Sziasztok!

Üdvözöllek titeket a blogomon, ahol általam írt novellákat és regényeket olvashattok Twilight témában, remélem, hogy tetszeni fog nektek! Ha elolvastál valamit, nagyon örülnék, ha hagynál magad után véleményt, mert én abból fejlődök. Jó olvasást ;)

Admin: Ginewra
Opening: 2009. 06. 26.
Theme: Twilight


2010. március 31., szerda

Servitude for the freedom - 20. fejezet

Visszafojtott érzelmek

(2011. 05. 09. Koppenhága)

(Edward szemszöge)


Fogalmam sem volt, hogy hogyan kéne viszonyulnom Bellához, még mindig képtelen voltam elhinni, hogy itt van. Olyan hihetetlen volt ez az egész, és én úgy éreztem magam, mintha külső szemlélő lennék az életemben. Az események olyan gyorsan zajlottak körülöttem, hogy legszívesebben elfutottam volna valahova… de nehéz bevallani… mégis féltem egyedül lenni. Még soha nem féltem semmitől, de egyszerűen rettegéssel töltött el, ha egyedül kellett maradnom egy sötét helyen. Az új szobámban se töltöttem el még sok időt, inkább a nappaliban tartózkodtam. Ugyanis már túl voltunk az újabb költözésen, hiszen egyikünk sem maradt szívesen Olaszországban.

Bellával egyszer sem sikerült kettesben maradnom, nem is tudom, talán mind a ketten kerültük az olyan helyzeteket, amikor négyszemközt maradhattunk volna. Annyi mindent szerettem volna mondani, de mikor megpillantottam vörös szemeit – amiben egyre inkább kezdtek előtűnni az aranybarna árnyalatok – elnémultam. Kimondani nem lehet, hogy mennyire utáltam magam abban a pillanatban, amikor végig hallgattam a történetét.

Először meglepett nyers őszintesége, de aztán rájöttem, hogy Jasper keze van a dologban. Hálás voltam érte, hiszen így mindenről tudomást szerezhettem. Nehéz volt elfojtanom a gyilkos dühöt, amit a Volturik iránt éreztem, másrészt hálás voltam Arónak, hogy életben tartotta a szerelmemet. Heidit sem tudtam utálni, hiszen barátnője volt Bellának, és segített neki és Gillnek.

Gill bámulatos teremtés volt, Carlisle szinte itta a szavait. Apámat mindig is érdekelték a megmagyarázhatatlan – eddig ismeretlen – dolgok, és egy félvér létezése neki igazi csoda volt. Hamar beilleszkedett közénk, de a legtöbb idejét Bellával töltötte, amin nem is csodálkoztam.

Bella gyönyörű lett – bár nehéz felülmúlni az emberi énjét. Néha azon kaptam magam, hogy elámulva figyelem kecses mozdulatait. Még élénken élt bennem az elgyengülésem pillanata, mikor végre hinni mertem a létezésében, és megcsókoltam. Nem tudtam elfeledni azt a pillanatot, és mintha nem csak az én szívemben villantak volna fel a fények. Éreztem, hogy én sem vagyok közömbös számára.

De miért nem felejtett el engem? Miért nem lépett ugyanúgy tovább rajtam, mint ahogy azt az összes többi ember tenné? Hiszen a mai világban meddig tart egy diák szerelem? Rengeteg gondolatban olvastam már életem során, de mindegyik lány elfelejtette az első szerelmét néhány hét vagy hónap után. Akkor Bella miért nem? Vagy talán igaza van Esmének, hogy ez nem egy átlagos tini szerelem Bella részéről? De mivel érdemeltem én ki feltétlen szerelmét?

Soha nem szabadott volna magára hagynom, nagyobb kudarcot nem is vallhattam volna. Megbuktam, mint társ, megbuktam, mint védelmező, és megbuktam, mint „ember”. Nálam sokkal jobbat érdemelne, hiszen mit nyújthatnék én őneki? Csak a bajt és a veszélyt hoztam el az életébe, és miattam fosztották meg az életétől. Csakis miattam. Miattam szenvedett annyit, miattam bántották… és ő ennek ellenére kiállt mellettem. Vajon, miért?

- Edward? Minden rendben? – éreztem meg egy gyengéd kezet a vállamon, de csalódottan észleltem, hogy nem Bella az, hanem Alice. Gondterhelt, aggodalmas szemekkel nézett rám.
- Csak elgondolkoztam – feleltem őszintén. Valahogy még nem tudtam rászokni a bővített és az összetett mondatokra, megragadtam a tőmondatok szintjén. Nem sikerült a régi Edwardnak lennem, hiába akartam.
- És min? Őszinte leszek veled, Edward. Borzasztóan boldog vagyok, hogy mindketten éltek – nézett a szemembe és megpillantottam a tekintetéből áradó szeretetet. – De rossz nézni, ahogy kerülgetitek egymást. Miért nem ültök le és beszélitek meg?
- Mit? – kérdeztem egy vállrándítással.
- Nem vagy önmagad, és nem csak azért, mert annyi mindenen keresztül mentél. Talán végre te is kiönthetnéd a szíved. Mondjuk Bellának. Látom rajta, hogy ő is össze van zavarodva, és nem tudja, hogy mit kezdjen veled.
- Miért kéne… bármit is… kezdenie velem? – Végre egy hosszabb mondat.
- Te tényleg ilyen hülye vagy, vagy csak úgy csinálsz? Azt hiszem a csók Volterrában önmagáért beszél. És mit gondolsz tulajdonképpen, hogy felebaráti szeretetből áldozta fel érted az életét?
Lehajtottam a fejem. Nem szólaltam meg.
- Nem, Edward. Ezért nem kell megint marcangolnod magad. Én csak azt kérem, hogy beszéljetek végre, de mindketten szörnyen makacsok vagytok. Legalább próbáld meg, jó?
Kelletlenül bólintottam, mire átölelt.
- Így már mindjárt más – mosolygott, és fellebbent az emeletre, és reméltem, hogy most nem Bella lelkével próbál beszélni. Nem akartam egy Alice által erőltetett beszélgetést.

Hetek teltek el, és semmi nem változott. Szörnyen éreztem magam a bűntudattól, de nagyon fájt úgy látnom, hogy nem érinthetem meg. Láttam, ahogy Emmett viccein nevet, élvezettel vásárol a lányokkal, és örömmel vesz részt a csajos estéken. Egyre távolabb éreztem magamtól, és már úgy éreztem, hogy nem is ismerem. Talán ő már egyáltalán nem az a Bella, akit megismertem. De erről is én tehetek. Ha nem teszem tönkre az életét, nem változott volna meg. Bár a többiek szerint semmit nem változott, csak a sok kín megedzette. Ha én nem lettem volna, kín se lett volna…

- Bella? – vettem egy mélylevegőt, hogy beszéljek vele. Zavarban éreztem magam, mintha egy szerelmes kamasz lennék. Pedig már régen nem voltam az, csak most valahogy nem találtam a helyem. – Beszélhetnénk? – folytattam bizonytalanul.
Láttam, hogy a teste megmerevedik, és rám néz. Egy pillanatig mintha kétségbeesés villant volna a tekintetében, de biztosan csak képzeltem. Mitől ijedne meg? Semmilyen veszélyt nem jelentek már rá, már mindenféleképpen ártottam neki.
- Persze – felelte, és egy mosolyt varázsolt csókolni való ajkaira. Olyan varázslatosan nézett ki, hogy egy pillanatra elbambultam. – Miről? – kérdezte, és ez visszarántott a jelenbe.
- Rólunk – feleltem, de hirtelen eltűnt a fejemből minden gondolat. Mit gondolok magamról? Miattam szenvedett, miért bocsátana meg?
- Minden rendben? – kérdezte, mikor percekig nem szólaltam meg. Aztán nem is tudom, hogy mi vezérelt, de megcsókoltam. Mint a szomjazó, úgy csaptam le finom ajkaira, és úgy faltam, mintha bármelyik pillanatban bekövetkezhetne a világvége. Talán ez a csók többet mond minden szónál.

(Bella szemszöge)

Tudtam, hogy nem úszom meg ezt a beszélgetést, akármennyire is féltem tőle. Tudtam, hogy mit akar mondani, hiszen ismertem már annyira. Azt hiszi, hogy szeret, csak azért mert hálás a szabadságáért. Ha szeretne, nem úgy kerülgetne, mintha valami betegség lennék. Néha úgy érzem, hogy inkább soha nem ismertem volna meg, akkor nem kéne vágynom az érintésére. Nem kéne vágynom arra, hogy az övé legyek, és nem fájna ennyire, hogy mellette vagyok, mégis nélküle. Próbáltam úgy tenni, mint aki boldog, csak Alice és Jasper látott át a felöltött álarcomon, de ők sem tudtak semmi biztosat. Jó színész lettem a fogságban töltött évek alatt, ezt senki sem tagadhatja.
Pedig rosszabbul éreztem magam, mint mikor mind elhagytak. Akkor legalább nem voltak fizikailag jelen. Rosszabb volt, hogy így, hogy a testük velem van, a lelkük pedig nem. Talán ezért írtam meg a Levelet, teljesen titokban.

