…
- Edward… - zokogta halkan, még egyszer utoljára ránéztem. Szomorúság ült a tekintetemben, nem akartam, hogy fájjon nekik. De csak Bella számított, semmi más.
- Sajnálom – suttogtam és örökre hátat fordítottam mindennek. Bella védtelen volt, most én is az leszek…

2010. július 9., péntek

Ginewra: Halálvölgy

Sziasztok!

Már néhányszor biztosan említettem, hogy szeretnék írni egy saját regényt. Először belekezdtem a "Titkos utakon" c. történetbe, ami fent is van az egyik blogomon, de az ihlethiány meggátolt és szerintem nem fogom befejezni. Részben mert nem is tetszik már, úgy érzem, hogy jobbat is tudnék. Nemrég belekezdtem egy újabb történetbe. Nem mondom, hogy jobb, mert nem tudhatom, de nekem jobban tetszik. Tizenhárom fejezetet sikerült eddig összehoznom belőle, de úgy gondoltam, hogy egyelőre megtartom magamnak. Most viszont úgy döntöttem, hogy publikussá teszem, mert nagyon kiváncsi vagyok a véleményetekre. Amúgy vámpíros :)

Nyitottam neki egy új blogot, remélem, hogy meglátogatjátok néhányan. Nagyon örülnék neki. A történet címe: Halálvölgy. A blog megtekintéséhez katt ide!

Miről is szól?

Arielle Morrison a szülei halála óta erősnek és felsőbbrendűnek mutatja magát a külvilág felé, és akit csak tud a sárba tipor. Egy este a bátyja születésnapján egy ismeretlen férfi jelenik meg vendégként, aki teljesen elvarázsolja a lányt. Csak egy probléma akad, hogy a férfi minden szavában gúnyt űz Arielle-ből, de a lány elhatározza, hogy mindenáron megszerzi magának. Aztán kiderül, hogy Nate is azok között a szerencsétlenek között volt, akiket Arielle szemrebbenés nélkül alázott meg, és kosarazott ki néhány éve...

A lány 18. születésnapján minden a feje tetejére áll, és szembe kell néznie élettel, s halállal. Csak rajta áll a kegyetlen választás. Felbukkan az életében még egy régi ismerős, és olyan dolgokat kénytelen átélni, amiket korábban elképzelni sem tudott...

Élet. Halál. Szerelem. Veszély. Fájdalom. Bosszú. Árulás.

És vér... sok-sok vér...

2010. július 6., kedd

Közös történet: Eljátszott bizalom

Sziasztok!


Doree és én úgy döntöttünk, hogy írunk egy közös történetet. Vagyis ő írja, én pedig adom az ötleteket. Aki már olvasott tőlem, az tudja, hogy milyen ötleteim vannak olykor, most sem fogom majd vissza magam :) Aki pedig ismeri Doree írásait, az tudja, hogy a toll jó kezekben van =)


Doree tollából, Ginewra fantáziájával megszületett:
Dorewra - Eljátszott bizalom


Az oldalért: katt ide!

Tartalom:


A New Moon után járunk, Edward és Bella újra boldogok, minden tökéletes. Aztán a Cullen család úgy dönt, hogy elutaznak néhány napra vadászni Kanadába. Edward nem szívesen hagyja magára Bellát, de végül mégis elmegy, megígértetve a lánnyal, hogy vigyáz magára... de Bella Cullen-mentes napja nem éppen úgy alakul, ahogy tervezte, és a sorsa örökre megváltozik. Néhány végzetes pillanat újra elválasztja őt a szerelmétől, és a bizalom megtörni látszik...


Nem elég, hogy Mike autója majdnem a vesztét okozza...
Nem elég, hogy Edward nem ad semmi életjelet...
Nem elég, hogy egy gyertya szerencsétlenül landol a padlón...

De még a Volturi is szemet vet Bellára...

És minden megváltozik.


Egy kis ízelítő:


Elárult.

Becsapott.

Kijátszott.

Átvert.




