Dear Alice - Epilógus

Sziasztok! Csak annyit szeretnék mondani, hogy eredetileg nem ilyen befejezést terveztem. De felülkerekedett rajtam a jó szívem :) Viszont az eredeti befejezést is megírom, az majd legközelebb kerül fel, ettől függetlenül ;) Jó olvasást!

Hát megtörtént. Megöltem Bellát, a legjobb barátnőmet. Hallottam a csendet, hallottam, ahogy a szíve ver egy utolsót, majd megszűnik dobogni. Láttam, hogy hogyan száll el az élet törékeny, beteges testéből. Láttam, hogy hogyan huny ki a fény a szemeiből.
- Edward – suttogta utoljára erőtlenül, majd végleg elcsendesült. Én pedig csak némán tartottam a kezemben a gyenge testet, és hangtalanul zokogtam. Felidéztem magam elé minden percet, amit Bellával töltöttem. Hogy milyen boldog voltam, mikor egymásra találtak a bátyámmal. Nem ezt érdemelték az élettől. Nem ezt érdemelték tőlem.

- Alice? – szólongatott egy kétségbeesett hang, valahol magam mellett. Bella élettelen teste lassan homályosodni kezdett, és mikor újra kinyitottam a szemem, a szobámban feküdtem az ágyunkon, és Jasper ült mellettem. A vállamat rázta, a szemeiben szenvedélyes aggodalom ült.
Zavarodottan néztem rá.
- Végre – suttogta megkönnyebbülten, majd magához ölelt. Nem tudtam mire vélni a dolgokat, és azt se, hogy mit keresek a forksi villa szobájában.
- Mit csinálunk itt? – kérdeztem zavartan, de mielőtt válaszolt volna, kinyílt az ajtó és egy gyötrődő arcú Edward lépett be rajta. Edward… aki halott volt. Edward, aki megölette magát a nomád románokkal. Edward… aki annyira hiányzott, hogy az már fáj. Edward… akinek nemrég öltem meg az élete értelmét.

Úgy meresztettem rá a szemem, mintha szellemet látnék. Ők pedig értetlenül néztek össze, bizonyára Edward a gondolataimban próbált olvasni, Jasper pedig az érzelmeimben. Kezdtem úgy érezni, hogy én vagyok az őrült.
- Nem vagy őrült – szólalt meg Edward. Istenem, de régen hallottam a hangját! Nem is tudom, hogy mikor határoztam el magam, de hirtelen felpattantam és a nyakába vetettem magam és hangtalanul zokogtam. Ő pedig zavarodottan ölelt vissza, és megnyugtatólag kezdte simogatni a hátamat. Jasper mögöttem szinte eszét vesztette az aggodalomtól.
- Mi a baj? Jól vagy? Aggódtunk érted – suttogta a bátyám, miközben egy kicsit elhúzódott, hogy láthassa elkínzott az arcomat. – Nem vagy önmagad, mit láttál? – kérdezte, mert tudta, hogy innen fújhat a szél. De én semmit sem értettem. Hogy érti, hogy mit láttam? Hiszen ő meghalt… és most mégis itt van. Jasper pedig tudja, hogy már ideje nem látok semmit.
- Meghaltam? – kérdezte Edward furcsán, de nem nevetett. Láttam a fájdalmat a szemében, és tudtam, hogy köze lehet Bellához.
- Fenébe is, Alice! Mi ütött beléd?! Persze, hogy köze van a fájdalmamnak Bellához. Hiszen két napja sétáltam ki az életéből, hogy boldog legyen! Eldobtam az életem értelmét, mégis hogyan lennék?! – csattant fel dühösen, mire Jasper felmordult, én pedig meghökkentem. Végképp nem értettem semmit.
- Edward! Fogd vissza magad - morogta a szerelmem, és hátulról átölelt. – Nagyon össze van zavarodva. Mit szólnál, kicsim, ha beszélnénk a többiekkel? Látom, hogy valamit nagyon nem értesz.
Jól látta, jól érezte. Edward életben léte teljesen meglepett.
- Ennyire zavar, hogy élek? – morogta az említett. Szörnyű, hogy még a saját fejemben se lehetek egyedül, mégis elmondani sem tudom, hogy mennyire hiányzott ez. A gondolatra zokogni kezdtem. Jasper a karjaiba kapott és úgy vitt le a nappaliba.
- Sajnálom, Alice – suttogta Edward közömbösen és követett minket. Komolyan kezdtem hinni benne, hogy megőrültem, és már hallucinálok is.