- Bella? – kérdezte tőlem Edward közömbösen. Most bizonyára egy erőltetett szerelmi vallomás következik, ami csak nekem jelent valamit, és neki nem. Csak hálából akar velem lenni, semmi másért. Gill szerint ez hülyeség, de nem tudott lebeszélni. Szerinte ez beteges rögeszme, szerintem meg az igazság. A szerelmünkből már csak az én érzéseim maradtak. – Beszélhetnénk?
- Persze – feleltem és magamra öltöttem egy igazi műmosolyt. Hadd higgye, hogy elhiszem a hazugságait. – Miről?
- Rólunk – felelte elbambulva, és elmélázva figyelt engem.
- Minden rendben? – Nem akartam, hogy bámuljon. Vajon, arra gondol, hogy szebb is lehetnék? Tény, hogy nem vagyok a vámpírok szépe, de azért na…

Aztán valami megváltozott a tekintetében, és azon kaptam meg, hogy vadul csókoljuk egymást, mintha az életünk múlna rajta. Belekapaszkodtam márványtestébe, és szabad kezemmel simogatni kezdtem a testét. Vad morgás tört fel a mellkasából, és szinte öntudatlanul indultunk el az emeletre. Nem tudom, hogy mi ütött belém, de elöntött a vágy, őt akartam, mindenestül. Évek hiánya tört fel belőlem, mert úgy csókoltam, úgy öleltem, mint még soha, és nem is tudom, hogy melyikünk tépte le előbb a másikról a ruhát.
Visszafojtott érzelmeink egyetlen vad forró szeretkezésben forrtak össze. Vággyal telve nyöszörögtem a gyönyörűségtől, és amikor belém hatolt, felsikoltottam a boldogságtól. Olyan csodálatos volt, hogy szinte fájt. Túl jó volt, túl érzéki, túlságosan szerettem Őt.
- Csodálatos vagy – nyögte elhalóan, és egy újabb menetet indított belém. – Szeretlek! – búgta, és bármennyire is vágytam, hogy igaz legyen, nem hittem el.
- Én is szeretlek – nyögtem, miközben a nyakába csókoltam, és végig ízlelgettem hófehér, porcelán mellkasát. Ő közben a mellemet vette birtokába…
Ez volt számomra életem legszebb pillanata, egy igazi, boldog beteljesülés.

***


Másnap mégis egy levél hevert az asztalon, és mikor Edward visszaért a vadászatról, Bella helyett, csend fogadta.
A levélben ennyi állt:

„Sajnálom, de Gill és én egyedül kezdünk új életet. Ég veletek. Bella.”


Fájdalmas üvöltés harsant a levegőbe…

2010. március 30., kedd

Servitude for the freedom - 19. fejezet

Élménybeszámoló

"Néha az igazság jobban fáj minden szónál."


(2011. 05. 02. Volterra mellett)


Tudtam, hogy majd válaszolnom a Cullen család kérdéseire, de most nem éreztem elég erőt rá. Az elszántságom helyét ólmos fáradtság vette át, célom teljesítésével. Az ájulás szélén álltam, Jasper és Alice két oldalról támogattak, míg Edwardot Carlisle és Emmett kísérte. Esmét Rosalie nyugtatgatta, hiszen Esme még mindig sírt a boldogságtól. Hiszen visszakapta a fiát. Gill is velünk jött, nem tudom, hogy hogyan vette rá őket, a közreműködésem nélkül, de örültem. Úgyse lettem volna hajlandó sehova se menni Gill nélkül. Örökké hálás leszek neki.
- Hova vigyük őket? – kérdezte valamelyikük. Annyi erőm se volt, hogy beazonosítsam a tulajdonosát.
- Rosalie, Esme, bérelnétek valami szállást a közelben? Nem hiszem, hogy sokáig jutnánk így velük. Vadászniuk kell.
- Szerintem jobb lenne, ha minél többen itt maradnátok. Régen nem ittak, és nehéz lesz őket elvonszolni az emberek elől.
- Ez igaz, akkor csak te menj Esme. Ne aggódj, kedvesem, lesz még elég időd velük lenni.

Tovább nem jutottam a hallgatózással, ugyanis kiértünk a szabadba. A napfény megvakított, ijedten kaptam a szemeim elé, és felnyögtem. Csodálkozva néztem körül, mikor egy kicsit hozzászoktam a fényhez. Öt éve nem jártam a szabadban. Szinte már el is felejtettem a növények, a fák és a virágok illatát. Már nem is emlékszem, hogy milyen jó érzés fürödni a napfényben és sétálni egyet a szabadban. Néhányszor jutottam csak ki az évek alatt a kastélyból, de az is oly rég volt…

Aztán egy üdítő illat csapta meg az orromat. Minden ízemet megmozgatta, a nyál összefutott a számba, a köd ellepte az agyamat. Ki akartam törni a Cullenek szorításából, de erősebbek voltak nálam. Így csak rúgtam és kapálóztam.

Aztán hirtelen a vér illata felém közelített, én rávetettem magam és szívni kezdtem. Belekapaszkodtam az apró testbe és ittam. Fokozatosan tisztult ki az agyam, és mikor végeztem, hátratántorodtam. Megkönnyebbülésemre egy megcsonkított szarvas feküdt előttem, és nem egy ember.
Lesütöttem a szemem, hiszen nevetségesen viselkedtem.
- Jobban vagy, Bella? – kérdezte Alice csilingelő aggodalommal. Ránéztem. Nem láttam a szemeiben megvetést, talán csak szánalmat.
Bólintottam, és boldogan vettem észre, hogy sokkal erősebbnek éreztem magam.
- Innál még, igaz? – kérdezte Jasper mellőlem, és észrevettem, hogy mindenki itt van. Furcsa hangok ütötték meg a fülem, és megfordultam. Edwardot pillantottam meg, amint elszántan kapaszkodott bele egy oroszlánba és vérszomjasan szívta ki belőle az életet az utolsó csepp vérig.
- Bella, nem szép látvány – szólalt meg Emmett óvatosan, Edward mellől, de nem foglalkoztam vele. Hiszen gyönyörű volt, csodálatos.
Álmélkodva figyeltem, Jasper felkuncogott mellettem.
- Csodálatos – adtam hangot az érzelmeimnek, először meghökkentek, majd felnevettek. Gill engem nézett, én pedig közelebb léptem és átöleltem. – Köszönöm.
- Ez a legkevesebb, amit tehettem - felelte mosolyogva. – Örülök, hogy jobban vagy.

Miután sikerült Esmének szállást szerezni az erdő mellett, odamentünk, de Edwardot továbbra is támogatni kellett. De legalább már magánál volt, és folyamatosan bűntudatosan és hitetlenkedve pislantott felém. Kezdett nagyon idegesíteni, de Jasper jót mulatott rajtunk. Legalább ő jól érezte magát, én nem igazán. Olyan idegennek éreztem mindent és mindenkit.
Amint megérkeztünk Emmett és Jasper elment újabb szarvasokért, Esme pedig nekiállt főzni valamit Gillnek, ők azt hitték, hogy ember. Nem értették, hogy miért lehetett emberként Volturi, de a dobogó szívéből, barna szeméből arra következtettek, hogy ő ember. Én pedig még nem magyaráztam el a helyzetet. Gill pedig készségesen fogadta Esme főztét.

Miután Edwarddal megittunk még egy adag szarvast, már mindenki kérdőn tekintett rám. Edward folyamatosan engem figyelt, elemezni próbálta minden mozzanatom. Nem szólalt meg, talán ahhoz még nem volt elég jól. Csak nézett, és én zavarban voltam.
- Bella, Edward jobban vagytok? Jöhetnek a kérdések? – kérdezte Emmett kíváncsian, mire Rosalie felszisszent.
- Nem tudsz türelmesebb lenni? – csattant fel.
- Minek? Csináljuk úgy, mintha nem fúrná ki az oldalam a kíváncsiság, amikor csak pár szavamba kerül, és mindent elmondanak?
- Hagyd, Rosalie – szólaltam meg. – Jobban vagyok, lehet kérdezni. De nem lenne baj, ha előbb én kérdeznék?
Alice nemet intett.
- Hogy került Edward Volterrába?
- Láttam, amint leugrasz egy szikláról – szólalt meg Alice. – És nem bukkantál fel. Halottnak hittünk, és Edward nem tudott nélküled élni, így megkérte a Volturit, hogy ölje meg őt.
- De nem öltek meg – suttogta halkan Edward. – Azt mondták, hogy kár lenne értem, és tömlöcbe vetettek. Várták, hogy csatlakozzam.
- Miért nem kerestétek őt? – kérdeztem.
- Mert halottnak hittük. Ez is az én hibám – mondta Alice szomorúan. – Láttam Edward halálát, és mikor Carlisle megkérdezte Arót, azt mondták neki, hogy megölték őt.
- És te… hogy hogy élsz? – nézett rám Edward őszinte érdeklődéssel. Büszkeségemben majdnem megkérdeztem, hogy miért baj, de végül nem tettem.
- Valóban leugrottam arról a szikláról, amit láttál, Alice. De nem lettem öngyilkos, mert megígértem Edwardnak, hogy nem teszem Charlie kedvéért. De nem úgy sikerült, ahogy terveztem, ha Jacob nem húz ki, már halott lennék.
- Honnan tudtad, hogy hol vagyok?
- Ez egy… érdekes történet.
- Hallgatunk – szólalt meg Esme határozottan.
- Várj… köze van ahhoz, hogy leégett a házatok? – vágott közbe Jasper. A többiek meglepetten szisszentek fel.
- Közvetlenül nem. Victoria gyújtotta fel a házat, mert meg akart ölni engem. Úgy gondolta, hogy társat társért. Korábban Laurent is próbálkozott, de a farkasok megölték őt.
- Laurent? Farkasok?
- Jacob és barátai vérfarkasok, ők mentették meg az életem. Majdnem én is bent égtem, de Jake megint megmentette az életem. Egy hétig kórházban feküdtem, aztán La Pushba költöztem – meséltem, majd szépen lassan mindent elmondtam. Borzalmasan fárasztott a beszéd, de bizonyos szinten jól esett. Megtisztított. Nem kíméltem meg őket a részletektől, mindent úgy mondtam, ahogy történt. Nem törődtem se feketével, se fehérrel, megállíthatatlanul és meggondolatlanul ömlöttek belőlem a szavak.

