Sziasztok!

Üdvözöllek titeket a blogomon, ahol általam írt novellákat és regényeket olvashattok Twilight témában, remélem, hogy tetszeni fog nektek! Ha elolvastál valamit, nagyon örülnék, ha hagynál magad után véleményt, mert én abból fejlődök. Jó olvasást ;)

Admin: Ginewra
Opening: 2009. 06. 26.
Theme: Twilight


2009. augusztus 30., vasárnap

Lélekvihar - A vér szava - 11. fejezet



A napomat nem igazán tudnám átlagosnak mondani, hiszen a középpontba kerültem, ami eléggé megzavart. Mike egész nap a nyakamon lógott, én pedig zavaromban idiótán röhögcséltem, holott nem jutottak el a fülemig a szavai. Néha válaszolgattam a tanároknak, hümmögtem párat Mike-nak és a barátkozó Angelának, de nem lettem másabb, mint eddig. Csak többen felfigyeltek rám, és többeknek feltűnt, hogy mennyire szánalmas vagyok. Igen, az vagyok. Más szó nem is illene erre az állapotra. Kifordultam önmagamból, és egyre inkább elvesztettem, amiket, és akiket szerettem. Angela a nap végére messziről került, Jess úgy nézett rám, mint egy középkori boszorkányra, akit el kell égetni, és mindezek mellett teljesen egyedül voltam. Persze, ott volt nekem Melanie, de őt is távolinak éreztem magamtól és a lelkem mélyén egy kicsit őt hibáztattam, amiért ilyen lettem. A külsőmért ő tehetett, és talán egy kicsit a viselkedésemért is.

- Bella? Hahó, Bella! – lengette Mike a kezét a szemem előtt, de nem figyeltem rá. Csak nagyon lassan sikerült ráirányítanom a figyelmem. Ahogy ránéztem, egyből bűntudatom támadt. Játszottam vele és hamis illúziókat tápláltam benne.

Ennek ellenére rámosolyogtam, és csábosan kérdeztem vissza. Megijedtem magamtól, ez nem én voltam. A tekintete felragyogott, és boldogan kezdett beszélni.

- Mit szólnál, hogyha étterembe mennénk? Tudom, hogy még korán van… de előtte hazavinnélek, és este érted megyek. Szerintem remek lenne, mit szólsz hozzá? Charlie elenged?

Először nem értettem meg a kérdést, és ha őszinte lettem volna, akkor semmiképpen sem vállalkozok pont egy étterembe, mikor enni sem tudok rendesen, ráadásul Mike előtt még meg is kell játszanom magam, ami egy cseppet megerőltető. De mit tehetnék, ha egyszer már megígértem neki? Nem visszakozhattam.

Mosolyt erőltettem sápadt arcomra, csak azután szólaltam meg.

- Persze, az tökéletes lesz – hazudtam szemrebbenés nélkül és csábos kacsintással fejeztem be a mondatot. Hányingerem támadt. Ezúttal magamtól.

Utána hagytam, hogy hazafuvarozzon, és tetetett lelkesedéssel hallgattam a beszámolóját a tegnap esti focimeccsről, ami nagyon tetszett neki. Mondanom se kell, nem figyeltem oda. Pedig próbáltam. Néha sikerült elcsípnem egy-egy mondatfoszlányt, de nem sokra mentem vele. De úgy tűnt, hogy őt ez nem zavarja. Vidáman ecsetelte, hogyan fogott mellé az egyik csapat gólkirálya, és milyen profi volt a másik. A neveket nem tudtam megjegyezni.



- Akkor este – szálltam ki a kocsiból mosolyogva és rákacsintottam. Meg akartam változni. Az az ember akartam lenni, akit eljátszottam. A régi Bella szinte üvöltött bennem akárhányszor flörtöltem, és ezt nem bírtam elviselni. Igazából akartam más lenni, de csak a külsőm lett új, és az az arc, amit a világ felé mutatok. Más nem változott.

- Alig várom – kiáltotta még utánam Mike, majd elhajtott, én pedig elindultam a bejárati ajtó felé. Charlie nem volt itthon, Melanie pedig elment munkát keresni, legalábbis ez állt az általa hátrahagyott üzeneten, amit nekem hagyott.

Gyorsan megírtam a házijaimat, hiszen a suliban nem akartam lemaradni. Charlie csalódását bennem nem akartam kiérdemelni, mert nem tudnám elviselni, hogyha miattam szenvedne, vagy hogyha miattam lenne szomorú.

Miután magam mögött tudtam az iskola teendőimet, a fürdőszoba irányába vettem az irányt, és felfrissítettem magamat. Hajmosás után beálltam a tükör elé és megszárítottam lángvörös, vállig érő hajamat, majd lassú mozdulatokkal kivasaltam. Elégedett voltam az eredménnyel, de tudtam, hogy valami még hiányzik. Átmentem Mel szobájába és kölcsönvettem a sminkkészletét, és azzal vettem kezelésbe magam. A hatás megdöbbentő volt. Ha korábban azt mondták volna nekem, hogy ez leszek én, nevetőgörcsöt kaptam volna. De az új helyzet teljesen más volt. Sóhajtottam egyet, majd elindultam a ruhásszekrényem felé…



*.*



Mike vigyorogva várt a kocsija mellett, és egy emlékkép ugrott be, mikor Edward várt engem ugyanígy a Volvójának dőlve. Elhessegettem magam elől a képet, és magamra erőltettem egy kis mosolyt, de a sápadtságomat nem sikerült elűznöm.

- Minden rendben? – vette észre, hogy mennyire szürke az arcom. Nem árultam el neki, hogy ma nem sokat ettem, mert szinte minden kijött belőlem. Helyette felnevettem.

- Persze, csak nem igen vált be az új púderem – hazudtam, és nem hittem, hogy ezt elhiszi nekem, de ő ezt minden kérdés nélkül bevette, majd udvariasan ajtót nyitott nekem, és én vigyázva ezüstszínű ruhámra, beültem az anyósülésre, míg ő bepattant mellém és a gázra taposott, majd elindultunk.

Ezúttal a boltjuk újdonságait újságolta el lelkesen, és persze én is vele örültem, pedig hidegen hagyott Newtonék boltja. Eleinte nem fogadtam rosszul a témát, de a Port Angeles-ig vezető hosszú úton kicsit meguntam, hogy szüntelenül másról sem beszél. Már ott tartottam, hogy ki-be lélegeztem ütemesen, és ökölbe szorított kezekkel ellenkeztem a kitörni készülő hangom elől, ami legszívesebben ráordított volna Mike-ra, hogy fogja már be...

- Megjöttünk! – fojtotta belém a szót, és kifújtam végre a levegőt. Hála isten. Engedtem, hogy kisegítsen a kocsiból, majd mikor bezárta a kocsit, vettem csak szemügyre a partneremet. A látvány lesokkolt, nem is tudom, hogy nem vettem eddig észre…

- Üm… mi az, ami rajtad van? – kérdeztem fojtott hangon, de igyekeztem, hogy ne legyek bunkó. A hajára nem is mertem rákérdezni… fel volt zselézve. Undorító.

Mike elvigyorodott.

- Zsakett* – felelte, és közben pipiskedve körbeforgott. – Hogy áll?

- Üm… jól – feleltem, de nagyon nehezen tudtam visszafogni a nevetést. Úristen, hogyan tudtam eljönni ezzel az alakkal?

- Apám adta kölcsön, ő pedig még a nagyapámtól örökölte – mondta erre büszke arccal, mire tényleg elnevettem magam.

- Mi az? – mosolygott.

- Csak jó kedvem van – hazudtam, mire vidáman belém karolt és elindultunk befelé. Tipikus előkelőségnek való hely volt, biztos csillagok árak lehettek, ezért kérdőn Mike-ra néztem, de ő megrázta a fejét. Megvontam a vállam és hagytam, hogy a pincér megvetően végig mérjen minket, majd egy asztalhoz kísérjen.

Szerény, kétszemélyes asztal volt egy pislákoló gyertyával, és étlapokkal. Mike alig hogy leült, már lapozgatni kezdte a menüt. Én elegánsan magam mellé tettem a táskámat, és finoman kinyitottam a leghátulját, hiszen még a Phoenixben leélt időkben megtanultam, hogy hogyan működnek itt a dolgok.

Először természetesen italt kellett rendelni, de úgy vettem észre, hogy Mike egyből az étel részét nézegette elgondolkozva.

- Mike – szólaltam meg halkan, mert nem akartam magunkra vonni a figyelmet.

- Hozhatok valami frissítőt? – lépett mellénk a pincér, aki leginkább egy pingvinre hasonlított.

- Én… - kezdte Mike, de mikor találkozott a tekintetünk, elhallgatott.

- Először talán az italokat kéne szemügyre venni, uram – szólalt meg gunyorosan a pincér, mire szegény szerencsétlen fülig vörösödött. Hogy megmentsem a helyzetet pezsgőt rendeltem magamnak, de Mike még mindig tipródott.

- Egy sört kérek – hebegte zavartan.

- Sajnálom, de a mi éttermünk ezzel nem szolgálhat, ez egy előkelő környék – ellenkezett a pincér.

- Akkor egy pohár vörösbort kérek…

- Rendben – felelte, és a lap felé fordult. – Melyik évjárat?

- Hogy mi? – értetlenkedett zavartan Mike.

- Mi az ajánlatuk? – kérdeztem csilingelő hangon, hogy megmentsem a kínos helyzetet. A pincér sorolni kezdett különböző borokat, de nem bírtam követni a hosszú felsorolást.

- A legjobb borukból kérünk egy pohárral – feleltem udvariasan, mire a pincér bólintott és engedelmesen eltűnt. Megkönnyebbülten felsóhajtottam és szúrósan meredtem a velem szemben ülő zavart férfira.

- Sajnálom – hebegte. – Én csak… ritkán járok ilyen helyekre.

- Semmi baj – feleltem, és intettem, hogy keressen valami ételt, amíg a pincér vissza nem jön. Öt perc múlva jelent meg és letette elénk tette az italokat. Finoman belekortyoltam a pezsgőmbe és megízleltem.

- Sikerült választani?

- Nem – felelte elgondolkozva Mike. – Nem találok a listán gulyáslevest. Olyat kérnék paprikás behatással magyarosan – folytatta zavartalanul, és nem vette észre a plafonra szegezett tekintetemet.

- Sajnálom, de efféle ételekkel nem szolgálhatunk. Ha ilyenre vágyik, kérem keressen valami lepukkadt borozót.

- Értem – nyelt egyet. – Akkor pacalpörköltet kérek, bár azt sem láttam a listán… - folytatta végül, és pincér gúnyosan elmosolyodott. – Most mi van? – csattant fel a szerencsétlen srác.

- Két homárt kérünk – fordultam sóhajtva a pincérhez, holott utáltam azt az ételt, de minél előbb véget akartam vetni ennek a helyzetnek.

- Miért pont homár? Én a húst szeretem hússal, nem valami szart… - csattant fel egy kicsit hangosabban, mint kellett volna és megrökönyödött arcok fordultak felénk.

- Mike…

- Hoppá – kapott a fejéhez, és egy darabig csöndben maradt, majd a Forma 1-ről kezdett beszélni, és a kedvencéről Michael Schumacher-ről, és a múlt hétvégei futamról, amit természetesen ő is nézett. Állítása szerint sosem hagyna ki egyetlen menetet sem, semmi pénzért.

Engedelmesen hallgattam, csak néha hümmögtem közbe, hogy bátorítsam a kimeríthetetlen szóáradatot, és eszembe jutott az az este, mikor Edwarddal voltunk egy étteremben, és mennyi mindent köszönhettem neki aznap este. Akkor mentette meg az életemet. Tényleg nem voltam elég jó neki? Vagy igaz lenni, amit állított? Á, nem hiszem, az nem lehet… Nem és nem és nem…

A kimerítő beszélgetés közben nem is figyelt arra a tömérdek evőeszközre, ami a tányérja mellett sorakozott, és végig egyetlen villával és késsel húzta ki a vacsorát. Fel is nevettem halkan, de ő azt hitte, hogy az éppen aktuális viccén nevetek, így fel sem háborodott. Csak az zavart, hogy nem csak én nevettem ki, de mindenki előtt kioktatni sem akartam az előkelő villák használatáról.



Mike témája a vacsora végéig kitartott, és nem tudtam megszólalni se mellette, de ezt nem bántam. Nem volt kedvem társalogni, kezdtem magam úgy érezni, mint aki mindjárt széthullik darabokra.

- Hozhatom a számlát? – jött vissza az ellenszenves pasas a vacsora végén, én pedig bólintottam. Minél előbb a szobámban akartam lenni egyedül. Még egy ilyen unalmas és kínos estét nem élek túl az biztos.

Mikor kihozta és majdnem felsikkantottam a csillagos ártól és hitetlenkedve Mike-ra meredtem. Honnan van ennyi pénze, hogy ennyit költsön egy vacsorára?

Nem nézett rám, csak kitartóan kotorászott a zsebében és egyre kétségbeesettebb fejet vágott.

- A francba – morogta halkan, de úgy háromméteres körzetben mindenki hallotta.

- Hogy mondta? – háborodott fel a szomszéd asztalnál ülő sznob, idős hölgy.

- Semmi köze hozzá – felelte erre idegesen, mire az öregasszony felháborodva sipítozni kezdett.

- Az én időmbe nem mertek így beszélni a fiatalok! Hallatlan… ide se jövök többet – állt fel, és vádlón meredt az ijedt személyzetre.

- Elnézést, asszonyom… Többet nem fordul elő – futott hozzá az egyik fiatalabb pincérnő és a nőre segített a szőrméből készült kiskabátját, majd a nő felháborodva távozott.

- Gratulálok, Mr. Newton – sziszegte a pincérünk ellenségesen. – Sikerült elüldöznie a támogatónkat… Most pedig ha kérhetném, fizetne…?

Mike idegesen nézett rám.

- Nem találom a pénzem – motyogta halkan az orra alatt, és vörös volt a szégyentől. Levegő után kaptam.

- Tessék? – kiáltottam fel, mire én is kaptam egy szúrós pillantást a jelenlévőktől. Dühtől remegve nyúltam a táskámhoz, de Mike a karom után kapott.

- Mit akarsz? – csattantam fel idegesen.

- Nem hagyom, hogy te fizess – nézett rám megszégyenülten.

- Van jobb ötleted?! Vagy ledolgozod? – sziszegtem villámló szemekkel, majd előkotortam a pénztárcámat és kivettem minden félretett pénzemet.

- Parancsoljon – nyújtottam a pincérnek. – És elnézést a kellemetlenségét.

- Nem a maga hibája hölgyem – felelte és egy utolsó dühös pillantást vettem a partneremre és ott hagyott minket.

- Menjünk – morogta Mike és felvette a menő zsakettjét, és megpróbált belém karolni, de a tekintetem láttán, inkább feladta a próbálkozást.



Idegesen pattantam be a kocsiba és magamban imádkoztam, hogy érjek már haza, mert legszívesebben elástam volna magam az előbbi szégyentől, ráadásul a félretett pénzemnek is jórészt annyi.

- Ne haragudj, Bella… én – szólalt meg, mikor beült mellém. Nem méltattam válaszra, de mikor már hosszú percek óta bámult, felcsattantam.

- A francba, indíts már!

Sóhajtott egyet, majd a kulccsal beüzemelte a járművet és végre valahára elindultunk. Néma csend uralkodott, Mike most nem próbálkozott az untatásommal, hiszen látta rajtam, hogy remegek az idegességtől.

Aztán egyszer csak megálltunk.

- Miért álltunk meg?! – csattantam fel villámló szemekkel.

- Üm… azt hiszem, hogy kifogyott a benzin – felelte.

- HOGY MI? ÉS EZT TE CSAK ÍGY MONDOD? – üvöltöttem magamból kikelve, és kinyitottam az ajtót, és elindultam az országút mellett.

- BELLA! – kiabált utánam. – Hová mész? – kérdezte értetlenül.

- HAZA! De minél távolabb tőled!

- Megpróbálhatnánk tolni… - vetette fel tétován, mire megfordultam.

- FELEJTSD EL! ÉS ENGEM IS! ÖRÖKRE! – ordítottam és folytattam az utam, egészen, míg nem pár perc múlva egy autó fékezett le mellettem, amiben dübörgött a zene.

- Bella! Te vagy az? – jelent meg mellettem Gavin feje kihajolva az ablakon.

- Gavin – örvendeztem. Végre úgy éreztem, hogy még ma hazajutok. Nem volt egyedül, még két haverja terpeszkedett a kocsiban.

- Mit csinálsz itt?

- Hazamegyek éppen életem legkínosabb estéjéről – feleltem és gyilkos pillantást vetettem a tétován álldogáló Mike-ra.

- Hazavigyünk? – vetette fel kedvesen és rámutatott az üresen tátongó anyósülésre.

- Ha nem fáradtság – feleltem hálásan. Nem fogadnám el, ha nem kerültem volna ilyen helyzetbe, hiszen mégis három férfi társaságában fogok utazni.

- Ő is jön? – mutatott az egyik haverja Mike-ra. Kelletlenül megkérdeztem, de ő megrázta a fejét.

- Nem hagyom itt a kocsim! – kiáltotta vissza, és én megráztam a vállam és beültem Gavin mellé, és nem néztem hátra, mikor elhajtottunk.



Nem foglalkoztam a két részeg majom röhögésével, de hallottam, hogy néha az én nevem is előkerült, és ezek szerint tetszettem nekik. Gavin nem győzött szabadkozni miattuk az út hátralévő részén.

- Semmi baj, tényleg – feleltem mosolyogva.

- Mi történt veled ma este? Látom, hogy nem vagy éppen a toppon.

- Huh, hát hosszú. De elment a kedvem egy életre a randiktól… - feleltem és keserűen felnevettem közben.

- Balfék srác lehetett, ha ennyire ki tudott téged akasztani – nevetett Gavin. – És szereted?

- Mi? Ja, nem.

- Akkor semmi gáz, egyébként tényleg elég lúzerül nézett ki. Ne vesztegesd az ilyenekre az időt.

- Soha többet - értettem egyet, aztán hallgatásba burkolóztam, mert nem akartam még jobban belemenni a magánéletembe.

Mikor hazaérve kikászálódtam a kocsiból, Gavin utánam szólt.

- Hé, Bella! Nincs kedved szombaton velünk tartani? Talán Melanie is jön, na? Egy kis motorozás, ez meg az…

- Hát… - bizonytalankodtam, aztán arra jutottam, hogy ennél az esténél semmi nem lehet rosszabb, és bólintottam. – Rendben.

- Akkor majd beszélünk. Jó éjt, Bella!

- Jó éjt – motyogtam halkan és elindultam az ajtó felé. Még hallottam a távolodó autó zaját, majd némán néztem, ahogy eltűnnek a távolban, majd mély levegőt vettem és beléptem, számítva Charlie haragjára a késői elmaradásért…

Egy biztos, hogy ezt az estét soha nem felejtem el…

....

Mike a randin (kép):


Mike ruhája:




zsakett: elöl rövid és lekerekített szárnyú, hátul hosszabb alkalmi férfi zakó

2009. augusztus 28., péntek

Újabb kérdés :)

Sziasztok!
A Síron túli szerelem c. ficet befejeztem, és megint arra lennék kíváncsi, hogy TI mit szeretnétek szívesebben olvasni, de ezúttal a Lélekvihar folytatása mellett, hiszen azt beígértem (Tudom, hogy késik, de ihlethiány lépett fel ebben a történetben).

Íme a lehetőségek:

1. Múltam sötétje (Alice&Jasper)
Minden egy álommal kezdődik. Álom? Hiszen a vámpírok nem alszanak! Alice-szel ez mégis megtörténik, mikor egyedül tölti az éjszakát a Cullen házban. Egy lány és egy fiú szerelme lebeg a szeme előtt éjjel-nappal, de nem mer róluk senkinek sem mesélni, mert fél, hogy őrültnek hinnék. Magába zárja a gondjait, eltávolodik a családjától, és egyre inkább belefeledkezik a fejében látott álomvilágba. De vajon tud e különbséget tenni a valóság és a két titokzatos alak által nyújtott képek között? Jasper meddig viseli Alice kibírhatatlan viselkedését? De mi történik, hogyha az álmában látott Juan hirtelen megjelenik? Jogos a kérdés: Mi folyik itt?? Mi történik, hogy ha Alice-nek választania kell?

2. Wild Night (Emmett&Rosalie novella)
Sokan sejtik, hogy mit élhet át Rose és Emmett egy átlagos éjszakán, de sokan tévednek, nem is sejtik, hogy milyen vad dolgok folynak a bezárt szobában az éj leple alatt. A fantázia, a szenvedély és a szerelem összecsap és egy vad éjszaka alakul belőle... 18 éven felül ajánlott!

3. Reneé titka (Charlie&Reneé)
Ez egy Charlie&Reneé regény a megismerkedésük pillanatától addig, míg egy rejtélyes oknál fogva Reneé elhagyta a szerelmét és az alig egy éves lányát is magával vitte.
Szerelem. Fájdalom. Szenvedés. Titkok. És minden más, amit elképzelni se lehet...

4. Shooting Star (5. fejezet)
Dave nem megy haza többé, és segít Nessie-nek, hogy megtalálják a családját, akikről nagyon keveset tudnak. De olyan utakon járnak majd, amiről álmodni sem mertek. Ez a szökés, ez a felfedező út, nem lesz sétagalopp :)
Humor. Szerelem. Magány. A múlt sebei. A jövő rémképei. És még rengeteg titok, amit nem árulok el =)

Most ez lenne a választék, ismét arra kérlek titeket, hogy mindjárt létrehozok egy szavazást, ott döntsetek! Előre szólok, hogy nem biztos, hogy úgy lesz, ahogy döntötök, de jelentős mértékben figyelembe veszem a kérésetek :)

Puszi:
Ginewra

2009. augusztus 26., szerda

Síron túli szerelem - Epilógus


„Amint kinyitottam a szemem, a rétemet pillantottam meg. Ezúttal nem árasztott el az a földön túli boldogság, ami a múlt alkalommal, öt nappal ezelőtt. A rét sivár volt, nem volt teljes. Nem volt itt az a személy, aki különlegessé tette. A sivárság nem is innen áradt, hanem a szívemből. Tudtam, hogy nem látom őt többé. Vagyis… ha nem öli meg magát. Nem akartam, hogy megtegye, de az, hogy soha többé ne lássam, elviselhetetlen kínt okozott.

- Isten hozott újra itt Bella – pillantottam meg a közeledő nagymamámat és keserűen elmosolyodtam, de nem szólaltam meg.

- Boldoggá tetted, kimondta a varázsszót, de ha jól látom, te nem vagy boldog – állapította meg bölcselkedve, mire nagyot sóhajtottam.

- Máris hiányzik – feleltem egykedvűen. Nem akartam részletekbe belemenni, arra képtelen voltam.

- Nincs itt a világvége kincsem. Nincs olyan történet, ami csak feketén vagy fehéren végződhet.

- Olyan bölcs vagy, mégsem árulsz el semmit. Mire volt ez jó? Edward most bizonyára még jobban szenved.

- Valóban nem lett még boldog, de az út hátralévő részét magának kell megtennie a saját döntései alapján. Nem lehetsz végig mellette, most már egyedül is boldogul. Neked csak rá kellett vezetni, hogy mik a lehetőségei.

- Miért mik?

- Megtudod, ha eljön az ideje – mosolygott rám sejtelmesen. – De most nem ezért jöttem. A mai naptól fogva már nem tartozol az emberek közé, a Mennyek kapuja vár téged. Kövess hát…”



A megérkezésem pillanata örökké a szívembe vésődött. Edward hiánya olyan ólmosan hatott rám, hogy csak halott révén nem fulladtam meg a mellkasomban tátongó űrtől. Mert elszántan hittem és hiszem most is, hogy azzal, hogy visszamentem, tönkretettem a szerelmemet, még jobban, mint előtte. És ebben nem tévedtem.

Hideg kezeimmel lágyan cirógattam a kedves arcot, melynek minden vonása a lelkembe vésődött sok-sok évvel ezelőtt. Már nem az a fiatal lány voltam, aki egykor. A szenvedések és a megpróbáltatások mély nyomokat hagytak bennem. Már nem voltam ugyanaz, még ha a lelkem legmélyén örökké tizennyolc maradok is. Megváltoztam.

De a szépséges arc nem sokat változott, talán csak még szebb lett. Mindig fájdalmas vonásai kisimultak, arca gondtalan és nyugodttá vált, mintha soha nem élt volna át annyi szenvedést és kínt. Amiket sosem felejtünk el.

Most velem volt, de mégsem éreztem jól magam a bőrömben. Hiányoztak az érintései, a szavai, a szemei és a tudat, hogy létezik. Meghalt. Miattam áldozta fel az örökké tartó életét. Én tehettem arról, hogy nem a családjával van most, akiknek biztos szörnyen hiányzik.

A mindig mosolygós és vidám hangulatú Alice. Koboldszerű arcán mindig csak kedvesség és boldogság ült, és én mindig éreztem mellette, hogy a barátsága őszinte és igaz.

Az örökké fájdalmas arcú Jasper, aki oly sokáig szenvedett a vérem illatától, és nem mert velem semmilyen kapcsolatot létesíteni, és aki magát okolta a család veszte miatt. Ő, aki olyan odaadóan szerette a legjobb barátnőmet, és aki mindig képes nyugalmat erőltetni azokra, akik fontosak neki.


A soha el nem komorodó Emmett, aki képtelen komolyan venni az életet, normális esetben. Viccei mindig célba találtak, és gyakran kínos helyzetbe hoztak. De ő Emmett, ki neheztelne rá ezért? Olyan, mint egy jóságos maci, aki nem mellesleg izmos és jóképű is. Rosalie számára ideális partner…

A bosszús, mindig ellenséges Rosalie, aki irigy volt az emberlétemre, mert ő már nem lehetett az. Bunkó beszólásai mögött mégsem rejlik rossz szándék, és ha az ember jobban megismeri, csak egy gyámoltalan lány, aki szeretetre vágyik. Biztos vagyok benne, hogy imádja Emmettet és a többieket…

A nyugalmát mindig megtartó Carlisle, aki olyan mértékű önuralomról tett tanúbizonyságot, mint soha senki az életben. Akarata és jó szándéka határtalan, nélküle Edward nem létezne, és ezért örökké hálás leszek neki.

