Búcsúajándék: Port Angeles-i éj

Tudom, hogy bezártam a blogot, de találtam a gépemen egy rövid kis novellát, amit gondoltam felrakok nektek. Nem igazán ajándék hangulatú, nem is vidám , de remélem tetszeni fog.

Öntudatlanul feküdtem a hideg földön. Bármennyire is hihetetlen, de még éreztem a hideget. Égetett. Kínzott. A testem némán kiabált, de senki nem hallotta. Fájt mindenem, a kín lüktetett az ereimben. A szívem szaporán dobogott a mellkasomban, ki akart törni börtönéből. Mindeközben remegtem, minden ízemben. Nem csak a hidegtől, inkább a félelemtől. Rettegtem, attól, hogy újra hozzám érnek, újra bántanak. Nem éreztem magam biztonságban. Többé már sehol. A világ kifordult önmagából, már nem az enyém. Elvesztettem. Kicsúszott a kezemből az irányítás. Már nem én irányítottam a sorsomat. Csak fájdalom maradt. Könnyek között, véresen feküdtem egyedül valahol. A hol elvesztette a jelentőségét. Csak az számított: egyedül. Nem volt mellettem senki, és undorodtam a gondolattól, hogy bárki is mellettem legyen. Ha az emberek érintésére gondoltam, ölelésre és hasonló dolgokra, sikítani támadt kedvem. Üresen meredtem az égre, és közben sok minden járt a fejemben. De mégsem gondoltam semmire, nem tudtam megfogni a gondolatokat. Csak összevissza, egymást kergetve szerteszéjjel száguldottak, de annyira össze voltam zavarodva, hogy mégsem értettem egyiket sem. Nem álltak össze, sötétek voltak. Nem pislogtam, azt hiszem. Nem voltam talán már erre sem képes, vagy csak nem tűnt fel. Csak a fájdalomra figyeltem, nem kiáltottam. Csendben voltam, fel sem nyögtem, csak remegtem.

- Bella?! – kiáltotta egy távoli hang. Még soha nem hallottam senkit ennyire megijedni, ennyire kétségbeesni. Üvöltötte a nevem, zihált. A hallásom kiélesedett, a szenvedés felerősítette. Csak a halált vártam, de nem jött el. De valaki hirtelen mellettem termett és minden bizonnyal nem a halál volt. A tudatom alatt tudtam, hogy ki ő, de nem tudtam összerakni a kirakós darabjait. Hideg, óvatos kezek tapogatták meg a pulzusomat, mintha biztos akarna lenni benne, hogy élek-e. Sajnos éltem. Máskülönben miért lenne ilyen pokoli? Soha nem éreztem ilyet, soha. – Édes Istenem… Bella… könyörgöm… hallasz engem? – folytatta tovább.
Gyönyörű, mámorító hangja volt, de nem voltam képes reagálni. Csak meredtem tovább egyenesen előre, nem mertem behunyni a szemem egyetlen pillanatra sem. Féltem. Végig simított az arcomon, amire még szaporábban kezdett verni a szívem, és még inkább remegtem. Csak azt akartam, hogy minél távolabb legyen tőlem, bárki is az. Nem bíztam benne. Bántani akart. Az érintése kellemetlen volt, fájdalmat okozott. Éreztem, ahogy egy könnycsepp folyik végig az arcomon. Egyetlen egy, majd eltűnik.

Az idegen zokogni kezdett. Szívszorongatóan. Nem akartam, hogy szenvedjen, de azt se, hogy hozzám érjen. Nyugodtan hagyhatna meghalni, csak ne érjen hozzám. Bármit csak azt ne. Ne érjen hozzám. De ő kitartóan simogatott. Minden idegszálam megfeszült. Még inkább rettegtem, már biztos voltam benne, hogy bántani akar, hiszen folyamatosan kínoz. A hideg enyhülni kezdett, meleg szövet érintette sebzett testemet. Durván a levegőbe emelt, és körém tekert valamit. Nyöszörögni kezdtem. Jelet kellett adnom, hogy könyörgöm, hagyja már abba!

- Bella… édesem… Bella… Bella… ki tette ezt veled? Hallasz engem? Kérlek, mond valamit… - zokogta. Tudtam a nevét, korábban nem féltem tőle. De nem jutott eszembe, hogy ki ő. Mégis tudtam. Közel álltam hozzá, de az ösztöneim azt súgták: bántani fog! Nem tudtam megszólalni, bármennyire is kérte. Csak meredtem tovább egyenesen előre. Néztem, de nem láttam. Mégsem hunytam be a szemem. Akkor nem látnám, hogy mit csinál velem. És ha becsukom, talán soha többet nem nyithatom ki. Azt hiszem, a szemem is remegett. Mindenem. De félreértett, bárki is volt az. Magához ölelt, hogy ne fázzak. De ezzel csak még inkább felzaklatott. Undorodtam az érintésétől. Férfi volt, ösztönösen veszélyes. Mindenki veszélyes. Aztán nem bírtam tovább a testének közelségét. Sikoltozni kezdtem. Hangosan. Nem is értem, hogy hogyan tudok még hangot kiadni. Edward – jutott eszembe a neve – borzasztóan megrémült. Még szorosabban fogott, és kétségbeesetten nyugtatgatott.

- Csss… minden rendben. Nem lesz semmi baj. Itt vagyok. Bella… kérlek! Most már vigyázok rád! – suttogta lázasan, egymás után ismételgetve. Nem értettem a szavait, feleslegesen erőltette magát. Engedjen el… Féltem tőle. Ő Edward volt, de férfi, egy vámpír. Nevetséges, de nem az utóbbi rémített meg. Nem tudtam bízni benne. Sajgott a testem mindenhol, ahol hozzám értek, ahol belém hatoltak, ahol megütöttek. Fájt, lüktetett minden. De leginkább a lelkem fájt. De kezdtem fáradni. Kétségbeesetten vergődtem a karjai között, de nem engedett el, nem értette.
- Biztonságban vagy – mondta, de én nem hittem neki. Sehol sem voltam biztonságban, ez az egy egyértelmű volt.

- E… - nyöszörögtem gyengén, rekedtes hangon. Nem az én hangom volt, távolról szólt, és mintha nem is hozzám tartozott volna. Edward megkönnyebbült. Reagáltam. Megpróbáltam ráfókuszálni az arcára. Soha nem láttam még ilyen gyötrődést senkinek az arcán. Némán néztem, ő eltorzult arccal figyelt, és én összeszedtem minden energiám.
- Kérlek, csak ne… ne érj hozzám – motyogtam érthetetlenül. Láthatatlan pofon csattant az arcán, kissé hátrahőkölt, a szorítása enyhült, és ha lehet még boldogtalanabb arcot vágott. Fáradtan behunytam a szemem. Aludni akartam. Örökké elveszni a semmiben, meghalni. De Edward nem engedte. A kabátjára fektetett, és fojtott hangon megszólalt.

- Kérlek bízz bennem egy kicsit. Nem bántalak. De muszáj elvigyelek Carlisle-hoz. Csak addig bírd ki, Bella. Szerelmem, csak addig. Utána ígérem, nem érek hozzád. Csak tarts ki – beszélt hozzám zaklatottan, majd óvatosan a karjaiba emelt, és futni kezdett velem. Szorosan becsuktam a szemem, de nem ájultam el, nem aludtam el, még csak meg sem haltam. Hallottam, ahogy még futás közben is a nevemet ismételgeti. Dallamos hangja lassan megnyugtatott és én bízni kezdtem, talán minden rendben lesz. Aztán elájultam.

Unprotected

Szeretnék bocsánatot kérni, amiért mégsem írtam meg a Dear Alice másik befejezését, cserébe hoztam nektek egy novellát :) Nem nagy szám, de gondoltam felteszem :$

- Viszlát, Bella!– mondta azon a csendes, békés hangján.
- Várj!– nyögtem, utánakaptam, és rávettem elernyedt lábaim, hogy tovább menjenek. Azt hittem, ő is értem nyúl. De hideg kezei körbezárták a csuklóim, és leszegezték az oldalamra.
Lehajolt, és finoman rányomta az ajkait a homlokomra, rövid azonnalisággal. A szemeim
becsukódtak."Vigyázz magadra." – lehelte, hűvösség ismét a bőrömön. Egy gyenge, természetellenes szellő jött. A szemeim felvillantak. A kis juharfa levelei egy finom szellővel megremegtek, miközben elhaladt mellettük.
Elment.

A jelen… /Edward/

Tanácstalan voltam, nem tudtam, hogy tovább menjek-e. Nem akartam felkavarni a múltat, de már nem bírtam nélküle. Alice nem látott róla semmit, mióta elmentünk. De megnyugtatott, hogy biztosan van valami magyarázat, talán csak a tudatalattija akadályozza, hiszen megkértem, hogy ne nézze Bella jövőjét. De felemészt a magány, és most már tudom, hogy milyen ostobaságot követtem el. Már semmi sem ugyanaz, mint régen. A család szétszakadt, két éve már, hogy nem is láttam őket. Minden megváltozott, és én sem voltam már önmagam. Nem telt el úgy perc, hogy ne láttam volna magam előtt az arcát. Még mindig kísért a pillanat, amikor búcsút intettem neki. Nagyon nehéz volt elmennem, a szomorúsága folyton arra késztetett, hogy szorítsam magamhoz és vonjam vissza a szavaimat. De nem tettem. Mert neki így a legjobb. Talán majd a férjével látom újra, vagy talán már a gyerekeivel. Talán már nem is itt él, és feleslegesen jöttem. De akkor is ez az egyetlen nyomom. Az elmúlt tíz évben nem olvastam senkinek sem a gondolatait, és elbújtam a világ elől. Nem létezett számomra az idő, csak arra vágytam, hogy Bellát újra a karjaimban tarthassam.
Megígértem, hogy megvédem. És ezt így kellett teljesítenem. Én magam voltam számára a veszély, és csak így tudtam őt megvédeni magamtól. Ez a helyes út.

Már nem is emlékszik rám. Hiszen minden emléket a padlója alá rejtettem. El kellett volna őket pusztítanom, de nem voltam rá képes. Az önző énem meggátolt. Talán mégsem akartam eltűnni az életéből. Remélem, hogy nem találta meg a képeket és amiket még odarejtettem.

Lassan parkoltam le a ház előtt. Alaposan megterveztem mindent, átalakítottam a külsőmet, hogy idősebbnek tűnjek. A szemüveg borzasztóan idegesített, de kellett az álcámhoz. Nem térhetett vissza Edward Cullen tíz évvel később ugyanúgy, ahogy elment. Úgy döntöttem, hogy ha Bella nincs a közelben, akkor beszélek Charlie-val. Tudnom kell, hogy jól van-e. Lehet, hogy be se enged, de meg kell próbáljam. Bella nem tudhatja meg, hogy itt vagyok.

Lassú, emberi tempóban kiszálltam az autómból és elindultam a bejárat felé. A ház külsőre semmit sem változott, kivéve, hogy Bella ősrégi autója nem állt a ház előtt és nem éreztem az illatát sem. Régen nem járhatott itt. Talán elköltözött, talán férjhez ment.
Becsengettem.
Charlie itthon volt. Éreztem az illatát, és hallottam, hogy elindul az ajtó felé. Egy bot kopogását hallottam, és mikor kitárult az ajtó meg is pillantottam Charlie-t, egy mankóra támaszkodva.
Az arcán nyomot hagyott az idő, mintha nem is tíz, hanem húsz év telt volna el. Nem szólalt meg, nem mutatott meglepetést. Nem kezdtem el kiolvasni a gondolatait, nem akartam látni Bellát egy másik férfi karjaiban. Így inkább vártam.
- Jó napot, Charlie – köszöntem illedelmesen. Még mindig közömbösen figyelt, de mintha engem vizsgálgatott volna. Valamire kíváncsi lehetett. – Edward Cullen vagyok, Bella egyik régi… barátja.
- Emlékszem rád. Mit csinálsz itt? – kérdezte higgadt hűvösséggel. Nem erre számítottam. Hova lett a régi hirtelenharagú, indulatos Charlie?
- Bella itthon van? – kérdeztem végül, pár perces csend után. Az arcán valami különös futott át, aztán habozva megszólalt.
- Nincs.
- Önhöz jöttem tulajdonképpen. Csak szeretnék Bella felől érdeklődni. Hogy mi lett vele. Remélem, nem veszi tolakodásnak. Csak erre jártam, és gondoltam beugrom. Nem akarom felkavarni a lányát, én csak…
- Gyere be – nyitotta ki az ajtót előttem, félbeszakítva zavart mondókámat. Követtem a nappaliba és meglepetten vettem észre, hogy a ház teljesen másként fest, mint mikor utoljára láttam. Mindenhol rendetlenség és kosz uralkodott. Régen nem láthatta női kéz. Ezek szerint Bella más városba költözött?

- Kérsz valamit? Inni, enni?
Megráztam a fejem.
- Hol van most? – tértem a lényegre, talán kissé modortalanul.
- Bells? Messze innen. Miért mentetek el? – kérdezte, és láttam rajta, hogy ez tényleg érdekli.
- Carlisle másik városban kapott állást, és Esme is környezetváltozásra vágyott. Nagyon sajnálom, hogy itt hagytam a lányát, Charlie. De nem volt más választásom.
- Bizonyára – morogta. Egy pillanatra, mintha a régi Charlie lett volna. – Nos, ezek szerint Bella nem ment veletek – sóhajtotta távolba meredő szomorú tekintettel. – Éreztem.
- Tessék? – értetlenkedtem. Fogalmam sem volt, hogy miről beszél. Hiszen tisztában van vele, hogy Bella nem jött el velünk. Akkor miről beszél?
- Nézd, Edward. Mikor megláttalak az ajtóban, reménykedni kezdtem hogy visszakaphatom tíz év után a lányomat, aztán mikor elkezdtél érdeklődni utána, vált világossá, hogy semmiről sem tudsz. Aznap mikor elmentetek, Bella nem jött haza. És soha többet nem is került elő…


A múlt… /Bella/


Percekig csak néztem utána megrendülten. Nem tudtam felfogni mindazt, ami néhány pillanattal ezelőtt történt velem. Természetellenes volt, álomszerű. Mintha egy személyemre szabott rémálom kellős közepén lennék, de nem találnám a kiutat. Túl fájdalmas volt ahhoz, hogy felfogjam. Kába voltam, és észre se vettem a külvilágot. Nem számított már semmi. Nem érzékeltem a fák lágy suhogását, sem az idő pergő múlását. Csak arra a pontra meredtem, ahol eltűnt a távolban. De már minden mozdulatlan volt. Megállt az idő.

„Megígérem, hogy ez az utolsó alkalom, hogy látni fogsz engem. Nem jövök vissza.”

A felismerés váratlanul tört rám, elfújva sokkos nyugodtságomat. Nem látom többet, nem érinthetem meg többet és soha többet nem ölelhetem, csókolhatom. Elment és nem jön vissza. A könnyek váratlanul jelentek meg a szemem sarkában, aztán a lábaim önálló életre keltek. Nem akartam őt elveszíteni, nem tudok nélküle élni. És nem is akarok. Hogyan élhetnék az életem nélkül?

„Te nem vagy jó nekem, Bella.”

Ezt mindig is tudtam, mindig is éreztem. A lelkem mélyén tudtam, hogy majd egy nap rájön erre és elhagy. Talán nem is a lelkemről szólt az átváltoztatásom elleni heves tiltakozás. Már akkor tudta, hogy nem akar engem. Már akkor érezte, hogy nem vagyok elég jó neki, hogy nem illek bele a világába. Pedig én jó akartam lenni. Igyekeztem.

Minden rá emlékeztetett. A fák lágy suhogása, a sötétség veszedelmes ismeretlensége, és két ballábasságom… a házunk… a szobám… minden. Az egész életem. Az életem része volt, és most mindent elvett tőlem… mert nem voltam elég.

