Sziasztok!

Üdvözöllek titeket a blogomon, ahol általam írt novellákat és regényeket olvashattok Twilight témában, remélem, hogy tetszeni fog nektek! Ha elolvastál valamit, nagyon örülnék, ha hagynál magad után véleményt, mert én abból fejlődök. Jó olvasást ;)

Admin: Ginewra
Opening: 2009. 06. 26.
Theme: Twilight


2011. szeptember 2., péntek

Szünet :(

Sziasztok!
Már észrevehettétek, hogy nem volt egy ideje friss. Sajnos, elakadtam a történetben (megint) és nem tudom, hogy mikor tudom folytatni. Ráadásul most kezdem a végzős évemet és rengeteget kell tanulnom ha be akarok jutni valamelyik egyetemre. Amint lesz ihletem a történethez, folytatni fogom. Nem tudom mikor következik ez be, nálam sosem lehet tudni. 
Remélem, hogy megértitek!
Nagyon sajnálom!
Puszi:
Ginewra

2011. augusztus 30., kedd

Fontos!! Olvasd el!

Sziasztok!
Egy fontos dolgot szeretnék kérdezni tőletek. Van egy elkészült saját regényem, amit ki szeretnéd adatni. Viszont...őszintén szólva nem hinném, hogy a erre sor kerül rendes kiadói úton. Még van két kiadó, akik még nem adtak választ, de hozzájuk rengeteg kézirat érkezik, úgyhogy nem igazán tudok reménykedni ebben. Azért írok most, mert szeretném felmérni, hogy ténylegesen hány embert érdekelne a történetem kiadott formában. Ez a magánkiadás lehetősége miatt fontos. Legalább 50 embernek meg kéne lennie ahhoz, hogy belevágjak (ismerősökkel együtt). Valószínűleg 3000 Ft alatt nem tudnám adni, mert drága a magánkiadás is, és hozzájön még a postaköltség annál, aki messze lakik, de ha jól tudom a postaköltség 500 Ft alatt van.
Szóval ki az, aki megvenné a Lidércfényt könyvben? :) Ha nem ismered még a történetet, akkor látogass el a másik blogomra: http://ginewralidercfeny.blogspot.com/

Hogy a Múltam sötétjével mi legyen azt nem tudom. Nincs hozzá se ihletem, se kedvem :(

Puszi: Ginewra

2011. július 2., szombat

Múltam sötétje - 8. fejezet


Aggodalom

Zokogva rogytam a földre, és csak néztem azt a pontot, ahol Jaspert utoljára láttam. Tudtam, hogy Bella itt van mellettem, de mindent hirtelen olyan távolinak éreztem. Még soha nem haragudott így rám. Megérdemeltem. Nem számít, hogy mennyire vagyok összezavarodva, felelnem kellett volna. De egyszerűen… az agyam hirtelen leblokkolt. Most sem tudnék válaszolni, és soha nem fogja ezt megbocsátani nekem.
Kopogtattak. Nem néztem fel, de hallottam a lépteket. Juan volt az. Nem akartam, hogy itt legyen. Szóra nyitottam a számat, de a szavak ismét cserbenhagytak. Nem tudtam őt elküldeni.
- Jobban vagy? – kérdezte. Nem válaszoltam, makacsul hátat fordítottam neki. – Mary, kérlek…
- A nevem Alice Cullen – csattantam fel. A hangom hisztérikus jellege még engem is meglepett. De túl sok volt ez nekem. Éreztem a levegőben a családom megvetését. Aggódtak értem, de csalódtak is bennem. Egyrészt mert titkolóztam, másrészt Juan miatt. Ő rontott el mindent.
- Emlékezni fogsz rám, Mary. Már elkezdted érezni, elkezdtél emlékezni. Vissza fogsz térni hozzám. Nem látod a jövőnket?
- Téged nem látlak benne – feleltem, bár valójában semmit sem láttam. Túl zaklatott voltam. Szaporán vettem a levegőt, annak ellenére, hogy nem is lenne rá szükségem. – Mitől vannak velem ezek a dolgok?
- Csak akkor mondom el, ha visszatérsz hozzám – jelentette ki mosolyogva. Hallottam egy dühös morgást lentről.
- Szóval fenyegetsz. Akkor kénytelen leszek magam rájönni, vagy együtt élni vele.
- Egyedül nem leszel rá képes.
- Nincs egyedül – hallottam meg Bella hangját az ajtó felől. Leplezetlen gyűlölettel figyelte Juan nagyképű arcát.
- Nekem így is jó. Amint visszatérnek az emlékeid, könyörögni fogsz nekem. Most akkor búcsúzom, de hallani fogsz még felőlem. Mindig itt leszek neked, Mary. Megígértem, és betartom ezentúl a szavam.
- Tűnj el – suttogtam, de valahogy inkább marasztaltam volna. Talán már nem voltam ura önmagamnak. Magam sem tudtam, hogy vajon, mire van szükségem. Talán csak egyedül akartam lenni egy kicsit. Juan elment. Hallottam. A feszült csend nem szűnt meg. Talán azt várták, hogy mindent megmagyarázzak. De mit?
- Alice? Esetleg…
- Hogyan magyarázhatnék meg valamit, amit én sem értek? – kérdeztem csendesen. Bella némán leült mellém. Jól esett, mégis zavart a jelenléte. Sírni akartam, zokogni, tombolni. A régi életemet akartam, azt, amikor semmi baj nem volt velem, amikor még Jasper nem haragudott rám. Amikor még minden rendben volt.
- Szerinted megbocsát nekem? – kérdeztem Bellától.
- Persze, biztos vagyok benne. Csak túl sok volt ez neki. Talán azt hiszi, hogy… nem szereted.
- Én… össze vagyok zavarodva. Nem tudom, mit érzek. Fogalmam sincs, hogy mi történik velem, Bella. Magamra hagynál? Jobb szeretnék egyedül lenni egy kicsit.
Aggodalmasan bólintott, majd kiment. Felálltam és magamra zártam az ajtót. Nem mintha akadály lenne ez a vámpírok számára. Csak ki akartam fejezni valahogy, hogy ne zavarjanak. Hirtelen feszélyezni kezdett, hogy mindenki mindent hall. Minden mozdulatom, minden hangot, ami elhagyja a torkomat.
Egyedül akartam lenni. Elmenni messzire, ahol mindent átgondolhatok, és ahol nem olvasnak ki mindent a fejemből. Edward bizonyára alig várta, hogy kommentálhassa a fejemben lévő zűrzavart. Fogtam a cucctáskámat és beledobtam néhány ruhámat. Aztán a szemem előtt egy teljesen más kép jelent meg.
„Jasper egy barátságos szobában feküdt egy ágyon, amikor kopogtattak. Felnézett és rámosolygott a belépő Tanyára.
- Kényelmes a szoba? Addig maradsz, ameddig csak akarsz. És tudod… hogy nálunk mindig otthon érezheted magad.
- Köszönöm, Tanya – nézett rá Jasper kedvesen.
- Megvagytok…? Te és Alice? – tért Tanya egyből a tárgya. Edward után Jasper tetszett neki a legjobban. Most hogy Edward nős lett, lemondott róla, erre itt a lehetőség, hátha Jasper elhagy engem. Mindketten lélegzetvisszafojtva vártuk Jasper válaszát.
- Én… nem tudom – felelte szomorúan. Legszívesebben átöleltem volna, de Tanya megtette ezt helyettem.”

A féltékenység és a bánat elemi erővel öntött el. Hirtelen vágytam arra, hogy Denaliban legyek, de mégsem így döntöttem. Inkább a vállamra raktam a táskámat, firkantottam a családomnak egy rövid üzenetet, majd kiugrottam az ablakon és rohantam. Mielőtt még megállíthattak volna.

„Ne haragudjatok. Egy kicsit egyedül kell lennem, hogy átgondolhassak mindent. Majd jelentkezem. Alice”

Fogalmam sem volt, hogy merre rohanok. A fák elől ösztönösen tértem ki, és végül egy idegen városban találtam magam. Megtorpantam. Itt mégse leplezhettem le vámpírsebességemet. Így hát tettem néhány bizonytalan emberi lépést. Az emberek éppolyan átlagosak voltak, mint bármely máshol. Azzal a különbséggel, hogy ösztönösen óvakodtak tőlem. Még soha nem fordult ez elő velem, hiszen kedves mosolyom minden félelmet eloszlatott az emberekben. Kivéve, hogy most nem tudtam mosolyogni. Nem tudtam nevetni, és nem tudtam kedves lenni. Elárulva éreztem magam Tanya miatt, holott én voltam az, aki elárulta őt. Megtettem mindent, hogy összetörtem a bizalmát felém. És hol van egy házasság bizalom nélkül? Sírni kezdtem. Tényleg Jasper volt a mindenem. Még emlékszem, hogy mennyire boldogok voltunk, amikor Bella és Edward oldalán megérkeztünk Volterrából. Jasper szemében olyan boldogság ült, amit már nagyon régen láttam rajta. Nekem örült, hogy élek. Én tettem boldoggá. Hát akkor most miért nem vagyok képes rá?
Ezzel szemben viszont ott volt Juan. Aki úgy vonzott, mint egy mágnes, és aki tudta, hogy mi történik velem. Két tűz között álltam, egyedül. Hiába Bella, vagy akárki más… nem tudták, hogy mit érzek. Fogalmuk sem volt. Nem az ő testük kezdett furcsán viselkedni, illetve Bella egyszer már túl esett hasonlón, de annak megvolt az oka. Nekem pedig semmi. Semmi magyarázat.

(Bella szemszöge)

Tanácstalanul álltam az egész előtt. Éppen hogy hazaértünk és belecsöppentünk egy vulkánkitörésbe. Sajnáltam Alice-t, holott nem értettem őt. Együtt éreztem vele, de egy kicsit bántott, hogy így utólag kell mindent megtudnom. Edward arcát figyeltem.
- Miért ment el? – kérdeztem a szerelmemet. Néhány perce hallottunk, ahogy Alice egyszerűen kiugrik az ablakon és elrohan. Reménykedtem benne, hogy Jasper után megy. De nem voltam biztos, sőt… igazából kevés esélyt láttam rá. A család többi tagja is Edwardot nézte, egyedül Renesmee volt az, akit a szobájába parancsoltam.
- Volt egy látomása Jasperről…
- Jól van? – kérdezte aggodalmasan Esme.
Edward keserűen bólintott.
- Denaliban van, és ha Alice nem téved, akkor éppen Tanya vigasztalja.
Néma csend. Még levegőt sem mertünk venni hirtelen. Észrevétlenül roppantottam össze a szék karfáját tétlen dühömben.
- Hogy lehet ekkora barom? – csattant fel Emmett bosszúsan, kifejezve a saját érzelmeimet is. Alice-nek most támogatásra lenne szüksége, hiszen teljesen össze van zavarodva. Még soha nem láttam ilyennek, mintha nem is ő lett volna. A mindig vidám Alice. Hova lett? Juan miatt történt az egész. Magam mögött hagytam egy idilli álomvilágot, és mikor visszatértem csak romokat találtam a helyén.
- Nos… szerintem mindenki nyugodjon meg – szólalt meg Carlisle higgadtan, és megszorította a szomorú Esme kezét. – Egy kis… bonyodalom természetes a mi életünkben. Alice és Jasper megnyugszanak, beszélünk ezzel a Juannal és nem lesz semmi probléma.
Rosalie felhorkant.
- És persze boldogan élünk, amíg el nem égünk, nem igaz? – kérdezte gunyorosan, mire Emmett felkuncogott.
- Rosalie… - szólt rá Esme. Ő volt az, aki a legjobban a szívén viselte a család sorsát.
- Megnézem Renesmee-t. Bizonyára Jacob is mindjárt itt fog kaparni az ajtóban, jobb ha, előbb én beszélek a lányommal – sóhajtottam. Edward feszülten bólintott. Nem nézve végig az aggodalmas arcokon felmentem Nessie szobájába.
Ahogy arra számítani lehetett a kislányom duzzogva ült az ágyán. A kezét összevonta a mellkasa előtt. Pont olyan volt, mint egy átlagos tízéves, de gyönyörű szemeiben aggodalom csillogott.
- Mi van Alice nénivel? – kérdezte komoly hangon. Nem kezdett el hisztizni, ahogy más gyerekek tennék. Legalábbis egyelőre.
- Kicsim, ez bonyolult. De nincs semmi baj.
- Alice néni nem volt önmaga, és most sincs itt. Szóval? Tudom, hogy imád, és azonnal jönne ölelgetni és halálos vásárlási túrával ijesztgetni. Vidáman mosolyogna, és már azon tanakodna, hogy mit vegyek fel az elkövetkezendő hetekben. Jasper bácsit sem látom. Azóta, hogy felbukkant az a valaki, és furcsa dolgot mondott. Anyu, hogyan lenne az az idegen Alice néni férje? Amikor neki Jasper bácsi a férje!
Sóhajtottam. Néha nagyon bosszantó egy okos gyerek, aki mindent észrevesz.
- És miért ájult el Alice néni? Ugye, jól van? – kérdezte könnyes barna boci szemekkel. Leültem mellé és átöleltem.
- Alice nem emlékszik arra az emberre, feltehetőleg akkor ismerkedtek meg, amikor még ember volt. Ezért öhm… nagyon meglepődött. Kicsit összevesztek ezen Jasperrel és most elmentek mindketten egy kicsit, hogy együtt töltsenek egy kis időt kettesben.
- És tőlem el sem búcsúzott? – kérdezte szipogva. Olyan csalódottnak tűnt, hogy belehasadt a szívem.
- Személyesen sajnos nem tudott, azt hitte, hogy alszol. De azt mondta, hogy adjam át neked, hogy nagyon szeret, és hogy puszil.
- Így egy kicsit jobb – húzta el a száját. – De érzem, hogy nem vagy teljesen őszinte, anyu.
- Kicsim, én…
- Tudom, tudom, kicsi vagyok – sóhajtotta durcásan, majd felragyogtak a szemei. – Mikor találkozhatok Jake-kel?
- Ha szeretnéd, felhívhatod. Biztos vagyok benne, hogy szívesen átjön – mosolyogtam rá. Hirtelen eltűnt róla minden negatív érzelem, talán nem hitt nekem igazán, de szerette volna elhinni, hogy tényleg csak ennyi az egész.
- Annyira hiányzott. Köszönöm, anyu! – ölelt meg hevesen, majd a telefon után nyúlt. Kezdtem megszokni a gondolatot, hogy az én kislányomra már akkor lecsapott a szerelem, amikor én még fel sem épültem a szülésből… Pedig jó lett volna kisajátítani Edwarddal egy kicsit. De nem akartam fájdalmat okozni neki, úgyhogy muszáj volt összebarátkoznom a gondolattal.