Ha láttam volna, hogy Edwardot mennyire megviseli a beszámolóm, akkor talán abbahagyom, de ezúttal önző voltam és a saját érdekeimet néztem. Képtelen voltam eltitkolni bármit is, fogalmam sincs, hogy mi ütött belém. Csak a végén jöttem rá, amikor mélységes csend telepedett a nappalira. Jasperre siklott a tekintetem, és minden megvilágosodott.
- Ez nem volt szép tőled! – sziszegtem dühösen, és lefejtettem magamról Alice ölelő karjait.
- Azt akartam, hogy mindent elmondj. Sajnálom Bella – felelte lehajtott fejjel.

Körbenéztem. Mindenki engem figyelt, Edward magába roskadva ült egy fotelben, a fejét a tenyerébe temette és sírt. Belehasadt a szívem a látványba, és önkéntelenül léptem közelebb. Letérdeltem a fotel mellett, a kezemet a vállára tettem, és halkan megszólaltam.
- Nem kell, hogy megint mindenért magadat okold. Én ugrottam le a szikláról és Olaszországba is én repültem el. Mindent magamnak köszönhetek, szóval Edward Cullen fejezd be ezt a viselkedést, mert nem sajátíthatsz ki magadnak minden felelősséget! – csattantam fel, mire rám nézett.
- Ha nem menekülnék el mindig a problémák elől, akkor mindez nem történik meg.
- Akkor mi lenne?
- Akkor soha nem hagytalak volna el, akkor soha nem megyek a Volturihoz, akkor soha nem engedtem volna, hogy bárki is hozzád érjen. Nem hagytam volna, hogy ne én változtassalak át, és hogy ennyi mindent megtegyél értem.

Értem. Tehát én is probléma voltam? Végre beismeri. Eljutottunk idáig is, szuper.

- Befejeztétek? – kérdezte Esme csendesen. – Egyikünk sem ártatlan ebben az egészben, de tudunk változtatni a múlton? Nem, tehát meg kell tanulnunk vele élni. Nem mindegy, hogy ki mit tett és miről tehet? Inkább azt találjátok ki, hogy milyen lesz a jövő.
- Igazad van, édesem – suttogta Carlisle, és egy csókot lehelt Esme ajkaira. Fájt néznem. Most hogy Edward itt volt mellettem, még nehezebb volt megállnom, hogy ne vessem magam zokogva a nyakába. De nem tehettem, hisz ő maga mondta, hogy csak egy probléma voltam világéletemben számára. – Bella? Köszönünk mindent, amit Edwardért tettél, nálad fantasztikusabb…
- Carlisle, kérlek, hagyd – intettem fáradtan. – Nem tartoztok hálával. – A hálából már egy örökkévalóságra elegem van. – Merre találom a szobám?
- Megmutatom – ugrott fel Alice, karon ragadott és elindultunk fel az emeletre. Még hallottam, hogy Carlisle Gillt kezdi faggatni a félvér létet illetően.

2010. március 29., hétfő

Servitude for the freedom - 18. fejezet

Ítélet

"Bízz a jóban, reméld a legjobbat, és ha szerencséd van ismét szabadon szállhatsz, akár a pillangó, vagy a madár..."

(2011. 05. 02. Volterra)



Már fogalmam sem volt, hogy mennyi ideje vagyok itt bent, és szörnyen éreztem magam amiatt, hogy cserbenhagytam Edwardot. Évek óta nem tudtam meglátogatni, holott szüksége lenne rám. Én nem maradtam egyedül, Gill és Heidi rendszeresen meglátogatott, és próbáltak jobb kedvre deríteni, de élni se volt kedvem. Voltak hetek, amikor meg se mozdultam, csak feküdtem mozdulatlanul és behunytam a szemem. Nem tudom, hogy mit vártam, hiszen tudtam, hogy se aludni, se meghalni nem tudok.

Corát is gyakran láttam a cellám előtt, kitartóan próbálta belém szuggerálni a képességét, de sikertelenül. Egy kicsit élveztem a dühét, és ilyenkor megállapítottam, hogy néha tényleg szép a káröröm, akármilyen undorító. Ő akart nekem rosszat, nem én neki.

Szerencsére én nem vesztettem el a józaneszem, hiszen én ritkán, de rendszeresen kaptam egy-két embert vacsorámul. Undorodtam magamtól, de túl szomjas voltam ahhoz, hogy ellenálljak neki. És nem akartam megőrülni, mint Edward.

- Amabel? – szólalt meg egy hang a cella kijárata felől és én odakaptam a tekintetem. Demetri és Alec állt az ajtóban, az utóbbi undorodva méregetett. Talán végre megölnek.
- Kelj fel! – csattant fel Alec ellentmondást nem tűrő hangja, és az oldalamba rúgott. Fájt, de nem kiáltottam fel. Hiszen túlélem, ha meg nem, akkor tiszta haszon. Bizonytalan mozdulatokkal felálltam, de nem éreztem magaménak a lábaimat, Demetrinek kellett támogatnia, mert különben összeesem. Egy vámpír eshet össze?
- Gyere – mondta Demetri, és az oldalamnál fogva vezetett. A mozdulatai durvák voltak, de tudtam, hogy nélküle nem jutnék el a Nagyteremig.

A Nagyterem tele volt a klán tagjaival, többen voltunk, mint hittem. Utoljára a beavatásomon voltak ennyien. Itt volt a testőrség nagy része, valamint Aro felesége, Sulpicia, Caius hitvese Athenodora, valamint Marcus kedvese Didyme. Nem volt egyik nő se túl kedves, de sütött róluk, hogy szeretik a férjeiket. Sulpicia barátságosan biccentett felém, ő volt az egyetlen, akivel váltottam néha egy-két szót. Ő volt az egyetlen hármójuk közül, aki nem volt menthetetlenül gonosz. De túl hűséges volt ahhoz, hogy ellentmondjon Arónak.

- Amabel, drága gyermekem – csapta össze a kezeit Aro, amikor megállítottak előtte. Már nem látszott a szemeiben gyűlölet, de szeretet sem, mint Jane halála előtt. – Azért vagyunk itt mindannyian, hogy döntsünk a sorsod felől. Cora, Felix, Chelsea, Renata és Alec a halálodat kívánja.
Ez nem ért váratlanul.
- Heidi, Sulpicia, Didyme, Athenodora, Demetri és Gill viszont azt javasolják, hogy elég nagy büntetés számodra, hogyha száműzlek Volterrából. Örökre – rémülten néztem rá. Így hogy szabadítom ki Edwardot? – Mi a véleményed? Melyik a nagyobb büntetés, hisz nincsen senkid…
- A száműzés – feleltem halkan.
- Köszönd Gilliannek, hogy nem öllek meg. Ezennel kitiltalak Volterra várából és magából a városból is. Nem tarthatsz kapcsolatot a klán tagjaival, nem lépheted át többé a kaput. Ígéred?
- Ígérem – suttogtam fájdalmasan. Nem látom többé Edwardot és Gillt?
- Ígéred-e, hogy senki ember fiának nem feded fel a fajtánk létezését?
- Ígérem. – Ez nem lesz nehéz.
- Ígéred-e, hogy semmilyen cselekedettel, nem oltod gyanúra az embereket a létezésünket illetően?
- Ígérem.
- Ha megszeged a törvényt, a büntetésed azonnali halál. Értetted? – nézett rám szigorúan.
- Értettem – feleltem.
- Rendben – csapta össze a tenyereit, majd Demetri arrébb rángatott, a fal mellé. – Most pedig jöjjön a következő… - szólalt meg és a következő pillanatban feltárult a hatalmas faajtó, és megjelent rajta… Edward. Őt is maguk után ráncigáltak, de neki sokkal kevesebb ereje volt, mint nekem. A lábai minden lépésnél összecsuklottak, a szemeit alig bírta nyitva tartani a fény miatt.

- Isten hozott köztünk Edward Cullen. Örülök, hogy betértél. Éppen egy fontos ügyet tárgyaltunk… de rád maradt egy kis időnk – kezdte Aro gúnyosan.
- Hajlandó vagy csatlakozni hozzánk, Edward Cullen? – kérdezte Caius halkan és fenyegetően. Edward még csak fel sem nézett, kifejezéstelenül meredt a semmibe.
- Hát jó… megkérdezem még egyszer… Élsz eme nagylelkű ajánlattal? Csatlakozol?
- Nem – hangzott egy gyenge, megtört válasz. Szinte lehelte a szavakat, mégis mintha valami különös határozottság áradt volna belőle.
- Hát legyen. Így nincs több ok az életben maradásodra. Vagy… van egy ötletem. Kegyes leszek hozzád – torzult el Aro arca egyetlen hatalmas vigyorrá. – Ha bárkinek van ellenvetése a halálos ítélet ellen… akkor szabadon engedlek – vigyorgott, a földön lévőhöz, akiben tudatosult, hogy Aro rendkívüli ajánlata csak a látszat kedvéért volt. Ugyan ki kegyelmezne, neki? De nem ölhetik meg! Én már nem vagyok Volturi, nem szegülhetek ellen.
- Nekem van – csendült fel egy lágy, női hang a terem egyik sarkából. Minden szem a nőre szegeződött, aki kecses léptekkel sétált közelebb. Gill! - Elengeded, Aro? – kérdezte szenvtelen. Honnan tud Edwardról? Mi ez az egész? Hiszen nem meséltem neki róla! Istenem, Gill… köszönöm!
- Ma másodszorra szegülsz ellen az ítéletemnek.
- Muszáj betartanod a törvényt.
- Tudom.
- A szavadat adtad az imént, hogy ha bárkinek is ellenvetése van a halálos ítélet ellen az szólaljon fel. Hogy is hívják ezt? Liberum veto? (Szabad vétójog)
Edward és én mind a ketten döbbenten meredtünk a nővé cserepedett szépségre. A hála elemi erővel áradt szét a testemben. Van még remény!

Az ajtó ismét feltárult, és Felix lépett be sietve.
- Uram! Vendégeik érkeztek, azonnali bebocsátást kérnek! – hajolt meg tiszteletteljesen.
- Kik vannak itt, Felix? – kérdezte Marcus vészjósló hangon. Izgatottan meredtem az ajtóra, és hiú remény ébredt bennem, miszerint…
- A Cullen család van itt.
Felix szavait néma csend követte, Aro visszahanyatlott a trónszékébe, az én arcom pedig akaratlanul is boldog mosolyra húzódott. Edward kiszabadul! És én is szabad vagyok! Vajon, felismernek még, vagy már el is felejtettek engem?
- Engedd be őket – sóhajtotta Aro. – Remélem, Carlisle nem ugrik nekünk… - motyogta magának csendesen, majd felöltötte magára a szokásos arckifejezését.

A Cullen család semmit sem változott, talán csak még szebbek lettek mindannyian. Különös boldogságot éreztem, hiszen annyira hiányoztak nekem. Évek óta nem láttam őket, és bár ők hagytak el, ők ölték ki belőlem Bella Swant… én szerettem őket.
- Edward! – sikoltotta Alice, amint megpillantotta a trónszék előtt térdeplő, erőtlen bátyját. Hozzárohant és szorosan átölelte.
- Alice? – motyogta Edward zavarodottan. Még mindig nem volt túl jól, de az, hogy felismerte a testvérét, határozottan jó jel.

Engem egyikük sem vett észre, még Edward sem. A sarokban térdepeltem, gyengén és erőtlenül. Egy hónapja nem ittam, és az erőm is egyre inkább tovaszállt. De mit mondhatna Edward, aki már évek óta nem ivott?
- Hazudtál nekünk, Aro – zengett Carlisle fagyos hangja, miközben megrendülten nézte a fia állapotát. Esme csendesen zokogott mellette, Emmettbe kapaszkodva. – Mivel magyarázod?
- A fiad rendkívül tehetséges, magaménak akartam. Gondoltam, néhány év a különleges börtönömben és csatlakozik hozzánk. Sajnálom, Carlisle, én ilyen vagyok.
- Elárultál, a barátomnak hittelek titeket. Hogy tehettétek?
- Ne szívd mellre, Carlisle – szólalt meg Caius fagyosan. – Ilyen az élet. Nem minden a szeretet, barátom.
- Nektek lehet, hogy nem – szólalt meg Rosalie gúnyosan.
- Még mindig nem akartok csatlakozni? – kérdezte Aro, de láttam a lemondást a szemeiben.
- Nem.
- Rendben, vigyétek magatokkal Edwardot, mi már úgyse tudunk vele mit kezdeni – tárta szét a kezét nagykegyesen. Emmett és Jasper talpra segítették Edwardot, míg Carlisle Esmét támogatta, aki nem bírta abbahagyni a zokogást.

Én nem szólaltam meg. Nem vettek engem észre, és képes lettem volna csendben végig nézni, ahogy újra kisétálnak az életemből. Edward a nevemet motyogta, de olyan halkan, hogy csak én hallottam. Fojtogatni kezdett az elfojtott zokogás.
- Bellát már észre sem veszitek? – kérdezte Gill hangosan, a kérdését a Culleneknek szegezve. Mindannyian döbbenten torpantak meg.
- Tessék? – fordult Alice Gillhez csilingelő hangon.
- Ki vagy te? – kérdezte Rosalie ellenségesen.
- Gillian Volturi, Bella lánya.
- Bella? – visszhangzott több szájból is a nevem.
- Hát persze – morogta Aro, és úgy nézett rám, mintha keresztbe akarna lenyelni. Sikerült átvernem, és ez nem tetszett neki. Hirtelen egy tekintetet éreztem magamon. Edwardét. Engem nézett.
- Bella – mondta ki csodálkozva a nevem. Mint egy kisfiú, aki először ízlelgeti a szavak értelmét. Nem tudom, hogy mikor álltam fel, mikor indultam el felé, de azt tudom, hogy bizonyára nem voltam magamnál. Már csak azt éreztem, hogy remegő kezei szorosan átölelnek, és többet nem eresztenek. Az ajkai lecsaptak az enyéimre, és én képzeletben elrepültem a Mennyországba. Olyat éreztem, mint még soha, és a testem felrobbant az elfojtott vágyaktól.
De aztán zokogni kezdtem, könnyek nélkül, szaggatottan, és csók, a mennyei pillanat félbeszakadt. Ráemeltem a tekintetem, és láttam, hogy ő is sír. Felismert. Tudta, hogy ki vagyok. Tudta, hogy miatta vagyok itt, tudta, hogy élek. És tudta, hogy szeretem. Nem kellett ennél több ebben a pillanatban.
És hogy mi volt mégis a legjobb? Hogy immáron mindketten szabadok voltunk.

Diamond Blogger Díj


Szabályok:

1. Megköszönöd, akitől kaptad, és belinkeled

2. Elküldöd azoknak, akik szerinted megérdemlik (max 10 ember).

3. Értesíted őket az ajándékról =)

4. Leírod, miért szeretsz másoknak írni.

5. Pár mondatban bemutatkozol a nagyvilágnak =)




Köszönöm Szépen Nektek:

  1. Nikcimaci

  2. Join

  3. Daniella

  4. Solya

  5. Szimcsi555



Akiknek elküldöm:


  1. Doree

  2. Iccsinee

  3. Drusilla

  4. Rosalice

  5. Tia


Küldeném még sok mindenkinek, de nagyon kevés időm van olvasni, és többnyire csak őket olvasom :$

Miért szeretek írni?
Mert jó :) Tulajdonképpen nem is tudom. Az a baj velem, hogy túl sokat gondolkodom, és ha nem írnám ki magamból a gondolataimat, a fantáziám szüleményeit talán gondolat túltengésem lenne. A másik ok, pedig hiába várom, hogy más írók olyat írjanak, amit olvasni akarok, így inkább megírom én magam :) Egyszerűen jó érzés :) És szeretnék egy napon igazi író lenni kiadott könyvekkel.

Pár mondat magamról:

Én egy 16 éves átlagos lány vagyok, akinek túl sok álma van, és aki túl sokat gondolkodik. Álmom, hogy egyszer igazi íróvá váljak, és hogy az írás a munkám is lehessen. Imádok olvasni, írni, gépezni, imádom a barátaimat és a barátomat :$, szeretek nevetni, táncolni, beszélgetni, stb...

2010. március 21., vasárnap

Díj


Ez egy blogger díj. A szabályok a következők:
1) ha valaki adja, én elfogadom, ellenvetés nélkül.
2)a logót(ami am szerintem egy pöppet béna) kirakom a blogomba.
3)a szabályzatot kirakom a blogomba.
4)megnevezek hat másik blogot, akiknek átadom a címet.
5)kitöltöm a tesztet, és kirakom a blogomba.
6)megnevezem, hogy kitől-, és mikor kaptam, és nagy, színes betűkkel kirakom a blogomba.
7)betartom a szabályokat

Ezt a díjat tőlük kaptam:

Lyna
Tia
Doree
Rosalice
Anyíta
Haylie


Nagyon köszönöm Nekik!! (L)

Akiknek továbbítom:

Doree
Rosalice
Iccsinee
Tia
Drusilla
Nikcimaci


Név: Ginewra, Barbíí
Lakhely: Magyarország, Sopron
Születési hely: Győr
Magasság: 157 cm (legnagyobb bánatomra csak néhány centiméterrel csúsztam át a törpe kategórián)
Névnap: december 4.
Foglalkozás: diák, amatőr fanfic író :)
Testvérek: nincs :(
Anyanyelv: magyar (sajnos :$)
Beszélt nyelvek: magyar, angol
Gyűjtemény: könyv, film, képeslap
Cipőméret: 37
Iskola: Sopron - Fáy
Kedvencek: hát... öö...
Hobbi: írás, olvasás, msn, barátokkal lenni, bulizni
Zsebpénz: Ez már tényleg magánjellegű, erre most tényleg válaszoljak? :O
Kívánság: Kiszeretnék adni egy szép napon - legalább - egy könyvet, és hivatásos író szeretnék lenni. És még sok millió reménytelen ábránd, kívánság...
Álom: Detto, valamint boldogan élni, míg meg nem halok. De azt hiszem kinőttem már a mesékből :)
Szerencseszám: 13
Szeretnék találkozni: Most ide bizonyára egy sztárnak a nevét kellene írnom, de tulajdonképpen engem nem érdekelnek a hírességek. Ők is ugyanolyan emberek. Bár talán Stephenie Meyerrel vagy JKR-rel találkoznék...
Háziállatok: nincs.

2010. március 17., szerda

Servitude for the freedom - 17. fejezet

Látomás

(2011. 05. 01. Skócia)

Jasper békés, szeretetteljes karjaiban feküdtem, a kényelmes kanapén. Szegényt tegnap teljesen lefárasztottam egy egész napos vásárolgatással. De már rám fért. Mióta Rosalie és Emmett újra elmentek két éve, magányos lettem barátnői szempontból. De őket is megértettem, hogy felejteni akarnak. Megértem, ha időre van szükségük nekik is arra, hogy újra a régiek legyenek. De ezt miért nem lehet együtt? Esme mindennap felhív, de ez nem ugyanaz. Hiányoznak. Ők a családom, és olyan furcsa minden így kettesben.
Nem mintha nem lenne jó, mert szeretem Jaspert. Nagyon.
- Melyik filmet nézzük, kedvesem? – kérdezte Jasper, és elgondolkodva figyelte a dvd gyűjteményünk.
- Nekem mindegy. Mit szólnál az Álmomban már láttalak-hoz?
Jasper elhúzta a száját.
- Kedvesem… tudom, hogy mennyire imponál neked a cím… de muszáj századszorra is megnézni?
- Több mint egy éve nem láttam – húztam el a számat durcásan. – És most olyan romantikázó hangulatom van.
- Ahhoz nem kell film – mondta vigyorogva, és mielőtt felállt, megcsókolt. – Jó, rendben. Nyertél, de utána háborús filmet nézünk. Ha te csöpögni akarsz, akkor legyen már nekem is valami örömöm.
- Lesz nyugi – nevettem fel, és csendesen figyeltem, ahogy a kiválasztott dvd-t kezdi keresni. Kezeivel végig simított az állványon… aztán egy teljesen más kép jelent meg a szemem előtt. A látásom elhomályosult.

„Egy sötét alagútrendszert láttam magam előtt, két piros csuklyás alak masírozott végig rajta. Aztán cellák tűntek elő a semmiből, amik mögött vámpírok voltak. Egyikük se volt túl jó állapotban, csillogott a szemük a mérhetetlen szomjtól. A két őr az utolsó cella előtt állt meg, majd feltárták azt. Egy vérszomjas vámpír ugrott a torkuknak… majdnem. De ők néhány határozott mozdulattal lefogták.
- Vigyük az Urak elé, már várják őt – szólalt meg egy mély rekedtes hang. A fogoly szabadulni próbált, de az ő szemében mégsem csillogott olyan mértékű őrület, mint a többiekében. Csak szomjas volt, és a bezártság sem segített rajta.
Aztán felismertem. Edward volt az.
Mint a bábut, úgy rángatták maguk után. Edward vadul ellenkezett, de nem volt elég erős. Valamit mondott, de nagyon halkan.
- Bella – suttogta maga elé. Arcán néma beletörődés látszott, és fájdalom. Mintha egy pillanatig lehullott volna az őrültség hályoga a szeméről.

Egy nagy terembe vitték, ahol rengeteg vámpír tartózkodott. Középen az Uralkodóhármas, Aro, Caius és Marcus. Mindkettejük arcán felsőbbséges, gúnyos vigyor ült. Úgy szemlélték a behozott, majd földre dobott Edwardot.
- Isten hozott köztünk Edward Cullen. Örülök, hogy betértél. Éppen egy fontos ügyet tárgyaltunk… de rád maradt egy kis időnk – kezdte Aro gúnyosan.
- Hajlandó vagy csatlakozni hozzánk, Edward Cullen? – kérdezte Caius halkan és fenyegetően. Edward még csak fel sem nézett, kifejezéstelenül meredt a semmibe.
- Hát jó… megkérdezem még egyszer… Élsz eme nagylelkű ajánlattal? Csatlakozol?
- Nem – hangzott egy gyenge, megtört válasz. Szinte lehelte a szavakat, mégis mintha valami különös határozottság áradt volna belőle.
- Hát legyen. Így nincs több ok az életben maradásodra. Vagy… van egy ötletem. Kegyes leszek hozzád – torzult el Aro arca egyetlen hatalmas vigyorrá. – Ha bárkinek van ellenvetése a halálos ítélet ellen… akkor szabadon engedlek – vigyorgott, a földön lévőhöz, akiben tudatosult, hogy Aro rendkívüli ajánlata csak a látszat kedvéért volt. Ugyan ki kegyelmezne, neki?
- Nekem van – csendült fel egy lágy, női hang a terem egyik sarkából. Minden szem a nőre szegeződött, aki kecses léptekkel sétált közelebb. Ő másnak tűnt, mint a többiek… - Elengeded, Aro?
- Ma másodszorra szegülsz ellen az ítéletemnek.
- Muszáj betartanod a törvényt.
- Tudom.”


Önkívületemben sikoltoztam. Éreztem, hogy két erős kéz vadul rázogat, és aggódva szólongat. De én nem tudtam szabadulni a képektől, fájdalom áramlott a testem minden szegletében.
A döbbenet és a sokk lebénított. Nem tudtam semmit mondani Jaspernek, hogy megnyugodjon.
- Alice… ALICE! - szólongatott ijedten. – Mi a baj kicsim? Kérlek… válaszolj – csuklott el a hangja a félelemtől. – Nyugalom… - csitított, mikor könnyek nélkül zokogni kezdtem, és görcsösen kapaszkodtam a testébe.
Még akkor sem voltam ilyen állapotban, amikor Edward halálát láttam. Amit most láttam… még nagyobb bűntudatot ébresztett bennem.

Nem tudom, hogy meddig zokogtam, de egy idő után megnyugodtam. Legalábbis kívülről, a lelkemben vihar dúlt. Edward élt. Éveken át élt szomjasan, pokoli körülmények között egy sötét ketrecbe zárva. Miközben mi nem tettünk érte semmit. És az a nő… Ki lehet? Még soha nem láttam ezelőtt, de mégis úgy érzem, hogy ismernem kéne őt… de mégse.

És volt még egy másik nő a teremben, aki annyira ismerős volt. Bellára emlékeztetett. De Bella meghalt! Jacob is azt mondta. És ha mégsem halt volna meg, hogyan lenne Volturi? Pedig ugyanolyan volt, mint annak idején a látomásaimban láttam, csak vörös szemekkel. Kicsi Bella, mint egy vörös szemű Volturi? Lehetetlen. Csak hasonlít Bellára, nem lehet ő…

- Alice? – kérdezte Jasper finoman. Ránéztem, és láttam, hogy megkönnyebbül. – Mit láttál?
- Jazz… - suttogtam rekedten. – Hívd fel a többieket, Rosalie-t, Emmettet, Carlisle-t, és Esmét, hogy azonnal jöjjenek ide, amilyen gyorsan csak tudnak – jelentettem ki határozottan, mert megmenteni őket csak együtt tudjuk. Istenem… miért nem láttam eddig? Bella… Ó, Bella! Mennyit szenvedhetett! Hogyan lett vámpír? Hogyan került oda? És Edward? Szinte éreztem, hogy milyen rossz állapotban van. Alig reagált a külvilág zajára…
- De – ellenkezett, mire leintettem. Erre nem volt idő. Minél előbb meg kell, beszéljük, hogy hogyan jutunk el Olaszországba. Nem tudom, hogy mikor következik be a látomásom, de valami azt súgta, hogy vagy holnap, vagy holnapután. Még van remény. Nem hagyhatom, hogy most tényleg meghaljanak… hiszen Aro miért kegyelmezne Bellának, Edwardnak, vagy annak a harmadik nőnek?
- Kérlek…
- Megyek – sóhajtott, majd egy villámgyors mozdulattal a telefon után nyúlt. Valahonnan messziről hallottam a hangját, de az agyam máshol járt. Edward körülményeit még nagyjából megértettem, mert eszembe jutott, hogy Carlisle könyvében olvastam, hogy előfordul, hogy börtönbe zárnak egy vámpírt… de Bellára nem találtam magyarázatot.
Te jó ég…
Felsikoltottam a felismeréstől, Jasper ijedten mellettem termett. Most már tudtam a választ, és rádöbbentem, hogy milyen ijesztően idióta vagyok… voltam.