Elhasaltam a nedves földön, és nem volt erőm felállni. Talán nem is akartam. Nem láttam értelmét, nem volt kedvem semmihez. A világ ment tovább, de én már csak külső szemlélőnek éreztem magamat. Magam előtt láttam, ahogy egy éles tőr hasít a szívembe. Éreztem a fájdalmat, de a testemben nem tett kárt. A szívem halkan dobogott tovább, de nem találta a ritmusát. Csak egy utánzat volt. Edward magával vitte a szívemet, és csak egy hatalmas lyukat hagyott a mellkasomban. Egy hatalmas vérző sebet, amiből ömlik a vér, és amit képtelenség beforrasztani.
- Edward – motyogtam. Lepergett előttem az összes együtt töltött perc, és egy részem még azt sem hitte el, hogy egész idáig enyém lehetett ez a csoda. A vége pedig várható volt. Hiszen ki akarna engem, ha bárkit megkaphat? Csak egy álom volt. És belepusztulok a végébe. – Edward…
- Milyen megható, megindító jelenet – hallottam meg egy vérfagyasztó, kísérteties hangot. Fáradtan nyitottam ki a szememet, és a fojtogató sötétségben csak egy vörös villanást láttam.
- Victoria – suttogtam megrendülten, és elmosolyodtam. Láttam az arcán a meghökkenést, nem éppen erre a reakcióra számított. Számtalan rémálmomban láttam őt, de most mégsem bántam, hogy itt van. Nem akartam élni. Vártam, hogy megöljön. A halál túlságosan kecsegtető, hirtelen lehetőség volt. Egy könnyebb kiút, mint megküzdeni azzal a kínnal, amit érzek.
- Látom rajtad a fájdalmat, Bella. Azért jöttem, hogy megöljelek. Kínok között. Edward megölte a társamat, ezért én végzek veled. Fogat fogért, szemet szemért… társat társért – nevetve mondta. Neki ez nem jelentett semmit, csak kicsinyes bosszút. Nem velem volt a baja, hanem Edwarddal. Ha megöl, mindenki jobban jár. Victoria mégsem éri el a célját. Edwardnak már nem jelentek semmit, nem fogja összetörni a halálom. És nekem lesz a legjobb. Nem kell szenvednem. – Védtelen vagy – jelentette ki, majd elindult felém, hogy beteljesítse a bosszúját. A bosszúját Jamesért.

Én pedig vártam őt. Vártam a halált. Védtelenül.


A jövő… /Edward/

A száguldás az életem részéből a mindennapok rutinja lett, semmivel nem foglalkoztam, csak rohantam a vörös villanás után. Nem vadásztam, nem álltam meg, nem gondolkodtam. Mert már nem számított. Semmi nem számított. Egyetlen illatot, egyetlen gondolatot követtem. Hagytam, hogy elárassza az elmém, csak arra figyeltem, hogy minél előbb utolérjem, és darabokra szaggathassam. Még a vér is értéktelen volt a bosszúm mellett. Mert bosszút kellett állnom. Ez volt az egyetlen értelme az életemnek. Aztán egyetlen gyors ugrással vetettem rá magam száguldó testére, és megállásra késztettem. Végre célt értem. Ütni kezdtem, nem törődve azzal, ahogy Victoria újra meg újra lepergette az elméjében Bella halálát. Próbáltam kizárni a képeket, és semmi nem számított, csak hogy megöljem. Nem voltam tudatában semminek, a vörös köd mindent ellepett.
- Csak szívességet tettem neki Edward, a halált kívánta. Ha én nem tettem volna meg, megtette volna ő maga. Ha azt vesszük te ölted meg… - kiabálta, miközben megpróbált kitérni előlem és legyőzni engem. De olyan erő volt bennem, amit ő soha nem érthetett meg. Nem vett komolyan, ezt még a ködön át is érzékeltem. De a gúnyos kacagás az arcára fagyott, amikor letéptem a fejét, és a földre dobtam. Zihálva torpantam meg, és néztem a gyűlölt arcra. Utoljára nevetett ki, utoljára… többet nem ölhet meg senkit, többet nem. Bella haláláért meg kellett, hogy fizessen. Muszáj volt.
Indulattól remegve gyújtottam meg a fáklyát, és dobtam bele Victoria testrészeit. Közben örömet éreztem. Valami furcsa elégedettséget. Ettől nevetnem kellett, hisztérikusan és őrülten. A hangomtól zengett minden, de nem érdekelt. Minden értéktelen volt. Megöltem. Megfizettem. Megérdemelte. Bosszút álltam.
- Edward – hallottam magam Alice remegő hangját, de az sem érdekelt. Csak Bella számított, senki más. Nem élhetett a gyilkosa ezen a földön, hát megöltem. De én sem élhettem anélkül, hogy ő létezett volna. Ezért nekem is meg kellett halnom…
- Edward, kérlek ne…
- Már döntöttem, Alice. Elmegyek a Volturihoz, hogy megölessem magam. És védtelen leszek…
- Edward… - zokogta halkan, még egyszer utoljára ránéztem. Szomorúság ült a tekintetemben, nem akartam, hogy fájjon nekik. De csak Bella számított, semmi más.
- Sajnálom – suttogtam és örökre hátat fordítottam mindennek. Bella védtelen volt, most én is az leszek…

I miss you

Egy Jasper szemszögű novella a New Moon idejében :) Remélem, hogy tetszeni fog ;)

Hát tényleg elment. Csak egy röpke búcsúcsókot lehelt az ajkaimra, majd egy ugrással eltávolodott, és felszállt a repülőre. Nem akartam elengedni. Féltettem. Tudtam, hogy mennyire megviselte Bella halála, és most még oda is megy, hogy segítsen a temetés megszervezésében. Biztos voltam benne, hogy a mi Bellánknak lesz a legszebb temetése. Akkor is, ha lelkileg mindnyájan belerokkanunk. De ez kizárólag az én hibám. Ha akkor jobban uralom a bennem tomboló vérszomjas szörnyet, akkor mindenki boldog lenne, és Bella is élne. Edward magát fogja hibáztatni, és talán még nagyobb depresszióba merül. Éreztem magamon a fájdalmát, és bántott, hogy nem bírom elviselni. Pedig megérdemlem. Ha én nem támadom Bellára… Alice sem szenvedne.

- Minden rendben, Jasper? – nézett rám Tanya aggodalmasan. Biztosan látta rajtam, hogy semmi sincs rendben. Éreztem az aggodalmát és a sajnálatát. Nem engem kéne sajnálni.
- Alice elutazott… egy kis időre – feleltem, mintha ez mindenre magyarázat lenne. Még a kedvesemnek se mondtam meg, hogy miért nem tartok vele. Azzal védekeztem, hogy Edward azt mondta, hogy ne ártsuk bele magunkat az életébe, hadd éljen boldogan. Valójában nem ezért nem mentem. Féltem, hogy a jelenlétemmel még nagyobb bajt okoznék. Most kire támadnék rá? Charlie-ra? Reneé-re? Jobb, ha nem megyek vissza, nem akarok még több bajt okozni.
- Értem, de biztos hamar visszajön. Csak ez a baj?
- Nem – feleltem. – De jobb, ha inkább majd Alice mondja el – hárítottam Tanya kíváncsiságát. Nem akartam fűnek-fának elújságolni Bella halálhírét. Hiszen még Edward sem tudja. Addig örül az amerikai erdőállomány.

Nem voltam túlságosan társasági lény. Többnyire csak Alice társaságát élveztem, és persze régebben a családomét. Amíg szét nem romboltam az életünket. A szerelmem mindig azt mondta, hogy ne érezzem felelősnek magam, de nem tudott meggyőzni, mert boldogtalan volt. Csak úgy sütött róla a fájdalom. Nevetni is ritkán láttam, és egy mosolya sem volt őszinte. Ő is magát okolta, még akkor is, ha a vállamra vettem minden felelősséget. Ő szerinte előre kellett volna látnia. De kérdem én: Egy, hogy jövőbe lát, de hogyan lehetne felelős minden tragédiáért? Ő sem láthat, tudhat mindent. Tudom, hogy itt a probléma, és ez zavarja, de én így szeretem.

Imádom a mosolyát, a szertelenségét, koboldszerű, lágy vonásait, bizsergető, édes csókjait, gyermeki izgatottságát, nyughatatlan, bohó természetét, és szeretetteljes lényét. Őt nem lehet nem szeretni, még Rosalie jégpáncélján is képes volt áthatolni már a kezdetekkor is. Nekem ez sose sikerült, még ha testvéreknek valljuk is magunkat. Jobban értettem az érzéseit, mint bárki más, mégsem engedett magához közel. Talán pont ezért.

Másnap reggel csörrent meg a telefonom. Viharsebességgel kaptam utána, és szinte örömtáncot jártam, mikor megláttam a kedvesem nevét a kijelzőn.
- Alice! Minden rendben? – kérdeztem izgatottan, boldog voltam, hogy végre hallhatom a hangját.
- Bella él – felelte, és szinte láttam, hogy mosolyog. De mégsem hallottam ki a boldogságot.
- Hogyan? – lepődtem meg, de nem mintha nem örültem volna. Egy mázsás súllyal kevesebb nyomta a vállamat. – De hát láttad…
- Tévedtem… vagyis tényleg leugrott arról a szikláról. Szórakozásképp. Először azt hittem, hogy ez valami vicc. Bella és az extrémsportok?
- Ezt ő mondta? Jól van?
- Igen, vagyis… fizikailag mondhatjuk, hogy jól – felelte szomorúan. – Reggel beszéltem Charlie-val, megkérdeztem, hogy hogyan viselte a távozásunk.
- És?
- Nagyon rosszul. Borzalmas volt végig hallgatni, és sütött a szavaiból a fájdalom. És a legrosszabb, hogy Bella még most is árnyéka önmagának. Rémesen néz ki. Mikor meglátott, örült nekem, érted? Elárultam őt, búcsú nélkül magára hagytam, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám, de ő… a nyakamba ugrott!
- Bella már csak Bella marad – mosolyogtam. Mindig megleptek a lány reakciói, annyira különbözött más emberektől. – Most hol van?
- Hm – morogta ellenségesen, amit nem tudtam mire vélni. – Egy pár hete átváltozott vérfarkassal beszélget – szűrte ki végül a lényeget, mire felpattantam.
- TESSÉK?! – üvöltöttem. Ezt nem tudtam mire vélni. La Pushban voltak régen vérfarkasok, addig oké. De mi köze hozzájuk Bellának és mióta változnak át újra az alakváltók?
- Jól hallottad, és még csak meg se akadályozhatom. Bízik benne, a legjobb barátja.
Sóhajtottam.
- Talán igazad van, Jazz. Bella már csak Bella marad, de én így szeretem. Nem akarom, hogy megváltozzon.
- Azt hiszem ezzel mind így vagyunk. Akkor meg is mondom Rosalie-nak, hogy Bella él.
- Rosalie?
- Tegnap este hívott, téged keresett. Muszáj volt elmondanom neki.
- Remélem, nem mondja el Edwardnak, most mennem kell. Megnézem a korcsot, hogy nem-e bántja Bellát.
- Rendben. Hiányzol.
- Te is nekem – felelte, majd letette. A telefonom után nyúltam és Rose számát tárcsáztam, de az foglaltat jelzett. Biztosan egy újabb ruhát rendelt. Majd hívom később.

- Halló? – szólt bele egy nyugtalan hang.
- Rose? Itt Jasper.
- Oh, hello – nyögte ki, és áramlani kezdtek felém az érzelmei. Még soha nem tapasztaltam nála ilyen mértékű bűntudatot. Aggódni kezdtem.
- Rose? Történt valami? – kérdeztem gyanakodva, aztán megvilágosodtam. – Ugye, nem? – estem kétségbe.
- Beszéltem Edwarddal.
- Hogy tehetted?! – kiabáltam. – Bella él! Ezért hívlak, Alice nemrég mondta el. Csak egy félreértés volt.
- Él? – nyögte ijedten.
- Igen, él! Edward mit mondott?
- Először nem fogta fel, hogy mit akarok mondani… aztán elnémult a vonal. Azóta próbálom hívni, de csak a hangposta jelentkezik. Annyira sajnálom!
- Ezt neki kellene mondanod – sziszegtem dühösen.
- Te mondtad, hogy meghalt! A drágalátos feleséged mindig mindent tud, miért most tévedett?! Neki miért nem neki mondod, hogy „Ezt neki kell mondanod” meg „Hogy tehetted”. Miért nem gondolkodott mielőtt elterjesztette a rémhírt?! Én azt hittem, tudja! Nem az én hibám! – támadott dühösen.
- A vádaskodással nem érsz el semmit. Most leteszem, felhívom Alice-t. Viszlát – köszöntem el, majd letettem. Aztán a kanapéra rogytam, és a fejem a kezembe temettem. Nem lehet igaz! És tényleg… kellett nekem beszélnem vele! Nem igaz, hogy nem bírja tartani a száját, direkt mondtam Emmettnek, hogy Edwardnak egy szót se! Erre tessék!

Megint megcsörrent a telefon.
- Alice?
- Jazz – szólalt meg síri hangon. Már tudtam, hogy tudja. Éreztem a fájdalmát, és éreztem, hogy valamilyen szinten még ő is magában keresi a hibát.
- Annyira sajnálom.
- Jazz… Bellával útban vagyunk Olaszországba – mondta ki hirtelen, és én megmerevedtem. Halott szívem egyetlen apró ponttá zsugorodott és erőt vett rajtam a rettegés…

Elárulva szeretni, szerelemtől meghalni

Már semminek sem volt értelme az életemben. Olyan csapás ért, amit képtelen voltam feldolgozni. Vagy talán nem is akartam. A szívem még soha nem fájt ennyire, még akkor sem, mikor Edward és a családja elhagyott. Amit most tettek velem, az sokkal rosszabb volt. Elárultak. Sosem csalódtam még ekkorát, és még soha nem éreztem magam ennyire üresnek. Azóta nem állok szóba egy vámpírral sem. Túlságosan fájt a kétszeres árulás.
- Bells? – nézett be hozzám Charlie aggódva. Mostanában folyton körülöttem zsongott, ő neki nem mondhattam meg az igazat. Boldog volt, hogy meggyógyultam a különös dél-amerikai betegségemből. Anyu is folyton velem akart lenni, ő a vendégszobánkban szállt meg. Nem hagytak nyugtot, pedig én csak egyedül akartam lenni. Egyedül a fájdalmammal.
Nem válaszoltam.
- Kicsim… mi a baj? Biztos, hogy meggyógyultál?
Soha nem fogok meggyógyulni. Ez a seb soha nem heged be, a bizalmam, a szeretetem örökre elhagyott.
- Carlisle szerint a letargia lehet egyfajta utóhatás – folytatta óvatosan. Villámló szemekkel néztem fel, és sziszegve köptem a szavakat.
- Carlisle nem tud semmit! - üvöltöttem, majd dühösen a fejemre húztam a párnát. Reméltem, hogyha túl sokáig nyomom a fejemhez, belefulladok. De nem jártam sikerrel. Ahhoz sem volt elég erőm, hogy ártsak magamnak. Reneé-nek úgy kellett néha felráncigálnia, hogy felkeljek. Csak vécére voltam hajlandó menni, meg tusolni. Semmi másra nem mutattam hajlandóságot, az evésre pedig végképp nem. Tudtam, hogy nem vagyok túl jó állapotban, de talán ha éhen halok, vagy a kimerültségtől összeesek, akkor végre vége lesz mindennek.
Ez volt a másik. Mióta megtörtént… egy hete… csoda, ha egy-egy órát aludtam éjjelente. Fáradt voltam, de féltem a rémálmaimtól. Persze a legnagyobb az életem volt.
- A hirtelen hangulatváltozást is említette – sóhajtotta Charlie, majd elindult kifelé. – Hozok valamit enni. Ne aggódj, nem én főztem.
Ettől féltem. Így még mérgezést sem kaphatok.