Csak fél füllel hallgattam a beszélgetésüket. Alice-re gondoltam. Vajon, mi az, amit tehetnék érte? Keressem meg? Hol kéne keresnem? Hová mehetett? És mit művel Jasper? Nem volt még épp elég a baj, neki még többet kell csinálnia? Alice és Jasper mindig is az igazi szerelem, az álompár volt a szememben. Hihetetlennek tűnt, hogy amit ennyire biztosnak hittem, ilyen könnyen megtörhet. Néhány röpke pillanat alatt, néhány csepp kétely és egy bosszantó idegen miatt. Talán tényleg nem létezik olyan, ami tökéletes lenne.
Aggódtam. Alice miatt. Jasper miatt. De a legjobban talán a kapcsolatuk miatt. Lehet, hogy a vámpírházasságok örökre szólnak. De mi van, akkor, ha Alice kétszer is lett egy vámpír felesége? Akkor melyik tart örökké?


Sziasztok! Azért hoztam előbb a fejezetet, mert hétfőn nyaralni megyek és 12-e előtt nem nagyon fogok ráérni. Szóval itt a jövőheti fejezet :)

2011. június 29., szerda

Múltam sötétje - 7. fejezet

Összezavarodva


(Jasper szemszöge)

- Bellát hol hagytad? – kérdezte a szerelmem meglepetten.
- Mindjárt jön. Az ismerősöddel beszélget – felelte Edward és éreztem a meglepettséget áradni felőle.
- Milyen ismerősöm?
De a válasz magától érkezett meg. Bella lépett be egy idegen vámpír oldalán. Csendesen köszönt és én különös érzelmeket éreztem felőle. Alice hirtelen megingott mellettem és majdnem összeesett. Ijedten kaptam utána és megtartottam remegő testét. Semmit nem értettem. Miért nézi így a feleségem? Miért akart Alice elájulni? A vámpíroknál ez lehetetlen! Bár az utóbbi időben egyre furcsábban viselkedett és még soha nem aggódtam ennyire miatta.
- Alice?! – néztem rá aggodalmasan, és láttam, hogy ő is az idegent nézi. Meredten. Mi folyik itt? Egyre dühösebb és bevallom, féltékenyebb lettem.
- Ki vagy te? – szólalt meg végül halk, gyenge halkon. Szinte rá se ismertem. A férfi elmosolyodott, és szomorúság áradt felőle. Egy pillanatra megenyhültem, de a következő mondata minden empatikus érzelmemet szétrombolt bennem.
- A nevem Juan Davis, és a feleségemért jöttem – szólalt meg határozott hangon, és még mindig az ÉN feleségemre nézett. - Mary Alice Brandon Davis, emlékszel még rám?
Morogni kezdtem. Hogy mer ilyet hazudni? Az egész család felzúdult, hallottam, ahogy mindenki kiabál, de én csak dühödten meredtem rá és szét akartam tépni. Elengedtem a kedvesemet és már ugrottam volna, amikor Edward és Emmett mellém ugrottak és elkapták a karomat, hogy visszatartsanak. De ami ezután történt, arra nem voltam felkészülve. Egy puffanás. Úgy pördültem meg, mintha dróton rángattak volna. Alice feküdt a földön eszméletlenül. Az arca fehérebb még a szokásosnál is, a szemei csukva, a teste pedig ernyedten hevert néhány méterre tőlem. A levegő megfagyott. Edwardot és Emmettet is félrelökve rohantam a kedvesemhez. Megőrültem az aggodalomtól és a félelemtől. Csak egy dolog járt a fejemben: Elveszíthetem!

Carlisle is azonnal ott termett és vizsgálni kezdte. Odébb kellett mennem, hogy odaférjen. A Juannak nevezett férfira néztem, és nekiugrottam. Meg akartam ölni. Bevallom, elvesztettem a fejemet. De csak azt akartam, hogy ő essen össze, csak ő darabokban.
- Mit csináltál vele?! – vicsorogtam, miközben Emmett és Edward megpróbált lefogni és lenyugtatni, de nehezükre esett, mert a dühöm és az aggodalmam a képességem révén rájuk is átragadt. De azért bírtak velem. A szemem sarkából láttam, ahogy Renesmee szemei könnyel teltek meg, és Bella a karjaiba kapja, majd eltűnik vele az emeleten. Eközben Carlisle felkapja Alice-t, és Rosalie kíséretében követik Belláékat.
- Jasper, nyugalom – szólalt meg Edward. – Ki vagy te? És mi folyik itt? Azt mondtad, hogy Alice régi ismerőse vagy. Ezért engedtük, hogy velünk gyere.
- Már mondtam. Alice férje vagyok – felelte unottan. Felhördültem.
- Én vagyok Alice férje! – csattantam fel.
- Ez bizonyára félreértés, Juan – próbálta menteni a menthetőt Edward. – Alice a mi családunk tagja és évtizedek óta Jasper felesége.
- Az lehet – vonta meg a vállát. – De én sokkal régebb óta ismerem, előbb vettem el, mint te. Mielőtt átváltozott.
Csend. Döbbenten meredtem rá. Nem, az nem lehet. Alice férjhez ment volna emberként, egy vámpírhoz?! Teljességgel kizárt! Alice engem szeret.
- Hazudsz – sziszegtem.
- Nem kell hinned nekem. Bár nem értem, hogy mit talált egy vademberben, aki előbb akar ölni, aztán csak gondolkozni, esetleg kérdezni. Alice emlékezni fog rám. Most is velem van. Mint minden álmában.
- A vámpírok nem alszanak – jelentette ki Emmett.
- Ti nem is, de Alice igen. Vagy ezt sem mondta el nektek? – vigyorgott. – Nem azért jöttem, hogy veletek harcoljak. Szeretem őt, és vissza akarom őt kapni. Most még te vagy előnyben, de élvezd minden percét, mert amint emlékezni fog, engem választ majd – mondta határozottan a szemembe nézve.


(Alice szemszöge)

Amint visszatért a tudatom, tudtam, hogy baj van. Hallottam a veszekedést a fejem felett. Felrémlettek előttem a kósza álomképek, és próbáltam összerakni a mozaikdarabjait. Most már tudtam, hogy Juant az emberi életemből ismerem. És volt egy húgom. Cynthia, akit nagyon szerettem. Már biztos halott. De hogyan lettem volna emberi életemben egy vámpír felesége? A mondat kiverte nálam a biztosítékot. Én Jaspert szerettem, és akkor felbukkan egy alak, hogy engem akar. Ráadásul ezek a fura dolgok velem mostanában… félek.
- Alice? – hallottam meg a szerelmem lágy hangját egészen a fülem mellett és éreztem, ahogy finoman megcsókolja az ajkaimat. Érezte, hogy ébren vagyok. Én pedig tudtam, hogy aggódott. Tartoztam neki annyival, hogy megnyugtatom. De mi van, ha csak még inkább felzaklatom? Nem tagadhattam tovább azokat a dolgokat, amiket Carlisle már tudott.
- Kicsim, ne félj – suttogta halkan, mire kinyitottam a szemem. De nem tudtam a szemébe nézni. Inkább lesütöttem a szemem. Megpróbáltam nem a nappaliban folyó vitára koncentrálni. A vita, aminek én voltam a központja.
- Sajnálom – suttogtam szomorúan.
- Hogy érzed magad? – hagyta reakció nélkül a szavaimat és aggódva nézett rám. Tudtam, hogy mennyire félt engem.
- Össze vagyok zavarodva – sóhajtottam.
- Végre őszinte vagy – húzta el a száját. – Érzem, hogy hetek óta titkolsz előlem valamit. Valamit, amit az a Juan tud, de én nem. Miért mondta, hogy nálad nem furcsa, ha elájulsz?
Meglepődtem.
- Hogyan ne lenne furcsa? Vámpír vagyok! – csattantam fel, mire a vita elhalt odalent. De nem jött fel senki. Inkább hallgatóztak.
- Ezért nem értek semmit. Beavatnál? Féltelek, Alice – csattant fel, és idegesen járkálni kezdett a szobában. – Nem akarlak elveszíteni.
- Én sem téged – mondtam csendesen. – Nem értem ezt az egészet. Minden akkor kezdődött, a baleset előtt. Láttam egy furcsa lányt, aki hasonlított rám. Aki később azt mondta, hogy Juan eljön értem. Aztán a balesetkor… egy férfit láttam. Ő volt az. Azt a döbbenetet érezted. Mert előtte láttam őt egy látomásban. Aztán álmodni kezdtem vele…
- Hogy mit csináltál? – nézett rám megütközve. A földszinten egy váza zuhant a földre és hatalmas csattanással tört darabokra.
- Én… aludtam. Mostanában. Néhányszor – vallottam be zavartan. A legnagyobb zajjá egy több kilométerre innen lévő halk madár ének vált. Még soha nem láttam így Jaspert, ilyen… döbbentnek. Úgy nézett rám, mintha két fejem lenne. Nagyot nyelve folytattam. – És múltkor, amikor Charlie-nál voltam… Sue megkínált az ebéddel. És nekem ízlett.
- Az nem lehet – nyögte olyan rémülten, hogy megijedtem. Nem nézett rám. Csak csóválta a fejét. Aztán leült és döbbenten meredt maga elé. Meredten, mozdulatlanul. Mint egy kőszobor. Edward önsanyargatására emlékeztetett. Nem kellett még egy belőle. Nem kellett, hogy így érezzen. Velem van a baj és nem vele. Vagy talán biztos van rá valami magyarázat. Kell lennie.

Bella lépett be a szobába, de ahelyett, hogy bármit is mondott volna, átölelt. Jól esett, és engedtem neki. Hiányzott a legjobb barátnőm. Szerepcserében éreztem magam. Én lettem Bella, Jasper pedig Edward. Határozottan nem tetszett a helyzet. Nem mintha bajom lenne velük, de én csak a régi életemet akartam. A sajátomat, amiben az volt a fő bajom, hogy Emmett tönkretette a Gucci cipőmet. Amikor még tökéletes életem volt. Hol vannak azok az idők?
- Tudom, mit érzel most – húzta el Bella a száját. – Én is ilyen zavarodott voltam, amikor megtudtam, hogy terhes vagyok. Edward csak ült és úgy nézett ki, mint aki többet meg se mozdul. Pont úgy nézett ki, mint most Jasper. Nekem pedig fogalmam sem volt, hogy mi lesz ezután, vagy hogy mi történik velem igazán. De túléltem, hála nektek. Melletted vagyunk, Alice, rendben?
- Én csak félek… annyira félek – suttogtam. Jasper végre felnézett, hozzám lépett, szinte félre lökte Bellát, aki kissé sértetten húzódott arrébb és szorosan magához ölelt.
- Kérlek, ígérd meg, hogy ezentúl mindent elmondasz nekem. Kérlek.
Bólintottam.
- Ígérem.
- Mit tudsz erről a Juanról?
- Miközben… nem voltam magamnál álmodtam.
- Mit?
- Egy réten voltam, a felhőket néztem. Egy másik lánnyal, aki a húgom volt. Cynthia. Egyszer csak egy medve támadott meg minket. Futni kezdtünk, de akkor előbukkant egy férfi a semmiből. Legyőzte az állatot. Én megkövülten figyeltem, ahogy kiszívta a vérét és széttépte. Aztán megmondta a nevét és én is az enyémet. Azt mondtam, hogy Mary Alice.
- Tehát az emberi életedből ismered őt?
Bólintottam.
- Emlékszel még bármi másra?
- Úgy néztem ki, mint az a lány a boltban. Majdnem ugyanúgy. De nem őt láttam a látomásaimban, hanem magamat. Én is így néztem ki. Én… azt hiszem, hogy szerettem őt.
- Tehát igaz – suttogta üveges arccal. – A felesége vagy.
Megráztam a fejem.
- Nem érdekel, mint mond. Nem érdekel, hogy ki ő, vagy mit keres itt. Én téged szeretlek, és nekem te vagy a férjem. Csak te.
- Ezt mondod most. De hetekig titkolóztál előttem. Nem bíztál bennem. Róla sem beszéltél. Muszáj volt így megtudnom? Tud rólad olyan dolgokat, amiket én nem. Szeretted őt. Hozzámentél. Ezek után… meg kell kérdeznem valamit tőled Alice. Ugyanúgy szeretsz, mint mielőtt felbukkant volna Juan?
Összezavarodva néztem rá, és próbáltam válaszolni. De a hangok a torkomban ragadtak. Jasper arcán csalódottság suhant végig, majd fogta magát, kiugrott az ablakon, és nekiindult az erdőnek.

2011. június 21., kedd

Múltam sötétje - 6. fejezet


Férj a múltból


Carlisle betartotta az ígéretét, nem mondott senkinek semmit, de Jasper most már rá is gyanakodott. Újra beletemetkeztem az esküvő szervezésébe.
- Hol legyen szerinted? Én a házunkra gondoltam – mosolyogtam Jasperre, aki szerelmes pillantással figyelt és válasz helyett megcsókolt.
- Tökéletes – mosolygott, de nem figyelt a mondandómra. Nagyon szerettem, amikor ilyen aranyos, de most túlságosan fel voltam pörögve.
- Nem is figyelsz rám! Fel lehetne díszíteni az egész lakást és az udvarban megtartani az egész ceremóniát. Legyenek emberek is, vagy vámpíresküvő legyen? Mert ha az utóbbi, akkor tarthatnánk napsütésben is. Na? – néztem Jasperre.
- Nekem mindegy, drágám – felelte, mire megforgattam a szemem, és mérges lettem.
- Neked minden mindegy?! A mennyasszony személye is mindegy? Mert akkor keress valaki mást magad mellé! – csattantam fel és felpattantam. Döbbenten nézett rám, és megpróbált átölelni, de ellöktem a kezét.
- Most mi a baj? Igen, talán nekem minden mindegy, Nekem csak egy dolog számít ebben az egészben. Hogy te állj mellettem, hogy te fogd meg a kezem, hogy téged csókoljalak meg mindenki előtt és ígérjek minden szépet és jót másodszorra is, amit örökké be fogok tartani. Csak az számít, hogy a te arcod sugározzon a boldogságtól, hogy te mondd nekem azt, hogy szeretlek és még soha nem voltam ilyen boldog. Mi ezzel a baj? – kérdezte ingerülten, én pedig meghatottan néztem rá, majd a nyakába ugrottam és megcsókoltam.
- Ne haragudj… megint túlreagáltam – suttogtam bűntudatosan, és a tekintete megenyhült. Hozzábújtam és lenyugtattam magam. Teljesen meghatottak a szavai. Hirtelen egy kép jelent meg a szemem előtt és a tekintetem elhomályosult.

