Mélybe vezető út 2/2
(Bella szemszöge)
A fák villámgyorsasággal suhantak el mellettem, de én erre igyekeztem nem figyelni. Nem szerettem a sebességet, még régebben Edward hátán sem. Pedig az ő közelségét még élveztem is. Mirko forróteste természetellenesnek hatott számomra, hiszen én a szerelmem hideg bőréhez szoktam. Azt szerettem.
Melegem volt, mert megszoktam a hideget. A rosszullét, mint valami gonosz árnyék, úgy kerülgetett és próbált a közelembe férkőzni, és én mélyeket lélegezve próbáltam elűzni. Kínkeserves harcot vívtam a gyomrom tartalmával.
Aztán végre megszűnt a mozgás alattam és az előttem ülő fiú nevetve próbálta kiszabadítani magát kezeim szorításából, sikertelenül.
- Bella – nevetett fel Gavin és Mirko egyszerre, majd az utóbbi a fülembe súgott. – Szépségem, most már kinyithatod a szemed, megérkeztünk – búgta mély hangon, én pedig fülig vörösödtem zavaromban, és a többiek nevetése mellett hagytam, hogy Mirko lesegítsen a motorról.
- Nyugi, Bell – kacsintott rám Otho, mire bezsebeltem Celia féltékeny tekintetét. Most néztem csak alaposabban körül egy tábori tűzrakhelyen találtam magam, de minden ízlésesen volt elrendezve. Három fatörzs sorakozott nem messze tőlünk, amiken a piák foglaltak helyet szép nagy mennyiségben. Mirko már meg is indult feléjük, amivel nem tette magát túl szimpatikussá a szememben. Oth és Cel azonnal csatlakoztak hozzá, a csaj azon nyomban kihúzott egy üveg vodkát, majd felfedezőútra indult a szerelme szájában, és percekig nem tudtak betelni egymással.
Elfordítottam a fejem, de ezzel csak annyit értem el, hogy Gavin és Mel párosát pillantottam meg, na meg persze Mirko vágyakozó tekintetét, amit rám vetett.
- Megmutassam, hogy kell egyedül vezetni a motort? Szerintem a többiek nem fognak minket hiányolni… Na? – kérdezte tőlem, de én haboztam. Nem igen volt hozzá kedvem, de végül bólintottam. Inkább, mint a többiek enyelgésének legyek a tanúja. Határozott kitérőt tettem a piás részleghez és benyakaltam egy fél vodkát, hogy egy kicsit jobban érezzem magam. A nyílt szenvedély felkavart. A vodkának kellemetlen íze volt, de nem volt ellenemre, így a másik felét is kihúztam. Nem tudom, hogy mi ütött belém. Mikor találkozott a tekintetem a sráccal döbbenetet láttam, és ez nevetésre késztetett. Olyan vicces látvány volt a hú, de vagány srác döbbenete.
- Mi olyan vicces? – találta meg a hangját, majd a kezem után nyúlt és elindultunk a motorja felé.
- Te – nevettem fel megint és tudtam, hogy a vodka nagyon hamar elkezdett a fejembe szállni. De már késő volt megbánni. – Kipróbálhatom? – böktem a motorra, és hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy valami nagyon őrült dolgot tegyek. Valami olyat, amit később megbánok. Valami észveszejtőt. Motorra akartam ülni, és már nem is emlékeztem a sebesség okozta félelmemre.
- Oké, megmutatom, hogy hogyan kell – ajánlotta csábos mosollyal. – Majd jövünk – kiáltotta a többieknek, de mintha meg sem hallották volna. Szép kis baráti találka, ahol mindenki csak smacizik.
Segített felülni, és közben magyarázni kezdte a szabályokat, és azt, hogy miképpen tudok fent maradni rajta, de én csak arra gondoltam, hogy talán most egy kis időre elfelejthetem a fájdalmamat. És ez igen kecsegtető ajánlat volt számomra.
Még be sem fejezte, amikor én működésbe hoztam a járművet. Eszembe jutott kislány önmagam, aki először látott ilyen csodát. Ez a motor is hasonló volt, nagyon is. Elmosolyodtam. A szerkezet hangtalanul indult el, és kezdett száguldani. Mirko a nevemet kiáltotta, de én csak hátranéztem és csábosan rákacsintottam. Láttam, hogy aggódik és ez megijesztett. A kétségbeesése rávett, hogy egy kicsit kijózanodjak. Próbáltam felidézni, hogy mit mondott a fékről, de nem jutott eszembe. A sebesség egyre növekedett, és nem tudtam, hogy hogyan kéne lassítsak. Kába voltam hozzá. Nem értem, hogy miért hatott ilyen gyorsan az alkohol, de egy biztos nem voltam józan.
Felnevettem szerencsétlen helyzetem, hiszen ebben nem volt semmi vicces. A szél durván fújta a hajamat, és rádöbbentem, hogy bukósisak sincs a fejemen, ami megvédhetne. A táj csak úgy suhant mellettem, és a hideg széltől könnyek szöktek a szemembe.