Néhány perc múlva felhozta az ételt, de nem voltam hajlandó felnézni. A rántott csirke illatától bukfencet hányt a gyomrom. Undorodtam mindentől, ami életben tarthat.
Megint egy szent beszéd következett, ami nem volt jellemző Charlie-ra. De mindent megpróbált, hogy a lelkemre beszéljen. Azt hiszem, hogy az élet szépségei volt a téma. De hogyan is szólhatna hozzá? Az ő gyerekét még soha nem ölték meg. Hát még nem a gyerek apja és nagyapja. Mert megölték őt. És ezt soha nem bocsátom meg.
Alice még előtte elárulta, hogy lány lett volna. Ki is találtam a kincsem nevét.

Renesmee Carlie Cullen.

Most már biztos, hogy nem ezt a nevet adnám neki. Ha Cullennek lenni annyit jelent, hogy többszörösen elárulni azt, akit szeretsz, porba taposni, és elvenni tőle mindent, amit szeret… akkor én már nem akarok Cullen lenni. Talán Renesmee jobban járt, hogy nem erre a mocskos világra született, pont ebbe az áruló családba. Ő jobbat érdemelne. Egy jobb anyát, aki képes lenne megvédeni, mikor a saját apja fordul ellene gyilkos szándékkal.

A képébe nevettem, mikor azt mondta a gyermekünkre, hogy szörnyeteg. Talán nem vagyok elég jó ahhoz, hogy kihordjam a lányát? Vagy talán mindig velem van a baj? Mi van, ha csak egy játék voltam, akivel mindent meg lehet tenni?

Pedig már elhittem, hogy én vagyok a földkerekség legszerencsésebb nője. Mrs. Edward Cullen lettem, egy csodálatos esküvő keretében. Minden tökéletes volt, a nászút maga volt a színtiszta gyönyör és boldogság. Mesés napokat töltöttem Esme szigetén. Minden abban a pillanatban romlott el, mikor megtudtam, hogy mi az oka furcsa viselkedésemnek. Előttem lebeg, ahogy Edward sokkot kapott a kijelentésemtől. De én naiv és hiszékeny! Azt hittem, hogy ha túllép a döbbeneten, akkor olyan boldog lesz, mint én! Vagy legalább annyira, amennyire az átlagos apák szoktak. De csalódnom kellett.

*.*

Edward üvegesen bámult, mintha többé nem is látna engem.
Reflexszerűen, majdnem önkénytelenül a hasamra tettem a kezem.
„Óó!” cincogtam újra.
Feltántorogtam, kibújva Edward mozdulatlan kezei alól. Soha nem bújtam ki abból a kicsi selyemrövidnadrágból és trikóból, amiket ágyba hordtam. Elrántottam az útból a kék anyagot és a hasamra bámultam.
„Lehetetlen,” suttogtam.
Egyáltalán nem volt tapasztalatom sem terhességgel, sem gyerekkel vagy bármilyen hasonló dologgal, de nem voltam hülye. Láttam elég filmet, vagy TV show-t hogy tudjam, hogy működik. Csak öt napot késett. Ha terhes lettem volna, a testem még csak nem is vehetné észre a tényt. Nem lennének reggeli rosszulléteim. Nem változnának az alvási és étkezési szokásaim. És a leghatározottabban nem lehetne egy kicsi, de érezhető dudor a csípőcsontjaim között.
Oda-vissza tekertem a felsőmet, megvizsgálva minden szemszögből, hogy nem-e tűnik el a megfelelő fénynél. Végigfuttattam az ujjaim a finom domborulaton, meglepődve, hogy milyen keménységet éreztem a bőröm alatt.
„Lehetetlen,”mondtam újra, mert dudor vagy nem dudor, ciklus vagy nem ciklus (és
határozottan nem volt ciklus, habár soha életemben nem késett), lehetetlen volt, hogy terhes legyek. Az egyetlen személy, akivel valaha szeretkeztem vámpír volt.
Egy vámpír, aki még mindig megfagyottan ült a padlón, mintha többé nem akarna megmozdulni.

*.*

„Bella!” egy szempillantás alatt keresztülvágott a szobán, és a kezeit az arcomra tette. „Fáj
valamid?”
„Nem, nem.”
A mellkasára húzott. „Ne félj. Tizenhat órán belül otthon leszünk. Rendbe fogsz jönni. Carlisle
kész lesz, mire odaérünk. Gondoskodunk róla, és jól leszel, rendbe fogsz jönni.”
„Gondoskodtok róla? Ezt hogy érted?”
Elhúzódott és a szemembe nézett. „Kivesszük belőled ezt az izét, mielőtt bármi bajod esne
tőle. Ne félj. Nem engedem, hogy bántson.”

„Ezt az izét?”ziháltam.

*.*

Úgy éreztem, mint akit arcul csaptak. Fájt. Égetett. Nem elég, hogy nem örült, de gyűlölte is a kislányom. A kislányunk. Egy aranyos, mosolygós kisbaba. Egy kislány, aki átölve anyának nevez és a karjaimba szalad.
- Bella? – hallottam meg a hangját, de nem reagáltam. Megint eljött, de mintha most az ajtó hangját hallottam volna. Talán most hivatalosan jött, hogy Charlie ne nyisson be. Nem mintha lenne mit megzavarnia. Elhatároztam, hogy nem fogom arra méltatni, hogy bármit is mondjak. Nem érdemli meg a szavaim. Egy aljas gyilkos, egy alávaló áruló, az életem legnagyobb hibája, semmi több.
- Bella, szerelmem… Kérlek, ne csináld ezt. Érted tettem, mert szeretlek. Nem akartalak elveszíteni, és… az… izé meg ölt volna.
Már megint izé. Mintha valami mutáns lenne. Hát persze, milyen más megnevezést kaphatna az ÉN gyerekem? Mert hogy az övé nem, az is biztos. Nem érdemli meg az apa nevet. Miért nem lehet férfi nélkül gyereket nemzene? Bár lehet, hogy akkor szexhiányban halnának meg a férfiak.
- Szeretlek, Bella – suttogta elgyötört hangon, de én nem hittem neki. A férjem volt, de mégis immáron számomra csak egy idegen. Gyűlöltem, hogy még mindig hevesebben dobog a szívem, mikor hozzám ér… mikor bársonyos kezei végig simítanak az arcomon… Elég! Neki nem szabad tudnia, hogy jelent még számomra valamit a közelsége. Mert nem is szabadna éreznem bármit is. Hiszen gyűlöltem, és kínzott az ellentét. Gyűlöltem és szerettem egyszerre. A kín elemésztett. Szúró fájdalmat éreztem a testemben, de nem rezzentem össze. Már az sem érdekelt.
- Bella… bocsáss meg. Nem akartam neked rosszat. A vámpírok nemzésképtelenek, és ki tudja, hogy milyen teremtmény fogant meg benned. Veszélyt jelentett rád nézve. Alice látta, hogy… milyen állapotban lennél. Nem élted volna túl, édesem. Kérlek, ne haragudj rám. Nem is sejtettem, hogy ennyi szeretnél gyereket.
- Hm – reagáltam, de a tekintetem továbbra is üres volt. Ez az egyetlen hang is furcsán rekedten hagyta el a torkomat.
- Bella… könyörgöm… mondj valamit – esdekelt a kezemet szorítva. – Mondj el mindennek, mond el a véleményed. Még az is jobb, ha veszekszel… mint ez… Aggódom érted.
- Hát jó – sóhajtottam, és szinte láttam, ahogy megkönnyebbül. – Gyűlöllek. Úgy érzem, hogy elárultál, becsaptál és tönkretettél. Soha nem leszek képes megbocsátani neked azt, amit tettél. Fájt, hogy nem örülsz a lányunknak, de te ezen is túl tettél. Már nem tudlak szeretni. Nincs szívem, mert összetörted. Most jobb? Vagy tegyem hozzá, hogy többé nem is akarlak látni?
Elfáradtam, rég nem beszéltem ennyit. A vége már csak krákogás volt, de azért ő értette. Felnéztem. A szemében fájdalom… az engem simogató keze megdermedt. Az arca eltorzult a fájdalomtól. Legszívesebben átöleltem volna, hogy megvigasztaljam, de nem bírtam megfeledkezni arról, hogy megölte a gyerekem. Mindig is megvoltak bennem az anyai ösztönök.
- Bella… én… ennyire haragszol? – suttogta fájdalmasan.
- Megölted a gyermekem… a gyermekünk – néztem rá villámló szemekkel. – Ha ez a nagy Cullen családi szeretet, akkor én azt hiszem, hogy nem kérek belőle. Nagy szívesség lenne, hogyha eltűnnél az életemből? – kérdeztem csendesen. – Egyszer már megtetted. Akkor nem kértem, mégis elmentél.
- Életem legnagyobb hibája volt.
- Nem, a legnagyobb hibád a kislányod kegyetlen meggyilkolása volt.
- Bella, az a lény, ami benned növekedett, nem ember volt. Még csak nem is vámpír. Egy… egyedülálló izé…
- Hah… te már csak tudod. Voltál már terhes valaha? Nem! Akkor én azt hiszem, hogy jobban tudom! – üvöltöttem, de közben féltem, hogy a szüleim meghallják. Ők nem tudtak a babáról, képtelen voltam elmondani.
- Bella, én szeretlek – nyögte kétségbeesetten. Idegesen a hajába túrt, és fel s alá kezdett járkálni.
- Erre előbb kellett volna gondolnod.
- A feleségem vagy… szeretlek.
- Úgy tudom, hogy ezen könnyen lehet segíteni. Remek válóperes ügyvédek vannak, hamar elintézhetjük a formaságokat – mondtam érdektelenül, de már egyre nehezebben ment a beszéd. Fekete pontok cikáztak a szemem előtt.
- El… akarsz… válni? – döbbent meg. Láttam, hogy erre az eshetőségre nem gondolt. Mégis mit képzel ez magáról? Vagy majd sorban nyírja ki a szerelmünk gyümölcseit minden szex után? Mert hogy a makacs Edward Cullen nem hajlandó vámpírrá tenni. Akkor mégis miről beszélünk?
- Azt ne mond, hogy te még elvártad, hogy ezek után is a feleséged legyek - suttogtam halkan és behunytam a szemem. – Életem legszebb pillanataimat töltöttem veled, te voltál az egyetlen, aki boldoggá tudott tenni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy már nem szeretlek. De a gyűlölet, amit érzek… mindent háttérbe szorít. Sajnálom, hogy így alakult, Edward. Annyi mindenen mentünk keresztül együtt, annyi mindent túlélt a szerelmünk… és most vége. Mert én nem folytatom. Miért van, hogy a napos égen mindig megjelenik egy hatalmas felhő? – mormoltam.
- Annyira sajnálom… Bella… én…
- Dúdold el, kérlek, még utoljára az altatómat. Csak még egyszer. És aztán kérlek, tűnj el az életemből.

*.*

Felhangzottak a szomorú dallamok, még egyszer utoljára… két szerelmes szív vérzett, ordított a kíntól, de mint minden igazi fájdalom, ez is néma volt. Edward Cullen úgy érezte, hogy minden összeomlott körülötte, könnyek nélkül zokogott. Bella kábultan sírta álomba magát, és többet fel sem ébredt. A szíve nem bírta a megterhelést, álmában érte a halál, csendes magányban. Edward csak délelőtt szerzett tudomást kedvese haláláról, ordítása Forks egész városát bezengte, és a faállomány is megszenvedte.

A temetésen a kisváros minden lakója jelen volt, és a napfényes Floridából is rengetegen érkeztek. Családtagok, régi barátok. Mindenki megemlékezett Bella Swanról. A szertartás végén minden megjelent, virágot, vagy koszorút helyezett a földből kimagasló sírhalomra. Edward Cullen lépett utoljára a sírhoz, és remegő kezekkel helyezett egy csokor vörös krizantémot (jelentése: Szeretlek!) szerelme porai. Nem szólalt meg, a fájdalma mélyebb volt minden kimondott hangnál. Egy egyébként is csak sírni vagy ordítani tudott volna.

„Bocsásd meg, hogy szeretlek! Bocsásd meg, hogy a szerelmem a halálba taszított! És bocsásd meg, hogy annyira szerettelek, hogy elárultalak!”

*.*

Ui: Ez a novella ajándék, amiért olyan sok vélemény érkezett a Servitude for the freedom 2. fejezetére :) Nem abbahagyni :P Ugye, nem nagy kérés? :)))

Mennyből a vámpír

Békés és Boldog Karácsonyt Kívánok minden olvasómnak és látogatómnak!

A novellát sok-sok szeretettel ajánlom barátnőimnek, nektek: Brigyo; DorcikusS; Réku; Melinda
Továbbá sok-sok szeretettel ajánlom internetes barátnőimnek, nektek: Zsófiii; Lana; Rosalie; és persze minden olvasónak!

...................................................................................

Kábultan pihentem Edward biztonságos karjaiban és mosolyogva élveztem a lágy simogatást. Sokkal finomabb és óvatosabb volt, mint az éjjel, amikor együtt voltunk minden tekintetben. Boldog sóhajjal emlékeztem vissza a kellemes éjszakára, és egy finom csókot leheltem a szerelmem szépséges arcára. Csibészes félmosollyal figyelte minden mozzanatot, de a csókom nyomán ő is behunyta a szemét.

- Jó reggelt, szerelmem – mormogta behunyt szemmel, majd végig simított márvány fehér bőrömön.
- Az éjszakákat jobban szeretem – vigyorogtam.

Edward felnevetett.
- Milyen jó, hogy nem kell aludnunk, nem igaz? Több időnk marad – nevetett felszabadultan. – Csodálatos voltál, édesem.
- Te is – motyogtam zavarban. Még jó, hogy vámpírként nem pirulhattam el. Felnéztem az aranybarna szemekbe, és már majdnem menthetetlenül elvesztem, mikor… feltárult az ajtó hatalmas csattanással. A földszinten Emmett nevetése harsant a levegőbe. Meghökkenten bámultam az ajtóban álló izgatott kislányomra.

- Anyu! Apu! Karácsony van! Boldog karácsonyt! – kiáltotta izgatottan, majd ugrott egyet és közénk vetette magát. Mind a ketten megszeppenve hallgattunk. Renesmee hátravetette a fejét, vörösesbarna tincsei hátrahullottak, majd nagy barna szemeivel meglepetten nézett ránk.
- Ti miért vagytok meztelenek? – kérdezte bájosan csilingelve. Ha most lenne vérem, most olyan piros lennék, hogy… hagyjuk. Te jó ég..
- Apukát most ellenőrizte, hogy nem e lehet mégis kistestvéred, Nessie! – harsant fel Emmett vidám hangja. Renesmee szemei meglepettségről árulkodtak, ellenben az apjával, aki dühösen elindult a földszintre, hogy leállítsa kedves bátyját. De én mégis felnevettem, mert ha mi voltunk a vicc tárgya, akkor is vicces volt.

- Apu most hova megy? – kérdezte a kicsim angyali szemekkel, és én a karjaimba kaptam. A fejével a vállamhoz dörgölőzött, majd kérdésre várva nézett rám. Amikor a földszintről egy csattanás hallatszott, még jobban felvetődött benne a kíváncsiság.
- Hát… megosztja Emmett bácsival a tapasztalatait, aztán megmutatja, hogy mitől nem lehet valakinek gyereke.
- De hát a vámpíroknak nem lehet gyerekük, Carlisle mondta… - értetlenkedett.
- Ez igaz, kicsim. De mi azért kísérletezünk, a remény hal meg utoljára – nevettem, és néhány pillanat múlva több csilingelő nevetés is csatlakozott hozzám. Jól van, na… nem gondoltam, hogy két évvel a születése után már szexuális felvilágosítást kell tartanom.