- Bella, Edward és Nessie hamarosan hazajönnek! Még ma! – kiáltottam vidáman és félretéve az esküvős terveket szervezni kezdtem, hogy hogyan fogadjam a kis tündérkét.
- Alice, nyugi. Tudod, hogy nem szeretik a felhajtást… - nyugtatott Jazz és megpróbálta elterelni a figyelmem – meg kell hagyni hatékony módszerekkel – de én tovább pörögtem és egyből díszíteni kezdtem a nappalit. A célom az volt, hogy egy hatalmas felirat lógjon a nappaliban „Üdv újra itthon, Nessie” felirattal. Közben a többiek is előkerültek.
- Mit csinálsz, húgi? – dörmögte Emmett értetlenül.
- Mindjárt hazaérnek! Edward, Bella és Nessie – magyaráztam, mire Emmett ujjongva bokszolt a levegőbe.
- Végre – szólalt meg Esme boldogan. – Főzök valamit Nessie-nek.
- És Jacobnak – szólaltam utána és a telefon után kaptam, hogy felhívjam az említettet. Leírni nem tudom, hogy milyen vidám lett a hangja, amikor meghallotta, hogy Renesmee hazajön. Azt mondta, hogy azonnal átjön. Pár perc múlva már itt is volt.
- Már megint milyen büdös van – fintorgott Rosalie, mire Jake felnevetett.
- Még mindig szőke vagy – csóválta vidáman a fejét.
- Te meg még mindig itt rontod a levegőt. Ha csontot ragasztok a tenger aljára megszabadulunk tőled?
- Ez a megoldás már nekem is eszembe jutott. Egy tükör a víz aljára és viszlát szőke…
- Ha-ha…
Vigyorogva néztem a szócsatájukat, ahogy a többiek is. A figyelmemet nem kerülte el, hogy Emmett pénzt csúsztat Jasper kezébe. Szóval megint fogadtak valamiben. Javíthatatlanok voltak. És azt hiszem én is. Megéreztem Esme főztjének az illatát, és csak nagy nehezen tudtam leplezni az érzéseimet. Éhség. Rémület. És félelem, hogy Jasper megérzi ezeket. A fáradtság is alattomosan támadt meg. Már három napja nem aludtam. Még jó, hogy olyankor Carlisle fedezett engem. Csak kár, hogy nem jött még rá semmire. Hiába kutatott.
- Kérsz enni Jacob, vagy megvárod az unokámat? – szólalt meg Esme kedvesen.
- Inkább megvárom, köszönöm, Esme – hálálkodott Jacob. Most néztem csak meg, hogy mennyire izgatott. Furcsa dolog ez a bevésődés, de talán én sem viselkednék másképp, ha Jasperről lenne szó.
- Mikor jönnek? – kérdezte tőlem. Koncentrálni kezdtem. Kicsit nehezen jött az információ, de végül megláttam a választ.
- Még tíz perc – feleltem mosolyogva és felragasztottam az üdvözlő feliratot. Igazam lett. Tíz perc múlva egy autó fékezett le a ház előtt. Már messziről hallottam a kicsi Nessie hangját, de mégis sokat változott. Vajon, mennyit nőhetett? Még jó, hogy pár év és megáll a növésben. Bár izgalmas volt így vásárolni. Hiszen mindig vehettem neki valami új ruhadarabot, és legalább Esme is sokat jótékonykodhatott. Tiszta haszon. De azért Jacobot nem irigyeltem. Hiszen a bevésődése állandóan változott. Furcsa lehet.

- Hahó – kiáltotta Renesmee és a szüleit megelőzve rontott be az ajtón. – Meglepetés! – kiáltotta, de amikor rájött, hogy rávártunk, akkor elvörösödött. – Titeket nem lehet meglepni – sóhajtotta, majd sorban átölelt mindenkit. Aztán belépett Edward is, és vigyorogva nézte a kislányát.
- Bellát hol hagytad? – kérdeztem meglepetten.
- Mindjárt jön. Az ismerősöddel beszélget – felelte, mire felvontam a szemöldökömet.
- Milyen ismerősöm?
Ekkor léptek be. Bella és egy férfi. Nem kellett egy másodperc sem ahhoz, hogy megismerjem. Juan volt. A férfi az álmaimból, a férfi, aki a balesetet okozta, és a férfi, aki értem jött a titokzatos lány szerint. Ahogy belépett köszönt, de a tekintetét egyenesen rám szegezte. Ahogy a tekintetünk találkozott, megszédültem. Jasper tartott meg, ha ő nincs a földön kötöttem volna ki.
- Alice?! – kérdezte Jasper aggodalmasan és a tekintetét kettőnk között kapkodta. De én nem bírtam elszakítani a tekintetemet az előttem álló alakról.
- Ki vagy te? – kérdeztem rekedtes gyenge hangon, mire ő szomorúan elmosolyodott. A nappaliban izzott a levegő, mindenki minket nézett. Furcsán éreztem magam. A fejem zúgni kezdett, ami biztosan nem normális.
- A nevem Juan Davis, és a feleségemért jöttem – szólalt meg határozott hangon, és még mindig engem nézett azokkal a sötét igéző szemekkel… - Mary Alice Brandon Davis, emlékszel még rám?
Hallottam, ahogy Jasper morog mellettem, és elengedett. Neki akart ugrani az idegennek. Reméltem, hogy a többiek lefogják. De nem tudtam figyelni rá, mert a sötét tekintet örvényében a világ megbillent és minden elsötétedett.

Egy réten feküdtem és a felhőket néztem. Egy lány feküdt mellettem, ismertem őt. Nevettünk valamin. Azt hiszem már órák óta beszélgettünk. A lány az egyik felhőre mutatott.
- Az olyan, mint édesanyánk, amikor dühös – mondta nevetve, és én ezt valamiért nagyon viccesnek találtam. Nem emlékeztem erre a jelenetre, de tudtam, hogy ott voltam.
- Hogy mondhatsz ilyet, Cynthia? – csóváltam a fejem, de nagyon jól szórakoztam. Kisöpörtem egy kóbor barna hajtincset a szememből.
Cynthia. Igen, így hívták a lányt. Tudtam, hogy ismerem őt. Tudtam, hogy szeretem őt. Nem tudom, hogy honnan, de éreztem. Talán mert egymás mellett feküdtünk, talán mert…
- Bárcsak minden este ilyen jó lenne, Alice – sóhajtotta. – De a nővérem vagy és nemsokára férjhez adnak… nem akarlak elveszíteni – suttogta és egy könnycsepp jelent meg a szemében.
- Ki lenne az a férfi, aki elvenne engem? Szerintem te előbb leszel feleség, mint én. Az anyám sem hisz abban, hogy valaha megkérik a kezem. Mindenki azt hiszi, hogy bolond vagyok. Arról nem is beszélve, hogy mindketten mások vagyunk.
- Miért nem titkolod el, amiket látsz?
- Már késő. Már megtudták. Nem olyan könnyű eltitkolni a jövőt – sóhajtottam. – Mert érzem, tudom, hogy a jövőt látom. Nagyapa halálát is láttam. De mi értelme volt? Nem akadályozhattam meg… Akkor miért?
- Mert különleges vagy, és most nem a hihetetlen energikusságodra gondoltam – nevetett. – Néha olyan vagy, mint akit felhúznak és addig pörög, rohan, amíg tart az eleme. Csak sose fogy ki.
Vele nevettem.
- Talán egyszer majd te szervezhetnéd az esküvőmet – mosolygott Cynthia, a húgom. Sose gondoltam, hogy volt egy testvérem, de reméltem. Mindig is szerettem volna egy igazit, aki hasonlít rám, aki olyan, mint én.
- Édesanyánk nem engedné meg – nevettem fel. – Nézd azt a felhőt… olyan szép. Mint egy madár, aki gondtalanul szárnyal az égen. Aki szabad és boldog.
- Gyönyörű… - értett velem egyet, de a egyszer csak megzörrent a közelünkben lévő bokor. Ijedten felkaptam a fejem. Egy medve éhes tekintetével találkoztam. Rémülten sikítottam, és a testvéremre néztem, aki dermedten nézte az állatot.
- Cinthia! Rohanj! Menekülj! – kiáltottam a testvéremre, és futni kezdtem, megpróbálva magam után húzni őt. Még soha nem rohantam így. De megnyugtatott a tudat, hogy a húgom is jön utánam. Csak sajnos a medve is.
Hirtelen egy férfi tűnt elő a semmiből és amikor hátranéztem láttam, ahogy leteríti a medvét. Azt hiszem, hogy akkor döbbentem meg igazán. Megtorpantam és sokkos állapotban meredtem a férfi és a vadállat harcára. Cynthia szerencsére még nem vette észre, hogy lemaradtam. Én csak megigézve néztem az előttem zajló jelenetet. A férfi volt az erősebb. Megharapta az állat nyakát, és úgy tűnt, mintha szívna valamit. Olyan volt, mint akik kiszívják a mérget valakinek a testéből. De most nem azt szívta. Hanem a vérét. A valóság döbbenetes volt. Aztán a medve elernyedt, a férfi pedig darabokra szakadta a testét. Mindezt a szemem láttára. Azt hiszem, hogy minden érzelmem kiült az arcomra, mert a férfi óvatosan közelített. Hátráltam. Féltem tőle. Biztosan bántani akart. Éreztem az emlékbeli énem minden érzelmét és uralkodtak rajtam. Eggyé váltam a lánnyal.
- Ne félj, nem bántalak. Nincs semmi baj. Juan Davis a nevem. Téged hogy hívnak? – kérdezte mosolyogva.
- Alice – nyögtem ki nagy nehezen. – Mary Alice – tettem hozzá. Kedvesen nézett rám. Sötét szemei egyenesen engem néztek. Nem vette le rólam a tekintetét. Úgy éreztem, mintha elvesznék az örvényben. Akárcsak a jelenben, a múltban is elvesztem benne.
Dejavu…

2011. június 9., csütörtök

The Vampire Diaries: Crazy Love

Sziasztok!
Egy ideje rengeteg vámpírnaplók témájú fanficet olvastam és én is kedvet kaptam hozzá. Néhány hete bele is kezdtem az írásába, és most úgy döntöttem, hogy elérhetővé teszem a számotokra. Ha van kedvetek nézzetek be az új blogomra. A történet a Crazy Love címet kapta. Remélem, hogy tetszeni fog!


Tartalom:
Ha három ugyanolyan nőt szeretsz, kit szeretsz igazán? Kérdezhetné valaki Damon Salvatore-tól. Nem elég, hogy Katherine Pierce a bolondját járatta vele, majd beleszeret Katherine hasonmásába, Elenába, aki szerelmes az öccsébe. Ha ez még nem lenne elég felbukkan egy különös lány, aki az álarc alatt ugyanúgy néz ki, mint Elena vagy Katherine…
Charlotte P. Davis bosszúszomjasan érkezik Mistic Fallsba, hogy megkeresse barátnője, Lexi gyilkosát. Csak egy dolog jár a fejében, mikor belecsöppen a hihetetlen világba: Megölni Damon Salvatore-t! De mikor találkozik vele és megismeri a kisváros természetfeletti lakóit… a terve felborulni látszik. Képes megküzdeni mindennel? Képes két hasonmásával versenyezni Damon szerelméért? Képes megőrizni kilétének valódi titkát? Képes megküzdeni azokkal a veszedelmekkel, amik várnak rá? Minden az ő sorsán múlik… De vajon, túl lehet-e élni ennyi titkot?

2011. június 1., szerda

Érettségi

Sziasztok!
Hamarosan szóbelizek az előrehozott választott tantárgyamból, és szinte még sehol sem tartok a felkészüléssel. Soha nem marad rá időm. Szóval... csak az érettségi után tudok friss fejezetet hozni, nagyjából a hónap végén. Remélem, hogy megértitek, és amint végeztem, igyekszek új fejezetet hozni. Ez nem minden blogomra érvényes, mert ahol vannak előre megírt fejezetek, ott továbbra is tudok frissíteni. De a Múltam sötétjéből sajnos nincs.
Sajnálom és köszönöm a megértéseteket!
Puszi:
Ginewra

2011. május 27., péntek

Múltam sötétje - 5. fejezet




Pánik

Az elkövetkező pár hétben nem sok minden történt. Nem beszéltem senkinek a lányról, valahogy úgy éreztem, hogy ez továbbra is csak rám tartozik. Arról nem is beszélve, hogy láttam előre, hogy Jasper őrültnek hinne. Ezt pedig nem bírnám elviselni. De mi van, ha tényleg őrült vagyok? Ha a lány csak a fejemben létezik? Nem tudtam ezeket a dolgokat hova tenni, így inkább úgy tettem, mintha minden rendben volna. Jazz gyakran nem értette a hangulatváltozásaimat. Az egyik pillanatban boldog voltam, aztán egyszer csak eszembe jutottak az aggasztó dolgok és aggódni kezdtem. Aztán erőt vettem magamon és újra boldog voltam. Azt hiszem a szerelmemet ezzel kikészítettem. Néha elgyötörten nézett az érzelmeim miatt, de nem tette szóvá.

- Mikor lesz a nagy nap? – kérdezte Bella a telefonba. – Arra biztos hazamegyünk…
- Még nem tudom – feleltem, és a hangom teljesen üresen csengett.
- Valami baj van Jasper és közted? – aggodalmaskodott Bella a hangsúlyom hallatán.
- Nem, nem, dehogyis. Remekül megvagyunk.
- Akkor mi a baj?
Felsóhajtottam.
- Őszintén? Fogalmam sincs, Bella. Mostanában valami aggaszt, de fogalmam sincs, hogy mi.

Mindenki látta rajtam az idegességet, de senki nem tette szóvá. Talán mert tudták, hogy azonnal felhúznám magam. Egyre többet pörögtem, ez legalább megszokott volt. Az viszont nem, hogy egyre gyakrabban fáradtam el. Akárhányszor Jasper vadászni ment, elrejtőztem a szobámban és aludtam néhány órát. Ez aggasztott a legjobban. Csak néhány naponta fordult elő, de soha nem szabadna megtörténnie. Nem mertem erről beszélni. Senkinek. Nem értenének meg.