- BELLA! – hallottam a hangját, így arra következtettem kába elmémmel, hogy követ egy másik motoron. Félt engem. Sírva fakadtam. Edward mindig annyira féltett, óvón intett minden veszélytől, és porcelánbabának tekintett, akit meg kell védeni. Még önmagától is. De én nem akartam, hogy megfosszon a magában hordozott veszedelemtől. Most biztosan mérges lenne és követelné, hogy álljak meg. Aztán mikor látná, hogy erre képtelen vagyok, maga próbálna megállítani, megvédeni.
A következő pillanatban, mintha James arca jelent volna meg előttem és gúnyosan rám nevetett. Felsikoltottam és kitértem az irányából, de ezzel csak annyit értem el, hogy bár néptelen volt az út, melyen száguldottam, de összevissza haladtam rajta, és biztos, hogy az első szembejövő autó el fog ütni.
A következő pillanatban egy csattanást hallottam és a levegőbe repültem, majd a földre zuhantam és elvesztettem az eszméletem.
(Alice szemszöge, két nappal ezelőtt)
Kerültem Edwardot azóta, mióta eljöttünk Forksból. Képtelen voltam a látomásaim miatt a szemébe nézni, de a többiek szerint jobb, ha nem tud semmiről. Bella el fogja felejteni őt, és Edward is jobban lesz majd. Legalábbis Jasper szerint, de én vagyok a jövőbe látó, és nem ő. Nem ő látja, ahogy Bella szépen lassan tönkreteszi magát, és végig halad az úton, mely a mélybe vezet. De most betelt a pohár, egyszerűen nem bírom ezt némán tűrni, és nem érdekel az álláspontjuk, ha ők nem mennek vissza azonnal, akkor egyedül megyek.
- Visszamegyek Forksba – jelentettem ki a nappaliba lépve, Edwardon kívül mindenki bent volt.
- Alice… ezt már megbeszéltük. Tiszteletben kell tartanunk Edward döntését, és négy hétben egyeztünk ki, hogy addig nem megyünk haza. Még egy hét, kibírod.
- Nem! – fakadtam ki, és éreztem, hogy Jasper nyugalmat küld felém, de gyilkos pillantásom láttán abbahagyta. – Nem érdekel Edward! Nem csak róla szól minden! – kiabáltam remegve, és láttam a döbbenetet az arcukon. Sosem láttak még így kiakadni.
- Ennyire rossz a helyzet? – kérdezte csendesen Esme.
- Sokkal rosszabb – feleltem mérgesen. – Megyek és csomagolok – jelentettem ki, majd leráztam magamról Jasper kezét és elindultam, hogy visszapakoljak mindent a bőröndjeimbe, mert egy percig sem bírtam tovább. Bella és motor olyan ijesztő látvány volt, hogy szinte beleborzongtam. A hajszínét, a ruháit, és az új viselkedését még elviseltem, dehogy vodkától részegen száguldozni kezdjen egy motoron, az már nekem is sok volt. Nem mehet ez így tovább, nem hagyom, hogy a barátnőm a halálba kergesse magát…
De ezt az egészet nem értem. Bella miért nem érti, hogy Edward nem hazudott? Nem értem. Minek kellett így eljönni, miért nem köszönhettem el tőle? Igaz, hogy csak pár hétre jöttünk, de akkor is… Ő ezt nem tudja.
- Mi a baj Bellával? – kérdezte a hátam mögül halkan Jasper. Nem is hallottam, hogy mikor lépett be a szobába, túlságosan magamba merültem.
- Nem akarom, hogy Edward tudja, lássa meg ő maga.
- Tőlem nem tudja meg.
- Jaj, Jasper! – fakadtam ki és hagytam, hogy átöleljen. – Én ezt nem bírom… szörnyű nézni, ahogy a barátnőm tönkreteszi magát. Milyen barátnő vagyok én? Búcsú nélkül eltűnök, és csak nézem, ahogy szenved, nem csinálok semmit…
- Mit tehetnél, kicsim? Ez nem a te harcod – vigasztalt.
- Az élet nem harc, Jasper. Bella a barátnőm, és én nem tettem semmit, hogy segítsek rajta. Magányos, és borzalmas, amit művel… még csak felelősségre sem vonható érte. Amit most láttam… Egy motoron részegen…
- Mármint Bella? – döbbent meg a kedvesem. – Nem lehet, hogy rosszul láttad? Bella és a motor egymást igen ütő fogalom…
- Tudom, és pont azért megyek haza, hogy ez így is maradjon. Nem engedhetem, hogy elrontsa az életét, nem engedhetem… De félek, hogy már elkéstem. Megváltozott.
- Veled megyek, és szerintem a többiek is jönnek. Egy hét, ide vagy oda… Nem számít. Veled tartunk, én mindenképp. Nem hagylak magadra a bajban – lehelt csókot az ajkaimra és én belesimultam védelmező karjaiba.
- Köszönöm, hogy vagy nekem – suttogtam, és a vállába temettem az arcom. Bella mellett nem volt senki, nem úgy, mint mellettem.
Ó, Istenem… Bella, bocsáss meg! Nem szabadott volna hagynom… nem szabadott volna tétlenül néznem, ahogy tönkreteszed magad… Ne haragudj…
(Bella szemszöge)
- Bella? Hallasz engem? – rázogatott egy erőteljes kéz, és éreztem, ahogy a sötétség lassan eloszlik, majd a fejembe lassan fájdalom nyilall. De szinte meg sem érzem. Kinyitom a szemem. Szemerkélt az eső, milyen meglepő. Az esőcseppek magukhoz térítenek és meglátom a felettem tornyosuló Mirkót, amint engem szólongat ijedten.
- Jól vagyok – szólalok meg halkan, és hagyom, hogy felsegítsen.
- Nem vagy jól, azonnal beviszlek az ügyeletre…
- Erre semmi szükség – tiltakoztam határozottan. Charlie nem tudhatja meg! – A szomszédom orvos, ha rosszul érezném magam, szólok neki, rendben? – hazudok könnyen és remélem, hogy hisz nekem. Máskülönben nem tudom, hogy mi lesz velem…
- Biztos? Akkor oké. De… mi ütött beléd? Miért nem álltál meg?
- Megijedtem és nem találtam a féket – vallottam be szégyenkezve, de a valódi indokokról hallgattam. Azokat úgysem hinné el. Ahogy más se. Még Alice sincs itt, hogy megoszthassam vele… az egyetlen igazi barátnőm…
- Nem hallottad, hogy arról magyaráztam? Na mindegy – legyintett, és bosszankodva vettem tudomásul, hogy a furcsa viselkedésemet valószínűleg a nemlétező személyes varázsának tudta be. Na jó, persze… nem volt ronda, de nem volt az esetem se. Mindegy, azt hisz, amit akar.
- Kérsz egy cigit? – kérdezi hirtelen, és felém nyújtja a dobozt, a másik kezében egy öngyújtóval. Az első gondolatom a heves tiltakozás volt, és már szóra is nyitottam a szám… - Nyugi, Bella. Csak megnyugtat, vagy talán… nem mered? – kérdezte vigyorogva. Céljai elérték a kívánt hatást. Idegesített, hogy gyávának hitt.
- Dehogynem – csattantam fel és legnagyobb döbbenetemre a cigi után nyúltam és kihúztam egy szálát, majd meggyújtottam. Közben persze majdnem elégettem a kezem, jellemző.
Beleszívok. Nem is olyan rossz, de rosszul esik a füst, és nagyot köhögve fújom ki. A tüdőm vadul tiltakozik, de én jobban érzem magam tőle.
- Nem is olyan rossz – vallom be. Nem válaszol, csak néz rám sötét szemeivel, és a fejemben megszólal a vészcsengő. Az ajkai egyre közelednek az enyéimhez és elfelejtek ellenkezni. Megcsókol, de furcsa érzés kerít a hatalmába. Nem élvezem, inkább mintha kellemetlen lenne. Nem akarom megcsalni Őt, nem bírom… nem tehetem.
Erőtlen mozdulattal ellököm magamtól és felpattanok. Nem szól semmit, látom rajta a csalódottságot, és csak percekkel később veszem észre, hogy mennyire zihálok.
Nyelek egyet.
- Ne haragudj… - hebegem.
- Nem történt semmi – ereszt meg egy félmosolyt, de világos, hogy hazudik. Azzal, hogy elutasítottam, beletapostam az önérzetébe, és ezt a férfiak nehezen bocsátják meg. Persze, vannak kivételek, de ő nem volt az. Hibáztatni nem lehet érte, inkább csak engem, amiért képtelen vagyok felejteni és továbblépni. Bárcsak képes lennék rá… de nekem csak Ő kell, senki más.
- Menjünk vissza a többiekhez, már biztosan lecuppantak egymásról – morogta és meg sem várva a motorra pattant és miután megnézte, hogy követem e, elindult. Figyelt rám, de én a helyében nem engedtem volna motorra ülni magam. Józan fejjel sikerült megállnom, és most gyorsan sem mentem. Nem is volt olyan nehéz, én mégsem vágytam többet felülni rá. Ez nem az én világom, a saját életemet elvesztettem. Edward elvette tőlem, még mielőtt megkaphattam volna.
- Hát, ti meg hol voltatok? – vigyorgott ránk Gavin és meglepetten vettem észre, hogy a tűz már ég, és csak ránk vártak. Nem is sejthették, hogy mi mindent műveltem ilyen rövid idő alatt. Nem vagyok normális. Ez már biztos.
- Sehol – feleli helyettem Mirko és vigyorogva foglal helyet a barátai mellett. Annyira kívülállónak érzem magam hirtelen, hogy belesajdult a szívem. De az arcomra mosolyt erőltettem, és úgy csináltam, mint aki remekül érzi magát.
A boldogsághoz szív kell, és az én szívemet Edwardnak adtam. Elvitte magával, az emlékével együtt. Innentől az út már csak a mélybe vezethet… Vagy már végig mentem rajta?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése