Servitude for the freedom - 9. fejezet

Ismerős szempár

„Nehéz rádöbbeni, hogy elkéstél, és hogy minden hiába volt.”

(Alice szemszöge)

(2006. 09. 13. Anglia, London mellett)

Szomorúan szemléltem a bús, esős angol tájat. Vagy a szomorúságot csak én képzeltem bele? Szegény Jasper, biztosan nehezen bírja már mellettem, pedig pár hete már csak az én viharos érzelmeimet kell elviselnie. De nem bírtam feldolgozni, hogy nem láttam időben a tragédiákat, Edward és Bella halálát. Azóta nem voltam önmagam. Bella csakúgy hipp-hopp levette magát a szikláról és onnantól minden fenekestül felfordult. Edwardot nem lehetett megfékezni, Emmett, Jasper és Carlisle kevés volt ahhoz, hogy lefogja. A mélységes letargiáját valami újfajta elszánt halálvágy vette át, ami kicsit sem tetszett.
Aztán megnyugodott.
De mindez csak álca volt, hogy elszabaduljon. Hazudott nekünk, Jasper képességét pedig sikeresen átverte. Elaltatta a gyanakvásunk. Egy kis idő után azt hittük, hogy már nem indul el Olaszországba, de tévedtünk. Akkor tette meg, mikor vadásztunk és nem voltunk ura önmagunknak. A látomásom már későn jött, nem értük őt utol. Carlisle és Esme mentek el a Volturihoz, hiszen ők ketten voltak azok, akik képesek voltak úgy odamenni, hogy ne tegyenek olyat, amit később megbánhatnak. De ott bizonyosságot nyert a bizonytalan. Aro, Marcus és Caius teljesítette Edward kérését, mivel hatalmas felbolydulást okozott St. Marcus ünnepén. A legkedvesebb testvérem, Edward halott volt. És én tehettem róla. Ha egy kicsit előbb láttam volna… ha jobban átlátok a maszkján, most nem tartanánk itt.
- Kedvesem… Alice… minden rendben? – kérdezte Jasper finoman, a nyakamba csókolva.
Megráztam a fejem és sírva fakadtam.
- Semmi nincs rendben, Jazz. Milyen nap van ma? Régen néztem a naptárt… - próbáltam elterelni a témát, de aztán különös dologra lettem figyelmes. Jasper lesütötte a szemét, nem nézett rám.
- Fontos ez?
- Jasper!
- Szeptember 13 – felelte végül, mire felsikítottam és megint könnyek nélküli zokogásba kezdtem.
- Bella… istenem… - suttogtam hisztérikusan, és próbáltam száműzni a fejemből, hogy ma lett volna a barátnőm tizenkilencedik születésnapja, és hogy egy teljes éve még minden rendben volt.
- Annyira sajnálom, Alice… minden az én hibám – suttogta Jasper, és szorosan magához ölelt.
- Ez nem igaz, nekem kellett volna látnom. Miért látom a jövőt, ha pont azt nem látom, ami fontos? Miért kellett meghalniuk?! Bárcsak visszacsinálhatnám… Bárcsak minden olyan lehetne, mint régen… bárcsak élnének…
Akkor még mindig létezne a Cullen család és a boldogság. És nem csak három megkeseredett házaspár éldegélne messze egymástól, a múlt emlékein és fájdalmain merengve…

(Bella szemszöge)

(2006. 10. 01. Volterra)


Az elkövetkezendő hetek viszonylag nyugalomban teltek, bár bennem volt valami furcsa nyugtalanság. Úgy éreztem, hogy történni fog valami… valami rossz. Ebben persze nincs semmi meglepő, hiszen mióta Cullen-mentes lett az életem, csak szörnyű dolgok történnek. Hogyan hihették, hogy jó lesz így nekem? De min csodálkozok? Hiszen az, hogy az én érdekemben mentek el csak kifogás. Edwardnak valaki más kellett, nem én. Vajon az új barátnője hogyan reagált Edward öngyilkos olaszországi útjára? Vagy lehet, hogy nem is miattam jött ide, hanem amiatt a nőért? Egyáltalán volt másik nő, vagy én reagálom túl? Lehet. Hiszen Edward nélkülem akart élni, de az nem azt jelenti, hogy másik nővel. Nagyon hülye vagyok?

