Sziasztok!

Üdvözöllek titeket a blogomon, ahol általam írt novellákat és regényeket olvashattok Twilight témában, remélem, hogy tetszeni fog nektek! Ha elolvastál valamit, nagyon örülnék, ha hagynál magad után véleményt, mert én abból fejlődök. Jó olvasást ;)

Admin: Ginewra
Opening: 2009. 06. 26.
Theme: Twilight


2009. július 30., csütörtök

Látva a halálod, vége mindennek!

Pályázatra íródott!
Alice és Jasper kapcsolata nem éppen a megszokott környezetben. Ki mondta, hogy Alice és Jasper nem ismerték egymást az emberi életükben? Azt mondod, hogy nem egy időben voltak fiatalok? És ha túl lépünk ezen a problémán?Eme rövid kis pályázati műben megtudhatjuk, hogy milyen lehetett Jasper és Alice gyerekkora a 20. század elején. Csak egymásra számíthattak? De hogyan váltak szét az útjaik?
Hogyan kerül Alice (született nevén: Mary) az elmegyógyintézet falai közé? Mi veszi rá a szüleit, hogy ilyet tegyenek? Hogyan alakul Jazz és Mary utolsó együtt töltött napja emberként? Ha elolvasod, megtudod! ;)
........................................................................................................................................

Forró nyár volt, mégis ugyanúgy indult, mint a többi. Mint minden velem egykorú lány, én sem vártam a nyár végét, örökké élvezni akartam a szünetet. Utáltam az iskolát, főleg a kötelező istentiszteletet és az illemtant. A tanítóim mind feladták, hogy egy nap igazi úri hölgy leszek a gazdag, befolyásos férfi oldalán.

Neveletlen és szemtelen teremtés voltam, és ezt gyakran meg is említették a szüleim, kik oly sokszor ítélték el a viselkedésemet. Apám és anyám gyakran kifejezték, hogy igazán példát vehetnék drága húgomról, aki tökéletes volt. Én voltam a család fekete báránya, fogalmazhatunk így is.

Cynthia szöges ellentétem volt, ő tipikusan az a lány volt, akire minden szülő vágyik. Kedves volt, udvarias és jól nevelt, minden kérést szó nélkül teljesített.

Én viszont mindig feleseltem, és hittem abban, hogy létezik az igaz szerelem, és az igazi boldogság, annak ellenére, hogy a drága szüleim már el is jegyeztek egy komor, karót nyelt férfihoz, aki korban az apám is lehetne.

- Mary! Hogy vagy ma reggel? – köszönt a legjobb barátom, Jasper, mikor megpillantott a folyópartra menet. A mai napra nem kaptam feladatot, sem házi munkát, így úgy döntöttem, hogy elsétálok a folyópartra, mert imádtam ott lenni. Csak ott sikerült igazán gondtalannak és boldognak lennem.

- Jazz! De rég láttalak, az idei nyáron oly keveset vendégeskedtél nálunk! – panaszkodtam mosolyogva.

Jasper nem a falunkba való volt, ő Texas városában nevelkedett, de a nyarakat a nagymamájánál töltötte Biloxiban. Az évek óta tartó barátságunkat senki nem nézte jó szemmel, hiszen mélyen erkölcstelennek tartották, hogy egy magamhoz hasonló ifjú hölgy, egy szegény, városi fiúval barátkozzon, mikor már van jegyese.

- Nagyon sajnálom, de a nagyi sokat volt beteg a nyáron – felelte, és lehorgasztotta a fejét.

- Oh, részvétem.

- De már jól van… Nem mennénk egy kihaltabb helyre? Nagyon nem illik kegyedre ez a komoly beszéd – mondta vigyorogva.

- Igazad van, csak ugrattalak! Majdnem el is nevettem magam közben – kacagtam fel.

- Láttam – felelte vigyorogva, és megcsiklandozta a derekamat. Nevetni kezdtem, és megkergettem Jazz-t.

Ha anyám látna bizonyára mélységesen fel lenne háborodva a viselkedésemen, de jelen pillanatban nem igazán érdekelt.

Boldog nevetéssel futkároztunk a napsütötte réten, és arra gondoltam, hogy akkor vagyok a legboldogabb, mikor Jasperrel vagyok. Nagyon kevés barátom van, a falubeliek különcnek tartanak furcsa viselkedésem miatt, és nem igen barátkoznak velem.

Pedig a látomásaimról még nem is hallottak, ha azt is tudnák, már biztosan máglyán égettek volna el boszorkányságért, mint a középkorban. Hiába telik el több száz év az emberek ugyanolyan konzervatívak és komorak, mint annak idején.

A városokban más volt az élet, ott modern életet éltek, de csak ritkán járhattam be a legközelebb eső városokba, hiszen egy hölgynek nem illik kíséret nélkül a város utcáit rónia, mint valami örömlány, akiket közmegvetés övezett.

Utáltam az életemnek az összes szabályát, gyűlöltem ilyen világban élni. Vágytam egy olyan életre, ahol létezik a szerelem, és nem az előre megtervezett házasság dominál.

Még azelőtt, hogy megszülettem volna, eldöntetett, hogy én, Mary Alice Brandon, feleségül megyek George Washler, gazdag, angol kereskedőhöz. Nem számított, hogy nem akarom majd ezt az esküvőt, nem volt választásom.

Cynthia helyzete teljesen más volt, ő élvezte ezt az életet, és állítása szerint szerelmes volt a jövendőbelijébe. A húgomon már meg sem lepődöm, úgy ugrál, ahogy a szüleink akarják, és ami a legmegdöbbentőbb, élvezettel csinálja.

Bárcsak én is így lehetnék, nincsen semmi értelme lázadni az élet ellen, de hiszem, hogy egy nap rám talál a szerelem, és életem végéig boldog leszek.

Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy nem vettem észre a kiálló faágat, és hasra vágódtam volna, ha Jasper el nem kapja a derekamat. A vége az lett, hogy nevetve terültünk el a földön, és a szívem dübörögni kezdett, a testem pedig bizseregni.

Az arcom hamar vörösre lobbant, és pír öntötte el sápadt arcomat. Rövid fekete hajam képtelen volt eltakarni a zavaromat, és Jazz jót mulatott rajtam.

- Édes vagy, amikor elpirulsz – jegyezte meg mosolyogva.

- Köszi – vörösödtem el, és a tekintetem hirtelen a távolba révedt.

„- Alice, hozzám jössz feleségül? – kérdezte tőlem Jasper kedvesen, egy csodálatos gyűrűt tartva a kezében.

A nyakába borultam.

- Igen! IGEN! – kiáltottam és szenvedélyesen megcsókoltam.”

- Mary? Jól vagy? Mit láttál? – faggatott, mikor visszatértem a jelenbe. Nem tudtam mire vélni a képet, ami elém tárult, hiszen az Alice nevet nagyon ritkán használtam, és egy nagyon modern házban voltunk.

- Se-semmit – feleltem zavartan, és direkt másfelé néztem.

- Mary… Mit láttál? Nagyon mosolyogtál! – folytatta, nem adta fel. De ha elárulom neki, azt veheti szerelmi vallomásnak is!

- Látom rajtad, hogy szép volt, és túlcsordult benned a szenvedély… - jegyezte meg kajánul.

- Muszáj faggatnod? – kérdeztem vissza makacsul, de kislányos mosollyal az arcomon.

- Ilyenkor olyan vagy, mint egy kismanó. Olyan koboldszerűek a vonásaid, illenek a fekete hajadhoz. Nagyon szép vagy – suttogta, és az ajkai vészesen közeledtek az enyém felé, majd végül egy csókban forrtunk össze.

Az egész délutánt együtt töltöttük, úgy döntöttünk, hogy még nem megyünk haza, ahol titkolnunk kell majd a történteket. Elterültünk a réten és néztük a felhőket.

- Milyen az élet Texasban?

- Teljesen más, mint itt. Az emberek nyüzsögnek, és nincsenek furcsa falusi szokások. Nem pletykálnak a hátad mögött, mert senkit nem érdekel a másik magánélete, csak a saját kis világa. Ez bizonyos szempontból jó, de meg vannak a hátrányai.

- Annyira szeretnék egy nyüzsgő városban élni, ahol nap, mint nap mehetnék vásárolni… - áradoztam.

- Nők – csóválta a fejét.

- Te nem tudod, hogy milyen borzalmas nőnek lenni ebben a világban! Eltörlik az összes álmunkat, és nem engedik, hogy befolyásoljuk a jövőt. Én hiszem, hogy létezik a boldogság és a szerelem…

- Tudod… Minden évben alig várom, hogy nyaranként elszakadhassak a városi életemből és veled legyek. Veled igazán úgy érzem, hogy magamat adhatom, te vagy a legjobb barátom, és szerintem mást is érzek irántad, mint barátságot. Szeretlek.

- Én is szeretlek, Jazz!