Ő volt az egyetlen személy, akire az életemet is rábíztam volna. Igaz szerelemmel szerettem, és mikor elveszítettem úgy éreztem, hogy már nincsen semminek értelme. Nem láttam nappal a fényt, éjjel eltűntek a csillagok az égről. Aztán visszakaptam őt. Nem figyeltem a vészjósló jelekre, csak benne bíztam. Elmartam magam mellől mindenkit, és csak az éltetett, hogy ő velem van és szerethetem. Azt hittem, hogy ő is szeret.
- Edward? – szólított meg egy tétova hang, és egy gyengéd kezet éreztem a vállamon. Felnéztem aranybarna szemeibe, és megráztam a fejem. Nem ő tehet róla. Nekem kellett észrevennem, hogy akit én a szerelmemnek hittem, már rég halott.
Színjáték volt minden. A szerelme, a csókja, az érintése. Az összes szó mi elhagyta szépséges ajkait… hazugság volt. Egy nagy és gonosz terv része.
Megpillantottam a házunkat, ugyanolyan volt, mint máskor. De mégis… valami különös érzés szorította a bensőmet, és nyugtalan gondolatok száguldottak a családom felől. Aztán hirtelen Jasper morogni kezdett és támadóállásba helyezkedett. Majd Alice vérfagyasztó sikolya harsant a levegőbe, egy másik hanggal párhuzamosan.

Ezt a hangot bárhol felismerném. A szerelmem kétségbeesett hangja volt. A lábaim önálló szabad életre keltek, rohanni kezdtem. A bejárati ajtót egyetlen mozdulattal téptem fel. A látványra nem voltam felkészülve. Egy szépséges kar hullott a lábam elé. A düh úgy öntött el, mint még soha. Bosszú szállt meg. Gyilkolni akartam…





2010. július 5., hétfő

Dear Alice - Epilógus


Sziasztok! Csak annyit szeretnék mondani, hogy eredetileg nem ilyen befejezést terveztem. De felülkerekedett rajtam a jó szívem :) Viszont az eredeti befejezést is megírom, az majd legközelebb kerül fel, ettől függetlenül ;) Jó olvasást!

Hát megtörtént. Megöltem Bellát, a legjobb barátnőmet. Hallottam a csendet, hallottam, ahogy a szíve ver egy utolsót, majd megszűnik dobogni. Láttam, hogy hogyan száll el az élet törékeny, beteges testéből. Láttam, hogy hogyan huny ki a fény a szemeiből.
- Edward – suttogta utoljára erőtlenül, majd végleg elcsendesült. Én pedig csak némán tartottam a kezemben a gyenge testet, és hangtalanul zokogtam. Felidéztem magam elé minden percet, amit Bellával töltöttem. Hogy milyen boldog voltam, mikor egymásra találtak a bátyámmal. Nem ezt érdemelték az élettől. Nem ezt érdemelték tőlem.

- Alice? – szólongatott egy kétségbeesett hang, valahol magam mellett. Bella élettelen teste lassan homályosodni kezdett, és mikor újra kinyitottam a szemem, a szobámban feküdtem az ágyunkon, és Jasper ült mellettem. A vállamat rázta, a szemeiben szenvedélyes aggodalom ült.
Zavarodottan néztem rá.
- Végre – suttogta megkönnyebbülten, majd magához ölelt. Nem tudtam mire vélni a dolgokat, és azt se, hogy mit keresek a forksi villa szobájában.
- Mit csinálunk itt? – kérdeztem zavartan, de mielőtt válaszolt volna, kinyílt az ajtó és egy gyötrődő arcú Edward lépett be rajta. Edward… aki halott volt. Edward, aki megölette magát a nomád románokkal. Edward… aki annyira hiányzott, hogy az már fáj. Edward… akinek nemrég öltem meg az élete értelmét.

