Sziasztok!

Üdvözöllek titeket a blogomon, ahol általam írt novellákat és regényeket olvashattok Twilight témában, remélem, hogy tetszeni fog nektek! Ha elolvastál valamit, nagyon örülnék, ha hagynál magad után véleményt, mert én abból fejlődök. Jó olvasást ;)

Admin: Ginewra
Opening: 2009. 06. 26.
Theme: Twilight


2011. szeptember 2., péntek

Szünet :(

Sziasztok!
Már észrevehettétek, hogy nem volt egy ideje friss. Sajnos, elakadtam a történetben (megint) és nem tudom, hogy mikor tudom folytatni. Ráadásul most kezdem a végzős évemet és rengeteget kell tanulnom ha be akarok jutni valamelyik egyetemre. Amint lesz ihletem a történethez, folytatni fogom. Nem tudom mikor következik ez be, nálam sosem lehet tudni. 
Remélem, hogy megértitek!
Nagyon sajnálom!
Puszi:
Ginewra

2011. augusztus 30., kedd

Fontos!! Olvasd el!

Sziasztok!
Egy fontos dolgot szeretnék kérdezni tőletek. Van egy elkészült saját regényem, amit ki szeretnéd adatni. Viszont...őszintén szólva nem hinném, hogy a erre sor kerül rendes kiadói úton. Még van két kiadó, akik még nem adtak választ, de hozzájuk rengeteg kézirat érkezik, úgyhogy nem igazán tudok reménykedni ebben. Azért írok most, mert szeretném felmérni, hogy ténylegesen hány embert érdekelne a történetem kiadott formában. Ez a magánkiadás lehetősége miatt fontos. Legalább 50 embernek meg kéne lennie ahhoz, hogy belevágjak (ismerősökkel együtt). Valószínűleg 3000 Ft alatt nem tudnám adni, mert drága a magánkiadás is, és hozzájön még a postaköltség annál, aki messze lakik, de ha jól tudom a postaköltség 500 Ft alatt van.
Szóval ki az, aki megvenné a Lidércfényt könyvben? :) Ha nem ismered még a történetet, akkor látogass el a másik blogomra: http://ginewralidercfeny.blogspot.com/

Hogy a Múltam sötétjével mi legyen azt nem tudom. Nincs hozzá se ihletem, se kedvem :(

Puszi: Ginewra

2011. július 2., szombat

Múltam sötétje - 8. fejezet


Aggodalom

Zokogva rogytam a földre, és csak néztem azt a pontot, ahol Jaspert utoljára láttam. Tudtam, hogy Bella itt van mellettem, de mindent hirtelen olyan távolinak éreztem. Még soha nem haragudott így rám. Megérdemeltem. Nem számít, hogy mennyire vagyok összezavarodva, felelnem kellett volna. De egyszerűen… az agyam hirtelen leblokkolt. Most sem tudnék válaszolni, és soha nem fogja ezt megbocsátani nekem.
Kopogtattak. Nem néztem fel, de hallottam a lépteket. Juan volt az. Nem akartam, hogy itt legyen. Szóra nyitottam a számat, de a szavak ismét cserbenhagytak. Nem tudtam őt elküldeni.
- Jobban vagy? – kérdezte. Nem válaszoltam, makacsul hátat fordítottam neki. – Mary, kérlek…
- A nevem Alice Cullen – csattantam fel. A hangom hisztérikus jellege még engem is meglepett. De túl sok volt ez nekem. Éreztem a levegőben a családom megvetését. Aggódtak értem, de csalódtak is bennem. Egyrészt mert titkolóztam, másrészt Juan miatt. Ő rontott el mindent.
- Emlékezni fogsz rám, Mary. Már elkezdted érezni, elkezdtél emlékezni. Vissza fogsz térni hozzám. Nem látod a jövőnket?
- Téged nem látlak benne – feleltem, bár valójában semmit sem láttam. Túl zaklatott voltam. Szaporán vettem a levegőt, annak ellenére, hogy nem is lenne rá szükségem. – Mitől vannak velem ezek a dolgok?
- Csak akkor mondom el, ha visszatérsz hozzám – jelentette ki mosolyogva. Hallottam egy dühös morgást lentről.
- Szóval fenyegetsz. Akkor kénytelen leszek magam rájönni, vagy együtt élni vele.
- Egyedül nem leszel rá képes.
- Nincs egyedül – hallottam meg Bella hangját az ajtó felől. Leplezetlen gyűlölettel figyelte Juan nagyképű arcát.
- Nekem így is jó. Amint visszatérnek az emlékeid, könyörögni fogsz nekem. Most akkor búcsúzom, de hallani fogsz még felőlem. Mindig itt leszek neked, Mary. Megígértem, és betartom ezentúl a szavam.
- Tűnj el – suttogtam, de valahogy inkább marasztaltam volna. Talán már nem voltam ura önmagamnak. Magam sem tudtam, hogy vajon, mire van szükségem. Talán csak egyedül akartam lenni egy kicsit. Juan elment. Hallottam. A feszült csend nem szűnt meg. Talán azt várták, hogy mindent megmagyarázzak. De mit?
- Alice? Esetleg…
- Hogyan magyarázhatnék meg valamit, amit én sem értek? – kérdeztem csendesen. Bella némán leült mellém. Jól esett, mégis zavart a jelenléte. Sírni akartam, zokogni, tombolni. A régi életemet akartam, azt, amikor semmi baj nem volt velem, amikor még Jasper nem haragudott rám. Amikor még minden rendben volt.
- Szerinted megbocsát nekem? – kérdeztem Bellától.
- Persze, biztos vagyok benne. Csak túl sok volt ez neki. Talán azt hiszi, hogy… nem szereted.
- Én… össze vagyok zavarodva. Nem tudom, mit érzek. Fogalmam sincs, hogy mi történik velem, Bella. Magamra hagynál? Jobb szeretnék egyedül lenni egy kicsit.
Aggodalmasan bólintott, majd kiment. Felálltam és magamra zártam az ajtót. Nem mintha akadály lenne ez a vámpírok számára. Csak ki akartam fejezni valahogy, hogy ne zavarjanak. Hirtelen feszélyezni kezdett, hogy mindenki mindent hall. Minden mozdulatom, minden hangot, ami elhagyja a torkomat.
Egyedül akartam lenni. Elmenni messzire, ahol mindent átgondolhatok, és ahol nem olvasnak ki mindent a fejemből. Edward bizonyára alig várta, hogy kommentálhassa a fejemben lévő zűrzavart. Fogtam a cucctáskámat és beledobtam néhány ruhámat. Aztán a szemem előtt egy teljesen más kép jelent meg.
„Jasper egy barátságos szobában feküdt egy ágyon, amikor kopogtattak. Felnézett és rámosolygott a belépő Tanyára.
- Kényelmes a szoba? Addig maradsz, ameddig csak akarsz. És tudod… hogy nálunk mindig otthon érezheted magad.
- Köszönöm, Tanya – nézett rá Jasper kedvesen.
- Megvagytok…? Te és Alice? – tért Tanya egyből a tárgya. Edward után Jasper tetszett neki a legjobban. Most hogy Edward nős lett, lemondott róla, erre itt a lehetőség, hátha Jasper elhagy engem. Mindketten lélegzetvisszafojtva vártuk Jasper válaszát.
- Én… nem tudom – felelte szomorúan. Legszívesebben átöleltem volna, de Tanya megtette ezt helyettem.”