Késő este indultam csak haza, és Jasper kísérete nélkül. Nem akartam, hogy a szomszédok agykerekei mozgásba induljanak, és pletykákat gyártsanak.

- Hol voltál? – ront nekem édesanyám, mikor belépek az ajtón. A házba lépve a szokásos kép fogad. Édesapám újságot olvas, Cynthia főz, anya pedig kötne, ha éppen nem esne nekem a távollétemért.

- Sétáltam – feleltem.

- Sétálni? Órákkal ezelőtt tűntél el! Már nagyon aggódtunk!

Látom. Édesapám fel se nézett az újságból, a húgom pedig elmélyülten tanulja a főzés rejtelmeit.

- Akkor felesleges volt.

- Csak ennyit mondasz? Mégis merre jártál?

- Mondtam, anyám! A folyóparton! – fakadtam ki mérgesen.

- Te velem ne beszélj így! Megint azzal a fiúval találkoztál, ugye?

- Jasper a barátom…

- Barát? Egy férfi nem csak barátkozni akar, hányszor kell még elmondjam!

- Jasper nem akar megbaszni! – füstölögtem, de nagyon rosszat mondtam. Nem is tudom már, hogy honnan jött ez a kifejezés, talán a látomásaimból. Anya nem értette, hogy mit jelent, de ki következtette, és irtó dühös lett.

Vörös képpel kevert le egy hatalmas pofont, még apám is felemelte a tekintetét, és egy percig elszakadt a tőzsdétől.

- Honnan tanulsz ilyen szavakat? Tőle, igaz?! Nem találkozhatsz többé vele, két hét múlva, harmincadikán, esküvő!

- Tessék?!

- George írt, hogy hamarabb megérkezik, így gyorsan elvehet feleségül.

- De hisz még csak tizenhét vagyok!

- Nem számít.

- Igen is számít! Nem szeretem George-t, gyűlölöm!

- Majd megszereted. Most, pedig eridj fel a szobádba, és több rusnya szót ne halljak többé a szádból, mert megbánod! – sziszegte kelletlenül anyám, én pedig dühösen caplattam fel a szobámba, ami valójában egy padlásszobát takart.

Miért kell tönkre mennie egy ilyen csodálatos délutánnak? Miért kell akaratom ellenére férjhez adni?

Miért? Miért? Miért nem lehetek boldog Jasperrel?

Zokogva adtam át magam az álmoknak, és végre otthon éreztem magam, Jasper oldalán egy boldogabb világban.

Az álom nem hozott kiváltságot, néhány óra alvás után, álmatlanul forgolódtam, és duzzogtam. Utáltam, ha huzamosabb ideig a szobámba kellett töltenem az időt. Kicsinyke padlásszobámat anyu rendezte be, és borzasztó személytelen volt, mintha egy kórterem lenne egy ódivatú kórházban.

Akárhányszor kellett napokat kuksolnom ebben a szobában, mindig mély letargiába zuhantam, és többnyire itt voltak a látomásaim is.

Ötéves voltam, mikor átéltem az első látomásomat, és láttam, hogy meghal anyai nagypapám. Sírva rohantam anyámhoz, és pityeregve meséltem el neki, hogy mit láttam, de ő csak legyintett, hogy álmodtam.

Két nappal később érkezett a hír, hogy nagypapám meghalt. Attól a naptól fogva, anyám furcsán bánt velem, és próbálta elűzni a látomásaimat, mert csak bajt hozok velük a fejére. De a képek és a látomások nem tűntek el, de megtanultam eltitkolni előlük. Ez működött, anya gyanúja elillant, csak néha meredt rám gyanakodva, mikor „véletlenül” eltaláltam, hogy másnap milyen idő lesz, vagy megjósoltam néhány apróbb eseményt.

Sokat olvastam a mágiáról gyermekkoromban, és imádtam a természetfeletti dolgokat. Ezekben, a mesékben – ami szigorúan tilos volt ifjú hölgyek számára – találkoztam először boszorkányokkal, vérfarkasokkal és vámpírokkal.

Teljesen lenyűgözött a legendák és a mítoszok világa, és rengeteget álmodtam arról, hogy egyszer én is egy ilyen történet része leszek, de aztán rájöttem, hogy ideje felnőnöm.

Mert nincsenek természetfeletti lények, nincsenek igaz legendák és a mesékkel csak a kisgyerekeket, áltatják.

Észre se vettem, hogy a gondolataim, mikor csaptak át álmokká, és mikor érkeztem meg egy újabb látomásszerű álom kellős közepébe.

Ezúttal magamat láttam, de az érzéseimet is tisztán éreztem. Egy fehér, komor épület egyik elhagyatott szobájában feküdtem, és vonaglottam a kíntól. Egy idős férfi ült az ágyam mellett és bíztató szavakat suttogott.

- Minden rendben lesz, a fájdalom hamarosan elmúlik. A te érdekedben tettem, ne haragudj. Nem akarom, hogy James rád találjon.

Az ágyon fekvő énem nem hallotta ezeket, a szavakat, szinte éreztem, ahogy megfeszül a teste, és minden porcikája a halált kívánja, csakhogy múljon már el a fájdalom.

Sokkos arccal meredtem magamra, és nem értettem, hogy mi hozhatott ilyen állapotba. A férfinek lehet ehhez köze, de miért akart fájdalmat okozni nekem?

Szenvedő énem felsikoltott…

Felsikoltottam. Izzadt, verejtékes arccal ültem fel az ágyamban, és megpróbáltam lenyugtatni magam. Ez lesz a jövőm? Ilyen sors várna rám? Hol benne a boldogság?

Nézzük a pozitív dolgokat, George nem volt mellettem, és ez jót jelent, talán nem leszek a felesége, mert bizonyára csak ágyasnak használna. Nem szerettem, még csak nem is kedveltem őt, hiszen komor volt és nagyképű. Azt hitte magáról, hogy mindig mindent tud, és feljebb valónak hitte magát mindenkinél. Talán magánál jobban senkit nem szeretett, nem tudhatom. Egész életem során háromszor találkoztam vele, a családi ünnepek során, de csak néhányra jött el.

Nem tudom, hogy ki volt az a férfi, aki az álmomban szerepelt, de nem értettem, hogy miért okozott fájdalmat nekem. Bármennyire is nehéz beismernem, de fáj, hogy az álom során Jazz nem volt velem. Talán a jövőnk nem azonos úton folytatódik, és lehet, hogy pár év múlva csak kósza emlékek leszünk egymásnak.

Fájdalmas arra gondolni, hogy Jasper nem fogja az életem részét képezni, és talán nem is fogok gondolni rá. Az életem során mindig ő volt számomra a biztos pont, és tudtam, hogy amíg benne bízhatok, addig van remény.

Bár eddig csak barátok voltunk, de már régóta másképp érzek az irányába. Sokáig nem gondoltam volna, hogy ő is. Az élet csupa meglepetés…

- Mary? – hallottam meg egy suttogó hangot, majd egy kopogást az ablakomon. Majdnem felsikoltottam az ijedtségtől, de csak Jasper kért bebocsátást a szobámba. Eddig csak egyszer fordult elő, hogy így látogatott meg, egy csúnya veszekedés után, és nem tudta megvárni a reggelt.

Felpattantam és szépen csendben kinyitottam neki az ablakot és bemászott. Az arcára néztem, de azon csak bánatot és fájdalmat tudtam felfedezni.

- Igaz? – kérdezte csendesen, de én nem tudtam, hogy vajon mire vonatkozik a kérdése.

- Mi?

- Szereted George Washlert?

- Mi? Dehogy! – tiltakoztam hevesen, Jasper arca egy kicsit megenyhült. – Honnan hallottad ezt a pletykát?

- A nagyi hallotta… azt mondta, hogy mindenki a közelgő esküvőtökről beszél.

- Én nem akarok férjhez menni – suttogtam és eleredtek a könnyeim. Jazz magához ölelt, és lágyan ringatni kezdett. – Hozzá nem – fejeztem be halkan, úgyhogy ő ne hallja, de meghallotta, és elmosolyodott.

- Drága Mary… Elvennélek, ha tehetném, de nincsenek rá lehetőségeim. Az élet szerint úgy tétetik, hogy te hozzámész ahhoz a címeres majomhoz…

- Majom? – nevettem fel.

- Most miért? Hasonlít egy majomra, nem? – nevetett fel.

- Honnan tudod?

- Mindenki, aki el akar venni tőlem, az csak majom lehet.

- Nem vagyok a tiéd – ellenkeztem. – Sajnos.

- Ha nem mész hozzá, a családod kitagad.

- Tudom. Ha nem tudnám már régen felbontottam volna az eljegyzést… - sóhajtottam.

- Akkor mi most…? – kérdezte szomorúan Jazz. – Vége?

- Nem tudom, tényleg nem tudom. De én szeretlek… Tudod mit?

- Mit?