Esme, aki feltétlen szeretetével egyből belopta magát a szívembe. Ő az az ember, aki minden körülmények közt tud kedves lenni és szeretni. És akit nem lehet nem szeretni.

És Edward, aki most itt fekszik mellettem, aki miattam lett öngyilkos. A legtökéletesebb lény, egyetlen hibával, hogy pont belém szeretett, belém, aki nem érdemli őt, és aki soha nem fog felérni hozzá.

Ő sokat nézte korábban, ahogy alszom. Azt mondta imád velem lenni akkor, és csak most értettem meg, hogy miért. Hiszen gyönyörű, ahogy egyenletesen és békésen veszi a levegőt, közben szemmel láthatólag szépet álmodik. Ez feledtette velem, hogy most én vagyok az, aki nem tudja lehunyni a szemét, aki nem képes álmodni.

Ha tudnék álmodni, és rólad álmodnék. És nem szégyellném.” – mondta nekem egyszer. Soha nem felejtem el azt a percet, hiszem emlékszem, hogy a szívem őrülten dobogott a kedves szavak hallatán, és egyre inkább éreztem, hogy szeretem.



Az a szeretet semmi nem volt ahhoz képest, amit most érzek, és ami most járja át testem minden porcikáját. Semmi nem volt a mosthoz képest. Nekem ő jelenti a levegőt, az éltető fényt, a szerelmet, a reményt. Ő jelent mindent, ami valaha is számított nekem. Nincs más senki, aki jobban kéne nekem. Csak ő kell, és más semmi.



„- EDWARD! – sikoltottam, mikor a rétemre érve megpillantottam. A nap fénye lágyan világította meg ernyedt testét, de korántsem olyan intenzíven, mint ahogyan az emlékeimben. Már nem volt vámpír, így nem is csilloghatott. Békésen aludt. Aludt, hogy kipihenje az élete fáradalmait.

Szomorúan és zaklatottan rogytam le a teste mellé, és a kezembe vettem a kezét. Nem is mertem remélni, hogy egyszer még újra láthatom, és hogy a rétemre érkezett, az számomra olyan megható dolog volt, hogy könnyeket csalt a szemembe. Fájdalmat nem éreztem, de felhőtlen boldogságra sem voltam képes. Ezek mind emberi lehetőségek, sokan mégsem élik át soha.

- Bella, nyugodj meg – jelent meg a nagymamám mosolyogva. Nem néztem fel rá, mert nem akartam, hogy lássa a könnyeimet.

- Miért van itt?

- Ő ezt választotta – felelte a nagyi higgadt bölcsességgel. Tekintete kedvesen csillogott.

- Mit? A halált? – fakadtam ki. – Miattam tette! Az én hibám… Mi másért választotta volna az öngyilkosságot?

- Hallottad már a mondást, hogy bagoly mondja verébnek? Te miatta választottad, hogy begyógyszerezed magad, ő pedig miattad vetette alá magát, hogy testét nomád vámpírok szétmarcangolják.

Rémült arcom láttán felnevetett.

- Ne nézz így, kedvesem. Edward tudta, hogy mire vállalkozik.

- De…

- Nem tudtál nélküle élni, igaz?

- Igen – hajtottam le a fejem, és egyre erősebben éreztem, hogy ebben a vitában én maradok alul. – Ahogy ő sem tudott – ismertem be kelletlenül, és tudtam, hogy a nagyinak igaza van, erre próbált rávezetni. Edward és én mindketten a halál mellett döntöttünk, ugyanabból az okból kifolyólag.

- Igen, és ennek így kellett történnie. Csak itt lehettek újra boldogok, még ha tragédia árán is. Hidd el, megérdemlitek. Most pedig magatokra hagylak, Edward még aludni fog egy darabig. Még meglátogatlak, kedvesem.

- Nagyi? – szóltam utána tétován. Elszakítottam a tekintetem Edwardról és arra az asszonyra néztem, akinek oly sokat köszönhettem. Nélküle nem tudom, hogy mi lenne velem, velünk…

- Igen? – kérdezett vissza kedvesen. Ő volt a tipikus jóságos nagymama, akinél kívánni sem lehet jobbat.

- Szeretlek, nagyi – feleltem mosolyogva, majd felálltam és közelebb léptem hozzá. Óvatosan öleltem át, hiszen bár tudtam, hogy nem tehetek kárt benne, mégis olyan törékenynek és sebezhetőnek tűnt.

- Én is, kedvesem – suttogta meghatottan, és viszonozta az ölelésem, majd a meghatottság könnyeivel távozott, magamra hagyva engem a szerelmemmel, aki mintha álmában az én nevemet motyogta volna… Mosolyogva simítottam ki a haját az arcából és elmerültem a gondolataimban.”


Vajon, milyen körülmények között tudták meg a Cullenék a halálát? Vajon, hogy viselik? Talán már Emmett sem képes nevetni, talán már Esme sem képes szeretni. Biztosan fáj nekik, és hiába mondták nekem, hogy milyen jó, hogy megjelentem, de ha én nem lennék, akkor nem fajultak volna idáig a dolgok.

Nem tudom, hogy mióta volt itt velem és álmodott szép dolgokról. Nem lehettem folyton mellette, de minden adandó alkalommal visszatértem, csakhogy nézhessem, ahogy alszik. Ilyenben még sosem volt részem, nem mintha különösebben vágytam volna rá, de olyan szép. Mivel érdemeltem ki?

Nem érdekelt a Mennyország, nem érdekelt, hogy zajlik itt az „élet”, a létezés, az angyallét. Tudom, hogy gyönyörű szép, de egyedül nem vágytam oda, mert én Edward mellett éreztem magam a Mennyországban. Olyan volt számomra, mint a legszebb dallam, a legszebb csók, a legszebb ölelés, minden, ami magába foglalja a szerelmet. Nyálasnak tűnhetek, de könyvekben nem lehet leírni, filmekben nem lehet megmutatni, amit az igaz szerelem nyújthat. Csak tapasztalni lehet, de mivel ez ilyen ritka kincs, ezért nem sok mindenkinek adatik meg. Vajon, mi alapján érdemli ki valaki?

Hónapok óta látogattam Őt, néztem nyugodt testét, őriztem az álmát. Élveztem, de egyre inkább vártam, hogy felébredjen. Nagyi rendszeresen látogatott engem, de ő nem pótolta a hiányt, az űrt a szívemben.

Aztán hirtelen egy aranybarna szempár nézett rám csodálkozva, mikor halkan dúdoltam egy régen hallott kedvenc dallamot. Először észre se vettem, hogy felébredt, de hirtelen magamon éreztem a tekintetét. A szemeink találkoztak, mindkettőnk arcán csodálat ült. Edward lenyűgözőbb volt, mint valaha. Ha azt mondtam emberként, hogy egy igazi isten, akkor, amit most láttam az annál sokkalta szépségesebb volt. A tökéletes vonások felsőbbséges harmóniát alkottak az aranybarna tekintet szemléltével.

- Gyönyörű – suttogtuk egyszerre, mire felnevettünk. Csodaszépen csengett a nevetése, ismét elámultam.

- Bella? Te vagy az? – hitetlenkedett és olyan boldogság röppent belém, mikor végre úgy láthattam a kedvesemet, hogy az arcán nem volt nyoma fájdalomnak.

Mosolyogva bólintottam.

- Azt hittem, hogy tudom, hogy mit jelent az a szó, hogy gyönyörű, de most látom, hogy eddig köszönőviszonyban sem volt vele senki. Bella… Gyönyörű vagy – suttogta kábultan.

- Nem… te vagy…

- Ugyan – nevetett fel. – El sem hiszem, tényleg itt vagyok. Igaz? Sikerült.

- Meghaltál – néztem rá neheztelve, de belül önző módon repestem az örömtől, hogy most már soha senki nem választ el tőle.

- Valóban, de ez volt a célom. Ne haragudj rám csak azért, mert nem tudtam nélküled élni.

Nem tudtam erre mit mondani, erre nem léteznek szavak. Megcsókoltam és szerelmesen simultam a karjaiba.

- Én sem tudtam, de most mi van a többiekkel?

- Jaj, Bella… Ők már rég hozzászoktak ahhoz, hogy nem létezem. Abban a pillanatban, mikor otthagytalak összetört szívvel a szülinapod után az erdei ösvényen, meghaltam. Nem voltam többé senki, ők már akkor tudták, és bár szenvedtek, de hozzászoktak a gondolathoz. Tudták, hogy többé nem lesz bennem élet, bármennyire is akarom. Ha nem távozom, akkor megőrültem volna, ezt te sem akarod. Alice látta előre attól a pillanattól kezdve, hogy egyedül maradtam a temetőben, üresen. Magaddal vitted a szívemet. Számítottam, éreztem, hogy bekövetkezik a pillanat, mégis váratlanul ért, de meghatott a feladatod lényege, az én boldogságom. Akkor döntöttem. Nem rogytam a földre, nem ordítottam, nem szólaltam meg, csak tudtam, hogy csak akkor leszel boldog, ha én is boldog leszek. Talán önző magyarázat, talán nem, nem érdekelt abban a pillanatban. Mikor hazaértem Alice ugrott a nyakamba és szorosan ölelt. Nem próbált meg lebeszélni, mert tudta, hogy hasztalan. Carlisle persze vadul ellenkezett, a mindenkori higgadtsága elveszett akkor, de végül ő is belátta, hogy ez az egyetlen megoldás.

- Ilyen egyszerűen?

- Nem, nem volt egyszerű. Fájt nekik, tudom. Soha nem fogom tudni meghálálni azt a szeretetet, amit adtak nekem. Ezt el is mondtam nekik. Mindenben mellettem álltak az utolsó napokban is, de nem vállalták, hogy ők végezzenek velem. Jasper távoli rokonai, akik nomád életet élnek vállalták a feladatot, de nem akartam, hogy a családom is jelen legyen. A rétünkön égett a máglya, amiben végre megtaláltam a boldogsághoz vezető utat.

- Többet nem láthatod őket…

- Tudom, de Carlisle azt mondta, hogy ez még nem biztos. Azt mondta, hogy ugyan ki akarna örökké élni, mikor létezik a megnyugvás is? Lehet, hogy egy napon, hogyha megunták az öröklétet, csatlakoznak hozzánk, de addig mi itt vagyunk.

- Azt se tudod, mi ez a hely…

- Majd te megmutatod, és különben sem érdekel az a része, hogy „hol” és „hogyan”, csak a „kivel” része érdekel – mondta és ismét megcsókolt. Soha nem éreztem még ilyen gondtalanságot, hirtelen minden tökéletesnek tűnt. A rétünkön feküdtünk egymás karjaiban és tudtuk, hogy soha többé nem választ el minket senki, se ember, se vámpír. Kell nekünk ennél több? Az örökkévalóság úgyis a miénk, és lehet, hogy egy nap a Cullenek is csatlakoznak hozzánk…

- Nem is mondtam még – szólalt meg percekkel később a szerelmem. – Reneé babát vár.

- Micsoda? – döbbentem meg, majd szétáradt bennem a megkönnyebbülés. – Jaj, de jó! Ez fantasztikus! – sikkantottam.

- Tényleg örülsz neki? Ettől még nem leszel kevesebb számukra, ugyanúgy szeretni fognak.

- Tudom. Na gyere – fogtam meg a kezét és kísérletet tettem, hogy felhúzzam. – Megmutatom a Mennyországot – magyaráztam, de ő visszarántott a karjaiba.

- Nekem ott a Mennyország, ahol te vagy. Ráérünk később is szétnézni… Előttünk az örökkévalóság…

- Igazad van, van időnk, de még mennyi. Úgy szeretlek… - suttogtam és Edward vállára hajtottam a fejem, majd együtt sütkéreztünk a napfényben, ami nem volt eredeti, de a miénk volt. Csakis a miénk.

2009. augusztus 22., szombat

Síron túli szerelem - 4. fejezet


Lélekszakadva rohantam, és minél messzebb akartam jutni innen. Edward szavai felzaklattak, és éreztem, ahogy minden összeomlik körülöttem. A szívem, amiről azt hittem, hogy megszűnt létezni, most észveszejtően dobogott, mintha ki akarna ugrani a helyéről. Minden ízemben remegtem, és úgy éreztem, mintha meg akarna nyílni alattam a föld, hogy elnyeljen.

- BELLA! – hallottam a távolból, ahogy üvölti a nevemet. Még inkább futni kezdtem, és éreztem, hogy követ. Egyre közeledett, de nem adtam fel. Persze nem akartam eltűnni vagy elmenni, csak egy kis magányra vágytam, hogy feldolgozzam, hogy Edward minden jel szerint… megőrült. Ez nem könnyű, hiszen számomra mindig ő volt az, aki tökéletes és erős, aki mindentől megvéd, és akinek nincsenek hibái. Ez most összedőlni látszott, és alig kaptam levegőt a sokktól. Persze nem volt szükségem levegőre, inkább csak amolyan megszokásból használtam. Nehéz elszokni az emberi szokásoktól és szükségletektől. Néha még Edward szobájában azon kaptam magam, hogy a fürdőbe tartok, aztán mikor beléptem, akkor jöttem csak rá, hogy én nekem nem kell használnom se a vécét, se a zuhanyzót. Nem fogok többet megizzadni, nem leszek többet koszos vagy büdös, miért fürödnék akkor? Nem kell innom, vagy ennem, nincsen emésztésem, akkor hát miért használnám a vécét? Ezt fel kellett valahogy dolgoznom, de az Edwarddal töltött négy nyugalmas nap alatt sikerült megemésztenem a létem szabályait és velejáróit. És mégis megszegtem a legfontosabb szabályt, lelepleződtem és az én lelkemen szárad a szerelmem állapota. Csak én tehettem erről senki más, nem szabadott volna beleegyeznem, hogy visszaküldjenek a Földre, inkább a pokolt kellett volna választanom. Hiszen nemsokára úgyis odajutok, de akkor elkerültem volna, hogy felesleges álmokba ringassam azt az embert, akit a leginkább szerettem.



Charlie meglátogatása is sokat járt a fejemben, de aztán elvetettem az ötletet, mert nem akartam összerombolni a boldogságukat, hátha ott is valami rosszul sült volna el. Ők legalább túltették magukat rajtam. Az lenne a legjobb, hogyha gyerekük is születne, hiszen még nem késtek le semmiről. Akkor mindketten örökre elfelejtenének. Az lenne a legjobb. Kár, hogy ezt csak ők tehetik meg. Ők emberek és könnyen felejtenek, nem olyanok, mint én voltam. Én emberként sem bírtam felejteni. Félresikerült emberpéldány voltam az biztos.

- Bella! Bella, állj meg! – ordította utánam Edward és a köztünk lévő távolság vészesen fogyott. Nem tudtam őt lehagyni, hiszen ő a leggyorsabb teremtmény a földkerekségen. Éreztem, ahogy óvatosan fogja meg a karomat, és megállásra késztet.

- Engedj el – suttogtam halkan, lehajtott fejjel.

- Nem őrültem meg – nézett rám, és kezeivel felemelte az államat.

- Akkor mivel magyarázod a viselkedésed?

- Nem voltam képes elhinni, hogy itt vagy. Azt hittem, hogy egyszerűen megőrültem, és hogy a gumiszobában lenne a helyem. Ezért viselkedtem olyan boldogan és idiótán. Tudtam, hogy ez az egy kérdés, ami felfedi, hogy tényleg te vagy, vagy csak a képzeletem játszik velem. Ha képzelnélek ujjongva ugrottál volna a nyakamba és akkor megbizonyosodtam volna róla, hogy tényleg nem vagyok normális. De a heves reakciód ráébresztett, hogy valóban itt vagy velem, és ez nem a képzelet. Talán tényleg elöntött pár percre a rózsaszín köd, de nem őrültem meg, hiába hiszed most azt. Hiszel nekem? – nézett rám, és láttam a szemeiben, hogy őszinte és az előbbi őrültfény sem csillogott benne. Olyan mérhetetlen megkönnyebbülés öntött el, hogy egy pillanatra elgyengültem, de végül sikerült állva maradnom.

- Jól vagy? – aggodalmaskodott.

- Persze… én csak annyira megkönnyebbültem. Nagyon megijedtem, hogy… hogy… mindegy. Ne tedd ezt velem többé, kérlek.

- Ne haragudj, többet nem fordul elő. Jasper igazat mondott. Tudom, hogy nem maradhatsz velem, hiszen az nem lenne éppenséggel egészséges kapcsolat, de örülök, hogy egy kicsit visszakaptam belőled, még ha kis időre is.

- Annyira sajnálom, hogy elhagytalak – suttogtam és átöleltem. – Bárcsak igazán ölelhetnélek.

- Nem számít, csak az számít, hogy kaptunk egy kis időt még. De miért pont most? Két év…

- Tudod… Akik meghalnak, először alszanak, úgymond kipihenik az élet fáradalmait. Valaki hónapokat, valaki éveket, valaki évtizedeket vagy még többet van ebben az állapotban. Én két évig aludtam, és annyira sajnálom, hogy magadra hagytalak. Tudnom kellett volna, hogy szeretsz, de az önsajnálat és egyben az önutálat elvakított és te is tudod, hogy milyen abnormálisan viselkedtem.

- Miattam.

- Igen, de attól még nem a te hibád.

- Dehogynem. Azt hittem, hogy a kevésbé rosszat választom a távozásommal, de tévednem kellett. Soha ilyen szörnyűséges döntést még nem hoztam. Meddig leszel itt?

- Nem tudom. Lehet, hogy egy percig, lehet, hogy hetekig. Nem rajtam múlik – simítottam végig a szép arcon. – Csakis rajtad és az égieken.

- Kérdezhetek még valamit?

- Mit?

- A vámpíroknak is megadatik a túlvilági élet? Vagy akik közülünk meghalnak, azoknak nincs tovább?

- Miért kérdezed ezt? – gyanakodtam, de végül válaszoltam. – Nektek is ugyanolyan esélyetek van a Mennyországra, mint akármelyik földi lénynek.

- Tehát ha meghalok, együtt lehetünk? – kérdezte, és én megrémültem. Már tudtam, hogy hova vezetnek a kérdések.

- NEM! Nem halhatsz meg… nem, nem, nem – tiltakoztam.

- De miért? Bella, miért nem? Boldogok lehetnénk, ez az egyetlen lehetőségünk.

- Mert neked létezned kell! Nem adhatsz fel mindent értem! Ott a családod!

- Bella, én már két éve vagyok olyan állapotban, mint aki nem is él, és nem tudok magamra kellemes érzéseket parancsolni. Jasperre kifejezetten rossz hatással vagyok és rajta keresztül mindenkire. Tudom, hogy fájna nekik, de elfogadnák a döntésem. Biztosan tudom. Eddig nem is tudom, hogy mire vártam. Talán tudat alatt tudtam, hogy egy nap eljössz hozzám.

- Ne csináld ezt, kérlek…

- Bella, én már korábban is mondtam, hogy nem akarok létezni nélküled. Lehet, hogy tudnék, de nem akarok. Mindenről te jutsz eszembe és az, hogy mit dobtam el magamtól. Te vagy a legnagyobb csoda az öröklétem során, és nem akarlak még egyszer elveszíteni. Nem biztos, hogy odafent egy helyre kerülünk, de mindent megteszek, hogy együtt legyünk újra. Tudom, hogy te is akarod, mert azt mondtad, hogy szeretsz.

- Tényleg szeretlek, nem is sejted mennyire, de hogy miattam öngyilkos légy…

- Te miattam lettél öngyilkos.

- Az más – tiltakoztam, de tudtam, hogy ezt a harcot megint én vesztettem el. A vágyaim legyűrtek, hiszen én is vágytam arra, hogy végre együtt legyünk gondok és fájdalom nélkül.

- Miben? – mosolygott rám kényszeredetten.

- Hogy hogy ilyen közel éltek Forkshoz? – tereltem el a témát.

- Megmutassam? – kérdezte komoran. Bólintottam, és felültem a hátára. Persze, követhettem volna is, de így kellemesebb volt. Mosolyogva simultam hozzá és a fejemet a testére hajtottam. Mindkettőnknek élvezetes volt. Szerintem szánalmasak voltunk, hogy ennyire fent próbáltuk kelteni annak a látszatát, hogy itt vagyok, mikor a testem valahol a föld alatt porlad.

Aztán megérkeztünk és kinyitottam a szemem, és megpillantottam… a síromat.

Értetlenül kászálódtam le a szerelmem hátáról és megrökönyödött tekintettel léptem közelebb a sírkőhöz. Ő nem szólalt meg, csendben figyelt. Tehát ez lenne az oka, hogy nem mentek messzire? Hogy minél közelebb legyen a testemhez?

- Hogy minél közelebb legyek hozzád, nem tudtalak itt hagyni – fejezte be a gondolatmenetemet. – Mindennap kijárunk a sírhoz, néha a szüleiddel is összefutunk, ezért próbálunk idősebbeknek látszani a korunknál. Nehogy gyanút fogjanak, de nem szoktak olyan szemléletesen tanulmányozni.



A sírom gondos állapotban volt. Friss virágok fedték a testemet fedő földet, és a sír végében egy gyönyörű márvány sírkő magaslott, amin szép ívű betűk hirdették:



Isabella Swan

(1987- 2006)



Itt nyugszik egy tisztaszívű lélek,

Kit elvett tőlünk az élet.
Kit mindenki szeretett

És aki mindenkit szeretett.



Könnyes szemmel néztem, és éreztem, ahogy a kéz öleli át a derekamat. Lágyan ringatóztunk, és abban a pillanatban arra sem figyeltem, hogy már felkelt a nap, és bárki megláthat. Csak érezni akartam azt a szerelmet, amit két évvel ezelőtt elvesztettem.

- Nagyon szép – suttogtam meghatottan. Az egész sír maga, elképesztően hatott rám. Meghatódtam, hogy a halálom után is ennyien szeretnek.

- Alice tervezte meg magát a sírt, bár ő is nagyon maga alatt volt akkoriban. A legjobb barátnőjét vesztette el, és bánta, hogy nem látta előre. A temetésed volt Forks nagy gyász eseménye, rengetegen eljöttek. Szinte itt volt a kisváros minden lakója és Phoenixből is érkeztek anyukád rokonai. Gyönyörű szép volt, hiszen Alice tervezte a szertartást is, mégis életem egyik legborzalmasabb élménye volt. És nem csak nekem. Hiányzol mindenkinek, még ha tudták is, hogy jobb helyre kerültél. Az emberek önzők, és a vámpírok is. Nem az volt a legrosszabb, hogy meghaltál, hanem, hogy soha többé nem látlak. Maga az elmúlás és az elválás a legrosszabb része. És bár tudom, hogy nem hiszed, de már te is a családhoz tartoztál, mindenki így gondol rád. Köszönöm, hogy bár rövid ideig, de átélhettem a csodát, amit nekem, és nekünk nyújtottál.

- Annyira szeretlek – suttogtam sírva és megcsókoltam. Mikor elváltunk, én szólaltam meg. – Semmit sem bánok jobban, mint hogy gyáván megfutamodtam. És ti is nagyon hiányoztok. Köszönöm, hogy voltál, hogy vagy nekem.

Miután elhallgattam, felnevetett. Annyira meglepődtem, hogy vele nevettem. Gyönyörű pillanat volt, és sejthettem volna, hogy az ilyenek nem tartanak örökké.

- Min nevetsz? – kérdeztem végül.

- Kell rá ok? Szeretlek, és az, hogy itt vagy most… Boldoggá tesz. Boldog vagyok – felelte mosolyogva, de én abban a pillanatban tudtam, hogy vége. Kimondta. Boldoggá tettem. Véget ért a feladatom.

- Szeretlek – suttogtam rémülettel a hangommal, és éreztem, hogy kezdek eltűnni. A következő pillanatban már csak Edward Cullen állt a temetőben Bella sírja mellett. Döbbent ábrázattal. Egyedül.

2009. augusztus 21., péntek

Síron túli szerelem - 3. fejezet


Megőrültél?

Hangok. Hallottam, ahogy Jasper torkának ugrik és követeli, hogy mondja meg, hogy mi ez az egész. Azt is hallottam, hogy kétségbeesve kéri, hogy pontosan hova nézzen, hol vagyok. Hallottam, hogy a nevemen szólít és könyörög, hogy adjak valami jelet, de én nem mozdultam meg. Egy valami lebegett a szemem előtt. Edward esdeklő tekintete.
- Bella? Bella, itt vagy? – hallottam megint, még utoljára a kérlelést. Kinyitottam a szemem, azt hiszem, hogy magamhoz tértem a kábulatból. Esme Carlislébe kapaszkodva állt, és tudtam, hogy ő nem hiszi el a jelenlétem, és aggódik a fiáért. Fájt kimondani, de a fia elméjének épségéért. Emmett nem vigyorgott, ezt már ő sem tekinthette tréfának. Rosalie szépséges arcán most sajnálat ült. Egyedül Jasper, Alice és Carlisle hittek valamiképp a „létezésem”-ben. Furcsa érzés áradt szét bennem, nem hagyhattam, hogy bolondnak nézzék Őt, aki nem érdemli ezt. Nem hagyhattam, hogy alantasabbnak érezze magát bárkinél. De nem voltam benne biztos, hogy ebben a helyzetben mit kell tennem. Ha felfedem magam, akkor nem lesz nyugtom, és nem lesz visszaút sem. Nem lesz meg az a lehetőség, hogy… Mi is?
Edward boldogsága a tét, és úgy érzem, hogy tudnia kell, hogy itt vagyok, még ha ezt nem is szabadna. Életemben túl sokat foglalkoztam azzal, hogy mit szabad, és mit nem. Talán ez vezetetett a halálomhoz. Most az egyszer azt teszem, amit akarok, és nem azt, amit várnak tőlem. Lehet, hogy Edward rosszabbul lesz, de szerintem ez nem lehetséges. Ennél rosszabb állapotban nem lehet.
Ő képes volt lemondani rólam azért, hogy nekem jobb legyen. Arról, hogy nem lehet jobb, sőt… arról nem tehet. Nekem is mindent meg kell tennem azért, hogy neki jobb legyen, és hogy önző módon mosolyt láthassak a gyönyörű szép arcon.
Mert csak erre vágyom, semmi másra. Még ha a pokolra jutok is…

Edward elhallgatott, és én azt hiszem, elkéstem. Kihunyt a szeméből ismét a remény. Végig nézett a családja arcán, és észrevette, amit az előbb én. Tudtam, hogy az aggodalmuk felbőszíti. Én csak láttam, ő hallotta is a fejében szerettei gondolatait, amik nem lehettek most számára túl pozitívak. Láttam, ahogy az arca kővé mered. Ugyanazzá vált, amit a legjobban utáltam. De ötletem sem volt, hogy hogyan adjam normálisan a tudtára. Csókoljam meg? Egyáltalán érezné? És a többiek még bolondabbnak hinnék, mint most, mert ők nem látnának, nem érzékelnének semmit. Talán csak Jasper, de ő most kevés.