Úgy meresztettem rá a szemem, mintha szellemet látnék. Ők pedig értetlenül néztek össze, bizonyára Edward a gondolataimban próbált olvasni, Jasper pedig az érzelmeimben. Kezdtem úgy érezni, hogy én vagyok az őrült.
- Nem vagy őrült – szólalt meg Edward. Istenem, de régen hallottam a hangját! Nem is tudom, hogy mikor határoztam el magam, de hirtelen felpattantam és a nyakába vetettem magam és hangtalanul zokogtam. Ő pedig zavarodottan ölelt vissza, és megnyugtatólag kezdte simogatni a hátamat. Jasper mögöttem szinte eszét vesztette az aggodalomtól.
- Mi a baj? Jól vagy? Aggódtunk érted – suttogta a bátyám, miközben egy kicsit elhúzódott, hogy láthassa elkínzott az arcomat. – Nem vagy önmagad, mit láttál? – kérdezte, mert tudta, hogy innen fújhat a szél. De én semmit sem értettem. Hogy érti, hogy mit láttam? Hiszen ő meghalt… és most mégis itt van. Jasper pedig tudja, hogy már ideje nem látok semmit.
- Meghaltam? – kérdezte Edward furcsán, de nem nevetett. Láttam a fájdalmat a szemében, és tudtam, hogy köze lehet Bellához.
- Fenébe is, Alice! Mi ütött beléd?! Persze, hogy köze van a fájdalmamnak Bellához. Hiszen két napja sétáltam ki az életéből, hogy boldog legyen! Eldobtam az életem értelmét, mégis hogyan lennék?! – csattant fel dühösen, mire Jasper felmordult, én pedig meghökkentem. Végképp nem értettem semmit.
- Edward! Fogd vissza magad - morogta a szerelmem, és hátulról átölelt. – Nagyon össze van zavarodva. Mit szólnál, kicsim, ha beszélnénk a többiekkel? Látom, hogy valamit nagyon nem értesz.
Jól látta, jól érezte. Edward életben léte teljesen meglepett.
- Ennyire zavar, hogy élek? – morogta az említett. Szörnyű, hogy még a saját fejemben se lehetek egyedül, mégis elmondani sem tudom, hogy mennyire hiányzott ez. A gondolatra zokogni kezdtem. Jasper a karjaiba kapott és úgy vitt le a nappaliba.
- Sajnálom, Alice – suttogta Edward közömbösen és követett minket. Komolyan kezdtem hinni benne, hogy megőrültem, és már hallucinálok is.

Mindenki a nappaliban volt, mint mikor Bella sorsáról kellett dönteni, és megszületett a végítélet. A feladatom. Nem akartam erre gondolni, mert csak még jobban rám tört a fájdalom.
- Mi a baja? Mi történt? – hallottam Esme kétségbeesett hangját. Mindenki miattam aggódott. Pedig én jól voltam. Én csak egy gyilkos voltam, aki mindenért felelős.
- Nem tudom… - Jasper se volt jobban, de szeretettel szorított magához, és gyakran a fülembe súgta, hogy minden rendben lesz, nyugodjak meg. – De össze van törve a lelke… bár tudnám miért…
Bár tudná? Hiszen mindenki tudja, hogy mit tettem! És azt is, hogy mit nem tettem! Minden az én hibám… miattam halt meg Edward… miattam halt meg Bella…
- Alice, élek – szólalt meg Edward, de ezúttal sokkal lágyabban, mint korábban, majd a többiekhez fordult. – Alice azon rágódik, hogy valami olyat tett, amiért gyűlölnünk kellene… És azt hiszi, hogy meghaltam-
- De hát itt vagy és élsz! – értetlenkedett Esme.

- Alice, nézd – szólalt meg Jasper kedvesen. – Két nappal ezelőtt Edward úgy döntött, hogy elhagyja Bellát, hogy nélkülünk élhessen. Úgy volt, hogy még aznap el is költözünk, de mikor Edward megtette ezt a bizonyos lépést… te valami furcsa állapotba kerültél, olyan voltál, mintha látomásod lenne. Két teljes napig ilyen állapotban voltál. Nagyon aggódtunk.
- Tehát… még csak 2005 szeptembere van? – kérdeztem halkan, és próbáltam megemészteni a hallottakat. De még mindig biztos voltam benne, hogy megőrültem.
- Igen, nemrég volt Bella tizennyolcadik szülinapja – válaszolta Jasper bűntudatosan.
- Akkor mindez, amit láttam… nem történt meg – suttogtam megkönnyebbülve és váratlanul olyan boldogság öntött el, hogy azt hittem, hogy menten szétrobbanok az érzelmektől.
Jasper elmosolyodott az érzelmeimtől, én pedig felpattantam és megint Edward nyakába vetettem magam. Már tudtam, hogy mégis megtehetem azt, amit meg kellett volna tennem. És soha nem kell megölnöm Bellát…
- Tessék? – morogta Edward feldúltan.
Hoppá…
- Alice, édesem… elmesélnéd, hogy mit láttál? – szólalt meg Carlisle mentve a menthetőt.
Bólintottam.
- Edward… vissza kell menned Bellához. Mond meg neki, hogy hazugság volt az, amiket mondtál neki. Mond meg neki, hogy mindennél jobban szereted, soha nem hagyod el és átváltoztatod.
- Hogy micsoda? Alice, ezt már megbeszéltük… - sóhajtottam, de láttam a néma sóvárgást a szemeiben a lehetőség iránt.
- Edward… láttam, hogy mi történik, ha nem teszed.
- Merevedési zavarok? – vágott közbe Emmett, de csak egy lesújtó pillantást kapott válaszul. Teljesen beleéltem magam, hogy nincsen veszve minden.
- Mond el, hogy mit láttál – kérte Edward, mire leültem, és mesélni kezdtem.