- Ha a kezem nem lehet a tiéd, akkor neked adom a másik legértékesebbet… - kezdtem bele, de egy kicsit bizonytalan voltam.

- Mary! De hisz az erkölcstelen lenne! George megölne, ha megtudná…

- Nem fogja megtudni – ellenkeztem, és megcsókoltam Jaspert, úgy ahogy még soha sem.

Minden érzésem, belevittem, és éreztem, ahogy az élvezet elönti a testemet. Tudtam, hogy megbocsáthatatlan, amit teszek, de abban a pillanatban azt láttam helyesnek. Adni akartam valamit Jaspernek, hogy soha ne felejtsen el.

Tudtam és éreztem, hogy nem leszünk együtt sokáig, és ki akartam használni a pillanatot.

- Oh, Mary! – nyögött fel Jazz vággyal telve és elhalmozott csókokkal, és apró simogatásokkal.

Életem legszebb pillanata volt, de ha még nem tanultam volna meg, most már igazán tudhatnám, hogy a szép pillanatoknak hamar és viharosan vége szakad.

Így történt ez velünk is.

Éppen egymás karjaiban feküdtünk, ruha nélkül, mikor anyám rontott be. Elhűlt a tekintete, mikor meglátott minket, azt hittem, hogy ott helyben megüti a guta.

- Megrontottad a lányomat! – üvöltötte, miután felfogta a látottak súlyát.

Még mielőtt anyám nekünk esett volna, a tekintetem a távolba révedt, Jasper és anyám furcsán néztek rám.

„Egy utcán voltam, de minden nagyon homályos volt, több helyen tűz égett. Egyetlen alakot tudtam csak kivenni, aki a földön feküdt. Szőke haja vértől csatakosan lógott a szemébe. Teste rángatózott a fájdalomtól, alig volt élet benne.

Jasper haldoklott…

Egyszer csak felordított, majd az egész teste elernyedt, és nem mozdult.

Meghalt.”

Sikoltozni kezdtem, édesanyám megütközve bámult rám.

- Mary, nyugodj meg! Mond el, hogy mi történt! – aggodalmaskodott Jazz és teljesen elfelejtette, hogy hol is vagyunk éppen.

Alig fogtam fel, hogy hol vagyok, és mit csinálok. Csak arra tudtam gondolni, hogy Jazz hamarosan meg fog halni, és semmi más nem érdekelt.

Sikoltottam, ahogyan a torkomon kifért, ezzel elértem, hogy apám is megérkezett.

- Mi folyik itt? Mi baja?

- Mary – hallottam Jasper aggódó szólongatását.

- Jasper… Jazz… Azt láttam… A jövőben, amit láttam, te… Meghaltál!” – suttogtam még mindig sokkos állapotban.

Tudtam, hogy meg fog történni a látomásom, hiszen már többször is előfordult ez velem. De én nem akartam Jaspert elveszíteni! Nem, nem és nem!

- Mary, jól vagyok… Nyugodj meg…

- Edmund! – sikoltott fel anyám. – A lányunk megőrült! – visította, de én csak a szerelmemet bámultam, egészen, míg apám el nem akart rángatni mellőle…

Nem akartam, hogy elszakítsanak tőle, és megpróbáltam magam kitépni apám kemény szorításából. Talán tényleg őrülten viselkedtem, de abban a pillanatban csak a fájdalmat láttam, amit Jasper halálával éreztem.

Aztán bevertem valamibe a fejem és összecsuklottam…

- Mary! – kiáltott fel Jasper. Ködös tekintetem őt látta utoljára, majd elájultam.

Kábán tértem magamhoz, először azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Egy fehér szobában feküdtem, megkötözve. Nem értettem semmit.

Felsikoltottam, mikor megláttam azt az idős férfit, akit az álmomban láttam.

- Kisasszony, nyugodjon meg! Mindjárt hívok egy ápolót és megkapja a nyugtató adagját… - mondta a férfi és kiment.

Felsikoltottam.

Egy elmegyógyintézetben feküdtem, pedig nem voltam őrült.

Zokogva suttogtam a szerelmem nevét, majd megjött az ápoló és benyugtatózott. Azonnal elaludtam tőle, és álomtalanul álmodtam, hosszú idő óta először.

Az utolsó gondolatom Jasper volt…

2009. július 29., szerda

Még egyszer újra, de most jobban!

Vigyázat: Breaking Dawn Spoiler!


Lélekszakadva nevettem, amikor a sürgős csókja ismét megszakította az erőfeszítéseim.
„A francba,”morogta, ismét éhesen csókolva az állam vonalát.
„Rengeteg időn van, hogy dolgozzunk rajta,”emlékeztettem.
„Örökké és örökké és örökké,”suttogta.
„Ez tökéletesen hangzik.”
Aztán boldogan belemerültünk az örökkévalóságunk eme kicsi, de tökéletes darabjába…*


A boldogságomban egy idegesítő pityegés zavart meg, sértette a fülemet, és a fejembe hatolt. A szemem csukva volt, nem láttam semmit. A sötétség zavart és mélységes csend vett körül, mintha lebegnék valahol. De hol?

Hol van Edward? És hol van Renesmee? Miért van itt ennyire sötét?

A szememet ólomsúlyúnak éreztem, és alig bírtam nagy nehezen kinyitni őket és a hirtelen jött fény megvakított. Majdnem megint be kellett csuknom a szemem, de végül erősnek bizonyultam. Legalábbis ebből a szempontból.

- Van valami változás doktor úr? – hallottam egy ismerős női hangot nem messze tőlem. A hang fáradt és aggodalmas volt, de kihallottam belőle a szeretetet is. Renée hangja volt.

- Nem asszonyom, még mindig nem tért magához. Azt kell, mondjam, hogy nincs remény, már hetek óta nem tér magához. Egyre kevesebb az esély arra, hogy felébred és az agyát sem éri károsodás.

- Oh, istenem – szipogta Renée, és én döbbenten néztem körül. Nem éreztem a torkomban az égető érzést, sem a vér utáni vágyat, sem semmit, csak azt, hogy mennyire nehezen mozgok.

Döbbenten hasított belém a felismerés, hogy ember vagyok… Majdnem felsikoltottam a gondolattól, de csendben maradtam. Abban sem voltam biztos, hogy tudnék e hangot kiadni. De ha nem vagyok vámpír, akkor hol van Edward és a lányom?

A kezemre pillantottam, melyekből csövek lógtak ki, de a drága egyetlen gyűrűm nem csillogott az ujjamon, amit Edwardtól kaptam, mikor megkérte a kezemet.

A következő, amit megállapítottam, hogy a kezemről a James által okozott sebhely is hiányzik és ettől nagyon megijedtem. Álmodtam volna mindent? Létezik egyáltalán Edward? Tudtam én, hogy túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.

Túl szép volt.

Felnyögtem, ezúttal egy kicsit hangosabban és a szemem könnyezni kezdett, és szörnyen idegesítettek a testemből kilógó csövek, amik nem hagytak megmozdulni.

- Bella! Kicsim! – sikoltotta Renée. mikor meghallotta a hangomat, de úgy láttam, hogy most már egyedül van és az orvos elment.

Nem tudtam, mit mondjak, túl váratlanul ért minden. Vissza akartam menni abba a jótékony sötétségbe, amiben az előbb lebegtem, de leginkább vissza akartam kapni az álombéli életem.

- Hogy érzed magad? – kérdezte aggódva és lágyan végig simított a hajamon.

- Mi… mi… - nyekeregtem halkan, de nem bírtam kinyögni egy rendes kérdést. De anya megértette, hogy mit szeretnék.

- Hogy mi történt? Jaj, kicsim! Tudtam én, hogy nem szabadna Forksba jönnöd, az iskolába mentél és a parkolóban az egyik diáktársad megcsúszott a kocsijával a jégen és neked hajtott. Valamilyen Tyler…

Tyler? Nem, az nem lehet! Hol van Edward? Nem mentett meg? De hiszen emlékszem, hogy láttam őt, és később is azt mesélte, hogy nem élte volna túl, ha bajom esik. „Csak őt ne!” – így mesélte Edward.

A valóságban mégsem mentett meg, és engem kilapított a kocsi, és itt fekszem egy kórházi ágyon csövekkel a testemben.

- Három hete fekszel kómában, az orvosok már feladták a reményt. Charlie is itt van, az előbb ment le kávéért.

- Értem – nyögtem, mert értelmesebb gondolat nem jutott az eszembe.

- Hívok a doktor urat, mindjárt jövök, kicsim – mondta és búcsúzóul egy puszit nyomott a homlokomra.

Kétségbe voltam esve, nem értettem, hogy mi folyik itt. Minden, amin keresztül mentem csak álom lett volna? A sok szenvedés, mikor Edward elhagyott, a rengeteg boldog pillanat a lányunkkal, a kínkeserves, de mégis boldog terhesség?