Hiába terveztem el, hogy teszek valamit, hiába akartam ezt a helyzetet elkerülni, nem sikerült. Újabb kudarcot vallottam. Kezdem megszokni, hát nem szánalmas? Néztem, ahogy csalódott faarccal kicsörtet a lakásból, és becsapja maga után az ajtót.
- Edward! – kiáltott utána Alice.
- Jasper? Mi volt ez? – kérdezte Rosalie, de ezt már nem akartam végig hallgatni, inkább Őt követtem, ami nem volt egyszerű feladat. Gyorsabb volt nálam, mint mindig, és hiába nem vagyok már ember, ő akkor is lehagy engem. Hiszen ő sem ember.
De siettem, ahogy tudtam, mert nem akartam szem elől téveszteni. Féltem, hogy olyat tesz, amit később megbán, vagy ami emberiségellenes cselekedet lenne. A hiánya. Az nem lenne elviselhető. Soha nem rohantam még ilyen gyorsan, de még soha nem volt ilyen nagy motivációm sem. Most nagyon örültem, hogy halottként nem esek el a saját lábamban. Még csak az hiányzott volna nekem abban a pillanatban.

De amint megláttam Őt, a lábaim megtorpantak, mondhatni földbe gyökereztek és csak nagy nehezen tudtam erőt venni a dermedtségemen. Edward nem volt egyedül, morogva meredt egy hajdani barátomra, Jacob Blackre. A felismerés újult erővel hatott rám, és majdnem beleszédültem a gondolatba, mert rájöttem, hogy nem vagyunk olyan messze Forkstól, mint hittem. Nem, ez nem Forks, de a Cullen ház a rezervátum másik határa mellett terül el. Charlie majdhogynem karnyújtásnyira van tőlem, de nincs lehetőségem meglátogatni őt.
Gyengén indultam a két felbőszült férfi felé, és tudtam, hogy bármi az ára én megakadályozom, hogy egymásnak essenek.
- A határ szélén állsz pióca – morogta Jake és kárörvendve, nézte a körülöttünk lévő kidőlt fákat. – És nem vagy nálunk üdvözölt vendég. Nagyon nem.
- Tisztában vagyok vele, korcs. Mint mondtad a szélén állok és nem rajta. Nem támadhatsz meg.
- Valóban, ezért tényleg nem – vicsorgott, és kidüllesztette az évek alatt szerzett bronzbarna izomzatát, hogy megmutassa, hogy márpedig ő képes lenne legyűrni az én vámpíromat. Melléjük léptem, de nem gondoltam, hogy küzdelem lesz ebből a helyzetből. – De azért, amiért elbántál Bellával és a családjával, azért jogomban áll darabokra tépni a kéjenc búrádat – morogta hirtelen és Edwardra vetette magát. Felsikoltottam, és igyekeztem leállítani őket, de mivel láthatatlan voltam ez nem volt könnyű. A legnagyobb pechemre Jake farkasként támadott, és meg kell hagyni már életemben sem voltam túl bátor, de meg kellett védnem a szerelmem, és már úgy sem halhatok meg.
Közéjük vetettem magam. Éreztem, hogy rajtam keresztül harcolnak, és ez furcsán fájdalmas volt nekem, de megpróbáltam minél távolabb juttatni őket egymástól és ezzel együtt arra is figyelnem kellett, hogy Edward ne lépje át a határt. Percekkel később rájöttem, hogy ezzel semmire sem megyek, ezért egy fát repítettem a két bolond közé, amitől egy percre megdermedtek. Olyan egységesen néztek körbe, mintha nem is ellenségek lennének.

Edward arcát figyeltem, engem nézett kitágult szemekkel. Hát persze, most már hitt abban, hogy megpillant, és mikor rájött, hogy itt sincs egyedül, tudta, hogy csak én nem akarnám a harcot Jake-kel. Jacob persze ebből semmit nem vett észre, de persze feltűnt neki a furcsa viselkedés.
Edward rendezte a vonásait, és utálkozva fordította vissza a tekintetét Jacobra.
- Nem léptem át a határt, nem is fogom. Nem akarok megküzdeni veled, és bár téged az vezérel, hogy bosszút áll Belláért, tudnod kéne, hogy Ő nem akarná, hogy bárkinek baja essen.
- Kotródj innen, vérszopó – egyezett bele Jake, és eltűnt a fák között. Edward rám nézett, szemében sok minden tükröződött, és könnyes szemmel intettem neki, hogy induljon, én követni fogom.

Sokáig futottunk, és ő folytán-folyvást azt nézte, hogy beérem-e, aztán megállt.
- Felülsz a hátamra? – suttogta halkan, és én vidáman bólintottam, majd egyetlen mozdulattal a hátán teremtem, és hozzásimultam a hideg testhez. A sebesség nem ártott meg, de most Ő sem sietett annyira, ki akarta élvezni ő is ezt a pillanatot, még ha ő csak bizsergést érzett a hátán, semmi mást.
Mikor megálltunk, meghatottan láttam, hogy a mi rétünkön vagyok, és hogy ez a hely semmit sem változott.
- Bella… Oh, Bella – fakadt ki és megpróbált megölelni, de a kísérlete kudarcba fulladt, mivel még ha úgy látta is, akkor sem volt testem. – Tényleg te vagy?
- Igen, én vagyok – suttogtam válaszul és reméltem, hogy hallja a szavaim. – Kaptam egy lehetőséget, hogy… egy kicsit itt legyek veled.
- Miért? – nézett rám fájdalmasan.
- Mert szeretlek – válaszoltam és elmosolyodtam. – És mert nem akarom, hogy szenvedj és szomorú légy.
- Megérdemlem.
- Nem.
- Miattam haltál meg – mondta erre és láttam, hogy mennyire fáj neki ezt mondania.
- Nem. Én voltam olyan ostoba, nem te akartad, hogy gyógyszerezzem be magam.
- Elkéstem. Siettem, ahogy tudtam, hogy láthassalak, de mire beléptem, már nem dobogott a szíved. Megharaptalak, de nem használt. Elveszítettelek, és csak nehezen tudtak elvinni mellőled. Charlie jött el hozzánk, tőle tudtam meg, hogy hol talállak. De minden másról is tudok. Édesem, annyira sajnálom – torzult el az arca és én lágyan végig simítottam az arcán. Ellazult az érintésemtől.
- Mit érzel?
- Kellemes bizsergést, de semmi kézzel foghatót. Szeretlek Bella.
- Tudom.
- Nem volt igaz, amit akkor mondtam neked, csak azt akartam, hogy elengedj és boldog légy. De neked nem sikerült.
- Nem, de neked se. Edward… nem vegetálhatsz örökké, és arról hallani sem akarok, hogy utánam gyere. Neked létezned kell, de te most halott vagy. Azt akarom, hogy élj! – fakadtam ki sírva. – Minden vágyam, hogy boldog légy!
- Nélküled lehetetlen kedvesem. Megpróbáltam, nevettem Emmett viccein, de mindenről te jutottál eszembe. Próbáltam úgy tenni, mint aki rendben van, de nem ment. Mára feladtam. Nem tudok létezni nélküled!
- Edward…
- Nem, Bella. Ez az igazság – folytatta, és mikor a földre feküdtem, csatlakozott mellém, és óvatosan magához húzott és cirógatta a testemet. Jó érzés volt, de közel sem olyan intenzív, mint mikor még éltem. – Te most…?
- Angyal vagy szellem, vagy valami ilyesmi.
- Te csak angyal lehetsz, te vagy az én angyalom – suttogta és én nem bírtam tovább a közelségét. Lágy csókot leheltem az ajkaira, és percekig csak feküdtünk és kényeztettük egymást.
- Bella, maradj mellettem, nem tudok nélküled létezni. Szükségem van Rád!
- Edward, nem maradhatok. Nemsokára el kell mennem, és azt akarom, hogy boldog légy utána is, mert többet nem jöhetek vissza.
- Kérlek, Bella… Ne hagyj el megint, szükségem van rád – suttogta még egyszer könnyek nélkül zokogva és hagytam, hogy minél szorosabban öleljen, holott ő nem érzett engem. A képzelete voltam valójában, ami életre kelt. De mi lesz, ha elmegyek? Azt hogy éli túl?

Nem tudom pontosan, hogy meddig feküdtünk egymás karjaiban, és élveztük egymás közelségét. Teljesen abszurd helyzet volt és én nem éreztem így jól magam. Jobb volt, míg nem tudta, hogy itt vagyok. Bármennyire is szeretek vele lenni, kínzott ez a helyzet. Edward hibát követ el, mert álomvilágot képzel maga köré. Elméletileg itt voltam vele, de gyakorlatilag nem léteztem. Csak egy szellem voltam, és hiába szerettük egymást ennyire, ez nem működik. Ez egy nagyon beteges állapot, amiben vagyunk. Tennem kell valamit anélkül, hogy összetörném a szívét. Boldognak kell lennie.
- Edward… - suttogtam halkan.
- Igen? – nézett rám ragyogó mosollyal. Ahogy belenéztem csillogó szemeibe, belém hasított a rémület. Ez nem az én Edwardom arca volt. Vagyis igen, de annyira másként festett, hogy jeges félelem kezdte szorongatni a bensőmet. Gondtalanságot láttam benne, és most az egyszer végre rádöbbentem, hogy milyet hatással lehetett rá két év szenvedéssel teli magány. Úgy simogatta a testemet, mintha valóban léteznék, és élnék. Úgy nézett rám, mintha mindig vele lennék. Gyönyörű szép arcáról szerelem sugárzott, és olyan felhőtlen mosollyal figyelt, amit a régi Edward a legboldogabb pillanatainkban sem engedett meg magának.
- Mi van veled? – bukott ki belőlem a felelőtlen kérdés. – Olyan furcsa vagy.
- Én csak… szeretlek Bella. Imádlak, nem akarlak elveszíteni. Gyere hozzám feleségül… - folytatta átszellemült arccal, de a rémült arcom kissé kijózanította.
- MEGŐRÜLTÉL?? – sikoltottam fel és futni kezdtem. Nem volt célom, csak minél messzebb akartam kerülni tőle.

2009. augusztus 20., csütörtök

Lángoló lélek

Twilight: Csak egy kis szösszenet. Bella hiába ment Olaszországba, hogy megállítsa Edwardot, elkésett, és a Volturi teljesítette Edward kérését, megölték. Bella megszakított minden kapcsolatot a vámpírok világával és öt év alatt végre sikerült talpra állnia. Jacob segítségével, aki feleségül vette őt. Huszonhárom évvel Edward halála után Bella elmegy hegyet mászni a fiával, de a lángok a régmúlt fájdalmaira emlékeztetik…

..................................................