Még mindig szégyenben úszva kezdtem öltözködni, és hagytam, hogy Edward csitítsa Renesmee teljesen jogos izgatottságát. Két éves volt, de gyors növekedése révén minden tekintetben egy ötéves lánynak felelt meg. Vöröses barna fürtjeit egy mikulássapka alá rejtette, és egy aranyos egybe részes szoknyába bújt a karácsony színeiben. Biztos voltam benne, hogy Alice segített neki felöltözni.
Amikor lementünk a nappaliba Alice már javában szervezkedett, csak annyit láttunk, hogy összevissza cikázik a nappaliban oda-vissza. A többiek csak kényelmesen terpeszkedtek a kanapén, kivéve Esmét, aki karácsonyi süteményeket sütött az egyetlen unokájának, és Jacobnak, aki benéz hozzánk másnap, hogy a lányommal töltse a karácsony első igazi napját. De Rosalie olyan hevesen tiltakozott az ellen, hogy Szent Estén is itt legyen, hogy Jake visszavonulót fújt egy szokásosnál is keményebb szőke nős vicc kíséretében. Nessie kicsit csalódott volt, de belátta, hogy nem ajánlatos a kedvenc farkasát vámpírok közé hívni a szeretet ünnepén.

- Segíthetek a díszítésben? – állt a kislányom az ide-oda röpködő Alice elé, aki kénytelen volt megtorpanni. Úgy meredt rá, mintha valami kábulatból ébredt volna, majd szélesen elmosolyodott.
- Persze! – felelte, majd a szerelmemre nézett. – Feltéve, ha te Edward, eljátszod az új karácsonyi dalaid közben!
Láttam, hogy Edward meglepetten felvonja a szemöldökét, én pedig őt néztem érdeklődve. Nekem nem említett semmilyen karácsonyi számokat.
- Milyen dalok? – kérdezte Rosalie.
- Jellemző – morogta bujkáló jókedvvel. – Még el sem határozom, hogy megcsinálom, de már követeli. Nem kéne egy kis magánéletet hagyni?
- Hagyunk elég magánéletet éjjel a szobátokban – felelte Emmett, majd válaszra sem várva felkapta Renesmeét, és a magasba emelve megpörgette. Csilingelő nevetés harsant a levegőbe, miközben Jasper a fényképezőgép után nyúlt és vadul kattintgatni kezdett, hogy megőrizzen minden pillanatot. Én idén kimaradtam a díszítésből, és inkább Edward mellé telepedtem, aki leült a zongora elé. Elgondolkozva meredt rá, majd felém fordult és csókot lehelt az ajkaimra.
- Most már van ihletem – szuszogta a fülembe, majd a kezét a billentyűkre helyezte és lassan játszani kezdett. Én pedig átkaroltam, és közben a kislányomat néztem, aki nevetve teszi fel a piros és aranyszínű üveggömböket.

Emmett volt az, aki minden alkalommal megemelte a kislányom, miközben egy új keletű karácsonyi éneket dalolt, amiben a refrén a „Mennyből a vámpír” volt.


Mennyből a vámpír eljött hozzátok,
vámpírnők, vámpírnők!
Emmetthez menvén
fogjátok, fogjátok..

El is jönnétek a köszöntésre
azonnal, azonnal,
Szép ajándékot hozván szívükben
magukkal, magukkal.

Mennyből a vámpír eljött hozzátok,
vámpírnők, vámpírnők!
Emmetthez menvén
fogjátok, fogjátok..

A kis Emmettet egyenlőképpen imádják, imádják,
A nagy Úristent ilyen nagy jóért mind áldják, mind áldják.

Mennyből a vámpír eljött hozzátok,
vámpírnők, vámpírnők!


Esme fejcsóválva szemlélte fiát, aki most tényleg egy nagyra nőtt gyerekre hasonlított. De ő semmi nem volt a lángoló tekintetű Rosalie-hoz képest. A dal nyomban abba is szakadt, mikor a két tekintet összetalálkozott. Emmett feljajdulva fogadta az újabb taslit, amit Renesmee egy nevetéssel jutalmazott.

A fa hatalmas volt, két méter magas. Fel sem értem a tetejét, de egy vámpírcsaládnak magasság nem okozott gondot. Ahogy a pénz sem. Mindenből azt vettük meg, amelyik a legjobban tetszett. Az idei design mégis a piros-arany színkavalkád lett, ellensúlyozva fajtánk hidegségét. Alice mindent megtett, hogy a Cullen villa a lehető legbarátságosabb színekben pompázzon. Már hetekkel ezelőtt szervezkedni kezdett, és lelőni sem lehetett. Szegény Jasper már teljesen kikészült a feleségéből áradó energikusságtól. De nem tehetett semmit, bár Emmett ajánlott nekik egy-két energia levezető módszert. Cserébe csak gyilkos tekinteteket kapott.
Rosalie a konyhába ment segédkezni Esmének a sütemények behozatalában, bár nem mintha szükséges lenne. Nessienek egy tál süti is elég lenne, de Esme szokás szerint egy hadseregre főzött. Nem baj, majd Jacob elpusztítja holnap, és viszek majd belőle Charlienak is.
Carlisle az égőket helyezte el teljesen tökéletesen a fán, szinte sebészi pontossággal. Talán munkahelyi ártalom, ahonnan nemrég érkezett haza. Éjjeli ügyeletes volt a kórházban, de szerencsére egy baleset sem történt. Nem is csoda, hiszen már nem voltam ember. Csökkent a baleseti statisztika, és persze a bűnüldözési is, mert egy vámpír sem akart megölni.

Nem tudom, hogy a lágy dallamok tették-e, vagy csak szimplán a családom és a karácsonyfa látványa, de karácsonyi melegség áradt szét lelkemben, estére már teljesen álomittas hangulatba kerültem. Még inkább Edwardhoz bújtam.

- Mindig is szerettem a karácsonyt – suttogta Edward csendesen, de nem hagyta abba a szépséges dallamok alkotását. – Mikor kisfiú voltam csak pár évente futotta a családomnak egy soványka fára. Ajándék ilyen formában nem is létezett, mint ma. Annak örültünk, hogy egy szép fa van előttünk, és hogy meleg kandalló mellett ülhetünk. Ez volt a kedvenc ünnepem, de gyermekkorom röpke évei alatt nem tapasztaltam meg igazán sem a szeretetet, sem a karácsonyi hangulatot. Mikor vámpír lettem meggyűlöltem ezt a napot. Utáltam mindenkit, aki boldog, és aki gondtalanul ember lehet. Szörnyetegnek éreztem magam, holott Carlisle, majd később Esme is kitett magáért. Mikor a szökevény éveim után visszatértem hozzájuk, ők tárt karokkal fogadtak vissza. De nem csak bűntudatot éreztem, hanem szeretetet is. Aztán eljött a karácsony. Csodálatos volt, és már nem éreztem magam annyira kívülállónak. Kezdtem hinni Carlisle-nak. Kezdtem hinni, hogy ha ennyi érzelmet tud produkálni elkárhozott lelkem, akkor talán még sincs minden veszve. A család egyre nagyobb lett, és egyre nagyobb lett az ünnep varázsa. Egy idő után megint úgy kezdtem érezni, hogy nem tartozom közéjük. Hiányzott az életemből az, ami most megvan. A szerelem. A családom minden tagja intenzíven gyakorolta ezt az érzést, és fájt látnom a boldogságukat, mert én is vágyni kezdtem rá. Csak magamnak sem ismertem be. Aztán jöttél te.

- Ezt úgy mondod, mintha valami nagydolog lennék – motyogtam zavartan, és az arcára néztem. Ellenállhatatlan vágy ébredt bennem arra, hogy megcsókoljam, de nem tettem. Kíváncsi voltam a történet folytatására.

- Az embereknek van egy történetük, egy betlehemi csillagról, nem tudom, hogy miről szól pontosan. De te is egy csillag voltál az életemben. Egy csillag, ami felragyogott a sötét égbolton. Kezdetben azt hittem, hogy minden csillag, te is eltűnsz majd, és újra egyedül maradok a vaksötétben. De nem így történt. Mindent megadtál nekem, amire valaha is vágytam. Van egy szerető feleségem, egy imádnivaló kislányom, és egy tökéletes családom. És persze, az örökéletről se feledkezzünk meg. Ha kívánnom kéne, azt hiszem nehéz helyzetbe kerülnék. Mindenem megvan, amire szükségem van. Ti itt vagytok nekem, és csak ez számít ma.

- Oh, Edward – nyögtem, és furcsa szorítást éreztem a torkomban. De ez most nem a szomjúság volt. A kitörni készülő meghatott könnyek nélküli sírás első tünetei.

- Lehet akármilyen szép ez a karácsonyfa, lehetnek akármilyen pontosan felrakva Carlisle égői, lehet akármilyen finom a szaloncukor, lehet akármilyen jól megszervezve a program, és kaphatok akármilyen jó ajándékokat, de mindez nélkületek semmit sem ér. Hiszem, hogy ezen a napon csak a szeretet számít, semmi má… - mondta halkan a szemembe nézve, de nem tudta befejezni, ugyanis az ajkaim ösztönösen csaptak le az övéire. A vágy, a meghatottság, és a szeretet együttes ereje. Most még Emmett nevetése sem zavart.

- Ez életem legszebb karácsonya – suttogtam lágyan. – Veled. Veletek.
- De hisz még el sem kezdődött, még az angyalka sem jött! – ellenkezett Renesmee hevesen, én pedig felkaptam a fejem. A nagy szerelem közepette szinte meg is feledkeztem az egyetlenemről. Intettem neki egyet, hogy jöjjön ide hozzánk.

Tüstént ide is szaladt fülig érő mosollyal az arcán.

- Szeretlek, kicsim – kaptam az ölembe, és szorosan átöleltem. Éreztem, ahogy Edward bizsergető teste is hozzánk simul. Így egyesültünk egyetlen boldog ölelésbe mind a hárman.
- Én is szeretlek, anyu, és téged is apu – suttogta halkan Renesmee. – Kérdezhetek valamit?
- Persze, kicsim – válaszolt helyettem Edward. Alice tőlünk pár méterre felkuncogott, majd elhelyezkedett Jasper karjaiban. Mintha azt motyogta volna, hogy eszes kislány.
- Mikor szeretnétek elmondani, hogy nem létezik se a mikulás, se Jézuska, de még az angyalka sem? Csak mert akkor nem kéne Alice néninek annyit szervezkedni…

Néhány perc múlva elhalt minden beszélgetés a Cullen villában, és karácsonyi dalok szálltak a levegőbe, versenyt szállva a lágyan hulló békés hópelyhekkel. A táj fehérbe öltözött, ösztönös békesség szállta meg a világot, s a természetet. A mennyei szépségű Cullen ház pedig csakúgy ragyogott a lakók szeretetétől, és messziről sugározta a boldogságot. Csilingelő nevetés járt át mindent, mikor a kiscsalád a fa köré gyűlt átadva egymásnak ajándékaikat, majd a dal ismét felcsendült.

Karácsony ünnepén
Mindenhol gyertya ég.
Békesség jelképe
A gyertyaláng.

Mindennap gyújtsatok
Gyertyákat, emberek!
Égjen a béke- láng
Mindenhol már!

Halvány kis gyertyaláng,
Hol van a kék madár?
Mindenki várja őt,
Miért nem jön már?

Sok még a gyűlölet,
Éhség és szenvedés;
Mikor lesz vége már,
Kis gyertyaláng?

Fenyőfa, sok cukor,
Ajándék mindenhol,
De az én szívemben
Nincs nyugalom.

II:Ki mondja meg nekem,
Hogy éljek, s mit tegyek,
Hogy karácsony ünnepén
Boldog legyek?:II

A pokol vad démona

Egy újabb novella, Edward&Bellának tekinthető, de nem az ő szemszögükből!
Figyelem: durva nyelvezet, erotikus tartalom, 18-as karika, gyilkosság, nemi erőszak

..............................................................................

- Szivi, ugye látlak ma este? – búgtam a telefonba. Éreztem, ahogy az ágyékom megfeszül a csinos kis kurvára gondolva. Magam előtt láttam a formás kis feneket, ami éppen belefér a tenyerembe, akárcsak a dús keblek, amik a lapos has felett helyezkednek el. A vékony, kecses lábak, amik egy magas sarkúba bújtatva botladoznak felém. Láttam magam előtt a buja tekintetet, ahogy italtól kába kék szemek mérnek végig. Nem ez lesz vele az első menet, hiszen Nancy a leghűségesebb kurvám.
- Persze, édes – affektálta. Gyakran idegesített ez a hanghordozás, de csak még vadabb szexre sarkallt. És a végén még nagyobb élvezetet éreztem, de nem minden alkalommal jutottam a csúcsra, nem úgy, mint pár napja. A kis barna hajú angyalka soha nem érzett gyönyört nyújtott nekem, annak ellenére, hogy kézzel-lábbal tiltakozott.
Életem legerotikusabb éjszakája volt. A szex olyan mélységei tárultak fel előttem, amelyekről még soha nem álmodtam. A bőre finom volt és puha, barack illatú. Az ajkai mézízűek, amik vadul haraptak belém, ellenkezésképpen. Igazi vadmacska volt, akit szívesen meg is tartanék, de sajnos nem volt olyan állapotban, hogy többször is használjam. Végül is megbasztam, akarata ellenére. Nemi erőszakot hajtottam rajta végbe, és még csak egy csepp megbánást sem éreztem. Hiszen nem ő volt sem az első, sem az egyetlen, de még az utolsó sem.
Na ebben tévedtem, de ezt akkor még nem tudtam.

***

Port Angelesben sörözgettem néhány haverommal egy kocsmában, mikor megpillantottam. Zaklatottan szemlélte a sötét utcákat, virított messziről, hogy eltévedt. Az ajkaim gonosz vigyorra húzódtak. Csinos kicsike volt, de nem volt könnyen kapható. Ez tetszett, mert kihívást állított elém. Meg akartam kapni, addig akartam baszni, amíg csak bírom, és hallani akartam a kéjtől vonagló sikolyát. Azt akartam, hogy a karjaimban élvezzen el, még akkor sem, ha nem akarja.
Bérgyilkos voltam, így ez nem okozott gondot. Nem volt lelkiismeretem, melynek most kiabálnia kéne. Magabiztos léptekkel álltam fel, még arra sem vettem a fáradtságot, hogy szóra méltassam barátaimat. Ami nem igaz, nekem nem voltak barátaim, csak üzletfeleim.

Romero, két hete azzal bízott meg, hogy öljem meg a feleségét, amiért az megcsalta, csak azért mert nem volt hajlandó válni. Megrögzött alkoholista volt.

John, egy hónapja kért meg, hogy szép sorban gyilkoljam le a feletteseit, ha kell családostul együtt, csakhogy ő feljebb léphessen a ranglétrán.

Samnek pedig két hónapja öltem meg az anyósát, mert bele akart szólni a házasságába, és kis híján Sam ellen fordította a lányát.

De mindegy is, megszoktam már az ilyen jellegű megbízásokat. Élveztem a munkám, szinte csak neki éltem, na meg persze az élvezetek hajszolásának. Ahogy kiértem a kocsmából megcsapott hideg szél, de nem foglalkoztam vele. A kiszemeltem egyre csak távolodott, így utána eredtem. Még innen messziről is hallottam, ahogy zokog. Utáltam, ha bárki is sír. Talán azért, mert az anyámat sem hatották meg soha a könnyeim, akkor sem, mikor kicsi voltam. Azóta gyűlölöm a könnycseppeket. Én csak ütéseket és fájdalmat kaptam érte. Más sem érdemel különbet.
A lánynak hosszú barna haja volt, vékony és formás alakja. Ahogy hátranézett, könnyes szemeiben ijedelem csillant, és félelem. Ez feltüzelt. Imádtam látni azt, ahogyan hatással vagyok az emberekre a haláluk előtt. Ezt a lányt viszont nem akartam megölni, mert túl szép volt ahhoz, hogy csak egyszer akarjam. Őrjítően szép volt, főleg ahogy vakrémület ült barna szemeiben. A keze remegett, a lábai botladozva haladtak előre, egyre gyorsabban.
Egyre inkább élveztem, hiszen menekült előlem, már csak játéknak tekintettem. Ő volt az áldozat, én a vadász, és csak én nyerhetek, mert ő túl gyenge, túl törékeny. Hirtelen botlott meg a saját lábaiban, és onnantól már nem volt menekvés előlem. Mellévetettem magam, ő pedig felsikoltott. Vad kiáltása semmivé foszlott a zúgó szélben, senki nem volt, aki segíthetne most rajta. Senki.

Magam felé fordítottam a remegő testet. Könnyektől maszatos, hófehér arca világított a sötétben. Ajkai szinte hívogattak, szívni akartam, vadul és erotikusan.
- Kérem, ne! – suttogta kétségbeesetten, már-már hisztérikusan. Szegény angyalka azt hitte, hogy ezekkel a boci szemekkel meghathat. Már régen nem volt semmi, ami hatással lenne nem létező lelkiismeretemre. Nagy kezeimmel öleltem át a vékony derekat, és durván csaptam le a puha ajkaikra. A fájdalomtól újabb könnyek szöktek a szemébe, majd elszánt tűz jelent meg bennük. Fogaival a nyelvembe harapott. Fájt, de nem adtam jelét. Számat mocskos mosolyra húztam, míg ő rúg-kapálni kezdett. Nem adta fel a reményt, de én tudtam, hogy számára nincs kiút.
Nem vesződtem sokáig, az utca kövén tettem magamévá, míg ő mindent megtett ellenem. De minden kevés volt, és minden ellenállás kéjvágyat ébresztett bennem. Nem foglalkoztam a testi épségével sem. Akárhányszor véres csík jelent meg a testemen a körmei nyomán, egy erős pofont kapott jutalmul. A vért is éreztem végig folyni a szépséges arcon, de miért is érdekelt volna.
Néha azt is éreztem, hogy néhány tincs a hajából a kezemben marad, de csak felnevettem. Úgy nézett rám, mint egy őrültre, mint egy közveszélyes állatra. És annak is éreztem magam. És jó volt. Mámorosan bódító. Én nem vetkőztem, de róla minden ruhadarabot letéptem. Ott feküdt alattam meztelenül, remegve a hidegtől, a félelemtől és a fájdalomtól.

Mikor elővettem a dákómat, már nem is sikított. A elfogadást, sokkot, és még valami mást tükröztek. Beletörődöttséget és halálvágyat. Egyből tudtam, hogy nem lesz több alkalom. Ez a lány nem éli túl az elsőt sem, mert túl gyenge, és mert én túl erős vagyok.
Beléhatoltam, élvezettel jutottam a csúcsra, ő pedig üresen meredt maga elé, mint akit semmi nem érdekel. Arca megrándult a fájdalomtól, de több hangot nem adott ki. Mikor végeztem jóleső érzéssel álltam fel, mintha mi sem történt volna. Felöltöztem, szépen, komótosan. Mintha nem is az utcán lennénk, még ha sikátor is. Láttam, ahogy a szeme fennakad… a hangjából nyögésszerű hang tör fel, majd egy sóvárgó mondat hagyta el a torkát.
- Szeretlek, Edward – suttogta, majd szemei lecsukódtak. A teste elernyedt, és élettelenül hevert tovább a macskaköveken, a vérfoltok mellett. Pokolian megkínoztam, de őrjítően jól éreztem magam. Kétségtelenül a mámor világának a csúcsára jutottam.
Mikor cseppet kijózanodtam néztem csak meg, hogy él-e még. Közömbösen állapítottam meg, hogy dobog a szíve. Aztán megfordultam és eltűntem a vaksötét éjszakában. Ott hagytam véresen, megkínozva, meztelenül. Kiszolgáltatva idegen behatolásnak. De csak megnevetetett a gondolat, mert egy kicsit sem érdekelt. Csak azt sajnáltam, hogy többé nem baszhatom meg.

***
Letettem a telefont, és fellapoztam a feljegyzéseimet. A következő gyilkosság holnapra volt esedékes, szép kis summát kapok majd érte. A bankszámlám már roskadozott a pénztől, csak időm nem volt elkölteni. Egyedül csak az enyém volt, osztozkodnom sem kellett. Mondhatnám, hogy maga a Mennyország, de nevetséges feltételezés lenne. Én soha nem jutok oda, engem max a Pokol mélységes és sötét bugyrai várnak tárt karokkal. Vagy még azok sem.
Jól esően felnevettem erre a gondolatra, és az egyik késemért nyúltam, majd a falba dobtam. Kárörvendve figyeltem, hogy egyenesen a célpontban kötött ki. Utána indultam és kihúztam. Finoman végighúztam a kezemen, nem ejtve még karcolást sem a kezemen. Hány életet ontott már e kés… és engem mégsem bánt.
A következő pillanatban valami baljós előérzet költözött a gyomromba, amit nem tudtam mire vélni, csak mikor berobbant a lakásom ajtaja. Csak annyit láttam, hogy a vakolat nagy darabokban hullik a földre, a bejárati ajtó pedig nem messze landolt tőlem darabokra törve. Sose fordult elő, hogy leblokkoltam volna, kivéve most. De nem tartott sokáig, egy gyors mozdulattal a pisztolyomért nyúltam, és a jobb kezembe téve felemeltem. Lövésre készen. A bal kezembe pedig a kést tettem.

Arra számítottam, hogy valami alvilági alak néz majd velem szembe, de akit, vagy amit megpillantottam ennél sokkal rosszabb volt. Soha nem láttam ehhez foghatót, talán évek óta először éreztem egy kis félelmet fagyott szívemben.

Fekete szemek néztek rám gyilkos indulattal, én ezt elsők között ismertem fel, hiszen rengetegszer öltem. Az arca ijesztően sápadt volt, még a halottaknál is fehérebb. Izmos teste remegett a dühtől és a méregtől, kezei ökölbe szorulva a teste mellett. Az egész lénye valami földöntúli iszonyatot és mérhetetlen haragot tükrözött. De győzött az életösztönöm. Lőttem.

A pisztolyból kiadott golyó suhant, mint a szélvész. A betolakodó arcán egy fölényes mosoly jelent, amit nem tudtam mire vélni. Mintha nem is ő belé csapódna mindjárt egy halálos golyó. A lövedék a mellkasán találta el, de egy csepp vér sem hullott a padlóra, az idegen meg sem tántorodott. A seb néhány másodperc múlva nyomtalanul eltűnt.

Megdöbbentem, majd belém költözött a felismerés. Itt a vég. A pokol vad démona eljött értem, hogy magával vigyen a pokolba. A démon felnevetett, és mintha fekete szemei vörös színben úsztak volna egy pillanatig. Vajon, a pokol befogad?
- Én a helyedben eldobnám, bár nem hiszem, hogy a pokol elég méltó lenne hozzád – sziszegte gúnyosan. Még jobban megrengett a hitem, hiszen a gondolataimra válaszolt. Milyen szörnyeteggel hozott össze a sors és miért?

Ezt nem kellett volna. Nem tartott sokáig, néhány pillanat és a levegőben találtam magam, majd nagy csattanással estem a falnak. Ernyedt kezeimből kihullottak a fegyvereim, éreztem, ahogy a vér végig folyik a tarkómon. Fájt.
A tekintete mohó lett, de uralkodott magán.
- Hogy miért? Bellárt… és azért a szerencsétlenekért, akikkel úgy elbántál – morogta gyilkos dühvel.
- Bella? A drága angyalka, akit megbasztam nemrég? – kérdeztem rekedten. Nem gondoltam arra, hogy talán óvatosabban kéne fogalmazzak. A szemek villámlottak, és valami ijesztő áradt belőle.
Most a félelemtől remegtem meg.
Elindult felém, ordítottam, mikor megéreztem magamon az első ütést. Egyre több és több követte, már alig láttam a fájdalomtól. Láttam, ahogy a karom leszakad a helyéről, amit egy kétségbeesett halálhörgéssel jutalmaztam. Gyorsan történt minden, ha mondhatjuk, nem szenvedtem sokat. Még éreztem, ahogy megragadja a nyakamat, de annak már nem voltam tanúja, ahogy tőből letépi a fejemet, és egyenesen az ég felé meredő késembe dobja, majd kíméletlenül darabokra szaggat. Már nem éreztem, nem éltem. És mindez egy angyalért, akit örömmel tettem tönkre. De nem baj, megérte, még ha a pokol vad démona jött is el értem, hogy megöljön.

A halál nem volt annyira fájdalmas, mint az élet.

Dream and Reality

Pislogva néztem a hirtelen elvakító fénybe. Láttam, hogy valaki ott áll, és énrám vár. Látogatóm az előszoba közepén várt, mozdulatlanul, sápadtan, természetellenes nyugalommal. Nagy fekete szeme az arcomat fürkészte, és olyan gyönyörű volt, hogy szebbet elképzelni sem lehet.
A térdem megroggyant, kis híján összeestem. A gyomrom megremegett, és hirtelen késztetést éreztem, hogy odarohanjak hozzá és átöleljem a legjobb barátnőmet. De mégsem tettem. Valami meggátolt.

Annyi időn keresztül vágytam arra, hogy mellettem legyen és támogasson, hiszen soha nem volt még akkora szükségem rá, mint az elmúlt hónapokban. Hány levelet kezdtem, hogy elküldöm neki, és hátha válaszol. Nem válaszolt egyre sem. Nem hívott fel, hogy hogy érzem magam. Még csak el sem köszönt. Annyit se mondott, hogy „Viszlát, Bella!”, csak eltűnt a családjával együtt, engem a sárba tiporva.
A hirtelen érzett öröm átalakult méreggé és dühvé. De továbbra sem tettem semmit, csak álltam mozdulatlan és Alice régen látott arcát tanulmányoztam. Nem látszott rajta az idő múlása, nyoma sem volt annak, hogy talán hiányoztam neki.
- Bella! – kiáltotta hirtelen, hangján egyszerre érződött megkönnyebbülés és valami furcsa zavar. Észre se vettem, hogy kavargó érzelmeim az arcomra is kiülnek néhány könnycsepp formájában.
- Alice – nyögtem ki, amolyan köszönésképp, és egy esetlen mozdulattal letöröltem a könnyeket.

- Elárulnád, hogy lehet az, hogy életben vagy? – kérdezte egy metsző pillantás kíséretében. Úgy éreztem, mint akit vissza erővel vágnak pofon, és öntenek le hideg vízzel. Az érzelmek eltűntek az arcomról, fagyos és kifejezéstelen lettem. Olyan üres, mint mostanában olyan gyakran.
Aztán rájöttem.
- Láttad, amikor leestem.
- Nem! – csattant fel, és a szeme összeszűkült. – Azt láttam, amikor leugrottál. Megőrültél? Nem gondoltál Charlie-ra? Én mondtam neki, hogy ez lesz! De neeem… Bella nem fog olyat tenni… Hogy tehetted? – kiabált mérgesen. Olyannyira meghökkentett, hogy először válaszolni sem tudtam.
Nyeltem egy nagyot, majd szólásra nyitottam a szám.
- Nem lettem öngyilkos – jelentettem ki fagyosan, és egy lépéssel sem léptem közelebb. Láttam az arcán a zavart a viselkedésem láttán, és láttam, hogy a szavaim meghökkenésre késztetik.
- Nem? – kérdezte döbbenten. – De én…
- Jól láttad. Leugrottam a szikláról, de nem azért, hogy meghaljak. Az okot úgysem értenéd meg, legyen elég annyi, hogy szórakozás céljából ugrottam a vízbe. És amint látod élek, de ez nem a te érdemed.

A döbbenet hirtelen csapott át felismeréssé.
- Bella – nyögte zavartan. Tett egy bizonytalan mozdulatot felém, hogy átöleljen, de határozottan hátrébb léptem. A mellkasom szörnyen égett, másra sem vágytam, mint a nyakába vetni magam és úgy sírni, mint még soha. Vágytam arra, hogy megvigasztaljon, és azt mondja, hogy minden rendbe lesz. De ez mindegy, mert neki se voltam elég jó barátnő. Különben nem hagyott volna cserben. – Én… annyira sajnálom.
- Még valami? – erőltettem közömbösséget, de a hangom remegett és a szemem szúrt a visszafojtott könnyektől.
- Igazad van, hogy haragszol rám… ránk… Én nem akartam elmenni, Bella…
- De elmentél – szóltam csendesen és kinéztem az ablakon. – Minden búcsú nélkül.
- Ő akarta így…
- Ez mindent megmagyaráz, nem igaz?! – csattantam fel és idegesen felnevettem. Fájt rá gondolnom, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne mondjam ki magamban a nevét. Tudtam, hogy azt nem bírnám ki. Vágytam a hangjára, hiszen ezért kerestem a veszélyes helyzeteket, de az nem volt valóságos, tudtam jól. Csak azért nem omlottam össze. – Ez nem magyarázat arra, hogy mindannyian elmentetek, csak azért mert ő azt mondta. Azt hittem… hogy számítok annyit… de mindegy is, a lényegen nem változtat. Nem voltál itt, amikor a legnagyobb szükségem lett volna a legjobb barátnőmre…

Alice szemében fájdalom és bűntudat villogott, és lesütötte a szemét.
- Azt hittük, hogy így a legjobb.
- Ez megnyugtató – suttogtam gúnyosan. – Most már tudom, hogy ti sem vagytok tökéletesek és tévedhetetlenek.
- Kérlek, ne haragudj rám! – nézett rám szomorú szemekkel.
- Abban a pillanatban, mikor megláttalak… a nyakadba akartam ugrani… aztán rájöttem, hogy nem megy olyan könnyen a megbocsátás. Egyáltalán mit szeretnél még?
- Nem tudom – sóhajtotta. – Azt hittem, hogy halott vagy. Borzalmasan éreztem magam, de gondoltam segíthetek Charlie-nak a temetés ügyében.
- Segíthetsz – jelentettem ki. – Ha annyira temetést akarsz intézni, Harry Clearwater szívrohamot kapott.
- Részvétem. Bella… félreértesz. Nem a temetésszervezés örömeiért jöttem.
- Hát?
- Jaj, Bella! – lépett közelebb, hogy átöleljem, de egy határozott kézmozdulattal intettem, hogy ne tegye. Szomorúan ült le a kanapéra. – Azt hittem, hogy öngyilkos lettél! Megőrjített a gyász!
Ne higgy neki, Bella!
Aztán egy még fájdalmasabb gondolat fogant meg bennem. Csak Alice jött el, hogy megnézze, hogy élek-e… a többi Cullent nem érdekelte… Őt se… Majdnem felzokogtam a gondolatra.
- Akkor hazamehetsz és megmondhatod nekik, hogy élek.
- Csak Jasper tudja, bár lehet, hogy elmondta Emmettnek vagy Rose-nak.

Miután Alice elindult, hogy gyorsan vadásszon valamit, leültem a kanapéra és csak bámultam magam elé. Nem akartam Alice-re haragudni…
Fél óra múlva megcsörrent a telefon. A telefon után nyúltam, és beleszóltam monoton hangon.
- Swan lakás – A vonal végén egy hatalmas csattanás… majd egy döbbent kiáltás.
- BELLA! – kiáltotta egy észveszejtően gyönyörű hang meglepetten és… megkönnyebbülten. – Édes Istenem! Azt hittem, hogy meghaltál! – mondta boldogan. Boldogan? Miért lenne boldog? – Bella? Edward vagyok… - vált a hangja bizonytalanná. Mintha azt gondolná, hogy nem tudom, hogy kibeszél…

A gyomrom egyetlen apró ponttá zsugorodott, a lábaim ijesztően remegni kezdtek, a mellkasomban tátongó lyuk hirtelen felszakadt és én zihálva kaptam levegő után. És akkor meghallottam a hangját a telefon túloldaláról… kiabált valamit, de én nem értettem… biztos mérges, hogy Alice idejött… vagy talán a fejemhez vágja, hogy nem szeret… vagy nem tudom…
A telefon kihullott remegő kezeim közül és hangos csattanással zuhant a földre. A világ forogni kezdett, nyüszítő hang töltötte be a csendet, és én kétségbeesetten próbáltam magam összetartani, hogy ne hulljak darabokra. A körmöm a húsomba vágott, de nem éreztem a fájdalmat. Csak a szívemben éreztem valami iszonyatos sajgást…
- Bella! – hallottam Alice sikolyát valahonnan, de olyan volt, mintha nem is itt lenne. A furcsa szenvedő hangok mindent betöltöttek és én görcsösen kapaszkodtam, hogy darabokra ne essek. A levegő nem akarta megtalálni az utat a tüdőmbe és én kétségbeesetten, egyre erőszakosabban próbáltam magamba szívni. Éreztem, ahogy forró izzadságcseppek folynak végig a testemen, majd valami kellemesen hideg érintette meg finoman az arcomat. Hallottam, hogy valaki megnyugtató szavakat mormol a fülembe, és lágyan magához ölel. A hideg nagyon jól esett, és pár perccel később elájultam.

Puha ágyban ébredtem, a háttérben Debussy szólt, és már nyúlni akartam, hogy valahogy lekapcsoljam a békés dallamokat, de aztán eszembe jutott a váratlan látogatóm. Alice. A testem megremegett, és éreztem, ahogy egy hideg kar óvatosan magához ölel.
- Nyugalom, Bella. Minden rendben – suttogta a fülembe csendesen. Annyira vágytam erre a mondatra, hogy felzokogtam.
- Css… minden rendben – ringatott finoman, vigyázva, hogy ne essen bántódásom.
- Alice, ó, Alice – zokogtam, majd felültem és átöleltem. Úgy kapaszkodtam belé, mintha a mentőmellényem lenne itt.
- Kapcsold ki a zenét… kérlek – szipogtam, mikor végre elálltak a könnyeim. Alice értetlenül tekintett rám, de szó nélkül teljesítette a kérésem. A szobámban csend és sötétség honolt, a telihold bűvös sugarai világítottak be. Fáradtan dőltem az ágyamra.
- Sajnálom, Alice – szólaltam meg pár percnyi csend után. Rám nézett, és most láttam csak igazán, hogy a tekintetéből színtiszta aggodalom és bűntudat áradt.
- Bella, neked nincs mit sajnálnod.
- Nem kellett volna olyan elutasítónak lennem… hiszen… örülök, hogy itt vagy, csak… Nem is tudom, hogy mi ütött belém.
- Igazad volt, Bella. Hogy érzed magad?
Sóhajtottam.
- Felesleges aggódnod, jól vagyok. Csak felzaklattam magam, ennyi az egész. Mit mondtál neki? – kérdeztem félve.

- Hogy hirtelen rosszul lettél és elájultál – szólalt meg egy csendes hang, valahonnan a szoba túlsó végéből. Úgy pattantam fel, mintha hirtelen rugóvá változott volna az ágyam, de a hirtelen lendülettől megszédültem, és ha Alice nem nyúl utánam, akkor biztos összeesek, megint. Mit keres itt?
Ránéztem. Szépséges tekintetében fájdalom, aggodalom és bűntudat égett. A szemei zaklatottan és aranybarna színben meredtek egyenesen rám. Ámulva kaptam levegő után, és a tökéletes test többi porcikáját is szemügyre vettem. Már el is felejtettem, hogy milyen gyönyörű, az emlékeim nem őrizték meg őt kellő mértékkel.
Az erős karok, amik mindig óvón védelmeztek, hogyha bajba kerültem, vagy ha csak megbotlottam a saját lábamban. A csodálatos felsőtest, amire bármikor ráhajthattam a fejem… A bronzbarna fürtök, amikbe mindig olyan élvezettel túrtam bele. És az illat… melyet minden egyes csókjával együtt szívtam magamba.
- Edward – nyögtem hirtelen a nevet. Hirtelen egy gát szakadt fel bennem, a víz úgy árasztott el a képzeletemben, mint a valóságban az érzelmeim, majd végül a könnyeim. Szabályos és egyenletes ütemben kezdtek végigfolyni az arcomon, majd végül a padlóra hullottak. A szépséges név… a szépséges férfi, itt állt előttem. Már nem fájt kimondanom a nevét, mert itt volt. Ezt most nem képzelhettem, ez nem lehet a képzelet, hiszen nem vagyok veszélyben. Akkor most valóban itt van? Nem álmodom? Nem élnék túl akkora csalódást…

A jelenés csak áll és némán mered rám fájdalmas ábrázattal. Megszakítom a szemkontaktust, és remegő lábaimra nézek. Vajon, képes vagyok ilyen remegéssel eljutni odáig?
A külvilág megszűnt, nem láttam mást, csak Őt, már azzal sem foglalkoztam, hogy Alice itt van-e, vagy sem… hanem elindultam. Lassan és bizonytalanul rakosgattam egymás után a lábaim, mintha nem is az enyémek lennének, majd futni kezdtem, egyenesen feléje. Láttam az arcán a meglepetést…
Már mindjárt ott vagyok… a világ megpördül, a bal lábam a szekrény sarkába ütközik, és szinte repülök… de két erőteljes hideg kar elkap, és magához szorít. Nem lehetett álom, egy képzeletbeli ábrándkép nem szoríthat ilyen szenvedéllyel.
- Edward… Edward… - suttogtam a karjaiba simulva lázas izgalommal. Már nem emlékszem arra sem, hogy korábban miért haragudtam, semmi nem számít, csak az, hogy Ő itt van. És nem álmodom!
- Bella, szerelmem – suttogta és nyugtatólag simogatni kezdte a hátamat, majd finoman leültetett, de úgy, hogy egy percre sem eresztett el. Megint zokogni kezdtem, de most a megkönnyebbüléstől és a boldogságtól, hiszen már nem érhet baj. – Css… nyugalom…
- Annyira hiányoztál – hüppögtem, majd felemeltem a fejem. Az első, amit megpillantottam, azok a vörös ajkai voltak, amik érzékien csábítottak magukhoz. Ezt persze csak képzeltem, de annyira eszemet vette ez a sok érzelem, hogy mindent csak ködösen fogtam fel.
Mire legközelebb feleszméltem, már vad szenvedéllyel csókoltam, és megpróbáltam megérinteni a teste minden szegletét, csakhogy biztos legyek benne, hogy ez nem álom. De aztán szétváltunk, és a szépséges hang megszólalt…
- Bocsáss meg nekem!

Vigasztalás Emmett módra

Figyelem: 18-as tartalom! Én szóltam :P

................

Carlisle még soha nem ordított velem. Idáig. Én pedig csak álltam, és meredtem rá megsemmisülve. Védekeztem, hogyne tettem volna. Soha nem engedtem, hogy bármiért is engem tegyenek felelőssé, mindig kivágtam magam, mindig visszavágtam a csípős nyelvemmel. Most sem cselekedtem másképp, de a szavaim még számomra is gyengén hatottak.
- Felfogtad, hogy mit tettél, Rosalie?! – nézett rám, tőle szokatlan dühvel és szemrehányással.
- Nem tudhattam – hebegtem, és megingott a tökéletesen felállított magabiztosságom, amit gondosan építgettem álca gyanánt.

Nem akartam sose, hogy gyengének tartsanak és azt se, hogy valamiért engem okoljanak. Mindig képes voltam más bűnbakot találni magam helyett minden bűnömért. Én voltam a nagyképű és tökéletes szépség, akinek kőből van a szíve és igazságtalanul bunkó mindenkivel. De ez csak egy álca volt, egy hamisítvány, amit önmagamról állítottam ki. Mert nem ez voltam én, de képtelen voltam magamat adni. Csak Emmett ismert valamennyire, de bizonyos dolgokat még előle is elhallgattam. Nem bíztam töretlenül senkiben. Az első és utolsó ember Royce volt, akibe elég bizalmat fektettem és keservesen megbántam. Hiszen neki köszönhetem ezt az életet, ő kergetett a halálba, ő tett tönkre, ő miatta váltam szörnyeteggé. Ha ő akkor este nem erőszakol meg a haverjaival és nem lett volna olyan tapló bunkó, akkor talán mesés életem lehetett volna.
Lenne egy aranyos kisfiam, fekete göndör fürtöcskékkel és kék szemekkel, és persze egy apró szőke kislányom. Nem utolsó sorban egy férjem, aki mindent megad nekem. De ez van, nekem ez nem adatott meg. Túl sok mindenre vágytam, és a végén minden álmom a porba hullott. Ha Emmett nem lenne… akkor nem tudom, hogy mi lenne…

Emmett is itt volt, némán állt mellettem. Szokatlan volt tőle ez a komolyság, és az, hogy nem próbál viccet csinálni a kialakult helyzetből. Ezt nagyon szerettem benne. Vidám volt, és aranyos, de képes volt éretten is viselkedni. Azzal bíztattam magam, hogy ez nem a sok kupán vágás eredménye, hanem amúgy is ilyen.

Jasper nem próbálta lenyugtatni a kedélyeket. Ideges és zaklatott volt, ami ránk is ránk ragadt. Borzalmasan éreztem magam, amiért így láttam őt is. Ritkán volt ideges, de általam került veszélybe Alice, így érthető, hogy mikor azt hiszi, hogy nem látom, neheztelve néz rám.

Még Esme is, aki jóságával mindenkit elkápráztatott. Ő volt az, aki mindenben melletted állt, és mindig megértett. Ő volt az első, akinek kiönthettem a lelkem, miután vámpír lettem, és legszívesebben megöltem volna magam. Akkoriban nem akartam élni, nem akartam szörnyeteg lenni, nem akartam vért inni, és nem akartam örökké élni. Csak egy nyugodt és békés életet szerettem volna gyerekekkel és egy szerető férjjel. Mielőtt megismertem volna Emmettet, azt hittem, hogy mindkettőtől megfosztottak. Haragudtam Carlisléra, amiért ezt tette velem, és nem hallgattam a józaneszemre vele kapcsoltam. Megmondom őszintén, hogy amikor először megpillantottam magam a tükörben vámpírként, azt hittem, hogy Carlisle plasztikai sebész. Edward ott szerezte az első fekete pontot a szememben, amiért kiröhögött és közszemlére tette a gondolataim. Esme volt az egyetlen, akiben egy picit megbíztam. Ő megértette, hogy milyen fájdalom nekem, hogy nem lehet gyerekem. Ő elvesztette a kisbabáját, és pontosan tudta, hogy mit érzek. Ő tényleg olyan lett, mint az édesanyám, de ezt soha nem mondtam neki. Tiltotta a büszkeségem és a méltóságom.
És most ő is neheztelve, szomorú dühvel nézett rám. De nem ez volt a legrosszabb, hanem, hogy csalódott bennem. És igaza volt. Talán most én intézem el Edward, Bella és Alice halálát. Egyiküknek sem kívántam ezt, még Bellának se.

- Miért kellett ezt, Rosalie? – kérdezte Esme csendesen. – Bella halála egyáltalán nem volt biztos, és Edwardnak nem szabadott volna így megtudnia. Telefonon keresztül, pont tőled.
- Pont tőlem? – csattantam fel mérgesen, de nem voltam mérges. Úgy éreztem magam, mint egy szörnyeteg, akit most tesznek ki kínvallatásnak.
- Te, aki a kezdetektől fogva utálod Bellát, és akit, egy cseppet sem zavarna a halála – magyarázta meg Jasper.
- Ez… - kezdtem mondani, hogy nem igaz, de helyette lehajtottam a fejem. Valóban eljátszottam Bella halálának a gondolatával, főleg mikor először megéreztem a vére illatát, hiszen az minden fajtánkbeli számára ínycsiklandó volt. Nem csak Edwardnak, de azért főleg neki. Nem vallottam volna be, de tiszteltem az önuralmát.
Felsóhajtottam.
- Most már elég! – csattant fel Emmett hirtelen és védelmezve átkarolta a derekam. Tekintete szinte égetett, és örültem, hogy nem rám néz így. – Befejeztétek? Már vagy félórája kínozzátok teljesen feleslegesen. Pont olyan felesleges, mintha elsütnék most egy szőke nős viccet. Bocs, Rose. Ha mindenáron bűnbak kell, akkor szerintem mindenkit felelőssé tehetünk? Rose hibázott, na és? Mindenki hibázik. Edwardnak se kellett volna egyből a Volturihoz rohanni, vagy ha már ott tartunk, akkor eljönni se kellett volna Forksból. Nem mintha hibáztatnám, mert tudom, hogy miért tette, de Rose nem tudhatta, hogy Edward még nem tudja. Azt sem sejthette, hogy téves riasztás. Muszáj bűnbakot keresni? Változtat az bármin is?
- Emmett, hagyd – csitítottam halkan, és próbáltam nem kimutatni, hogy mennyire jól esett a védelme, és mennyire megleptek a komoly szavai. Úgy éreztem, hogy tényleg nem vagyok egyedül. – Valóban én hibáztam. Sajnálom, én nem akartam…
- Rosalie, te most bocsánatot kértél és bevallottad, hogy sajnálod? – döbbent meg Emmett. – Jól vagy? Falfehér vagy – viccelődött, hogy oldja a hangulatot, de én tudtam, hogy tényleg megleptem. Soha nem ismertem be nyilvánosan a hibáimat.
- Igen, én tényleg sajnálom – néztem a szüleimre és Jasperre. – Fogalmam sem volt, hogy mit indítok el azzal a pár mondattal. Talán valóban megfordult a fejemben Bella halála… de sosem gondoltam komolyan. Egyszerűen neki sok olyan dolog megadatott, amire mindig is vágytam, és ezért… nem tudom kedvelni. A halálát nem akarom, és Edwardét és Alice-t sem. Nem akartam, de tudom, hogy ez nem változtat semmin. Ha akarjátok elme… - mondtam halkan, de a torkomra forrt a szó, amikor Esme átölelt.
- Rose, te tényleg beteg vagy – hüledezett, de a szája szegletében mosoly bujkált. – Most már ők is tudják, hogy vannak érzelmeid…
- Fogd be, Em – dünnyögtem, és hálásan öleltem vissza Esmét.
- Tudjátok mit mondana Alice ha itt lenne… - szólalt meg Jasper hirtelen. – Hogy ne nyavalyogjunk már, úgyis minden rendbe jön. Hiszen minden vihar után kisüt a nap.
- Tudnak vigyázni magukra – ölelte át Carlisle Esmét, és ezzel csend telepedett ránk. Nem akartam megszakítani az újonnan támadt békességet, így inkább a szobám felé indultam és rávetődtem a kanapéra. Nem lepődtem meg, amikor Emmett jelent meg az ajtóban, és pillanatok alatt mellettem termett. Már meg sem lepődtem.

- Rose… ne hibáztasd magad. Mind a hárman felnőtt emberek, és hidd el, hogy nincsen olyan szerencséje a világnak, hogy Bella ne hozza rá a balszerencséjét többet.
- Emmett, te olyan hülye vagy – mosolyodtam el.
- De legalább mosolyogsz – nevetett fel, és úgy éreztem, hogy jó helyen vagyok. Emmett mellett mindig csak jól érezhettem magam. A hülyeségei… olyan aranyosak voltak, és annyira ő volt ez az egész vicces stílus… ezt is szerettem benne. Viccek nélkül ő nem Emmett lenne.
- Miért nem kell Rosalie Hale-nek vibrátor? – kérdezte hirtelen. Belebokszoltam a vállába.
- Jaj, Emmett… könyörgöm, ne fárassz! – bosszankodtam nevetve. – Na miért? – csókoltam meg a nyakát.
- Mert itt van neki egy ágaskodó Emmett.
Hangosan felnevettem.
- Nem hiszed? – kérdezte durcásan és még közelebb hajolt. Az ajkai vészesen közel kerültek az arcomhoz, és elgyengültem, megint.
- Nem – búgtam érzékien, és csábítóan megnyaltam az ajkamat. Éreztem, ahogy az izmos test közelebb húzódik hozzám, és valami kemény faszerű képződményt éreztem a hasamba nyomódni. De ha a nagyságára gondolok, akkor inkább husáng a megfelelő szó.
- Fogd csak meg – nyúlt a kezem után, de nem érte el, mert én közben végig simítottam a háta vonalán, majd a vállába haraptam. Áldottam az égieket, amiért nem volt szükségem levegőre, ugyanis biztos voltam benne, hogy akkor most komoly gondjaim lennének.
A vágy szétterjedt a testemben, és mohón csaptam le a hideg, érzéki ajkakra. A kezemmel végig barangoltam a hófehér testet, és ahova csak tudtam csókot leheltem. Éreztem, hogy lassan az ágyra hanyatlok, és éreztem, hogy két erős, ámde gyengéd kéz finoman leoperálja rólam a felsőmet, és csókot hint a melltartóm vonalára, majd a lapos hasamra. A kezemmel a melltartóm csatjához irányítottam, de egy percre sem hagytam abba a kényeztetését, hiszen nem volt szükségem levegőre, nem kellett megállnom.
Vad hörgés tört fel a mellkasomból Emmett kéjes nyögését hallva, és még inkább lángolni kezdtem.
- Ne hagyd abba – hörögtem, és az ajkába haraptam, ő pedig egyetlen mozdulattal letépte rólam a vadonatúj melltartómat, amit néhány napja vettem. Dühösnek kellett volna lennem érte, de tudtam, hogy akármikor vehetek másikat, így nem foglalkoztam vele. Ez most nem számított, szeretetre vágytam. Emmett szeretetére, öleléseire, csókjaira, érintéseire… csak Őrá…
- Inkább a halál – fuldokolta vággyal telve és állatias mozdulatai most a nadrágom felé indultak, és mire feleszméltem már egyetlen ruhadarab sem volt rajtam, ami védett volna. De nem volt mitől védeni, mert nem ért fájdalom, csak kéj, vágy és mámor.

Lassan, érzékien simítottam végig a hideg testen, majd a felágaskodó, merev férfiasságba markoltam. Emmett felordított, de közel sem fájdalmában. A következő, amit felfedeztem, hogy amíg én a nemi szervét simogatom, addig ő az ajkaival birtokba vette a melleimet, amik most izgatottan meredeztek az ég felé.
Hörögtem, ziháltam, lihegtem és sikítottam. Nem érdekelt, hogy meghallanak, nem érdekelt, hogy érzéketlennek tartanak érte, mert a világ olyan szinten robbant fel körülöttem, hogy már semmi sem érdekelt. Az illatok, a színek, és a mámor vad tánca szinte megőrjített, és hagytam, hogy a kéj belém hatoljon. Abban a pillanatban ismét felsikítottam és átadtam magam a színtiszta élvezetnek. Nagyot nyögve hanyatlottam a puha párnákba és távolról hallottam, hogy az ágy nagy robajjal a falnak ütközik. Nem foglalkoztam vele, szinte meg sem hallottam. Mikor kinyitottam a szemem, akkor vettem csak észre, hogy valahogyan felülre kerültem. Lovagló ülésben terpeszkedtem a szerelmem termetes testén, de még mindig egyek voltunk, még mindig bennem volt a vesszője, még mindig magaménak éreztem a vágyat, a szerelmet, és Őt.

A robajt is én okoztam. A lendületemmel az ágy ütemesen döngette a falat, akárcsak én döngettem Emmettet, vagy ő engem. Mindegy, nem számított. A testem lángolt azokon a pontokon, ahol Emmett ajkai csókkal hintettek, és a boldogság elemi erővel öntött el. Kétségtelenül elélveztem, és biztos voltam benne, hogy ő is.

Abban a pillanatban, amikor Emmett távozott a testemből, utána kaptam. Nekem még nem volt elég, üres lettem nélküle. Szükségem volt rá, szükségem volt arra, hogy magaménak érezzem őt, mint támaszt, mint szeretőt, mint férjet. és mint vigaszt.
A lendülettől a földre csúsztam, de nem másztam vissza az ágyra. Emmett tekintete értetlenséget tükrözött, de a vágytól üveges volt, így nem igazán fogta fel, hogy mire készülök. Jobb is volt így. Hirtelen vettem a kezembe újra a merevséget, mondhatni a kicsi Emmettet, ahogy én hívtam, és miután csábosan megnyaltam az ajkaimat, a számba vettem, és finoman nyalogatni kezdtem. Az ágy lábai itt mondták fel a szolgálatot, és még nagyobb zajjal az ágy lesüllyedt. Mondanom se kell, hogy Emmett őrjöngő reakciója váltotta ki, kivételesen nem én.
Lassan finoman szívtam, nyaltam, majd finoman beleharaptam. Emmett felordított. Eddig bírta, kitépte magát az ölelésemből, majd a karjaiba kapott, és vadul az ágyra dobott. Természetesen nem éreztem fájdalmat.
A párnákat a falhoz vágta, de úgy, hogy hullani kezdett a vakolat. Halkan felkuncogtam, és hagytam, hogy azt tegye velem, amit akar. Vad morgással tette magáévá a testem minden szegletét, főleg a mellemet részesítette kitűnő figyelemmel, egészen, míg a szájába nem vette az apró kis bimbókat. Aztán felrobbant a világ… A plafon nagydarabokban kezdett hullani egyenesen a fejünkre, Emmett kelletlenül, gyilkos dühvel vált el tőlem, és én sem éreztem magam jobban.

Aztán feleszméltem… ugyanis a látvány döbbenetes volt…

Jasper, Carlisle és Esme meredtek ránk tátott szájjal, majd pironkodva elfordultak. Hogy mit kerestek ott? A robbanás nem egészen a képzeletem szüleménye volt, ugyanis a szobánknak nem csak a plafonja adta fel a szolgálatot, hanem a padló is. A szétroncsolt ággyal együtt zuhantunk a nappali kellős közepére minden tekintetben meztelenül, szétzilált, vágytól égett külsővel. Kínos. Nagyon kínos.

Hirtelen mozdulattal próbáltam a takarót, vagy bármit a fedetlen testemre húzni, de ezzel csak azt értem el, hogy majdnem a padlóra zuhantam. Emmett karjai tartottak csak meg az újabb zuhanástól. Ha lehetséges lenne, már rákvörös lennék a szégyentől.

Emmett öblösen, mackószerűen nevetett fel, és rám nézett.
- Legalább nem jut eszedbe szomorkodni, mert az elkövetkezendő száz évben ezt fogják nekünk felemlegetni.
- Ötszáz – kotyogott közbe Jasper, de nem fordult felénk. Biztos voltam benne, hogy ő is elég kínosan érzi magát, de mit mondjak én?? Nem heverem ki.
- Kösz, Emmett – morogtam. – De azért szeretlek…
- Én is kicsim. Látod milyen jó férj vagyok? Ha Edwardék megjöttek megint elmehetünk vásárolni, úgyis annyira szeretsz…
- De keressünk másik bútorboltot, mert ahova eddig mentünk… khm… mondhatni törzsvendégek vagyunk, és cseppet kínos minden héten ágyat venni.
- Ahogy akarod édes, érted bármit.
- Ásol alattam egy gödröt?
- Miért?
- Mert legszívesebben elsüllyednék…
- De megvigasztaltalak? – nézett rám hatalmas szemekkel, és nem bírtam tovább, felnevettem. Ja és hálás voltam, amiért távozott közben a nézőközönség.
- Meg… olyan Emmettesen – vigyorogtam rá.
- Folytatjuk?
- Mit? – értetlenkedtem. – Megőrültél?
- Ennél lejjebb nem zuhanhatunk, és ha megjön Bella, úgyis költözünk… Na? Kérlek… Szeretlek, szívem…
- Bazd meg… - morogtam.
- Ahogy kívánod, édesem… - mondta vigyorogva és újra lecsapott az ajkaimra…

Születésnapi ajándék

Ajánlás: Ezt a novellát 2009. október 23-ára írtam, Brigyo 16. születésnapja alkalmából :) (L)

.............

Elégedetten sóhajtottam fel és elmosolyodtam. Az utolsó gyertyát is az asztalra helyeztem, majd némán figyeltem a munkám gyümölcsét. Körbenéztem a helyiségben, ahol kellemes félhomály uralkodott. A gyertyák és az aprólékosan megterített asztal tökéletes összhatást keltettek a békés hálószoba csendjében, de ha ez még nem lenne elég lágy zene szólt a háttérben, amiben egy hozzáértő, Debussy dallamait fedezhetné fel.
- Kész – nyugodtam meg és idegesen pillantottam az órámra. Hálás voltam Charlie-nak, amiért egyetlen estére feloldotta a büntetésemet, amit a motorozásért és más egyéb őrültségeim miatt kaptam Jacob árulása következtében. Még mindig haragudtam rá, de tudtam, hogy csak addig tudom fent tartani a haragomat, amíg nem találkozunk. Személyesen képtelen lennék a higgadtság és a sértettség álarcát magamon hordani. Túlságosan kedveltem ahhoz, annak ellenére, hogy mennyi problémát okozott az Edwarddal való kapcsolatomban. De neki köszönhetem, hogy élek, és ezt nem felejthetem el csakúgy. Mellettem volt akkor, mikor mindenki más magamra hagyott és az ember az ilyenért örökre hálás marad.
- Örökre – suttogtam, és álmodozó mosolyra húztam az ajkamat. Nem nyugtatott meg a megállapodás, miszerint Edward átváltoztat, holott mindennél jobban vágytam rá. De féltem, hogy a békés boldogság megint olyan hamar eloszlik, mint legutóbb. Nem élném túl még egyszer, de bízom Edwardban és az ígéretében, hogy ezentúl mindig velem lesz. Hinnem kell benne, mert ez a túlélés kulcsa az életben. És ha minden rendben alakul, akkor én is vámpír leszek, és akkor már nem állhat közénk többé senki.
Óvón öleltem magamhoz egy apró, de vaskos könyvecskét, amiben minden titkomat megőriztem és bár utólag, de minden pillanatot megörökítettem, hogy később vámpírlétem alatt semmit se felejtsek el abból az időből, amikor megismertem a szerelmet és ezt a misztikus világot. A világom.

De most nem erre a célra tartogattam. Edward sokat panaszkodott arra, hogy milyen rossz, hogy nem hallja a gondolataimat és hogy mennyire nem érti a cselekedeteim mögött álló miérteket. Ezért úgy döntöttem, hogy neki ajándékozom a naplót, hogy minden percembe betekintést nyerhessen, természetes átszerkesztett verzióban. Azt nem kívántam vele megosztani, hogy mikor és hogyan menstruálok, meg ilyenek. Azt hiszem, ez nem tartozik rá. Kicsit sem.
De be akartam neki bizonyítani, hogy nincsenek előtte titkaim. Egy különleges estét terveztem számára, természetesen Alice segítségével. Nem sikerült kiderítenem, hogy emberi életében milyen napon született és ebben egyik Cullen sem tudott segíteni, ami gondolkodóba is ejtette őket, de nem jutottunk semmire. Edward soha nem beszélt a születésnapjáról, és úgy döntöttem, hogy kinevezek egy napot – a mai napot – és felköszöntöm. Hiszen az nem igazság, hogy neki soha senki ne ünnepelje a születésnapját, az úgy nem ér! Ő aztán igazán megérdemli.
Eredetileg családi ünneplést terveztem, de Alice szerint egy kettesben töltött romantikus este sokkal nagyobb hatással lenne az ünnepeltre, nevezetesen Edwardra, aki a világot jelentette nekem. És én most a bizalmamat ajándékozom neki, hiszen ő az egyetlen, aki ezt megérdemli.
Charlie nem érti, hogy hogyan voltam képes megbocsátani neki, azok után, hogy elhagyott és felém sem nézve zombi állapotba sodort. Persze ezt nem így mondta. Tudtam, hogy bizonyos szemszögből nézve igaza van, de ő ezt nem érthette meg. Nem ő érezte azt az intenzív szerelmet, amit én – szerencsére. Nem érthette, hogy Edward azért ment el, mert úgy érezte, hogy a jelenléte veszélyezteti a testi épségem – Még jó, nem is engedne a közelébe, ha tudná…
Mindent összevetve én egy percig sem haragudtam a szerelmemre azután, hogy újra azokba a szépséges szemekbe nézhettem. Mert nem létezett szebb szem az övéinél, és ezt nem elfogultságból mondom. Egyszerűen nekem ez a véleményem.
A nagyi mindig azt mondta: „Szép az, ami érdek nélkül tetszik.”
Mostanában értettem csak meg, hogy mennyire igaza van, és számomra Edward a Földön a legszebb, a legtökéletesebb lény, és ezen soha semmi nem lenne képes változtatni. Ezt biztosan tudom.

Az órámra pillantottam, és csalódottan állapítottam meg, hogy még órák választanak el attól a perctől, hogy Edward betoppanjon az ajtómon. Ásítottam egyet, és egy rövid megfontolás után úgy döntöttem, hogy mivel mindennel készen vagyok, a külsőm is kifogástalan, lefekszem egy kis időre aludni, de a kanapéra. A hajamat pedig majd ébredés után megigazítom. A naplómat óvatosan az asztallapra helyeztem, hiszen tudtam, hogy senki nem nyúlhat hozzá, és lerobogtam a lépcsőn.
Charlie ma nem jön haza, és megengedte, hogy a jeles alkalom – Ő úgy tudta, hogy Edwardnak tényleg ma van a születésnapja – alkalmából megengedi, hogy nálunk aludjon, de persze alvás keretei között. Tudtam, hogy ő sem hiszi, hogy ezt betartjuk, de fent kellett tartania a szigorú apa látszatát.
Elmosolyodtam erre a gondolatra, és az ágyra dőlve megigazítottam a párnámat, majd ráfeküdtem. Charlie azt nem sejthette, hogy Edwardnak esze ágában sincs nemi kapcsolatot létesíteni velem, mivel ő nem éppen egy átlagos fiatal volt, koránt sem. És én csak titokban reménykedtem abban, hogy egyszer végre meggondolja magát, és megbízik magában annyira, hogy hozzám érjen, ahogy egy férfi szokott a nőhöz.
De ő félt. Félt, hogy bajom esik. Félt, hogy egyetlen érintésével összeroppantja törékeny testemet és elveszít saját önhibájából. Tudtam, hogy ez nem történhet meg, de én hiába bíztam meg benne, ha ő nem bízott saját magában.
Sóhajtottam, majd kellemes álomba merültem. Szerettem álmodni, mert az álmaimban egy olyan világban jártam, ami csak az enyém, és ahol a képzelet szabadon szárnyalhat. Ahol bármi megtörténhet.

Zihálva ébredtem. Nehezen tudtam csak elhinni, hogy mit álmodtam valójában, és elvörösödtem a gondolatra. Az, hogy még élveztem is, még inkább szégyenérzetet váltott ki belőlem. Önző dolog volt olyan dologra vágynom, amire Edward még nem volt felkészülve. Ironikus. Ez fordítva szokott történni, de mindegy. Már megszoktam, hogy nálunk semmi sem úgy történik, mint az elvárható és normális lenne.
Ekkor ütötte meg egy motoszkáló hang a fülemet, és ijedten ültem fel az ágyamban. Nem! Ha Edward előbb jött, akkor minden meglepetés ötletem kudarcba fullad és semmi értelme nem lesz ennek a romantikus estének. Felpattantam és zaklatottan indultam felfelé a lépcsőn. Charlie jött volna haza? De miért nem hallottam meg? Hiszen annak, aki fent tartózkodik, mellettem kellett, hogy elmenjen, nemde? De bizony, akkor miért nem ébresztett fel?

