Shooting Star - 4. fejezet

(A képen Jacob)

Jacob

- Claire! Nyugodj meg, mi a fene történt? – kérdeztem idegesen, mert végre megbékéltettem Leaht, és ki akartam élvezni a helyzetet. Olyan régen voltunk egymáshoz ennyire közel és már nagyon hiányoztak az érintései. Hiába minden bunkó szó, én szerettem Leaht és szerintem a maga módján, ő is szeret engem.

Claire az előbb kezdett őrült módjára dörömbölni az ajtón, gyorsan magunkra kapkodtuk a ruhánkat és ajtót nyitottam. De Claire meg se szólal, csak ijedten hápog, kicsit idegesítő.

- Bökd már ki – morogta Leah, és hagyta, hogy átöleljem a derekát.

- Dave… - nyekeregte Claire és ijedten néztem a fiam szobájának az irányába. Francba, mikor jött haza? Miért nem emlékszem? – Beszélgettünk és megjelent… két farkas… - zokogta zaklatottan.

- Merre? – raggattam meg a ruháját durván. Hatalmas indulat kerített a hatalmába és éreztem, hogy baj van…

- Az ösvényen – nyögte ki, majd félrelöktem, és rohanni kezdtem az említett irányba. Futottam, ahogy csak kitelt tőlem, mert minél előbb meg akartam találni a fiamat, aki veszélyben volt. Most már éreztem a szívem tájékán a szorítást, és szörnyen féltem. Talán még soha nem féltem ennyire, hogy elveszíthetem.

Istenem, mennyit veszekedtem vele! Mondtam neki valaha, vagy legalább éreztettem vele, hogy fontos nekem? Nem emlékszem ilyenre, csak arra, hogy üvöltözök minden semmiség miatt. Mekkora barom vagyok! Miért rajta vezettem le a problémáimat, amit Leahvel való kapcsolatunk megromlása okozott?!

Édes istenem, csak találjam meg élve! Kérlek! A francba, a francba…

Az ösvényre érve összeszorult a torkom, mert nem volt senki sehol. Tovább rohantam. Néhol találtam vérfoltokat, amik még jobban rám ijesztettek. Aztán egyszer csak egy forró kezet éreztem a vállamon.

Megperdültem a tengelyem körül, Leah állt mögöttem.

- Megtaláljuk – suttogta határozottan, de egyben fájdalmasan. Talán ugyanaz játszódott le benne, mint az előbb bennem. Még soha nem láttam őt ilyennek, alig ismertem rá.

- Úgy legyen – leheltem válaszképp, és együtt rohantunk tovább az erdőben.

- Dave! – kiabálta Leah órákon keresztül, de válasz nem érkezett. Az erdőben néma csend honolt.

Dave

Remegtem a láztól, de tudtam, hogy ez jó. Mert meggyógyítja törött végtagjaimat néhány röpke óra alatt. Egy hideg, bársonyos kéz simított végig a testemen és jólesően megborzongtam. Élveztem. Ah…

- Dave? Hallasz engem? – kérdezte Nessie aggódva, és a hangja szebb volt, mint valaha. Francba, lassan tényleg nyálgéppé változom. Azért remélem, hogy Nessie majd összekanalaz.

- Ja – morogtam gyengén. Hirtelen düh támadt bennem, mert én úgy terveztem, hogy ha szerelmes leszek, akkor én mentem meg a csajt és nem fordítva. Utáltam gyengének és sebezhetőnek mutatkozni, most mégis rákényszerültem.

És ez nem jó, nagyon nem.

Épp ezért egy hirtelen mozdulattal felültem és kinyitottam az eddig csukva lévő szememet. Nessie ijedten felsikkantott, és vissza akart nyomni az ágyába, de nem hagytam magam.

- Jól vagyok – jelentettem ki gyorsan és a ruháim felé nyúltam. Várjunk csak… ezek nem az én ruháim…

Körbe néztem, egy női szoba kellős közepén találtam magam, és virágos ágynemű kellős közepén. Gyorsan leesett, hogy Nessie ágyában fekszem… meztelenül.

- Hé, nyugi… Nincsen… - kezdte Nessie nyugtatólag.

- Mi az, hogy nyugi?! – csattantam fel. – Mikor vetkőztettél le? Hol vagyok? Kinek a ruhái ezek?

- Alsógatya van rajtad – vigyorgott erre ő. – A szobámban vagy, és a ház tulaja adta a ruhákat.

- Most megnyugtattál… Hogy kerültem ide? Várjunk csak… ez a tulajod ruhája?

Nessie bólintott.

- Te egy férfival élsz egy házban?! – sziszegtem elfehéredett arccal és dühtől remegő hangon.

- Jaj, állj már le, oké? – csattant fel felháborodva. – Mégis honnan tudjam, hogy mit keresel itt? Arra ébredtem, hogy felüvöltesz, és mikor megnéztem, hogy mi van, te véresen feküdtél a ház mellett, és nagy nehezen sikerült lenyugtatnom Charlie-t, hogy ne szóljon a családodnak, mert te nem akartad. Charlie a nagyapám is lehetne, úgyhogy befoghatod, szájhős.

- Ne haragudj – motyogtam. – Én… csak össze vagyok zavarodva, nem akartalak megsérteni.

- Sose akarsz – morogta, de az arca meglágyult. – Feküdj vissza, nem vagy jól.

- Dehogynem, már teljesen felépültem.

- Három óra alatt? Na persze.

- Nessie… én nem vagyok ember, gyorsabban gyógyulok.

- Beverted a fejed? Szerintem mégis jobb lenne, ha pihennél, vagy vigyelek dokihoz?

- Nem, az én családom a vérfarkasok fajába tartozik. Gyorsabban gyógyulunk, és ezért mondhattam, hogy ne vigyél sehova, mert kissé furcsa lenne. Nem vetted még észre, hogy alapjáraton is mennyire forró a bőröm?

- De észrevettem, de azt mondtad meleg vagy – nevetett fel hirtelen, de láttam, hogy hisz nekem, így hátradőltem, és vele nevettem.

- Ha jól vagy, akkor nem kéne hazamenned?

- Nem akarok többé hazamenni – morogtam.

- Miért? – döbbent meg. Az arcán együttérzés és aggodalom futott át, de csendben várta a válaszom.

- Mert nem. Azt hiszem, hogy ideje lennem megszöknöm.

- De mégis hova mennél? – fakadt ki. – És miért?

- Mindegy, csak el innen. Unom ezt az életet Nessie, de ha gondolod velem jöhetsz. Meg kereshetnénk a családodat, na?

- Én… - hebegte, de láttam, hogy túlságosan kísértésbe esett az ajánlatomtól. Nem volt szép tőlem, hogy ezt hoztam elő, de nem akartam egyedül menni, Nessie nélkül. Mert ő volt az egyetlen, aki hiányozna innen. A barátaim is persze, de ők szóba se állnak velem.

- Nem kényszerítelek semmire, csak felajánlottam egy lehetőséget.

- Miért?

- Mert szeretek veled lenni, és mert imádom a rejtélyeket, és a megoldásukat. Talán túl sok krimit néztem kiskoromban. Legalábbis apa szerint ezért.

- Komolyan segíteni szeretnél nekem? Minden álmom az volt, hogy egy napon felkerekedek és megkeresem őket. És ha megtalálom őket, számon kérem rajtuk, hogy miért hagytak el engem.

- Nem viccelnék ilyesmivel, ezzel nem.

- Akkor benne vagyok, de figyelmeztetlek, nem hinném, hogy pár napról lenne szó. Lehet, hogy évekig eltart, és neked, velem ellentétben van családod. Nem lehetek annyira önző, hogy miattam hagyd itt őket. Maradnod kéne… miattam ne…

- Hidd el nekem, hogy ez nem miattad van. Te még nem is voltál itt, mikor a szökésem terveztem.

- Köszönöm – suttogta halkan, és én megérintettem könnyes arcát. Szinte vonzott a tekintete, elvesztem a mogyoróbarna szemekben. Az ajkai egyre közeledtek, ahogy az arcom megmozdult feléje, majd lágy szenvedélyességgel egyesítettem a nyelvünk játékát, és vadul csókoltam. Nem akartam, hogy vége legyen.

Pihegve vált el tőlem, és rám nézett csillogó tekintettel.

- Ne, még ne… - zihálta, és én elmosolyodtam. Lehet, hogy most utasított el, de láttam, hogy mennyire vágyik rám és a csókjaimra.

- Oké, én ráérek. Önkéntes száműzetésem veled megkezdődött. Előre élvezem.

- Bolond – legyintett meg kacagva és felállt, hogy összerakjon néhány cuccot, amit magával hoz.

Én csak néztem, ahogy tényked, és hátradőlve pihentettem a tagjaimat, egészen míg Nessie hozott nekem enni.

Füttyentettem egyet.

- Ez ám a mennyország! – lelkendeztem szemtelenül. – Ágyba kaja és egy angyali bombázó hozza ki nekem… ja és a tündér ágyában fekszem. De szép is az élet!

* * *

- Indulhatunk? – mosolyogtam rá kedvesen. Bizonytalanul nézett rám vissza, és ismét megkérdezte, hogy biztos vagyok e benne, és ismételten bólintottam. Bár talán egy kicsit elbizonytalanodtam, ha a szüleimre gondoltam, mert talán valahol a szívük mélyén biztosan szeretnek. De aztán elvetettem ezt a gondolatot, mert akkor azt éreznem kellett volna. És én mást nem éreztem velük kapcsolatban, csakhogy hagyják már abba az üvöltést.

Éljenek a családi idillek…

- Menjünk, csak hagyok egy üzenetet Charlie-nak, hogy ne aggódjon miattam és kiadhatja másnak a szobát. Kár érte, mert igazán megkedveltem. De a szüleim megtalálása fontosabb.

- Biztos jönni szeretnél? – tettem fel ezúttal én a kérdést. – Ez nem lesz kéjutazás, lehet, hogy pokoli körülmények között leszünk, de én melletted leszek, ha te is úgy akarod. Az is lehet, hogy többet nem térsz vissza…

- Fejezd be, Dave! Kettőnk közül neked van veszteni valód! Nekem itt nincs senkim.

- Gyakorlatilag nekem sem, tehát egy-egy. Na de menjünk…

Nessie nem válaszolt csak a hátára vette a táskáját…

- Add ide, viszem én – nyúltam érte és kinyitottam előtte az ajtót, igazi lovag módjára. Na de menjünk, szökjünk…

Shooting Star - 3. fejezet

(A képen Dave farkasként)

Nessie

Talán életemben először tévedett az első benyomásom, mert Dave sokkal normálisabb volt, mint azt valaha feltételeztem volna róla. Hajnalig feküdtünk a fűben, és ő még csak nem is próbálkozott, de a napnál is világosabb, hogy nem vagyok közömbös neki.

Én nem tudom, hogy mit érzek, még soha nem találkoztam olyan normális sráccal, akinek bejövök. Na jó, nem túlzok, mert azért Dave se normális.

De azt is látom rajta, hogy a macsó, kemény legény figura csak álca számára, hogy elrejtse azt a fájdalmat, amit a szülei veszekedése okoz neki. Pedig neki legalább ott vannak a szülei, és nem árva, mint én.

