Servitude for the freedom - 17. fejezet

Látomás

(2011. 05. 01. Skócia)

Jasper békés, szeretetteljes karjaiban feküdtem, a kényelmes kanapén. Szegényt tegnap teljesen lefárasztottam egy egész napos vásárolgatással. De már rám fért. Mióta Rosalie és Emmett újra elmentek két éve, magányos lettem barátnői szempontból. De őket is megértettem, hogy felejteni akarnak. Megértem, ha időre van szükségük nekik is arra, hogy újra a régiek legyenek. De ezt miért nem lehet együtt? Esme mindennap felhív, de ez nem ugyanaz. Hiányoznak. Ők a családom, és olyan furcsa minden így kettesben.
Nem mintha nem lenne jó, mert szeretem Jaspert. Nagyon.
- Melyik filmet nézzük, kedvesem? – kérdezte Jasper, és elgondolkodva figyelte a dvd gyűjteményünk.
- Nekem mindegy. Mit szólnál az Álmomban már láttalak-hoz?
Jasper elhúzta a száját.
- Kedvesem… tudom, hogy mennyire imponál neked a cím… de muszáj századszorra is megnézni?
- Több mint egy éve nem láttam – húztam el a számat durcásan. – És most olyan romantikázó hangulatom van.
- Ahhoz nem kell film – mondta vigyorogva, és mielőtt felállt, megcsókolt. – Jó, rendben. Nyertél, de utána háborús filmet nézünk. Ha te csöpögni akarsz, akkor legyen már nekem is valami örömöm.
- Lesz nyugi – nevettem fel, és csendesen figyeltem, ahogy a kiválasztott dvd-t kezdi keresni. Kezeivel végig simított az állványon… aztán egy teljesen más kép jelent meg a szemem előtt. A látásom elhomályosult.

„Egy sötét alagútrendszert láttam magam előtt, két piros csuklyás alak masírozott végig rajta. Aztán cellák tűntek elő a semmiből, amik mögött vámpírok voltak. Egyikük se volt túl jó állapotban, csillogott a szemük a mérhetetlen szomjtól. A két őr az utolsó cella előtt állt meg, majd feltárták azt. Egy vérszomjas vámpír ugrott a torkuknak… majdnem. De ők néhány határozott mozdulattal lefogták.
- Vigyük az Urak elé, már várják őt – szólalt meg egy mély rekedtes hang. A fogoly szabadulni próbált, de az ő szemében mégsem csillogott olyan mértékű őrület, mint a többiekében. Csak szomjas volt, és a bezártság sem segített rajta.
Aztán felismertem. Edward volt az.
Mint a bábut, úgy rángatták maguk után. Edward vadul ellenkezett, de nem volt elég erős. Valamit mondott, de nagyon halkan.
- Bella – suttogta maga elé. Arcán néma beletörődés látszott, és fájdalom. Mintha egy pillanatig lehullott volna az őrültség hályoga a szeméről.

Egy nagy terembe vitték, ahol rengeteg vámpír tartózkodott. Középen az Uralkodóhármas, Aro, Caius és Marcus. Mindkettejük arcán felsőbbséges, gúnyos vigyor ült. Úgy szemlélték a behozott, majd földre dobott Edwardot.
- Isten hozott köztünk Edward Cullen. Örülök, hogy betértél. Éppen egy fontos ügyet tárgyaltunk… de rád maradt egy kis időnk – kezdte Aro gúnyosan.
- Hajlandó vagy csatlakozni hozzánk, Edward Cullen? – kérdezte Caius halkan és fenyegetően. Edward még csak fel sem nézett, kifejezéstelenül meredt a semmibe.
- Hát jó… megkérdezem még egyszer… Élsz eme nagylelkű ajánlattal? Csatlakozol?
- Nem – hangzott egy gyenge, megtört válasz. Szinte lehelte a szavakat, mégis mintha valami különös határozottság áradt volna belőle.
- Hát legyen. Így nincs több ok az életben maradásodra. Vagy… van egy ötletem. Kegyes leszek hozzád – torzult el Aro arca egyetlen hatalmas vigyorrá. – Ha bárkinek van ellenvetése a halálos ítélet ellen… akkor szabadon engedlek – vigyorgott, a földön lévőhöz, akiben tudatosult, hogy Aro rendkívüli ajánlata csak a látszat kedvéért volt. Ugyan ki kegyelmezne, neki?
- Nekem van – csendült fel egy lágy, női hang a terem egyik sarkából. Minden szem a nőre szegeződött, aki kecses léptekkel sétált közelebb. Ő másnak tűnt, mint a többiek… - Elengeded, Aro?
- Ma másodszorra szegülsz ellen az ítéletemnek.
- Muszáj betartanod a törvényt.
- Tudom.”

Önkívületemben sikoltoztam. Éreztem, hogy két erős kéz vadul rázogat, és aggódva szólongat. De én nem tudtam szabadulni a képektől, fájdalom áramlott a testem minden szegletében.
A döbbenet és a sokk lebénított. Nem tudtam semmit mondani Jaspernek, hogy megnyugodjon.
- Alice… ALICE! - szólongatott ijedten. – Mi a baj kicsim? Kérlek… válaszolj – csuklott el a hangja a félelemtől. – Nyugalom… - csitított, mikor könnyek nélkül zokogni kezdtem, és görcsösen kapaszkodtam a testébe.
Még akkor sem voltam ilyen állapotban, amikor Edward halálát láttam. Amit most láttam… még nagyobb bűntudatot ébresztett bennem.

Nem tudom, hogy meddig zokogtam, de egy idő után megnyugodtam. Legalábbis kívülről, a lelkemben vihar dúlt. Edward élt. Éveken át élt szomjasan, pokoli körülmények között egy sötét ketrecbe zárva. Miközben mi nem tettünk érte semmit. És az a nő… Ki lehet? Még soha nem láttam ezelőtt, de mégis úgy érzem, hogy ismernem kéne őt… de mégse.

És volt még egy másik nő a teremben, aki annyira ismerős volt. Bellára emlékeztetett. De Bella meghalt! Jacob is azt mondta. És ha mégsem halt volna meg, hogyan lenne Volturi? Pedig ugyanolyan volt, mint annak idején a látomásaimban láttam, csak vörös szemekkel. Kicsi Bella, mint egy vörös szemű Volturi? Lehetetlen. Csak hasonlít Bellára, nem lehet ő…

- Alice? – kérdezte Jasper finoman. Ránéztem, és láttam, hogy megkönnyebbül. – Mit láttál?
- Jazz… - suttogtam rekedten. – Hívd fel a többieket, Rosalie-t, Emmettet, Carlisle-t, és Esmét, hogy azonnal jöjjenek ide, amilyen gyorsan csak tudnak – jelentettem ki határozottan, mert megmenteni őket csak együtt tudjuk. Istenem… miért nem láttam eddig? Bella… Ó, Bella! Mennyit szenvedhetett! Hogyan lett vámpír? Hogyan került oda? És Edward? Szinte éreztem, hogy milyen rossz állapotban van. Alig reagált a külvilág zajára…
- De – ellenkezett, mire leintettem. Erre nem volt idő. Minél előbb meg kell, beszéljük, hogy hogyan jutunk el Olaszországba. Nem tudom, hogy mikor következik be a látomásom, de valami azt súgta, hogy vagy holnap, vagy holnapután. Még van remény. Nem hagyhatom, hogy most tényleg meghaljanak… hiszen Aro miért kegyelmezne Bellának, Edwardnak, vagy annak a harmadik nőnek?
- Kérlek…
- Megyek – sóhajtott, majd egy villámgyors mozdulattal a telefon után nyúlt. Valahonnan messziről hallottam a hangját, de az agyam máshol járt. Edward körülményeit még nagyjából megértettem, mert eszembe jutott, hogy Carlisle könyvében olvastam, hogy előfordul, hogy börtönbe zárnak egy vámpírt… de Bellára nem találtam magyarázatot.
Te jó ég…
Felsikoltottam a felismeréstől, Jasper ijedten mellettem termett. Most már tudtam a választ, és rádöbbentem, hogy milyen ijesztően idióta vagyok… voltam.

- Majd mindent elmondok, Jasper – szólaltam meg és egy óvatos puszit nyomtam az arcára. – Jönnek?
- Carlisle és Esme Londonban vannak, nemsokára itt vannak, Rosalie és Emmett pedig Írországban, de ők is pár óra és jönnek. Csak át kell úszniuk a tengert, úgy gyorsabb. Azt mondtam, hogy vészhelyzet van. Sose láttalak még ilyen állapotban.
- Még soha nem döbbentem meg ennyire és ilyen bűntudatot sem éreztem még soha – mondtam halkan, és felálltam. – Egyedül lehetnék egy kicsit? Elmegyek sétálni. Kérlek, ne aggódj értem, jól vagyok. Ha itt lesznek a többiek, mindent elmondok.
- Rendben – sóhajtotta, majd némán figyelt, amíg távoztam.

