Twilight Radio - 11. fejezet

(Bella szemszöge)

„Egy átlagos napnak indult, de már kezdtem kilábalni a letargiából. Jacob támogatása sokat segített, és bebizonyította, hogy ő barát a bajban is. Bár ezt nem tudnám elmondani Mikeról, Jessről, és Angeláról, mert ők nem tartottak ki mellettem. Csak addig voltam érdekes számukra, amíg nem voltak gondjaim.

Már éppen be akartam nyitni, mikor észrevettem, hogy az ajtó, résnyire van nyitva és bent Jacob és Leah beszélgettek.

- Jaj, Jake! Hát, te sem veszed észre? Mindenkinek csak játszik az érzéseivel, nem érdemli meg, hogy vele legyél, mert ő csak kihasznál téged! Tudod, ha nincs ló, jó a szamár is stratégia, és ezzel te csak szenvedsz. Ha a vérszopók visszajönnek, ő gondolkodás nélkül fordít neked majd hátat…

- Leah…

- Most mond, hogy nincs igazam! Az apja is szenved, múltkor hallottam a beszélgetését Sue-val. Már ők is érzik, hogy Bella megváltozott. Nem érdemel meg téged, más lett. Csak önző érdekek vezérlik, és talán tudatában van annak, hogy mit művel mindenkivel.

- Leah…

- Talán akarja is, hogy szenvedj. Hogy ha már ő sem boldog, akkor senki ne legyen. Észre sem veszi, hogy mindenki miatta szenved körülötte. Lehet, hogy bunkó vagyok, meg minden, de nincs igazam?

- De igen. Igazad van, Leah. Én is így látom – sóhajtotta Jacob. Nem akartam többet hallani, elrohantam. Abban a pillanatban döntöttem el, hogy elmegyek Forksból.”

Sosem felejtem el azt a napot, mert akkor valami összetört bennem. Nem is dühös voltam, hanem csalódott. De főleg magamban csalódtam. Korábban azt hittem, hogy csak bemesélem magamnak az önzőségem, de úgy néz ki, hogy másoknak is feltűnt, hogy mennyire más lettem. Negatív értelemben.

Nem aznap távoztam még, de mikor másnap Jake ugyanolyan barátságos volt velem, elszakadt bennem a cérna. Mert fájt, hogy nem mondja a szemembe, hogyha gondja van velem, hanem a hátam mögött beszél ki. Ki tudja, hogy mióta…

Csak ültem a fa tövébe, és jóformán az önutálatba merültem. Miért élek? Tönkretettem a szeretteim Forksban, és csak akkor lehettek boldogok, mikor elmentem. Most tönkretettem a barátaim Angliában. Mi jogon vagyok én még a Földön?

Csak kárt hagyok magam után, Edward is miattam szenved…

- Elég – suttogtam magam elé, és zokogni kezdtem.

(Edward szemszöge)

Messziről figyeltem kedvesemet, ahogy összetörten kuporgott a fa tövében, és szinte összefacsarodott a szívem. De szüksége volt a magányra. Legalábbis Jasper szerint. Csak néztem, és nem gondoltam semmire.

- Edward? – lépett mellém Jazz, és elgyötört tekintete aggodalmat eredményezett nálam.

- Mit érez?

- Elég zavaros, de… nagyjából hasonló érzései vannak, amik neked szoktak. Hatalmas mennyiségű önutálat és önmarcangoló gondolatot érzek felőle. Sok mindenért magát hibáztatja. De van még benne sértettség, bűntudat és megbántottság is. Valamint fél attól, hogy megharagszol rá, amiért mindig olyan elutasító veled…

- Kimehetek hozzá?

- Menj… szüksége van rád.

Lassú léptekkel közeledtem felé, és ő könnyes szemmel nézett fel rám. Óvatosan mellé ültem, és magamhoz húztam. Percekig feküdtünk így csendben, de aztán megtörte a csendet.

- Nagyon rossz volt nélküled, miután elmentél, de Jacob mellettem állt. Ő volt az egyetlen, aki néha ki tudott rángatni az élettelenség homályából. Charlie örült neki, és örömmel látta volna, ha viszont szeretném őt, de nekem nem ment. Szerettem őt igazán, de csupán testvérként vagy barátként, nem éreztem többet. Szörnyű bűntudat kínzott, hogy kihasználom Jacobot, de ezt elnyomtam magamban, mert nem bírtam volna ki Jake nélkül. Aztán nem sokkal Harry halála után, meghallottam egy beszélgetést Jacob és Leah között. Tökéletesen egyetértettek abban, hogy miattam szenvednek a körülöttem élők. Kiborultam, de nem tudták, hogy hallottam. Másnap Jacob ugyanolyan kedves volt, mint azelőtt. Itt akadtam ki végleg. Számára látszólag ok nélkül kezdtem vele ordítozni, majd elrohantam. Utánam akart jönni, de végül mégsem tette. Aznap éjjel nem aludtam egy percet sem, folyton járt az agyam. Hol rajtad, hol rajta, hol az egész helyzeten. Rájöttem, hogy felesleges belemennem mindenféle őrültségbe, mert úgysem kaphatlak vissza. Azért kértem meg kezdetben Jacobot, hogy motorozni tanítson, mert rájöttem, hogyha veszélyben érzem magam, akkor hallom a hangod.

- Tessék?

- Ne szólj közbe, és ne nézz őrültnek. Tudtam, hogy nem a valóság a hangod, egyszerűen csak ebbe kapaszkodtam, hogy ne zuhanjak a mélybe. És valahol legbelül talán éreztem, hogy hazudtál nekem, és még mindig szeretsz. Hallottam mindig, hogy megpróbálsz lebeszélni az életveszélyes helyzetekről, és hogy aggódsz értem. Annyira jól esett, minden kockázatot felvállaltam, csakhogy halljam a hangod, még ha nem is tartott sokáig. De aztán a hangod eltűnt és csak Jake-re támaszkodhattam. De mikor úgy éreztem, hogy őt is elvesztettem, nem akartam többé Forksban maradni, de anyám boldogságát sem akartam beárnyékolni élettelen személyemmel, így hagytam nekik levelet, és mindent otthagyva költöztem Angliába. Nem volt semmim, és pénzem is alig.

Ekkor találkoztam Adammel, és ő segített nekem. Elmeséltem neki mindent, mert szükségem volt valakire. Önző módon hagytam, hogy ő is a te pótlékod legyen, merthogy ő engem szerelemmel szeretett, amit én neki sem tudtam viszonozni. Ő ezt elfogadta, nem hazudtam neki. Mégis elvett feleségül, mondván, hogy minden álma, hogy engem boldoggá tegyen, és munkát talált nekem a rádiónál, ahol kitaláltam a Twilight Radio ötletét. Szükségem volt valamire, ami rád emlékeztet.

Éreztem, hogy ezzel csak magamat kínzom, de mégis jól esett néha rád gondolni. Minden este a te dallamaid hallgattam, és szinte észre se vettem, hogy Adam egyre inkább ébredezik a felém érzett szerelméből. Ekkor úgy döntöttünk, hogy barátságban válunk el, mert szerettük egymást, ahogy most is, de nem volt köztünk soha se volt igazán szerelem. Emma soha nem kedvelt engem, mert bántotta, hogy nem szerettem viszont a bátyját. Pedig ha tudnád, hogy milyen makacsul próbáltam belészeretni, de nem sikerült.