- Elnézést asszonyom – hallottam a kedves hangot, amit bárhol megismernék. – Az apám Bella orvosa, és mindjárt jön, és megkért, hogy addig vizsgáljam meg a lányát, én vagyok Dr. Cullen segédje szabadidőmben…

- Oh, persze… - hebegte anya lenyűgözve, és hallottam a távolodó lépteit. És azt is hallottam, hogy a kellemes hang tulajdonosa halk léptekkel lép a szobába, majd aggódva hajol fölém, és én újra elveszek a gyönyörű aranybarna szempárban.

- Bella? Mond, hogy jól vagy – nézett rám elgyötörten.

- Jól vagyok – hebegtem lenyűgözve és nem bírtam elszakadni a két szem fogságából.

- Mi folyik itt? Egyszer csak itt találtam magam, vagy csak én képzeltem az egészet?

Döbbenten néztem rá, ezek szerint mégsem álmodtam volna?

- Én… azt hittem, hogy álom volt. Renesmee?

- Én is emlékszem. De nem értem, hogy mi történhetett. Az egyik pillanatban a gondolataidban olvastam, aztán a kórházban találom magam és te kómában vagy – fakadt ki keserűen. – Nem ébredtél fel sokáig, és én… én… féltem.

- Edward… Meg kell tudnunk mi történt velünk…

- Már kutattam rengeteg dolog után, de senkit nem avathattam be, bolondnak néznének… Talán kaptunk még egy esélyt…

- Még egy esélyt? Úgy érted, hogy még egyszer újra? – értetlenkedve és felnyögtem, mikor eszembe jutott az Edward nélkül töltött néhány hónap.

- Igen, azt hiszem… - suttogta és lágyan megcsókolt, és én szenvedélyesen viszonoztam, már amennyire a csöveim engedték. De csodálatos volt, a gyomrom azonnal megremegett és újra azt az izgalmat éreztem, amit anno emberként, mivel ismét egy törékeny emberi teremtmény voltam…

- Most nem foglak elhagyni… és megkérem Alice-t, hogy ne csomagolja be az ajándékokat – nevetett fel és csillogó szemekkel nézett rám.

- Az egy dolog, hogy mindent újra kezdhetünk, de én szeretném visszakapni a lányomat – duzzogtam, és magam elé idéztem Renesmee csodaszép arcát.

- Van időnk. Még egyszer újra, de most jobban! – nézett rám mosolyogva majd ismét, még több szerelemmel megcsókolt.

* Részlet a Breaking Dawn utolsó soraiból =)

Twilight Radio - 14. fejezet

(Bella szemszöge)

Vidáman indultunk el annak ellenére, hogy Edward hátán utaztam. Egyre jobban bírtam az ilyen utakat, talán kezdtem hozzászokni, és ő is mindig figyel arra, hogy nekem jobb legyen. Gyönyörű helyre vitt, tipikus angol természet volt. Lenyűgözően zöld fű, ízlésesen szépséges tavak, vidáman csiripelő madarak, és a kedvünkért a nap is kisütött, elűzve a fellegeket. Az ajkaim boldog mosolyra húzódtak és hosszú pillanatokon keresztül el is felejtettem, hogy milyen káosz vesz minket körül, Victoria ármánykodása miatt. Csak a szerelmemre tudtam gondolni, és tudtam, hogy megtört bennem végleg a jég. Újra tudok bízni Edwardban, és ezt a bizalmat nem hagyom ismét elúszni. Ha kell foggal-körömmel, fogok ragaszkodni hozzá, de nem hagyom, hogy eljátssza újból.

Ez a boldogság annyira csodálatos, hogy idegbajt kapok, ha kiderül, hogy mindez csak álom. De még annak is örülnék, mert ez lenne életem legszebb álma.

- Tetszik? – ölelt át, és belecsókolt a nyakamba. Benne is csökkent az óvatosság, talán már ő is jobban bízott önmagában, és ezt jó jelnek véltem. Belemosolyogtam a csókunkba, de nem bántam.

- Fantasztikus – válaszoltam kicsit megkésve, de ezt mindenre értettem, amit ő jelent nekem. – Honnan jött az ötlet? – kíváncsiskodtam.

- Fantázia – nevetett fel. A nevetése lágyan csilingelt, de mégis olyan mély volt és férfias. Hogy lehet valaki ennyire tökéletes? És miért kellek neki én?

- Mire gondolsz?

- Hogy lehetsz ennyire tökéletes? És miért kellek én neked? – kérdeztem őszintén és lehajtottam a fejem.

- Én is ezt kérdezem magamban – felelte, és úgy éreztem, hogy menten leáll a szívem. Tudtam! Tudtam, hogy nem vagyok elég jó neki…

- Jaj, butus Bella – sóhajtotta és magához ölelt. – Pont az mondom, hogy azon gondolkoztam, hogy te hogy lehetsz ennyire tökéletes? És hogy neked miért kellek én… Nem kell egyből félreérteni… Szeretlek, Bella, hányszor mondjam, hogy elhidd? Bár van rá egy örökkévalóságom, annyi idő elég lesz, ugye? – vigyorgott.

- Igen, annyi elég lesz – motyogtam kábultan.

- Huh, megkönnyebbültem. És most jöhet a piknik?

- Piknik? Te is eszel?

- Nem, csak te, én meg nézem.

- Szuper – morogtam, de nem tudtam nem nevetni az arckifejezésén. Régen éreztem ilyen felhőtlen boldogságot. Túl szép volt, hogy sokáig tartson.

(Jacob szemszöge)

Úgy meredtem Zoeyra, mint ha egy sátán jelent volna meg előttem. Nem lehet igaz, amit mondott! Én pedig felelőtlenül árultam el dolgokat neki… az ellenségnek. Azt hiszem, hogy az emberismerő képességem itt mondott csődöt.

Tévedtem Bellát illetően – és még mindig nem beszéltem vele. Tévedtem Zoeyt illetően – neki még sokat is mondtam. Éljen… Ügyes vagyok.

Döbbent vonásaimra megvető fintort varázsoltam, és készültem, hogy ott hagyjam, mikor a hangjának szomorú csengése megállásra késztetett.

- Várj… én nem vagyok olyan, mint ő. Utálok ölni, utálom őt magát is. Azt meg végképp, hogy közöm van hozzá. De nincsen senki más, akire számíthatnék. Nem ismerem az apámat, az anyám egy szörnyeteg. Mit tehetnék ellene, mond?

- Én megszöktem volna, vagy csak leléptem volna – jegyeztem meg halkan, és a megvetésem iránta gyengülni kezdett.

- Próbáltam, de mindig rám talált. Vannak ismerősei mindenfele, én pedig amatőr vagyok a szökésben és a rejtőzködésben.

- Miért nem kértél valakitől segítséget?

- Ugyan kitől? Egy embertől, aki diliházba dug, hogyha őszinte lennék vele vagy egy vámpírtól, aki egy véleményen van vele?

- Nem csak vérszomjas vámpírok vannak.

- Mert te aztán tudod? – csattant fel szkeptikusan, de aztán az arcára kiült a rémület, és morogva fordultam meg. A tekintetem Victoria gúnyos tekintetével találkozott, és tudtam, hogy most nekem annyi, mert nem volt egyedül. Két vámpír plusz egy félvér még nekem is sok.

- Zoey, kislányom – szólalt meg mézes-mázos hangon. – Tudtam, hogy számíthatok rád – folytatta büszke hangnemben, és úgy éreztem, hogy gombóc nő a torkomban. Elárult. Minden szava hazugság volt. Megvetően néztem vissza rémültnek tetetett arcára és hagytam, hogy Victoria elrángasson.

- Jacob, én nem… nem akartam… - hallottam még kétségbeesett hangját, de nem jött utánunk, és alakját elnyelte a messzeség, és én egy házszerű valamiben találtam magam. Nem voltam egyedül, egy nagyjából velem egyidős lány kuporgott a sarokban, enyhén tépett üzemmódban, és eléggé le volt soványodva. Kellemes időtöltés lesz az biztos… Pff.

(Zoey szemszöge)

Csak néztem, ahogy az anyám elviszi, és néztem, ahogy még egyszer rám emeli barna tekintetét, és melyben most mélységes megvetés uralkodik. Fájt látnom, és megértettem őt. Azt hiszi, hogy elárultam, pedig én nem akartam, hogy így legyen. Azt hittem, hogy vadászni ment Blaise-sel, az új férjével. De nem, ezek szerint itt maradt, mint vaksólyom az odva mellett. Na jó… ez béna és divatjamúlt hasonlat volt. Most mi a fészkes fenét csináljak?

Régóta készülök szembeszállni az anyámmal, de nem vagyok hozzá elég. Nem vagyok elég bátor, sem elég erős. Na meg egyedül vagyok. De akkor sem hagyhatom, hogy Jacobnak baja essen. Most az egyszer végre bátornak kell lennem…

(Alice szemszöge)

Nyugtalanul járkáltam fel és alá, holott Edward az előbb hívott, hogy minden rendben velük. Én mégis féltettem őket, vagyis Bellát. Edwardnak nem eshet baja, hiszen vámpír. Vagy mégis? Miért nem működnek a látomásaim? Már hetek óta semmi. Ezt nem értem. Úgy érzem magam, mintha vak lennék, és nem találnám a kiutat valahonnan. A látomásaim nélkül bénának és magatehetetlennek éreztem magam. Ha működne, akkor Emma rég előkerült volna, és már nevetne az egészen, de nem, ki tudja él-e még. És ez az én hibám!

- Kicsim? Megint emészted magad? – lépett be Jazz a szobába és letérdelt mellém, majd magához szorított.

- Én nem… ajj… miattam…

- Alice, édesem – suttogta kedvesen és végig simított az arcomon. – Te nem tehetsz semmiről, nem állhatsz mindig szolgálatkészen megváltani a világot. Nem a te felelősséged. A képességed nem kötelesség, hanem egy ajándék.

- Köszönöm, Jazz – súgtam hálásan és hozzásimultam.

- Bármikor, édesem – suttogta és megcsókolt. Hm… megint egy hosszú délutánunk lesz?

(Bella szemszöge)

- Valld csak be, hogy én leszek a karácsonyi vacsora, azért tömsz meg mindig – nevettem rá, miután a rengeteg kajától kifulladva hanyatt feküdtem, egyenesen Edward védelmező karjaiba.

- Most lebuktam – suttogta, és úgy mondta, mint egy kisfiú, akit most kaptak rajta, hogy szaloncukrot lopott a karácsonyfáról. Boldogan kacagtam fel.

- Lehetne ennél szebb egy nap? – sóhajtottam álmosan.

- Lehetne – ült fel hirtelen Edward.

- Hogyan?

- Elmondom, miután aludtál egy kicsit. Látom, hogy álmos vagy. Aludj csak, alkonyatkor felébresztelek – kacsintott rám, és úgy helyezkedett, hogy kényelmesen fekhessek a karjaiban. Megint.

- De… te addig mit csinálsz? Nem akarom, hogy unatkozz. Ez nem ér, csak én ettem, csak én alszom, te meg unatkozol.

Edward hangosan nevetett fel.

- Butus Bella, én melletted nem tudok unatkozni. Majd nézem, ahogy alszol, és őrzöm álmodat.

- Szeretlek – motyogtam még álmosan, és az altatóm ritmusára el is aludtam. Csodálatosat álmodtam, de volt benne valami oda nem illő, baljós árny, amit nem tudtam mire vélni. De ez még nem is zavart.

Mikor felébredtem, Edward nem volt mellettem, és a nap is lement már.

- Edward? – kiáltottam pánikba esve, de nem érkezett válasz. A táskához nyúltam, de a mobilja sem volt a helyén. Úgy pattantam fel, mint, akit a rugó lök ki az ágyból. – Edward!

Pár perc sem telt el egy alak kezdett futni felém, és megkönnyebbülten ismertem fel benne a szerelmemet.

- Mi a baj, kicsim? – aggodalmaskodott és magához ölelt. De olyan más volt, feszült.

- Semmi… csak felébredtem… és nem voltál mellettem.

- Ne haragudj, telefonon kerestek, és nem akartam, hogy felébredj. Mehetünk? Későre jár, és biztosan fáradt vagy, nem sokat aludtál.

Azzal durván feldobott a hátára, és majdnem feljajdultam, mert a teste kemény volt, én pedig legnagyobb bánatomra törékeny. Talán csak régen vadászott, nem szóltam semmit.

Behunyt szemmel utaztam, de egyre nyugtalanabb lettem. Az út tovább tartott, mint mikor idefelé jöttünk. Mikor megálltunk, nem a Cullen villa barátságos képe fogadott, hanem egy régies faház.

- Edward? Hova hoztál? – kérdeztem idegesen. Nem éreztem mellette azt a nyugalmat, amit szoktam.

- Mindjárt meglátod – mosolygott rám. – Megjöttünk! – kiabált be a házba, mire egy nő jelent meg. Tűzvörös haja világított a sötétben, csak egy valaki lehetett. Victoria. A rettegés elemi erővel kúszott a torkomba, és megremegtem.

- Bella! Már vártalak – nézett rám mézes-mázosan, és kétségbeesetten Edwardra néztem, de ő kerülte a tekintetemet. – Edward, édes, mi tartott eddig? Zoey már türelmetlenül meg akar ismerni.

- Zoey? – nyertem vissza a hangom.

- A lányunk. Zoey Rivertoni Cullen – felelte erre magától értetődően.

- Nem értem, hogy miért titkolóztál idáig, de ez mindent megmagyaráz – szólalt meg mellettem Edward és Victoria mellé sétált lassú léptekkel. Átölelte a derekát, mire Victoria megcsókolta őt.

- Hiányoztál – sóhajtotta a démoni nő, és úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. A világ forogni kezdett.

- Te is nekem, Vic. Ha tudnád mennyire. Csak rossz volt, hogy nem tudtam a lányunkról, már alig várom, hogy megismerjem. Eddig nem tudtam, hogy a vámpíroknak lehet gyerekük…

- Megértem és sajnálom – felelte erre lágyan.

- Sajnálom Bella – nézett rám Edward bűntudattal telve. – Azt hittem, hogy túl vagyok Victorián, de tévedtem.

Nem bírtam tovább. Összeestem, és elnyelt a sötétség. Ezúttal örömmel fogadtam, szinte menekültem felé, hogy nyeljen el. Nem akartam többé felébredni. Újra bíztam, és újra csalódtam. Ezt már nem akarom túlélni.

2009. július 28., kedd

Lélekvihar - A vér szava - 10. fejezet

Ingatag léptekkel indultam el reggelizni, de mire leértem mintha új erő költözött volna fáradt tagjaimba. Kezdtem úgy érezni, hogy ideje volt egy kicsit talpra állnom, mert nem feküdhetek az ágyamban az örökkévalóságig elbújva a világ elől. Charlie már elment dolgozni, amit most sajnáltam, mert bizonyára örömet okoztam volna neki, hogy végre kibújtam az odúmból.

Melanie mosolyogva ült a konyhában vajat kent a pirítósára, és intett, hogy üljek le mellé. Monoton mozdulatokkal engedelmeskedtem, de valahogy nem volt étvágyam. Már a kenyér látványa is zavart.

- Bella, muszáj enned valamit! Már egy jó ideje nem ettél semmit. Legalább pár falatot nyomj le, oké? Utána elviszlek valahova – kacsintott rám.

- Mi? Nem akarok bulizni!

- Nyugi, nem olyan helyre megyünk, csak visszarángatlak az életbe, okés? Ne mondj semmit, jössz és kész.

Nem szóltam semmit, néma nemtörődömséggel megkentem egy kenyeret és beleharaptam, de olyan volt, mintha a földbe haraptam volna, nem éreztem az ízét, csak valami kellemetlen utóízt. Nem mondtam ezt Melnek, és engedelmesen megettem egy egész kenyeret, de a végén félve éreztem, hogy hamarosan távozik belőlem. De most ez elmaradt.

Nem tudom, hogy hogyan történt, de nem sokkal később Gavin kocsijában találtam magam, ahol hármasban ültünk. Ők ketten vidáman beszélgettek, és néha engem is próbáltak bevonni, de nem igazán sikerült nekik, mert még az sem ugrott be, hogy mikor találkoztunk Gavinnel. Kicsit cikis.

- Hol rakjalak ki titeket először? – szólalt meg Gavin néhány perc némaság után. Melanie habozás nélkül kezdte el ecsetelni, hogy először a szépségszalonba megyünk. Ez már józanságra kényszeríttet.

- Tessék? – kérdeztem felháborodva, és mintha örült volna annak, hogy végre sikerült szóra bírnia.

- Szépségszalon – mondta Melanie mindenféle zavar nélkül ellentmondást nem tűrő hangon. Én csak hápogva meredtem rá, és azon gondolkoztam, hogy vajon, rosszul hallottam-e, vagy csak viccelt.

Mikor megálltunk a városban és megláttam, hogy a szépségszalon felirat felé ráncigál, megtorpantam. Na, nem!

- Nem – jelentettem ki, és megálltam. Még szerencse, hogy az úttesten már átjöttünk, mert különben kínos percek elé néztünk volna.

- Bella! – szólt ki Gavin a kocsiból. – Nyugi és lazíts! Szép leszel – kacsintott rám és elhajtott. Néztem, ahogy a kocsi nagy zajjal eltűnik az út végén, majd Melaniera siklott a tekintetem. Mit veszíthetek? Hiszen már nincs igazán semmim. Talán egy új külsővel szebb életem lehet majd, és Mel csak segít nekem ebben. Soha sem fogom tudni megköszönni, amiért értem tesz. Vagy fog tenni, mindegy.