- Nem lesz neki jobb nélküled, bele fog őrülni a hiányodba. Leveleket fog nekem írni, hogy ne legyen teljesen egyedül. Ha veszélybe kerül, hallja majd a hangodat és lát téged. Egy idő után azt képzeli majd, hogy vele vagy és teljesen beleéli magát. Aztán Laurent, majd Victoria is felbukkan, ami csak ront az állapotán. Elkezdi vagdosni az ereit, majd rátámad Reneére. Aztán öngyilkos akar lenni, mert megijed saját magától, és leugrik egy szikláról. Súlyosan sérül a feje, és nem épül fel szellemileg. A sziklaugrásról te is tudomást szerzel, és meg akarod öletni magad. Elmész a Volturihoz, de ők visszautasítanak, végül néhány nomád román megöl téged. Mi pár év múlva visszatérünk Forksba… próbálunk Bellán segíteni, de már késő. Csak a halál lehetséges számára, mert nem változtathatjuk át az elméje állapota miatt. Nekem kell megölnöm… és én kénytelen vagyok megtenni. A levelében ő maga kért meg rá, hogy tegyem meg.
- Uramisten – suttogta Esme megrendülten, Edward eltorzult arccal meredt a semmibe, majd felpattant és elrohant. Jasper szorosan magához húzott és vigasztalni próbált.
- Css… nyugi… ez nem fog megtörténni – suttogta halkan, de szavai kiáltásként hatottak a néma csendbe.
A szemeim előtt egy újabb kép jelent meg…

Bella szobájában voltam, ő maga egy fotelben ült, és az ablakon át meredt a semmibe. Kísérteties látványt nyújtott, szemei kialvatlanul és kisírtan csillogtak. Arca sápadt volt, akárcsak egy vámpíré. Az asztalon egy érintetlen tálca nyugodott, tele rakva a kedvenc ételeivel, amit bizonyára Charlie tett oda, mert nem bírta elfogadni, hogy Bella nem hajlandó enni. A kezeivel maga előtt összefogta a mellkasát, hogy ne hulljon darabokra.
Aztán megláttam Edwardot, az ajtón érkezett. Bella észre sem vette őt, teljesen máshol járt. Edward néhány percig elkínzottan figyelte, majd kinyitotta a száját, és újra becsukta. A szemei feketén villogtak a fájdalomtól és a bűntudattól. De bízott bennem, tudta, hogy így lesz a legjobb, mert láttam. És ő is erre vágyott.
- Annyira sajnálom – suttogta végül és közelebb lépett. Bella felkapta a fejét, majd lassan hátrafordult. A szemei elkerekedtek. – Hazudtam neked. Azt hittem, hogy így lesz a legjobb, de tévedtem. Szeretlek, Bella. Hazudtam, amikor megtagadtam ezt. Nem tudok nélküled élni, és nem is akarok. Ha meg tudnál nekem bocsátani… nincs mentség arra, amit tettem. Örök életre vezekelhetek a bűneimért… - ömlöttek Edward szájából a szavak, megállíthatatlanul. Bella csendes döbbenettel figyelte.
- Te itt vagy? – kérdezte végül, kicsit lemaradva. Edward is meglepődött. Arra számított, hogy Bella dühös lesz, teljesen jogosan. – Tényleg itt vagy?- kérdezte természetellenesen magas hangon, és lassan felállt. Edward bizonytalanul figyelte.
- Itt vagyok, és ha meg tudnál bocsátani… nem mennék el többet, csak ha te kéred. Bocsáss meg, Bella. Te vagy az életem legjobb része.
Bella szemében könnyek jelentek meg, majd hirtelen Edward nyakába ugrott, szorosan ölelve a bátyámat. Bella vadul zokogott, Edward pedig esetlenül magához ölelte és csitítgatni kezdte. Óvatosan leültette az ágyra, és mellé ült, de közben egyetlen pillanatra sem váltak el.
- Szeretlek – suttogta Bella, és felnézett Edwardra, aki csodálkozva figyelte. Talán nem hitte, hogy a szerelme ilyen könnyen megbocsát neki.
- Én is szeretlek – suttogta Edward, majd homlokon csókolta a lányt, aki most már boldogan simult a karjaiba. Az ajkai finom mosolyra húzódtak, barna szemeibe visszatért az élet. Minden helyrejött.