- Majd mindent elmondok, Jasper – szólaltam meg és egy óvatos puszit nyomtam az arcára. – Jönnek?
- Carlisle és Esme Londonban vannak, nemsokára itt vannak, Rosalie és Emmett pedig Írországban, de ők is pár óra és jönnek. Csak át kell úszniuk a tengert, úgy gyorsabb. Azt mondtam, hogy vészhelyzet van. Sose láttalak még ilyen állapotban.
- Még soha nem döbbentem meg ennyire és ilyen bűntudatot sem éreztem még soha – mondtam halkan, és felálltam. – Egyedül lehetnék egy kicsit? Elmegyek sétálni. Kérlek, ne aggódj értem, jól vagyok. Ha itt lesznek a többiek, mindent elmondok.
- Rendben – sóhajtotta, majd némán figyelt, amíg távoztam.

Nem kellett aggódnia, mert nem mentem messzire. Csak egy kicsit ki kellett, hogy szellőztessem a fejem. Muszáj volt kimennem, mert odabent szétrobbant volna a fejem a gondolatoktól. Ó, hogy lehettem ilyen hülye… mit élhetett át Edward?? Sütött róla a fájdalom, nagyon remélem, hogy nem késő… Bellát biztosan képzeltem, de Edwardot még megmenthetjük, meg kell, hogy mentsük! Muszáj…

Hatalmas fékezéssel állt meg a házunk előtt egy fekete autó, és felkaptam a fejem. Észre se vettem, hogy már órák óta kint vagyok, és hogy Jasper a teraszról figyelt. Esme izgatottan pattant ki a kocsiból és a nyakamba vetette magát, majd a szerelmemet célozta meg.
- Mi történt? – nézett rám aggodalmasan.
Magamra erőltettem egy kis mosolyt.
- Amint Rose és Emmett megérkezett, mindent elmondok. Ne idegeskedjetek… ez voltaképpen jó dolog.
- Jó? – nézett rám Jasper döbbenten. – Árad belőled a fájdalom.
- Ne aggódj – vontam meg a vállam, és elindultam a nappaliba. Körbevezettem Esmét, míg Jasper Carlisle-val beszélgetett. Aztán megérkezett Emmett és Rosalie.

- Mi történt? Ég a ház? – kérdezte Rosalie fújtatva, és idegesen söpörte ki a szeméből a vizes tincseket. – Remélem, hogy nyomós okod van arra, hogy átúsztattad velünk a tengert. Teljesen tönkrement a hajam és a ruhám.
- Rose – szólalt meg békítően Emmett.
- Nem gond, Rosalie, majd a szobámban rendbe szeded magad.
- Alice, mi történt? Jasper nagyon ijedt volt a telefonban – vette át a szót Esme, és engem figyelt. Elemezni próbálta minden rezdülésem, hátha kiolvas belőlük valamit.
Felsóhajtottam és belekezdtem.
- Látomásom volt… Edward életben van – vágtam bele a lényegbe, mire döbbent csend telepedett körénk, egészen addig, amíg Esme fel nem sikoltott. Bellát egyelőre nem mertem megemlíteni, finoman akartam adagolni a híreket. Hiszen az nem is biztos…
- Alice… - szólalt meg Rosalie finoman. – Bármennyire is fájdalmas, de Edward halott.
- Megkérdeztük, Alice – szólalt meg Carlisle fájdalmasan.
- Hazudtak nektek. Nem tudom, hogy miért nem láttam előbb, vagy hogy most miért láttam, de azonnal oda kell mennünk. Emlékszel a könyvedre, Carlisle? – néztem az apámra. – Előfordul, hogy vámpírokat zárnak egy hatalmas földalatti börtönbe, és kínozzák őket évekig, hogy azok csatlakozzanak hozzájuk.
- Nem… - suttogta Carlisle megrendülten.
- Edward ott raboskodik, de hamarosan, talán holnap, érte mennek. Megkérdezik, hogy csatlakozik-e, de ő nemet mond. Aro, Caius és Marcus meg akarja ölni.
- Te jó ég… mint valami brazil szappanopera – mormogta Emmett, mire Rosalie belebokszolt a vállába.

- Én mindenképpen érte megyek, de ti? Velem tartotok? – néztem rajtuk végig.
- Természetesen – szólalt meg először Jasper, majd a többiek is csatlakoztak. – Mi van még? – kérdezte, mikor percekig hallgatásba burkolóztam. Megérezte, hogy titkolok még valamit.
- Edward nagyon rossz állapotban van. Mióta ott van nem ivott, és biztos vagyok benne, hogy Jane vendégszeretete határtalan. Alig érzékeli a külvilágot és nagyon gyenge. De ez még nem minden…
- Mi van még? – kérdezte Jasper.
- Aro iróniából feltett egy kérdést. Azt ajánlotta, hogyha bármelyik Volturinak van ellenvetése Edward halála ellen, akkor szabadon engedi. De én félek, hogy mindkettőjüket megölik.
- Kiállt mellette valaki? – kérdezte Jasper döbbenten. – Ki olyan merész és őrült, aki kiáll valakiért, akit halálra ítéltek, kockáztatva ezzel a tulajdonéletét?
Sóhajtottam.
- Nem tudom.

Fél óra múlva indulásra készen álltunk…

2010. március 16., kedd

Hírek :)

Sziasztok!

Most csak egy-két információt hoztam nektek. Van jó és rossz hírem is :)

1. Terveim szerint a Servitude for the freedom lesz előreláthatólag az utolsó Twilight fandomban alkotott regényem. Sokat gondolkoztam ezen, és úgy döntöttem, hogy inkább önálló, saját történetekben próbálnám ki magam, és egyszerűbb csak arra koncentrálnom. Persze ez a novellákat és a kisregényeket nem zárja ki, csak hosszabb művekbe már nem szeretnék belekezdeni.

2. A Servitude for the freedom-mal kapcsolatban még annyit, hogy előreláthatólag nagyjából kb 30 fejezet lesz a történet, és a következő friss még a héten, a napokban várható. :) Várom majd a véleményeket ;)

2010. március 15., hétfő

Servitude for the freedom - 16. fejezet

Nem várt segítség

„Néha a fénysugár onnan süt le ránk, ahonnan a legkevésbé sem várnánk.”

(2006. 10. 21. Volterra)


(Bella szemszöge)


Nem szabadott volna megölnöm Jane-t. Tudom, hogy hiba volt. Gill rettegő tekintete is erről árulkodik. Fél tőlem, és teljesen jogosan. Éppen akkor toppant be a nagyterem ajtaján, amikor fékezhetetlenül dobtam Jane fejét, egy hirtelen fellángoló tűzoszlopba. Valószínűleg levertem egy fáklyát és az gyulladt meg. Hihetetlen szerencsém volt, de inkább balsorsnak nevezném. Közönséges gyilkos lettem. Embereket ölök, és néhány napja egy vámpírral is végeztem.
Nem tudom, hogy mi ütött belém. Talán még sincs olyan nagy önuralmam, mint hittem. Nem tudtak megfékezni, egyikük képessége sem hatott rám. Pedig eddig legalább néhány hatással volt rám. Talán ez a képességem, hogy az agyam és a testem védelmezve van mindenféle idegen behatolástól. De azt nem értem, hogy fizikai erőt miért nem alkalmaztak ellenem, hiszen akkor Jane még ma is élne.

Növekedett az esküdt ellenségeim száma, bár Jane kiesett, így még többen lettek. Cora és Felix mellé, most Alex csatlakozott, de Renata is ellenségesen meredt rám. Heidi és Chelsea viszont közömbösen. Aro, Caius és Marcus tajtékzott és kiutaltak nekem egy cellát. Nem voltam fogoly, de mégis el akartak különíteni a többi családtagtól. Féltették őket. Tőlem.

Alec és Cora a halálomat követelik, a fekete hajú lány állandóan ostromol támadásaival, de még nem járt sikerrel. Talán sikerült elvonnom a figyelmét Edwardról, hiszen én lettem a legádázabb ellensége. Talán Jane megölésével aláírtam a halálos ítéletem. De nem amiatt éreztem bűntudatot, hogy kioltottam az életét, hanem mert most már biztos vagyok benne, hogy nem az vagyok, aki voltam. Meghalt bennem Bella Swan abban a pillanatban, hogy beléptem Volterra kapuján. Mérhetetlenül elveszett, és nem hozhatom vissza.