Mindenki a nappaliban volt, mint mikor Bella sorsáról kellett dönteni, és megszületett a végítélet. A feladatom. Nem akartam erre gondolni, mert csak még jobban rám tört a fájdalom.
- Mi a baja? Mi történt? – hallottam Esme kétségbeesett hangját. Mindenki miattam aggódott. Pedig én jól voltam. Én csak egy gyilkos voltam, aki mindenért felelős.
- Nem tudom… - Jasper se volt jobban, de szeretettel szorított magához, és gyakran a fülembe súgta, hogy minden rendben lesz, nyugodjak meg. – De össze van törve a lelke… bár tudnám miért…
Bár tudná? Hiszen mindenki tudja, hogy mit tettem! És azt is, hogy mit nem tettem! Minden az én hibám… miattam halt meg Edward… miattam halt meg Bella…
- Alice, élek – szólalt meg Edward, de ezúttal sokkal lágyabban, mint korábban, majd a többiekhez fordult. – Alice azon rágódik, hogy valami olyat tett, amiért gyűlölnünk kellene… És azt hiszi, hogy meghaltam-
- De hát itt vagy és élsz! – értetlenkedett Esme.

- Alice, nézd – szólalt meg Jasper kedvesen. – Két nappal ezelőtt Edward úgy döntött, hogy elhagyja Bellát, hogy nélkülünk élhessen. Úgy volt, hogy még aznap el is költözünk, de mikor Edward megtette ezt a bizonyos lépést… te valami furcsa állapotba kerültél, olyan voltál, mintha látomásod lenne. Két teljes napig ilyen állapotban voltál. Nagyon aggódtunk.
- Tehát… még csak 2005 szeptembere van? – kérdeztem halkan, és próbáltam megemészteni a hallottakat. De még mindig biztos voltam benne, hogy megőrültem.
- Igen, nemrég volt Bella tizennyolcadik szülinapja – válaszolta Jasper bűntudatosan.
- Akkor mindez, amit láttam… nem történt meg – suttogtam megkönnyebbülve és váratlanul olyan boldogság öntött el, hogy azt hittem, hogy menten szétrobbanok az érzelmektől.
Jasper elmosolyodott az érzelmeimtől, én pedig felpattantam és megint Edward nyakába vetettem magam. Már tudtam, hogy mégis megtehetem azt, amit meg kellett volna tennem. És soha nem kell megölnöm Bellát…
- Tessék? – morogta Edward feldúltan.
Hoppá…
- Alice, édesem… elmesélnéd, hogy mit láttál? – szólalt meg Carlisle mentve a menthetőt.
Bólintottam.
- Edward… vissza kell menned Bellához. Mond meg neki, hogy hazugság volt az, amiket mondtál neki. Mond meg neki, hogy mindennél jobban szereted, soha nem hagyod el és átváltoztatod.
- Hogy micsoda? Alice, ezt már megbeszéltük… - sóhajtottam, de láttam a néma sóvárgást a szemeiben a lehetőség iránt.
- Edward… láttam, hogy mi történik, ha nem teszed.
- Merevedési zavarok? – vágott közbe Emmett, de csak egy lesújtó pillantást kapott válaszul. Teljesen beleéltem magam, hogy nincsen veszve minden.
- Mond el, hogy mit láttál – kérte Edward, mire leültem, és mesélni kezdtem.

- Nem lesz neki jobb nélküled, bele fog őrülni a hiányodba. Leveleket fog nekem írni, hogy ne legyen teljesen egyedül. Ha veszélybe kerül, hallja majd a hangodat és lát téged. Egy idő után azt képzeli majd, hogy vele vagy és teljesen beleéli magát. Aztán Laurent, majd Victoria is felbukkan, ami csak ront az állapotán. Elkezdi vagdosni az ereit, majd rátámad Reneére. Aztán öngyilkos akar lenni, mert megijed saját magától, és leugrik egy szikláról. Súlyosan sérül a feje, és nem épül fel szellemileg. A sziklaugrásról te is tudomást szerzel, és meg akarod öletni magad. Elmész a Volturihoz, de ők visszautasítanak, végül néhány nomád román megöl téged. Mi pár év múlva visszatérünk Forksba… próbálunk Bellán segíteni, de már késő. Csak a halál lehetséges számára, mert nem változtathatjuk át az elméje állapota miatt. Nekem kell megölnöm… és én kénytelen vagyok megtenni. A levelében ő maga kért meg rá, hogy tegyem meg.
- Uramisten – suttogta Esme megrendülten, Edward eltorzult arccal meredt a semmibe, majd felpattant és elrohant. Jasper szorosan magához húzott és vigasztalni próbált.
- Css… nyugi… ez nem fog megtörténni – suttogta halkan, de szavai kiáltásként hatottak a néma csendbe.
A szemeim előtt egy újabb kép jelent meg…

Bella szobájában voltam, ő maga egy fotelben ült, és az ablakon át meredt a semmibe. Kísérteties látványt nyújtott, szemei kialvatlanul és kisírtan csillogtak. Arca sápadt volt, akárcsak egy vámpíré. Az asztalon egy érintetlen tálca nyugodott, tele rakva a kedvenc ételeivel, amit bizonyára Charlie tett oda, mert nem bírta elfogadni, hogy Bella nem hajlandó enni. A kezeivel maga előtt összefogta a mellkasát, hogy ne hulljon darabokra.
Aztán megláttam Edwardot, az ajtón érkezett. Bella észre sem vette őt, teljesen máshol járt. Edward néhány percig elkínzottan figyelte, majd kinyitotta a száját, és újra becsukta. A szemei feketén villogtak a fájdalomtól és a bűntudattól. De bízott bennem, tudta, hogy így lesz a legjobb, mert láttam. És ő is erre vágyott.
- Annyira sajnálom – suttogta végül és közelebb lépett. Bella felkapta a fejét, majd lassan hátrafordult. A szemei elkerekedtek. – Hazudtam neked. Azt hittem, hogy így lesz a legjobb, de tévedtem. Szeretlek, Bella. Hazudtam, amikor megtagadtam ezt. Nem tudok nélküled élni, és nem is akarok. Ha meg tudnál nekem bocsátani… nincs mentség arra, amit tettem. Örök életre vezekelhetek a bűneimért… - ömlöttek Edward szájából a szavak, megállíthatatlanul. Bella csendes döbbenettel figyelte.
- Te itt vagy? – kérdezte végül, kicsit lemaradva. Edward is meglepődött. Arra számított, hogy Bella dühös lesz, teljesen jogosan. – Tényleg itt vagy?- kérdezte természetellenesen magas hangon, és lassan felállt. Edward bizonytalanul figyelte.
- Itt vagyok, és ha meg tudnál bocsátani… nem mennék el többet, csak ha te kéred. Bocsáss meg, Bella. Te vagy az életem legjobb része.
Bella szemében könnyek jelentek meg, majd hirtelen Edward nyakába ugrott, szorosan ölelve a bátyámat. Bella vadul zokogott, Edward pedig esetlenül magához ölelte és csitítgatni kezdte. Óvatosan leültette az ágyra, és mellé ült, de közben egyetlen pillanatra sem váltak el.
- Szeretlek – suttogta Bella, és felnézett Edwardra, aki csodálkozva figyelte. Talán nem hitte, hogy a szerelme ilyen könnyen megbocsát neki.
- Én is szeretlek – suttogta Edward, majd homlokon csókolta a lányt, aki most már boldogan simult a karjaiba. Az ajkai finom mosolyra húzódtak, barna szemeibe visszatért az élet. Minden helyrejött.