A következő furcsa dolog akkor történt velem, amikor meglátogattam Charlie-t. Nem tudom, hogy miért pont hozzá vezetett az utam, de meglátogattam. A ház semmit nem változott, mióta legutóbb láttam.
- Alice! – kiáltott fel Charlie boldogan, amikor meglátott.
- Jó reggelt, Charlie. Remélem, nem zavarok… - mosolyogtam kedvesen. Kedveltem Bella apját, tetszett, ahogy ezt az egész helyzetet kezelte. De egy kép megmutatta, hogy nincs egyedül. A következő pillanatban igazam lett. Sue lépett ki a konyhából, és mosolyogva köszönt. Szemmel láthatólag zavarban volt.
- Sue átugrott főzni valamit ebédre, csatlakozol hozzánk? – kérdezte Charlie zavartan. De én nem zavartattam magam, örültem, hogy boldogok. Charlie igazán megérdemelte, hiszen nagyjából húsz éve nem volt senkije. Ha valaki ő megérdemli.
- Nemrég ettem otthon, de köszönöm – hazudtam könnyedén, de legnagyobb döbbenetemre a megcsapó étel illata kellemes volt. Még soha nem éreztem kellemesnek.
- Biztos vagy benne? Egyáltalán nem lenne probléma…
- Talán megkóstolom – nyögtem ki zavartan és magam sem tudom, hogy mi mondatta velem ezeket a szavakat. A vámpírok nem esznek! A vámpírok nem alszanak! A vámpírok csak a vér illatát tartják kellemesnek! Most vettem csak észre, hogy a torkom sem kapar annyira, mint ahogy szokott.
Charlie is meglepetten nézett rám. Nem tudta pontosan, hogy mik vagyunk, de azt tudta, hogy még egyikünket se látta enni. És azt hiszem azt is sejtette, hogy mi nem eszünk. Most gyanakodva mért végig, talán más furcsaságok után kutatva, és megpróbáltam úgy tenni, mint aki ezt nem veszi észre. Vidámságot tetettem és őket faggattam az életükről, miközben Sue tálalta nekem az ebédet. Valami hús volt, azt hiszem. Meg talán valamilyen rizs. Nagyot nyelve kóstoltam meg. Charlie meredten nézett rám, hogy mikor kiabálom azt, hogy április bolondjai, még ha nem is április volt, hanem július. De az ebéd… ehető volt. Nem mondanám túl finomnak, de jobb volt, mint a föld. Nem szabadna ehetőnek tartanom az ebédet. Pánikba estem, de próbáltam nyugodtnak tetetni magam. Tudtam, hogy ez több, mint furcsa. Felkavarodott a gyomrom. Végre valami normális reakció! Talán végre jelzi a testem, hogy nekem vérre van szükségem. Talán… jó lenne! Ez is csak velem történhet meg.
Zaklatottan köszöntem el tőlük, és láttam, ahogy aggodalmasan összenéznek. Hiába, én sem értettem semmit. Miért alszok? Miért ettem? Miért kavarog most a gyomrom? Miért vagyok ennyire ideges? Tudtam, hogyha ezt magamban tartom, megőrülök. Csak egy valaki volt, akivel beszélhettem.
Bepattantam a Rosalie-től kölcsönvett kocsiba és elindultam. Lassabban hajtottam, mint máskor. Le kellett még nyugtatnom magam. Pánikba esve nem állíthattam be Carlisle rendelőjébe, nem ijeszthettem meg. Úgy kell tennem, mintha semmiség lenne. Mintha nem rémültem volna halálra. Mintha nem lenne nagy dolog.

De amikor megálltam a kórház előtt, még mindig halálra voltam rémülve. És az emberek is furcsán néztek rám. Egész testemben remegtem. Mély levegőt vettem és kiszálltam a kocsiból, majd lassan elindultam Carlisle rendelőjébe. De nem mentem be, képtelen voltam. Elővettem a mobilomat.
- Carlisle? – szóltam bele fojtott hangon, de a pánikot nem tudtam eltüntetni. Szinte láttam, ahogy megijed a hangomtól.
- Alice, te vagy az? Mi történt?
- Beszélhetnénk négyszemközt? Itt vagyok a kórháznál.
- Gyere be az irodámba, rendben?
- Megyek, egy perc – feleltem idegesen és elindultam. Nem kellett az utat figyelnem, már régen kívülről tudtam. Megpróbáltam nem az emberekre nézni, megpróbáltam nyugalmat erőltetnem magamra, de nem ment. Felzaklatott ez a dolog.

Carlisle az irodájában várt engem. Ő sem volt túl nyugodt, azt hiszem, hogy megijesztettem. Amikor beléptem, rám nézett. Meglepetten húzta össze a szemöldökét.
- Mi a baj? Már egy ideje furcsán viselkedsz, ennek köze van hozzá?
Remegve bólintottam.
- Elmondod nekem?- kérdezte nyugtató hangon, és intett, hogy üljek le, de nem akartam.
- Inkább te ülj le – sóhajtottam. – Nem fogsz hinni nekem.
- Bízom benned, Alice. Tudom, hogy igazat mondasz majd nekem.
- Azt fogod hinni, hogy megőrültem. Talán… így van.
- Mesélj el mindent. Kérlek, Alice – nézett rám feszülten az apám és én leültem a vele szemben lévő székre és kibukott belőlem minden.
- Mostanában különös dolgok történnek velem. Főleg a baleset óta. Az is elég fura, hogy akkor elájultam… de ez több, mint furcsa. Már egy ideje… alszok.
- Hogy mi? – kérdezte Carlisle döbbenten, és azt hitte, hogy rosszul hall.
- Jól hallottad – erősítettem meg, mire a maradék nyugalom is eltűnt az arcáról. – Tudom, hogy a vámpírok nem alszanak… de én nem, hogy tudok aludni, de azt hiszem, hogy szükségem is van rá. Gyakran vagyok álmos és fáradt. És az alvás után jobban érzem magam.
- Ez lehetetlen – nyögte ki.
- Tudom. És ami még különösebb… ma Charlie-nál jártam és éppen Sue tálalta az ebédet. Kellemes illata volt… és ehető íze.
- Íze?
- Megettem – vallottam be. – Mi baj van velem?
- Jaspernek már elmondtad?
- Nem! – kiáltottam fel rémülten. – Nem tudhatja meg. Senki nem tudhatja meg. Kérlek, én bízok benned. Muszáj volt valakinek elmondanom, és te orvos vagy. De nem mondhatod el nekik. Jasper azt hinné, hogy megőrültem.
- Szeret téged, biztos vagyok benne, hogyha te mondod, elhinné.
- Láttam, hogy nem…
- Rendben, nem beszélek erről senkinek. De mindent el kell mondanod nekem. Történt veled valami szokatlan a baleset előtt?
Bólintottam.
- A boltban láttam egy különös lányt. Nem vámpír volt, az biztos. Engem nézett, és azt kérdezte, hogy nem-e emlékszek rá. Hasonlított rám, nagyon is. Csak hosszú haja volt és kék szemei. És persze nem volt olyan sápadt, mint én.
- Fogalmad sincs, hogy ki lehet?
Megráztam a fejem.
- Köze volt a balesethez?
- Neki nem. Van egy férfi… akit az álmaimban láttam ezzel a lánnyal. Egyszer csak megjelent előttem az úton. És én megijedtem, félrerántottam a kormányt… és a többi már megtörtént magától. Jasper ezt a döbbenetet érezte rajtam.
- Hogy nézett ki? – kérdezte feszülten.
- Vámpír volt. Hófehér bőr, sötét szemek, sötét vállig érő egyenes haj, középmagas talán. Nálam biztos magasabb.
- Még sose láttam.
- Igen, én sem. Juan a neve. A lány így hívja a látomásaimban és az álmaimban.
- És mi a lány neve?
- A lány nevét sose hallottam. De Carlisle… mi bajom lehet?
- Nem tudom. De ez a Juan csinálhatott talán veled valamit. Nincs más ötletem. Próbálj Jasper közelében maradni. Minden rendben veletek?
- Vele igen, de velem? Néha ok nélkül veszekedek vele, és érzi az érzelmeimet. Félek, hogy megharagszik rám.
- El kéne mondanod neki.
- Nem, azt nem! – tiltakoztam. – Mi lesz, ha Edwardék megjön, Edward majd mindent kiolvas a fejemből.
- Biztos vagyok benne, hogy veled akar majd erről először beszélni. Ne aggódj emiatt – mosolygott. – Megpróbálok utánanézni ennek a dolognak. Szóval mik a tünetek? Alvás? Fáradtság? Emberi ételek fogyasztása? A vérrel mi a helyzet?
- Szomjas vagyok… de már nem annyira.
Carlisle felsóhajtott.
- Ez az egész annyira képtelenül hangzik – sóhajtott fel. – Vért kéne vegyek tőled, hogy többet tudjak, de túl kemény a bőrünk. Nem tudlak megvizsgálni. Sajnálom. Várnunk kell. Addig is… vigyázz a lánnyal és Juannal. Ha látod őket, szólj nekem.
- A lány azt mondta, hogy Juan értem fog jönni. Félek.
- Vigyázunk rád. Megígérem – ölelt át rá nem jellemző módon a fogadott apám és én könnyek nélkül sírni kezdtem.

2011. május 20., péntek

Múltam sötétje - 4. fejezet




Ingerlékenység


Aggasztott a nemrég látott látomás. A tudat, hogy Jasper őrültnek fog hinni kikészített. Nem viselkedhettem furán. Ha megakadályozom, akkor a jövő megváltozik. A jövő képlékeny, ez a telefonhívás nem történhet meg. Nem gondolhat rólam ilyeneket Jasper. Meg kell akadályoznom, bármi is ez az egész. Az utóbbi napokban egyre többször tört rám különös álmosság, de hála a makacsságomnak, nem aludtam el többet és persze, baleseteknek sem lettem áldozata. Úgy gondoltam, hogy most végre újra boldog vagyok. Inkább a közeledő második esküvőmre koncentráltam. Vidáman pörögve kezdtem el szervezkedni és szinte őrületbe kergettem mindenkit. Folyton ez járt a fejemben, de csak azért, hogy kizárjak minden mást. Mondjuk a két különös idegent, akik észrevétlenül törtek az életembe.
- Alice, nyugi – csattant fel egyik reggel Rosalie, és vasvillaszemekkel jutalmazta az izgatottságom és a boldogságom.
- Most mi van? – nevettem fel. – Nem én tehetek arról, ha rossz éjszakád volt… - mondtam neki vigyorogva, mire egy párna repült felém. Rosalie pedig kiviharzott a házból.
- Hé, mi a baj? – kiáltottam utána, és zavart, hogy most csak mi ketten voltunk itthon. Rosalie után indultam, mert nem akartam, hogy megharagudjon rám és követtem egészen az erdő széléig, ahol végre utolértem.
- Mi a baj? Én nem akartalak megbántani, nem tudtam, hogy… - szabadkoztam, pedig sejtettem, hogy igazából nem én voltam a viselkedése hátterében. Rosalie ingerlékeny természet volt, és bármiért volt ideges, a dühét mindig másokon vezette le. Általában a férjén.
- Hagyj, semmi baj… - felelte, de nem nézett rám. Tekintetével a messzeséget fürkészte. Tudtam, hogy direkt nézett el mellettem.
Melléléptem és magam felé fordítottam. Az arcán fájdalmat láttam, és tudtam, hogy soha nem látott vizekre eveztem. Rosalie még soha nem osztotta meg velem a gondjait, és tudtam, hogy most sem fogja.
- Ne haragudj, Alice… én nem rád haragszom – felelte bűnbánóan, és kisimította a szeme elől szőke tincseit. Valahogy sejtettem, hogy így van, de meglepődtem az őszinteségén.
- Rose…
Szótlanul ült le egy sziklára háttal nekem. – Olyan jó neked – sóhajtotta, mire meghökkentem. Vajon, megint elaludtam és álmodom?
- Miért?
- Jasper mindenben melletted áll, és soha nem fog téged elhagyni. Aranyos és szeret téged.
- Gondok vannak Emmett és közted? – éreztem rá azonnal és azon járt az agyam, hogy miért nem láttam előre ezt a helyzetet. Ötletem se volt, hogy mi gondja lehet Rose-nak és Emmettnek, hiszen láttam, hogy mennyire szeretik egymást.
- Igen… Mostanában képtelen vagyok vele beszélgetni, vagy a szexen kívül bármi mást csinálni. Egy szex éhes tuskó lett, aki az eszét a lenti zacskóiban hordja. Már nem is érdeklem, csak elégítsem ki és kész. Az utóbbi napokban nem is beszélgettünk, nem csináltunk semmit sem közösen, és egyre kevésbé látom rajta, hogy ki tudom elégíteni… Le fog cserélni… Megunt engem.
- Ugyan, Rose – kezdtem megrázva a fejem. Képtelennek tartottam a helyzetet, és éreztem, hogy Rose téved. Lehetetlen, hogy Em megunta volna őt. Pont őt?
- Nem is értem miért mondom el neked… Ne mond el neki, kérlek. Csak olyan rossz, hogy úgy érzem, hogy van neki valaki más, aki biztosan valami ember… Talán ő is gyereket akar, egy Nessie-t, és én ezt nem tudom megadni neki, és…
- Rose, fejezd be! – csattantam fel. – Ez badarság, látom Emmetten, hogy mennyire szeret téged, és gondolod, hogy egy szeretőről nem tudnék? Semmi okod ezt feltételezni, és ha szereted őt, megbízol benne!
- Én… jaj, te ezt úgy sem érted! – csattant fel mérgesen. – Mit értesz te a szeretőkhöz? Volt neked valaha Jasperen kívül bárkid? Ugyan már… Könnyen éreztetheted velem, hogy Emmett hűséges, amikor te csak a hűséget és boldogságot ismered! Hogyan érthetnél meg? – kiabált mérges, fensőbbséges arccal, és kezdtem megbánni, hogy utána jöttem. – Csak egy különc vagy fura látomásokkal, hogyan érthetnél meg?
- Befejezted? – kérdeztem fagyosan. Olyan dühöt éreztem magamban, amit nagyon régen és a családomra még soha nem voltam mérges. – Miért hiszed, hogy te vagy a szegény szerencsétlen? Belegondoltál, hogy nem csak te hordod a világ fájdalmát?
- Miért talán te? Ezt egy szóval sem mondtam. Nézd már meg a tökéletes életedet! Olyan, mint egy rózsaszín tündérmese egy mesebeli herceggel!
- Igazán? Nem mondom, hogy rossz életem van, mert nem igaz. Tudod, én boldog vagyok, mert boldog akarok lenni, és nem siratom magam minden semmiségért. Én nézzek magamba? Emmett a tenyerén hordoz téged, gyönyörű vagy, próbáld meg nézni a szép dolgokat, és ne mard el magad mellől az embereket, mert magányos leszel. Nem is tudod, hogy az mennyire rossz – mondtam neki mérgesen. A végére már kiabáltam, majd elindultam a ház felé, egyenesen a szobámba.

