Sziasztok!

Üdvözöllek titeket a blogomon, ahol általam írt novellákat és regényeket olvashattok Twilight témában, remélem, hogy tetszeni fog nektek! Ha elolvastál valamit, nagyon örülnék, ha hagynál magad után véleményt, mert én abból fejlődök. Jó olvasást ;)

Admin: Ginewra
Opening: 2009. 06. 26.
Theme: Twilight


2009. október 20., kedd

Lélekvihar - A vér szava - 19. fejezet


Mindennek vége?

(Bella szemszöge)

A koszos avarban feküdtem. Már nem is emlékszem, hogy hogyan és miként kerültem ide. Az egyik pillanatban a kocsimmal száguldottam, a következő pillanatban pedig már itt bámultam a sötétlő eget. A nap lassan tűnt el a horizont mögött, én pedig némán követtem a tekintettemmel. Nem sírtam, nem tudtam. Magam sem voltam tisztában azzal, hogy miként érzek. A testem és a végtagjaim csendesen sajogtak, de most jól esett ez az érzés. Adott egy kis értelmet a létezésemnek. Kevésbé voltam üres tőle, mert volt valami, ami megmaradt bennem. A kín, a fájdalom. Most csak ezt éreztem, és végtelen nyugalmat.

Egy apró kismadár repült el a fejem felett, vidám csicsergéssel csatlakozva a társához, és gyönyörű nótába kezdtek. Némán hallgattam és arra gondoltam, hogy milyen egyszerű lenne egy kismadárnak lenni, aki gondtalanul repdes ebben a világban, és nem érinti semmi bú és bánat. Milyen gondja lehet egy vidám madárkának? Nem hiszem, hogy baja lenne a szerelemmel, és azt sem, hogy a választotta az őse. Ilyen gondjaik nincsenek. Milyen jó is nekik…

Vajon, nekem milyen lehetett az előző életem? Milyen bűnöket követhettem el, hogy ebben a testben senkinek sem vagyok elég jó?

Charlie volt, hogy hónapokig felém sem nézett, az is megesett, hogy elfelejtett egy-két jeles alkalmat. Reneé persze megvédte őt előttem, mikor nem hívott fel a tizedik születésnapomon és órákig sírtam utána. Ez volt az egyik ok, amiért olyan keveset töltöttem vele a későbbiekben, pedig nyíltan kimutatta később a szeretetét. De én nem akartam csalódni.

Reneé inkább volt a lányom, mint az anyám. Ha valami problémája akadt, mindig én vigasztaltam, és segítettem neki. Néha úgy éreztem, hogy bűntudat gyötri valami miatt, de nem mert róla beszélni. Még velem se. Ő tudom, hogy szeret, de Phil bizonyára fontosabb neki, mint én. Hiszen láttam, hogy mennyire megkönnyebbült, mikor közöltem vele, hogy Charliehoz költözöm. Persze ellenezte, de az nem volt őszinte nála. Ismertem már annyira.

Egy testvérre mindig is vágytam, pedig nem egy barátnőm mondta nekem, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy egyke vagyok. Én nem így gondoltam. Gyakran éreztem kisgyerekként magányosnak magam. Persze ott volt Reneé, de ő nem mindig ért rá velem foglalkozni. A magány emelte fölém a védőbástyákat, és ez okozta, hogy mindig arra vágytam, hogy elvesszek a tömegben és csak egy csendes és boldog lány legyek. De ez Forksban felborult…

Felsóhajtottam. Végig néztem magamon, és keserűen felnevettem. A látvány szánni való volt. Szinte láttam a bordáimat, olyan keveset ettem az utóbbi hetekben. És miért? A semmiért. A gyomrom nem volt már az igazi, hiszen mi más oka lehetne, hogy olyan nehezen fogadom be az ételt? Semmi.
De a hajam végre újra a régi színben pompázott. Nem is értem, hogy minek harcoltam. Minek akartam megfelelni neki? Miért nem adtam fel mindjárt a legelején? Miért akartam annyira más lenni, mint aki vagyok? Már nem tudom, hogy ki is vagyok igazából. Mit jelent az, hogy önmagunknak lenni? Olyan régen csináltam ilyet, hogy már nem is emlékszem.
„Színház az egész világ, de te játszd magadat!” – mondta sokszor a szomszéd néni, aki gyakran vigyázott rám, amikor kicsi voltam. Nagyon kedveltem a nénit, egészen addig, míg meg nem halt.