- Anya! Nézd, de szép a kilátás! – kiáltott felém a fiam néhány méterről mellőlem. Felkaptam a fejem, és követtem a szememmel a tekintetét. Hirtelen kaptam levegő után és hátradőltem. Percekig csillagokat láttam, és éreztem, ahogy egy kéz érinti meg a testemet, és megrázza ernyedt tagjaimat. Aggódott értem. Megnyugtatólag rámosolyogtam, de tudtam, hogy őt ezzel nem verem át. Ahogy az apja, ő is remek megfigyelő volt. Tudtam, hogy meg fogja kérdezni, hogy mi történt, és nem voltam benne biztos, hogy el tudnám neki mondani. Soha nem beszéltem neki erről a történetről, és nem úgy terveztem, hogy majd hegymászás közben kerítek rá sort. De mikor van az, amit előre eltervezek? Mikor…?
- Anya? – kérdezte újra és barna szemeiben féltés csillant. Nem akartam, hogy rosszul érezze magát, hiszen ma töltötte be a tizenhetet, és ez volt számára az ajándékom. Nem akartam elrontani, hiszen sokáig tartott megterveznem.
- Will, semmi bajom. Csak… eszembe jutott valami. Ennyi az egész – próbáltam kitérni a nemsokára kitörő kérdések elől.
- Mi? – kérdezte, és láttam, hogy nem hisz nekem. Pedig félig igaz volt. Valóban csodálatos volt a kilátás, a panoráma, de a távolban mást is megpillantottam. Az ég felé tornyosuló lángokat. A vörös fénynyalábok úgy meredeztek az ég felé, mintha út lenne az ég felé. Féltem a tűztől, kimondhatatlanul. Képes voltam kimenekülni egy helyiségből, hogyha valaki gyertyát nyújtott meg, vagy ha csak főzni készült. Pedig én régen szerettem főzni, de ma már a tűz gondolatától is kivert a víz. A napot sem tudtam igazán elviselni, de azt még képes voltam megtűrni magam mellett. Nem szerettem napozni, vagy strandra járni, így le sem barnultam soha. Érdekesek voltunk mi a családommal. Az ő bronzbarna bőrükkel olyannyira az ellentéteim voltak, hogy az idegenek furcsán is néztek ránk, mikor megjelentünk.
- Lángok – suttogtam halkan, mintha ez magyarázat lenne bármire is. Senki nem tudta, hogy miért kezdtem hirtelen viszolyogni a tűztől. Ismeretleneknek tényleg csak egyik napról a másikra történt. De nekem az egész életem dőlt romba akkor. Azon a napon haltam meg másodszor, de ismét felálltam és éltem tovább az életem romjain.
- Jaj, anya! Az nagyon messze van – vigyorgott rám, nem érthette. Nem is akartam, hogy értse. Nem akartam az én gondjaimmal terhelni, hadd legyen ő gondtalan és boldog, ha már én nem sugározhatom felé a felhőtlen boldogságot. – Mi van, hogyha nem hiszek neked?
- Nem hiszel a saját anyádnak? – kérdeztem tetetett felháborodással a hangomban. Játékosan meglegyintettem, és hagytam, hogy megöleljen. Érzékeny és mély érzésű fiú volt, és nemrég döbbentem rá, hogy hiába Jacob a férjem, és hiába Will az ő fia is, én attól még én akaratlanul is az Ő mintájára neveltem.
Sajnos ezt Jake is észrevette, és össze is vesztünk ezen, de attól még ugyanúgy szerette a fiát és a kislányunkat is, Saraht.
- De igen, de ismerem annyira, hogy tudom, hogy mikor szomorú. Elmondod nekem? Apával van valami?
- Nem, ő… rendben van – feleltem és a tekintetem a távolba révedt. Még élénken emlékszem arra az arcra, ami ugyanúgy elveszett a lángokban, mint ahogy a most látott távoli messzeségben az élet. Szinte minden éjjel hallom az utolsó kiáltását, hallom, ahogy hitetlenkedve ordítja a nevemet, és döbben rá, arra, hogy mit tett. Azt hitte, hogy halott vagyok és elintézte a halálát. Mindketten tudtuk, hogy a kapcsolatunkat minden lehetséges módon tönkretettük, és nem volt elég annyi, hogy mindenen túláradó szerelemmel szerettük egymást. De ő már halott, és semmi értelme újra felidéznem az arcát, csak feltépném vele a sebeimet. Szeretem Jacobot, igazán, de nem azzal a szerelemmel, amit valaha éreztem, és ami olyan nagyon nagy fájdalmat okozott nekem. De Jake mindig itt volt mellettem és mindenben támogatott. Segített talpra állnom, és ezért imádom őt nagyon.
Will és Sarah pedig életem legnagyobb kincsei voltak, amit valaha kaphattam a sorstól. A születésük olyan boldogsággal töltött el, mint semmi más azelőtt. Még Ő sem.
A lelkem elégett azon a napon, mikor ő úgy döntött, hogy követ a halálba, én pedig későn érkeztem, hogy megmentsem. Azon a napon minden kapcsolatot megszakítottam a Cullen családdal és a vámpír világgal, majd öt évvel később egy vérfarkas felesége lettem. Jake értetlenül fogadta, mikor három nappal a távozásom után hazaérkeztem emberként Nélküle és újra olyan összetört voltam, mint mielőtt ő összerakott volna. De én, mint a főnix, akárhányszor elégtem, annyiszor támadtam fel a hamvaimból.
Főnix módján újra és újra talpra álltam. És most végre negyven felett végre boldog vagyok, és úgy érzem, hogy hiába fáj a hiánya, mégis képes vagyok arra, hogy éljek. Megtanultam nélküle élni, és itt van helyette két olyan személy, akiket az életemnél is jobban szeretek.
William Edward Black és Sarah Isabella Black. Ha ők nem lennének, akkor én is elvesztem volna a lelkem lángjaiban.

Síron túli szerelem - 2. fejezet


Hinnem kell magamban!

Többet nem szólaltam meg, de tenni se tudtam semmit. Továbbra is az az érzésem volt, hogy Jasper érzi a jelenlétem, de nem biztos magában, hiszen nem akarta feleslegesen áltatni Edwardot. Így igyekeztem minél távolabb lenni Jaspertől, de Edwardot nem voltam képes magára hagyni. Egy picit mintha jobb színben volt azóta, hogy itt voltam vele, és azon gondolkoztam, hogy hogyan vehetném rá, hogy társalogjon a többiekkel. Nagyon ritkán tartózkodott velük egy helyiségben, a nappaliban nagyon keveset láttam, vagyis hát én minden hova mentem vele. Közben felfedeztem, hogy képes vagyok az akaratommal mozgatni tárgyakat, de nem volt könnyű mutatvány. Biztos valamilyen angyal dolog. Mikor magára hagytam egy kicsit a szerelmemet, ezt gyakoroltam. Hogy minek? Nem tudom.
Néha meglestem a többieket is, Carlisle volt a legerősebb, ő mindennap tetetett vidámsággal mesélte a vele történteket a családjának, és Emmett sem volt olyan zombi, mint amilyennek elsőre láttam. Egy biztos, hogy Rose és Emmett nem szomorkodtak sokat, volt mivel vigasztalni magukat. Khm… éjszaka. Kerültem is a szobájukat messziről, mert nem akartam semmi olyant látni.
Ott tartózkodásom negyedik napján sikerült lecsalnom Őt is a többiekhez, mikor a nappaliban voltak. Sikerült egy kicsit működésképtelenné tennem a zongorát, emiatt szitkozódott is rendesen, de nem akartam, hogy magában búslakodjon, és melódiákat játsszon. Viszont kicsit aggódtam, mert néha mintha felém kapta volna a tekintetét, de ilyenkor megrázta a fejét. Olyan volt, mint aki nem hisz magának és azt hiszi, hogy megbolondult. Tudtam, hogy ő is érzi a jelenlétem, de nem tudja elhinni.
Éjjel-nappal azon járt az agyam, hogy mivel tudnék mosolyt csalni az arcára, de még nem jártam sikerrel. Pedig olyan jóképű, mikor mosolyog. Általában úgy mentek a napok, hogy mikor zongorázott én vagy a kanapéról vagy a zongoratetejéről figyeltem, mintha valóban nekem játszana. És Ő akaratlanul is, de egyre szebb és szebb dallamokat produkált, amikben már egyre kevesebb volt a fájdalom, holott ez belőle még nem tűnt el. Csak jobban érezte magát a jelenlétemtől. Ez egyszerre volt fájó és örömteli dolog. De nem sírhattam folyamatosan, erősnek kellett lennem, legalább nekem. Erőt kellett adnom nekik, hiszen az életnek mennie kéne tovább.

Aznap este sikerült lecsalnom Edwardot a nappaliba, ami először nagy döbbenetet okozott, mindenki meglepetten fordult a belépő Edward felé.
- Most mi van? – kérdezte zavartan. Esme erre felugrott és magához ölelte a fiát, és megcsókolta a homlokát. Meghatottan figyeltem a jelenetet és láttam egy kis boldogságot a drága Esme szemében, amitől jobban kezdtem érezni magam. Mit tettem én ezekkel az emberekkel?
- Jössz meccset nézni? – kérdezte Emmett a tévé elől és ezt én remek alkalomnak tartottam egy kis lazításnak.
- Ne... – nyitotta a száját tagadólag, de közbe avatkoztam és bólogatólag megmozgattam a fejét, mire szegény olyan összezavarodott képet vágott, hogy felnevettem. Nagyon aranyos volt.
Emmett felnevetett. – Ezt igennek veszem – mondta vigyorogva és helyet csinált maga mellett a kanapén. Mindenki lélegzet visszafojtva figyelte a jelenetet, csak percekkel később mertek megmozdulni, mikor Jasper megnyugodva sóhajtott fel, jelezve, hogy talán egyenesbe jöhetnek egy kicsit a dolgok.
Alice, hogy feldobja a hangulatot vidáman csacsogni kezdett Rosalie-val a ruhákról és a vásárlásról, és Rose tökéletesen vevő volt erre a témára és ezt nem is éreztem annyira erőltetettnek. Edward kezdett felengedni, és láttam, hogy beszélgetni kezd Emmett-tel, aminek nagyon örültem.
Aztán furcsa dolog történt. Jasper gyanakvó arccal hívta ki Carlislét, és kivételesen magára hagytam a szerelmemet, mert kíváncsi voltam, hogy mi olyan fontos. A verandán álltak meg, és leültek a lépcsőre.
- Baj van? – kérdezte Carlisle.
- Nem tudom, de már negyedik napja, hogy úgy érzem, hogy van valaki itt, ahogy most is – kezdte Jasper és megint felém nézett. A torkomban gombóc nőtt, és ha akartam volna se tudtam volna megszólalni. Nem bukhattam le…
- Valaki? Hol?
- A házban velünk, és most is itt áll mellettünk, de valamiért nem látjuk őt. Érzem a jelenlétét és az érzelem masszáját, de olyan zavarosak. Biztos, hogy nem ember.
- Jasper… nem hiszem, hogy… - kezdte Carlisle. Nem hitt neki.
- Nem, apám. Nem tévedek. Alice-szal is beszéltem erről, ő is érez valamit, de ő neki ez csak megérzés. Edward máshogy viselkedik, mintha jobban lenne. Ma mikor Emmett megkérdezte a meccs felől, éreztem felőle, hogy esze ágában sincs igent mondani. Mégis bólintott, mire annyira megdöbbent, hogy ellenkezni is elfelejtett. Mikor belépett a nappaliba egyszerre éreztem fájdalmat felőle és boldogságot valahonnan mellőle.
- Szerinted mi erre a magyarázat?
- Edward ne tudja meg egyelőre, de szerintem… nem tudom. Nem érzem tisztán az érzelmeit, de nincs benne rossz szándék és minden pillanatban Edwarddal van, kivéve most. Még vadászni is elkíséri, mintha valaki támogatná.
- Nem lehet – nyögte Carlisle.
- Én is erre jutottam, de nincs más magyarázat. Csak ő lehet, és mivel láthatatlan ez elég valószínű, és persze a ragaszkodás hozzá…
- Bella – nyögte Carlisle és körbenézett.
- Lebuktam – suttogtam. A pokolba jutok, elbukom a küldetésem, és ha Edward megtudja, hogy itt vagyok, akkor biztosan boldog lesz, de ha elmegyek minden kezdődik elölről és még magányosabb lesz. Annyira vágytam arra, hogy tényleg itt lehessek velük, de így nem lehet.

Nem tudom, hogy mi vezérelt, de hirtelen futni kezdtem. Nem számított, hogy merre, csak el innen.
- Várj! – kiáltott utánam Jasper, de én nem álltam meg. Kényszeredetten felnevettem azon, hogy utánam kiáltott, de futottam tovább. Miért kéne maradnom? Edward meg fogja tudni, hogy vele voltam és csak rosszabbodik az állapota. Ha még egyszer elveszít, azt nem hiszem, hogy túlélné. De ő neki léteznie kell! Muszáj…
Lerogytam az erdő azon részén, amit Edward semmisített meg, és szégyenszemre megint sírva fakadtam. Ez a küldetés, ez a vágy halálra van ítélve. Én nem vagyok képes boldoggá tenni Edwardot, így a halálom után. Talán ez az élet büntetése a tetteimért. Talán szenvednem kell és megbánnom, hogy akkor és ott itt hagytam eme a világot. Miért van, hogy az ember akkor értékeli az életét igazán, mikor az már elveszett? Miért van ez mindenben így?
Ha csak sejtettem volna, ha több eszem lett volna, tudtam volna, hogy Ő szeret engem. Ha hallgattam volna azokra a szavakra, amiket mindig mondogatott… Hogy hihettem el, hogy nem szeret? Miért hittem el egy árva zokszó nélkül, mikor meghazudtolta minden előtte kimondott szavát? Ennyire nem hittem volna benne? Nem, én hittem neki. Hittem neki, mikor azt mondta szeret, és elhittem, mikor azt hazudta, hogy nem. Nem arról van szó, hogy nem bíztam benne. Magamban nem hittem. Ez volt a legnagyobb hiba.
Mivel érdemeltük ki, hogy így elbánjon velünk a sors? Edward, a legtisztább lény, aki legyőzte a természetétől adódó szörnyeteget és emberibb, mint bármelyik ember? És én? Mi rosszat tettem az élet ellen? Isten a tanúm, hogy nem vezérelt rossz szándék bármit is tettem.