A méreg hamar eltűnt, helyette bűntudat került a szívembe, amiért ennyire nem értettem meg. Igaza volt mindenben, de abban nem értettem egyet, hogy nekem minden tökély, mert a rejtélyes idegenek nem hagytak nyugodni. Néha már látomás formájában is megjelentek, vagyis inkább csak homályos foltok, amik még inkább összezavartak. Különféle helyek, és én nem tudtam, hogy miért látom mindezt. A képességem mostanában folyton ezekre a különös dolgokra irányult és féltem, hogy nem látom meg, ha közeleg valamilyen tragédia. Mostanában szinte semmit nem láttam a családról vagy Belláékról, akik iszonyatosan hiányoztak, hiszen Bella volt a legjobb barátnőm, Edward a legkedvesebb bátyám, Renesmee pedig a legimádnivalóbb kislány az egész világon. Imádtam őket, meg persze a többieket is, de velük mostanában nem sokat beszéltem. Az időm nagy részét Jasperrel töltöttem…

Hogy lenyugtassam magam, egy könyvért nyúltam. Lana Adriantól kezdtem el olvasni „A vámpír csókja” című könyvet, és órák hosszat böngésztem a sorokat. Hihetetlen, hogy az emberek mit ki nem találnak a vámpírokról. De mégis… nagyszerű könyv volt. De nem olvastam sokat, Rose nem hagyott nyugodni.

- Alice? Ne haragudj – jelent meg az ajtóban a szőke szépség, és én mosolyogva odamentem hozzá, majd átöleltem.
- Semmi baj. Ennek ellenére, biztos vagyok benne, hogy Emmett szeret téged. Talán beszélned kéne vele.
- Talán igazad van – sóhajtotta.
- Mit szólnál egy kis vásárláshoz? – döntöttem el hirtelen, és reméltem, hogy neki se lesz ellene kifogása. Láttam, hogy remekül fogunk szórakozni. Szükségem volt egy kis feltöltődésre. A ruhák mámorító világa mindig elvarázsolt. A város hangulata is nagyon tetszett. Port Angeles mindig is a kedvenc vásárlóhelyem marad. Bár még mindig Forksban éltünk, lassan hét éve. De Bella Charlie-t, Nessie pedig Jacob-ot nem tudta maga mögött hagyni. Így legalább próbáltunk úgy kinézni, mintha öregebbek lennénk. Változtattuk a stílusunkat ha nyilvános helyre mentünk és kerültük a feltűnést. Szerencsére ez Port Angelesben nem számított. Ahhoz épp elég nagy volt, hogy akármikor elvegyüljünk.
Rosalie természetesen igent mondott a vásárlási ötletemre, ami inkább volt utasítás, mint kérdés. A többiek még mindig vadászni voltak, így hagytunk nekik egy üzenetet. A múltkori után ez volt a minimum, talán.
- De én vezetek – jelentette ki Rose gúnyosan, mire csak a fejemet ingattam. Ez egy gonosz megjegyzés volt. De ugrándozva pattantam be a gyönyörű sportkocsijába. Ha már a kocsiknál tartunk… mikor kapok egy új sárga porshét? Már annyira hiányzik a drága. Pedig még csak néhány nap telt el azóta.
- Imádom ezt a sebességet – mosolyogtam a nővéremre, mire még inkább a gázra taposott. De nem tehettük ezt meg sokáig. Ahogy beértünk a városba, lassítanunk kellett. Nem szívesen tettük, de nem akartunk feltűnést. A lassúság idegölő volt, de szerencsére hamar odaértünk a kedvenc plázánkhoz.

Rosalie mintha máris jobban érezte volna magát. Vidáman támadtuk meg a jobbnál jobb boltokat, és nem nyugodtunk addig, amíg tele nem lett a kezünk ezerféle ruhás táskákkal. Nem tudom, hogy meddig tartott ez az egész, de élveztem. Feltöltődtem elemekkel. Boltkóros voltam, azt hiszem. Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy Rose nincs sehol. Az imént bepakoltam a táskákat a kocsi csomagtartójába, de mire visszaértem már nem volt sehol. Lassan bezárnak a boltok, legalábbis a kiírás szerint. De hol lehet Rose?

Idegesen néztem körbe, valami nyugtalanított. Megcsörrent a telefonom. Kapkodva néztem a kijelzőre, de az Jasper nevét mutatta. Magamra erőltetve a nyugalmat, vettem fel.
- Jazz. Szia!
- Alice, merre vagytok?
- Vásárolunk Rose-zal, miért?
- Csak kérdeztem – válaszolta mosolyogva. – Akkor én nem is zavarok. Érezzétek jól magatokat. Szia!
- Szia! – köszöntem el megkönnyebbülten, és újra keresni kezdtem a barátnőmet a szememmel.
Akkor láttam meg újra a különös lányt. Meredten nézett rám, de valami különös szomorúság áradt a tekintetéből. Egymásra néztünk és ő elmosolyodott. Odamentem hozzá, és mintha ezen nem lepődött volna meg.
- Ki vagy te? Mi dolgod velem?
A lány csak mosolygott. – Nem emlékszel?
- Ki vagy te? – ismételtem meg.
- Juan majd mindent elmagyaráz, amint eljön az ideje. Ne félj, Alice. Nemsokára érted jön – suttogta halkan, majd faképnél hagyott. Döbbenten hallgattam a szavait, és sehogy nem találtam benne értelmet. Mit akarnak ezek tőlem? Dühös lettem, és emberi tempóban futni kezdtem utána. De arra nem számítottam, hogy ő is rohanni kezd. Nem futhattam vámpírként, mert ahhoz még túl sok ember volt. Ő se volt nálam gyorsabb, de sajnos lassabb sem, így nem tudtam leküzdeni a távolságot, és egyszer csak eltűnt a szemem elől.
Dühösen néztem utána, de legnagyobb meglepetésemre a következő pillanatban megláttam a barátnőmet az egyik kirakat előtt.
- Rose! – kiáltottam dühösen, mire értetlenül nézett rám.
- Mi van?! – kérdezte.
- Hova tűntél? Téged kereslek már egy ideje…
- Hát most megtaláltál… Na én végeztem itt. Mehetünk?
Szótlanul bólintottam, és elindultunk a kijárat felé. Még a szemem sarkából láttam a lányt, aki egy reklámos tábla mögül bújt elé és továbbra is engem figyelt. De most nem rendezhettem jelenetet, hiszen Rose is itt volt.

2011. május 14., szombat

Múltam sötétje - 3. fejezet


Extra hosszú fejezet :) Várom a véleményeket! :)



Amire nincs bocsánat

- Kérdezhetek valamit? – nézett rám Jasper óvatosan másnap reggel.
Bólintottam.
- Mi döbbentett meg a balesetedkor? Össze voltál zavarodva… és olyan furcsa volt az egész. Ha valami baj van… én szeretnék tudni róla. Nem akarlak összezavarni, érzem a boldogságod. Csak féltelek.
- Nincs semmi baj, tényleg – nyugtattam meg, és egyből érezni kezdtem egy különös idegességet. Már éreztem is, ahogy nyugalomhullámot küld felém, de fel is tette mellé a következő kérdést.
- Mi okozta a balesetet?
- Figyelmetlen voltam, ez minden – vontam meg a vállam, és próbáltam nem bűntudatot érezni a hazugságom miatt.
- Látomásod volt?
- Igen – hazudtam könnyedén. – Láttam a saját balesetem, és ez megdöbbentett, mert ugyebár vámpír vagyok… nem történhetett volna meg.
- Bármi nyomja a lelked, elmondod nekem, ugye?
Összeszorult szívvel bólintottam.
- Ne haragudj, hogy így viselkedtem, csak aggódtam. Sajnálom, édesem – suttogta lágyan, bűntudatosan, pedig nekem kellett volna rosszul éreznem magam.
- Semmi baj. El kéne menjek vadászni, régen voltam… - Most vettem csak észre, hogy mennyire éget a torkom.
- Elkísérlek – ajánlkozott mosolyogva és kinyújtotta a kezét, és elegáns meghajlással felsegített.
- De te most voltál – értetlenkedtem. Nem akartam, hogy ennyire kedves legyen. Ettől csak még rosszabb, hogy nem beszélhettem Juanról és a lányról.
- Nem baj, akkor csak kísérő leszek. Szeretnék veled lenni, kicsim. Nagyon hiányoztál – suttogta és megcsókolt. A csókja most is lágy volt és természetes, mint mindig.
Belesimultam a karjaiba, és magamban hálát adtam az égieknek, hogy ő itt van nekem. Csak abban reménykedtem, hogy soha nem marom el magam mellől, mert azt nem élném túl.

Nem fáradtunk azzal, hogy a bejáraton át távozunk, inkább az ablakot választottuk és nevetve ugrottunk ki a semmibe. Elegánsan érkeztem a nedves talajra, cipőt se vettem fel.
- Verseny – kacsintott rám és eliramodott, én pedig engedelmesen követtem. Sokáig haladtunk fej-fej mellett, amíg meg nem éreztem egy ízletes vad illatát, és megtorpantam.
Jasper kérdőn nézett rám, de én megráztam a fejem. Mélyen beszívtam a zamatos aromát, amit a lágy nyári szellő fújt felém, és mélyen magamba zártam. Éreztem, ahogy szétárad az ereimben, a zsigereimben, élveztem a röpke kéjmámort, ami hatalma alatt tartott. A szemeim írisze lassan feketébe váltott és mélyről jövő morgás tört fel a bensőmből. A lábaim olyan rutinosan és ösztönösen mozdultak, hogy nem is volt időm arra, hogy felfogjam, mit teszek. A tudatom lassabb volt, mint minden vadászatnál. Lassan, nesztelen suhantam a fák között, de természetesen egyiknek sem ütköztem neki, a hajam egyetlen szála sem görbült meg. Vad iramban tartottam a mit sem sejtő áldozatom felé, és az ajkaim kéjes mosolyra húzódtak. Szomjas voltam, a szomj kaparta, égette a torkomat belülről… El akartam oltani… Kecsesen vetettem rá magam, és mielőtt megfutamodott volna a szende kis gyámoltalan őz, éles fogaimat a nyaki ütőérbe vájtam és ütemesen szívni kezdtem az édes nedűt. Az erdő ezen része elnémult, a madarak ijedten röppentek szét, csak az én vad, állatias morgásom hallatszott a mély, látszólag nyugodt csendben. A barna őzike szemekben néma rémület ült, akkor nem foglalkoztam vele, hogy állat létére, milyen mély érzelmek látszanak a szemekben. Aztán elernyedt a test, és én jólesően nyaltam meg az ajkaimat. Nem is emlékszem, hogy mikor élveztem ennyire a vadászatot utoljára.
- ALICE, ÁLLJ! – üvöltötte egy hang a távolból.
A vörös köd lassan tűnt el a szemem előtt, és mikor kinyitottam a szemem, vettem csak észre, hogy mit tettem. Nem egy őz feküdt a karjaim szorításában, hanem egy ötéves forma apró kislány. Vakrémület nyomai még felfedezhetők voltak arcának vonásain, kicsiny kezei tiltakoztak ellenem, de én meg sem éreztem. Szakadt, piros ruhácskáját vérfoltok tarkították, elrejtve az apró kis virágokat szem elől. Sápadt bőre ijesztően hasonló volt hozzánk, de az élet csak az imént hunyt ki belőle.
Zihálva hátráltam. Kioltottam egy ártatlan kislány életét… Te jó ég…
Felsikoltottam. A következő pillanatban a világ megfordult körülöttem és két erős kar szegezett a földhöz. Az érintése ismerős volt, de a tudatom nem tudta feldolgozni az új információkat.
- Alice – hallottam a hangját, mely mintha kétségbeesetten hatott volna, de én csak az apró kis testre meredtem holtra vált arccal.
Megráztam a fejem.
- Nem – motyogtam, mintha egyetlen szóval semmisé tehetném azt a szörnyűséget, amit okoztam.
- Alice… figyelj rám…
- Nem… nem… NEM! – sikítottam fel, és rohanni kezdtem. Szégyelltem az önuralmam csúfos kudarcát, és nem tudtam szabadulni a vérbefagyott kislány képétől. Tudtam, hogy ez az örökkévalóságom végéig üldözni fog…
- ALICE! – üvöltötte utánam, de nem tudtam jelentést adni a szavainak, abban a pillanatban azt sem tudtam, hogy ki beszél hozzám. Azt hiszem, ezt hívják sokkos állapotnak.
- NEM! – sikoltottam és rombolni kezdtem az utamba kerülő fákat. Tövestül téptem ki mind, és ordítottam közben. De a rohanást nem hagytam abba, nem akartam, hogy bárki is utolérjen. Nem tudtam senkinek a szemébe nézni. Egy szörnyeteg lettem. Egy gyilkos szörnyeteg… Erre nem volt bocsánat! Hogy tehettem?

Dühös lettem és kétségbeesett, nem tudtam, hogy most mihez kezdjek. Őrjöngeni, törni-zúzni akartam, de nem akartam, hogy még több kárt tegyek a természetben vagy mások életében. Nem tudom, hogy meddig tomboltam, de éreztem, hogy valaki szomorú aggodalommal figyel, de nem állít meg. Csak Jasper lehetett az, felnéztem és találkozott a tekintetünk. Nem bírom elviselni, hogy ő még így sem haragszik rám, hogy így sem kezd ordibálni velem. Csak néz rám, és érzem, hogy szeret, de csalódott bennem. Ebben biztos voltam, hiszen mindig is hatalmas önuralommal rendelkeztem. Miért pont most vallottam kudarcot? Soha egyikünk sem ölt meg ártatlan kislányokat, borzalmas vagyok. Egy ártatlan életet vettem el, egy olyanét, aki előtt még hosszú évek álltak. A szülei borzasztóan aggódhatnak, hogy hova tűnt a csemetéjük és lehet, hogy már a rendőrséget is hívták, ahol persze közlik velük, hogy nem telt le a huszonnégy óra és nem kezdhetik el keresni. Erre persze a szülők kiakadnak, ha vannak testvérei talán sírva is fakadnak, hiszen nagyon szerethetik a kislányt. Az apja biztosan elindul maga megkeresni a gyermekét, az édesanya pedig körbetelefonálja a fél várost, hogy megtalálja elveszett csemetéjét. De persze senki nem tud róla semmit, és az apa sem talál semmit. Kétségbeesnek. Tönkretettem a családjukat. Egy gátlástalan gyilkos vagyok. Semmi több.
Carlisle ezek után nem fog szívesen látni a családunkban, és majd távoznom kell. Jasper velem akar majd tartani, de nem fogom engedni, és boldogtalan lesz, hiszen a vámpírházasságok általában tényleg örökre szólnak, örök szerelemmel, meg minden. Mindent és mindenkit tönkretettem. Már láttam magam előtt a szomorú jeleneteket. Bella fog bennem a legnagyobbat csalódni, persze csak Nessie után. A kicsi Renesmee nem fogja egyből elhinni, hogy ilyesmire képes voltam és majd tagadólag megrázza a fejét, és mikor rájön, hogy nem hazudnak neki, sírva fakad, és a fejemhez vágja, hogy utál…
Tudom, hogy ez lesz, ehhez még látomás sem kell.
- Alice? – szólalt meg Jasper bátortalanul, mikor már hosszú percek óta bámuljuk egymást némán. Nem válaszolok, csak némán a földre rogyok, és könnyek nélkül rázni kezd a zokogás.
Érzem, hogy egy hideg test óvatosan magához ölel, és csitító szavakat mormol a fülembe, de én ettől még rosszabbul érzem magam. Nem érdemlem meg én ezt a férfit, ő túl jó nekem.
- Menj innen – suttogom rekedten. A hangom sem az enyém már, a szememre nem is merek gondolni. Már biztosan látszik benne egy kis vörös árnyalat. A gyilkolásom jeléül.
- Kicsim, ne gyötörd magad. Ha jobban figyelek rád, akkor ez nem történik meg. Az én hibám, hiszen sejtettem, hogy történt veled valami, amitől össze vagy zavarodva és… hagytam, hogy olyan hibát kövess el, ami után gyűlölnéd magadat. Kicsim, kérlek… Bárkivel előfordul ilyesmi, ezért nem kell, hogy megvesd magad… - suttogta Jasper és gyengéden végigsimított az arcomon. Csak néztem a szép arcot, és nem tudtam elhinni, hogy ezt mondja nekem. Mindezek után… még ő vigasztal engem?
- De… egy szörnyeteg vagyok – suttogtam makacs önutálattal, és lehajtottam a fejem.
- Kedvesem… Az önmarcangolás Edward szakterülete, ne vedd el tőle – kacsintott rám mosolyogva és egy féloldalas mosoly jelent meg az arcomon.
- Annyira szeretlek – suttogtam szipogva és hagytam, hogy szerető kezei lágyan simogassanak. Egyre nyugodtabb és nyugodtabb lettem, biztosan csinált velem valamit. De nem bántam, mert kellemes volt. Nem éreztem semmit, csak fáradt lettem. Laposan pislogva néztem őt, egészen, míg meg nem elégelte a helyzetet.
- Gyere, kicsim. Hazamegyünk – szólalt meg és udvariasan felém nyújtotta a kezét. Bizonytalanul elfogadtam és hagytam, hogy erősen, de mégis finoman felsegítsen ülő helyzetemből. Mikor függőleges helyzetbe kerültem, megtántorodtam. Túl gyengének éreztem magam, még a járáshoz is. Jasper karjai megtartottak. Kábán néztem körbe, alig hittem a szememnek… Ez a pusztulás az én művem lenne? Bizonyosan igen.
Jasper minden kérdés nélkül kapott a karjaiba és kezdett velem rohanni a házunk felé, de figyelt arra, hogy még véletlenül se kerüljek kényelmetlen testhelyzetbe.
Nem éreztem közben semmit, csak végtelen nyugalmat. El tudtam volna lebegni ebben az állapotban az örökkévalóságig is. Kellemesen simultam a szerelmem karjaiba.
- Mi történt? – sikoltotta Esme, mikor meglátott engem Jasper karjaiban üvegesen nyugodt arccal. – És hova ment Carlisle…? – folytatta ijedten, mikor nem kapott választ a kérdésre. Ahogy felfogtam a szavak jelentését, megremegtem.
Carlisle már tudja. Tudja, hogy mit tettem. Most bizonyára a kislány holttestét intézi, biztosan talán majd megoldást, és ki is gyanakodna pont rám? Pedig börtönben lenne a helyem. Bárcsak meghaltam volna akkor, amikor az ismeretlen idős férfi átváltoztatott. Bárcsak ne lennék most itt, és ne lennék egy szánalmas gyilkos.
- Mi a baj, Alice? – aggodalmaskodott Esme, mikor még percek múltán is Jasper mellkasához bújva feküdtem az említett karjaiban és rázni kezdett az elfojtott zokogás.
- Történt egy baleset – vallotta be a szerelmem halkan, és bűntudatosan. Ismertem ezt a hanghordozást, és fájt, hogy megint miattam érzi rosszul magát. Mindig én voltam kettőnk közül az, aki optimizmusával feldobta a kapcsolatunk, de úgy látszik ehhez most nem lesz elég.

- Én jól vagyok – szólaltam meg, miután lehiggadtam. Nem néztem rájuk, arra képtelen voltam. Nem mertem, gyáva voltam. Jasper némán felvitt a szobánkba és az ágyra fektetett. Hálás szemmel figyeltem, ahogy gondosan kényelembe helyez, de éreztem, hogy nem érdemlem meg a szeretetét. Ellent mondtam Carlisle elveinek, és egyben a sajátjaimnak is. Korábban is öltem már embert, még mielőtt rátaláltam volna a Cullen családra és Jasperre, de akkor még nem sejtettem, hogy a szomjam oltására létezik más mód is. De most már tudom. Szörnyeteg lett belőlem, valóra vált a legnagyobb félelmem. Hiába óvtam annyira Jaspert tőle, a végén engem támadott meg.
Behunytam a szemem, de a külvilágot nem tudtam kizárni. Éreztem Jasper jelenlétét, és hallottam, hogy a nappali megtelik a család többi tagjával és fojtott hangú társalgásba kezdenek, de nem tudnak semmi konkrétumot. Felsóhajtottam.
- Nem mész le? – kérdeztem anélkül, hogy megmozdultam volna. – Szeretnék gondolkodni… és a többiek biztosan… biztosan tudni akarják, hogy mi történt… - ejtettem ki a fájó szavakat és megremegtem.
- Rendben… Alice… Kérlek… ne csinálj semmi őrültséget – kérlelt halkan és fájdalmasan, majd elindult az ajtó felé.
- Jasper? – szólaltam meg halkan, rekedten. – Nem várom el, hogy megvédj. Megérdemlem, hogyha elítéltek, nem kell aggódnod értem. Megértem, ha te is… - A hangom elcsuklott, és a másik oldalamra fordultam. Nem tudtam soha sem hazudni, mert nem volt igaz, hogy nem várom el a védelmét. Nem érdemeltem meg, de reménykedtem benne, hogy mellém áll. Ettől éreztem magam igazán undorítónak.
- Te voltál az, aki mellettem állt, amikor senki. Te voltál az, aki lelket vert belém és jó útra térített. Te vagy az, akit tiszta szerelemmel szeretek. Te vagy az egyetlen, akit el tudok képzelni magam mellett. Ne várd el tőlem, hogy ne álljak melléd egy apró vétek miatt. Nem tudsz olyat mondani, vagy tenni, amitől ne szeretnélek. Ezt jól jegyezd meg, szerelmem. Amíg élek, melletted állok, és ezen nem változtathatsz, még te sem – fejezte be végül halkan és elindult le a nappaliba, és én egyedül maradtam a meghatódottság bizsergető érzésével és a bűntudatom mardosó fájdalmával.
Némán hallgattam a lent folyó társalgást, majd hirtelen álomba szenderültem.

- Alice? – hallottam meg magam mellett egy ijedt hangot. A szemeim kipattantak és Jasper riadt szemeivel találkozott a tekintetem. Te jó ég! Most biztosan rájött, hogy elaludtam és még jobban aggódni fog értem, hogy mi a bajom, miért tudok aludni. Olyat éreztem, amit már szinte el is felejtettem. Álmos voltam, de uralkodtam magamon.
- Jasper, mi a baj? – nyögtem rekedten, de teljesen úgy viselkedtem, mint akit rajtakaptak valami csínytevésen. Így is történt, még ha ezúttal nem is csináltam semmi rosszat.
- Percek óta szólongatlak, és olyan nagyon nyugodt voltál, hogy megijedtem. Jól vagy?
Megnyugodtam. Nem buktam le, hiszen meg sem fordult a fejében, hogy akár aludhattam is, hisz a fajtánk nem volt képes ilyesmire.
- Jól vagyok, csak elgondolkoztam, és nem vettem észre, hogy feljöttél. Nagyon sajnálom – néztem rá esdekelve és ő azon nyomban megenyhült. Annyira szerettem, hogy ennyire szeret, hirtelen úgy éreztem, hogy vágyom a szeretetre.
Szomorúság kerített a hatalmába és arra gondoltam, hogy talán most töltöm az utolsó perceimet ebben a szépséges házban, ebben a kincset érő családban. Nem akartam őket elveszíteni, de megérteném, hogy ha ők nem lennének hajlandók többet a közelükben tudni.
- Gyere le velem, kérlek – nézett rám kedvesen. – A többiek beszélni szeretnének veled.
Ettől féltem, most jön az a perc, amikor kimondja Carlisle a végítéletet és kitagad. Nem fogok rá neheztelni érte. Békében fogok távozni, csendesen szenvedve, ahogy Bella mondaná.

Némán felálltam és hagytam, hogy Jasper átölelje a derekam, és még egyszer utoljára hozzásimultam, érezni akartam a közelségét. Mielőtt kiléptem volna az ajtón, visszanéztem a szobámra, mintha most látnám utoljára és elindultam Jasper oldalán lefelé a lépcsőn. Nem néztem sem előre, sem fel, csak le, mintha a padló eddig ismeretlen titkokat rejtene, amiket most akarok megfejteni. Éreztem a jelenlétüket, de a képességeim cserbenhagytak. Semmit nem éreztem a jövővel kapcsolatban, ami nagyon idegesített.
Az első meglepetést Esme okozta, mikor sebesen elém lépett és magához ölelt. Megmondom őszintén, hogy egy anyai pofonra számítottam, de aztán megdöbbentem még a feltételezéstől is, hiszen Esme lenne az utolsó ember, aki bárkit is megütne. Főleg a gyermekét. Már ha annak tart még engem…
- Jaj, kincsem – susogta halkan a fülembe, de biztos voltam benne, hogy mindenki hallotta.
- Húgi, minden rendben? – mosolygott rám Emmett együtt érzően. Ez volt a második meglepetés. A következő akkor ért, mikor felnéztem. Egyikük arcán sem láttam gyűlöletet, csak aggodalmat és szeretetet. Sorban öleltek magukhoz, még Rosalie is virult a kedvességtől és az együttérzéstől. Nem tudtam mire vélni ezt a viselkedést.
- De hát…
- Miért vagy meglepődve, kedvesem? – nevetett fel mellettem Jasper és ő is magához szorított.
- Én… szörnyű dolgot tettem. Ellent mondtam az elveinknek, és kioltottam egy ártatlan kislány életét. Erre nincs bocsánat.
- Alice! – szólalt meg Carlisle nyugodtan. – Nem vagyunk tökéletesek, és nem rendelkezünk hibátlan önkontrollal. Vannak az életünkben nehéz időszakok, de azért vagyunk egy család, hogy segítsünk egymáson a bajban. Nehézségeid akadtak és össze vagy zavarodva. Milyen lény lennék, ha ezért megtagadnám a gyermekemet, mikor már én is oltottam ki emberéletet? Ettől még nem leszel szörnyeteg, hisz tulajdonképpen ez lenne a természetes nekünk. Amíg vannak érzéseid, amíg bimbódzik benned a szeretet és a lelkiismeret, addig bármit teszel, nem lehetsz szörnyeteg. Nem csak a jó és a rossz létezik, vékony köztük a határ, de te jó ember vagy, Alice.
- Melletted állunk – szólalt meg az eddig néma Rosalie és én hálás meghatódottsággal néztem rá.
- Köszönöm – hebegtem hálásan és szorosan megöleltem az apámat, Carlislét, akinél nincsen csodálatosabb lény. Talán csak Jasper, vagy még ő se.

- Ami a kislányt illeti – szólalt meg ismét Carlisle. – A Port Angeles-i árvaház lakója volt, a szülei meghaltak autóbalesetben mikor egyéves sem volt, így nem volt családja, aki megsiratná, nem okoztál senkinek fájdalmat. Egy évvel ezelőtt egy ritka halálos betegséget állapítottak meg nála, és már csak napjai vagy hetei voltak hátra. Az erdőbe szökött, tisztában volt vele, hogy meg fog halni, hiszen érezte a gyengeségét. De nem akart párnák közt meghalni csövekkel a testében, így megszökött a kórházból és az volt minden álma, hogy még utoljára valami izgalmas részese legyen. Akaratlanul is, de teljesítetted a kislány utolsó kívánságát. Ha beszélni tudna, biztosan megköszönné neked, hogy gyorsan és fájdalom nélkül halt meg egy kaland közepette – fejezte be, és rám mosolygott.

Túl sok információ volt ez nekem hirtelen, de nem tudtam úgy elfogadni a helyzetet, ahogy Carlisle beállította. Mert ő úgy mondta, mintha egy nemes cselekedetet hajtottam volna végre. Jasper felé fordultam és hagytam, hogy magához öleljen, és szeretetével támogasson. Szerettem Jaspert, igazán, és szükségem volt rá. Főleg most, hogy éreztem, hogy valami történik velem.
- Szeretlek – mormoltam halkan és hagytam, hogy gyengéden megcsókoljon. A boldogság hamar szétterjedt az ereimben és magamban hálát adtam az égnek, hogy megáldott egy ilyen családdal, egy ilyen férjjel… Kívánhatnék ennél többet? Nem, de minden túl szép lett, hogy sokáig tartson. A képzeletbeli baljós fellegek még nem tűntek el a fejem fölül…
- Köszönöm – néztem végig a családomon, és igazán hálás voltam. Mégis… vajon, Bella és Edward is ilyen jól fogadja majd? És én megbocsátok magamnak valaha, még ha ez volt a lány sorsa is? Én nem tudtam, nem ezért tettem, tehát ettől nem lett kevesebb a bűnöm.
A tekintetem elhomályosodott egy kép jelent meg a szemem előtt.