- Amy? – szólalt meg egy hang, és felemeltem a fejem. Meglepetten fókuszáltam Heidi tökéletes arcára. Talán ő nem gyűlölt úgy, mint a többiek.
- Heidi? – adtam hangot meglepetésemnek. – Hát te nem gyűlölsz?
- Soha sem kedveltem Jane-t, és a kisded játékait. Nem helyeslem a halálát, de végtére is még újszülött vagy. Én elnézem neked.
- Aro lehiggadt?
- Még nem. Nagyon különleges becsben tartotta a kis bestiát, szinte a lányának tekintette.
- Akkor miért nem állított le? Mindez nem történik meg, ha valaki lefog és megfékez.
- Te is tudod, hogy nem hatnak rád a képességeink, talán ebben nyilvánul meg a tiéd. Fizikai erővel pedig nem avatkozhattunk be. Íratlan szabály Volterrában, hogy ha két családtag összecsap, akkor nem állhatunk közéjük, legalábbis nyílt testi erővel nem. Ez lehet előny és hátrány is.
Bólintottam.
- Tehát Cora minden következmény nélkül megölhet engem.
Heidi kifejezéstelenül bólintott. – Valóban, de nem fogja megpróbálni, amíg nem biztos a dolgában. Mindenki mással szemben győzne, de a képessége nélkül sokkalta erősebb vagy nála. Cora nem szeret veszteni, és a türelemnek sincs híján. Akkor fog támadni, amikor a legvédtelenebb vagy.
- És mellette áll Felix és Alec is – állapítottam meg közömbösen. Nem féltem, nem éreztem szükségét. Mégis mitől félnék? A haláltól? Ugyan már… annál semmi nem lehet rosszabb, mint Edward mellett lenni úgy, hogy tudom, hogy többé soha nem lehet az enyém. Hiszen azt sem hiszi el, hogy valóban itt vagyok. Mi értelme hát mindennek?
- Igen, de ők nem olyan veszélyesek. Felix ugyanolyan, mint az összes férfi, megy a férfiassága után. És bár megsértetted az önérzetét, mégsem ölne meg téged. Ahhoz túlságosan szépnek talál. Alec sem igazi ellenfél. Természetesen dühös, amiért megölted a nővérét, de ő nem az erőszak híve. Meg van benne a gonoszság szikrája, de benne lovagiasság és kedvesség is veszett el. Kettőjük közül ő örökölte a több emberséget. Soha nem ölne meg téged, de szervezkedni biztosan fog a hátad mögött. Szerette Jane-t. Egyébként Gill miatt ne aggódj, Demetri és én vigyázunk rá. Aro is megkedvelte a kislányt, annak ellenére, hogy undorodik tőlünk. Chelsea most tanítja őt olvasni.
- Tényleg? – lepődtem meg.
- Igen, hiszen mégiscsak egy Volturi. Nem lehet tudatlan, és amilyen gyorsan fejlődik, hamar felnő. Egyébként… szeretne beszélni veled.
- Hát nem haragszik?
- De igen, de most az eszére hallgat. Mikor hozhatom le?
- Amikor csak szeretnéd – feleltem izgatottan. Gill viszontlátásának a lehetősége boldogsággal töltött el, hiszen rettentően hiányzott már nekem a kislány. Az állandó vidámsága és életszeretete mindig feldobta depressziós napjaim.
- Itt vagyok – csendült fel egy bizonytalan hang és megpillantottam Gillt, amint engem figyel. Nem láttam a tekintetében szeretetet, de ezúttal gyűlöletet sem. Talán még van remény arra, hogy megbocsásson nekem.
- Gill! – kiáltottam fel, de a rácsok az utamat állták. El is felejtettem, hogy fogolyként korlátozva vagyok. Egy gyilkosság miatt, amit én követtem el. – Heidi, magunkra hagynál? – fordultam barátnőmhöz, aki mosolyogva bólintott, majd távozott.

- Tudom, hogy meg van rólam a véleményed – sóhajtottam néhány percnyi kínos csend után. Nem válaszolt, csak némán nézett engem barna szemeivel. – Tudom, hogy most mit látsz.
- Mit? – kérdezte közömbösen, de valami villant a tekintetében. Már nem az a kislány volt, akit megismertem. És bár nem lett sokkal idősebb… mégis hamar felnőtt.
- Egy vörös szemű szörnyeteget, aki ha nem jön ide, akkor élne az édesanyát, Cely. Egy undorító vámpírt, aki rácsok mögött van egy kíméletlen gyilkosság miatt.
- Te tényleg ezt gondolod magadról? – kérdezte döbbenten. Gyermeki arcán meglepettség futott végig.
- Már nem haragszol rám?
- Dehogynem haragszom. Valakit mégiscsak hibáztatnom kell anyu haláláért. És ha nem jöttél volna ide, akkor még valóban élne, de jobb lenne?
- Ezt hogy érted?
- Anyu szenvedett. Mindennap pokol volt neki, és most elmehetett angyalnak. Ő járt a legjobban. Ráadásul reményt adtál a szabadulásra, már nem vagyok fogoly. Volturi lettem, és bár hányni tudnék a fajtátoktól… ez félig az én fajtám is. Ha te nem lennél mind a ketten - anyu is, és én is – a föld alatt halnánk meg. De így… szabad vagyok. Nem akartam rajtad levezetni a fájdalmam, csak úgy szeretném, ha anyu is velem lehetne… - hajtotta le szomorúan a fejét.
- Annyira sajnálom – sóhajtottam. – És szörnyű bűntudatom van, amiért most sem lehetek teljesen őszinte veled.
Felkapta a fejét, aztán mikor biccentettem a Volturikra célozva, megértette.
- De ígérem, hogy egy nap, minden titkomat megosztom veled. És… bármi van, rám számíthatsz.
- Mondták, hogy örökbe szeretnél fogadni. Tényleg? – nézett rám és mintha örömöt láttam volna a szemeiben.
Bólintottam, mire hálásan elmosolyodott.
- Kijuttatlak innen, ígérem – nézett rám, majd villámgyorsan megfordult, hosszú sötét haja a hátának csapódott, majd eltűnt a sötétségben.

Percekig csak döbbenten meredtem utána, majd leültem a földre. Próbáltam megemészteni az imént történteket. Már nem az a kislány állt előttem, akit megismertem. Egy tinédzsert láttam, akinek szavaiban felelősségérzet és komolyság látszott. Érettebb volt akármelyik felnőttnél, holott ő volt mindenidők legfiatalabb tinédzsere, a gyors növekedése miatt.

Gyönyörű lány lett, és napról napra egyre inkább hasonlít az édesanyjára, akire örökké legjobb barátnőmként fogok emlékezni, a versenyt talán csak Alice veheti fel vele. Vajon, Alice miért nem látja, hogy itt sínylődik a bátyja? Miért nem sietnek a segítségére? Vagy talán tudják, de nem jönnek? Nem, az lehetetlen! Alice és Esme soha nem hagyná, és Carlisle sem hagyná cserben a fiát… Bár… Engem is a lányuknak tekinttettek, ők maguk mondták. Ha a lányukat cserbenhagyták, a fiúkkal is képesek lennének megtenni? Bizonyára nem, mert az egy dolog, hogy én nem voltam elég jó ahhoz, hogy Cullen legyek… de Edward már az volt. És egy Cullen soha nem hagyja magára azt, akit szeret… De persze én vagyok a kivétel, mert engem mind a heten magamra hagytak.

(Gill szemszöge)


Nem voltam buta, tudtam, hogy Amy mit titkol előlem. Gyakran hallottam, hogy miről beszélgetnek anyuval, és tudomást szereztem arról is, hogy Amy miért jött önként raboskodni ebbe a pokolba. Tudtam, hogy nem Amy a neve, bár ezt anyának se mondta el, és mégis kitaláltam. Nyomoztam egy kicsit, Aro mindent megengedett nekem. Ráadásul ő maga mesélt nekem más vámpírokról és szóba került egy Bella nevű lány, aki elcsavarta az egyik Cullen fejét. Egyből tudtam, hogy ő lenne Amy, és nemsokára azt is megtudtam, hogy miért van itt. Ettől fogva már nem tudtam ráharagudni. Hiszen nem ő ölte meg az édesanyámat, és ha tudta volna, biztos vagyok benne, hogy megvédelmezi. És azért, hogy idejött – a szerelméért és az önzetlenségéért – nem hibáztathatom.

Nem a szobám felé vettem az irányt, mikor elbúcsúztam Amytől, hanem tovább mentem a foglyok folyosóján. Fogalmam sem volt, hogy hogy néz ki ő, akit keresek. De ahogy megpillantottam távolba révedő fekete tekintetét, remegő testét, hófehér arcát, egyből tudtam, hogy ő az, akit keresek. Fogalmam sincs, hogy honnan, de mindig jók voltak a megérzéseim.