De ér ennyit Edward? Ér ennyit egy elvesztett szerelem, egy elvesztett élet? Visszakapom-e valaha a boldogságom? Meg kell, hogy próbáljam. Adok még egy esélyt az életnek, hogy boldoggá tegyen.

- Kérlek, Bella – nézett rám Melanie, de láttam az arcán, biztos benne, hogy engedek neki. Milyen jól megismert ez alatt a kis idő alatt.

- Rendben, de a te felelsz Charlienál, hogyha nem ismer fel – mondtam és megeresztettem egy félmosolyt felé. Vidáman karolt belém és elindultunk a szépségszalon felé. De miért érzem úgy, hogy ezt nem kéne?

Nem maradt olyan darab a testemen, amin nem alakítottak volna át valamit. Manikűrös, pedikűrös, kozmetikus, sminkes, bőrgyógyász és fodrász, már nem is emlékszem az összes arcára. A lényeg, hogy teljesen kiforgattak önmagamból. A hajamra nem is mertem gondolni, de szerintem nem vágtak belőle sokat.

Végig be volt kötve a szemem, így nem láthattam, mit csinálnak velem, egészen addig, míg be nem fejezték a vadiúj-Bella elkészítését. De mikor levették a szememről azt a valamit, és megszemléltem önmagam… na akkor sikítottam fel.

Kitágult szemekkel meredtem a tükörre, amiben nem lehet, hogy én vagyok! Ez nem hasonlít rám! A magam előtt nő nem volt ismerős. Rövid, vállig érő tépett vörös haja volt, tökéletesen hozzáillő sminkje, a kezén pedig műkörmök virítottak.

- MELANIE! – üvöltöttem magamból kikelve, és most aztán végképp nem hasonlítottam magamra. Inkább, mint valami hatalmas baklövés. Úgy néztem ki, de tényleg.

- Hű, Bella! – jött közelebb és ámulva szemlélte meg a nőt, akit belőlem csináltak. – Alig ismerek rád! – lelkendezett boldogan, amit gyilkos pillantással jutalmaztam.

- Épp ez az – sziszegtem dühösen, de már nem tehettem semmit. Ezt nekem, amiért hagytam magam, hogy idehozzanak. Aznap nem álltam szóba a drága unokatesómmal, de Charlie rendesen ki volt akadva. Én pedig hagytam, hogy Mel kimagyarázza a kimagyarázhatatlan helyzetet.

Charlie magánkívül volt, ahogy én is. De már mindegy volt. A hajam nem nő vissza néhány röpke perc alatt. Ahogy a szívem sem fog összeforrni néhány röpke évtized alatt.

Féltem a mától, mert már előre láttam, hogy mindenki engem fog nézni, mikor megjelenek, hátha még felveszem azt a ruhát, amit Melanie készített ki nekem. Utáltam a középpontban lenni, és ezt most nem kerülhettem el. Mert hogy is vesznék el a tömegben, mikor megjelenek még anti-Bellásabb szerelésben, mint a múltkor? Te jó ég… mi lesz ott, de még van egy órám, hogy eldöntsem, hogy mi legyen. Meg kéne, hogy változzak és nem csak külsőleg, hanem belsőleg is. Ez az egyetlen módja, hogy elfelejtsem Edwardot.

Úgy tettem, mint aki megreggelizett, holott csak pár falat ment le a torkomon, de Mel nem vette észre szerencsére. Még mindig átkoztam magam, hogy hagyom magam, de továbbra sem ellenkeztem, mert nem volt elég lelki erőm hozzá. Gépies mozdulatokkal vettem fel magamra egy testhez simuló ujjatlant, egy bő kapucnis pulcsit, és egy miniszoknyát. Nem az én ruha összeállításom volt, az biztos. Mondhatni elég érdekesen festettem. Charlie épp indulni készült, mikor meglátott, de a látványomtól köpni-nyelni nem tudott, csak tátogott, én pedig addig elköszöntem és bevágódtam a furgonomba.

Mikor megérkeztem vettem egy mély levegőt és kiszálltam. Nem csalódtam. Hasonló reakciók voltak, mint mikor Edwarddal jelentem meg először. Ugyanolyan lesokkolt volt mindenki. Jess volt az egyetlen, aki nem döbbent meg, ő inkább megvetően és gúnyosan nézett rám, de azt hitte, hogy nem veszem észre. Már bánom, hogy valaha is a barátnőmnek neveztem.

- Bella? – hüledezett Mike. – Tényleg, te vagy?

- Azt hiszem – eresztettem meg egy erősen művigyort. Őszintén szólva szerintem borzalmasan festettem, de mindegy. Hogy engedhettem, hogy ilyen helyzetbe kerüljek?

- Hát… csini lett a hajad – hebegte, és láttam, hogy neki bejön ez a stílus. Főleg mikor meglátta, hogy a pulcsi alatt milyen a felsőm. Ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy beszóljak neki, amiért ilyen szemtelenül bámul, de csendben maradtam.

- Ráérsz ma suli után? – nyögte végre ki, mikor már majdnem otthagytam. Nem messze tőlünk megpillantottam Jesst, és ha szemmel ölni lehetne, már a földön feküdnék. Holtan. Nem akartam megbántani Mike-ot, dehogy randira menni vele? Ugyanakkor azzal talán bosszanthatnám Edwardot, hiszen Alice látni fogja.

- Nincs programom – feleltem, mire olyan döbbenetet produkált, hogy akaratlanul is, de elnevettem magam.

- Mi olyan vicces? – nyögte ki zavartan.

- Te. Miért olyan meglepő, hogy igent mondtam? Szóval mikor és hol?

- Va-van egy ká-kávézó, pár hete nyílt… négykor?

- Oké, ott leszek.

- Várj… ne menjek érted? – kérdezte még, és én bólintottam, majd bemenekültem az épületbe.

Ez nem lehet igaz… mi van velem?! Hogy randizhatok Mike Newtonnal? Pff. Tényleg más lettem, mondhatni újjászülettem. De miért nem érzem jól magam a bőrömben?

Twilight Radio - 13. fejezet

(Bella szemszöge)

A következő napok nyugalomban teltek, és egyre inkább éreztem, hogy a Cullen családhoz tartozhatok. Alice és én elválaszthatatlan barátnők lettünk újra, vagyis hát egyszer már elválasztottak, de mindegy. Többet nem fordul elő.

Rosaliera alig ismertem rá, kedves volt velem, még ha nem is éppen bőbeszédű volt, de egyre többet beszélgettünk. Rájöttem, hogy semmi sem lehetetlen, hiszen korábban álmodni sem mertem volna, hogy Rosalie normálisan hozzám szól, nemhogy még beszélget velem.

Jasper sem volt már velem olyan feszélyezett, mint régen, de ő nem igazán barátkozott velem. Nem értettem az okát. Nem volt velem ellenséges, sem bunkó, de magától nem is beszélt hozzám. Ha én ott voltak alig lehetett a szavát hallani. Egyre többet gondolkoztam azon, hogy miért utálhat. Edwarddal nem beszéltem erről, és Alicenek sem említettem, pedig ők biztosan tudnak valamit. Hiszen Edward gondolatolvasó, de ha Jasper megutált, akkor miért nem mondja nekem el senki sem?

- Mi a baj, Bella? – aggodalmaskodott az említett agyturkász, és rám mosolygott. Megráztam a fejem, mert nem akartam erről beszélni, és viszonoztam a gesztust.

- Semmi, csak elgondolkoztam. Mi a terved mára?

- A többiek tovább keresik Emmát, mi pedig kirándulni megyünk. Benne vagy? – nézett rám, és a szemébe néztem. Talán nem kellett volna, ugyanis elvesztem aranybarna szemeiben. Hirtelen mintha megnyílt volna a világ alattam, zuhanni kezdtem a feledés és a szerelem világába. Mert hogy olyan intenzív érzelmek öntöttek el, hogy csak nehezen bírtam talpon maradni. Most döbbentem csak rá, hogy mióta elhagyott nem néztem igazán a szemeibe, és most érzem csak igazán, hogy mennyire hiányzott ez a tekintet. Mert nekem ő volt a mindenem. Éveken át vágytam erre a szempárra, vágytam, hogy engem nézzenek így, ahogy most. Hiába kértem időt, tudom, hogy az érzelmeim nem fognak változni soha sem. A világ összes bűnét meg tudnám bocsátani ezért az arcért. Csak egyszer nézzen így rám, és mindent megbocsátok. Istenem, szeretem…

Jasper nevetése térített észhez, és mindketten ránéztünk. Edward semmit sem értett. Jasper az ajtónak támaszkodva állt és nevetett. Most döbbentem csak rá, hogy soha nem láttam őt még ennyire nyitottnak, mint most. Mikor találkozott a tekintetünk és ő rám kacsintott. Egyből tudtam, hogy mi történt és elvörösödtem. Jazz átérezte az érzelmeim.

- Mi az? – értetlenkedett Edward, mire Jasper még jobban rákezdett. Aztán Edward hosszan figyelni kezdte Jaspert, és most már biztosan tudtam, hogy elsüllyedek. Most már Edward is tudja, hogy miféle érzelmek dúltak bennem az előbb. Lehet valami ennél is égőbb?

A szerelmem arcát figyeltem, ami hirtelen megrándult és fülig érő vigyor jelent meg a helyén, ezzel kaján hatást keltve. Hirtelen fordult felém, majd kezeivel lágyan az állam alá nyúlt, felemelve azt, és megcsókolt.

Az érzelmeim most már tényleg vad táncba kezdtek, és úgy éreztem, hogy fel tudnék repülni akár az égig is. Akkor sem éreztem volna jobban magam, hogyha szárnyaim nőttek volna és görög istenek között repülhetnék. Ott voltam a legjobb helyen, ahol voltam. A szerelmem karjaiban. Érzéki odaadással viszonoztam a csókot és kezeimmel végig simítottam a háta vonalán. Ajkai felől vad morgás tört fel, majd még több szenvedélyt nyújtott nekem. A nyakamat sem kímélte, érzéki lassúsággal csókolta végig és a térdeim megremegtek. Még jó, hogy Edward szorosan tartott a karjaiban, így nem estem össze.

Vad nevetés zavart meg minket újból, azt hittem Jasper maradt is, de tévedtem. Emmett állt az ajtóban Rosalie-t ölelve. Mindketten nevettek.

- Szobára gyerekek – nyögte ki Emmett két nevetőgörcs között és most már mi sem bírtuk tovább. Nevetésünk hosszú percekig visszhangzott a villa csendjében.

(Victoria szemszöge)

Ma végre eljött az én időm, olyan segítőtársam akadt, akinek segítségével végre megbosszulhatom a szerelmem halálát. Talán küldök egy hamis látomást a kis koboldlány felé majd, de egyelőre nem szükséges ilyesmi. Csak én és a tervem, és az, hogy ma két emberrel is elbánok. De ha Zoey megint rendetlenkedik, akkor három. Elegem van már abból a fattyúból, csak az idegeimre megy. Mintha szimpatizálna a kicsi Montez lánnyal, a múltkor mikor azt hitte, hogy nem figyelem, rámosolygott. Persze tagadta, de engem nem tudott átverni. Átlátok én rajta, bár nem vagyok régóta vámpír. De az nem is számít.

- Drágám? Minden készen áll? – néztem a mellettem álló jóképű férfire, akinek vörös szemei az enyéimen csillantak, és ugyanazokat az érzéseket láttam bennük, mint a sajátjaimban.

- Hát persze, Victoria.

- Hozd a farkast is, láttam, hogy a környéken ólálkodik. Hah… azt hitte a szentem, hogy nem veszem észre és hagyom magam megölni.

(Zoey szemszöge)

Éreztem, hogy Victoria készül valamire, de nem bízott meg bennem annyira, hogy megossza velem a tervét. Féltem, hogy valami olyasmi fog történni, ami megváltoztat mindent. Emmát komolyan megkedveltem, és úgy érzem, hogy ő is engem. Nekem köszönhette, hogy még él, hiszen az én segítségem nélkül nem élné túl a fogságot, amit az a szörnyeteg nyújt. Tiszta szívből gyűlöltem attól a pillanattól kezdve, hogy megismertem. Én soha nem érdekeltem egy percig sem, de nem hagyta, hogy lelépjek, mindig is ügyelt arra, hogy ne legyen senkim, akitől segítséget kérhetnék. Szinte mindig sikerrel járt.

A búvóhelyünk közelében sétálgattam, mikor egy idegen illatát éreztem meg, és futásnak eredtem. Furcsán ismerős volt, de nem tudtam nevet azonosítani hozzá. De mikor megláttam azonnal földbe gyökerezett a lábam, ugyanis a legjóképűbb férfit pillantottam meg.

- Te? – döbbentem meg és láttam, ahogy felnéz és elkerekednek a szemei.

- Mit csinálsz itt? – kérdezte ő.

- Én? Miért te? – kérdeztem, és egyszerre nevettünk fel. – Mellesleg most jutott eszembe, hogy mi már egyszer találkoztunk még évekkel ezelőtt.

- Tényleg? Én nem emlékszem rád.

- Hát persze, hogy nem – nevettem fel. Tegnap este hosszú töprengés után végre rájöttem, hogy honnan ismerős nekem az a farkas srác. Egyszer még nagyon régen én mentettem meg az életét, mikor Victoria megtámadta. Igen, ezt nem bírta nekem sohasem megbocsátani. De muszájnak éreztem megmenteni tőle a fiút. Négyéves kisfiú volt, hogyan is emlékezne rám? Azóta se mertem elárulni senkinek, hogy minden jel szerint egy négyéves vérfarkas belém vésődött. Igen, felismertem a jeleit. – Jacob a neved, igaz?

- Igen, és a tiéd?

- Zoey, Zoey Rivertoni. Szóval, mi járatban?

- Egy vérszopót keresek – felelte őszintén, de egyből meg is bánta, hiszen félig én is az voltam. Aztán még sem kért elnézést, hanem inkább folytatta. – Meg akarja ölni az egyik barátomat.

- Kit keresel? – kérdeztem rosszat sejtve.

- A neve Victoria, de szerintem jobb, ha óvatos vagy, veszélyes.

Olyan hangosan nevettem fel, hogy a madarak tízméteres körzetből ijedten repültek el. Keserűen kacagtam. Én ne tudnám? Én ne tudnám, hogy veszélyes?

- Inkább te vigyázz, kisfiú – mosolyogtam rá. – Te nagyobb veszélyben vagy tőle, mint én. És egyébként is… úgy tudom, hogy Bellának épp elég nagy a testőrsége… miért téged küldött? – kérdeztem, és ő olyan mélységes döbbenettel nézett rám, hogy azt hittem, hogy menten összeesik, még ha erősnek is tűnt. Oh, igen… ilyen káprázatos izomzatot…

- Ki vagy te? – kérdezte gyanakodva. Láttam, hogy az előbb látott bizalom, amit irántam tanúsított nyomtalanul eltűnik, és most döbben csak rá, hogy nem is tud rólam semmit. Akárki lehetek, akár ellenség is.

- Már mondtam. Zoey Rivertoni, félvér. Egyéb?

- Honnan tudod mindezt?

- Ja hogy az… Miért nem ezzel kezdted? Az említett Victoria egyetlen lánya vagyok, és nem hiszem, hogy engem megölne, de felőled nem vagyok biztos. Úgyhogy jobb, ha eltűnsz.

- Hogy mi? Victoria lánya?

- Aha, mondtam, hogy félvér vagyok. Drága anyám még ember volt, mikor teherbe esett az apámtól, aki vámpír. De megszült, aztán ő is vámpír lett. Ennyi a történet.

Twilight Radio - 12. fejezet

(Zoey szemszöge)

Nem tudom, hogy mi ütött belém, de folyton az a bunkó farkas járt a fejemben, és már bántam, hogy a nevét sem tudtam. Talán mégse kellett volna csakúgy otthagynom, minden szó nélkül. Hiszen igaza volt. Valójában egy mutáns vagyok, félig ember, félig vámpír. Semmi újat nem mondott nekem, sőt még csak nem is volt igazán bunkó.

Félvér létemre kimondhatatlanul béna voltam, most pedig épp egy tálcát vittem Victoria új áldozatának. Azt hiszem, hogy Emma a neve, vagy mi.

- Szia – nyitottam be és letettem elé a kaját, ami hát… nem állt túl sok mindenből. Száraz kenyér és egy pohár víz. Komolyan basszus… jó tudom, Victoria nem túl járatos az emberi érkezésben, de azért mégis…

Nem szólalt meg, de nem is tűnt felháborodottnak a kaja mennyiségének és minőségének láttán. Talán megszokta volna? Nem igen tartottam még fogva senkit, de nem lenne szívem senkit sem kiéheztetni.

Mikor remegő kezekkel a kenyér felé nyúlt, rákiáltottam. Megszeppenve nézett fel rám.

- Hé, meg ne edd – háborogtam. – Hozok mellé valamit, ez így nem igazán tápláló, nem? – kérdeztem barátságosan, de ettől csak felszaladt a szemöldöke. – Most mi van?

- Az a nő elrabolt, nem hiszem, hogy luxuskaját kapnék tőle – magyarázta.

- Én nem lennék képes csak ennyi kaját adni valakinek, ezt nem értem. Hagyjuk, keresek valamit a boltban. Mindjárt jövök, oké? Mit szokás erre az izére rakni? Kenyér, vagy mi…

- Ezt most komolyan kérdezed? – nevetett fel cseppet gúnyosan. – Nem ettél még kenyeret?