- Bella? – szólalt meg mellettem egy hang. Felkaptam a fejem, és a nagyit pillantottam meg. El is felejtettem, hogy ő mellettem áll. Pedig nem is ismer igazán, régen meghalt már. Mégis itt van és segít nekem. Nem is tudom, mi lenne most, ha nem lenne nagymamám. Susan Higginbotham mindig is nagyszerű ember lehetett.
- Nagyi! – kiáltottam fel és letöröltem a könnyeim. – Elbuktam – sütöttem le szégyenkezve a szemem, nem mertem ránézni és látni a hamarosan előbukkanó szemrehányását.
- Nem, kedvesem. Nem buktál el. Természetesen az életben vagy akár a halál után is akadhatnak nehézségek. De minden esetben csak az veszít, aki feladja. Ne felejtsd el, hogy mit mondtam neked mindig, mikor kicsi voltál…
- Ne félj a kudarctól, játszd végig a játékot – suttogtam, mire ő mosolyogva bólintott.
- Próbálj meg mindent, és hidd el, hogy minden apróságnak oka van. Sosem tudhatod, hogy milyen helyzetbe hoz az élet végtelen láncreakciója. Lehet, hogy egy katasztrófa hozza majd el a végső boldogságot. Nem gondolod?
Nem – feleltem volna, ha engem kérdez, de helyette bizonytalanul bólintottam.
- Ha megtudja, hogy itt vagyok, és utána eltűnök… Akkor rosszabbul lesz, nem?
- Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Ez csak rajtad múlik, kedvesem. Attól függ, hogy mit engedsz neki. De valamit mondanom kell neked. Az angyalok nem láthatatlanok teljesen, ha valakiben elég erős a hit, az megláthat. Vigyáznod kell, és tényleg jobb, ha Edward nem tud meg semmit!
- Várj, nagyi! – kiáltottam utána. – Mi van, hogyha Ő erősen kezdi hinni, hogy mellette vagyok? Mi van, hogyha nem csak érezni fogja a jelenlétem, de látni is fog? Mi van, hogyha belebolondul majd ebbe a helyzetbe? Mi van, ha hamis boldogságba kergetem, majd itt hagyom? Ennek a történetnek nem lehet Happy End a vége. Lehetetlen.
- Tedd meg, amire vágysz, aztán tedd meg, amire képes vagy. A végén azt fogod látni, hogy véghez vitted a lehetetlent. Tudom, hogy felismerted a hibáidat, de ne kövesd el őket újra. Itt az idő, hogy végre higgy magadban és hagyd, hogy a dolgok megoldódjanak. Mindennek megvan a maga oka. És ha Edward rájön, hogy itt vagy, akkor rájön, és bár a dolgok bonyolultabbak lesznek, de te is erősebb leszel. Higgy magadban, Bella! A nélkül nem fog menni…
- De…
- Nem azon múlik, hogy mit teszünk, hogy mire vagyunk képesek, hanem hogy mennyire akarjuk megtenni, és neked minden vágyad az Ő boldogsága. Te vagy az egyetlen, aki boldoggá teheti Őt! Higgy magadban! – mondta és eltűnt. Én percekig csak a helyét néztem, és azon törtem a fejem, hogy vajon, igaza van-e. Mikor lett ő ilyen bölcs?

Felálltam, és elindultam vissza a Cullen ház felé, ahol bár rendkívül nehéz dolgom lesz, de muszáj megtennem, hiszen ez a legfőbb vágyam, az Ő boldogsága, ami miattam szállt el. Vissza kell adnom neki, amit elvettem, de előbb valóban hinnem kell abban, hogy sikerül. Hinnem kell magamban!
Mikor beléptem újra a házba egy élénk vita kellős közepére érkeztem. Edward kiabált… Jasperrel… A szívem azon nyomban kihagyott egy ütemet, és villámgyorsan a nappaliba lebegtem.
- Szóval? Mit nem kéne tudnom? Mit nem szabad, hogy tudjak? Mit titkoltok?! – kiabált Edward idegesen. Nézőpont kérdése, hogy hogyan álljak ehhez hozzá. Örülnöm kéne, hogy Edward végre reagál valamire, de mégis… Ennek nem örülhetek, hogy mindjárt kínvallatásnak teszi ki szegény Jaspert.
- Edward, nyugodj meg – kérlelte őt Esme.
- Érzem, hogy valami a napokban megváltozott, érzem, hogy valami… nem is tudom, mi történik. De te tudod. És én is tudni akarom. Beszélj!
- Edward, nem tehetem. Sajnálom. Én… - hebegte, de Edward hirtelen megfeszült. A tekintete körbejárkált a szobában és én már tudtam. Jaspert elárulták a gondolatai.
- Ki van itt? Mi az, hogy van valaki itt, aki láthatatlan? Jasper, az ég szerelmére! – morgolódott Ő, majd a következő pillanatban olyan erős érzelem hullám áradt szét benne, hogy még én is éreztem. A hideg kirázott, és láttam, ahogy a drága test megtántorodik.
- Bella – suttogta alig hallhatóan, és a kanapéra rogyott. Könnyes szemmel néztem, majd láttam, ahogy engem keres a tekintete. Egy pillanatig a szemembe nézett, de ő ezt nem tudta. Nem látott, de már érezte. Érezte, hogy itt vagyok.

2009. augusztus 19., szerda

Síron túli szerelem - 1. fejezet


Bárcsak itt lennél!

Abban a pillanatban, hogy kimondtam, a helyszín a szemem előtt kezdett változni és egy teljesen más helyen találtam magam. Egyből tudtam, hogy ismét a Földön vagyok, de nem éreztem magamban semmiféle változást, azonkívül, hogy kevésbé találtam szépnek magamat, de még mindig annak tartottam magam, a valós külsőmhöz képest. Ez tetszett és azt se bántam, hogy senki nem látja rajtam kívül. Sosem az érdekelt, hogy mások mit látnak, hogyha rám néznek, hanem hogy én mit látok, mikor tükörbe nézek.

Egy erdőben találtam magam, ami hát… elég lepusztultan festett. A fák tövestül kicsavarva feküdtek a földön, a növényzet haldoklott, mintha egy szélvihar pusztított volna. Tudtam, hogy ez nem lehetséges, hiszen az erdő többi része érintetlen volt. Emberi nyomokat is találtam, amiből arra következtettem, hogy vámpír járt itt.

- Edward – suttogtam és összeszorult a szívem. Most nem dobogott, és a bőröm is vámpírsápadtságú volt. A kezem nem remegett meg a nevének említésétől, képtelen voltam a korábban alapvető emberi reakcióimra.

A szél hangját élesen, mégis lágyan hallottam, és valahogy minden olyan más volt, mint amire emlékeztem. Minden szebb volt, mégis sajgott bennem valami. Edward fájdalma és a hiányom feléje. A szeretetem, a szerelmem.

Követni kezdtem a lábnyomokat, és közel fél óra séta után pillantottam meg egy lenyűgöző villát, az erdő kellős közepén. Egyből tudtam, hogy jó helyen járok, mégis megtorpantam. Mégis hogyan teszem boldoggá Edwardot, hogyha nem is fog tudni róla, hogy itt leszek? Hogyha nem beszélhetek vele?

Mibe keveredtem… minek kellett akkor és ott feladnom?

A házból nem hallottam hangokat kiszűrődni, amit erősen furcsállottam. Hiszen ennyi vámpír nem lehet ennyire csendes! Talán vadászni mentek? Lehet. De akkor megnézem előbb a házat.

A ház nem volt üres. Szinte sokkos állapotban léptem be, mert mindenki otthon volt, de senki nem beszélt. A nappaliban Emmett ült komor ábrázattal – ami már önmagában is furcsa – és a tévékapcsolót szorongatva „nézte” a tévét, a karjaiban Rosalie feküdt hasonlóan üres tekintettel.

- Mi történt itt? – ijedtem meg, és elindultam, hogy megkeressem a többieket. A leginkább Edward jóléte foglalkoztatott és féltem, hogy elkéstem, és már meghalt. De akkor már találkoztunk volna… De ha nem halt meg senki, mi bajuk lehet?

A konyhában Esmét találtam, aki egymagában üldögélt és egy szakácskönyvet olvasgatott minden lelkesedés nélkül. És ahogy percekig figyeltem, észrevettem, hogy nem is lapozott egyet sem. Aztán mintha megérezte volna a jelenlétem, felnézett. A látvány sokkolt. Eddig azt hittem, hogy ezekben a szemekben csak szeretet lakozhat, de csak most vettem észre, hogy milyen mélységes bánat ül a kedves arcon. Vállat vont, majd visszatért a könyvhöz, de mikor tovább mentem sem lapozott.

Carlisle nem volt itthon, bizonyára dolgozott a helyi kórházban. Jelenleg nem voltam tisztában azzal, hogy pontosan hol vagyok, de ez nem is foglalkoztatott. Nem számított, bár biztos voltam benne, hogy valami északi hideg helyen lehetünk, amit ők bizonyára meg sem éreznek. Most már én sem.

Egy könnycsepp cseppent a karomra, és percekig csak a helyét néztem. A bűntudat kínozni kezdett. Tompább érzelem volt, mint emberként, de mégis pokolian kínzott. Tudtam, hogy mazohista dolog tovább mennem, de nem tudtam parancsolni a lábaimnak, amik szinte suhantak, mikor felfelé tartottam a lépcsőn. A lépcsőfordulóban megpillantottam az úgynevezett házi viccüket, és ez mosolyt csalt megdermedt arcommal. Olyan aranyos mosollyal mesélte ezt nekem Edward annak idején, hogy soha nem felejtem el. Természetesen ebben a házban sem találtam vizes árkot vagy várbörtönt, na de még koporsót sem. Milyen buta is voltam egykor, hogy azt hittem, ilyesmi létezik.

Ez a ház is ízlésesen volt berendezve, de átugrottam a részletek felett, ugyanis a nagymamám elmondásából tudtam, hogy a szerelmemet nem lesz könnyű jobb kedvre deríteni. És most hogy lehullottak rólam a depresszió béklyói már éreztem is. Már tudtam, hogy a szakításunkkor hazudott nekem. Miért voltam olyan ostoba, hogy valaha is kételkedtem benne? Nem is értem. Kamatostul megfizettem érte. Mindent megadnék érte – Edwardon kívül – hogy visszatekerhessem az időkerekét és újra ember legyek. Egy átlagos ember, aki egy vámpírral akar komoly kapcsolatot kialakítani, és vámpír akar lenni az ő oldalán.

Hát ez már soha nem történik meg, mert én már se ember, se vámpír nem leszek. Angyal vagyok, vagy szellem, nem is tudom, de nem változom meg többé.

Az emeleten szobák sorakoztak, és én mindjárt be is mentem az elsőbe, majd a másodikba, de azok üresek voltak. Mondtam már, hogy gondtalanul át tudok suhanni a falon?

Azonban az utolsó kettőből, mintha hangok szűrődtek volna ki. Először a harmadikba mentem és egy vidám külsejű szobában találtam magam és egy nagyobb fajta franciaágyon Alice feküdt Jasper karjaiban. Halkan beszélgettek, de én minden szót értettem.

- Változás közeleg – suttogta Alice kifejezéstelen arccal. – Nem tudom, hogy pozitív vagy negatív, olyan ködös az egész.

- Csak pozitív lehet – mormogta Jasper, és láttam, hogy mennyire megviseli a sok letargikus érzelem. Aztán történt valami a szobában, az eső eleredt, és Jasper hirtelen felkapta a fejét és arra nézett, ahol én álltam, én lebegtem.

Megijedtem, mi van, ha lebuktam? Akkor megbukok a feladaton.

- Jazz? Mi a baj? – nézett rá Alice értetlenkedve, és követte a szerelme tekintetét. Megnyugodtam. Elnéztek mellettem.

- Semmi… csak… nem is tudom. Éreztem valamit, de biztos csak kikészültem. Sajnálom, Alice – szabadkozott és a kedvesére nézett és lágyan megcsókolta. Kihátráltam a szobából, mert ez már nem hinném, hogy rám tartozik.

Mit érezhetett Jasper? Megérezte a jelenlétem? Vagy csak egy ösztönös megérzés volt? Hiszen ő sokat harcolt, mindig megérezte a betolakodót. És én az voltam. Nem kértem engedélyt, hogy itt lehessek. Nem tisztelve őket, tapostam bele a legmélyebb magán életükbe, és először mikor beléptem a házba bűntudatot sem éreztem emiatt. De most is hiába éreztem, nem csengethettem, vagy kopoghattam. Én valójában nem is léteztem.