Nem kellett aggódnia, mert nem mentem messzire. Csak egy kicsit ki kellett, hogy szellőztessem a fejem. Muszáj volt kimennem, mert odabent szétrobbant volna a fejem a gondolatoktól. Ó, hogy lehettem ilyen hülye… mit élhetett át Edward?? Sütött róla a fájdalom, nagyon remélem, hogy nem késő… Bellát biztosan képzeltem, de Edwardot még megmenthetjük, meg kell, hogy mentsük! Muszáj…

Hatalmas fékezéssel állt meg a házunk előtt egy fekete autó, és felkaptam a fejem. Észre se vettem, hogy már órák óta kint vagyok, és hogy Jasper a teraszról figyelt. Esme izgatottan pattant ki a kocsiból és a nyakamba vetette magát, majd a szerelmemet célozta meg.
- Mi történt? – nézett rám aggodalmasan.
Magamra erőltettem egy kis mosolyt.
- Amint Rose és Emmett megérkezett, mindent elmondok. Ne idegeskedjetek… ez voltaképpen jó dolog.
- Jó? – nézett rám Jasper döbbenten. – Árad belőled a fájdalom.
- Ne aggódj – vontam meg a vállam, és elindultam a nappaliba. Körbevezettem Esmét, míg Jasper Carlisle-val beszélgetett. Aztán megérkezett Emmett és Rosalie.

- Mi történt? Ég a ház? – kérdezte Rosalie fújtatva, és idegesen söpörte ki a szeméből a vizes tincseket. – Remélem, hogy nyomós okod van arra, hogy átúsztattad velünk a tengert. Teljesen tönkrement a hajam és a ruhám.
- Rose – szólalt meg békítően Emmett.
- Nem gond, Rosalie, majd a szobámban rendbe szeded magad.
- Alice, mi történt? Jasper nagyon ijedt volt a telefonban – vette át a szót Esme, és engem figyelt. Elemezni próbálta minden rezdülésem, hátha kiolvas belőlük valamit.
Felsóhajtottam és belekezdtem.
- Látomásom volt… Edward életben van – vágtam bele a lényegbe, mire döbbent csend telepedett körénk, egészen addig, amíg Esme fel nem sikoltott. Bellát egyelőre nem mertem megemlíteni, finoman akartam adagolni a híreket. Hiszen az nem is biztos…
- Alice… - szólalt meg Rosalie finoman. – Bármennyire is fájdalmas, de Edward halott.
- Megkérdeztük, Alice – szólalt meg Carlisle fájdalmasan.
- Hazudtak nektek. Nem tudom, hogy miért nem láttam előbb, vagy hogy most miért láttam, de azonnal oda kell mennünk. Emlékszel a könyvedre, Carlisle? – néztem az apámra. – Előfordul, hogy vámpírokat zárnak egy hatalmas földalatti börtönbe, és kínozzák őket évekig, hogy azok csatlakozzanak hozzájuk.
- Nem… - suttogta Carlisle megrendülten.
- Edward ott raboskodik, de hamarosan, talán holnap, érte mennek. Megkérdezik, hogy csatlakozik-e, de ő nemet mond. Aro, Caius és Marcus meg akarja ölni.
- Te jó ég… mint valami brazil szappanopera – mormogta Emmett, mire Rosalie belebokszolt a vállába.

- Én mindenképpen érte megyek, de ti? Velem tartotok? – néztem rajtuk végig.
- Természetesen – szólalt meg először Jasper, majd a többiek is csatlakoztak. – Mi van még? – kérdezte, mikor percekig hallgatásba burkolóztam. Megérezte, hogy titkolok még valamit.
- Edward nagyon rossz állapotban van. Mióta ott van nem ivott, és biztos vagyok benne, hogy Jane vendégszeretete határtalan. Alig érzékeli a külvilágot és nagyon gyenge. De ez még nem minden…
- Mi van még? – kérdezte Jasper.
- Aro iróniából feltett egy kérdést. Azt ajánlotta, hogyha bármelyik Volturinak van ellenvetése Edward halála ellen, akkor szabadon engedi. De én félek, hogy mindkettőjüket megölik.
- Kiállt mellette valaki? – kérdezte Jasper döbbenten. – Ki olyan merész és őrült, aki kiáll valakiért, akit halálra ítéltek, kockáztatva ezzel a tulajdonéletét?
Sóhajtottam.
- Nem tudom.

Fél óra múlva indulásra készen álltunk…