Cely és Gill lettek az új családom. Gill viccből Jones-szá fogadott, mint Amy Jones. Hiába bíztam bennük az eredeti nevemet nem árultam el, magam sem tudom, hogy miért. Egy idő után talán azért, mert az lett volna, hogy miért titkoltam idáig. Most meg már mindegy. Úgysem derül ki sohasem.

- Felkelni! – dörrent egy mély hang, és úgy pattantam ki az ágyból, mint aki alá rugót tettek. Újabb Edwardos álmomból riadtam fel, és remegtem az átéltektől. De ahogy kinyitottam a szemem, már mástól is reszkettem. Egy vörös szempár meredt rám gúnyos vágyakozással.
Megdermedtem.
- Felix – motyogtam ijedten, mire a vigyora még szélesebb lett.
- Amy? Jössz? – kérdezte Cely, Gill kezét fogva, miközben szemeit a vámpír és köztem jártatta. Gill ijedten meredt rám. Én már tudtam, hogy túl sokáig húztam az elkerülhetetlent. Féltem, de valahol mélyen elfogadtam. Nem úszom meg, épp úgy, ahogy Cely sem úszta meg annak idején. De remélem, hogy én nem leszek terhes. Annál rosszabb aligha történhetne velem.
- Cely, Gill… menjetek csak – krákogtam ijedten, majd büszkén felálltam. Nem hagyhatom, hogy megalázzon.
- Drága Amabel, szánna rám néhány percet? – kérdezte mézes-mázosan. Mindketten tudtuk, hogy ez csak álca.
- Van más választásom? – kérdeztem, és karba fontam a kezeim, elrejtve félelmem áruló jeleit.
- Nincs – nevetett. – A mi drága Demetri barátunk elutazott néhány hete… és végre akadt egy kis időm, hogy kihasználjam a távollétét.
- Mily szerencse – gúnyolódtam.
- Demetri egy barom, amiért nem élt a lehetőségekkel. Van egy emberi mondás, biztos hallottad már, Amabel. Túl sokat akart a szarka, de nem bírta a farka, vagy valami hasonló. Hm… a farok igazán ideillő kifejezés.
- Nagyon vicces.
- Szerintem is – morogta, majd egy szempillantás alatt előttem termett, és átölelte a derekam. Erős kezei fájdalmat okoztak, mintha vasmarkok fogságába estem volna. Akaratlanul is felszisszentem, és ez élvezettel töltötte el.

Durva ajkak kezdték bebarangolni a testem, és kapkodó kezek indultak sietősen a ruháim felé, hogy letépjék azt a testemről. Nem értettem, hogy mit akarnak tőlem ezek ketten, hiszen nem voltam szép. Betegesen sovány és sápadt voltam. Hajam egészségtelen és fénytelen. Bőröm száraz és repedezett, néhol kék és zöld foltokkal tarkított. Mi tetszhetett bennem?
Mikor már a könnyek folyni kezdtek az arcomról megállíthatatlanul, és mikor már azt hittem, hogy minden elveszett, akkor nem várt segítség érkezett. Hirtelen eltűnt rólam minden súly, és a hangok is visszatértek.
- Megszegted Aro parancsát, ő az enyém! – üvöltötte Demetri, vadul ütlegelve a vágytól ziháló Felixet, aki iszonyatosan dühös lett, amiért megzavarták. Kimeredt szemmel néztem a kettősüket, majd bekapcsolt a védekező ösztönöm. Futni kezdtem. Mindegy, hogy hova, csak el innen.

Vadul zihálva torpantam meg, de nem engedtem magamnak annyi időt sem, hogy körülnézzek. Nem láttam a könnyeimtől, így néha orra buktam, néha nekimentem egy falnak, de nem álltam meg. Most is nekilendültem. Már nagyon régóta menekültem, mikor úgy éreztem, hogy figyelnek. Egy tekintetet éreztem magamon, de néma csend vett körül. Csak a saját zihálásom hallatszott.

Letöröltem a könnyeim, és kisöpörtem az arcomból a bőrömre tapadt tincseket, hogy körülnézhessek. Sötét volt, és cellák vettek körbe, melyekben rabok voltak. De egyből feltűnt, hogy nem emberek… aztán a tekintetem megakadt azon a fekete, ismerős szempáron, amely engem figyelt.

Azt hittem, hogy menten elájulok. A térdem felmondta a szolgálatot, és a földre rogytam, de a szemeim nem kaptam el. Rabul ejtett, elvarázsolt, mégis megijesztett. Hány éjjel ébredtem sikoltozva még Forksban töltött életemben, ezt az arcot magam elé képzelve.
És igen…
Ő volt…

- Edward – ejtettem ki a szépséges nevet csodálattal. Más volt, mint amire emlékeztem. Külseje megviselt és megtört volt, ruhái rongyként lógtak rajta. Arca még a szokásosnál is beesettebb volt, szemei feketék, mint az éjszaka. Mégis a legszebb lény volt, ami csak létezhet.
Nevére nem kapta fel a szemét, továbbra is valami furcsa mohósággal figyelt. Mintha fel akarna falni. A tekintete az első találkozásunkra emlékeztetett, de ez most… félelmetesebb volt. Tudtam, hogy ki ő, mégis megrettentem.

Nem szólalt meg, nem mondta ki a nevem. Hasonlóan nézett rám, mint Felix vagy Demetri és ez fájó csalódottságként nehezedett sokkos lelkemre. Csak néztem a szép arcot, de képtelen voltam mozdulni. Szép volt és veszedelmes, mint egy oroszlán. Egy mélyről jövő félelmetes morgás tört fel a mellkasából, ami még inkább megijesztett.
- Edward… nem ismersz meg? – kérdeztem tétován, félve a választól.
De csak újabb morgást kaptam, és egy éhes, mohó, ölni vágyó tekintetet. Nem ismert meg.
- Bella vagyok – próbálkoztam újra, eredménytelenül, majd erőt vett rajtam a kétségbeesett zokogás. Minden reményem elveszett. Megtaláltam Edwardot… vagy legalábbis azt a valamit, vagy valakit, aki megmaradt belőle. Talán… Lehet, hogy az én Edwardom már meghalt. Ahogy a tekintetébe néztem, már biztos voltam benne:

Elvesztettem őt.
Elkéstem!
Az én hibám!

- Hát, itt vagy! – csendült egy dühös hang, és egy durva kéz ragadott meg. Felix vörös szemei szinte felnyársaltak, ajkai vadul csaptak le rám. Rongyokká vált ruháim egy szempillantás alatt tűntek el rólam. Egy kemény, botszerű hatolt a lábaim közé, és én felordítottam a fájdalomtól. Éreztem, ahogy több csontom is megadja magát, a bőröm lehorzsolódott, majd eszemet vette a fájdalom.
A lábaim közül ömleni kezdett a vér, végig folyva a combomon… Néhány másodperc alatt a földre zuhantam és a fejem nagyot koppanva esett a padlóra. Még egyszer Edward őrjöngő sziluettjére néztem, és suttogva rimánkodtam az életemért.
- Edward… segíts… szeretlek – nyöszörögtem erőtlenül, de hiába vártam az örökös megmentőmet. Ezúttal cserbenhagyott. Valami a combomba harapott, és elviselhetetlen fájdalom zuhant az elmémre. Azzal a tudattal vesztettem el az eszméletem, hogy a célom egyik felét teljesítettem. Megtaláltam Edwardot, még ha azon nyomban el is veszítettem. A másik gondolatom, hogy őt láthattam utoljára, és hogy még elmondhattam neki, hogy szeretem…

Aztán csak fájdalom. Sötétség. Lebegés valahol a semmiben. Hát itt vagyok… végre engem is elragadott a halál…