Jasper volt az első, akit megláttam. Éppen telefonált, az arca komor és aggodalmas volt. Nem tudom, hogy mikor fog ez történni, de éreztem, hogy még nem mostanában.
- Edward… nem mondanám ezt, ha látnék más utat. Tudom, hogy a Denalik mennyire szeretik Renesmeét, de szükség van rátok itthon.
- Mi történt? A telefonon keresztül nem hallom a gondolataidat.
- Aggódom Alice miatt – sóhajtotta a szerelmem. A hangja elfúlt az aggodalomtól.
- Történt valami? Mi van vele?
- Megmagyarázhatatlan dolgok történnek körülötte. Aggódom, érted? Talán szüksége lenne Bellára, nekem fogalmam sincs, hogy mi ez az egész. Ráadásul te olvasnál a gondolataiban. Különös dolgokat képzel mostanában… én attól félek, hogy ha nem teszünk valamit… Alice megőrül…

2011. május 9., hétfő

Múltam sötétje - 2. fejezet


Tökéletesnek látszó


Fájdalmat éreztem, de nem a saját fájdalmamat éreztem. Hanem a lányét. Juan szerelméét, akinek még nem tudtam a nevét. A boltban látott lányét. Üvölteni akartam, de a torkomra forrtak a szavak. Nem tudtam, hogy miért készült a testem szétszakadni, de pokoli fájdalmat éreztem. Láttam magam előtt lebegni Juan kétségbeesett arcát, hallottam, hogy valaki sír. Egy lány hang. De nem tudtam szétválasztani a valóságot, a kábulatot és a fájdalmat. Tudtam, hogy meghalok. Vagyis… nem én, hanem az a lány. De akkor hogyan láthattam az imént? Imént? Mi történik velem? Miért érzem amit? Miért látom ezt? Homályosan felderengtek előttem a vásárlással töltött percek, majd Juan az autóút kellős közepén. Talán megőrültem. Mégis… éreztem a lány kínját. Valós volt. És semmi nem volt ehhez fogható. Semmi. Mintha kitépték volna a testem, mintha tűzben égne az egész testem, mintha vasrácsok lapítanák össze a fejem…

- Alice! Alice! – szólongatott egy hang valahol a sötétség peremén. Zavarodott voltam. Nem tudtam már, hogy mit értek én, és mit érez a lány. Egyek voltak, és mégsem. Ketten voltunk. Huh, ez zavaros. – Hallasz engem, kicsim? – ismertem meg a szerelmem hangját, és megkönnyebbültem. Akkor nincs is nagy baj. Miért is veszekedtem vele az előbb? Már nem értettem a korábbi indulatomat. Akkor mégis olyan hirtelen jött, nem tehettem ellene. Jasper nem érdemelte meg.
- Mit érzel felőle, Jasper? – kérdezte egy ideges hang. Carlisle. Ő mindig nyugodt, most miért ideges? Akkora baj nem lehet.
- Nem tudom – nyögte a szerelmem kínzottan. – Össze vagyok zavarodva és nagyon aggódok érte. De azt hiszem, hogy ébredezik… - felelte, mire két hideg kéz tapogatott végig az arcomon. Jasper pedig végig a kezemet szorongatta. Úgy döntöttem, hogy nem játszok Csipkerózsikát és kinyitom a szemem.
Jasper volt az első, akit megláttam. Tekintetében aggodalom égett, amitől bűntudatom támadt. Miattam aggódott. Az érzéseim miatt meglepetten nézett rám.
- Minden rendben, kicsim?
- Mi történt? – válaszoltam a kérdésre kérdéssel. Jasper óvatosan segített felülni, és meglepett, hogy milyen nehézkesen mozgok. Vámpírként szokatlan volt ez nekem. Most vettem észre a többieket. Rosalie és Emmett ölelkezve álltak az ajtóban, Esme pedig mellettük állt. Mindenki furcsán nézett rám, még Emmett sem vigyorgott.
- Mi történt? – kérdeztem újra hangosabban, mivel nem válaszolt nekem senki. Jasper végül erőt vett magán és szólásra emelte a száját.
- Amikor hazaértünk a vadászatról, te nem voltál sehol. A telefonodat nem vetted fel, és nem hagytál üzenetet sem. Aztán végre elértelek, már nagyon aggódtam. Beszéltünk, de egyszer csak elhallgattál. Döbbenetet éreztem felőled, aztán már csak a sikolyodat hallottam. Borzasztóan megijedtem és hallottam a csattanásokat is. Felhívtam Carlislét és azonnal elindultalak megkeresni.
- Sajnálom, hogy megzavartalak titeket – néztem bűnbánóan a szüleimre, de Esme csak legyintett.
- Ugyan már, kicsim – suttogta.
- És utána? – fordultam vissza a kedvesemhez.
- Carlisle és én egyszerre értünk oda. Minden lángokban állt. A kocsid darabokban hevert a szakadék alján. A mentősök még nem értek le, hogy megnézzenek. De biztosak voltak benne, hogy nem élted túl. Persze, mi tudtuk, hogy nem eshetett bajod, hiszen vámpír vagy és halhatatlan, de azért aggódtam. A kocsiból szinte semmi nem maradt, téged pedig néhány méterre az égő kocsitól találtunk meg összezúzva és eszméletlenül… utána idehoztunk. A tested rendbe is jött, de nem értettük. hogy miért vagy… eszméletlen – nyögte Jasper kétségbeesetten. Rémülten néztem rá. Semmit nem értettem. Hogyan lehetséges ez? Egy kép úszott a szemem elé, és a tekintetem elhomályosodott.

- Itt vagyok, édesem – suttogta nekem egy lágy, férfi hang. Nem ismertem őt. Kábán felnéztem rá, és Juant láttam, ahogy gyengéden engem néz. Körülöttem lángok, mindenhol. Fájdalmat éreztem. Óvatosan magához ölelt és finom csókot lehelt az ajkaimra. Majd elővett valamit a zsebéből, egy kisebb üveget, amiben egy különös színű folyadék volt.
Rettegve néztem rá. Még nem éreztem magamban erőt ahhoz, hogy megvédjem magam. Kellett volna hozzá néhány perc.
- Ne félj tőlem, egyetlenem. Meggyógyítalak, minden rendben lesz – suttogta és ledöntötte a torkomon a különös ízű folyadékot, ami szinte perzselte a testemet, majd a világ elsötétült előttem.


- Mit láttál? – kérdezte Jasper valahonnan messziről. Megráztam a fejem, és visszatértem a valóságban. Bizonyára megint Juant és a bolti lányt láttam. Talán a jövőben megismerem őket.
- Semmit, nem fontos – erőltettem mosolyt az arcomra. – Sajnálom – néztem a családomra egyesével. – Nem akartam senkit megijeszteni. Ez biztos normális, nem?
Senki nem válaszolt, ami elég nyugtalanító volt. De hirtelen rémisztő dolog jutott eszembe és Jasperre néztem.
- Az előbb mondtál valamit a kocsimról… nem… Mondd, hogy nem igaz! Nem törhetett össze! – kiáltottam rá ijedten.
Emmett hangosan felnevetett. – Na, ez már normális – szólalt meg, de most figyelmen kívül hagytam a beszólását. Jasper is elmosolyodott, amit egy dühös pillantással jutalmaztam.
- Sajnálom, Alice. De nem tudtuk a kocsit megmenteni – nézett rám óvatosan a szerelmem, de látszott rajta, hogy ezen nagyon jól mulat. Én már nem annyira. Ezt a kocsit Edward vette nekem az olasz kaland után, amikor majdnem meghaltunk a mazochista éne miatt. Szerettem ezt a kocsit, egészen a szívemhez nőtt.
Csalódottan fújtam ki a levegőt.
- A kocsi a legkisebb gond, majd veszek másikat, jó? A lényeg, hogy jól vagy – nézett Jasper a szemembe lágyan, amitől egyből megnyugodtam. Finoman megcsókoltam és boldogan simultam a karjaiba.
- Na… szobára gyerekek! – csattant fel Emmett tetetett felháborodással, mire kelletlenül szétváltunk és angyalian Emmettre mosolyogtam. – Akkor talán Emmett ki is mehetnél abból a bizonyos szobából…
Mindenki nevetett, Emmett pedig duzzogva távozott. Rosalie mosolyogva ment utána. Esme és Carlisle pedig halkan kioldalaztak a szobából, hogy ne zavarjanak minket. A szerelmemre mosolyogtam és úgy éreztem, mintha minden a régi volna.

- Miért nem vetted fel egésznap a telefont? – jutott eszembe a vásárlás előtti aggodalmam.
- Gondolkoznom kellett kettőnkön – válaszolta komolyan. Rémülten néztem rá, mire felnevetett. Nem értettem a nevetség tárgyát, ez egészen úgy hangzott, mintha… valami baj lenne. Mintha már nem szeretne. Ez persze hülye gondolat volt, hiszen a vámpírok közötti szerelem örökre szól.
- Ne ijedj meg. Csak Emmett hülyeségeit hallgattam és egyszer csak eszembe jutott, hogy ők tízévente megházasodnak Rosalie-val. Mi pedig csak egyszer álltunk oltár előtt. Alice Cullen… lennél újra a feleségem? – ereszkedett fél térdre előttem és elővett a zsebéből egy kis fekete dobozt. Amikor felnyitotta egy gyönyörű ezüst gyűrűt pillantottam meg benne. Döbbenten néztem rá.
- Ezt miért nem láttam előre? Igen! IGEN! – kiáltottam nevetve és a nyakába ugrottam. Olyan boldogságot éreztem, mint mikor először kérte meg a kezem. Szenvedélyes csókjával szinte levett a lábamról és mámoros boldogságban lebegtem. Lassan elkezdtem kigombolni az ingjét, ő pedig egyetlen mozdulattal letépte rólam a blúzomat. Nem szokott ilyen vad lenni, de nem bántam. Ezer másik felsőm volt. Eggyel több vagy kevesebb. Ajkaimmal vággyal telve barangoltam be a testét és végig csókoltam a bőrét borító sebhelyeket, mire kéjes nyögés hagyta el a torkát. A korábbi vadságán felbuzdulva letéptem a farmernadrágját, majd az alsó nadrágjával sem vacakoltam. Ő sem finomkodott és lassan mindketten teljesen meztelenül élveztük a másik közelségét. A következő pillanatban belém hatolt és kezdetét vette a mennyországba vezető út…

Egész este egymás karjaiban feküdtünk, nem volt semmi dolgunk. Még Emmett megjegyzései sem zavartak a földszintről. Boldog nyugalommal feküdtem a legjobb helyen a világon. Jasper karjaiban, miközben ő lágyan simogatta a testemet.
- Szeretlek, Alice Cullen – szólalt meg halkan.
- Én is szeretlek, Jasper – mosolyogtam rá, de a következő pillanatban megszólalt a mobilom. Emmett harsogva nevetett a földszinten, én pedig bosszankodva kaptam fel a kagylót. Mielőtt megszólalt volna valaki, már tudtam, hogy kivel beszélek.
- Nessie! – kiáltottam boldogan.
- Téged nem lehet meglepni – sóhajtotta Renesmee durcás hangon, mire Jasper nevetni kezdett. – Szia, Alice néni.
- Milyen Tanyáéknál? – kérdeztem mosolyogva. Imádtam ezt a kislányt. Olyan volt, mint Edward és Bella összeolvasztva kicsiben.
- Nagyon jó! Képzeld Tanya megmutatta az egészet, és olyan szép! Mindenhol fák, nem mintha otthon nem lennének, de ezek olyan mások… olyan különlegesek! Van egy csomó medve, Emmett bácsi biztosan nagyon élvezné, hisz van itt bőven. Kicsit hidegebb van, mint otthon, de engem nem zavar. Nem tudok megfázni, és ez nagyon jó! A többiek is nagyon kedvesek, Kate majdnem olyan jól főz, mint a Esme néni, de persze az övéhez nem igazán van fogható, hisz egyre több szakácskönyvet magol be, míg Kate csak néha napján látogatja meg a konyhát, hogyha valami különleges vendég érkezik! Bár szerintem én nem vagyok különleges, de Eleazar bácsi szerint igen is az vagyok. Én ezzel nem értek egyet, de mindenki más igen. És olyan szép madarak vannak, úgy csiripelnek, mintha… - hadarta vidáman, és csak mondta és mondta. Jasperre néztem, aki nevetve hallgatta a kicsi Nessie-t, és rám kacsintott. A nyelvemet nyújtottam, majd egy másik hang szólalt meg a háttérben.
- Renesmee, kicsim! Hagyd egy kicsit szóhoz jutni a nagynénédet – kérlelte Bella kedvesen, és most jöttem csak rá, hogy mennyire is hiányoznak nekem, holott még csak pár hete, hogy elutaztak.
Nessie megszeppenése nem tartott sokáig, de én ezt kihasználtam és beleszóltam.
- Mi jól vagyunk, és ti? Meddig maradtok?
- Nem tudom. Mindenki nagyon imádja Nessie-t, és nem akarják elengedni – nevetett Bella a telefonba, és hallottam, hogy Nessie nagyon örül ennek a kijelentésnek. – Viszont már nagyon hiányzik neki Jake. Úgyhogy maximum néhány hét. Nagyon jó itt, de már nagyon hiányoztok.
- Ti is.
- Edward?
- Kint van Tanyával és Kate-tel, nem is mondtam neki, hogy most telefonálok, hirtelen ötlet volt, hogy ne lásd meg, de Renesmee ki kapta a kezemből a telefont.
- Ne mentegetőzz, nagyon tetszett a vidámsága. Már régen hallottam a fecsegését, nem is tudtam, hogy mi hiányzott az életünkből.
- Na! Én nem fecsegek! – csattant fel Renesmee a túloldalon, majd átvette a kagylót. – Most komolyan nem történt semmi érdekes, mióta eljöttünk? – kérdezte tőlem csalódottan. Jasperre néztem, majd a kezemen lévő csodaszép gyűrűre.
- Hát, ami azt illeti. Tudsz titkot tartani, Nessie? – kérdeztem vigyorogva, holott pontosan tudtam, hogy Bella hall minden egyes szót, sőt még a többiek is itt a nappaliból.
- Persze! Anya kapcsold ki a füled! – szólt rá Bellára, aki harsogó nevetéssel engedelmeskedett. Legalábbis Nessie nem adta jelét az engedetlenségnek. – Mi a titok?
- Jasper megkérte a kezem! – újságoltam vidáman, mire elakadt a lélegzete és felsikított.
- De jó! De jó! Várj… de ti már házasok vagytok – komorult el hirtelen.
- Tudod, néha jó megismételni a dolgokat. Egy örökkévalóságon át nem elég egy esküvő.
- Ki érti a felnőtteket… - mondta értetlenül.
- Inkább meséld el, mennyit nőttél.
- Már akkora vagyok, mint egy tízéves. Kicsit bosszantó, hogy mindent kinövök. És nem vagy itt, hogy vásárolj egy csomó felesleges cuccot.
- Egy felesleges ruhát sem vettem neked – ellenkeztem durcásan., majd tovább hallgattam a lelkes szóáradatot. Boldognak éreztem magam. Hihetetlenül boldognak. Jasper szemébe néztem, és tudtam, hogy az életem tökéletes. Legalábbis akkor még azt hittem.

2011. május 8., vasárnap

Múltam sötétje - 1. fejezet

Egy lány és egy fiú boldogan fogják egymást kezét szemben egymással. A fiú szerelmes szavakat suttog a lány fülébe, majd gyengéden megcsókolja.
- Annyira szeretlek, kicsim – súgja gyengéden.
- Én is szeretlek, Juan – válaszolja a lány boldogan. Most vettem csak észre, hogy a lány gyönyörű hófehér ruhát visel. Ujjatlan, pánt nélküli testhez simuló felső része, és fodrosabb, habosabb alsó része volt, de remekül állt rajta. Értett a divathoz minden bizonnyal. Hosszú barna haja hullámosan omlott a fedetlenül hagyott vállaira. Kék szemeiben szerelem égett, és olyan megbabonázva nézett Juanra, mint ahogy én szoktam Jasperre nézni a legromantikusabb pillanatainkban. Az arca hibátlan, hófehér volt, de a szíve dobogott. Juan jóképű férfi volt, talán húszéves lehetett. Hosszú barna haja majdnem a válláig ért, laza eleganciát kölcsönözve szépnek mondható vonásaihoz. Neki is hófehér volt a bőre, és az ő szíve nem dobogott. Ő vámpír volt.
- Bárcsak örökké velem lehetnél – sóhajtotta Juan hirtelen támadt szomorúsággal.
- De mi van,ha meghalok? Nem akarlak itt hagyni téged. Csak téged akarlak, engem más nem érdekel. És persze Ashleyt. Mindennél jobban szeretnék veletek lenni. Kérlek, higgy nekem. Szeretlek.
- Ha megteszem, amit kértél… örökké elveszíthetlek.
- Mindig a tiéd leszek, történjék bármi. A szerelmünket nem felejthetem el. Téged akarlak, illetve titeket. Ne hagyd, hogy olyat tegyek, amit később megbánok. Megígéred nekem? Ugye, nem felejtesz el engem? Ígérd meg, hogy megvéded őt tőlem, bármit is teszek. Mindig legyen ő az első.
- Megígérem.
- El is hagysz, hogyha kell?
Juan összetörten bólintott, majd magához ölelte a törékeny lányt. Most vettem csak észre, hogy milyen beteges a külseje…


Zihálva ébredtem, és éreztem, hogy minden ízemben remegek. Kezemet a mellkasomra tettem és megpróbáltam megnyugodni, nem sok sikerrel. Az imént látott képek vadul kavarogtak az elmémben, és éreztem, hogy van jelentősége a látottaknak, még ha nem is sejtettem, hogy mi az. Se a lány, se a férfi nem volt ismerős, de éreztem, hogy valamilyen szinten kötődök hozzájuk. A képek homályosabbak voltak, nem egy megszokott látomás volt, hanem valami más…
Álmodtam! – zúdult rám a felismerés, és megrémültem. Én már évtizedek óta nem alszom, akkor most mégis mi történt? A vámpírok szervezete képtelen az ilyesféle emberi szükségletekre, akkor hogyan történhetett?

Remegő tagokkal ültem fel az ágyamban és körülnéztem. Vártam, hogy valaki előbújjon a sarokból, és azt kiáltsa: „Meglepetés! Tényleg elhitted, hogy álmodtál?”
Természetesen senki nem bukkant elő, egyedül voltam. Senki nem volt itthon. Esme és Carlisle ma ünneplik az első házasságuk évfordulóját és egy romantikus estét töltenek kettesben. Edward, Bella és Renesmee Denaliban vannak látogatóban Tanyáéknál, ahova mindannyiunkat hívtak, de végül csak ők hárman mentek el. Jasper, Emmett és Rosalie pedig elmentek vadászni egy messzebbi medvelelőhelyre, így napokra kivonták magukat az életemből. Természetesen Jasper engem is hívott, de valamiért nem akartam vele menni, egy kis magányra vágytam.

Napok óta furcsán éreztem magam, mintha nem is én élnék a testemben, csak egy külső szemlélő lennék, és kezdtem eltávolodni a többiektől, pedig ők ugyanúgy keresték a társaságom, mint korábban. De én nem éreztem magam olyan boldognak, mint előtte, mikor velük voltam. Éreztem, hogy valami megváltozott bennem, attól a perctől fogva, hogy először megpillantottam a fejemben a lány és a fiú, Juan képét, akkor még látomás formájában.
Nem tudom miért, de nem engedtem, hogy Edward kiolvassa őket a fejemből, úgy éreztem, hogy ők ketten, bárkikről is van szó, csak hozzám tartoznak, a magánéletemhez. Nem értettem, hogy miért. Egyikük sem volt ismerős, soha nem láttam még őket. De valami különös szeretethez hasonló érzés volt bennem velük kapcsolatban. Kezdek megőrülni…

Felálltam, és határozott léptekkel indultam a fürdőszoba irányába. Gyors mozdulattal léptem be a zuhany alá és a lehető leghidegebbre állítottam a víz hőmérsékletét. Abban reménykedtem, hogy egy kis hidegzuhany segít majd újra tisztán gondolkodnom. Bár a víz nem volt hidegebb a saját hőmérsékletemnél, mégis jólesett. Újra felfrissülve éreztem magam, és sikerült egy kicsit elvonatkoztatnom a furcsa álmomtól. Aztán mikor a tükörbe néztem, vidáman elmosolyodtam.

Frissebb voltam, mint valaha, az alvás jót tett kialvatlan szemeimnek, és kevésbé látszottak a vámpíros küllemjegyek a szemeim körül. A sápadtságomat és az aranybarna szemszínt leszámítva emberien néztem ki. A hajamra siklott a tekintetem és nyugodtan fogadtam a látványt, hiszen bárminemű fésülés vagy igazítás nélkül úgy állt, ahogy egyszer régen hajdanában meghaltam. Még sem voltam elégedett teljesen a látvánnyal, és leheletnyi szájfényt vittem fel az ajkaimra, majd a szemem körül is kifestettem. A sápadt arcomra is akartam tenni valamit, de nem találtam itthon pirosítót, így beértem a jelenlegi készletemmel, és boldogan szemléltem, hogy mennyivel szebb így az arcom.
A szekrényem felé indultam és elgondolkozva szedegettem ki a ruhadarabokat, de egyikhez sem volt kedvem. Túl egyszerűek voltak, valami harsányabbra vágytam, de végül beértem egy rövid farmer nadrággal és egy testhez simuló felsővel. Előkaptam a cipőim közül – jelentős mennyiséget tudhattam magamémak – és kiválasztottam egy fehér virágmintás papucscipőt, felvettem a kedvenc ékszereimet, majd elindultam a nappaliba, de Esme és Carlisle még nem értek haza.
Csendben letelepedtem a tévé elé, és keresni kezdtem valami jó filmet, amivel elfoglalhatom magam, amíg a többiek nem érnek haza. Kora reggel révén a tévében csak gyermekműsorokat találtam, így hamar a lekapcsolás mellett döntöttem. A könyves polcról lekaptam egy romantikus regényt, majd a teraszon kényelembe helyezkedtem, és olvasni kezdtem. Hamar kiderült, hogy a könyv fő témája a vérfarkasok és a vámpírok, de nem olyanok voltak, mint amik valójában.
Vámpíréhség – olvastam a címet, és elmosolyodtam. Ha az író tudná, hogy valójában milyenek is vagyunk, nem írna ilyen tévhiteket, de arra hamar rájöttem, hogy ő sem alvással tölti főrészt az éjszakáit, ugyanis elég vad aktusok voltak olvashatók a könyvben. Nagyjából olyan, mint amilyen Rosalie és Emmett románca éjjelente, legalábbis Rose elmondása alapján, mikor csajos estén a kalandjait mesélte. Bella múltkor eléggé megütközött a hallottakon, de én már meg sem lepődtem, hiszen mégis csak Emmettről és Rose-ról van szó, akik nem éppen a finomkodásukról híresek.
Szerettem a csajos estéket, olyankor olyan felszabadultak voltunk és mindenről beszélgettünk, ami eszünkbe jutott. Így lett jóba igazán Rose és Bella, hiszen rájöttek mindketten, hogy nem csak Renesmee védelme az egyetlen közös pontjuk.

Felsóhajtottam, a könyvvel hamar végeztem és még csak dél volt, a nap persze nem volt fent az égen, de én éreztem az időmúlását. Felkaptam a táskámat – benne a hitelkártyámmal – és elindultam a kocsim felé, majd miután kigyönyörködtem magam a sárga csodaautómban, a gázra tapostam és elindultam a város felé, hogy elűzzem az unalmamat egy kis vásárlással. Akkor még nem jutott eszembe, hogy hagynom kéne üzenetet, hogy hova megyek, hogy ne aggódjanak feleslegesen, de a mobilomról nem feledkeztem meg, ellenőriztem, hogy elraktam e, mert tegnap este órákig vártam Jasper hívására, hogy megtudjam jól vannak e, de nem hívott fel. Pedig én aggódtam érte, és rosszul esett a mellőzése. Féltem, hogy baja esett, de azzal nyugtattam magam, hogy nincs egyedül.
Kiűztem az aggodalmat a gondolataim közül és a tekintetem az útra fordítottam, mert nem akartam figyelmetlenségemmel baleset okozni, még ha nekem nem is eshetett bajom. Vidáman parkoltam le a helyi bevásárló központ parkolójában és a kirakatok felé vettem az irányt. Szebbnél szebb ruhadarabok sorakoztak, iszonyatos árakban, de nekem a pénz nem jelentett gondot, és kiválasztottam a legharsányabb és legdrágább darabokat.

Mikor a táskák tartalmát szemléltem pár órával később megütközve figyeltem, hogy milyen vadító ruhákat válogattam össze. Rosalie nem fog hinni a szemének, hiszen végre megfogadtam a vásárlási tanácsait, és nem csak „apáca” ruhákat vettem, ahogy ő mondaná, holott nem szoktam mindent takaró holmikban mutatkozni senki előtt. Nem akartam, hogy Jasper kiábránduljon belőlem, hiszen nagyon szerettem őt, nem tudnám elviselni, hogyha elveszíteném.

Ekkor vettem észre valami nagyon különöset. Egy lány engem figyelt, de nem a megszokott a módon. Az emberek gyakran néznek meg minket, vámpírokat, de ez most valahogy más érzést keltett bennem. Végig néztem a lányon. Kísértetiesen hasonlított rám. Kék szemeiben különös fényt láttam megvillanni, annyira nagyon ismerős volt. Ő volt az álmomban látott lány. Legalábbis erre jutottam hirtelen.
- Ki vagy te? – kérdeztem bizonytalan hangon, mire meglepetten nézett rám, mintha nem számított volna arra, hogy megszólítom. Meg kell mondanom, hogy még Rosalie-nál is szebb volt. Csakis vámpír lehetett. Vagy mégse? Hiszen hallottam, ahogy dobog a szíve. Leginkább Renesmee jutott róla eszembe. Félvér volna? Azt hittem Renesmee, Nahuel és nővérei az egyetlenek. Ezek szerint mégsem.
- Tényleg nem emlékszel rám? – kérdezte halkan, de mire reagálhattam volna eltűnt. Összezavarodottan meredtem utána, sehova sem tudtam tenni ezt a különös embert, félvért, vagy vámpírt. Nos.. talán az utóbbi az egyetlen, amit kizárhatok. Megráztam a fejem, és elindultam a parkolóba.

Beindítottam ismét a meseszép járgányom, és kifordultam vele az országútra, és úgy döntöttem, hogy most már hazamegyek, mert kezdett sötétedni, és Esme már biztosan tűkön ülve vár. Elővettem a mobilom és meglepetten vettem észre, hogy öt nem fogadott hívás szerepel a kijelzőn. Három Jaspertől, kettő pedig az otthoni telefonról érkezett. Gyorsan döntöttem és Jasper számát tárcsáztam.
- Halló? Alice, te vagy az? – szólt bele a kagylóba és jól eső érzés áradt szét az ereimben. Imádtam hallgatni a kedvesem megnyugtató hangját, és mindjárt nem éreztem magam annyira egyedül, mint korábban. Én akartam, hát vessek magamra.
Mosolyogva válaszoltam. Azonnal megfeledkeztem a furcsa lányról.
- Persze, ki más? Jól vagytok? – csevegtem boldogan és minden kellemetlen érzés távozott belőlem.
- Én remekül, de te hol vagy, kedvesem? Hazajövök egy hét után, erre te nem vagy sehol, üzenetet se hagytál, és a telefont se vetted fel. Ne csinálj ilyet többet, kérlek…
- Ne haragudj – szabadkoztam. – Csak vásárolni voltam, de már elindultam haza – magyaráztam kissé kelletlenül, hiszen rosszul esett a számon kérő hangsúly, még ha neki is volt igaza.
- Ígérd meg, hogy nem csinálsz ilyet többet…
- Mit? Nem jöhetek el többet az engedélyed nélkül vásárolni? Vagy a házból sem léphetek ki, hogyha te nem engeded meg? – csattantam fel idegesen és az alvás valamint a lány okozta zaklatottság visszakúszott a torkomba. A düh gyorsan terjedt szét az ereimben, és legszívesebben kiadtam volna minden idegességet, amit a mostanában zajló furcsa események miatt éreztem. És nem beszélhettem senkinek arról, hogy mit érzek, hiszen senki nem hinné el, hogy tényleg aludtam.
A kirohanásom váratlanul érte, és szinte magam előtt láttam, ahogy hátrahőköl a hirtelen támadt dühömtől és percekig csak a meglepett csendet hallottam a vonal túlsó végéből. Közben észre se vettem, hogy egyre magasabb sebességgel száguldok, és egyre inkább válik instabillá a lelkiállapotom.
- Alice… én nem – hebegte Jasper megilletődve. – Én csak aggódtam, nem akartam semmit sem számon kérni rajtad.
- Dehogynem – morogtam durcásan és kezdtem lehiggadni. Pedig nem lehet mindent elintézni egy bocsánatkéréssel! És igaza van, én hibáztam azzal, hogy szó nélkül jöttem el, és még én veszem rá, hogy bocsánatért esedezzen, amikor nekem kéne. Azt hiszem, ma nem vagyok normális.
- Jasper, ne haragudj, én… - kezdtem, de a következő pillanatban váratlan dolog történt. Az úton előttem az álmomban látott férfi izmos alakját véltem felfedezni, ahogy egyenesen a szemembe néz, de nem ugrik el a száguldó kocsim elől. Ledermedtem, és nem reagáltam Jasper aggodalmas szólongatására, pedig ő biztosan érezte bennem a hirtelen feltámadt döbbenetem.
Olyan hirtelenséggel rántottam félre a kormányt, hogy a kormány belereccsent és a kezemben maradt, és felmondta a szolgálatot. Pánikba esve láttam, ahogy egy súlyos kamion közelít felém, hiszen áttértem a szomszédos sávba, majd éreztem, ahogy a két kocsi frontálisan egymásnak hajt, és a világ megfordul a tengelye körül. Tudtam, hogy mit kéne tennem, de a zsibbadtság az agyamban nem akart eltűnni, és nem voltam képes arra, hogy megmozduljak és kiugorjak a zuhanó járműből – mivel az út egy szakadék mellett vezetett – és engedtem az események szabad folyásának.
Felsikoltottam, mikor éreztem, hogy nemsokára a földnek csapódok a kocsival együtt, és féltem, hogy mégsem vagyok elég halhatatlan ahhoz, hogy túléljek egy ilyen halálos ütközést, és egy újabb sikollyal vettem tudomásul, hogy a zuhanás véget ért, majd a fejem az ablaküvegnek csapódott és én döbbenten vettem észre, hogy a tudatom elkezd zuhanni a semmiben, a következő pillanatban pedig ájultan feküdtem a ripityára törött, lángoló autóban. Sértetlenül kellett volna megúsznom, de valami gikszer történt, elájultam.