- Én megértem, hogy mit érzel, azért mert árva vagy – szólalt meg Dave mikor visszafelé tartottunk. Most nem vigyorgott. Először azt hittem, mert álmos, de rájöttem, hogy neki inkább a szíve fáj, és azért nem mosolyog. – Tudod… Én is úgy érzem magam, mint aki árva, magányosan. Ne érts félre, én szeretem a szüleimet, vagyis hát… már nem annyira, de az utóbbi években, mintha idegenek lennének, és teljesen mások lettek. Már nem törődnek velem, csak üvöltenek, mást nem csinálnak. Azt hiszem árva vagyok, még ha vannak is szüleim.

- Oh… én… - hebegtem, de az ujját kedvesen a számra tette és rám mosolygott.

- Te is így érzel?

Szomorúan bólintottam, de most inkább az keserített, hogy mások is így éreznek, mint én.

- Merre laksz most?

- Kibéreltem egy házat, a munkából keresett pénzemen. Ne feledd egy szökött nőszeméllyel beszélgetsz.

- Mit dolgoztál? – sötétült el hirtelen az arca és kemény lett az arca, mint a hideg márvány. Ahogy rájöttem, hogy mit feltételez, irtózatos méreg öntött el.

Pofon vágtam, mire nagyot jajdulva kapott az arcához, és rájött, hogy mit mondott nekem. Mindketten vörösek lettünk, én a dühtől, ő a szégyentől.

- Csodálatos este volt – szólaltam meg csendesen remegve. – Kár, hogy elrontottad a végét, csalódtam benned. Nem vagyok kurva – sziszegtem a végét és elindultam a bérházam felé. Nem néztem hátra, de tudtam, hogy ő még mindig utánam bámul és megbánt mindent. De nem érdekel, engem senki ne kurvázzon le…

A város kihalt volt éjszaka, de a telihold különös fénybe vonta a csendes kisvárost, Forksot. Forks. Valami varázslatos vonzott ehhez a helyhez, de még nem jöttem rá, hogy miről lehet szó. Végre megtaláltam a házat, mi lakhelyemül szolgált. Nagy ház volt, de a tulajdonos, Charlie bácsi nagyon olcsón kiadta nekem az egyik szobát.

Keveset beszéltünk, nagyon zárkózott férfi volt, és bűntudatom volt, amiért ilyenkor jövök haza. De mégis megkedveltem őt pár nap alatt, főleg, mert láttam, hogy mennyi fájdalom van a lelkében. Sosem beszélt velem a magánéletéről, csak annyit tudtam, hogy elvesztette a lányát évekkel ezelőtt, a szerelme pedig nagyon régen elhagyta.

Ő is magányos volt, akárcsak én.

Halk léptekkel léptem be a házba, hol mélységes csend uralkodott, és én nem akartam felébreszteni Charlie-t. A konyhában megtorpantam az asztalon ott maradt a vacsora, és gyorsan hűtőbe tettem, hogy meg ne romoljon, majd lassú, óvatos léptekkel felmentem a lépcsőn és nyugovóra tértem a szobámban és a kényelmes és puha ágyamban.

Dave

Legszívesebben a fejemet vertem volna a falba, de csak fa volt a közelben, így azt használtam. Kicsit megfájdult tőle a fejem, és szédülve mentem tovább a házunk felé. Már előre láttam, ahogy Leah meglát, és üvöltve pofoz meg, amiért szó nélkül maradtam ilyen sokáig.

Régebben azzal áltattam magam, hogy ez azért van, mert aggódik miattam, de ma már tudom, hogy csak okot keres, hogy gyakorolhassa a csiripelést.

Halkan nyitottam ki a házunk ajtaját, de a következő pillanatban egy női sikolyt hallottam a szüleim szobája felől. Te jó ég! Mond, hogy nem ölik meg egymást!

Már nem törődtem a halk léptekkel, futva nyitottam be a szüleimhez, de a látvány letaglózott. Anyu kéjesen felnyögött, engem pedig elfogott a hányinger. Izéltek.

- Drágám – sóhajtotta Jacob vággyal telve, én pedig hangosan becsaptam magam után az ajtót és kimentem a házból.

Ennyit arról, hogy aggódtak miattam. Boldogabbak nélkülem, még veszekedniük sem kell. Én lennék az oka annak, hogy ilyenné váltak? És talán boldogok, mert azt hitték, hogy megszöktem, és többet nem jövök vissza?

Szégyenszemre könnyek gyűltek a szemembe, de gyorsan eltüntettem őket, és ököllel bevertem egyet a fának. A fa törzsén ott maradt az öklöm nyoma. Legalább hagytam nyomot magam után.

- Dave? – hallottam meg Claire kedves hangját.

- Szia Claire – köszöntem morogva, most nem tudtam kedves hangot megütni, mert eszembe jutott Nessie dühös arca is. Talán örökre megbántottam, pedig csak a féltékenység lángolt bennem.

- Sétálunk egyet? – kérdezte, és én meglepetten bólintottam.

- Mi a baj? – kérdezte, mikor már egy ideje sétáltunk az ösvényen.

Felsóhajtottam.

- Semmi.

- Szerinted elhiszem? Figyelj, Dave… Én kedvellek, és nem akarlak szomorúnak látni. Fontos vagy nekem.

- De…

- Jaj, muszáj félreértened? Én Quilt szeretem, de te attól még a barátom lehetsz.

- Bocs, nem akartalak megbántani…

- Máskor nem szoktál ilyen komoly lenni, mi van veled? Én egy örök vidám és komolytalan srácot ismertem meg benned. Ő hova tűnt?

Kedveltem Claire-t, két évvel volt nálam idősebb, és afféle nővér pótlék volt számomra. Nem akartam, hogy miattam aggódjon. Főleg, mert két hét múlva lesz az esküvője.

- Én… - kezdtem, de Claire sikolya belém fojtotta a szót. Dermedten mutatott a hátam mögé, ahol két hatalmas farkas állt, de közel sem a fajtánkból valóak. Annál nagyobbak és veszedelmesebbek voltak.