Sóhajtottam, majd félve mentem át az utolsó szoba ajtaján, de a látvány fájdalmasabb volt, mint amire legmerészebb képzelgésemben számítottam. Edward szobája más volt, mint amilyen Forksban. Itt nem volt annyi élet, mintha egy üres szobába léptem volna be, csak néhány tárgy foglalt helyet. Egy kanapé, egy zongora és egy ruhás szekrény… amin te jó isten…

Felsikoltottam, de persze senki nem hallott meg. Zaklatottan bámultam a fényképeket, amiken egytől egyik én voltam… A könnyek vízesés módjára zúdultak le a szememből és áztatták el az arcom. Nem foglalkoztam semmivel, és térdre rogytam. Nem látott senki, mondhatni itt sem voltam. Csak a fényképekben éltem, ahogy Edward is. Álomvilágban élt, nem bírt elfelejteni. Nem lépett tovább, pedig már rengeteg idő eltelt.

Úgy zokogtam, mint mikor kislány voltam. Tönkretettem mindent, tönkretettem a férfit, aki még a halálom, a sírom után túl is szeret.

Nem tudom, hogy mennyi ideig ültem összegörnyedve a padlón, de egyszer csak arra eszméltem, hogy nyílik az ajtó, és egy alak lép be rajta. Gyors léptekkel érkezett, és végig ment rajtam. Megtorpant, körülnézett, de végül megrázta a fejét és leült a zongora elé. Én csak bizsergést éreztem a testemben, mikor keresztül haladt rajtam, de ezek szerint Ő is érezte. Valami nem stimmel. Jasper is megérzett valamit, és Ő is. El fogok bukni…

Lassan tápászkodtam fel, és elbűvölve figyeltem a gyönyörű arcot, és mély sajgást éreztem a szívemben. Nem siettem el a mozdulataimat.

A zongora melletti szék még mindig kétszemélyes volt, mintha tényleg arra várna, hogy én üljek le rá. Így hát leültem, és némán követtem a szerelmem tekintetét. A szívem kihagyott egy ütemet. A zongorán egy kép trónolt bekeretezve, amin boldogan öleltük át egymást. A kép még nyáron készült, jóval a tizennyolcadik születésnapom előtt.

A családjával töltöttük a napot, és minden tökéletes volt. Alig győztem ámulni a tökéletességükön, hiszen sütött a nap, és ők csillogtak. Elámulva figyeltem akkor ott őket, és Emmett végig rajtam nevetett, de én nem bántam. Még Rosalie sem volt olyan ellenséges, talán érezte, hogy senki nem vagyok hozzá képest. Edward pedig maga volt Mr. Tökély. Végig úgy bánt velem, mintha valami igazi kincs lennék, vagy valami ilyesmi. Már akkor sem értettem. Leste minden szavam, és vidám volt egész nap. Nem is a napfénytől ragyogott akkor igazán, hanem a boldogságtól, ahogy én is. Napokig senki nem volt képes letörölni a boldogságot az arcomról, és persze nem is akarta senki. Az a nyár csodálatos volt. A legszebb emlékeim azon a nyáron történtek. Aztán, mint hidegzuhany érkezett el az ősz, a szülinapom és életem legsötétebb időszaka. De akkor legalább még éltem, akkor még volt remény. Most már nincs. Az oroszlán és a bárány kudarcot vallott… leginkább a bárány.

Edward ujjai önkéntelenül is a billentyűkre siklottak és játszani kezdett egy szívszorító szomorú melódiát. Belefacsarodott a szívem, annyira szép volt. Edward arcán nem sok minden látszott. Lényegében üres volt, de néha átsuhant rajta a fájdalom.

Mikor már harmadszorra játszotta nem bírtam tovább, óvatosan a kezére tettem a kezem. Tudtam, hogy nem érzi, mégis megérintettem. Nem bírtam tovább. A kezem remegett, de földöntúli öröm szállt meg, mikor éreztem a teste… hidegét. Bizsergés futott végig rajtam, és Edward abbahagyta a zongorázást.

Felsóhajtott, és a kezébe temette az arcát.

- Bárcsak itt lennél Bella, bárcsak itt lennél mellettem…

- Itt vagyok, Edward. Itt vagyok melletted – suttogtam kétségbeesetten, de ő ezt nem hallotta.

- Bárcsak itt lennél…

2009. augusztus 18., kedd

Síron túli szerelem - Prológus

Sziasztok! Mivel erre szavaztatok a legtöbben, így ez kerül fel először.. A Prológus még nem jó igazán, de a többi már jobb lesz ennél :) Várom a véleményeket ;)

Prológus: Tedd őt boldoggá!

A tompaság olyan lassan tűnt el a testemből, mintha évek óta feküdnék egyhelyben, ebben a ragyogó napsütésben. Nem értem, hogy mit keresek itt, ez nem az, ahol lennem kell. Meghaltam, vagy mégsem? Végül is, nem érzek fájdalmat. Talán ez a Mennyország. Végre, talán itt nem érzek majd kínt, de még hiányzik még mindig Edward? A fájdalom enyhébb, de könnyen felismerhető és egyértelmű a hiánya. Mennyivel szebb lenne, hogyha vele lennék itt.

Kinyitottam a szemem, és mindent tökéletesnek láttam hirtelen. A napfény nem vakított el, mégis visszahunytam a szemem. Jól esett, ahogy a nap sugarai lágyan simogatják a bőrömet.

Körülnéztem. Döbbenten észleltem, hogy a rétünkön vagyok, de valahogy mégis máshogy festett, szebb volt, ami nem gondoltam, hogy lehetséges. Gyönyörű szép virágok között feküdtem, egy hófehér, lenge nyári ruhában, és eltűnt a beteges soványságom is. Nem voltak rajtam sem sérülések, sem bőrhibák, és a bőröm csodálatosan fénylett a napsugarak kereszttüzében. Hosszú barna hajam egyenesen, selymesen omlott a testemre, ami szépen egyenletesen emelkedett, fel és le. Lélegeztem. Éltem. De ez mégsem az az élet volt, amit eddig éltem. Ez csodálatosabb volt annál.

A rét melletti kispatak csobogása olyan kellemes hangokat kölcsönzött a tájnak, hogy jól esően sóhajtottam fel. Egy pillanatra elfelejtettem minden eddigi gondomat, amiket a Földön hagytam, mikor éltem. A patak partján egy szép, kis őzike legelt, és felemelte a pillantását, mikor meglátott. Barna szemeiben nem uralkodott félelem, csak boldogság és szeretet. Nem is csodálkozom, hiszen ez mégis csak a Mennyország, és itt mindennek tökéletesnek kell lennie.

Színtiszta őzike szemei mosolygásra késztettek, és éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Könnyedséggel nevettem fel, és régen nem éreztem ilyen gondtalannak magam. Nem éreztem valósnak semmi fájdalmat, semmi kínt.

- Tetszik? – szólalt meg mögöttem egy csilingelő hang, és abban a pillanatban pillangók kezdtek repdesni a levegőben. Egy fehér ruhába öltözött idős asszony állt meg mögöttem, és én amint megfordultam, felismertem.

- Nagyi? – rebegtem döbbenten, és szeretet öntötte el a lelkem. Csodálkozó mozdulatokkal álltam fel, mint mikor a kisgyermek megteszi első lépéseit. Lassan értem oda hozzá, de amit ez megtörtént, szorosan átöleltem, és nem eresztettem percekig. Az emberek gyakran nem becsülik meg igazán a nagyszüleit, de én soha nem estem ebbe a hiába, még ha nagyon kicsi is voltam, mikor eltávozott közülünk. Akkor még nem értettem, hogy mit jelent, mikor Reneé szipogva mondta nekem, hogy a nagyi elment egy olyan helyre, ahova én még nem mehetek utána. Sírva fakadtam és dacosan faggattam, hogy miért ment el nélkülem? Miért nem vitt magával, hogyha elköltözött? Miért nem mehetünk utána? Nem értettem. Csak évekkel később vált ez számomra világossá, és akkor már tudtam, hogy nem önszántából hagyott ott magamra. Meghalt, nem az önzőség vezette.

A bűntudat bizseregve öntött el, hiszen magamra ismertem benne. Én is meghaltam, de én önző voltam és magam okoztam a halálom. Én nem foglalkoztam a környezetemmel, én nem foglalkoztam mással, csakis önmagammal.

Lehajtottam a fejem, nem tudtam a szemébe nézni. Nem tudtam azokba a szemekbe nézni, amik még most sem haragudtak rám. Pedig igazán megérdemeltem volna, de a nagyi sosem szidott le engem. Nagyon szeretett, és minden apró-cseprő hülyeségemet mosolyogva fogadta, mikor még kislány voltam.

- Bella, édesem – suttogta kedvesen. – Nem gondoltam, hogy ilyen hamar találkozott, de ha már itt vagy, Isten hozott az Angyalok hídján.

- Angyalok hídja?

- Igen. Ez az a hely, ahova a holt lélek elsőként érkezik. Mindenkinek olyan hellyé változik, mint ami a lelkének a legbensőbb vágyaiban lakozik. Neked a kedvenc réted jelent meg, ahol nagyon boldog voltál, de ez minden léleknek, más és más.

- Szép lettem – értetlenkedtem, és kíváncsi voltam, hogy ezt mivel magyarázza.

- Jaj, kincsem. Te mindig is szép voltál, de az embereket életükben a gondok megváltoztatják, valakit kevésbé, valakit viszont annál inkább. Csak az igazi szerelemben láthat ilyennek a párod, és látja meg benned a lelket gyönyörűségét. Nem a test szépsége számít igazán, kincsem. Az csak egy másolat, és te mindig is szemrevaló teremtés voltál. Edwardnak nagyon jó ízlése lehet.

- Hm – válaszoltam bőbeszédűen és hallgattam. – Megöltem magam, mit keresek itt?

- A világ nem osztható egyszerűen jóra és rosszra, ezáltal Mennyre és Pokolra sem, mert nincs olyan ember, akiben ne lenne fény, vagy ne lenne sötétség. Mégis létezik Pokol, és Menny is, de ez nem azon múlik, hogy kit tartanak rossznak s kit jónak. Egyszerűen csak a hiteden múlik, a tetteiden és a szíved legmélyebb vágyain.

- A vámpírok is idekerülhetnek?

- Ez különleges dolog, más szabályok vonatkoznak a vámpírokra, de természetesen a Mennyek kapuja nyitva áll előttük is, de ez sok mindenen múlik. Őszinte leszek veled, kincsem. Még soha nem láttam olyan nemeslelkű lényekkel, mint a Cullen család, és egytől egyig helyet béreltek ide, még ha örökké fognak is élni.

- Edward szerint a lelkük elkárhozott.

- Ez csak tévhit. De térjünk terád, gyermekem. Miért kellett ily módon cselekedned? Mire volt ez jó?

- Edward nem szeret, nem volt már maradásom abban a világban.

- A mondat egyik fele sem volt igaz. Soha nem találkoztam olyannal, aki jobban tudna szeretni, mint Edward Cullen. És ő egyértelműen szeretett téged, tudod… Csak pár perccel késett el téged. Ott volt melletted, miután leállt a szíved. Sírt, és megpróbált átváltoztatni. De nem járt sikerrel, mert legyőzted őt, és megadtad magad.

Elsápadva figyeltem a nagymamámat…

- Charlie őrjöngött, mikor megtudta, nekiugrott Edwardnak, aki annyira maga alatt volt, hogy hagyta magát, de persze így sem esett semmi baja. Az egyik kórházi dolgozó viszont feljelentette. Carlislének tette le az óvadékot. Reneé is nagyon kiborult, és egy veszekedés során csúnyám összeszólalkoztak, majd elválltak. Ne vedd magadra, természetesen nem a te hibád. Edward utánad akart menni, nehéz volt megállítani, de Carlisle és Esme elérték, hogy legalább várjon egy kicsit, hátha sikerül túltennie magát rajtad. Mindennap szenved, de legalább él. Reneé és Charlie összebarátkoztak a szomorú gyász időszakában, és megtartották az esküvőjüket, de soha nem felejtenek el téged. Reneé minden éjjel megsirat téged, és Charlie sem a régi, de legalább ők sínben vannak.

- Te jó ég! Mennyi idő óta vagyok itt? – hápogtam döbbenten.

- Pontosan két éve – felelte, mire leültem a nedves fűbe. Ezt még fel kellett, hogy fogjam. – Minden lélek éveket alszik az Angyalok hídján, hogy kipihenjék a fájdalmaikat, a kínjaikat és minden más fáradalmukat. Te nem is aludtál olyan sokáig, ahhoz képest, amilyen állapotban voltál a halálod előtt. Van, aki hosszú éveket alszik, és mire felébred már az ismerősei se élnek. Te még jóváteheted a hibáidat, és kapsz egy esélyt, hogy elrendezd az elvarratlan szálakat. Visszamehetsz a Földre, természetes angyalként és senki nem fog téged látni, sem hallani. Kapsz egy lehetőséget, hogy boldoggá tedd Edward Cullent.

- Tessék?

- Jól hallottad. Addig a pillanatig maradsz ott, amíg nem érzi magát boldognak, és nem érzi fájónak a hiányod. Segítened kell neki. Igazából általában a feladat elvégzése közben szokott elválni, hogy ki hova megy tovább. A Mennybe vagy a Pokolba. Vállalod a feladatot?

Boldoggá tehetem Edwardot? Persze, hogy…

- Vállalom.