Abban a pillanatban, hogy beléptem a szobám nyitott ajtaján, már tudtam, hogy ezt talán nem kellett volna. Ugyanis nem Charlie volt, és nem is Edward. Még csak nem is Cullenék. Egy idegent pillantottam egy zsákkal a kezében és a naplómat készült bedobni az eddig összegyűjtött dolgok közé. A félelmet elnyomta egy másik érzés, ami intenzíven a hatalmába kerített. Dühöt éreztem, hiszen nem olvashatta el a naplómat! Minden benne volt, Edward titkaitól a legszemélyesebb titkaimig, még a legdurvább álmaim is, amit senkivel nem kívántam megosztani, főleg a halas-amőbásat nem. Azt nem tudhatta senki! Nem és nem!
- Mit művel? – kiáltottam idegesen és láttam, ahogy megmerevedik, majd észreveszi a jelenlétem. Ijedelem futott át az arcán, majd hirtelen a vállára kapta a zsákját és rohanni kezdett. Felém.
Felsikoltottam.
De nem én érdekeltem, hanem a kijárat. Engem fellökve robogott le a lépcsőn, de a hirtelen jött adrenalin nem hagyta, hogy annyiban hagyjam a dolgot. A rendőrséget nem hívhattam – ahogy senki mást sem – hiszen mire bárki is a segítségemre sietne, a tolvaj már régen kilométerekre lenne. Így hát a legőrültebb dolgot tettem, amit tehettem. Utána futottam, olyan gyorsan, ahogy csak bírtam és átkoztam magam, amiért ilyen szerencsétlen vagyok. Az még hagyján, hogy nem futok olyan gyorsan, mint Edward, hiszen vele vámpírok sem vehették fel a versenyt, de könyörgöm… Miért pont ma? Miért kellett tönkretenni ezt a tökéletesnek tervezett estét, amin nem akartam, hogy bármi is történjen? Annyira jellemző.

- Valaki állítsa meg! Tolvaj! – kiabáltam, de senki nem hallott meg. Az utcán nem tartózkodott senki, és egy autót sem pillantottam meg. Színtiszta pech.

A tolvaj se volt túl jó futó, de hozzám képest még ő is olimpiai bajnoknak tűnt a kihalt úton, ugyanis egyre inkább távolodtam a város irányától, de pechemre nem a Cullen ház felé tartozzunk, pedig akkor lenne esélyem. De nem, nekem nincs olyan szerencsém. A következő pillanatban egy fekete opel fékezett le a rabló mellett, aki bepattant, és eltűntek a messzeségben. Esélyem se volt.

Ha lett volna egy kis eszem a kocsimmal indultam volna utána, de mit gondoltam egyáltalán? Ha utol is érném, hogyan lenne esélyem egy férfi ellen? Sehogy. Hülye vagyok.
Zihálva rogytam a földre és sírva fakadtam. A tüdőm sípolt és fekete pontok cikáztak a szemem előtt, de engem csak az foglalkoztatott, hogy milyen idióta vagyok.
Nem elég, hogy nyitva hagytam otthon a bejárati ajtót, szabad utat hagyva, hogy esetleg visszamenjen és elvigyen mindent, de őrült módjára veszélyeztettem az életemet, és tönkretettem a külsőmet, na meg a ruhámat is. Ámde kiszolgáltattam egy idegennek a Cullen család titkát is. És mi van ha a Volturi klán kiakad és megölnek minket?
Edward soha nem bocsát meg nekem, és én sem magamnak. Másrészt minden titkom idegen kezekbe került, olyan titok, amik vészjósló kimenetelűek lehetnek. Hogy lehetek ennyire idióta? Hogy?

Elkezdett esni az eső, amit ismét a fenomenális szerencsém számlájára írtam és már meg sem lepődtem. Ugyan minek? Már teljesen mindegy, hiszen Edward nem fog nekem megbocsátani, és ki tudja, hogy milyen mértékű katasztrófát idéztem elő a remeknek hitt születésnapi ajándékommal és a rendkívüli balszerencsémmel?
A könnyeim lassan folytak végig maszatos arcomon és eggyé váltak az ég könnyeivel. Még az ég is siratta ezt az estét, nem csak én. Botladozva haladtam az út mellett és csodálkoztam, hogy ilyen messze eljutottam. De abban a pillanatban, mikor megpillantottam a házunkat…

- Bella! – kiáltott egy ismerős hang, és éreztem, ahogy egy erőteljes test szorít magához, védelmezve, szinte már birtokolva. Tudtam, hogy jó helyen vagyok, még ha meg sem érdemlem. Beletörődve simultam a hideg testhez és egyszerűen csak élveztem a közelségét, amíg még tehettem.
Idegesen simított végig az arcomon és most láttam csak, hogy mennyire hasonlít a tekintete egy riadt őzikére.
- Kicsim… mi történt? – kérdezte lágyan, és óvatosan elindult velem a házunk felé, hogy ne legyünk látványosság a szomszédok számára. De végig szorosan ölelt és szorosan tartott, mintha attól félne, hogy bajom esett és összesek. De nem, nem esett bajom. A bajt én csináltam.
Amint a kanapéra ültetett, aggódva vett szemügyre. Egészen addig, amíg idegesen fel nem csattantam.
- Nincs semmi bajom! – Szinte rárivalltam, amit ő megrökönyödött arccal jutalmazott.
- Mi a baj, Bella? Mi történt? Annyira megijedtem… amikor ideértem, nyitott ajtó és te sehol… ráadásul felborult tárgyak… Mondj valamit, kérlek! – nézett rám esdekelve, a szemei az aranybarna és a fekete között váltakoztak. Ámulva szemléltem a színjátékot, aztán sírva fakadtam és megeredt a nyelvem.
- Olyan hülye vagyok – hüppögtem Edward vállába, aki lágyan ringatott nyugtatásképp. Olyan aranyos volt, hogy belesajdult a szívem. Hogy érdemelhettem ezt a csodát, ezt a szeretetet?
- Nyugodj meg, kicsim. Nem történhetett olyan, amiért ne szeretnélek – suttogta kedvesen és egy puszit nyomott az arcomra.
- Meg akartalak lepni, és… írtam egy naplót, hiszen… mindig mondod, hogy milyen kár, hogy nem… nem hallod a gondolataim. Mikor mindennel el… elkészültem elbóbiskoltam és betörtek a házba és elvitték a naplót is… Én annyira sajnálom… Tudom, hogy most majd gyűlölsz… és… - hadartam szipogva, érthetetlenül és nem mertem felnézni. Aztán egy kéz nyúlt az állam alá és lágyan felemelte a fejemet, és a szépséges tekintet foglyul ejtett.
- Ha jól értem… te most azért sírsz, mert ellopták az ajándékomat?
Bólintottam.
- És nem azért, hogy akár meg is ölhetett volna? Vagy, mert nincstelenné tehetett volna, ha nem ébredsz fel, és nem akadályozod meg benne? Tudom, hogy a naplód, de nem hiszem, hogy egy piti tolvaj azt fogja olvasgatni, ne aggódj. Mielőtt bárki elolvassa, visszaszerzem neked, rendben? – nézett rám mosolyogva. Nem szerettem mikor így néz. Olyan volt, mint mikor egy kisgyerek butaságát dorgáljuk meg… de nem tudunk rá haragudni.
- De… a vámpír dolgok… minden benne volt – folytattam kitartóan, de a könnyeim elapadni látszottak.
- Kicsim, emiatt ne törd a fejed – nevetett fel kedvesen, és megcirógatta az arcomat. Újra.
- De…
- Senki nem fogja elolvasni, hidd el, ismerem az embereket. Meglátják a betűk sokaságát, és rá sem néznek többet. És ha mégis… azt hiszik, hogy egy könyvet olvasnak, nem hinné el senki, hogy vámpírok vagyunk a családommal. Nyugodj meg, édesem. Nincs semmi baj. Most már itt vagyok – csitítgatott.
- Annyira szeretlek – szipogtam, és elvörösödtem a gyerekes viselkedésem miatt.
- Nem kell szégyellned – nevetett fel és rám kacsintott. Gyanakodva vontam össze a szemöldökömet.
- Olvasol a gondolataimban? – tettem fel az agyamban felvetülő kérdést, de féltem a választól.
- Nem. Csak ismerlek, Bella – mosolygott rám, én pedig szokás szerint elolvadtam a mosolyától, és lágyan megcsókoltam. Mikor elváltunk megint lehajtottam a fejem, mert eszembe jutott, hogy tönkretettem ezt a szépnek induló estét. Odakint Alkonyat volt, de most nem táj kápráztatott el, hanem Ő. Az a tekintet…
- Tönkretettem az estét – nyögtem, mert nem bírtam ép ésszel ezt a pillantást, ami vágyat ébresztett bennem. De sikerrel fogtam vissza magam.
- Még csak alkonyat van, előttünk az este. Tusolj le, öltözz le és bőven lesz még időnk ünneplésre…
Ijedten néztem fel rá. Honnan tudja?
- Bella… valahogy kitaláltam, hogy ünneplünk. Főleg, amikor megpillantottam a szobádat. Csak rád vár, hogy eláruld nekem, hogy mit – kacsintott rám vigyorogva. Elmosolyodtam, majd a fürdőszoba felé indultam, hogy rendbe szedjem magam. A tükörbe nézve viszont elszörnyedtem a látványtól, ami fogadott.
De aztán boldogan felnevettem. Jól esett, hogy annak ellenére, hogy ilyen gázul tudok kinézni, Edward szeret engem. És most ebben a pillanatban csak ez számított.

Amikor kiléptem a fürdőből, átöltözve, rendbe szedve magam – nem egészen másfél óra múlva – Edward a szobámban várt, az ágyamon fekve és amíg én távol voltam, rendbe rakta a megrongált dolgokat. Az arcán megnyerő mosoly ült a kezében egy pezsgőt tartott.
- Az minek? – bukott ki belőlem.
Edward felnevetett. Durcásan néztem rá, amiért megint kinevet, de ösztönösen éreztem, hogy megint van rá oka.
- Ünnepelni – kacsintott rám és teletöltött két pezsgős poharat, majd az egyiket a kezembe adta. Még mindig nem ocsúdtam fel a döbbenettől.
- Megiszod?
- Úgy szokás, nem? – Megint kinevetett, holott tudta, hogy hogyan értem. Megvontam a vállam, de ha kinevetett érte, akkor nem hagyom, hogy ne igya meg…
- Mire iszunk? – szálltam be a játékba, mire felvonta a szemöldökét, de ő képtelen volt ciki dolgot mondani…
- Igyunk rád… arra, hogy vagy nekem – felelte és lágyan a szemembe nézett. Meghatódtam. Csak nehezen tudtam visszafogni magam, hogy meg ne csókoljam, hogy rá ne vessem magam. Furcsa késztetést éreztem magam, amit vágy néven azonosítottam. Hogy mik vannak…
Aztán megszólaltam.
- Sokat gondolkoztam azon, hogy mikor van a születésnapod – kezdtem bele mosolyogva, felemelve a poharam. Edward arca meglepettséget mutatott, de nem szólt közbe. – Megkérdeztem Alice-t, de senki nem tudta megmondani, hiszen erről senkinek nem beszéltél. Hiába kutakodtam, nem jártam sikerrel. Aztán úgy döntöttem, hogy attól még, hogy titokban tartod mindenki előtt a szülinapod, még te is megérdemled, hogy valaki csak téged ünnepeljen. Mert egy ajándék vagy nekünk és ezt nem lehet hála nélkül hagyni. Aztán megszerveztem ezt az estét, hogy felköszönthesselek. De ahogy most már te is tudod… az ajándékod nem éppen úgy sült el, ahogy terveztem, hiszen ellopták. Pedig rengeteget gondolkoztam rajta, hogy mit adhatnék egy gazdag vámpírnak, és rájöttem, hogy nem lenne érdemes venni bármit is, hisz van pénzed rengeteg, bármit megvehetsz. Csak a gondolataimat nem, és ezt akartam veled megosztani. A bizalmamat. De ígérem, megtalálom a módját, hogy pótoljam… Boldog születésnapot, Edward Cullen! – emeltem a poharam, majd hozzákoccintottam az övéhez és kihúztam, de Ő nem mozdult. Csak nézett meredten és nem szólt semmit, a pohara továbbra is teletöltve feküdt a kezében. Az arcáról semmit nem tudtam leolvasni, felvette a tökéletes pókerarcot.
A következő pillanatban több dolog történt.
- Annyira szeretlek – nyögte, majd letette a poharat, és birtokba vette felhevült ajkaimat. Vággyal telve csókoltam vissza és éreztem, hogy most vagy soha… Itt a pillanat.
Talán mégis adhatok neki olyat, amit senki másnak. Vadul csókoltam az ajkait és a kezemmel érzékien simogattam a testét.
- Ne… Bella… megőrjítesz – nyögte, de nem bontakozott ki az ölelésemből. Egy pillanatra sikerült elválni és zihálva megszólalt.
- Meg akarsz halni?
- Igen, de nem most. Nem lesz semmi bajom, Edward. Bízom benned és akarlak… csak téged, csak most – nyögtem, és a nyakát kezdtem csókolgatni. Nehezen ismertem magamra, de tényleg én voltam, aki ily alattomosan letámadta Őt.
A testemben éreztem, ahogy gyengül az ellenállás, és éreztem azt a remegő vágyat, ami mindkettőnket a hatalmában tartotta. Birtokolni akartam… Nem… Az övé akartam lenni, testestül-lelkestül az övé. Neki akartam adni a szüzességem, a szeretetem, a bizalmam. Mindenem.
Éreztem, ahogy a kezei és az ajkai végig barangolják a testemet, éreztem, ahogy valami kemény nyomódik a hasamhoz, és éreztem, hogy most valami olyan történik, amit soha nem felejtek el.
- Biztos, hogy akarod? – búgta lágyan.
- Igen… - nyögtem fel, és éreztem, ahogy lassan eltűnnek ólam a ruhák, és én bajlódni kezdtem Edward ingjével. De abban a pillanatban, amikor megéreztem az érintéseit a felsőtestemen…
Megcsörrent a telefon és Edward mintha álomból ébredne vált el tőlem és robot mozdulattal nyúlt a telefon után.
- Halló? – szólt a telefonba rekedten. Én pedig megpróbáltam úrrá lenni a vágyon és a levegőn. Ziháltam.
- Bella Swant keresi? Adom… Bella? Téged keresnek – fordult felém, és felém nyújtotta a kagylót. Csalódottan emeltem az arcomhoz és beleszóltam.
- Bella Swan.
- Elnézést a zavarásért, kedvesem. Én Martha Smith vagyok, könyvkiadással foglalkozom.
Akkor még nem értettem mit akar…
- Tessék?
- Megtaláltam a könyvét, kedvesem. Bár nem értem, hogy miért hagyott így elveszni egy ekkora kincset. Úgy egy órája találtam rá a kutyámat sétáltatva és meg kell hagyni kíváncsi természet vagyok, és beleolvastam. Ez az, amit keresünk, ebből még siker könyv lehet, Miss Swan! Az egész olyan valóságos… és mégis hihetetlen… a vámpírok és a szerencsétlen lány története. Egyszerűen remek! Alkonyat! Milyen találó cím egy ilyen izgalmasnak ígérkező könyvnek…
Mint a villámcsapás, úgy hatott rám a felismerés, hogy a naplómról beszél, aminek az Alkonyat nevet adtam és felírtam az elejére… Ki akarja adni a naplómat! Te jó ég! Majdnem felsikoltottam a döbbenettől…
Edward ki vette a kezemből a kagylót és beszélni kezdett a nővel. Nem értettem a szavakat, bíztam abban, hogy Edward megoldja a helyzetet és visszaszerzi a naplóm…
- Bella? Nem is örülsz? – vigyorgott rám. – Kiadják a könyvedet!
- A naplómat – jelentettem ki hisztérikusan és rémülten néztem halál nyugodt ábrázatát.
- Senki nem fogja komolyan venni, hogy a történet valódi, de nagy sikert arathat. Látod… néha az események kinövik önmagukat… Bella…
- Hm? – motyogtam.
- Köszönöm, ezt az estét, és ami még hátra van. Köszönöm, hogy vagy nekem, és hogy kaptam még egy esélyt. Köszönöm az ajándékot. Száz évem alatt nem kaptam még ilyen szép ajándékot.
- Miről beszélsz? – bukott ki belőlem értelmesen, megint. Komolyan… le kéne engem lőni, amilyen idiótán tudok viselkedni…
- A bizalmadról, mert ez számomra a legszebb születésnapi ajándék – felelte lágyan és megcsókolt. Remény éledt bennem, hogy onnan folytatjuk, ahol abbahagytuk és a vágy ismét a hatalmába kerített…
Bár az estét nem pont így terveztem, de az ember tervez… Isten végez…
- Boldog születésnapot!