- Ami azt illeti, nem.

- Furcsa vagy – nézett rám.

- Mondták már, na akkor kerítek valamit enni neked – mondtam, mire egy hálás mosolyt kaptam cserébe.

- Várj… Pénzt nem kéne vinned? – kiáltott utánam.

- Mit? – értetlenkedtem.

- Pénz, azt ne mond, hogy nem tudod, hogy mi az.

- Miért mi? – kérdeztem vissza, és egyből rájöttem, hogy talán ezt nem kellett volna, mert úgy nézett rám, mint egy elmebetegre, vagy egy földön kívülire. Meg is értettem, miután türelmesen elmagyarázta a pénz fogalmát.

- Csak vicceltem – nevettem fel, és megpróbáltam megtéveszteni. Tudtam, hogy nem lesz nehéz, mert nincs éppen toppon, se fizikailag, se lelkileg. – Persze, hogy tudom, hogy mi az a pénz. Na, kerítek neked valamit, mielőtt Victoria hazaér…

(Jacob szemszöge)

Olyan furcsa volt ez az egész, nem értettem már semmit sem. Arra számítottam, hogy nem a régi Bellát látom viszont, hanem egy teljesen újat, akiről el tudom képzelni, hogy nem érdekelte az apja esküvője. Ezért ért teljesen felkészületlenül, mikor ugyanaz a lány állt az ajtóban, akit én olyan régóta szerettem. Hanem is voltam már belé szerelmes, de egyszerűen fájtak a saját szavaim. Főleg az a közömbösség és hidegség, amivel előadtam. Fájt látnom a könnyeit, amit én idéztem elő. És ezek után már nem tudtam hinni benne, nem tudtam hinni, hogy nekem van igazam. Mert ő ugyanaz a lány volt, és mintha azt mondta volna, hogy nem hívtuk meg.

Mi van, ha egy félreértés miatt szenved mindenki?

Edwardra is dühös voltam, hiszen ő mekkora fájdalmat okozott Bellának! Ha én nem maradok mellette, talán már nem is élne. Sosem láttam senkit annyira elhagyatottnak és megtörtnek, mint őt akkor. Néha még mindig látom magam előtt, és ez fájdalmat okoz.

Bármennyi ellenszenvvel is látogattam meg, nem tudtam őt nem szeretni, hiszen az életem fontos része volt mindig is. Ő volt a legjobb barátom. Borzalmas volt, mikor számomra értetlenül kezdett velem kiabálni, majd csak egy levelet hagyott hátra nekem. Egy levéllel letudta a barátságunkat, ami nekem igen is sokat jelentett. De nem ez volt a legrosszabb. A gyomromban máig szorong egy érzés, miszerint én tettem vele olyat, ami miatt elment.

Beszélnem kell vele újra, de adnom kell neki egy kis időt. Vagy telefonáljak bele a műsorába? Nem is olyan rossz ötlet…

(Bella szemszöge)

Sóhajtottam egyet, majd elővettem a mikrofonomat, ugyanis vége lett a számnak. Edwardra mosolyogtam, aki nem volt hajlandó magamra hagyni, majd beleszóltam.

- Szia! Itt Bell.

- Szia Bell, én Jake vagyok – hallottam egy ismerős hangot, és megmerevedtem ültömben. Edward mellém lépett és feszülten ölelte át a derekamat.

- Szia Jake, miben segíthetek? – erőltettem nyugalmat a hangomra.

- Nem tudom, hogy mit tegyek. Régebben volt nekem egy nagyon jó barátom, aki lány volt, és nagyon szerettem őt, de ő csak testvérként tekintett rám. Most már én is ő rá, de nagyon hiányzik. Kilépett az életemből, és nem tudom miért, de úgy érzem, hogy miattam. Aztán egy félreértés miatt megutáltam őt, majd mikor újratalálkoztunk ellenségesen viselkedtem és megbántottam. Beszélni szeretnék vele, de félek, hogy nem hallgat meg. Mit tegyek, Bell? – kérdezte, és kihallottam a hangjából az őszinteséget.

- Ha igaz barátod volt, akkor meghallgat – leheltem, és megszorítottam Edward kezét. Ő is átérezte a szavak fontosságát.

- Köszönöm Bell, akkor azt hiszem, hogy megpróbálok beszélni vele. Viszlát…

- Nincs mit, viszlát – suttogtam és elindítottam Edward egyik számát, majd az említett karjaiba dőltem, és hagytam, hogy kényeztessen.

Éjjel nehezen aludtam el, sokat gondoltam Jacobra és arra, hogy mit kéne tegyek. Minden esetre esélyt kell neki adjak, hisz én magam tanácsoltam. Én magam mondtam, hogyha igazi barát voltam, akkor meghallgatom. De voltam e valaha igaz barát?

- Hány óra van most Forksban? – ültem fel hirtelen és Edwardra néztem, aki meglepetten nézett rám.

- Meggondoltad magad? Nem tudom pontosan… de azt hiszem, hogy ott délután van. Szerintem próbáld meg. Mit veszíthetsz?

- Igazad van – suttogtam izgatottan. – Odaadnád a mobilom? – kértem, mire azonnal itt is termett vele. Nem rossz dolog egy vámpír barát.

Remegő ujjakkal tárcsáztam, és vártam. A telefon kicsengett. Az ágyamban ülve idegesen doboltam az ujjaimmal. Féltem. Nem élnék túl egy elutasítást.

- Halló? Itt Charlie Swan – szólalt meg egy régen hallott hang. A torkom elszorult és most döbbentem csak rá, hogy mennyire is hiányzott nekem az apám. Miért voltam ilyen ostoba? Ha tényleg nem volt kíváncsi rám, akkor is beszélnem kellett volna vele.

- Apu? – nyögtem elhalóan a telefonba és a könnyeim ismét utat törtek az arcom vonalán. Edward pedig tapintatosan kiment a szobából, de tudtam, hogy félt engem, és azonnal visszatér, hogyha szükségem lesz rá.

- Bells? – szólalt meg néhány másodperci csend után. – Istenem, Bells! Tényleg, te vagy? – kiáltotta boldogan, és most már kétségem sem volt afelől, hogy tévedésben éltem idáig.

- Jaj, apu… én annyira sajnálom – zokogtam a telefonba. – Én azt hittem, én azt hittem… nem kaptam meg a meghívást, és azt hittem, hogy… hogy nem érdekellek – folytattam és magamat is megleptem az őszinteségemmel.

- Hogy gondolhattál ilyesmit? Hiszen tudod… Az ördögbe is… Hiányzol, Bells.

- Te is nekem, apu. Én nagyon sajnálom…

- És honnan tudod, hogy tévedtél? – enyhült meg a hangja, és felfedeztem benne azt az embert, akit annyira szerettem, és akinek a hiányát most éreztem csak meg.

- Jacob itt járt, de még nem beszéltünk igazán – feleltem. Tudtam, hogy leesett neki a helyzet, ismerte már ő is a makacsságom.

- Tudom, hogy nem kérhetek ilyet… de… Nem láthatnálak? Hiányzol.

- Ha tudnád, milyen jó lenne, de most nem lehet. Adam húga eltűnt, és most nem akarok elutazni, mikor bajban van.

- Emma? Eltűnt? – döbbent meg Charlie és én elmeséltem neki a cenzúrázott változatot, de megnyugtatnom nem sikerült. Miután letettem a telefont, Reneét hívtam, aki majd kiugrott a bőréből, hogy hallhatja a hangom. Megígértem neki, vagyis nekik, hogy amint lehet Amerikába utazom és meglátogatom őket. Reneé felajánlotta, hogy idejön, de én nem akartam. Victoria nélkülük is előnyben van velem szemben, és tudom, hogy hamarosan lépni fog. Túl sokáig húzódott a háttérben, érzem, hogy hamarosan lecsap. Tudom, hogy az volt a célja, hogy feszülten érezzem magam, és mikor nem számítok rá, akkor támad, de én felkészülten fogom várni. És nem hagyom, hogy bárkinek baja essen én miattam.

Edward mosolyogva tért vissza, és átéreztem, hogy milyen nehéz neki nem megcsókolni, mert én is ezt éreztem. De mindkettőnknek idő kellett, és talán előbb a régi barátságot kéne visszaállítani közöttünk. És nem csak vele, a többi Cullennel is, mert nagyon hiányoznak már, mint barátok. Legfőkébb Alice.

- Aludj Bella, ki kell pihenned magad – suttogta Edward és én engedelmesen hátradőltem. Lágyan behunytam a szemem és az altatóm tisztán csengve szólalt meg, és én jó kislány módjára zuhantam álomba. Hosszú idő óta nyugodt éjszakám volt.

Reggel már biztos voltam benne, hogy még a nagyjelenet hátravan, mert nem jön minden rendbe, mint a karikacsapás. Az állításomat az időjárás is igazolta, az égen viharfelhők gyülekeztek…