- CLAIRE! FUSS! – üvöltöttem és átváltoztam a farkas alakomba. Még láttam a szemem sarkából, hogy Claire fut, hogy segítséget hívjon, aztán rávettem magam a két farkasra, de a fő célom az volt, hogy elcsaljam őket a rezervátum területéről.

Megkergettem őket, és már messze jártunk. Azt hittem, hogy győztem, de a második farkas nagyon szívós volt és nem tudtam kiütni. Kínkeserves harcot vívtam vele, és biztos voltam benne, hogy végem van. És hogy hibáztam, mert a város közelében voltunk, láttam egy házat. Ez erőt adott és még elszántabbul küzdöttem, míg végül egy szánalmas vakkantással elmenekült, vissza az erdőbe, én pedig visszaváltoztam emberré.

Megpróbáltam menni valamerre, de túl sok sebből véreztem, és kimerülten rogytam a földre és elvesztettem az eszméletem, de még előtte felordítottam.

Nessie

Egy ordításra ébredtem, de azt hittem, hogy csak álmodok. Charlie ijedten rontott be a szobámba.

- Jól vagy? – kérdezte aggódva.

- Igen, de mi volt ez? Valaki ordított! – estem pánikba. Charlie fogta a pisztolyát és kirohant a házból, hátha megtalálja a zaj forrását. Utána mentem, de a látvány, sikoltásra késztetett.

Dave feküdt a földön nem messze a háztól vérben fürödve, szétszaggatott ruhában és ájult állapotban. Nem tudtam megmozdulni, csak sírva fakadtam. Nem akartam, hogy meghaljon.

- Dave – suttogtam ijedten és lerogytam a teste mellé.

- Ismered? Várj… Ő nem Billy unokája?

Bólintottam.

- Kórházba kell vinni, és szólni Jake-nek… - szólalt meg Charlie, miután túljutott a döbbeneten, de a szemei ijedten és aggodalmasan csillogtak.

- Ne… - nyögött fel hirtelen Dave. – Ne szóljatok… senkinek.

- Dave! – sikoltottam.

- Meggyógyulok magamtól, csak… te légy mellettem, Nessie – lehelte és behunyta a szemét és mély álomba merült.

Sírva figyeltem és egy csókot nyomtam az arcának arra a részére, ahol nem volt vérrel borítva.

- Nem hagylak magadra…

Shooting Star - 2. fejezet

(A képen Dave)

A nap folyamán legnagyobb sajnálatomra nem láttam Őt, és igyekeztem minél kevesebb emberrel összefutni, mert mindenki csak az ebédlőben történtekről beszélt. Most már tényleg világos nekik, hogy a nőkhöz vonzódok, sőt az is, hogy melyikhez…

Mikor hazaértem senki nem volt otthon, és fellégeztem. Csend, áldott csend! Végre nem kell hallgatnom őket…

Sokan nem értékelik ezt az áldott kiváltságot, de én nem esem ebbe a bűnbe. Pontosan, nagyon is értékelem. Mi az, hogy…

Vigyorogva dőltem hanyatt az ágyamon és a mai napomon nevettem. Hogy lehetek én néha ennyire ütődött? Úgy néz ki, hogy ez velem jár gyakran… na de sebaj, akkor is meghódítom azt a szépséget.

Zach persze bolondnak tartana, hiszen nagyon sok széplány omolna a karjaimba – és az ágyamba – ha akarnám, akár egyetlen szóra, de én őket már meguntam. Nem tudnak újat nyújtani, talán valami komolyabbra vágyom? Lehet, és Nessie… Annyira gyönyörű, mint egy angyal. De miért nem tudja senki, hogy ki ő? És miért nem mondta a vezetéknevét?

A mosolya pedig… hát hű…

- Dave!!! – hallottam meg hirtelen egy üvöltést a bejárati ajtó felől, amit apa hangjának tudtam betudni. Lassú mozdulattal felkaptam, a zenelejátszót szépen lassan letettem az ágyam mellé – ott a helye – majd elindultam lefelé a lépcsőn.

- DAVE!! – üvöltötte, ezúttal hangosabban. Azt hiszem, ha legközelebb boltba megyek veszek még egy füldugót, vagy az sem elég? Vagy már elhasználódott?

- Helló, apa! – köszöntem lezseren, és szemügyre vettem Jacob Black lila fejét, ahogyan azt latolgatja, hogy miért lehetek ennyire idióta… Inkább örülne, hogy viszonylag egészséges és mondhatni normális fia van. Bár a hangsúly a viszonylagon…

- Samnél voltam! Mit képzeltél magadról? Nem elég, hogy a fia homoszexuális, miért kell neked megaláznod az egész iskola előtt? Megőrültél? Emily teljesen maga alatt van… Hogy hányhattad le? Tudom, hogy undorító, amit művel, de nem gondoltam, hogy a fiam… Takarodj innen! A vacsoráig színedet se lássam! – morogta, és sóhajtva elhúzta a csíkot. Francba, azt hittem, hogy a hányásomért gratulálni fog, mert alapvetőleg jó fej volt az ősöm, de mostanában teljesen megváltozott. Mintha kicserélték volna… Talán prostata gondok?

Felrobogtam a szobámba, magamhoz vettem a zenelejátszóm és az erdő felé vettem az irányt. Rohantam marha gyorsan, és nagyon jól esett. Mindig így engedtem ki a gőzt, de másoknak erről nem beszélhettem, mivel én nem teljesen ember voltam. Farkasgéneim szabadultak ilyenkor fel bennem, és kicsit sem bántam.

Nem csak a szex használ a feszültség levezetéséhez, hanem egy kiadós futás is. Legalábbis az én részemről, mert imádtam a sebességet.

Egy csodaszép rétre érkeztem, amit még anno én találtam az erdő szívében, és közel állt a szívemhez, szerettem itt lenni. Bármin gondom, bajom volt, itt megnyugodtam. A fák békés susogása, a madarak csicsergő hangja és a festői táj erősen a szívemhez nőtt.

Ledőltem a fűbe és beraktam a fülhallgatót a fülembe és most egy japán énekesnő csodálatos hangját hallottam. A nevét nem tudtam, nem is az a lényeg. Nem voltam igazán japán mániás, sok más zene és rengeteg más műfaj volt, amit szívesen hallgattam, de most ezek voltak az újabb számok. A többit már untam.

Behunytam a szemem és ellazultam, átadtam magam a fantázia és pihenés csodálatos világának és a felhőket figyeltem. Gyakran csináltam, hogy alakzatokat próbáltam kivenni belőlük, de a csillagokat még jobban szerettem. Misztikusabbak és titokzatosabbak voltak, és mindig arról álmodtam, hogy egy napon látok egy hullócsillagot, és kívánhatok valamit. Csak egyetlen kívánságot szerettem volna, de eddig nem jött össze.

Észre se vettem, hogy az órák milyen gyorsan telnek, és hamar alkonyodni kezdett. Alkonyat, a legszebb napszak. Legalábbis szerintem. A nap lepihen fárasztó napja után, majd előbújnak a szépséges csillagok, és titkaikkal nyűgözik le az embereket idelent.

Tudom, hogy nyálas vagyok, de néha előfordul még velem is. Azt hiszem, hogy ez normális.

- Dave? – hallottam egy döbbent hangot nem messze tőlem. Gyönyörű, csilingelő hangja az egekig röpített és azt hittem, hogy álmodom. De nem akartam felébredni…

Kinyomtam a zenét és felnéztem, Nessie állt nem messze tőlem egy lenge nyári ruhában, ami még jobban kiemelte nőies alakját és hófehér bőrét.

- Nessie? – leheltem döbbenten, de mikor felfogtam a szerencsémet, elmosolyodtam. – Mi járatban? Csaknem engem keresel?

- Ugyan – legyintett. – Én csak sétáltam és rátaláltam erre a meseszép rétre, azt hiszem, hogy jártam már erre. Igazán nem akarlak zavarni, elmegyek, ha gondolod…

- Szabad ország, nem az én területem. De ha az lenne, akkor sem küldenék el egy angyalt.

- Rendben, maradok. De emlékszel, hogy mit mondtam a magadfajtákról? Akkor ahhoz tartsd magad.

- És ha én a barátod akarok lenni?

- Barát? Ha már a barátnő nem jött össze, mi? – vigyorgott rám gúnyosan, de neki még ez is jól állt. Jól van, na. Neki mi, nem?

- Pontosan, kiaknázatlan lehetőségeim vannak. De semmit nem tudok rólad, honnan jöttél? Merre laksz?

- Én sem tudok rólad semmit – jegyezte meg halkan.

- Az nem akadály. A nevem David Black, Jacob és Leah Black egyetlen fia. Világéletemben, La Push területén éltem, és a szüleim mostanában folyamatosan veszekednek minden értelmetlen hülyeségen. De már megszoktam, és csak kötelességből tartanak meg maguk mellett.

- Ezt nem hiszem, szerintem szeretnek.

- Én nem úgy érzem, és nekem sem igazán hiányoznak – hazudtam, de nem hitt nekem. Fura lány volt. Percek alatt meséltem el magamról ezer dolgot, és egyből látta, hogyha nem mondok igazat. – Két jó haverom van, Mark és Zach, akik most homokosnak hisznek, pedig én százszázalékosan a női nemet szeretem.

- Vettem észre, hogyan gondoltad, hogy elhiszem, hogy buzi vagy?

- Mert miért nem? Nem ismersz…

- Végül is, de voltak elég feltűnő jelek. Például, úgy néztél rám, mint aki szellemet lát…

- Angyalt.

- És az arcodon valami furcsa bárgyú kifejezés ült, és csak én voltam a látószögedben, így nem mondhatod, hogy Olivert nézted. Na meg ne is beszéljünk arról, hogy nagyon merev és egyenes volt a tartásod odalent – tette hozzá kajánul, de mintha az arca elpirult volna a nemi szervem említésétől.

- Oh, milyen jól megfigyelted. Most mesélj te… nem fognak a szüleid aggódni?

- Na és a tieid?

- Nem hiszem, hogy különösebben zavarná őket. De nem válaszoltál… Talán nem szereted őket? Tudod én megértem, a szülőkkel csak a gond van, bárcsak ne lennének szüleim.

- Árva vagyok – közölte fagyosan, és le is fagytam egy kicsit a villámló tekintettől. Nessie arca vörös volt a méregtől és a keze remegett, de nem vágott pofon, vagy ilyesmi.

Aztán hirtelen elsimult az arca és halkan megszólalt.

- Ne haragudj – suttogta és egy könnycsepp jelent meg a szeme sarkában. Nem szólaltam meg, csak óvatos, gyengéd mozdulattal magamhoz öleltem. Percekig álltunk egymáshoz simulva és remekül éreztem magam, ott ahol vagyok. A szerelmemet öleltem magamhoz, bár ő ezt nem tudta. Mármint, hogy ő az én leendő párom. Legalábbis, ha apa nem szívatott a bevésődéssel.

- Köszönöm – lehelte hálásan. – Ne haragudj, nem tudhattad.

- Tapintatlan voltam, sajnálom. Alkonyodik – mutattam a lenyugvó napra és kedvesen Nessie-re mosolyogtam. – Azt tartják, hogy ez a legszebb napszak, a szerelem napszaka. Szerintem gyönyörű, de hozzád nem ér fel, egy kicsit sem.

- Dave…

- Tudom, bocs. Ígérem, hogy visszafogom magam. Nem beszélgetünk egy kicsit? Én mindig idejövök és ledőlök a fűre és nézem a felhőket, vagy éppen a csillagokat. Nincs kedved hozzá? Csak barátilag… - tettem még hozzá gyorsan.

- Szívesen – nézett rám és bólintott, majd lefeküdt a fűre és én is mellételepedtem. Sokáig nem szólaltunk meg, hiszen nem volt szükség szavakra. Talán ez volt életem legszebb alkonyata, de hamarosan feljött a hold és a csillagok.

- Nem ismerem a szüleimet, ebben az erdőben találtak meg, mikor egyhónapos lehettem, és én nem emlékszem semmire. Az árvaházba kerültem, de nem sokáig maradtam. Minden család engem akart, mert lenyűgöztem őket, de én nem tudtam beilleszkedni egy családba sem. Hat családnál voltam eddig, aztán meguntam, és mindenkire nemet mondtam, vagy éppen elüldöztem.

- És most?

- Elszöktem az otthonból és beiratkoztam a sulitokba. Azért idejöttem, mert ez a hely köthető leginkább a múltamhoz és a szüleimhez és egy napon megkeresem őket, és számon kérem rajtuk, hogy miért dobtak el maguktól.

- És ha nem élnek? Ha nem önszántukból váltak meg tőled?

- Erre én is gondoltam, de valahol legbelül érzem, hogy élnek, csak azt nem tudom, hogy hol.

- Van valami terved?

- Nem igazán, semmi nyom nincs. De talán tudnák kérdezősködni. A nevüket tudom, legalábbis a keresztnevüket. Edward és Bella, de ez vajmi kevés ahhoz, hogy megtaláljam őket.

- Nem annyira. Gondolj bele, hány gyereket neveznek Edwardnak a szülei manapság? Ez inkább a huszadik század elején volt népszerű, azóta kiment a divatból.

- Igaz, okos vagy – mondta, és már nyitottam a szám, mikor közbeszólt. – Tudom, hogy tudod, de ne légy ennyire ego, mert nem azt mondtam, hogy tökéletes vagy. Vannak hiányosságaid több téren is…

- Neked nincs.

- Oh, dehogynem. Senki nem tökéletes, ahogy én sem.

- Szereted a csillagokat? – tereltem a témát.

- Igen, miért?

- Akkor nézz oda gyorsan! És kívánj! – mutattam az égre, ahol most két fényes hullócsillag szelte át az eget, egymást keresztezve. – Tiéd a jobb…

Behunytam a szemem, és felidéztem magamban a szívem legfőbb kívánságát, és elmosolyodtam. Soha nem láttam hullócsillagot, most meg egyszerre kettőt… Két csillag, a mi csillagunk, a mi kívánságunk.

- Köszönöm, Dave – lehelte Nessie hálásan. – Mindig is arra vágytam, hogy lássak egy hullócsillagot.

- Dettó… De én nem ma láttam először, mert nekem te vagy csillagom, még ha most nyálasnak tűnök is, akkor is így igaz.

- Nem tartalak nyálasnak, ne félj.

Két csillag, két fiatal és a jövőjük egy szépnapon egybeforr… Mert így lesz teljes a szerelmes egész…

Shooting Star - 1. fejezet

(A képen Nessie)

Egy újabb regény, de ezúttal Nessie és egy saját szereplőm, Dave lesz a központban. Dave Jacob és Leah fia, akinek elege van a szüleiből és egy kínos félreértés során a barátai sem állnak mellette. Ekkor megismeri a gyönyörű Nessie-t, aki nem ismeri szüleit. Együtt vágnak útnak, hogy teljesítsék vágyaikat...


Dave

- Mondtam, hogy ne szüld meg! Akkor most ne nyafogj az alakod miatt! – kiabálta apa, a hangja átszűrődött a szobám falán, és én a párnámat a fejemre szorítottam. Mert nem akartam hallani egy újabb vitát. Már rutinosan nyúltam az ágyam mellett pihenő fülhallgató felé és bekapcsoltam egy pergő japán rock számot, ami elnyomta a szüleim ordítását.

Talán most nem esnek egymásnak, mint egynéhány alkalommal… reméljük a legjobbakat.

Pár órával később kapcsoltam csak ki a zenét, mikor már csend volt a szomszéd szobában és egy sóhajtás közepette álomba merültem.

Másnap reggel az ő hangjuk ébresztett. Fura, reggel nem szoktak veszekedni. Mi történhetett?

- Mondtam már, az istenért! A te fiad! Beszélj már vele! – ordította anyám magából kikelve. Éljen a reggeli madárcsicsergés…

- És mégis mit mondjak neki? Miért nem te kérdezed meg, hogy tényleg buzi-e?! Te vagy az anyja! Ilyen ferde géneket is csak tőled örökölhetett…

- Már megbocsáss, drága, de én nem lehetek buzi, úgyhogy ne rám kend a fiad génhibáját…

- Ha buzi, akkor az én fiam, mi? – csattant fel apám. Én pedig alig bírtam visszafojtani a feltörni készülő röhögésemet. Az arcomat a párnámba temettem és úgy csukladoztam a feltörő nevető ingerektől. Ez volt a célom, hogy ráijesszek drága őseimre, mert már elegem volt, hogy alaptalan apróságokon kapnak össze. Most legalább kaptak okot.

Mint az óvodások, de most nem? „Te beszélsz vele!... Nem te beszélsz vele!” Körülbelül ilyen eszmefuttatása van egy kis ovisnak is…

- Leah, te szülted!

- Te meg felcsináltál… mi a különbség, azon kívül, hogy nekem a szülés jobban fájt?

- Jóó reggeeelt! – köszöntem feltűnően vigyorogva, és ők azonnal elhallgattak. Vajon, most azon tipródnak, hogy hogyan kezdjenek el beszélni velem a nemi identitásomról? Gázos… De nekik, mert nem vagyok buzi, még csak az kéne. Olyan szexi csajok mászkálnak az utcán, főleg nyáron… Le nem mondanék róluk…

Bár direkt akartam, hogy azt higgyék, hogy homi vagyok, ezért is hívtam át hozzánk egyik délután Olivert, aki soha nem tagadta, hogy a saját neméhez húz a szíve. Igazából undorított a gyerek, de a cél szentesíti az eszközt, nem igaz?

Szexi pasi lehetek, ugyanis Oliver vidám hangulatban fogadta el a meghívásomat, és átsietett hozzánk. Remélem, hogy kotont nem hozott, nem mertem megkérdezni… Hátha félreérti és rám ugrik… Azt soha nem mosnám le magamról.

- Juj, szijaa! – köszönt Oliver mosolyogva és megrebegtette a szempilláit. Azt hittem, hogy ott hányom el magam. Mondjuk, lehányva se lenne gázabb a srác, mint ebben a rózsaszín homi szerelésben. Ha valaki slash filmet rendezne,akkor abban tuti, hogy Oliver kapná a főszerepet.

- Helló, Oliver – köszöntem flegmán, de a bunkó gondolataim mosolyt késztettek az arcomra. Ezt persze ő félreértette, és azt hitte, hogy megferdültem. Részben igaz, mert ott lent nem voltam egyenes, mivel nem hozott lázba egy rossz homi látványa.

Kicsit beletaposhattam a lelkébe, mert nem igazán hoztak izgalomba a vásárlási élményei. De szerintem ő ezt annak tudta be, hogy az esetleges kapcsolatunknál én leszek a férfi rész. A férfi felől nem volt kétségem, de inkább egy rossz kurva, mint egy rossz buzi. Ennyit erről. Legalábbis én úgy gondoltam, de tévedtem, mert mikor ki akartam dobni, lesmárolt a balfékje… Úgy kellett letépnem magamról a gyereket. Most lehet, hogy hülyének néztek, de utána két óráig fogat mostam. Talán be kéne iratkoznom egy pszihiátriai kezelésre, hogy kigyógyítsanak ebből az undormány rémkémből. Én nem akartam buzulni, phuj… Ezt nem heverem ki…

Na de térjünk vissza a jelenbe… Tudom, hogy izgalmas múltam is, de a jelen se lesz kutya, ha a szüleim is jelen vannak.

- Kisfiam – szólalt meg anyja, apa hátradőlt fotelben. – Beszélnünk kell…

- Szerintem is anyu, hol vetted ezt a cuki fülbevalót? – kérdeztem tetetett ámulattal a hangomban. Magamban fetrengtem a röhögéstől… ja és amúgy szerintem borzalmas egy darab volt. Csodálom, hogy anya felvesz ilyet.

Hát azt hiszem, hogy elértem a kívánt hatást egyetlen mondattal. Anyu kitágult, ijedt szemekkel nézett rám, apu meg fuldokolni kezdett, ugyanis éppen sört ivott és félre nyelt a szavaimtól.

- De Dave… - hápogta apa.

- Jaj, nyugi már – röhögtem. – Nem vagyok buzi! De jó mulatság volt, ahogy azon paráztatok, hogy kiszerettem a nőkből.

- Csak vicceltél? – kérdezte anyu óvatosan.

- Persze, de azért tényleg megmondhatod, hogy hol vetted ezt a förmedvényt. Csakhogy azt a boltot messze elkerüljem… - mondtam, majd a hátamra kaptam a táskámat és elindultam a suliba. Alig vártam, hogy megoszthassam a haverjaimmal a történetet, és együtt röhöghessünk a szüleim naivságán. De hogyan hihették el? Tényleg nem ismernek…

- Hé, Mark! – kiáltottam, mikor megláttam a legjobb haveromat és vigyorogva indultam, és vártam, hogy végre elkezdhessem az élménybeszámolóm, de Mark nem reagált a szavaimra, még csak felém se fordult.

- Hé, haver! Mi a fene bajod van? – léptem mellé, de ő elfordította a fejét.

- Kopj le – préselte ki magából. Az arcáról undort olvastam, amit nem tudtam mire vélni. Sose nézett így rám, mintha lenyúltam volna a csaját… pedig nekem haver csaja tabu.

- Mi bajod velem? – értetlenkedtem. Talán rossz volt az éjszakája? Pedig most nem küldtem neki egy csajt se, biztosan Zach volt…

- Utálom a buzikat – felelte lekezelően, és elindult volna, de megraggattam a vállát, és megállítottam.

- Mi van? Nem vagyok homi… - kezdtem csodálkozni.

- Aha, persze. Hihető. Elterjedt a pletyka, hogy kavartál Oliverrel. Smároltatok vagy nem? – kérdezte bunkóskodva.

- Igen, de ő kezdte…

- Másra nem voltam kiváncsi, köcsög buzi… Anyám miattad nem enged el hétvégén, mert azt hiszi, hogy nem a lányok után vonzódom, mert te vagy legjobb barátom. Vagyis voltál. Menj a cicákhoz megtárgyalni az új körömlakk trendet… Na csá…

Úgy álltam ott, mint akit hideg vízzel öntenek le. A körülöttem állók gátlástalanul beszéltek ki a hátam mögött, nem foglalkoztatta őket, hogy én is ott vagyok és mindent hallok.

Mark Newton ötéves korom óta a legjobb haverom, de szó sincs arról, hogy vonzódnák iránta, egyszerűen csak jó haver és kész. Én imádom a csajokat! Tizenkét éves voltam, mikor lefektettem egy tizenöt éves bombázót, bár máig sem értem, hogy minek kezdett egy olyan pisissel, mint én. De ő tudja, azt mondta, hogy élvezte.

Mondjuk szerintem kurva volt, mert olyan érzéki eleganciával gombolta ki az ingemet, amihez komoly tapasztalat kellett. Ja, egyébként Mark nővére volt. Mondtam már?

De akkor is én nem vagyok homokos! Előbb a kínhalál, mint hogy önszántamból belemásszak egy pasi szájába, Olivert meg felpofozom, amiért pletykákat terjeszt a hátam mögött, mint egy vén nyanya.

Egész nap nem szólt hozzám egy ismerősöm sem. A pasik azért, mert féltek, hogy kikezdek velük, és gyanúba keverem őket, a csajok, meg mert eddig azt remélték, hogy helyet kapnak az ágyamban, de most csalódniuk kellett.

Mint mondhatnék, ronda nem voltam. Borzas fekete hajam, olajbarna bőröm, izmos testem és kék szemeim voltak. Alacsony se voltam, de kétméteres langaléta se, épp a jó magasság 175 cm. Már nem is számolom a csajaim számát, és ezt Zach és Mark nagyon is jól tudja.

De mindegy is, inkább fel kéne szedjek egy gyönyörű lányt, hogy eloszlassam az engem övező pletykákat és tisztára mossam drága férfiúi büszkeségem. Mert hogy súlyos sérelem érte, és ezt ki kell küszöbölni. És olyan régen ágaskodtam… Mármint érted…

Szó, mi szó, csajoznom kell, de rögtön!

Mintegy végszóra lépett be az ebédlőbe a leggyönyörűbb lány, akit valaha is láttam. Talán még a számat is tátva felejtettem, dehogy a dákóm megmerevedett, az is biztos.

Mintha egy angyal szállt volna le a Földre, csak az én kedvemért. Hosszú vörösesbarna haja fedetlen, hófehér vállára hullott, nem takarva gyönyörű kebleit, de most mégis az arca fogott meg. Ilyen tökéletes arcot még sose láttam, nem volt rajta egyetlen szépséghiba sem. Hófehér volt, az ajkai vöröses árnyalatúak és csókra termettek, a szemei mogyoró barnák és kedvességgel telik. A testemen kellemes bizsergés futott végig, azt hiszem, hogy bevésődtem.

Sokszor megkérdeztem apát, Jacobot, hogy milyen érzés, és hogyan történik, de azt mondta, hogy majd megtapasztalom. Igaza volt. Sose éreztem magamat ennyire jól, a szám vigyorra húzódott. Kergetök reklám alanynak tökéletes lettem volna…

Ha a nadrágom mesélhetne, senki nem mondaná többet, hogy homi vagyok, mert nem vagyok buzi…

Elindultam feléje dögös vigyorral…

- Szia – köszöntem rá a szépségre, aki kedvesen rám mosolygott. A testem mozgásba lendült, fent is, lent is. Khm… nem kellenek részletek.

- Szia.

- Én David Black vagyok, de neked csak Dave – kezdtem bele a lehengerlő műsoromba. Ez mindig bejött.

- Renesmee, röviden Nessie. Most jöttem a sulitokba, új vagyok itt – mondta csilingelő, varázslatos hangon.

- Oh, akkor körbevezethetlek? – ajánlottam kapva-kapva az alkalmon.

- Nem szükséges Dave, már Angie körbevezetett – felelte. Angie? De hisz ő Mark nővére… Pont azzal a csajjal ismerkedett meg, aki nekem az első volt? Ciki, na de se gáz…

- De biztos nem mutatott meg mindent – erősködtem.

- Oh, dehogynem. És egyébként nem vagyok vevő a szívtipró ficsúrokra – folytatta továbbra is kedves hangon. Na puff. Meg volt a leoltás, ilyet se mondott még senki nekem… Nem baj, ez a lány annál jobban kell nekem…

- Szeretem a kedves lányokat – vigyorogtam, erre ő felnevetett. – Szóval nem bírod, ha helyes pasik közelednek feléd? – kérdeztem kíváncsi hangon, és a szemem sarkából láttam, hogy Oliver belép az ebédlőbe és erre tart.

- Pontosan, legalább agysejtjeid még vannak. Tudod, vannak tapasztalataim a magadfajtákkal, és nem kérek több hasonló élményt.

- De én csak barátkozni akarok – mondtam erre, és egy őrült ötlet körvonalazódott bennem. Miért ne? Eggyel több hánytató élmény, számít egyáltalán? A buziságot már úgysem mosom le magamról, nincs mit vesztenem… - Tudod, én buzi vagyok…

Nessie felnevetett.

- Nem hiszed?

- Nem – nevetett.

- Akkor figyelj – súgtam, és odaléptem az éppen ideérő Oliverhez és lesmároltam. Az ebédlőben mindenki elnémult és minket figyelt tátott szájjal, mégha nem is tartott az egész tovább, mint egy röpke másodperc ugyanis…

Öklendezni kezdtem az undortól.

Hiába a buzulást nem nekem találták ki, egyenesen undorodtam tőle, mert szerintem ez beteg dolog.

Na szóval, de azt hiszem, hogy nem kellett volna ebédelnem, mert a kaja, amit nemrég lenyeltem, az feljött belőlem és sugárban hánytam a megilletődött Oliverre. A teremben most már tényleg mindenki minket nézett.

Szégyenszemre elvörösödtem.

- Bocs, Oliver… Undorodom a homiktól – jegyeztem meg halkan, de sajnos ebben a csendben mindenki hallotta.

- Ez nem jött össze Dave – nevetett Nessie. – Még hogy buzi…

Nessie nevetve távozott, majd Oliver öklével találkozott az arcom, akit feszélyezett az, hogy lehánytam. Kicsit meg is tántorodtam az ütéstől…

- Na, haver, ez igazán férfias ütés volt! – vigyorogtam szemtelenül és megdörzsöltem fájós arcomat. – Talán már gyógyulsz a homokból – fűztem még gyorsan hozzá és gyorsan kiiszkoltam, de még hallottam a többiek vad röhögését…

De az én fejemben csak Nessie nevetése csengett… Ah…