Mosolyogva néztem a többiekre, amikor véget ért a látomás. Ők pedig feszülten figyeltek engem.
- Edward visszament Bellához, és kibékültek. Majd megkérem Charlie-t, hogy nálunk aludhasson valamelyik nap.
- Remek ötlet – vigyorgott Emmett. – Talán megint megbotlik, vagy ilyesmi…
- Emmett – rótta meg Rosalie fejcsóválva, mire Emmett színpadiasan befogta a száját. Jasper felnevetett.
- Papucs – szólalt meg a kedvesem vigyorogva.
- Mondtál valamit, Jasper? – kérdezte Emmett. – Nálunk én viselem a nadrágot.
- De én húzom a szíjat – vágott közbe Rose nevetve, és az egész család követte. Végre boldogok lehettünk. Hiszen már a szülinapi buli óta nem volt felhőtlen a hangulat. Odahajoltam Jasperhez, lágyan megcsókoltam, majd a fülébe suttogtam.
- Mikor megyünk vásárolni?

***

Mi alapján dől el, hogy kinek milyen sors jut? Miben mérik a boldogságot és a fájdalom mértékét egy emberi életben? Hogyan dől el, hogy ki meddig él és hogyan hal meg? Minden az emberi döntések végeláthatatlan sorozata lenne? Én nem hiszek semmiféle teremtőben, sem végzetben. Mindent a döntéseink irányítanak, de oly sokan vagyunk, hogy minden összekeveredik, és az irányítás gyakran kicsúszik a kezeinkből.
A vámpírok sem különböznek az emberektől ebben a tekintetben. Mi is hozunk döntéseket, mi is hibázunk, mi is szeretünk. Megpróbálunk a legjobbra törekedni, a lehető legkevesebb hibát vétve. De mi sem vagyunk tökéletesek. Ugyanazok a ballépéseket követjük el, mint az emberek. Mi sem vagyunk tévedhetetlenebbek. Csak minket a pokoli vérszomj hajt a bűnre, a gyilkolásra, és nekünk egy örökkévalóság adatik meg, hogy együtt éljünk a hibáinkkal vagy éppen a boldogságunkkal.
Mindent a döntések irányítanak. A jövő folyton változik… csak a szeretetünk állandó.

Néhány nap múlva Bella ismét nálunk vendégeskedett. Edwardra és Bellára mosolyogtam, majd vidáman öleltem át a kedvesemet, Jaspert. És hittem benne, hogy ha többé nem hullik darabokra a család, és ha mindörökké együtt maradunk, akkor a mérleg a boldogság felé fordul.

- Edward, szeretnék közétek tartozni. Átváltoztatnál? – szólalt meg Bella hirtelen, megtörve a Cullen villa csendjét. Mindenki a bátyámra nézett, akinek megmerevedett a tekintete, de én már tudtam a választ.
- Igen – válaszolta Edward és Bellára mosolygott, aki alig hitt a fülének, majd boldogan simult a szerelme karjaiba. Edward is tudta, hogy nekik csak együtt van jövőjük, és nem engedhette, hogy a szörnyűséges jövő, amit láttam nemrég… bekövetkezzen. – Alice, mit látsz? – fordult felém.
- Hogy boldogan fogunk élni… az örökkévalóságig – feleltem fülig érő szájjal és tényleg így gondoltam. Bíztam és reméltem. És bár ez bizonytalanul hangzik, de a látomásaim is engem igazoltak. Végre boldogok leszünk.