Azt hiszem, hogy mikor elmentél a szívemet is magaddal vitted.

- De az enyémet ott hagytam neked – suttogtam halkan.

- Tudom, és csak ez éltetett az unalmas, szürke napjaim alatt. Soha nem jártam szórakozni, mert nem tudtam kikapcsolódni. Nem is értem, hogy Carla hogyan lett a barátnőm, mert ő amolyan bulizós típus. A barátságunk gyógyír volt a szívemnek, de inkább csak az újdonság varázsa hatott rám, mert nem sokáig éreztem boldognak magam. Pedig, mint barát szerettem Carlát. Charlie szomorú volt, hogy elmentem, de nem tiltotta meg. Bár lehet, hogy tudta, hogy nem tehet semmit. Eleinte gyakran hívott, de ezek a hívások is csitultak az idő múlásával. Bár az esküvőmre eljött ő is Sueval, és Reneé is Phillel. Akkor tudtam meg, hogy Charlie és Sue szeretik egymást, és eljegyezték egymást. Örültem nekik. De aztán mikor egyszer telefonáltam, Leah szólt bele a lakásunkon. Azt mondta, hogy Charlie nincs otthon, mert nászúton vannak, és valami megint összetört bennem. A Charlie iránti szeretetem fájdalomba fordult.

Megkértem Leaht, hogy hívjon fel Charlie, amint hazaért, de azóta sem beszéltünk. Én nem hívtam többé, mert rájöttem, hogy már nem jelentek neki semmit és csak egy átmeneti korszak voltam. Hiszen kapott egy új családot. Ott volt neki Sue, Leah és Seth, minek kellett volna neki egy olyan problémás lány, aki fájdalmas időszakra emlékezteti? Ugyan… Most pedig Emmát miattam rabolta el Victoria, tönkreteszem Adamet, mert ő nem élné túl, hogyha a húga meghalna. Nagyon szeretik egymást, mivel öt éve árván maradtak és csak egymásra támaszkodhattak. Bárki is van körülöttem, tönkreteszem az életét… Bárcsak engem rabolna el Victoria… bárcsak vége lenne ennek az egész rémálomnak – zokogta befejezésül, én sokáig nem szóltam semmit. Sok mindent kellett feldolgoznom, és ehhez kellett egy kis idő.

- Sosem voltál önző, te csak megpróbáltál boldog lenni. Csak akkor lennél önző, ha elkövetnéd a legnagyobb hibát, amit valaha is megtehetsz. Ha önszántadból megfosztod magadtól a világot, az valóban önző dolog lenne. Van fogalmad arról, hogy úgy robbantál az életembe, mint vihar után egy gyönyörű szép szivárvány? Mielőtt megismertelek élni se volt kedvem, és mindenért magamat okoltam. Az édesanyám azért halt meg, mert elkapta tőlem a spanyolnáthát, és még is… Én itt vagyok, ő pedig egy tömegsírban végezte, ahova a kór áldozatait gyűjtötték? Nekem is ott lenne a helyem, és sokáig nem akartam elfogadni, hogy szörnyeteg lettem. Bűntudatom volt, amiért az élni nem akarásommal fájdalmat okozok Carlislénak, és én voltam mindig az, aki beárnyékolta a boldogságukat. Hiszen hogyan is lehettek volna felhőtlenül boldogok, hogyha én magányos vagyok? Aztán jöttél te, mint a mindenkori világ legnagyobb csodája.

Olyan felhőtlen örömöt, és boldogságot éreztem, mint még soha ezelőtt. De minden pillanatban bennem lappangott a tudat, hogy ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Ezért is hagytalak el, színtiszta önzőségből. Mert tudtam abban a tudatban élni, hogy valahol élsz boldogan, még ha nélkülem is, mint abban a tudatban, hogy miattam kellett meghalnod. Szörnyen bánom, mert életem legnagyobb hibáját vétettem. Száműztem a nappalokból a napot, az éjszakákból a csillagokat. De most itt vagy velem. Még ha nem is tudtam visszanyerni a szerelmed, akkor is boldoggá tesz a tudat, hogy itt vagy velem és a kezem a te testeden pihen, és óvón magamhoz ölelhetlek.

Tudom, hogy fáj az, ami Emmával történt, de mindent megteszünk, hogy megtaláljuk őket, Victoriára pedig egyébként is fáj a fogam. Aki téged bánt, velem íratja alá a halálos ítéletét. Charlieval kapcsolatban… biztos vagy benne, hogy Leah átadta az üzenetet? Lehet, hogy ő azt hiszi, hogy te nem vagy kíváncsi rá. Biztos vagy benne, hogy nem hívott meg? Hátha csak valami félreértés történt, és ő úgy hitte, hogy te megkaptad a meghívást, csak te nem fogadtad el. Én nem olyannak ismertem meg Charlie-t a gondolatai alapján, mint aki csakúgy elhagyja a lányát a bajban, akit imád. Gondold át, Bella. És ha úgy érzed, hogy készen állsz rá, hívd fel őt és tisztázd vele a helyzetet. Hidd el, megéri… Tudod mit mondott nekem az édesanyám, mikor kisfiúként elsírtam magam?

- Mit? – nézett fel rám szipogva.

- Ha sírsz, mert lemegy a nap, a könnyeid miatt nem fogod látni a csillagokat. De a nap még fent van egy ideig, tehát töröld le a könnyeid és gyönyörködj a naplementében, az alkonyatban.*

- Szeretlek, Edward – suttogta halkan és lágyan megcsókolta jéghideg ajkaim. Én viszonoztam a gesztust, és ujjaimmal letöröltem arcáról a könnyeket.

- Én is szeretlek, Bella. Annyi időt kapsz tőlem, amennyit csak szeretnél… Előttünk az örökkévalóság, ha te is akarod.

- Ezt hogy érted? – csillant fel a szeme reménykedve. – Hajlandó lennél…?

- Igen, de én is kérek egy kis időt. Tudom, hogy mit szeretnél, tudom, hogy szeretnéd, hogy átváltoztassalak. Ahogy neked is kell egy kis idő, ahhoz újra tudj feltétlenül szeretni, nekem is kell egy kis idő, hogy szoktassam magam, ahhoz, hogy boldogságban lesz részem az idők végezetéig. Ehhez még szoktatnom kell magam – kacsintottam rá, és együtt nevettünk fel. Percekig csengett a mi nevetésünk a szélben, és boldogan rámosolyogtam.

- Adjunk magunknak időt, hogy felkészülhessünk a boldogságra.

- Köszönöm, Edward – suttogta meghatottan és rám mosolygott.

- Én köszönöm, Bella. Köszönöm, hogy vagy nekem, és ne fossz meg ettől a gyönyörtől.

- Ígérem, hogy nem teszem. Mindig itt leszek, csak neked.