Mosolyogva néztem a többiekre, amikor véget ért a látomás. Ők pedig feszülten figyeltek engem.
- Edward visszament Bellához, és kibékültek. Majd megkérem Charlie-t, hogy nálunk aludhasson valamelyik nap.
- Remek ötlet – vigyorgott Emmett. – Talán megint megbotlik, vagy ilyesmi…
- Emmett – rótta meg Rosalie fejcsóválva, mire Emmett színpadiasan befogta a száját. Jasper felnevetett.
- Papucs – szólalt meg a kedvesem vigyorogva.
- Mondtál valamit, Jasper? – kérdezte Emmett. – Nálunk én viselem a nadrágot.
- De én húzom a szíjat – vágott közbe Rose nevetve, és az egész család követte. Végre boldogok lehettünk. Hiszen már a szülinapi buli óta nem volt felhőtlen a hangulat. Odahajoltam Jasperhez, lágyan megcsókoltam, majd a fülébe suttogtam.
- Mikor megyünk vásárolni?

***

Mi alapján dől el, hogy kinek milyen sors jut? Miben mérik a boldogságot és a fájdalom mértékét egy emberi életben? Hogyan dől el, hogy ki meddig él és hogyan hal meg? Minden az emberi döntések végeláthatatlan sorozata lenne? Én nem hiszek semmiféle teremtőben, sem végzetben. Mindent a döntéseink irányítanak, de oly sokan vagyunk, hogy minden összekeveredik, és az irányítás gyakran kicsúszik a kezeinkből.
A vámpírok sem különböznek az emberektől ebben a tekintetben. Mi is hozunk döntéseket, mi is hibázunk, mi is szeretünk. Megpróbálunk a legjobbra törekedni, a lehető legkevesebb hibát vétve. De mi sem vagyunk tökéletesek. Ugyanazok a ballépéseket követjük el, mint az emberek. Mi sem vagyunk tévedhetetlenebbek. Csak minket a pokoli vérszomj hajt a bűnre, a gyilkolásra, és nekünk egy örökkévalóság adatik meg, hogy együtt éljünk a hibáinkkal vagy éppen a boldogságunkkal.
Mindent a döntések irányítanak. A jövő folyton változik… csak a szeretetünk állandó.

Néhány nap múlva Bella ismét nálunk vendégeskedett. Edwardra és Bellára mosolyogtam, majd vidáman öleltem át a kedvesemet, Jaspert. És hittem benne, hogy ha többé nem hullik darabokra a család, és ha mindörökké együtt maradunk, akkor a mérleg a boldogság felé fordul.

- Edward, szeretnék közétek tartozni. Átváltoztatnál? – szólalt meg Bella hirtelen, megtörve a Cullen villa csendjét. Mindenki a bátyámra nézett, akinek megmerevedett a tekintete, de én már tudtam a választ.
- Igen – válaszolta Edward és Bellára mosolygott, aki alig hitt a fülének, majd boldogan simult a szerelme karjaiba. Edward is tudta, hogy nekik csak együtt van jövőjük, és nem engedhette, hogy a szörnyűséges jövő, amit láttam nemrég… bekövetkezzen. – Alice, mit látsz? – fordult felém.
- Hogy boldogan fogunk élni… az örökkévalóságig – feleltem fülig érő szájjal és tényleg így gondoltam. Bíztam és reméltem. És bár ez bizonytalanul hangzik, de a látomásaim is engem igazoltak. Végre boldogok leszünk.