- Edward? Edward Cullen? – kérdeztem bizonytalanul, de válasz nem érkezett. A teste viszont megrándult a megszólításom hallatán. Nem tudtam, hogy mit kezdjek egy elmeháborodott vámpírral, de mindent meg kellett tennem, hogy segítsek. Amy is mindent megtenne értem.
– Bella barátja vagyok – mondtam, mire ő felkapta a fejét. Zavaros szemeiben, mintha egy kis érdeklődés vegyült volna. – Azért jöttem, hogy segítsek és hogy szabad légy.
- Nem álmodtam? – kérdezte rekedten, de fogalmam sem volt, hogy mire céloz. – Bellát. Tényleg… itt… ő?
Bólintottam.
- Uramisten… - suttogta meggyötörten. – Mit tettem… miattam… az én hibám…

2010. március 1., hétfő

I miss you


Egy Jasper szemszögű novella a New Moon idejében :) Remélem, hogy tetszeni fog ;)

Hát tényleg elment. Csak egy röpke búcsúcsókot lehelt az ajkaimra, majd egy ugrással eltávolodott, és felszállt a repülőre. Nem akartam elengedni. Féltettem. Tudtam, hogy mennyire megviselte Bella halála, és most még oda is megy, hogy segítsen a temetés megszervezésében. Biztos voltam benne, hogy a mi Bellánknak lesz a legszebb temetése. Akkor is, ha lelkileg mindnyájan belerokkanunk. De ez kizárólag az én hibám. Ha akkor jobban uralom a bennem tomboló vérszomjas szörnyet, akkor mindenki boldog lenne, és Bella is élne. Edward magát fogja hibáztatni, és talán még nagyobb depresszióba merül. Éreztem magamon a fájdalmát, és bántott, hogy nem bírom elviselni. Pedig megérdemlem. Ha én nem támadom Bellára… Alice sem szenvedne.

- Minden rendben, Jasper? – nézett rám Tanya aggodalmasan. Biztosan látta rajtam, hogy semmi sincs rendben. Éreztem az aggodalmát és a sajnálatát. Nem engem kéne sajnálni.
- Alice elutazott… egy kis időre – feleltem, mintha ez mindenre magyarázat lenne. Még a kedvesemnek se mondtam meg, hogy miért nem tartok vele. Azzal védekeztem, hogy Edward azt mondta, hogy ne ártsuk bele magunkat az életébe, hadd éljen boldogan. Valójában nem ezért nem mentem. Féltem, hogy a jelenlétemmel még nagyobb bajt okoznék. Most kire támadnék rá? Charlie-ra? Reneé-re? Jobb, ha nem megyek vissza, nem akarok még több bajt okozni.
- Értem, de biztos hamar visszajön. Csak ez a baj?
- Nem – feleltem. – De jobb, ha inkább majd Alice mondja el – hárítottam Tanya kíváncsiságát. Nem akartam fűnek-fának elújságolni Bella halálhírét. Hiszen még Edward sem tudja. Addig örül az amerikai erdőállomány.

Nem voltam túlságosan társasági lény. Többnyire csak Alice társaságát élveztem, és persze régebben a családomét. Amíg szét nem romboltam az életünket. A szerelmem mindig azt mondta, hogy ne érezzem felelősnek magam, de nem tudott meggyőzni, mert boldogtalan volt. Csak úgy sütött róla a fájdalom. Nevetni is ritkán láttam, és egy mosolya sem volt őszinte. Ő is magát okolta, még akkor is, ha a vállamra vettem minden felelősséget. Ő szerinte előre kellett volna látnia. De kérdem én: Egy, hogy jövőbe lát, de hogyan lehetne felelős minden tragédiáért? Ő sem láthat, tudhat mindent. Tudom, hogy itt a probléma, és ez zavarja, de én így szeretem.

Imádom a mosolyát, a szertelenségét, koboldszerű, lágy vonásait, bizsergető, édes csókjait, gyermeki izgatottságát, nyughatatlan, bohó természetét, és szeretetteljes lényét. Őt nem lehet nem szeretni, még Rosalie jégpáncélján is képes volt áthatolni már a kezdetekkor is. Nekem ez sose sikerült, még ha testvéreknek valljuk is magunkat. Jobban értettem az érzéseit, mint bárki más, mégsem engedett magához közel. Talán pont ezért.

Másnap reggel csörrent meg a telefonom. Viharsebességgel kaptam utána, és szinte örömtáncot jártam, mikor megláttam a kedvesem nevét a kijelzőn.
- Alice! Minden rendben? – kérdeztem izgatottan, boldog voltam, hogy végre hallhatom a hangját.
- Bella él – felelte, és szinte láttam, hogy mosolyog. De mégsem hallottam ki a boldogságot.
- Hogyan? – lepődtem meg, de nem mintha nem örültem volna. Egy mázsás súllyal kevesebb nyomta a vállamat. – De hát láttad…
- Tévedtem… vagyis tényleg leugrott arról a szikláról. Szórakozásképp. Először azt hittem, hogy ez valami vicc. Bella és az extrémsportok?
- Ezt ő mondta? Jól van?
- Igen, vagyis… fizikailag mondhatjuk, hogy jól – felelte szomorúan. – Reggel beszéltem Charlie-val, megkérdeztem, hogy hogyan viselte a távozásunk.
- És?
- Nagyon rosszul. Borzalmas volt végig hallgatni, és sütött a szavaiból a fájdalom. És a legrosszabb, hogy Bella még most is árnyéka önmagának. Rémesen néz ki. Mikor meglátott, örült nekem, érted? Elárultam őt, búcsú nélkül magára hagytam, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám, de ő… a nyakamba ugrott!
- Bella már csak Bella marad – mosolyogtam. Mindig megleptek a lány reakciói, annyira különbözött más emberektől. – Most hol van?
- Hm – morogta ellenségesen, amit nem tudtam mire vélni. – Egy pár hete átváltozott vérfarkassal beszélget – szűrte ki végül a lényeget, mire felpattantam.
- TESSÉK?! – üvöltöttem. Ezt nem tudtam mire vélni. La Pushban voltak régen vérfarkasok, addig oké. De mi köze hozzájuk Bellának és mióta változnak át újra az alakváltók?
- Jól hallottad, és még csak meg se akadályozhatom. Bízik benne, a legjobb barátja.
Sóhajtottam.
- Talán igazad van, Jazz. Bella már csak Bella marad, de én így szeretem. Nem akarom, hogy megváltozzon.
- Azt hiszem ezzel mind így vagyunk. Akkor meg is mondom Rosalie-nak, hogy Bella él.
- Rosalie?
- Tegnap este hívott, téged keresett. Muszáj volt elmondanom neki.
- Remélem, nem mondja el Edwardnak, most mennem kell. Megnézem a korcsot, hogy nem-e bántja Bellát.
- Rendben. Hiányzol.
- Te is nekem – felelte, majd letette. A telefonom után nyúltam és Rose számát tárcsáztam, de az foglaltat jelzett. Biztosan egy újabb ruhát rendelt. Majd hívom később.

- Halló? – szólt bele egy nyugtalan hang.
- Rose? Itt Jasper.
- Oh, hello – nyögte ki, és áramlani kezdtek felém az érzelmei. Még soha nem tapasztaltam nála ilyen mértékű bűntudatot. Aggódni kezdtem.
- Rose? Történt valami? – kérdeztem gyanakodva, aztán megvilágosodtam. – Ugye, nem? – estem kétségbe.
- Beszéltem Edwarddal.
- Hogy tehetted?! – kiabáltam. – Bella él! Ezért hívlak, Alice nemrég mondta el. Csak egy félreértés volt.
- Él? – nyögte ijedten.
- Igen, él! Edward mit mondott?
- Először nem fogta fel, hogy mit akarok mondani… aztán elnémult a vonal. Azóta próbálom hívni, de csak a hangposta jelentkezik. Annyira sajnálom!
- Ezt neki kellene mondanod – sziszegtem dühösen.
- Te mondtad, hogy meghalt! A drágalátos feleséged mindig mindent tud, miért most tévedett?! Neki miért nem neki mondod, hogy „Ezt neki kell mondanod” meg „Hogy tehetted”. Miért nem gondolkodott mielőtt elterjesztette a rémhírt?! Én azt hittem, tudja! Nem az én hibám! – támadott dühösen.
- A vádaskodással nem érsz el semmit. Most leteszem, felhívom Alice-t. Viszlát – köszöntem el, majd letettem. Aztán a kanapéra rogytam, és a fejem a kezembe temettem. Nem lehet igaz! És tényleg… kellett nekem beszélnem vele! Nem igaz, hogy nem bírja tartani a száját, direkt mondtam Emmettnek, hogy Edwardnak egy szót se! Erre tessék!

Megint megcsörrent a telefon.
- Alice?
- Jazz – szólalt meg síri hangon. Már tudtam, hogy tudja. Éreztem a fájdalmát, és éreztem, hogy valamilyen szinten még ő is magában keresi a hibát.
- Annyira sajnálom.
- Jazz… Bellával útban vagyunk Olaszországba – mondta ki hirtelen, és én megmerevedtem. Halott szívem egyetlen apró ponttá zsugorodott és erőt vett rajtam a rettegés…