Nem mondtuk többet mást, néha az érzelmeket nem lehet szóban kifejezni. Ez történt most velünk is. Egy kis ideig minden rózsaszínnek tűnt, és békés csend telepedett ránk. Talán vihar előtti csend…

* Egy idézet tőlem, de főleg barátnőmtől, DorcikusStól (L)

Twilight Radio - 10. fejezet

(Jacob szemszöge)

Meglepett a szőke lány feltűnése, szinte a semmiből termett előttem és ütköztünk össze. Aztán mintha a testem kivirágzott volna, csillagok jelentek meg a szemem előtt és ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy megérintsem, és hogy magam mellett tudhassam a felbukkanó égi tüneményt. Hosszú szőke haja lágyan keretezte bájos arcát, melyen nem láttam nyomát sem a rosszindulatnak, sem a kegyetlenségnek, annak ellenére, hogy zöld szemeiben vöröses árnyalat uralkodott. Nem találtam magyarázatot, soha nem hallottam arról, hogy a vámpíroknak lehet gyerekük. Mik ezek, basszus? Még szaporodni is tudnak? Cöh…

Úgy néz, ki megsérthettem, mert ott hagyott és én percekig csak bámultam utána, de ő nem jelent meg, és átkoztam magam, amiért még a nevét sem tudtam. Ezt nagyon elbaltáztam.

Mikor a megadott címre érkeztem, csalódnom kellett. A lakásban nem tartózkodott senki. De akkor hol van Bella? Nekem ezt a címet mondták. Bell Montez. Hah… Annak a Montez nevű férfinak bezzeg adott esélyt, ellenben velem. Nekem nem, aki mellette álltam a nehéz időkben. Egészen, míg el nem utazott ide, Angliába. Csak levelet hagyott. Charlienak, Reneének és nekem. Nem neki kellett végig nézni, ahogyan Charlie magába roskad. Persze ott volt neki Sue és az esküvőjük után Leah és Seth is a gyerekeinek számított, de nagyon rosszul esett neki, hogy Bella még csak nem is beszélt vele, még az esküvőre sem ment el. Hónapok óta nem érkezett hír felőle, és nem bírtam tovább nyugton maradni.

Igazán szerettem Bellát, de ma már tudom, nem szerelemmel. Mégis dühös voltam, amiért csupán az emléke és a hiánya szétrombolja Forks nyugalmát. Láttam Charlie-n, hogy mikor nálunk van is, mindig csak a telefon felé pislangat reménykedve. Billy meg folyton Bellát szidalmazza, mikor Charlie hazaindul. Ezt nem bírtam tovább. Ha a lelkébe is kell, tapossak ahhoz, hogy észhez térjen, és elfelejtse végre a mocskos vérszopókat, akkor azt is megteszem. Bármi változás csak jobb lenne ennél.

Nem tehettem mást vártam. És nem is hiába, mert egy középmagas fiatal pasas jelent meg, de megtorpant, mikor észrevett engem. A mögötte jövő nő, majdnem neki is ütközött.

- Jacob Black? – csodálkozott a férfi, ami engem is meglepődésre sarkalt. Honnan ismer engem, mikor én még soha nem láttam?

- Igen, én. És maguk?

- Én Carla Gardiner vagyok – mondta helyette a barna hajú nő, és a férfiba karolt. – Ő pedig a barátom Adam Montez – folytatta, mire ellenségesen szegeztem a tekintetem Adamre, aki alig észrevehetően elvörösödött.

- Montez? Maga Bella férje?

- Igen, vagyis… már válunk – hebegte zavartan. – Még mielőtt felnyársalna a tekintetével nem csaltam meg Bellt, sőt meg sem bántottam. Közös megegyezés volt, amit ő kezdeményezett.

- Hol van most?

- Pár órája költözött el, pont lekéste. Bár azt mondta, hogy idejön, de ezek szerint ott maradt.

- Hol?

- Cullenéknél – felelte vállat vonva. Cullenék? Na ne…

- Hol találom Bellát? – morogtam, mire Carla elárulta a címet. Köszönés nélkül hagytam ott őket, holott tudatában voltam, hogy milyen faragatlan a viselkedésem. De tudtam, jobb, ha várok egy kicsit a Bellával való találkozásommal, mert most lehet, hogy valamelyik vérszopó nyakának ugranék.

(Bella szemszöge)

Mindenki úgy bánt velem, mint egy porcelánbabával, ami egy kicsit kezdett zavarni, és ezt Jasper észre is vette, majd leállította a többieket. Én pedig őt figyeltem elgondolkozva. Más volt. Nem nézett rám, közvetlenül csak akkor szólt hozzám, hogyha muszáj volt, de már nem szomjazott a véremre. Nem értettem a furcsa, távolságtartó viselkedését.

És Rosalie kedvessége is megdöbbentett. Na jó, nem úgy értem, mert nem sokat beszéltünk, de nem tett rám semmilyen rosszindulatú megjegyzést, és egyszer rám is mosolygott, amit bár kicsit késve, de viszonoztam.

Emmett volt az egyetlen, aki semmit sem változott. Ugyanaz a jószívű, vicces figura volt, mint régen. Mellette néha sikerült felengednem a feszült hangulatomon.

De talán én volt leginkább az, aki megváltozott. Ugyanolyan távolságtartó voltam velük, mint Jasper velem. Bevallom, féltem. Nehéz volt elhinnem, hogy mindez a valóság, és hogy a sok szörnyűség mellett ennyi jó dolog is megtalált engem. Féltem őket közel engednem magamhoz, így inkább a munkámba temetkeztem. Egész nap azzal foglalkoztam, hogy megtervezzem az esti műsoromat, és boldogan konstatáltam, hogy a tévések is kezdenek leszállni rólam.

Edward csalódott volt, hogy ilyen vagyok vele, de nem mertem őt sem magamhoz engedni. Féltem, jobban, mint valaha. Szinte csak akkor beszéltünk, mikor megkérdeztem, hogy van e valami hír Emmáról. De mindig nemleges választ kaptam.

Odaköltözésem harmadik napján, éppen a teraszon olvasgattam, és teljesen egyedül voltam otthon, mikor csengettek. Félve indultam az ajtó felé, ahol azonban meg kellett torpannom. Az ajtóban Jacob állt, rövid zselézett hajjal és számomra eddig ismeretlenül ellenszenves tekintettel. Szinte megvetően mért végig.

- Jacob? – nyögtem ki nagy nehezen. Nem akartam elhinni, hogy valóban ő áll az ajtóban, és hogy ez a valóság. Márpedig ő volt. Rézbarna bőre csillogott a napfényben, izmos felsőtestére egy fehér póló tapadt, de barna szemeiben ismeretlen tűz égett. Egyből észrevettem, hogy máshogy viszonyul hozzám. Már nem volt belém szerelmes, és ettől megkönnyebbültem. De az arcába nézve nem találtam meg a hajdani legjobb barátomat. Talán nagyon megbántottam azzal, hogy csak egy levelet hagytam magam után számára. De ő is megsértett engem, még ha igaza is volt, akkor is rosszul esett. Mert nem gondoltam, hogy pont ő fog egyetérteni Leahvel, a velem kapcsolatos ellenszenves vádakban. Amikor kiejtette a száján, hogy „Igazad van, Leah”, bennem egy világ dőlt össze. Akkor nem akartam többe, hogy valaha barátaim legyenek, de felfogtam, hogy tönkreteszem a körülöttem élők életét, köztük Charliét. És ezt nem akartam. Ezért is menekültem el még a kontinensről is csupán három levelet hagyva magam után, azoknak, akik a legtöbbet jelentették nekem. Charlie. Reneé. Jacob.

De mindez a múltba veszik, mert már a szüleim sem kíváncsiak rám. Az esküvőre sem hívtak meg, még csak fel sem hívtak. Sue lett Charlie felesége, de én mindenből kimaradtam. Mintha nem is lettem volna része sose apám életének. Csak egy átmeneti időszak voltam.

- Bella – biccentett közömbösen, és egyre inkább nem értettem, hogy mit keres itt. Hiszen ő sem akar már jóban lenni velem. Ő sem hívott, se nem keresett. A Forks-beli életem porrá hullva hevert a szívem mélyén, és nem akartam, hogy ismét felszakadjon a régi seb.

- Mit keresel itt? – találtam meg a hangomat, és örömmel töltött el, hogy sikerült magamba zárnom a fájdalmamat. Legalábbis egy kis időre. Talán elég erős leszek, addig, amíg itt van.

- Téged. Csalódtam benned, Bells – mondta halkan. – Újra boldogság van, mi? Te és a vérszopók, milyen tökéletes családi idill. Gondolom miatta volt a válás is. Egy újabb férfi szívét törted össze, csak azért, hogy futhass a vérszívód után.

- Azért jöttél, hogy kritizálj és sértegess, vagy van egyéb okod is? – kérdeztem fagyosan, de bent, legbelül alig bírtam tartani magam.

- Bár nem értem az okát, de tudod Charlie hiányol. Van egy apád is, rémlik? – Azt hittem, hogy rosszul hallok. Még hogy Charlie hiányol… hah… A saját apám esküvőjére nem kaptam meghívót!

Gúnyosan, minden öröm nélkül nevettem fel.

- Persze, képzelem.

- Még az esküvőjére sem jöttél el – vádolt meg dacosan. A hideg fájdalom helyét valami új, különös düh váltotta fel.

- Nem mondod? Talán, mert nem voltam meghívva.

- Na persze. Saját szememmel láttam a meghívódat. De te még arra sem méltattad őt, hogy felhívd, hogy nem jössz. A ceremónia megkésett, mert ő az utolsó utáni pillanatig várt rád.

- Igazán hihető, és megható történet, még ha egy szó sem igaz belőle. Érdekes, hogy amikor telefonáltam, hogy mi újság, mikor lesz a nagy nap, akkor csak annyit mondtak nekem, hogy Charlie és Sue nászúton van. Egy szem meghívó sem volt a postaládában. Mikor üzentem, hogy hívjon vissza, ha megérkezett, letettem. Nem hívott senki fel azóta sem.

Jake arca most az egyszer mutatott valami mást is a dühön kívül. Döbbenet uralkodott vonásain. A lelkemben lévő évek óta igen csak ingatag gát felszakadt és a könnyeim szabad folyást gyakoroltak az arcom vonalán.

- Bella… én…

- Takarodj innen – sziszegtem mérgesen, de nem rá voltam dühös. Csakis magamra, mert nem bírtam nem gyengének mutatni magam.

- Bella, hallgass meg… bocsáss meg – hebegte zavartan és bizonytalanul nyúlt felém, hogy átöljem, de abban a pillanatban egy fagyos hang hasított a levegőbe.

- Nem hallottad, hogy mit mondott? – morogta Edward ellenségesen, és közöttünk jártatta a tekintetét.

- Nem vagyok süket, pióca.

- Akkor talán az agyaddal van baj? Bella azt akarja, hogy távozz – jelentette ki és viszonozta Jacob gyilkos tekintetét. Úgy éreztem magam, mintha egy tűzharc kellős közepére csöppentem volna hirtelen és remegni is elfelejtettem.

- Edward… erre semmi szükség. Jake, kérlek, távozz. Nem érdekelnek a magyarázataid, mert erre nem igen tudnál mit mondani. Felfogtam, hogy Charlie-t már nem érdeklem, úgyhogy kérlek, távozz.

- De félreértetted…

- Korcs! Ne kelljen még egyszer mondani – érkezett meg Rosalie is, és lassan már az összes Cullen a puskaporos jelenetet figyelte.

- Rendben van. Bells, még beszélünk. Viszlát – mormogta és távozott. Csak néztem távolodó lépteit és valami különös érzés telepedett rám.

- Bella… - próbálkozott Edward és közelebb lépett. Tudtam, hogy látja a zaklatottságom, de nem kértem most a vigasztalásból. Gondolkodni akartam, és magam lenni.

- Kérlek, hagyj… - szólaltam meg halkan és elindultam kifelé. – Emmáról van hír?

- Nincs – hajtotta le a fejét, és nem állt többet az utamba. Tudtam, hogy fáj neki az elutasításom, de most túl sok fájdalom volt bennem, és nem akartam, hogy megint sírni lásson. Erőt kell, gyűjtsek még a társalgáshoz.

De legbelül tudtam, hogy ez így nem mehet tovább. Muszáj lesz igazán elbeszélgetnem Edwarddal, és ideje lenne végre esélyt adni neki. És magamnak is. De ahhoz előbb emlékeznem kell, csak utána tudok majd csak felejteni…

Twilight Radio - 9. fejezet

(A képen az új szereplő Zoey Rivertoni)

(Bella szemszöge)

Már nem volt erősnek lenni és Edward ellen tiltakozni. Hiszen bebizonyította, hogy ha bármikor szükségem van rá, akkor ő azonnal ott terem. Nem mondtam ki, de sokat jelentett nekem, hogy megjelent, mikor hívtam. Hát még az a gyönyörű dallam, amit dúdolt, teljesen levett a lábamról. Talán emiatt vesztettem el hirtelen a fejem és csókoltam meg. De ahogy nézett rám szerelmes féltő tekintettel, tökéletes arccal, és úgy ahogy anno régen nem bírtam a vágyaimmal. Régen éltem át ehhez fogható élményt. A lelkem úgy tört fel a börtönéből, mint a szabadulni vágyó sas, és úgy éreztem, hogy újjászülettem, és már semmi baj nem érhet. Mert ő mellettem van és vigyáz rám.

Féltem, hogy Adam és Carla mit fog szólni ehhez az egészhez, de nem tehettem mást, nem maradhattam. Majd elmondom, hogy Victoria betört hozzám, és nem merek itt maradni. Őket pedig nem akarom terhelni Emma miatt. Jaj, szegény Emma…

Most nem hagytam magam elgyengülni, inkább összepakoltam néhány fontosabb holmimat, amit Edward gálánsan kivett a kezemből, és elindultam vele.

- Francba… futva jöttem – bosszankodott a parkolóba érve. Én nem bántam, mert féltem, hogy mit tennék, hogyha egy ezüst Volvóba kéne beüljek.

- Itt az én kocsim – mutattam rá egy régies vágású kisebb kocsira. Láttam, ahogy elhúzza a száját, így annyira hasonlított egy kisgyerekre.

- Lassú – motyogta halkan és nem akarta, hogy meghalljam, de mégsem tudta elkerülni.

(Zoey szemszöge)

Nagyon nem díjaztam ezt a helyzetet, de muszáj volt engedelmeskednem, mert különben nekem annyi. Na jó, azért nem, bár kinézem belőle, hogy széttép. Némán követtem a szememmel az elhajtó az autót, és biztos voltam benne, hogy Victoria elégedett lesz velem. Bár ő azt mondta, hogy a csaj egyedül lesz, most pedig egy jóképű magunk fajtával hajtott el. Mindegy, nem is baj, ha a tervei nem úgy sülnek el, ahogy tervezte. Utáltam a terveit. Inkább elindultam vadászni. Nem mertem bevallani neki, hogy undorodom az emberek vérétől, mert féltem, hogy haragra gerjed, és teljesen feleslegesnek tartottam felingerelni, mert másképp úgysem tudok táplálkozni.

Már éppen elindultam, hogy keressek egy áldozatot, amikor futás közben neki ütköztem valakinek az erdőben. Az ütközés váratlanul ért, és hátraestem, majd morogva tekintettem a támadómra, aki döbbenten figyelt engem.

- Te ki vagy? – találtam meg a hangom, pedig legszívesebben azt kérdeztem volna, hogy mi is ő, mert, hogy nem vámpír az biztos. Rézbarna bőre, izmos felsőteste magához vonzotta a tekintetem.

- Közöd? – mért végig és szemmel láthatólag azon gondolkozott, hogy vámpír vagyok-e, vagy ember, mert nem volt könnyű eldöntenie. Én biztos voltam benne, hogy ő nem ember, de akkor meg mi a franc?

- Félvér vagyok, ne gondolkozz annyit – mondtam sóhajtva, mire ő meghökkent. – Te mi vagy?

- Tessék? Én vérfarkas – felelte őszintén, és láttam, hogy meglepődik azon, hogy kimondta. Ez érdekes. Ha vérfarkas, akkor miért nem érzem büdösnek? Hiszen azok bűzölögni szoktak, legalábbis Victoria szerint. – Hogy érted, hogy félvér?

- Gyengeelméjű vagy? Hát egy vámpír és egy ember gyereke.

- Kac-kac, azt ne mond, hogy a vérszopók már szaporodhatnak is – nézett rám gúnyosan.

- Akkor szerinted mi vagyok?

- Mutáns? Honnan tudjam én azt… - mondta, mire otthagytam. Engem senki ne mutánsozzon le, főleg nem egy büdös kutya. Bár mondjuk kicsit sem volt büdös. Na mindegy. Mit érdekel ő engem? Viszont kétségtelenül szexi volt a fekete haja, amit legszívesebben összeborzoltam volna.

- Áh – ráztam meg a fejem és elindultam keresni egy gyanútlan torkocskát.

(Bella szemszöge)

Kiharcoltam, hogy én vezethessek, bár Edward ezt nem igazán élvezte. Felnevettem dacos arca láttán, mint egy kisgyerek.

- Jaj, nem gondolod, hogy öreg vagy a duzzogáshoz? – kérdeztem nevetve, és egy kicsit jobban éreztem magam, bár a bűntudat még mindig kínozta a belsőm. – Megkeresnéd a táskámban a mobilom? – kértem meg kedvesen, mire ő készségesen engedelmeskedett és hátramászott a hátsó ülésre és kutakodni kezdett a táskámban.

Hirtelen egy teherautó jelent meg a sávunkon és én már mozdultam, hogy félrerántsam a kormányt és lelassítsak, de a fék nem engedelmeskedett az akaratomnak. Pánikba esve meredtem a felénk tartó kamionra, de nem volt erőm szólni Edwardnak, aki nem vett észre semmit, mert elszántan akarta teljesíteni a kívánságomat.

Aztán végre sikerült félrerántanom a kormányt, de a sebesség egyre csak növekedett és a kocsi elszántan repült az út melletti árok felé.

Felsikoltottam.

- Bella! – kiabálta Edward és már nyúlt, hogy megvédelmezzen, de késő volt már. Az autó hatalmas reccsenéssel érkezett az árok mélyére és megpördült körülöttem a világ. Edward karjai védelmezően húztak magához, de a fejem az üvegnek koccant, ami nagy csörömpöléssel adta meg magát, ahogy az eszméletem is. Ernyedten zuhantam Edward karjaiba, aki megvédett a további sérülésektől…

(Emma szemszöge)

Teljesen elvesztettem az időérzékemet, és nem tudtam, hogy mióta kuporgott ennek a sötét szobának a sarkában. Volt időm gondolkodni, és rájöttem, hogy ezt csak magamnak köszönhetem. Ha nem megyek el otthonról, akkor nem lenne semmi gond. Adam azt sem tudja, hogy mi lehet velem, sőt senki sem. Nem is sejtik, hogy egy őrült Victoria nevű nő tart fogságban, aki megfenyegette Bellt. Nem csináltak velem igazán semmit, azonkívül, hogy enni és inni nem igen kaptam. Na meg az a furcsa videó, amit készített. Akkor igazán szenvedtem, mert előtte csúnyán bevertem a fejem, mivel szökni próbáltam. Csupa vér voltam, és olyan furcsa volt, mintha mindjárt rám vetné magát, úgy nézett rám. Megrettentem ettől a tekintettől, aztán megjelent egy szőke lány. Ő más volt, mint a nő, nem voltak olyan kísérteties szemei. Igazából szép szemei voltak, olyanok voltak, mint a smaragdok. Talán olyan gonosz sem volt. Magázta a nőt, Victoria pedig megvetően beszélt vele. A szőke lány mintha félt volna tőle, így szimpatikussá vált számomra.

Rengeteget gondoltam a bátyámra idebent, és reméltem, hogy egy napon bocsánatot kérhetek tőle, amiért ilyen felelőtlen voltam. Vajon, mit érezhet? Biztos azt gondolja, hogy most engem is elveszít, mint a szüleinket. De én még nem akartam meghalni, nem adtam fel a küzdelmet. Talán kibírom addig, amíg rám találnak. Ki kell, hogy bírjam. De félek, mert a napok nagy részét eszméletlenül töltök, biztosan a fejsérülésem miatt. Mi van, ha nem találnak meg? Vagy… meg akarnak egyáltalán találni? Lehet, hogy nem érek annyit. Viszont az is biztos, hogy azért vagyok itt, hogy Bell szenvedjen. Akkor miért engem hoztak ide? Hiszen sosem voltunk túlságosan bensőséges viszonyban. Korábban azt gondoltam, hogy ilyen helyzet csak a regényekben és a filmekben fordul elő, de most kell, hogy rájöjjek, hogy ez a valóság. Hiába remélem, nem fogok felébredni belőle, inkább örülhetek, ha kijutok innen valaha is.

- Zoey. Elintézted, amit kértem? – hallottam Victoria hangját.

- Igen, tönkretettem a kocsi fékjét, de nem szívesen tettem.

- Nem tesz semmit, nem érdekel, hogy mit teszel szívesen és mit nem. Lényeg, hogy most ráijesztünk Bellára. Bár ebbe nem akarom, hogy belehaljon, de az se lenne baj. Lényeg, hogy megbosszuljam rajta az apád halálát.

- James nem az apám! És ezt te is tudod – csattant fel a Zoeynak nevezett lány, és rájöttem, hogy ő lehet a szőke.

- Tudom, hogy nem ő a vérszerinti apád, de én annak tekintem.

- Ki az apám?

Victoria elnevette magát vad sátáni hanglejtéssel.

- Szerinted olyan hülye vagyok, hogy elmondom neked? Neeem, és megnyugtatlak. Ő még csak nem is sejti a létezésed, rám sem emlékszik…

(Edward szemszöge)

Olyan hirtelen történt minden, és ijedten láttam, ahogy Bella szeme lecsukódik, miután a feje és az ablaküveg találkoztak. Aztán csend, csak a saját lihegésem hallom, és tágra meredt szemmel figyelem a karomban tartott tüneményt, majd remegve kiemelem a kocsiból.

- Kicsim… Bella? Hallasz engem? – rázom meg kétségbeesetten és a lelkemben, már érzem a bűntudat és a fájdalom szikráit.

- Ahm – motyogta hirtelen, és én boldogan felnevettem. Barna szemei ködösnek, távolinak tűntek.

- Annyira megijesztettél, édes – suttogtam a nyakába, miután magamhoz szorítottam.

- Legközelebb te vezetsz – motyogta és elmosolyodott. – Na, nem megyünk? Ahogy Esmét ismerem, már agyon aggódta magát. Ja, és köszi… Megint megmentetted az életem.

- Erre specializálódtam – kacsintottam rá, a karjaimba kaptam, és rohanni kezdtem az itteni házunk felé, ahol már messziről láttam, hogy mindenki a teraszon állt, és minket várt. Vagyis engem, mert Bella jelenlétére megdöbbent csend ereszkedett a levegőre. Alice már megint nem értette, hogy miért nem lát semmit, Jasper nyugalmat küldött mindenkire, bár nem tudta, hogy mi van. Emmett mérges volt, amiért szó nélkül leléptem, de örült az én angyalomnak, akit bár elég megviselten, de a karomban tarthattam. Rosalie büszke volt magára, amiért hatással volt rám. Nagyjából így éreztek a többiek.

- Te jó ég! – sápítozott Esme ijedten. - Mi történt veletek?

- Ez egy hosszú történet – feleltem sóhajtozva és hagytam, hogy Alice Bella nyakába ugorjon, és ezer bocsánatkéréssel bombázza kissé kába kedvesemet…

Twilight Radio - 8. fejezet

(Edward szemszöge)

Nem találtuk Emmát, de én tovább kerestem, mint a többiek. Tartoztam ennyivel Bellának. Sokat gondolkoztam ezen a dolgon. Mi van, ha Victoria rabolta el? Előfordulhat. Még soha nem kellett ennyire sötétben tapogatóznunk, és most, hogy szünetel Alice képessége kiszolgáltatottabbak, vagyunk, mint valaha.

Megcsörrent a telefonom. Türelmetlenül nyúltam utána és feszülten hallgattam, mikor felvettem, mert nem volt kedvem beszélgetni. Belláért is aggódtam, bár tudtam, hogy Victoria nem fogja egyből veszélyeztetni.

- Ed… ward – hallottam meg egy nagyon halk nyöszörgő hangot, mint aki küzd az utolsó levegővétellel. Azt hittem, hogy ott esek össze…

- BELLA! – ordítottam a telefonba kétségbeesve. – Mi a baj? Jól vagy? Hol vagy? Mondj valamit… - rimánkodtam, de a telefon túlsó feléről nem érkezett hang. Az aggodalmam gátjai felszakadtak és vad bika módjára törtek fel lelkem legmélyebb bugyraiból. A torkomat ezúttal nem a szomjúság szorongatta, hanem a féltés, a szeretet… a szerelem.

- Nyugodj meg, kicsim. Mindjárt ott vagyok, bárhol is vagy, megtalállak. Először a lakásodhoz megyek, rendben? Most futni fogok, és nem tudok beszélni, de itt vagyok. Nem hagyom, hogy bajod essen! Hallod? – mondtam még a mobilomba, majd rohanni kezdtem. Olyan gyorsan száguldottam végig a városon, hogy senki nem vett észre, mert mire az emberi szem érzékelte volna a jelenlétem, addigra már máshol voltam. Reggel hat óra révén nem is voltak sokan az utcán, de az idősebbek körében azért akadtak páran. Nem igazán foglalkoztam velük. Pár napja voltam vadászni, így nem voltam veszélyes. Sem rájuk, sem Bellára.

Drága, Bella… tarts ki… mindjárt ott vagyok – mondogattam magamban. Féltem, hogy elkésem, bármi is történt. Az épület kihalt volt, amit azért jó jelnek vettem, mert nem volt nyoma rombolásnak és Victoria nem éppen finomkodó természet.

Az ajtaja zárva volt, és én dörömbölni kezdtem, mégsem törhettem be az ajtót csakúgy. De hiába kopogtam, az ajtó csukva maradt. Mikor megelégeltem, betörtem, mert a mellkasomat már szétfeszítette az aggodalom.

- Itt vagyok – suttogtam még a telefonba, és körülnéztem. Bent rend uralkodott, és egy előszobában találtam magam. Az egyik ajtó mögül fény szűrődött ki, így arrafelé vettem az irányt.

- Bella! – kiáltottam, mikor megpillantottam, hogy a földön fekszik. Nem láttam rajta külsérelmi nyomokat, de akkor sem csitult bennem a vihar. Gyengéden felhúztam a kanapéra, és az ölembe húztam. Lágyan cirógattam az arcát, ami semmit nem változott az elmúlt évek alatt. Talán csak több tapasztalatot sugallt felém, de így, hogy nem volt magánál ez nem igen volt aktuális.

Carlisle mellett töltött évek alatt megtanultam, hogy mire kell figyelni egy eszméletlen személy mellett. A pulzusa rendben volt, bár egy kicsit mintha zaklatott lett volna. Az arca sápadt volt, de neki mindig is sápadt volt az arca. Bár most mintha könnyek szegélyezték volna gyönyörű szemeit. Miért sírhatott?

- Nincs semmi baj – suttogtam kedvesen, és lágyan kezdtem dúdolni egy dallamot, amit titokban írtam, még annak idején a szülinapjára, de ezt sosem mutattam meg neki. Nem volt rá lehetőségem, mert akkor minden megváltozott.

- Edward? – motyogta egyszer csak. Féltem, hogy mikor magához tér, újra rá kell, döbbenjek, hogy mennyire nincsen közöm az életéhez. Úgy éreztem, hogy más lett. De most így kómásan ugyanolyan volt, mint anno a szép időkben.

- Itt vagyok – válaszoltam és félelmeim ellenére sem hagytam abba a kényeztetését.

- Akkor jó – motyogta kábultan és nyugodt álomba merült. Nem sokat beszélt ezúttal álmában, de néha hallottam, hogy a nevemet, vagy Emma nevét suttogja. Így már azonnal tudtam, hogy Emma miatt aggódik, és az egészsége nincs veszélyben.

Tudtam, hogy ettől még nincs minden rendben, de mégis megnyugodtam. És a remény újra fellobbant bennem. Hiszen mikor rosszul érezte magát, engem hívott. Talán mégis bízik bennem… legalább egy picit. Nekem ez is elég. Mert többet nem érdemlek, sőt még ennyit sem. Őt sem érdemlem, hiszen ő a világ legdrágább kincse és én eldobtam magamtól, és hagytam, hogy bizonytalan kezekbe kerüljön. Féltettem magamtól, de már rájöttem, hogy nélkülem még nagyobb veszélyben van, mert késő, hogy bármin is változtassak.

Olyan szép, ahogy alszik. Ahogy békésen szuszog a karjaimban, olyan, mint egy angyal. A régi időket idézi fel bennem. De nem akartam igazán emlékezni, mert fájt. Inkább a jelenben élni, és nézni ezt az égi tüneményt.

- Szeretlek, Edward – suttogta hirtelen, de láttam, hogy még alszik. Mégis meghatottak a szavai. Hogy szerethet engem minden után? Ami ezután történt az, túl gyors volt nekem, ráadásul kábulatba ejtett az a két szó, ami elhagyta szép ívű ajkait.

A következő pillanatban pedig éreztem, hogy mézédes ajkai, melyekre eddig azt hittem, hogy jól emlékszem az én hideg ajkaimra vándorolnak. Robbanás rázta meg a testemet, újra éledtek az érzékeim, úgy éreztem, mintha dobogna a szívem, de nem normálisan, hanem vad bika módjára.

A kábulat, az élvezet, a szerelem úgy öntött el, hogy ha éppen álltam volna, akkor most megtántorodtam volna. Mikor megéreztem, hogy Bella gyenge teste megremeg a karjaimban kinyitottam eddig csukott szemeimet és egy szerelmes, de ijedt barna szemekkel találkozott a tekintetem. Elváltam tőle, mert féltem, hogy elutasít, vagy pánikba esik a közelségemtől. De nem lökött el, csak nézett rám nagy szemekkel. Most láttam csak igazán, hogy nincs minden rendben vele, mert az ő szemében is hasonló érzések látszottak, mint amik az enyémben szoktak virítani. Szeretet, szerelem, harag, önutálat, bűntudat, de mindenek felett szeretet és szerelem.

- Mit keresel itt? – kérdezte halkan, de még mindig nem mutatta jelét annak, hogy ellenére lenne a helyzete és a közelségem.

- Te hívtál. Mi történt?

- Én… - kezdte, de aztán a mellkasomnak dőlt és keserves zokogásban tört ki. Nem szóltam semmit, pedig belül tomboltam és vad vágy lobbant bennem, hogy eltüntessek bárkit és bármit, aki, vagy ami bántani merte. Még ha én magam vagyok is. Kétségtelenül hosszú ez az éjjel. Vagyis már kora délelőtt, de tegnap óta annyi minden történt.

Finoman magamhoz szorítottam és lágyan simogattam a hátát. Lassan lecsillapodott, de ugyanúgy maradtunk.

- Köszönöm – lehelte halkan.

- Édes kis semmiség – mosolyogtam rá kedvesen és az ő arcán is megjelent egy apró kis fintor, amit akár mosolyként is értelmezhetek.

- Sajnálom, igazából… jól vagyok, csak hirtelen bepánikoltam, és rosszul lettem.

- Gyakran előfordult már? – kérdeztem komoran és enyhén megemeltem az állát, hogy láthassam a szemeit.

- Nem – hebegte, de végül igenlően bólintott. Ennek nem örültem. Láthatólag nem akart arról beszélni, hogy mi okozta nála a rosszullétet. De én hirtelen rájöttem. Mert megéreztem egy vámpír szagát, ami tompán, de érezhetően terjengett a helyiségben. Régebben járhatott itt, de a lényegen nem változtatott. Bella minden itt töltött percben veszélyben volt.

- Bella? – néztem rá pár perc csend után.

- Igen?

- Tudom, hogy nem bízol bennünk, főleg nem bennem, de a te érdekedben hozzánk kell költözz.

- Hogy mi? – csattant fel és elhúzódott tőlem.

- Itt járt, tudom – jelentettem ki, és a szemeit ismét elöntötték a könnyek. – Találkoztál vele?

Megrázta a fejét. Akkor hozott valamit. Bizonyára ennek köze lehet Emmához.

- Az én hibám – fakadt ki hirtelen. – Emma.

- Nem, te nem tehetsz semmiről. Ígérem, hogy megtaláljuk Emmát és Victoriát, és nem hagyom, hogy bajod essen.

- Honnan tudsz mindent? – kérdezte ijedten. Elnevettem magam ezen az aranyos arcon.

- Nyugi, még mindig nem látok a fejedbe. Úgyhogy továbbra is átkozhatsz magadban – kacsintottam rá.

- Én soha…

- Csak vicceltem. Tehát? Hajlandó vagy a biztonságod érdekében hozzánk költözni?

- Nem utáltok?

- Már megint kezded? Egy vámpírokkal teli házban fogsz lakni, az életed veszélyben és te azon aggódsz, hogy az ominózus vámpírok, akik veszélybe sodortak nem kedvelnek? Jaj, Bella! Ki fognak ugrani a bőrükből, még Rosalie is.

- Na persze…

- Komolyan mondtam. Sokat változott a rólad alkotott véleménye mostanában, ne aggódj. Nem ígérem, hogy puszipajtások lesztek azonnal, de nem lesz semmi baj. A barátaid majd én értesítem.

- Emma? Ígéred… hogy életben marad?

- Megteszek minden tőlem telhetőt. Szeretlek, Bella…

- Adj egy kis időt, még nem tudlak elfogadni magam mellett, de szeretlek.

- El fogom nyerni a bizalmad újra, ígérem. Először úgysem tettem érte semmit.

- Nem álmodok?

- Képtelen gondolat, mert én is ezt élem át, pedig én nem alhatok. Ez valóság – Bár mintha álom lenne. Egy gyönyörű szép álom, még ha viharfelhők gyűlnek is. Most már mindennél erősebb vagyok, mert él bennem a remény, és Bella kezd bízni bennem. Ez mindennél többet jelent, és erőt ad. Örökké…

Twilight Radio - 7. fejezet

(Edward szemszöge)

Mikor visszamentem a házba, egyenesen a zongorához ültem, de az ujjaim nem mozdultak. Most végre egy pillanatig úgy érezhettem, hogy visszakaphatom az én Bellámat, de ismét csalódnom kellett. Bár ismét barna a haja, mégis más, mint azelőtt. Vagy csak velünk ilyen. Erről csak én tehetek és senki más. Nem haragszom Alice-re, de megdöbbentett, az, ahogy hirtelen beszélt vele. Megértem a reakcióját, de azt is, hogy ez megbántotta Bellát, mert ő egy pillanatig sem kételkedett bennünk, és soha sem úgy tekintett ránk, mint vérszívó szörnyetegekre. Mert ő más volt.

Pár perce még itt állt a nappalinkba, de még sem éreztem közel magamhoz. Pedig annyira átöleltem volna, vagy csak megcsókoltam volna és a végtelenségig tartottam volna a karomban.

- Történt valami? – érkezett meg Rosalie és Emmett. Még mindig megdöbbentett Rosalie mostani viselkedése. Alig volt nyoma az ellenséges sznob énjének, bár azért láttam ezeket is a gondolataiban.

- Hogy kérdezhetsz ilyet, Rose? Csak rájuk kell nézni… Mi a hézag? – próbálkozott ezúttal Emmett.

- Bella itt járt – felelte helyettem Alice.

- De hisz ez jó! – értetlenkedett Rosalie. – Edward? Nem ezt akartad? Akkor talán van esélyed… és beszéltetek?

- Nem – jelentettem ki. – Alice-t kereste, mert Emmát kereste. Hozzám nem is szólt, és nem is önszántából jött, hanem Adam kérte meg rá.

- Jaj, Edward! – csattant fel Rose, és én meglepetten pillantottam fel rá. – Te annyira nem érted a női logikát! Ha annyira utálna minket, akkor max telefonált volna, és nem személyesen jött volna. És ezen az sem változtat, hogy szívességből tette.

- Gondolod… hogy még van esélyem?

- Szerintem, van, de csak ha nem adod fel.

- De mi van Emmával? Tényleg eltűnt? – kérdezte Emmett. Csak most tudatosult bennem, hogy az igazi problémára nem is koncentráltam eléggé.

- Azon vagyok éppen, de… nem látok semmit, senkiről – szólalt meg Alice és szinte már sírt a kudarctól. Odamentem hozzá és átöleltem.

- Semmi baj, húgi. Bárkinek leblokkolhat egy kicsit a képessége, ez nem a te hibád. Emmett és én elindulunk és megkeressük Emmát. Ha Jasper megjön, utánunk küldenéd? Több szem, többet lát. Te pedig pihenj, és ne aggódj. Ha látsz valamit, pedig hívj.

- Oké – hebegte hálásan. – Köszönöm, Edward.

(Bella szemszöge)

Mikor hazaértem, bosszankodva telepedtem le a kanapémra és ébren vártam, hogy Adam és Carla betoppanjon, mert azt írták sms-ben, hogy mindjárt itt lesznek. Nem találtak semmit.

Abban a pillanatban csörrent meg a telefonom.

- Halló? Itt Isabella Montez – mutatkoztam be, mert idegen számot jelzett a telefonom.

- Elnézést a korai zavarásért Mrs. Montez. Én Mr. Herbert őrnagy vagyok. Azért hívom, mert Adam Montezt nem sikerült elérnünk. Az autója miatt hívjuk.

- Igen? – kérdeztem hevesen, a torkomban dobogó szívvel.

- Sajnálattal kell közölnünk, hogy az autóját totálkáros állapotban találtuk meg a külváros határán. Utasnak semmi nyoma. A jármű felrobbant. Valószínűleg ellophatta valaki, értesíteni Mr. Montezt?

- Persze. Uram? Adam húga, Emma tegnap nem érkezett haza, talán a két eseménynek köze lehet egymáshoz… - mondtam elszorult torokkal.

- Valóban találtunk emberi nyomokat, de ne tessék aggódni, ugyanis holttestről szó sincs. Az autóban ülő személy élve távozott a helyszínről. Viszont találtunk száz méterre a roncstól egy női táskát. Ha Mr. Montez előkerül, kérem, értesítse. Még egyszer elnézést a zavarásért – kért elnézést, majd bemondta a rendőrőrs címét, ahol érdeklődhetünk és letette.

Csak meredtem magam elé, és nem akartam felfogni az előbb hallottakat. Éreztem, hogy Emma ült a kocsiban, de hová tűnhetett? Csak remélni mertem, hogy nem Victoria keze van a dologban, mert azt nem tudnám épp ésszel elviselni, ha miattam esne bármi baja is Emmának.

- Bell? Bella? – szólongatott Adam, Carla csak megértően átölelt. Nem mertem a szemükbe nézni, csak halkan tekintetem a földre szegezve szólaltam meg fojtott hangon.

- Adam, hívtak a rendőrségről, mert téged nem tudtak elérni – kezdtem bele, és láttam, ahogy kifut az arcából minden szín. – Megtalálták a kocsidat… vagyis csak a roncsát…

- Hogy mi? És Emma? Róla nincs hír?

- A kocsi vezetőjét nem találták meg, nincsen holttest – folytattam és hallottam, ahogy mindketten megkönnyebbülten sóhajtanak fel. – De találtak egy női táskát. Be kéne menni és megnézni… hogy az övé vagy sem.

- Értem – nyögte ki. – Köszönöm Bella. Alice tudott valamit?

- Nem, nem tudnak semmit – jelentettem ki egy cseppet ideges hangsúllyal. Carla figyelmét nem kerülte el, Adam pedig el volt foglalva a saját gondjával. Elköszöntek és elindultak a rendőrségre, azzal az ígérettel, hogy felhívnak, ha van valami.

Hiába voltam fent egész éjjel nem tudtam aludni. Pedig holnap már be kell mennem dolgozni, és félek, hogy a sajtó is megkörnyékez. Alvás helyett inkább a tévét kapcsoltam be, de ami fogadott az teljesen kikészített.

- Szervusz, Bella – mosolygott rám ördögien Victoria, semmit sem változott. Ledermedve meredtem a képernyőre és az eddig szorongatott telefonom leejtettem. – Csináltam neked egy aranyos kis videót, de ne aggódj, olyan mesterséges technológiával készült, hogy csak egyszer lehet megnézni. Ugye, sikerült rád ijesztenem? Észrevettétek már a kis drága hiányát? – folytatta és a szívem kihagyott egy ütemet. Tudtam, hogy az én hibám. – Velem van, de nyugi… még él…

Aztán megláttam Emmát, ahogy nyöszörögve gubbaszt a sarokban és a kezét a vérző fejére szorítja és sír. Victoria magabiztos léptekkel indult el feléje és a levegőbe rántotta. A ruhája szakadt és véres volt, na meg merő kosz.

A videó többi részéből nem sokat hallottam. A látvány, Emma látványa lesokkolt. Nem féltem, hogy lemaradok valamiről, mert tudtam, hogy hamarosan találkozok vele. És legnagyobb döbbenetemre vártam azt a percet. Nem akartam, hogy mások haljanak meg helyettem.

Mikor másodszor akartam megnézni, valóban nem játszotta le. Nem értem, hogy hogyan érte ezt el, de biztos azért, hogy ne fedje fel a vámpírok titkát az emberek számára. Legalább a saját törvényeit betartja, ha már az emberekét nem is.

Most már megértem, hogy mit érzett Edward, mikor elment és porrá zúzta a lelkemet. Legszívesebben én is elmennék, hogy a barátaimat biztonságban tudjam. Most már át tudom érezni, azokat a tetteket, amiket ő követett el. Hát ide is eljutottunk. Nem hogy nem haragszom Edwardra, de még meg is értem őt. Ez így nem lesz jó…

Istenem… mit csináljak most? Ha Emmának komoly baja esik, akkor azt soha nem bocsátom meg magamnak. Soha, de soha. De a videóban az is szerepelt, hogyha bárkinek beszélek erről, akkor Emma meghal. Nem mondhattam el Adamnek, hogy a húga élete még soha nem volt ilyen veszélyben. Nem tehetek semmit, de minden miattam van.

Zokogva rogytam a földre és összegömbölyödve tartottam össze magamat, mint annak idején. Nem. Nem akarok emlékezni. Nem akarom én ezt, miért kell nekem lenni mindennek a közepe? Minden baj forrása? Miért nem lehet egy átlagos életem szerelemmel? Egy olyan szerető emberrel, aki nem természetfeletti. Miért van, hogy Edwardon kívül nem tudok mást szeretni? Miért nem lehet normális életem? Vagy ha így alakult… Miért nem tartozhatok közéjük?

Miért kell azzal a tudattal élnem, hogy Emma miattam szenved és én nem tehetek semmit? Adam meg fog gyűlölni, soha de soha többé nem fog velem szóba állni. És Carla sem. Megint elvesztek mindenkit. Újra és újra.

Miért ez a sorsom? Mivel érdemeltem ki? És Emma? Miért nem engem rabolt el, vagy miért nem öl már meg, ahelyett, hogy másokat kínoz? Talán tudja, hogy ez így jobban fáj nekem.

A levegő hirtelen fogyni kezdett és hörögve kaptam utána. Hiába próbáltam megnyugodni és tisztán lélegezni, nem ment. Nem kaptam levegőt, a mellkasomban lévő képzeletbeli seb fájón kezdett sajogni, és úgy éreztem, hogy itt a vég. Utolsó energiámmal tárcsáztam Edward számát, és beleleheltem a telefonba.

- Ed… ward – nyöszörögtem fuldokolva, de nem hallottam a választ. Magam elé képzeltem a drága arcot és elvesztem a semmiben. Végre egy kis nyugalom.