Összezavarodva
(Jasper szemszöge)
- Bellát hol hagytad? – kérdezte a szerelmem meglepetten.
- Mindjárt jön. Az ismerősöddel beszélget – felelte Edward és éreztem a meglepettséget áradni felőle.
- Milyen ismerősöm?
De a válasz magától érkezett meg. Bella lépett be egy idegen vámpír oldalán. Csendesen köszönt és én különös érzelmeket éreztem felőle. Alice hirtelen megingott mellettem és majdnem összeesett. Ijedten kaptam utána és megtartottam remegő testét. Semmit nem értettem. Miért nézi így a feleségem? Miért akart Alice elájulni? A vámpíroknál ez lehetetlen! Bár az utóbbi időben egyre furcsábban viselkedett és még soha nem aggódtam ennyire miatta.
- Alice?! – néztem rá aggodalmasan, és láttam, hogy ő is az idegent nézi. Meredten. Mi folyik itt? Egyre dühösebb és bevallom, féltékenyebb lettem.
- Ki vagy te? – szólalt meg végül halk, gyenge halkon. Szinte rá se ismertem. A férfi elmosolyodott, és szomorúság áradt felőle. Egy pillanatra megenyhültem, de a következő mondata minden empatikus érzelmemet szétrombolt bennem.
- A nevem Juan Davis, és a feleségemért jöttem – szólalt meg határozott hangon, és még mindig az ÉN feleségemre nézett. - Mary Alice Brandon Davis, emlékszel még rám?
Morogni kezdtem. Hogy mer ilyet hazudni? Az egész család felzúdult, hallottam, ahogy mindenki kiabál, de én csak dühödten meredtem rá és szét akartam tépni. Elengedtem a kedvesemet és már ugrottam volna, amikor Edward és Emmett mellém ugrottak és elkapták a karomat, hogy visszatartsanak. De ami ezután történt, arra nem voltam felkészülve. Egy puffanás. Úgy pördültem meg, mintha dróton rángattak volna. Alice feküdt a földön eszméletlenül. Az arca fehérebb még a szokásosnál is, a szemei csukva, a teste pedig ernyedten hevert néhány méterre tőlem. A levegő megfagyott. Edwardot és Emmettet is félrelökve rohantam a kedvesemhez. Megőrültem az aggodalomtól és a félelemtől. Csak egy dolog járt a fejemben: Elveszíthetem!
Carlisle is azonnal ott termett és vizsgálni kezdte. Odébb kellett mennem, hogy odaférjen. A Juannak nevezett férfira néztem, és nekiugrottam. Meg akartam ölni. Bevallom, elvesztettem a fejemet. De csak azt akartam, hogy ő essen össze, csak ő darabokban.
- Mit csináltál vele?! – vicsorogtam, miközben Emmett és Edward megpróbált lefogni és lenyugtatni, de nehezükre esett, mert a dühöm és az aggodalmam a képességem révén rájuk is átragadt. De azért bírtak velem. A szemem sarkából láttam, ahogy Renesmee szemei könnyel teltek meg, és Bella a karjaiba kapja, majd eltűnik vele az emeleten. Eközben Carlisle felkapja Alice-t, és Rosalie kíséretében követik Belláékat.
- Jasper, nyugalom – szólalt meg Edward. – Ki vagy te? És mi folyik itt? Azt mondtad, hogy Alice régi ismerőse vagy. Ezért engedtük, hogy velünk gyere.
- Már mondtam. Alice férje vagyok – felelte unottan. Felhördültem.
- Én vagyok Alice férje! – csattantam fel.
- Ez bizonyára félreértés, Juan – próbálta menteni a menthetőt Edward. – Alice a mi családunk tagja és évtizedek óta Jasper felesége.
- Az lehet – vonta meg a vállát. – De én sokkal régebb óta ismerem, előbb vettem el, mint te. Mielőtt átváltozott.