Fázni kezdtem. A testem vadul rázkódott, a fogaim vacogtak. Tudtam, hogy ha nem kelek fel, akkor megfázok, de nagyon. Korábban eljátszottam a halál békés gondolatával, de most mégsem volt hozzá bátorságom. Gyáva voltam. Nem mertem feladni.
Elgémberedett tagokkal álltam fel és most döbbentem csak rá, hogy fogalmam sincs, hogy hol vagyok. A pólóm vizes volt, és nedvesen tapadt a felsőtestemre. A kardigánomat sehol sem találtam, hiába pásztáztam a környéket. Egy sötét erdőben voltam egyedül és védtelen. A rettegés lassan és alattomosan kúszott a torkomba, és megszédültem. A gyomromban furcsaérzés kavargott, mintha bukfencezni akarna. A cipőm sem volt rajtam, fogalmam sincs, hogy hol vesztettem el.
A durva talaj bántotta a bőrömet, de haladtam tovább. Céltalanul a semmiben, a sötétben. Nem láttam a fényt.

(Edward szemszöge)

Vadabbnál vadabb képek jelentek meg a szemem előtt és felrémlett előttem az összes lehetséges veszélyforrás, ami történhet vele. Hiszen vonzotta a balszerencsét, mindig megtalálta egy-egy baleset. De most még ő maga sem akart élni, akkor mire számíthatok?
Tudom, hogy nem érek oda időben, hogy megakadályozzam a tragédiát, főleg, mert nem tudom, hogy merre kéne mennem. Vártam, hogy Alice hívjon, hogy segítsen, de a telefon nem csörrent meg. Féltem, hogy azért mert ő már tudja, hogy nincs remény.
Hülye voltam. Ezt az egész helyzetet nem így kellett volna kezelni, barátokként talán könnyebb lett volna. Legalább vigyázhattam volna rá. Az, hogy elmentem egy őrületes baklövés volt a részemről. Én javasoltam, de én végleg el akartam menni és szenvedni. Az utóbbit nem akartam, de tudtam, hogy megérdemlem. Ez járt nekem, amiért fájdalmat okoztam Bellának, akinél nem láttam még tisztább lényt. Az a tudat, hogy biztonságban tudtam, erőt adott.
De most…
Miattam fog baja esni, vagy már meg is történt? Egy biztos, én utána megyek.

Olyan gyorsan hajtottam, hogy csak egy pillanatra láttam megvillanni egy vörös foltot, és olyan gyorsan fordultam meg, hogy jelentős féknyomot hagytam magam után. A fékezés gyerekjáték volt és ugrómajom módjára kipattantam a kocsiból, majd jéggé dermedtem.
Bella kocsija feküdt az árokban, de üres volt.
- Uramisten… - motyogtam bénultan, és féltem, hogy bekövetkezett az, amitől a legjobban féltem. Bella bajban van, talán meg is sérült.
- BELLA! – üvöltöttem hangosan, de nem érkezett válasz. Az autón nem láttam nagy károkat, de észrevettem egy apró vérfoltot a vezetőülésen. Az arcom eltorzult. Nem az illat okozta mámor vadított meg, hanem az őrjöngető kétségbeesés. Rohanvást jártam be a környéket, Bella után kutatva, de sehol nem találtam. Csak az ő illatával átitatott pulcsit találtam meg a fa ágára szegezve.
Akkor már tudtam, hogy csak az erdőben lehet. Megőriztem az ép elmémet, és elindultam a hátborzongató fák közé. De amint megéreztem a füst szagot, már tudtam, hogy hiába. Elkéstem.
Kilométerekre tőlem tűz égett, és én tudtam, hogy mivel Belláról beszélünk, ezért neki is arra kell lennie.
- BELLA! – üvöltöttem újra és rohanni kezdtem. Gepárd semmi hozzám képest…

(Bella szemszöge)

Talán az égiek mégis velem vannak. Mikor már azt hittem, hogy összerogyok a fáradtságtól, és megfagyva találnak csak rám, pillantottam meg egy faházikót. Meggyorsítottam a lépteimet és bekopogtam.
- Valaki kérem… - próbáltam bekiabálni, de csak halk suttogásra telt. A kopogásomtól az ajtó némán kinyílt, de belül teljesen üres volt, és a zár már annyira elkorhadt, hogy a legkisebb erőtől is feltárult. Beléptem. Egyetlen helyiségből állt és szénakupacok hevertek szanaszét, amik tökéletesek lesznek fekvőhelynek, amíg ki alszom magam. Reggel vissza kell mennem, Charlie már iszonyatosan aggódhat, és nem hibáztathatja érte senki, mert teljesen érthető. Remegő kézzel nyúltam a nadrágom zsebébe és előhúztam egy öngyújtót és egy cigit. Valamivel le kellett nyugtatnom magam annyira, hogy aludni tudjak. És minél később akartam vízszintesbe kerülni, mert féltem a rémálmoktól. Pedig biztosan jelentkezni fognak, főleg a mai nap után.
Jézusom, ha belegondolok, hogy milyen régen volt a reggel… Amikor még az Edwardtól való találkozástól féltem. A tegnap, amit Alice-szel töltöttem, és a tegnapelőtt, amikor Mirkóval motoroztam. Milyen messze is volt az már, alig emlékszem. Milyen messze vannak azok a percek, amiket vidáman és szerelmesen töltöttem. Hol vannak már azok…