A féltékenység és a bánat elemi erővel öntött el. Hirtelen vágytam arra, hogy Denaliban legyek, de mégsem így döntöttem. Inkább a vállamra raktam a táskámat, firkantottam a családomnak egy rövid üzenetet, majd kiugrottam az ablakon és rohantam. Mielőtt még megállíthattak volna.

„Ne haragudjatok. Egy kicsit egyedül kell lennem, hogy átgondolhassak mindent. Majd jelentkezem. Alice”

Fogalmam sem volt, hogy merre rohanok. A fák elől ösztönösen tértem ki, és végül egy idegen városban találtam magam. Megtorpantam. Itt mégse leplezhettem le vámpírsebességemet. Így hát tettem néhány bizonytalan emberi lépést. Az emberek éppolyan átlagosak voltak, mint bármely máshol. Azzal a különbséggel, hogy ösztönösen óvakodtak tőlem. Még soha nem fordult ez elő velem, hiszen kedves mosolyom minden félelmet eloszlatott az emberekben. Kivéve, hogy most nem tudtam mosolyogni. Nem tudtam nevetni, és nem tudtam kedves lenni. Elárulva éreztem magam Tanya miatt, holott én voltam az, aki elárulta őt. Megtettem mindent, hogy összetörtem a bizalmát felém. És hol van egy házasság bizalom nélkül? Sírni kezdtem. Tényleg Jasper volt a mindenem. Még emlékszem, hogy mennyire boldogok voltunk, amikor Bella és Edward oldalán megérkeztünk Volterrából. Jasper szemében olyan boldogság ült, amit már nagyon régen láttam rajta. Nekem örült, hogy élek. Én tettem boldoggá. Hát akkor most miért nem vagyok képes rá?
Ezzel szemben viszont ott volt Juan. Aki úgy vonzott, mint egy mágnes, és aki tudta, hogy mi történik velem. Két tűz között álltam, egyedül. Hiába Bella, vagy akárki más… nem tudták, hogy mit érzek. Fogalmuk sem volt. Nem az ő testük kezdett furcsán viselkedni, illetve Bella egyszer már túl esett hasonlón, de annak megvolt az oka. Nekem pedig semmi. Semmi magyarázat.

(Bella szemszöge)

Tanácstalanul álltam az egész előtt. Éppen hogy hazaértünk és belecsöppentünk egy vulkánkitörésbe. Sajnáltam Alice-t, holott nem értettem őt. Együtt éreztem vele, de egy kicsit bántott, hogy így utólag kell mindent megtudnom. Edward arcát figyeltem.
- Miért ment el? – kérdeztem a szerelmemet. Néhány perce hallottunk, ahogy Alice egyszerűen kiugrik az ablakon és elrohan. Reménykedtem benne, hogy Jasper után megy. De nem voltam biztos, sőt… igazából kevés esélyt láttam rá. A család többi tagja is Edwardot nézte, egyedül Renesmee volt az, akit a szobájába parancsoltam.
- Volt egy látomása Jasperről…
- Jól van? – kérdezte aggodalmasan Esme.
Edward keserűen bólintott.
- Denaliban van, és ha Alice nem téved, akkor éppen Tanya vigasztalja.
Néma csend. Még levegőt sem mertünk venni hirtelen. Észrevétlenül roppantottam össze a szék karfáját tétlen dühömben.
- Hogy lehet ekkora barom? – csattant fel Emmett bosszúsan, kifejezve a saját érzelmeimet is. Alice-nek most támogatásra lenne szüksége, hiszen teljesen össze van zavarodva. Még soha nem láttam ilyennek, mintha nem is ő lett volna. A mindig vidám Alice. Hova lett? Juan miatt történt az egész. Magam mögött hagytam egy idilli álomvilágot, és mikor visszatértem csak romokat találtam a helyén.
- Nos… szerintem mindenki nyugodjon meg – szólalt meg Carlisle higgadtan, és megszorította a szomorú Esme kezét. – Egy kis… bonyodalom természetes a mi életünkben. Alice és Jasper megnyugszanak, beszélünk ezzel a Juannal és nem lesz semmi probléma.
Rosalie felhorkant.
- És persze boldogan élünk, amíg el nem égünk, nem igaz? – kérdezte gunyorosan, mire Emmett felkuncogott.
- Rosalie… - szólt rá Esme. Ő volt az, aki a legjobban a szívén viselte a család sorsát.
- Megnézem Renesmee-t. Bizonyára Jacob is mindjárt itt fog kaparni az ajtóban, jobb ha, előbb én beszélek a lányommal – sóhajtottam. Edward feszülten bólintott. Nem nézve végig az aggodalmas arcokon felmentem Nessie szobájába.
Ahogy arra számítani lehetett a kislányom duzzogva ült az ágyán. A kezét összevonta a mellkasa előtt. Pont olyan volt, mint egy átlagos tízéves, de gyönyörű szemeiben aggodalom csillogott.
- Mi van Alice nénivel? – kérdezte komoly hangon. Nem kezdett el hisztizni, ahogy más gyerekek tennék. Legalábbis egyelőre.
- Kicsim, ez bonyolult. De nincs semmi baj.
- Alice néni nem volt önmaga, és most sincs itt. Szóval? Tudom, hogy imád, és azonnal jönne ölelgetni és halálos vásárlási túrával ijesztgetni. Vidáman mosolyogna, és már azon tanakodna, hogy mit vegyek fel az elkövetkezendő hetekben. Jasper bácsit sem látom. Azóta, hogy felbukkant az a valaki, és furcsa dolgot mondott. Anyu, hogyan lenne az az idegen Alice néni férje? Amikor neki Jasper bácsi a férje!
Sóhajtottam. Néha nagyon bosszantó egy okos gyerek, aki mindent észrevesz.
- És miért ájult el Alice néni? Ugye, jól van? – kérdezte könnyes barna boci szemekkel. Leültem mellé és átöleltem.
- Alice nem emlékszik arra az emberre, feltehetőleg akkor ismerkedtek meg, amikor még ember volt. Ezért öhm… nagyon meglepődött. Kicsit összevesztek ezen Jasperrel és most elmentek mindketten egy kicsit, hogy együtt töltsenek egy kis időt kettesben.
- És tőlem el sem búcsúzott? – kérdezte szipogva. Olyan csalódottnak tűnt, hogy belehasadt a szívem.
- Személyesen sajnos nem tudott, azt hitte, hogy alszol. De azt mondta, hogy adjam át neked, hogy nagyon szeret, és hogy puszil.
- Így egy kicsit jobb – húzta el a száját. – De érzem, hogy nem vagy teljesen őszinte, anyu.
- Kicsim, én…
- Tudom, tudom, kicsi vagyok – sóhajtotta durcásan, majd felragyogtak a szemei. – Mikor találkozhatok Jake-kel?
- Ha szeretnéd, felhívhatod. Biztos vagyok benne, hogy szívesen átjön – mosolyogtam rá. Hirtelen eltűnt róla minden negatív érzelem, talán nem hitt nekem igazán, de szerette volna elhinni, hogy tényleg csak ennyi az egész.
- Annyira hiányzott. Köszönöm, anyu! – ölelt meg hevesen, majd a telefon után nyúlt. Kezdtem megszokni a gondolatot, hogy az én kislányomra már akkor lecsapott a szerelem, amikor én még fel sem épültem a szülésből… Pedig jó lett volna kisajátítani Edwarddal egy kicsit. De nem akartam fájdalmat okozni neki, úgyhogy muszáj volt összebarátkoznom a gondolattal.

Csak fél füllel hallgattam a beszélgetésüket. Alice-re gondoltam. Vajon, mi az, amit tehetnék érte? Keressem meg? Hol kéne keresnem? Hová mehetett? És mit művel Jasper? Nem volt még épp elég a baj, neki még többet kell csinálnia? Alice és Jasper mindig is az igazi szerelem, az álompár volt a szememben. Hihetetlennek tűnt, hogy amit ennyire biztosnak hittem, ilyen könnyen megtörhet. Néhány röpke pillanat alatt, néhány csepp kétely és egy bosszantó idegen miatt. Talán tényleg nem létezik olyan, ami tökéletes lenne.
Aggódtam. Alice miatt. Jasper miatt. De a legjobban talán a kapcsolatuk miatt. Lehet, hogy a vámpírházasságok örökre szólnak. De mi van, akkor, ha Alice kétszer is lett egy vámpír felesége? Akkor melyik tart örökké?


Sziasztok! Azért hoztam előbb a fejezetet, mert hétfőn nyaralni megyek és 12-e előtt nem nagyon fogok ráérni. Szóval itt a jövőheti fejezet :)

2011. június 29., szerda

Múltam sötétje - 7. fejezet

Összezavarodva


(Jasper szemszöge)

- Bellát hol hagytad? – kérdezte a szerelmem meglepetten.
- Mindjárt jön. Az ismerősöddel beszélget – felelte Edward és éreztem a meglepettséget áradni felőle.
- Milyen ismerősöm?
De a válasz magától érkezett meg. Bella lépett be egy idegen vámpír oldalán. Csendesen köszönt és én különös érzelmeket éreztem felőle. Alice hirtelen megingott mellettem és majdnem összeesett. Ijedten kaptam utána és megtartottam remegő testét. Semmit nem értettem. Miért nézi így a feleségem? Miért akart Alice elájulni? A vámpíroknál ez lehetetlen! Bár az utóbbi időben egyre furcsábban viselkedett és még soha nem aggódtam ennyire miatta.
- Alice?! – néztem rá aggodalmasan, és láttam, hogy ő is az idegent nézi. Meredten. Mi folyik itt? Egyre dühösebb és bevallom, féltékenyebb lettem.
- Ki vagy te? – szólalt meg végül halk, gyenge halkon. Szinte rá se ismertem. A férfi elmosolyodott, és szomorúság áradt felőle. Egy pillanatra megenyhültem, de a következő mondata minden empatikus érzelmemet szétrombolt bennem.
- A nevem Juan Davis, és a feleségemért jöttem – szólalt meg határozott hangon, és még mindig az ÉN feleségemre nézett. - Mary Alice Brandon Davis, emlékszel még rám?
Morogni kezdtem. Hogy mer ilyet hazudni? Az egész család felzúdult, hallottam, ahogy mindenki kiabál, de én csak dühödten meredtem rá és szét akartam tépni. Elengedtem a kedvesemet és már ugrottam volna, amikor Edward és Emmett mellém ugrottak és elkapták a karomat, hogy visszatartsanak. De ami ezután történt, arra nem voltam felkészülve. Egy puffanás. Úgy pördültem meg, mintha dróton rángattak volna. Alice feküdt a földön eszméletlenül. Az arca fehérebb még a szokásosnál is, a szemei csukva, a teste pedig ernyedten hevert néhány méterre tőlem. A levegő megfagyott. Edwardot és Emmettet is félrelökve rohantam a kedvesemhez. Megőrültem az aggodalomtól és a félelemtől. Csak egy dolog járt a fejemben: Elveszíthetem!

Carlisle is azonnal ott termett és vizsgálni kezdte. Odébb kellett mennem, hogy odaférjen. A Juannak nevezett férfira néztem, és nekiugrottam. Meg akartam ölni. Bevallom, elvesztettem a fejemet. De csak azt akartam, hogy ő essen össze, csak ő darabokban.
- Mit csináltál vele?! – vicsorogtam, miközben Emmett és Edward megpróbált lefogni és lenyugtatni, de nehezükre esett, mert a dühöm és az aggodalmam a képességem révén rájuk is átragadt. De azért bírtak velem. A szemem sarkából láttam, ahogy Renesmee szemei könnyel teltek meg, és Bella a karjaiba kapja, majd eltűnik vele az emeleten. Eközben Carlisle felkapja Alice-t, és Rosalie kíséretében követik Belláékat.
- Jasper, nyugalom – szólalt meg Edward. – Ki vagy te? És mi folyik itt? Azt mondtad, hogy Alice régi ismerőse vagy. Ezért engedtük, hogy velünk gyere.
- Már mondtam. Alice férje vagyok – felelte unottan. Felhördültem.
- Én vagyok Alice férje! – csattantam fel.
- Ez bizonyára félreértés, Juan – próbálta menteni a menthetőt Edward. – Alice a mi családunk tagja és évtizedek óta Jasper felesége.
- Az lehet – vonta meg a vállát. – De én sokkal régebb óta ismerem, előbb vettem el, mint te. Mielőtt átváltozott.
Csend. Döbbenten meredtem rá. Nem, az nem lehet. Alice férjhez ment volna emberként, egy vámpírhoz?! Teljességgel kizárt! Alice engem szeret.
- Hazudsz – sziszegtem.
- Nem kell hinned nekem. Bár nem értem, hogy mit talált egy vademberben, aki előbb akar ölni, aztán csak gondolkozni, esetleg kérdezni. Alice emlékezni fog rám. Most is velem van. Mint minden álmában.
- A vámpírok nem alszanak – jelentette ki Emmett.
- Ti nem is, de Alice igen. Vagy ezt sem mondta el nektek? – vigyorgott. – Nem azért jöttem, hogy veletek harcoljak. Szeretem őt, és vissza akarom őt kapni. Most még te vagy előnyben, de élvezd minden percét, mert amint emlékezni fog, engem választ majd – mondta határozottan a szemembe nézve.


(Alice szemszöge)

Amint visszatért a tudatom, tudtam, hogy baj van. Hallottam a veszekedést a fejem felett. Felrémlettek előttem a kósza álomképek, és próbáltam összerakni a mozaikdarabjait. Most már tudtam, hogy Juant az emberi életemből ismerem. És volt egy húgom. Cynthia, akit nagyon szerettem. Már biztos halott. De hogyan lettem volna emberi életemben egy vámpír felesége? A mondat kiverte nálam a biztosítékot. Én Jaspert szerettem, és akkor felbukkan egy alak, hogy engem akar. Ráadásul ezek a fura dolgok velem mostanában… félek.
- Alice? – hallottam meg a szerelmem lágy hangját egészen a fülem mellett és éreztem, ahogy finoman megcsókolja az ajkaimat. Érezte, hogy ébren vagyok. Én pedig tudtam, hogy aggódott. Tartoztam neki annyival, hogy megnyugtatom. De mi van, ha csak még inkább felzaklatom? Nem tagadhattam tovább azokat a dolgokat, amiket Carlisle már tudott.
- Kicsim, ne félj – suttogta halkan, mire kinyitottam a szemem. De nem tudtam a szemébe nézni. Inkább lesütöttem a szemem. Megpróbáltam nem a nappaliban folyó vitára koncentrálni. A vita, aminek én voltam a központja.
- Sajnálom – suttogtam szomorúan.
- Hogy érzed magad? – hagyta reakció nélkül a szavaimat és aggódva nézett rám. Tudtam, hogy mennyire félt engem.
- Össze vagyok zavarodva – sóhajtottam.
- Végre őszinte vagy – húzta el a száját. – Érzem, hogy hetek óta titkolsz előlem valamit. Valamit, amit az a Juan tud, de én nem. Miért mondta, hogy nálad nem furcsa, ha elájulsz?
Meglepődtem.
- Hogyan ne lenne furcsa? Vámpír vagyok! – csattantam fel, mire a vita elhalt odalent. De nem jött fel senki. Inkább hallgatóztak.
- Ezért nem értek semmit. Beavatnál? Féltelek, Alice – csattant fel, és idegesen járkálni kezdett a szobában. – Nem akarlak elveszíteni.
- Én sem téged – mondtam csendesen. – Nem értem ezt az egészet. Minden akkor kezdődött, a baleset előtt. Láttam egy furcsa lányt, aki hasonlított rám. Aki később azt mondta, hogy Juan eljön értem. Aztán a balesetkor… egy férfit láttam. Ő volt az. Azt a döbbenetet érezted. Mert előtte láttam őt egy látomásban. Aztán álmodni kezdtem vele…
- Hogy mit csináltál? – nézett rám megütközve. A földszinten egy váza zuhant a földre és hatalmas csattanással tört darabokra.
- Én… aludtam. Mostanában. Néhányszor – vallottam be zavartan. A legnagyobb zajjá egy több kilométerre innen lévő halk madár ének vált. Még soha nem láttam így Jaspert, ilyen… döbbentnek. Úgy nézett rám, mintha két fejem lenne. Nagyot nyelve folytattam. – És múltkor, amikor Charlie-nál voltam… Sue megkínált az ebéddel. És nekem ízlett.
- Az nem lehet – nyögte olyan rémülten, hogy megijedtem. Nem nézett rám. Csak csóválta a fejét. Aztán leült és döbbenten meredt maga elé. Meredten, mozdulatlanul. Mint egy kőszobor. Edward önsanyargatására emlékeztetett. Nem kellett még egy belőle. Nem kellett, hogy így érezzen. Velem van a baj és nem vele. Vagy talán biztos van rá valami magyarázat. Kell lennie.

Bella lépett be a szobába, de ahelyett, hogy bármit is mondott volna, átölelt. Jól esett, és engedtem neki. Hiányzott a legjobb barátnőm. Szerepcserében éreztem magam. Én lettem Bella, Jasper pedig Edward. Határozottan nem tetszett a helyzet. Nem mintha bajom lenne velük, de én csak a régi életemet akartam. A sajátomat, amiben az volt a fő bajom, hogy Emmett tönkretette a Gucci cipőmet. Amikor még tökéletes életem volt. Hol vannak azok az idők?
- Tudom, mit érzel most – húzta el Bella a száját. – Én is ilyen zavarodott voltam, amikor megtudtam, hogy terhes vagyok. Edward csak ült és úgy nézett ki, mint aki többet meg se mozdul. Pont úgy nézett ki, mint most Jasper. Nekem pedig fogalmam sem volt, hogy mi lesz ezután, vagy hogy mi történik velem igazán. De túléltem, hála nektek. Melletted vagyunk, Alice, rendben?
- Én csak félek… annyira félek – suttogtam. Jasper végre felnézett, hozzám lépett, szinte félre lökte Bellát, aki kissé sértetten húzódott arrébb és szorosan magához ölelt.
- Kérlek, ígérd meg, hogy ezentúl mindent elmondasz nekem. Kérlek.
Bólintottam.
- Ígérem.
- Mit tudsz erről a Juanról?
- Miközben… nem voltam magamnál álmodtam.
- Mit?
- Egy réten voltam, a felhőket néztem. Egy másik lánnyal, aki a húgom volt. Cynthia. Egyszer csak egy medve támadott meg minket. Futni kezdtünk, de akkor előbukkant egy férfi a semmiből. Legyőzte az állatot. Én megkövülten figyeltem, ahogy kiszívta a vérét és széttépte. Aztán megmondta a nevét és én is az enyémet. Azt mondtam, hogy Mary Alice.
- Tehát az emberi életedből ismered őt?
Bólintottam.
- Emlékszel még bármi másra?
- Úgy néztem ki, mint az a lány a boltban. Majdnem ugyanúgy. De nem őt láttam a látomásaimban, hanem magamat. Én is így néztem ki. Én… azt hiszem, hogy szerettem őt.
- Tehát igaz – suttogta üveges arccal. – A felesége vagy.
Megráztam a fejem.
- Nem érdekel, mint mond. Nem érdekel, hogy ki ő, vagy mit keres itt. Én téged szeretlek, és nekem te vagy a férjem. Csak te.
- Ezt mondod most. De hetekig titkolóztál előttem. Nem bíztál bennem. Róla sem beszéltél. Muszáj volt így megtudnom? Tud rólad olyan dolgokat, amiket én nem. Szeretted őt. Hozzámentél. Ezek után… meg kell kérdeznem valamit tőled Alice. Ugyanúgy szeretsz, mint mielőtt felbukkant volna Juan?
Összezavarodva néztem rá, és próbáltam válaszolni. De a hangok a torkomban ragadtak. Jasper arcán csalódottság suhant végig, majd fogta magát, kiugrott az ablakon, és nekiindult az erdőnek.

2011. június 21., kedd

Múltam sötétje - 6. fejezet


Férj a múltból


Carlisle betartotta az ígéretét, nem mondott senkinek semmit, de Jasper most már rá is gyanakodott. Újra beletemetkeztem az esküvő szervezésébe.
- Hol legyen szerinted? Én a házunkra gondoltam – mosolyogtam Jasperre, aki szerelmes pillantással figyelt és válasz helyett megcsókolt.
- Tökéletes – mosolygott, de nem figyelt a mondandómra. Nagyon szerettem, amikor ilyen aranyos, de most túlságosan fel voltam pörögve.
- Nem is figyelsz rám! Fel lehetne díszíteni az egész lakást és az udvarban megtartani az egész ceremóniát. Legyenek emberek is, vagy vámpíresküvő legyen? Mert ha az utóbbi, akkor tarthatnánk napsütésben is. Na? – néztem Jasperre.
- Nekem mindegy, drágám – felelte, mire megforgattam a szemem, és mérges lettem.
- Neked minden mindegy?! A mennyasszony személye is mindegy? Mert akkor keress valaki mást magad mellé! – csattantam fel és felpattantam. Döbbenten nézett rám, és megpróbált átölelni, de ellöktem a kezét.
- Most mi a baj? Igen, talán nekem minden mindegy, Nekem csak egy dolog számít ebben az egészben. Hogy te állj mellettem, hogy te fogd meg a kezem, hogy téged csókoljalak meg mindenki előtt és ígérjek minden szépet és jót másodszorra is, amit örökké be fogok tartani. Csak az számít, hogy a te arcod sugározzon a boldogságtól, hogy te mondd nekem azt, hogy szeretlek és még soha nem voltam ilyen boldog. Mi ezzel a baj? – kérdezte ingerülten, én pedig meghatottan néztem rá, majd a nyakába ugrottam és megcsókoltam.
- Ne haragudj… megint túlreagáltam – suttogtam bűntudatosan, és a tekintete megenyhült. Hozzábújtam és lenyugtattam magam. Teljesen meghatottak a szavai. Hirtelen egy kép jelent meg a szemem előtt és a tekintetem elhomályosult.

- Bella, Edward és Nessie hamarosan hazajönnek! Még ma! – kiáltottam vidáman és félretéve az esküvős terveket szervezni kezdtem, hogy hogyan fogadjam a kis tündérkét.
- Alice, nyugi. Tudod, hogy nem szeretik a felhajtást… - nyugtatott Jazz és megpróbálta elterelni a figyelmem – meg kell hagyni hatékony módszerekkel – de én tovább pörögtem és egyből díszíteni kezdtem a nappalit. A célom az volt, hogy egy hatalmas felirat lógjon a nappaliban „Üdv újra itthon, Nessie” felirattal. Közben a többiek is előkerültek.
- Mit csinálsz, húgi? – dörmögte Emmett értetlenül.
- Mindjárt hazaérnek! Edward, Bella és Nessie – magyaráztam, mire Emmett ujjongva bokszolt a levegőbe.
- Végre – szólalt meg Esme boldogan. – Főzök valamit Nessie-nek.
- És Jacobnak – szólaltam utána és a telefon után kaptam, hogy felhívjam az említettet. Leírni nem tudom, hogy milyen vidám lett a hangja, amikor meghallotta, hogy Renesmee hazajön. Azt mondta, hogy azonnal átjön. Pár perc múlva már itt is volt.
- Már megint milyen büdös van – fintorgott Rosalie, mire Jake felnevetett.
- Még mindig szőke vagy – csóválta vidáman a fejét.
- Te meg még mindig itt rontod a levegőt. Ha csontot ragasztok a tenger aljára megszabadulunk tőled?
- Ez a megoldás már nekem is eszembe jutott. Egy tükör a víz aljára és viszlát szőke…
- Ha-ha…
Vigyorogva néztem a szócsatájukat, ahogy a többiek is. A figyelmemet nem kerülte el, hogy Emmett pénzt csúsztat Jasper kezébe. Szóval megint fogadtak valamiben. Javíthatatlanok voltak. És azt hiszem én is. Megéreztem Esme főztjének az illatát, és csak nagy nehezen tudtam leplezni az érzéseimet. Éhség. Rémület. És félelem, hogy Jasper megérzi ezeket. A fáradtság is alattomosan támadt meg. Már három napja nem aludtam. Még jó, hogy olyankor Carlisle fedezett engem. Csak kár, hogy nem jött még rá semmire. Hiába kutatott.
- Kérsz enni Jacob, vagy megvárod az unokámat? – szólalt meg Esme kedvesen.
- Inkább megvárom, köszönöm, Esme – hálálkodott Jacob. Most néztem csak meg, hogy mennyire izgatott. Furcsa dolog ez a bevésődés, de talán én sem viselkednék másképp, ha Jasperről lenne szó.
- Mikor jönnek? – kérdezte tőlem. Koncentrálni kezdtem. Kicsit nehezen jött az információ, de végül megláttam a választ.
- Még tíz perc – feleltem mosolyogva és felragasztottam az üdvözlő feliratot. Igazam lett. Tíz perc múlva egy autó fékezett le a ház előtt. Már messziről hallottam a kicsi Nessie hangját, de mégis sokat változott. Vajon, mennyit nőhetett? Még jó, hogy pár év és megáll a növésben. Bár izgalmas volt így vásárolni. Hiszen mindig vehettem neki valami új ruhadarabot, és legalább Esme is sokat jótékonykodhatott. Tiszta haszon. De azért Jacobot nem irigyeltem. Hiszen a bevésődése állandóan változott. Furcsa lehet.

- Hahó – kiáltotta Renesmee és a szüleit megelőzve rontott be az ajtón. – Meglepetés! – kiáltotta, de amikor rájött, hogy rávártunk, akkor elvörösödött. – Titeket nem lehet meglepni – sóhajtotta, majd sorban átölelt mindenkit. Aztán belépett Edward is, és vigyorogva nézte a kislányát.
- Bellát hol hagytad? – kérdeztem meglepetten.
- Mindjárt jön. Az ismerősöddel beszélget – felelte, mire felvontam a szemöldökömet.
- Milyen ismerősöm?
Ekkor léptek be. Bella és egy férfi. Nem kellett egy másodperc sem ahhoz, hogy megismerjem. Juan volt. A férfi az álmaimból, a férfi, aki a balesetet okozta, és a férfi, aki értem jött a titokzatos lány szerint. Ahogy belépett köszönt, de a tekintetét egyenesen rám szegezte. Ahogy a tekintetünk találkozott, megszédültem. Jasper tartott meg, ha ő nincs a földön kötöttem volna ki.
- Alice?! – kérdezte Jasper aggodalmasan és a tekintetét kettőnk között kapkodta. De én nem bírtam elszakítani a tekintetemet az előttem álló alakról.
- Ki vagy te? – kérdeztem rekedtes gyenge hangon, mire ő szomorúan elmosolyodott. A nappaliban izzott a levegő, mindenki minket nézett. Furcsán éreztem magam. A fejem zúgni kezdett, ami biztosan nem normális.
- A nevem Juan Davis, és a feleségemért jöttem – szólalt meg határozott hangon, és még mindig engem nézett azokkal a sötét igéző szemekkel… - Mary Alice Brandon Davis, emlékszel még rám?
Hallottam, ahogy Jasper morog mellettem, és elengedett. Neki akart ugrani az idegennek. Reméltem, hogy a többiek lefogják. De nem tudtam figyelni rá, mert a sötét tekintet örvényében a világ megbillent és minden elsötétedett.

Egy réten feküdtem és a felhőket néztem. Egy lány feküdt mellettem, ismertem őt. Nevettünk valamin. Azt hiszem már órák óta beszélgettünk. A lány az egyik felhőre mutatott.
- Az olyan, mint édesanyánk, amikor dühös – mondta nevetve, és én ezt valamiért nagyon viccesnek találtam. Nem emlékeztem erre a jelenetre, de tudtam, hogy ott voltam.
- Hogy mondhatsz ilyet, Cynthia? – csóváltam a fejem, de nagyon jól szórakoztam. Kisöpörtem egy kóbor barna hajtincset a szememből.
Cynthia. Igen, így hívták a lányt. Tudtam, hogy ismerem őt. Tudtam, hogy szeretem őt. Nem tudom, hogy honnan, de éreztem. Talán mert egymás mellett feküdtünk, talán mert…
- Bárcsak minden este ilyen jó lenne, Alice – sóhajtotta. – De a nővérem vagy és nemsokára férjhez adnak… nem akarlak elveszíteni – suttogta és egy könnycsepp jelent meg a szemében.
- Ki lenne az a férfi, aki elvenne engem? Szerintem te előbb leszel feleség, mint én. Az anyám sem hisz abban, hogy valaha megkérik a kezem. Mindenki azt hiszi, hogy bolond vagyok. Arról nem is beszélve, hogy mindketten mások vagyunk.
- Miért nem titkolod el, amiket látsz?
- Már késő. Már megtudták. Nem olyan könnyű eltitkolni a jövőt – sóhajtottam. – Mert érzem, tudom, hogy a jövőt látom. Nagyapa halálát is láttam. De mi értelme volt? Nem akadályozhattam meg… Akkor miért?
- Mert különleges vagy, és most nem a hihetetlen energikusságodra gondoltam – nevetett. – Néha olyan vagy, mint akit felhúznak és addig pörög, rohan, amíg tart az eleme. Csak sose fogy ki.
Vele nevettem.
- Talán egyszer majd te szervezhetnéd az esküvőmet – mosolygott Cynthia, a húgom. Sose gondoltam, hogy volt egy testvérem, de reméltem. Mindig is szerettem volna egy igazit, aki hasonlít rám, aki olyan, mint én.
- Édesanyánk nem engedné meg – nevettem fel. – Nézd azt a felhőt… olyan szép. Mint egy madár, aki gondtalanul szárnyal az égen. Aki szabad és boldog.
- Gyönyörű… - értett velem egyet, de a egyszer csak megzörrent a közelünkben lévő bokor. Ijedten felkaptam a fejem. Egy medve éhes tekintetével találkoztam. Rémülten sikítottam, és a testvéremre néztem, aki dermedten nézte az állatot.
- Cinthia! Rohanj! Menekülj! – kiáltottam a testvéremre, és futni kezdtem, megpróbálva magam után húzni őt. Még soha nem rohantam így. De megnyugtatott a tudat, hogy a húgom is jön utánam. Csak sajnos a medve is.
Hirtelen egy férfi tűnt elő a semmiből és amikor hátranéztem láttam, ahogy leteríti a medvét. Azt hiszem, hogy akkor döbbentem meg igazán. Megtorpantam és sokkos állapotban meredtem a férfi és a vadállat harcára. Cynthia szerencsére még nem vette észre, hogy lemaradtam. Én csak megigézve néztem az előttem zajló jelenetet. A férfi volt az erősebb. Megharapta az állat nyakát, és úgy tűnt, mintha szívna valamit. Olyan volt, mint akik kiszívják a mérget valakinek a testéből. De most nem azt szívta. Hanem a vérét. A valóság döbbenetes volt. Aztán a medve elernyedt, a férfi pedig darabokra szakadta a testét. Mindezt a szemem láttára. Azt hiszem, hogy minden érzelmem kiült az arcomra, mert a férfi óvatosan közelített. Hátráltam. Féltem tőle. Biztosan bántani akart. Éreztem az emlékbeli énem minden érzelmét és uralkodtak rajtam. Eggyé váltam a lánnyal.
- Ne félj, nem bántalak. Nincs semmi baj. Juan Davis a nevem. Téged hogy hívnak? – kérdezte mosolyogva.
- Alice – nyögtem ki nagy nehezen. – Mary Alice – tettem hozzá. Kedvesen nézett rám. Sötét szemei egyenesen engem néztek. Nem vette le rólam a tekintetét. Úgy éreztem, mintha elvesznék az örvényben. Akárcsak a jelenben, a múltban is elvesztem benne.
Dejavu…

2011. június 9., csütörtök

The Vampire Diaries: Crazy Love

Sziasztok!
Egy ideje rengeteg vámpírnaplók témájú fanficet olvastam és én is kedvet kaptam hozzá. Néhány hete bele is kezdtem az írásába, és most úgy döntöttem, hogy elérhetővé teszem a számotokra. Ha van kedvetek nézzetek be az új blogomra. A történet a Crazy Love címet kapta. Remélem, hogy tetszeni fog!


Tartalom:
Ha három ugyanolyan nőt szeretsz, kit szeretsz igazán? Kérdezhetné valaki Damon Salvatore-tól. Nem elég, hogy Katherine Pierce a bolondját járatta vele, majd beleszeret Katherine hasonmásába, Elenába, aki szerelmes az öccsébe. Ha ez még nem lenne elég felbukkan egy különös lány, aki az álarc alatt ugyanúgy néz ki, mint Elena vagy Katherine…
Charlotte P. Davis bosszúszomjasan érkezik Mistic Fallsba, hogy megkeresse barátnője, Lexi gyilkosát. Csak egy dolog jár a fejében, mikor belecsöppen a hihetetlen világba: Megölni Damon Salvatore-t! De mikor találkozik vele és megismeri a kisváros természetfeletti lakóit… a terve felborulni látszik. Képes megküzdeni mindennel? Képes két hasonmásával versenyezni Damon szerelméért? Képes megőrizni kilétének valódi titkát? Képes megküzdeni azokkal a veszedelmekkel, amik várnak rá? Minden az ő sorsán múlik… De vajon, túl lehet-e élni ennyi titkot?

2011. június 1., szerda

Érettségi

Sziasztok!
Hamarosan szóbelizek az előrehozott választott tantárgyamból, és szinte még sehol sem tartok a felkészüléssel. Soha nem marad rá időm. Szóval... csak az érettségi után tudok friss fejezetet hozni, nagyjából a hónap végén. Remélem, hogy megértitek, és amint végeztem, igyekszek új fejezetet hozni. Ez nem minden blogomra érvényes, mert ahol vannak előre megírt fejezetek, ott továbbra is tudok frissíteni. De a Múltam sötétjéből sajnos nincs.
Sajnálom és köszönöm a megértéseteket!
Puszi:
Ginewra