Csend. Döbbenten meredtem rá. Nem, az nem lehet. Alice férjhez ment volna emberként, egy vámpírhoz?! Teljességgel kizárt! Alice engem szeret.
- Hazudsz – sziszegtem.
- Nem kell hinned nekem. Bár nem értem, hogy mit talált egy vademberben, aki előbb akar ölni, aztán csak gondolkozni, esetleg kérdezni. Alice emlékezni fog rám. Most is velem van. Mint minden álmában.
- A vámpírok nem alszanak – jelentette ki Emmett.
- Ti nem is, de Alice igen. Vagy ezt sem mondta el nektek? – vigyorgott. – Nem azért jöttem, hogy veletek harcoljak. Szeretem őt, és vissza akarom őt kapni. Most még te vagy előnyben, de élvezd minden percét, mert amint emlékezni fog, engem választ majd – mondta határozottan a szemembe nézve.
(Alice szemszöge)
Amint visszatért a tudatom, tudtam, hogy baj van. Hallottam a veszekedést a fejem felett. Felrémlettek előttem a kósza álomképek, és próbáltam összerakni a mozaikdarabjait. Most már tudtam, hogy Juant az emberi életemből ismerem. És volt egy húgom. Cynthia, akit nagyon szerettem. Már biztos halott. De hogyan lettem volna emberi életemben egy vámpír felesége? A mondat kiverte nálam a biztosítékot. Én Jaspert szerettem, és akkor felbukkan egy alak, hogy engem akar. Ráadásul ezek a fura dolgok velem mostanában… félek.
- Alice? – hallottam meg a szerelmem lágy hangját egészen a fülem mellett és éreztem, ahogy finoman megcsókolja az ajkaimat. Érezte, hogy ébren vagyok. Én pedig tudtam, hogy aggódott. Tartoztam neki annyival, hogy megnyugtatom. De mi van, ha csak még inkább felzaklatom? Nem tagadhattam tovább azokat a dolgokat, amiket Carlisle már tudott.
- Kicsim, ne félj – suttogta halkan, mire kinyitottam a szemem. De nem tudtam a szemébe nézni. Inkább lesütöttem a szemem. Megpróbáltam nem a nappaliban folyó vitára koncentrálni. A vita, aminek én voltam a központja.
- Sajnálom – suttogtam szomorúan.
- Hogy érzed magad? – hagyta reakció nélkül a szavaimat és aggódva nézett rám. Tudtam, hogy mennyire félt engem.
- Össze vagyok zavarodva – sóhajtottam.
- Végre őszinte vagy – húzta el a száját. – Érzem, hogy hetek óta titkolsz előlem valamit. Valamit, amit az a Juan tud, de én nem. Miért mondta, hogy nálad nem furcsa, ha elájulsz?
Meglepődtem.
- Hogyan ne lenne furcsa? Vámpír vagyok! – csattantam fel, mire a vita elhalt odalent. De nem jött fel senki. Inkább hallgatóztak.
- Ezért nem értek semmit. Beavatnál? Féltelek, Alice – csattant fel, és idegesen járkálni kezdett a szobában. – Nem akarlak elveszíteni.
- Én sem téged – mondtam csendesen. – Nem értem ezt az egészet. Minden akkor kezdődött, a baleset előtt. Láttam egy furcsa lányt, aki hasonlított rám. Aki később azt mondta, hogy Juan eljön értem. Aztán a balesetkor… egy férfit láttam. Ő volt az. Azt a döbbenetet érezted. Mert előtte láttam őt egy látomásban. Aztán álmodni kezdtem vele…
- Hogy mit csináltál? – nézett rám megütközve. A földszinten egy váza zuhant a földre és hatalmas csattanással tört darabokra.