Sóhajtottam, majd meggyújtottam a kezemben tartott cigarettaszálat. Behunytam a szemem, mert hirtelen megszédültem. A következő pillanatban rengeteg dolog történt. A lábam a keményfába ütközött, és iszonyatos fájdalom hasított a fejembe… Rongybaba módjára rogytam össze, és a kezemben tartott égő cigi a szénarakásba esett… Pár perc és a világ lángolni kezdett körülöttem, de én ezt már nem érzékeltem.

(Alice szemszöge)

Idegesen járkáltam a nappaliban látomásra várva, de semmit nem láttam, csak néha Edwardot, ahogy kétségbeesve rohan. Semmi mást. Az idegesség a torkomba kúszott. Végig néztem a többieken, akik itt voltak. Rosalie arcáról lehullott a gúnyos nyugalom, Esme kétségbeesetten tördelte a kezét. Emmett és Jasper szintén elindultak Bella keresésére, Carlisle pedig a kórházba ment, hátha odaszállítják Bellát, és ha baja esik, és akkor gyorsan segíthessen rajta. Sürgősségi vámpírellátás. Tudtam, hogy habozna, ha neki kéne megtennie, hiszen ki tudja, hogy Bella akar-e még vámpír lenni, vagy sem? Mi van, hogyha egy életre meggyűlölte a világunkat? Bár… ha bocsánatért akart idejönni, akkor nem valószínű.

Az a nő, akit Edward hozott haza, kicsit sem volt szimpatikus. Magam sem tudom miért, hiszen semmi kivetni való nem volt a viselkedésében, még azt is felajánlotta, hogy segít a keresésben, de persze Emmett lehurrogta az ötletet, így annyiban maradtunk, hogy mi nők itthon maradunk. Nem tetszett ez az ötlet, de tudtam, hogy nekem maradnom kell. Rohanás közepette nem tudnék koncentrálni a látomásokra, és most ez lenne a legfontosabb.
Szinte beleőrültem, hogy nem tudok róla semmit, a képek homályosak voltak, és semmit nem tudtam kivenni belőlük. Csak azt tudtam, hogy róla szólnak, és hogy él. Semmi mást. A tudat iszonytató volt, és éreztem, hogy jobb, hogy nincs itt Jasper. Csak kikészíteném az érzéseimmel.
- Bella – motyogtam halkan, és a következő pillanatban meglepő dolog történt. Végre tisztán láttam. Egy égő ház mellett egy halott Bellát és egy zokogó Edwardot pillantottam meg.
Velőtrázó sikoly harsant a levegőbe. Az én sikolyom.

(Edward szemszöge)

Abban a pillanatban, mikor megpillantottam az égő házat, megtorpantam. Lebénított a félelem. Hányszor nevettem a romantikus filmek csöpögő stílusán, és milyen sokszor nem éreztem át, hogy milyen az, mikor megtapasztalod, hogy milyen elveszíteni egy hozzád közel álló személyt. Soha nem értettem és nem is vágytam megérteni. Nem volt vicces. A lángok a magasba csaptak, és intenzíven kezdtem érezni Bella vérének az illatát. Nem az az aroma, volt, mint régen, de ez is csábította a bennem lakozó szörnyeteget. De ez nem számított. A pániktól nem éreztem vérszomjat. Nem is éreztem azt a szomjúságot, amit minden más alkalommal érezni szoktam. Csak az éltetett, hogy kihozzam a lángokból.
Futni kezdtem, és nem törődtem azzal, hogy a tűz az ellenségem tulajdonképpen. Most ez sem érdekelt.
- BELLA! – kiáltottam, majd belevetettem magam a lángok közé. A füst elvakította a tökéletes vámpírlátásomat, az égett szag tompította az Ő illatát, de olyan intenzíven éreztem a vérét, hogy nem tartott sokáig behatárolnom az irányt. Közben a nevén szólongattam, de válasz nem érkezett. Rettegtem. Éreztem, hogy a mobilom rezegni kezd a zsebemben, és már tudom, hogy mit mondana nekem Alice, ezért nem vettem fel a telefont.
- Bella! – mormoltam és végre megpillantottam. A látvány elborzasztott, de most erre nem volt időm. Olyan óvatossággal fogtam a kezembe törékeny testét, mint amikor az édesanya legelőször veszi a karjaiba a gyermekét. És is ugyanúgy féltem, hogy vad mivoltommal összetöröm, vagy fájdalmat okozok neki. Még többet, mint eddig.
- Édesem – suttogtam, és magamhoz szorítva védtem a gyilkos lángoktól, de az örökkévalóságnak tűnt, míg végre kiértem a hideg, friss levegőre.

Gyengéden a földre fektettem, és ijedten vettem szemügyre. A telefon szüntelen rezgett a zsebemben.
Haját vér tapasztotta a fejéhez, és gyengéden végig simítottam a drága arcon, amin végtelen nyugalom honolt. Mintha soha nem érzett volna fájdalmat. Tudtam, hogy valami nem stimmel. Bella jelenléte mindig intenzív szívdobogással járt, amit most hiába füleltem, csak néhány apró lüktetést hallottam.
- Nem… nem…
Haldoklik – tudatosult bennem hirtelen, és elborult az agyam. A józaneszem elhagyott és mindent ellepett a fájdalom. Remegtem, és görcsösen szorítottam magamhoz a hideg testet. Már nem számított más. Csak vele akartam lenni. Akartam, hogy kinyissa a szemét…
- Annyira sajnálom, kicsim. Minden az én hibám. Hiába minden akadály, én szeretlek. Ne hagyj itt… Annyiszor mondtad, hogy hajlandó lennél vámpír lenni, de azóta sok minden megváltozott. Még mindig szeretnéd? Nem bírok létezni nélküled, kicsim. Ne halj meg, kérlek… - kérleltem halkan és közben szüntelen remegtem.
Zokogtam.
Öntudatlanul hajoltam a torkához, és fogaimat belemélyesztettem az ütőerébe. Ez volt az egyetlen mód, hogy megmentsem. Nincs visszaút. Többet nem teszem őt tönkre, örökre békén hagyom, hogy ne szenvedjen miattam. Így lesz a legjobb. A mámor lassan ereszkedett megtébolyult tudatomra. De uralkodtam rajta, és mielőtt túllőttem volna a célon, elszakítottam magam az ínycsiklandó vérforrástól.
- Csak ne halj meg… - kértem némán és lélegzetvisszafojtva vártam az első rándulást, ami az átváltozás kezdetét szokta jelenteni. De Bella teste nem mozdult. Felnéztem a gyönyörű szép arcra és felordítottam.
- NEM!!!! – üvöltöttem. Nem hatott a mérgem, nem kezdődött meg az átváltozás. Nem hallottam az ütemes dobolást.
Felzokogtam, és arra gondoltam, hogy miért nincsenek könnyeim…
Bella meghalt.
- Nem… Ez lehetetlen… Bella… az én Bellám… nem…
Magamhoz szorítottam az ernyedt testet és üvöltve zokogtam. Kezemmel görcsösen simogattam, de nem értem el vele semmit. Semminek nem volt már értelme. Mindennek vége.

5 megjegyzés:

  1. :O azta hát meg se birok nyikkani nagyon huu nagyon jó lett !!!

    VálaszTörlés
  2. annyira jó lett de remélem hogy bella nem halt meg nagyon várom a folytatást

    VálaszTörlés
  3. uhh....ez nagyon durva.még a karom is remeg!jajj...ilyenkor kell abbahagyni?!a frász kerülget!most hogy lesz tovább?!jujj...de izgalmas!!hát gratulálok ehhez a történethez!egyszerüen fantasztikus!lélegzetvisszafojtva olvastam ezt a részt!annyira jó!!
    mikor lesz folytatás??remélem hamar!
    puszi,Kinga

    VálaszTörlés
  4. Sziasztok! Köszönöm a véleményeket :) (L) Sajnálom Kinga, de olyan jó ilyen helyen abbahagyni xD Tudom.. gonosz vagyok :P Szombaton érkezik (azaz holnap) a következő fejezet ;) Aztán meglátjuk, hogy hogyan tovább :D A:
    Puszi:
    Ginewra

    VálaszTörlés
  5. Szia!
    Drusilla vagyok! Egy valami nem hagy nyugodni, mégpedig az, hogy Bellának ugye azt írtad, hogy hirtelen iszonyatos fájdalom hasított a fejébe, na már most, lehet, hogy csak én képzelek bele túl sokat, vagy jól tippelem, hogy valaki lecsapta szegényt? Egyébként nagyon szuper a történet:D
    Puszi, Drus

    VálaszTörlés