- Én… aludtam. Mostanában. Néhányszor – vallottam be zavartan. A legnagyobb zajjá egy több kilométerre innen lévő halk madár ének vált. Még soha nem láttam így Jaspert, ilyen… döbbentnek. Úgy nézett rám, mintha két fejem lenne. Nagyot nyelve folytattam. – És múltkor, amikor Charlie-nál voltam… Sue megkínált az ebéddel. És nekem ízlett.
- Az nem lehet – nyögte olyan rémülten, hogy megijedtem. Nem nézett rám. Csak csóválta a fejét. Aztán leült és döbbenten meredt maga elé. Meredten, mozdulatlanul. Mint egy kőszobor. Edward önsanyargatására emlékeztetett. Nem kellett még egy belőle. Nem kellett, hogy így érezzen. Velem van a baj és nem vele. Vagy talán biztos van rá valami magyarázat. Kell lennie.
Bella lépett be a szobába, de ahelyett, hogy bármit is mondott volna, átölelt. Jól esett, és engedtem neki. Hiányzott a legjobb barátnőm. Szerepcserében éreztem magam. Én lettem Bella, Jasper pedig Edward. Határozottan nem tetszett a helyzet. Nem mintha bajom lenne velük, de én csak a régi életemet akartam. A sajátomat, amiben az volt a fő bajom, hogy Emmett tönkretette a Gucci cipőmet. Amikor még tökéletes életem volt. Hol vannak azok az idők?
- Tudom, mit érzel most – húzta el Bella a száját. – Én is ilyen zavarodott voltam, amikor megtudtam, hogy terhes vagyok. Edward csak ült és úgy nézett ki, mint aki többet meg se mozdul. Pont úgy nézett ki, mint most Jasper. Nekem pedig fogalmam sem volt, hogy mi lesz ezután, vagy hogy mi történik velem igazán. De túléltem, hála nektek. Melletted vagyunk, Alice, rendben?
- Én csak félek… annyira félek – suttogtam. Jasper végre felnézett, hozzám lépett, szinte félre lökte Bellát, aki kissé sértetten húzódott arrébb és szorosan magához ölelt.
- Kérlek, ígérd meg, hogy ezentúl mindent elmondasz nekem. Kérlek.
Bólintottam.
- Ígérem.
- Mit tudsz erről a Juanról?
- Miközben… nem voltam magamnál álmodtam.
- Mit?
- Egy réten voltam, a felhőket néztem. Egy másik lánnyal, aki a húgom volt. Cynthia. Egyszer csak egy medve támadott meg minket. Futni kezdtünk, de akkor előbukkant egy férfi a semmiből. Legyőzte az állatot. Én megkövülten figyeltem, ahogy kiszívta a vérét és széttépte. Aztán megmondta a nevét és én is az enyémet. Azt mondtam, hogy Mary Alice.
- Tehát az emberi életedből ismered őt?
Bólintottam.
- Emlékszel még bármi másra?
- Úgy néztem ki, mint az a lány a boltban. Majdnem ugyanúgy. De nem őt láttam a látomásaimban, hanem magamat. Én is így néztem ki. Én… azt hiszem, hogy szerettem őt.
- Tehát igaz – suttogta üveges arccal. – A felesége vagy.
Megráztam a fejem.
- Nem érdekel, mint mond. Nem érdekel, hogy ki ő, vagy mit keres itt. Én téged szeretlek, és nekem te vagy a férjem. Csak te.
- Ezt mondod most. De hetekig titkolóztál előttem. Nem bíztál bennem. Róla sem beszéltél. Muszáj volt így megtudnom? Tud rólad olyan dolgokat, amiket én nem. Szeretted őt. Hozzámentél. Ezek után… meg kell kérdeznem valamit tőled Alice. Ugyanúgy szeretsz, mint mielőtt felbukkant volna Juan?
Összezavarodva néztem rá, és próbáltam válaszolni. De a hangok a torkomban ragadtak. Jasper arcán csalódottság suhant végig, majd fogta magát, kiugrott az ablakon, és nekiindult az erdőnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése